___A PETŐFI KÖR AZ EMLÉKEKBEN___Back

Válogatás az Oral History Archívum gyűjteményéből

Összeállította és szerkesztette: Kőrösi Zsuzsanna és Somlai Katalin

I. A PETŐFI KÖR MEGALAKÍTÁSA
II. SZERVEZET, MŰKÖDÉS, TÁNCZOS GÁBOR
III. A XX. KONGRESSZUS UTÁN
IV. KÖZGAZDASÁGI VITÁK
V. TÖRTÉNÉSZVITA
VI. FILOZÓFUSVITA
VII. PARTIZÁNTALÁLKOZÓ
VIIII. SAJTÓVITA
IX. A PETŐFI KÖR „BETILTÁSA”
X. GAZDASÁGI VEZETÉS - MŰSZAKI FEJLESZTÉS - KERTMAGYARORSZÁG?
XI. PEDAGÓGUSVITA
XII. ORVOSVITA
XIII. OKTÓBER 23.
XIV. ÚJJÁSZERVEZÉS

A VISSZAEMLÉKEZŐK

 

I. A PETŐFI KÖR MEGALAKÍTÁSA

HEGEDŰS B. ANDRÁS:
1954 táján az Állami Népi Együttes körül Lakatos István költő létrehozott Bessenyei Kör néven egy értelmiségi együttest, amely erősen népies, nemzeti jellegű volt. Az 53-as olvadást felhasználva úgy gondolták néhányan, hogy elérkezett az idő arra, hogy a DISZ formális keretein belül, de nyilvánvalóan egy másfajta, színesebb, nemzetibb ideológiával néhány értelmiségi összejöjjön, beszélgessen, időnkint költői esteket rendezzen. 1954-ben, amikor ez a nagyon szűk kör elkezdett terebélyesedni, a DISZ központi apparátusa szembe fordult ezzel, mert nyilvánvaló volt, hogy ezek valami mást akartak. Hollós Ervin, aki akkor a DISZ Központi Vezetőségének a másodtitkára volt, meg akarta zabolázni a Bessenyei Kört, és a saját szolgálatába akarta állítani.

Két körülményre hívnám fel itt a figyelmet. Az egyik az, hogy a DISZ akkor ugyanúgy, mint a párt, válságban volt. A DISZ még nagyobb monstrummá nőtt, mint a párt, gyakorlatilag mindenki tagja volt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a DISZ válságát valamilyen módon meg kell oldani, és Hollós Ervin mint a DISZ második embere, elég okos volt ahhoz, hogy ezt felismerje. A Bessenyei Kört egyszerűen feloszlatni 1954-ben már nem lehetett. 1952-ben nyilvánvalóan egy kézlegyintéssel szétszórták volna őket. Mi volt Hollós Ervinnek a taktikája? Hollós Ervinnek az volt a taktikája, hogy a kört a párt szolgálatába kell állítani, a Bessenyei Kört bolsevizálni kell. Hogyan történt ekkor a Bessenyei Kör bolsevizálása? Volt a DISZ-nek egy rehabilitálandó kádere, akit 1951 után a DISZ apparátusából kiraktak, mert főnöke Becski Hanna volt, akit mint trockista árulót letartóztattak. Ez a DISZ-káder volt a Tánczos Gábor. Az is hozzá tartozik a történelmi igazsághoz, hogy Tánczos nagyon hosszasan meditált azon, hogy 1954-ben elvállalja azt, hogy visszamegy az apparátusba. Az ELTÉ-n volt tanársegéd, és hosszú hónapokig kellett őt győzködni, sajátos módon két részről, egyrészt az apparátus részéről, hogy elvállalja, mert a Hollós új embereket akart bevinni, akik bizonyítják azt, hogy ő is új vonalat akar, másrészt nekünk is, a barátainak, hogy talán 1954 egy olyan időpont, amikor érdemes valamit megpróbálni. A rend kedvéért szeretném mondani, hogy természetesen 1954-ben senkinek az álmában sem merült föl az, hogy ebből a funkcióból valamit komolyat lehet csinálni, és hogy a Petőfi Kör az lesz, ami lett. Arra gondoltunk, hogy talán ki lehet mozdítani a fiatal értelmiséget abból a teljes holtpontból, amiben voltunk, és ha létrejön a Kossuth Klubban egy olyan nagyon zártkörű klub, ahol időnként 30-40 ember összejön diskurálni, és nemcsak az egyetemi alapszervben, nemcsak a munkahelyi alapszervben, nemcsak a kutatóintézeti alapszervben lehet egymással szót érteni, hanem át lehet lépni ezeket a rendkívül zárt kereteket, az is több mint a semmi. A Petőfi Kör alapításának nem volt több gondolata, mint ez.

Hol van a történelmi bukfenc? A történelmi bukfenc ott van - elnézést a profán kifejezésért -, hogy ezt a Bessenyei Kört a Lakatos István hozta létre, a maga nemzeti ideológiájával.

 

Lakatos István

A Lakatos Istvánt el kellett távolítani a Bessenyei Kör éléről azért, hogy a Petőfi Körből a DISZ-nek egy marxista-leninista szervezete legyen. Ezt a feladatot elsősorban Tánczosnak kellett végrehajtania, ebben a munkában én magam és mindazok, akik azután a Petőfi Kört megcsináltuk, részt vettünk. Volt bizonyos lelkiismeret-furdalásunk. Nagyon sokáig vívódtunk azon, hogy ez helyes-e vagy nem. De hát a cél, ebben az esetben a tisztességes cél, szentesítette az eszközt. És még azt is meg kellett csinálni - ennek az okait nem tudnám már most megmondani -, hogy a Bessenyei Kört, isten tudja miért, át kellett keresztelni Petőfire. Mert a „lobogónk Petőfi”, az valahogy elfogadottabb volt az 50-es évek után, mint a nem pontosan definiálható Bessenyei. Ebbe a kompromisszumba emlékezetem szerint vita nélkül belementünk. Petőfit lehetett vállalni - a Lakatos István kizárását és eltávolítását már kevésbé kellett volna vállalni.

Ha már az alapítás körülményeiről beszélek, akkor elmondanám azt is, hogy 1955 tavaszára tehető a Petőfi Kör formális megalakulása, amikor a Tánczos egyrészt a régi Bessenyei Kör vezetésével, másrészt a DISZ apparátusával, Hollós Ervinnel és Huszár Tiborral ezt a – nem rosszízűen mondom – paktumot megkötötte. A Lakatos egy darabig tagja maradt a Petőfi Kör vezetőségének, és sajátos módon a XX. kongresszus után, amikor már a kör fellendülőben volt, akkor formálisan is kivált a vezetőségből. 1955-ben alakult meg tehát a Petőfi Kör. Véletlenül úgy alakult, hogy a Petőfi Kör formális alakuló ülése, amin én különben nem voltam jelen, a Kossuth Klubban, a márciusi határozat után néhány héttel volt. Ennek következtében 1955 tavaszától körülbelül egy évig a Petőfi Kör alig funkcionált, nem létezett, mert Tánczos akkor már teljesen egyértelműen, elkötelezetten nagyimrés volt, és tudta, hogy a márciusi határozat rossz. Volt a Petőfi Körnek ez alatt az egy év alatt egy-két olyan rendezvénye, ami nem érdemel említést, és valóban igaz az, hogy a fellendülés azután a XX. kongresszus hatására történt.


GÖMÖRI GYÖRGY:
Engem Lakatos Pista szervezett be a Petőfi Körbe, ami nem úgy indult, mint egy tisztán kommunista csoportosulás, hanem mint a demokratikusabb értelemben vett baloldaliak és a kiábrándult kommunisták vitaköre. Az első megbeszélés a XX. kongresszus előtt volt. Az elsők között voltam, akik beléptek, megvan a tagkönyvem. Aztán hosszú ideig teljes csönd, úgy látszott, hogy nem működik. Egyszer csak mégis fölbukkant, vita itt, vita ott. Nagyon izgalmas volt.


II. SZERVEZET, MŰKÖDÉS, TÁNCZOS GÁBOR

VÁSÁRHELYI MIKLÓS:
Az igaz, hogy a Petőfi Kör májusban vagy tavasszal lendült mozgásba, de arra emlékszem, hogy Tánczos ezzel kapcsolatban ennél sokkal korábban keresett fel engem, és nagyon jó politikai érzékkel és kitűnő szemmel elmondotta, hogy itt milyen lehetőségek nyílnak. Én azt hiszem, hogy legelőször, hogy egyáltalán van lehetősége egy ilyen értelmiségi körnek, még a XX. kongresszus előtt említette meg nekem a Tánczos. [...] Az álláspontom annyira egyértelmű volt a Petőfi Körrel kapcsolatban, hogy ez egy olyan egyedülálló lehetőség, amelyet föl kell használni, hiszen más ilyen lehetőségünk az Írószövetségen kívül nem volt. Mert az Újságíró Szövetség nem a mi vezetésünk és ellenőrzésünk alatt állt. Tánczos nélkül nem lett volna Petőfi Kör. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Én úgy láttam, hogy itt egy lehetséges fórum van, tehát előttem ez soha nem vetődött úgy fel, hogy igen vagy nem. Egyértelműen pozitív volt az én állásfoglalásom. A Tánczossal folytatott beszélgetésben soha ez másképp nem is merült fel. Én erről az egész dologról addig, amíg in statu nascendi volt, nem is beszéltem mással. Senkivel a legközelebbi baráti körömből sem. Majd részletesebben akkor beszéljünk róla, ha meglátjuk, hogy milyen az újszülött. Úgyhogy tulajdonképpen maga Nagy is, de a többiek is a Petőfi Körről akkor értesültek, amikor az első egy-két ülés lezajlott, és ennek a visszhangjával tele volt az egész város. Akkor mondtam el Nagynak is, de lassacskán a többieknek is, hogy ez nem egy olyan dolog, hogy ez csak úgy létrejött. Ez egy olyan dolog, ahol nekünk - akkor már nem is azt mondtam, hogy emberünk, hanem - embereink vannak, mert a Tánczostól egész pontosan tudtam, hogy neki ott közben sikerült egy nagyon erős csapatot kialakítani, amelyik őt támogatja, és jó kapcsolatokat fölfele is, amelyek szintén a munkáját lehetővé teszik. Tehát ez a mi körünkhöz nemcsak eszmeileg és általános politikai irányzatában kapcsolódik, hanem egy olyan dolog, aminek az irányításában és munkájában a továbbiakban okosan és óvatosan, de nagyon határozottan részt kell vennünk. Ez persze nagy örömet és megelégedést keltett. De hát tulajdonképpen a többség részéről a kapcsolatok a Petőfi Körhöz a továbbiakban is olyanok maradtak, mint amilyenek voltak, Losonczy kivételével. Illetve annyiban fejlődtek a továbbiak folyamán, hogy a Tánczos személyesen is megismerkedett a Nagy Imrével. Erre már nem tudom egész pontosan, hogy mikor került sor. Részünkről egy nagyon fontos elhatározás született ott, amit tulajdonképpen csak a sajtóvitával akasztottunk meg. Mi kifelé semmiképpen se akartuk azt, hogy kiderüljön, hogy nekünk milyen kapcsolatunk van a Petőfi Körhöz, és ennélfogva mi személyesen nem is jártunk el a Petőfi Körbe.

HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Nagyon fájdalmas volt számunkra, Tánczos számára különösen, hogy Nagy Imrével nem volt olyan - hát nem intim kapcsolatunk - semmilyen kapcsolatunk nem volt vele, nem ismertük őt. A 60. születésnapra még Tánczos sem volt meghívva. Nem emlékszem rá, hogy ezt kimondta volna, mai szóval élve „verbalizálta” volna. De hát, emlékszem rá, hogy ez valamikor úgy június közepén volt, a nagy viták sikere után, hogy úgy mondjam, ez már legalább neki kijárt volna - ez bántott bennünket. Nagy Imrével személyes kapcsolatunk nekünk nem volt.

Tánczos és Nagy Imre első személyes megismerkedése, kapcsolata egy Károlyi kerti Kodály koncerten történt meg, az utcán. Később egyetlen vita előkészítésében, de hozzá kell tennem, hogy a mi rendkívül erőszakos fellépésünk hatására, egyetlen találkozás létrejött a Vigadó eszpresszóban. Nagy Balázs hozta létre az akciót, Nagy Imrén kívül hárman voltunk ott. Az Öreg, Nagy Balázs, aki ezt a randevút létrehozta, Pap Gábor, aki a „Kert-Magyarország” vitának a vitaindító tanulmányát írta az Új Hangba, és én mint közvetítő, mármint Pap Gábor, Nagy Balázs, a Petőfi Kör és Nagy Imre között. Ott volt egy félórás, háromnegyed órás teljesen nyílt beszélgetésünk az Öreggel, kizárólag szakszerű, szakmai problémákról. Ő már olvasta addigra Pap Gábornak a tanulmányát, talán még kéziratban, és erről ő elmondta a maga agrár-gazdaságtani, agrárpolitikai álláspontját, amelyet bizony én, megmondom őszintén nem tudnék felidézni, ha keresztre feszítenének sem, a beszélgetésben csak közvetítőként szerepeltem. Meg voltam hatva, és meg voltam tisztelve a jelenségtől, de a beszélgetés szigorúan szakmai kérdésekre szorítkozott. Úgy hiszem, hogy Tánczosnak és Nagy Imrének Petőfi köri szervezési ügyekben még ennyi kapcsolata sem volt.
 
 

Nagy Imre

VARGA JÁNOS:
A Petőfi Kör szerveződéséről annyit tudtunk, hogy ezt a DISz Központi Vezetősége tartja a kezében. Azt nem tudtuk természetesen, hogy milyen megfontolásokból engedélyezték számukra, hogy ilyen összejöveteleket tartsanak, és azt se tudtuk felmérni, hogy maguk a szervezők valójában mit várnak az összejövetelektől. A szellemnek egy bizonyos fokú kieresztését-e a palackból, vagy pedig ezen túlmutatóan tényleges erjesztő eszköznek tekintik az értelmiség számára az összejöveteleket, illetve az ott elhangzottakat.

A szervezők közül ismertem Tánczos Gábort, ismertem Hegedűs B. Andrást. Elsősorban ők voltak azok, akik inkább az előtérben voltak. Még annyit, hogy feltehetően ők is felfigyelhettek rám, mert nem volt szokásban, hogy a Petőfi Kör összejöveteleire névre szóló meghívókat küldjenek ki, én viszont rendszeresen kaptam.


KUCZKA PÉTER:
Majdnem minden Petőfi köri vita, amelyik egy-egy témát tűzött maga elé, egy csomó fél információra, negyed információra támaszkodott, és tulajdonképpen abban az értelemben volt csak igazán hatása, hogy kérdezett. Ezek a viták kényes dolgokra kérdeztek rá. Például amikor a magyar urán ügye merült fel az egyik Petőfi köri ülésen, a kérdés nagyon jó volt meg izgalmas volt, de az ott lévők közül senki sem rendelkezett adatokkal arról, hogy ez a magyarurán-ügy mit is jelent.

Ez az időszak az információk keresésének időszaka is volt. Kibogozás is volt ez, kibogozása a korszak mindenféle titokban tartott vagy előttünk eltitkolt eseményeinek. Egészen odáig, hogy természetesen a titkos ügyek is beletartoztak, tehát a koncepciós perek ügye, a letartóztatások ügye stb. Az ország minden kérdése tulajdonképpen.

 

Kuczka Péter

Még folytatom azzal, hogy hogy is viselkedtünk mi. Igyekeztünk, mindent megtettünk annak érdekében, hogy az ellenzéki vagy revizionista - ha úgy tetszik, mert úgy is hívtak bennünket - pozíciónkat megtartsuk, de úgy, hogy ne veszítsük el a lehetőségeinket, a vitában megmaradhassunk. Például, mi soha nem fogadtuk el azt, hogy mi revizionisták vagyunk, holott - ha komolyan gondolom a dolgokat, akkor - nyilvánvaló, hogy revizionisták voltunk. Nyugodt lélekkel lehet mondani, hogy ez a revizionizmus a leninizmus felé a sztálinizmusnak az elutasítása vagy részbeni elutasítása volt, és visszatérés egy tisztességes álláspontra, amelyikben nemcsak erkölcsi tisztesség lett volna, hanem lett volna gazdasági tisztesség, információban való tisztesség stb. De a naivságunk az volt, hogy nem igazán számoltunk a politika módszereivel, azzal, ahogy a társadalmat kezelte. Mindenféle módszerei voltak: manipulatív is meg agresszív, meg mit tudom milyen módszerei.


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Ha azt mondjuk, hogy a Nagy Imre-csoport a Nagy Imre volt, akkor azt kell mondani, hogy a Petőfi Kör a Tánczos volt. Ezt egyértelműen le kell szögezni, Tánczos nélkül Petőfi Kör nem lett volna.

 

Tánczos Gábor

Ehhez kellett az ő mániákussága, rögeszméssége, elszántsága, bátorsága, koncepciózussága, amely jellemvonásokban bizonyos negatívumok is voltak. Olyan fokú elszántsággal csinálta azt, amit csinált, amit barátai és társai közül azt hiszem, senki sem vállalt akkor, még legközelebbi barátai sem. Magamat is beleértve. Mi sokszor csitítgattuk őt egy-két kérdésben, amikor elragadta őt a szenvedély. Nem annyira a szenvedély politikai értelemben, mint a szervezés szenvedélye, a kapcsolatteremtés szenvedélye, az egy ügynek való mindent föláldozás szenvedélye. Csak anekdotikusan mondom el, hogy 1956. július-augusztusában egyszer módom nyílott arra, hogy elmenjek négy napra valahová tolmácsolni egy konferenciára, napi 250,- forintért, és teljes ellátásért, ami akkor nagyon nagy pénz volt, és ő ezen óriási módon föl volt háborodva, hogy amikor a történelem vihara itt - pozitív értelemben - söpör a fejünk fölött, akkor én nem vonhatom ki magam rongyos napi 250,- forintért az ügyből.

 

Hegedűs B. András

Körötte kialakult egy szűk mag, amely egyáltalán nem volt azonos a hivatalos vezetőséggel. Három titkárhelyettes volt. A két igazi titkárhelyettes, ha úgy tetszik, az a Nagy Balázs volt és én, akik Tánczos szűk baráti köréhez tartoztunk. Nagy Balázs és én voltunk Tánczos legaktívabb helyettesei. A harmadik, formális titkárhelyettes Pécsi Kálmán, Huszár Tibor jelöltje volt, egy Szovjetunióban végzett szimpatikus közgazdász, korunkbeli, akkor, azt hiszem, az Állami Ellenőrzési Minisztériumban dolgozott, és az volt a differencia specifikálja, hogy a Komócsin-családnak volt a beltagja, és mint ilyen, megbízhatónak mutatkozott. Meg kell mondanom, hogy Pécsi Kálmán nem bántotta a mi munkánkat, a köreinket; nem volt igazán aktív. A titkársági üléseket  - és ez hozzá tartozik az akkori idők játékszabályaihoz - a DISZ valamelyik hivatali helyiségében tartottuk, de a tényleges döntéseket - hát amúgy frakciós módon - vagy a Belvárosi Kávéházban hoztuk - amely akkor nagyon kellemes volt, az egyik legelső újjáéledt pesti kávéház volt a Bölcsészkar mellett, és nagyon szerettük, és megjelent először délelőtt a marhavelő, ami olcsó és jó volt, és a háború óta nem lehetett enni, ez is fontos szempont volt - vagy valakinek a lakásán üléseztünk. De facto a titkárságnak a tagja volt Bohó Róbert a Közgazdasági Egyetem filozófiai tanszékének adjunktusa is. Körülbelül mi négyen voltunk azok, akik a Petőfi Kört mint szervezetet csináltuk, vezettük, tehát nem a dolog ideológiáját, hanem a helyiség biztosításától a szónok felkéréséig, a tömegek megnyerésétől a sajtóvisszhang organizációjáig.

A téma kiválasztása, ami természetesen a legfontosabb, hosszú, kínos és keserves feladat volt, amit - gondolom - Tánczos idősebb barátainkkal, tehát elsősorban Vásárhelyivel és Losonczyval tárgyalt meg, amit azután lehozott előbb ebbe a szűk körű magba, és amit azután a vezetőség elé vittünk. Hogy azután a téma hogyan bővült, hogyan sokszorozódott, hogyan nem tudtuk az előttünk lévő témáknak akár csak csekély részét is a vitafórumokra vinni - a hivatalos pártzsargon szerint az utcára kivinni - az már egy másik kérdés. A téma akkor tényleg az utcán hevert. Az, hogy a közgazdasági vitával kezdeni, a történészvitával folytatni, és hogy Lukács legyen a harmadik vita, ez végül is annyira nyilvánvaló volt, hogy azért nem kell azt mondani, hogy ez valami óriási nagy politikai koncepció és trouvaille volt. Teljesen magától értetődő volt, hogy ezt így kellett kezdeni, és aztán az egyik hozta maga után a másikat.


FEKETE FERENC:
Úgy gondolom, hogy pozitíve rengeteg tanulsággal és tapasztalattal járt. Azt felismertem, hogy a dolgoknak nagyon erős politikai összefüggésrendszere és belső töltete van. Két irányból is: annak is, amit nem csinálunk, és annak is, amit csinálunk. Egészében nagyon bánom, hogy a történelem elvágta a mi fonalunkat, mert úgy gondolom, hogy ilyen közösségek nagyon kellenek ahhoz, hogy az ember egésznek tartsa magát. Tehát ahogy mi eredetileg elképzeltünk, hogy egy meghatározott időben, hetente egyszer legalább, ha odamegyünk, akkor valakit találjunk, és leüljünk és beszéljünk, egyáltalán nem tudtuk megcsinálni. Ez nagyon hiányzik. Ha mondjuk, el lehet mondani, hogy hályogkovács módra is nyúltunk a dolgokhoz, de nem hiszem, hogy mihozzánk közelebb lett volna ez az úgynevezett szakbarbárság vagy apolitikusság. Úgy gondolom, hogy lehet ezt mérlegre állítani, vagy szembeállítani azzal, hogy teljesen történelmietlen feltevés, hogy ezt csináltuk, így csináltuk volna, amúgy haladtak volna a nagy dolgok.

Én a NÉKOSZ-hoz tudom hasonlítani a lényegét a dolognak. Ahogy a NÉKOSZ nagy élmény volt a mi számunkra, ahhoz hasonlít nagyon sokban az, amit a Petőfi Körben csináltunk. A NÉKOSZ azért egy zártabb közösség volt és hosszabb ideig tartott, ezt is el lehet mondani, de a Petőfi Körnek is volt azért valami olyan magja, amely belegördült a sokkal nagyobb folyamatokban, de mégis onnan indult el. Sok összetartó erő volt benne.

 

III. A XX. KONGRESSZUS UTÁN

HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Mivel telt el az 55-ös év és az 56-os év első negyede, amíg a XX. kongresszus éreztetni kezdte a hatását? Ha látványos dolgokat nem is, azért elég sokat csináltunk. Ez volt az az időszak, amikor emberről-emberre menve kellett a kommunista értelmiséget megdolgozni. Mindenkinek megvolt a maga baráti köre, s megvolt az az öt-hat embere, akiket tisztességesnek tartott, akikről úgy érezte, hogy érdemes foglalkozni velük, s akiket lépésről-lépésre kellett meggyőzni. Először arról, hogy mi ez a magyar pártvezetés, hogy kik a Rákosiék, ha ezt elfogadta, akkor a következő lépés Sztálin igazi szerepének az elfogadtatása volt. Emlékszem, hogy az én esetemben olyan embereknél, mint Lackó Miklós, hónapokon át folyó vitákon keresztül fél lépésenként lehetett előre jutni. Aki a legtöbbet csinálta ezen a területen, az a Tánczos volt, aki az egyetemek és értelmiségi munkahelyek dolgozóinak tucatjait igyekezett a mi álláspontunknak megnyerni, és akiket nap, mint nap, hétről hétre végigjárt. Ez volt tulajdonképpen az előkészítése annak, ami a Petőfi Körben egy kedvezőbb konstellációban szárba szökkent. Emlékszem, hogy Tánczos mondta nekem, hogy mi százakat mozgatunk, s mi kinevettük. Azt hittük, hogy ez egy gyerekes és felelőtlen túlzás. S aztán, amikor eljött a pillanat, akkor kiderült, hogy tényleg meg tudja mozgatni ezeket a százakat.

IV. KÖZGAZDASÁGI VITÁK
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – I. Két közgazdasági vita

HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Az első komoly politikai vita a közgazdasági vita volt, amelynek az volt a címe, hogy „A magyar politikai gazdaságtan időszerű kérdései, a vita a második ötéves terv irányelveiről”. Már a cím is jelzi a teljes eklekticizmust. Azt jelzi, hogy mindaz, ami a közgazdászokra vonatkozhat, az itt megvitatásra kerül. Lényegében egy gazdaságpolitikai és politikai gazdaságtani vita volt. Három vitavezetője volt: Donáth Feri, Nagy Tamás, aki akkor egyetemi tanár volt, és Szabó Kálmán, az Országos Tervhivatal főosztályvezetője. Ez, hogy úgy tetszik, egy párton belüli koalíció volt. Szabó Kálmán a „koros” harminchat éves, nékoszista volt, befutott tervhivatali vezető, aki semmiképpen sem tartozott a gazdaságpolitika sztálinista frakciójához. Nagy Tamás annak ellenére, hogy itt egy látványos fordulatot hajtott végre, azért mégsem sztálinistából lett nagyimrés, hanem 53–56 közötti ingadozó marxista-leninista ideológusból lett nagyimrés, tehát azért ő csak egy fél fordulatot hajtott végre. Donáth Ferenc volt az agrárpolitikus, aki a börtönből jött ki, aki már rehabilitálva volt, akiről én nem tudtam, hogy nem tagja a Nagy Imre-csoportnak, sőt, még nem is találkozott Nagy Imrével, ő volt az, aki az újat hozta és a kontinuitást biztosította a régi munkásmozgalmon, a Rajk-peresek és a XX. kongresszus között. Ha úgy tetszik ez koncepciózusan alakult így, ha nem is ilyen kicentizetten, ahogy most hangzik, de az biztos, hogy ez nem utólagos belemagyarázás. Az is nyilvánvaló, hogy a vezetőségben sztálinista gazdaságpolitikus nem volt.

Ezen a Petőfi Kör vitán, mint a későbbiekben is, megjelentek a sztálinista, pontosabban rákosista frontnak a reprezentánsai is. Ezen ott volt Friss István. Tánczos írt egy cédulát - mint elnök - Friss Istvánnak, hogy fel kíván-e szólalni? Friss írásban válaszolt, hogy nem vagyok felkészülve, nem kívánok felszólalni. Néhány hónap múlva Friss az MSZMP politikai akadémiáján elhangzott előadásában közölte, hogy a Petőfi Kör közgazdasági vitájára az volt a jellemző, hogy azon a közgazdászok nem jelentek meg, nem szólaltak föl, nem védték meg a párt álláspontját, csupa szakszerűtlen ember volt jelen.

A vita május 9-én volt, s én esti hallgatókat vizsgáztattam, nem tudtam odaérni fél 7-re. Rendkívül szorongva mentem a Múzeum utcába, hogy vajon hányan lesznek az első nagyobb rendezvényünkön. Nagyon reméltem, hogy azért néhány tucat ember össze fog gyűlni. Előtte néhányan házi agitációt folytattunk fiatalabb kollégáink, barátaink körében, hogy jöjjenek el, hátha érdemes. Elkéstem egy negyedórát, és nem fértem be a Kossuth Klub nagytermébe. Nyilvánvalóan nem a házi agitáció eredményeként jöttek el ennyien, hanem benne volt a levegőben, hogy valami lesz.
A közgazdasági vita nem volt különösebben nívós. Arról volt szó, hogy Szabó Kálmánt a jelenlévők piszkálták a második ötéves terv tűrhetetlenül rossz előkészítése miatt. Győrffy Sándor, Kádár Iván, Kornai János, Révész Gábor, Fekete Ferenc, Somodi István, Markos György, Tardos Márton, Nagy András, Zala Júlia a terv előkészítetlenségét hányták Szabó Kálmán szemére. Szabó Kálmán a maga formátumának megfelelően viselkedett. A szemrehányások egy részét elismerte, részben azonban védekező állásponton volt.

A másik ilyen sarkalatos pontja a közgazdász vitának Nagy Tamás fordulata volt. Nagy Tamás 1955 őszén írt egy cikket a Szabad Népben a márciusi határozat szellemében „A gazdaságpolitika néhány kérdéséről” címmel, amely pechjére - s ezt nem én mondom most ironikusan, hanem ő mondta a védekező felszólalásában - már a XX. kongresszus után jelent meg, mert sokáig ültek rajta. E cikkét Lányi Kamilla, aki akkor a Belkerben volt, fulminánsan megtámadta. Lányi Kamilla, nagyon korrekten fölhívott engem telefonon, még a vita előtt, és azt mondta, hogy két kérdésről kíván beszélni, egyrészt a Nagy Tamás cikket támadja meg, másrészt föl akarja vetni a begyűjtés eltörlését. Én mindkét kérdéssel kapcsolatban arra kértem, hogy tanúsítson mérsékletet, mert még nem időszerű, különösen a begyűjtéssel kapcsolatban éreztem úgy, hogy abból nagyon nagy baj lehet. Ne ítéljük meg, hogy igazam volt-e vagy sem, ilyen voltam én, s ilyen volt a helyzet. Nekem nem volt igazam az óvatosságot tekintve a begyűjtés ügyben, Nagy Tamás pedig megmagyarázta a cikkét és végrehajtotta a maga fordulatát. Ezt elősegítette, hogy a vita két menetben zajlott, mert legnagyobb meglepetésünkre, az első nap nem tudtuk befejezni a vitát. Május 22-én, két hét után folytatni kellett, s ez az idő elegendő volt Nagy Tamás számára, hogy végig gondolja a dolgot, s ettől kezdve Nagy Imre zászlóvivője volt, s minden Petőfi köri vita aktív résztvevője és aktív közbeszólója, aki a második–harmadik sorban ült, s nagyon okos közbeszólásaival, mint egy igazi parlamentben, sokszor jó csavart tudott adni a vitának. Ne feledjük, hogy Nagy Tamásnak akkor közgazdász körökben óriási tekintélye volt.

A harmadik dolog, ami a közgazdasági vitára jellemző volt, a közgazdasági élet demokratizálásának a követelése volt. Olyanokkal büszkélkedett el Zala Júlia – és ezt nem ironikusan mondom –, hogy újra meg fog jelenni a Statisztikai Zsebkönyv és az Évkönyv. Ne feledjük el, hogy ez egy 56-os vívmány!


SZABÓ KÁLMÁN:
Engem egyszerűen fölhívtak telefonon. Gondolom, a Hegedűs [B. András], de lehet, hogy nem ő. Lehet, hogy a Tánczos. Szóval valamelyik a vezetőség közül. Lehet, hogy a Fekete, mert az is tagja volt a Petőfi Kör vezetőségének. Hogy akarnak egy vitát rendezni, és elvállalom-e azt, hogy az ötéves tervet ismertetem a vita előtt? Tehát egy ismertető szerepre kértek föl egy olyan állapotban, amikor még nem volt hírhedt vagy híres – attól függ, honnan nézték – a Petőfi Kör. Elmondták azt is, hogy a másik vitavezető Donáth lesz, akit én 48 óta ismertem.

 

Donáth Ferenc

Nem voltam haveri viszonyban vele, de jól ismertem a Győrffy Kollégiummal való kapcsolatai révén, meg amikor kiszabadult, akkor is néhányszor találkoztunk, ha nem is baráti alapon, hanem ismerősként. Tehát Donáth volt Frischnek a helyettese az intézetben. Tehát őt mint a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatóhelyettesét hívták meg és mint agrár szakembert, aki korábban is agrárkérdésekkel, földreformmal stb. foglalkozott, a földreformban komoly szerepe volt. No, a harmadik pedig Nagy Tamás volt, aki mint fő politikai gazdaságtanos lett oda meghívva. Tehát hárman voltunk vitavezetők.

Nagy Tamás kételkedett abban, hogy vajon reális-e a 25%-os, az akkor előirányzott irányelvekben szereplő életszínvonal-emelkedés. Én úgy éreztem, hogy az adott föltevések vagy feltételezések közepette és a félnyers stádiumban lévő irányelveknél – mert hiszen még előttünk volt a vita – éppen ez az előirányzat látszik a legreálisabbnak. Az reális lesz akkor is, ha 23, akkor is, ha 28 %-kal nő. Én ezt reálisnak tartottam. Azért is, mert a Szovjetunióból tudtam, hogy mit üzennek, és hogy adott esetben, ha elmegy hozzájuk a politika, hogy segítsenek, mert valami nem stimmel - most nem politikai zűrökre gondoltam akkor természetesen, hanem gazdaságiakra -, akkor biztos, hogy tesznek valamit. Hát egy nagyhatalom könnyen megteheti azt, hogy egyik-másik országnak, ha baj van, akkor kedvez. Nagy Tamás elismerte az én jó szándékomat, de azt mondta, hogy ő nem biztos abban, hogy az életszínvonal feljebb megy, ha a mezőgazdaság nem tudja teljesíteni a tervét, nem tud élelmet adni a városnak. Én viszont nagyon hittem abban, hogy ha a parasztoknak a termelési kedve megnő, és éppen azért kellett az árakat is jobban megnézni, hogy lényegében szabad piac legyen, hogy nem a beadást kell növelni, hanem piaci alapokra kell hozni a kereskedelmet az ipar és a mezőgazdaság között, és hogyha az árak is jól orientálnak, akkor az árakkal is befolyásolhatjuk az egész mezőgazdaságot, amire nyilván a kisárutermelés ugrik. Mert ami jövedelmezőbb, azt termeli. Ez egy örök törvényszerűség. Tehát én hittem abban, hogy a nem nagyüzemi mezőgazdaság is tud ennek megfelelő élelmiszer-beszállítást adni a magyar városoknak egyfelől, másrészt meg esetleg annyit, amennyit exportra kell szállítani.
 
Azért alapjában véve engem meglepett az, ahogy ott a hangulat fölizzott. Donáth-nál nem volt semmi meglepetésem, mert azt sejtettem, hogy a mezőgazdaságnak az agrárpolitikát illetően kritikus szavakkal fog megszólalni, nem elsősorban azért, mert ő sértett ember, hanem mert tényleg a mezőgazdaságban óriási hibákat követtünk el. De hát ezt mindenki elismerte, sőt, hivatalosan is egy elismert dolog volt. Arra már nem emlékszem, hogy az agrárpolitikának a várható alakulását – tehát ami az ötéves terv irányelvei előirányoztak – bírálta-e vagy sem. Ami engem meglepett az az volt, hogy én azt vártam, hogy a Tamás segít nekem mint volt tanárom. Nem azért, mert én ott hivatalos személy voltam, hanem azért mert előtte két-három hétig a közgazdasági intézetben a kutatóknak az ötéves terv összes gondjáról meg ellentmondásáról, az irányelvek állásáról Frisch kérésére szemináriumot tartottam. Elmondtam azokat a kérdéseket, amelyeket tisztázni kellene, és jó lenne, ha tudományosan abban segítenének vagy kiállnának mellette. Tamás meg ezen a Petőfi köri vitán inkább a kétségekre tette a hangsúlyt, mint a bizonyosságokra.

Tulajdonképpen megértettem, hogy itt politikai bizalmatlanságnak a kifejeződéséről van szó, és hogy miért mondják azt, amit mondanak. Hát történészek, filozófusok, nem a tervezésben vagy a gazdasági munkának a gyakorlatában lévő közgazdászok voltak jelen, akik épp hogy kívülről nézik a dolgokat, én meg éppen belülről néztem. Meg kell mondanom, ezt a koncepciót én nem hivatalból védtem. Én alapjában véve meg voltam győződve arról, hogy ha a népi hangulatot is figyelembe vesszük, és szakmailag pozitív irányba megy például a beruházás dolga, abban az esetben ősszel egy olyan ötéves tervet tudunk csinálni, ami reális. Tehát én belsőleg meg voltam győződve, hogy ez még nem egy elfuserált valami. A hangulatnak a megnyergelését éreztem a hozzászólásokban, ami nem egyezett feltétlenül a felszólalók objektív szakmai véleményével, vagy legalábbis föltételeztem, hogy nem egyezett.

Az a lényeg, hogy amikor vége volt ennek a sokáig elhúzódó ülésnek, akkor engem többen körülvettek – a Győrffyre emlékszem –, és mentünk a Kossuth Lajos utcán. „Te Kálmán nem veszed észre, hogy nem erről van szó, hanem a Rákosit kell megbuktatni?” Mondom „Sanyikám rendben van, én ezzel teljesen egyetértek, a Rákosit meg kell buktatni. De hát egy dolog a Rákosit megbuktatni, másrészt olyanokat állítani fel követelményként, ami teljesen képtelenség.” Akkori fejjel teljesen képtelenség volt az, hogy mondjuk szenet ne Szovjetunióból vegyünk Dunaújvároshoz, hanem Nyugat-Németországból. Ez is felmerült, ez a legmeredekebb kérdés volt, amire nyilván nemmel lehetett válaszolni. 56 tavaszán vagyunk, a kapcsolatrendszert úgy alakították, hogy teljesen függőben volt a nehézipar miatt az ország. De ha a Szovjetunió ebbe belemegy, akkor is kérdés, hogy mit exportálunk mi Nyugatra egy embargós világban? Tehát mit fogunk Nyugatra vinni azért, hogy kifizessük azt a szenet, amit ideszállítanak dögivel, mert hiszen ette az energiát a nehézipar. Ha még a politika azt mondta volna, hogy na, le a Varsói szerződéssel, tehát harminc évvel előbbre lépett volna a történelem, akkor se lehetett volna azt mondani, hogy itt öt év alatt normálisan és reálisan át lehet állni. Ezt nyilván fölvetheti egy olyan ember, aki nem ért hozzá.


FEKETE FERENC:
Emlékezetes számomra a Petőfi Kör első közgazdasági vitája, ami lényegesen kisebb létszámú volt, mint a későbbi viták, vagy talán jobban eloszlott a társaság, mert több szobában lehetett hallgatni, a Kossuth Klubban volt, és nem ilyen nagyobb teremben. Itt én fölszólaltam, és korábbi tanulmányaim alapján fölvetettem azt, hogy az egyén meg a társadalom között elvész, ami közbül van, főleg a vállalat. És hogy igazában ezeket a középszférákat, mint a vállalat, jobban kellene vizsgálni az érdekek szempontjából. Meg általában ez a szféra nagyobb figyelmet érdemel, mert az, hogy ami az egyénivel szemben áll, az mind társadalmi lenne, ez nagyon meghatározatlan, és nagyon könnyen visszaélésekre adhat alkalmat. Azon kívül a gazdaság és a politika, gazdaság és a kultúra viszonyáról szólhattam még ott. Ennek volt aztán több irányban visszhangja.

Azt hiszem, Berend T. Iván is fölszólalt például, hogy kell egy közgazdasági társaság, emlékszem, az egyik főtéma ez volt. Aztán, hogy a közgazdasági gondolkozást erősíteni kell, be kell vinni a köztudatba, az adatokat nyilvánosabbá kell tenni, hogy meg tudják tágabb körben ítélni a valós helyzetet, a külkereskedelmi helyzetet.
Inkább azt mondanám ma, hogy tudománypolitikai vagy általános kultúrpolitikai problémákról esett szó. Szóval nem kifejezetten olyan szakmai kérdések, hogy sok a külföldi adósságunk, és hogy miért sok. Vagy ma azt mondanánk, hogy technikai-gazdasági probléma, műszaki fejlesztés ökonómiája vagy anyagi ösztönzés. Nem ilyen speciális problémák voltak, inkább a kibontakozásnak - azt mondhatnám, hogy - országos méretű globális problémái voltak.


ZALA JÚLIA:
Én kezdettől fogva aktívan részt vettem a Petőfi Körben, de nemcsak az 56-os nagy szeánszok alatt, de aktívan akkor is, amikor előkészületben volt a második ötéves terv. Szabó Kálmán adta elő a Kossuth Klubban a Petőfi Kör rendezvényén a második ötéves tervet egy szűkített körben, úgy hatvanan, nyolcvanan voltunk összesen. A második ötéves terv tervezetét nagyon sok oldalról támadtuk, mondván, hogy a tervben semmiféle következtetést nem vontuk le abból, ami eddig történt, és amit ettől várunk. És még a szimpátiámat érzékeltettem a gyorsuló kibontakozással kapcsolatban. Óriási tapsot kaptam, szemben Szabó Kálmánnal, mert ő volt az Országos Tervhivatal hivatalos előadója.

Soha nem szokott leírva lenni a felszólalásom, de akkor jó előérzettel leírtam utólag, sejtettem, hogy ennek következménye lesz. A Petőfi köri szereplés után behívtak a Pártközpontba, az államgazdasági osztályra. Varga Edit, aki osztályvezető-helyettes volt, döntött úgy, hogy muszáj beszélni a fejemmel. Mi jóban voltunk, mert Varga Edittel együtt voltunk Moszkvában annak idején egy közös delegációban. Egy szobában laktunk és jól megvoltunk a magunk módján. Szóval ő behívatott. Akkor én a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese voltam. Azt kérdezte, hogy van az, hogy te miniszterhelyettesi beosztásban lejáratod a tervhivatal tervét, ez nagyon helytelen. Én azt mondtam neki, hogy itt van az előadásom szövege, mert számítottam rá, hogy be fognak hívni. Ő elolvasta, és azt mondta, hogy teljesen rendben van, amit mondtam. Ne törődj tovább ezzel.


LITVÁN GYÖRGY:
Annak érzékeltetésére, hogy milyen volt a hangulat... Amikor Nagy Tamás eljutott első gondolatainak kifejezéséig, felháborodott tiltakozás volt a hallgatóság soraiban, és ahol ültem, ott gyors agitációt kellett folytatnom, hogy ne fojtsák belé a szót és kvázi fogadják el az önkritikáját és fordulatát. Nagyon dühös hangulat volt vele szemben. Egyébként Szabó Kálmánnal szemben is, aki szintén nemcsak megette a márciusi határozatot, hanem cikkekben látványosan támogatta is. Ezzel azt akartam érzékeltetni, hogy ekkor már volt élük a vitáknak.


VASZILIU, GEORGIOSZ:
A közgazdasági vitán is ott voltam, ahol a Nagy Tamás szerepelt. Most is emlékszem erre a vitára. Csak szubjektíven tudok rá emlékezni. Ha most becsukom a szemem, látom azt a nagy auditóriumot, ahogy Nagy Tamás ült. Semmire sem emlékszem abból, hogy mi volt a lényege a vitának. De arra emlékszem, hogy ez olyan vita volt, amelyen keresztül próbáltunk az igazsághoz eljutni. És aztán volt egy másik vita, két vagy három hét múlva. És aztán volt egy párthatározat ellenünk. És ezt természetesen nem fogadtam el, mondtam is, hogy az hülyeség, hát tudtam, hogy semmi ellenforradalmi vagy semmi negatív nem volt ebben. Egyébként azt hiszem, hogy a Hollós Ervinnek köze volt ehhez. Akkor ő DISZ-titkár volt, és megpróbálta a Petőfi Kört a DISZ-nek teljesen alárendelni, de ez nem sikerült neki.


V. TÖRTÉNÉSZVITA
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – III. Történészvita

HEGEDŰS B. ANDRÁS:
A történészvitán a közgazdászvita résztvevőinek nagyobbik része megjelent, ezenkívül megjelentek a történészek is. A hólabda vagy lavina effektus ettől kezdve érvényesült. A társadalomtudományi embereket érdekelte, hogy mi lesz. A dolog politikai jellege egyre nyilvánvalóbbá vált, s el is voltak szokva a pesti értelmiségiek a jó balhétól. Szerdán délután elmenni a Petőfi Körbe kellemes esemény volt. A vitavezetés koalíciós jellege itt talán kevésbé érvényesült, mert Győrffy Sanyi az egyik vitavezető, a Petőfi Kör vezetőségi tagja, akkor a Párttörténeti Intézet alosztályvezetője volt, és Zsigmond László és Mód Aladár voltak még az elnökségben. Mód Aladár kvázi hivatalból került oda, mert a Kossuth Klub a TIT klubja volt, Mód Aladár pedig a TIT főtitkára.

 
Mód Aladár

A történészvitán egy igazi nagy botrány volt az ideológiai részkérdések mellett, amelyek nem voltak persze jelentéktelenek. Ez pedig Andics Erzsébetnek a tökéletes személyi megsemmisítése volt. Andics ekkor a KV tudományos osztályát vezette. Berei Andornak volt a felesége. Az MTA történettudományi bizottságának elnöke, az ELTE legfontosabb tanszékének vezetője, talán a Századoknak is fő- vagy legalábbis egyik befolyásos szerkesztője, és azt kell mondani, mint Ferenc József címeinél, hogy még stb. is volt. Például Farkas Vladimír anyósa. Sokadiknak került sor Kosáry Domokos fölszólalására. Körülbelül tizediknek. Addigra már túl voltunk Mucsi Ferencnek, Kalmár Árpádnak, Lukács Lajosnak, Sánta Ferencnek, Hársfalvy Péternek, Varga Jánosnak, Köves Erzsébetnek, Markos Györgynek, Litvánnak, György Lajosnénak, egy Dömötör nevű katonatisztnek és Balázs Tibornénak a felszólalásán. Ekkor jelentkezett szólásra Kosáry Domokos, akkor az Agrártudományi Egyetem könyvtárának az igazgatója volt. Kosáry akkor polgári történészként volt számon tartva, a történész közéletből ki volt rekesztve – annak ellenére, hogy kandidált Kossuth Lajosból –, és Andics fő ellenlábasa volt Kossuth-ügyben. Kosáry ugyanekkor azt mondta, hogy ő marxista történésznek vallja magát. Azt persze nem lehet tudni, hogy ebben mennyi volt a taktika. Azt is mondta, hogy ő örömmel veszi a marxista történettudomány megújulását, és ő ebben a megújulásban kíván részt venni. Erre Andics egy szenvedélyes felszólalást tartott, hogy ne higgyenek Kosárynak! Félrevezeti magukat! Mi pedig közbekiabáltunk, hogy megköszönjük neki. Óriási botrány volt. Óriási! Andics itt, egy nagyon nagy történész nyilvánosság előtt megsemmisült.

 
 
Andics Erzsébet Kosáry Domokos

Két nap múlva folytatódott a vita. A vita ezt követően a köré csomósodott, hogy az Andics-Kosáry vitában az emberek állást foglaltak. Ketten voltak a neves rákosista történészek körül, akik Andicsot próbálták menteni, az egyik Réti László volt, a Párttörténeti Intézet igazgatója, a másik Nemes Dezső, aki tulajdonképpen egy félretett ember volt, mert „csak” a Szikra Könyvkiadó igazgatója volt, zavaros moszkovita múltja miatt.

Minthogy a későbbi kritikákban, 57–58-ban az egyik fő vád az volt, hogy nem szakemberek szólaltak föl, hadd szögezzem le azt a tényt, hogy ezen a vitán kizárólag csak szakemberek szólaltak föl, vagy nagyon neves történészek, vagy nagyon jó nevű iskolai történelem tanárok. Litván, Balázs Tiborné tanár volt, és olyanok voltak az egyetemről, mint Hanák Péter, aki akkor határolta el magát egy életre és véglegesen Andicstól. Ez Hanák Péter fordulata szempontjából nagyon fontos volt. Egy óriási pártonkívüli nyilvánosság előtt szögezte le szembefordulását anyjával, tanítómesterével szemben.

Mindez nem mond ellent annak, hogy a Petőfi Kör pártszerv volt, hiszen egy párt által irányított ifjúsági szervezet klubja volt, de egyértelműen pártonkívüli nyilvánosságnak számított abban az értelemben, hogy ide az jöhetett el, aki akart. Nem volt tagsága a Petőfi Körnek még ebben az időben, és amikor lett, az sem volt komoly tagság, és belépőt soha nem kértünk. A következő alkalommal már a szemünkre hányták azt, hogy ide akárki eljöhet. A történészvita után a dolgok botrányos jellege egyértelművé vált. A történészvita már viszonylag nagyobb sajtónyilvánosságot kapott, nemcsak a Magyar Nemzet írt róla, hanem a hetilapok is írtak róla, a Művelt Nép, a TIT lapja, a Köznevelés, és a vita anyagát a Történeti Társulat sokszorosítva kiadta. A Századok lehozta a vita kivonatát, de olyan igazi marxista alapon, csak azt hozta le, ami ebből szalonképes volt. Azt, hogy Andics körül botrány volt, annak nyomát sem leli a mai olvasó. Lukácsy Sándor ősszel az Irodalmi Ujságban megtámadta a Századokat, hogy meghamisítva hozta le a történészvitát. Ez is hozzá tartozik a helyzethez, hogy a sajtó mindig elsimítva, ellágyítva hozta csak az eseményeket. Nem az volt, hogy azt egy jó bulvárlapban kellett volna, hogy „Andics botrány a Kossuth Klubban”, hanem fiatal marxista történészek tudományos vitája.


LITVÁN GYÖRGY:
A Petőfi Kör nemzeti számon kérő szék is volt szellemi értelemben, ezért természetes, hogy a személyi, személyes viták, összecsapások nagy jelentőségűek voltak. Itt a sztálinista közéleti embereket kérdőre vonták. Többen, mint például Horváth Márton verejtékezve próbáltak számot adni a tevékenységükről. Ennyiben a személyi kérdéseknek nagyon is volt jelentőségük. De a történészvitán azért ennél sokkal több történt, mert ott mondtuk ki, hogy hazugságokat írtunk, hazugságokat tanítottunk a magyar történelemről. S hogy nemcsak tévedések, hanem bűnök történtek, elsősorban a fiatalsággal szemben. Számos kérdésben megkezdődött ennek a zárt sztálinista magyar történetírásnak a revíziója. Természetesen csak kevés kérdésről volt, kevés kérdésről lehetett szó, de mindenesetre elkezdődött, s emlékszem, hogy Mód egy nagy beszédet tartott Kossuthról és gyönyörű idézeteket hozott a nemzeti függetlenségről. A teljesen dogmatikus Siklós András Szabó Ervint idézett a párton belüli szabadságról és demokráciáról, ami óriási tapsot és tetszést aratott.


VARGA JÁNOS:
Egyetlen alkalommal, a történészvitában szólaltam én fel. Magamra vonatkoztatva én ebből azt találom lényegesnek, hogy itt én ki mertem állni méltatlanul háttérbe szorított tudósokért, - mint például Szabó István - az ő - idézőjelben mondom - „rehabilitálásukért” emeltem szót. Másfelől viszont én voltam az, aki kimondtam, ez ellenőrizhető, hogy a történetírás eddig hazudott, és ezen változtatni kell. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy Mód Aladár, aki korábban aspiránsvezetőm volt, utána beszélt velem. Érdekes vagy talán nem is érdekes módon azt mondta, hogy egy-két gondolatot kivéve, a felszólalásom egészével egyetért, noha ott azon a nyilvános vitán név szerint velem is szembeszállt és vitatkozott a nézeteimmel. Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy ő valóban hasonlóképpen gondolkodik, mint én, viszont párttagsága vagy pontosabban a pártban betöltött akkori funkciója miatt - tudniillik ő volt a tudományos osztály vezetője - nincs kellő bátorsága ahhoz, hogy nyíltan igazat adjon, hanem inkább egyfajta utóvédharcokba bocsátkozik.

 

Varga János 

A Petőfi Körnek a sorsa azután közismert. Elkezdődött ugye '56 őszén a tanév. Minden korábbinál erősebben volt érezhető a feszültség, elsősorban a hallgatók, de az oktatók körében is. Mintha valami vibrált volna a levegőben.

 

VI. FILOZÓFUSVITA
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – II. Filozófusvita


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
A filozófusvita június 15-én volt. Volt egy kedves előzménye, hogy ekkor már a szó fizikai értelmében a társaság nem fért be a Kossuth Klubba. Egy húsz–huszonöt perces tanakodás volt, hogy mit lehet tenni, minthogy az esemény precedens nélküli volt. Kádár Iván, aki akkor az MKKE-n a polgazd tanszéket vezette és közeli barátunk, segítőnk, hívünk volt, áttelefonált az MKKE-re, hogy az egyik előadótermet bocsássák rendelkezésünkre. Rendelkezésünkre bocsátották, s az összegyűlt mintegy ezer ember a Múzeum utcából a Kálvin tér és Tolbuhin körút érintésével átsétált Lukács György vezetésével, fényes nappal, napsütésben a Közgazdasági Egyetemre. Ezt két nap múlva a DISZ Intéző Bizottsága úgy olvasta a fejünkre, hogy Lukács György vezetésével tüntetést rendeztünk a Kálvin téren. Nem mondom, elég feltűnő volt, amint Lukács a szivarjával elől sétált és mögötte ezer ember. Ehhez nem volt Pest hozzászokva. Sajnos nincs róla fénykép.

Ez volt a Petőfi Kör egyetlen olyan vitája, amely betűhív, gyorsírásos jegyzőkönyvben a Filozófiai Értesítőben Lukács József főszerkesztő jóvoltából megjelent, minden közbeszólás benne van. Talán egy mondatot megérdemel, Szikossy Ferenc, aki a Magyar Királyi Országgyűlés egykori gyorsírója, aki a parlamenti viták megszűnése után a bölcsészkar gyorsírója lett, és valakinek az az ötlete támadt, hogy ő legyen a Petőfi köri viták gyorsírója, és mint fantasztikus gyakorlattal rendelkező parlamenti gyorsíró, ő volt az, aki tudta a vitákat egyszerre lejegyezni és figyelni a közbeszólásokat. Mindenkiről tudta, hogy kicsoda, fogalmam sincs, hogy honnan tudta, és tudott gyorsírás közben fölállni és tapsolni. Hála az ő példátlan szakértelmének, az általa készített jegyzőkönyvek tökéletesek.

A vita nyilvánvalóan egy kérdés, Lukács György rehabilitálása körül forgott. Itt nem valakinek a leleplezéséről volt szó, mint a történészvitán, hanem valakinek a rehabilitálásáról. Leleplezni senkit nem kellett, mert Lukácsnak nívós ellenfelei nem voltak. Lukácsnak olyan ellenfelei voltak, akikről Lukács azt mondta a vitán, hogy ezeket filozófusoknak tekinteni a Ludas Matyiba való. Lukács történelmi szerepéről volt szó, a Lukács-Rudas-vitáról volt szó, s annak elvi kérdéseiről, s itt fejtette ki Lukács azt a híres és azóta már jelszóvá vált mondását, hogy a marxizmus reneszánszáról van szó, amelyben ő azt hiszem, nagyon komolyan hitt. Azt hiszem, többé-kevésbé mi is elhittük neki. Lukács nem volt különösebben aktív ezen a vitán, de amit mondott az nagyon szép volt, okos volt.

Kik szólaltak föl mellette? Fölvonult mellette az egész tanítványi kara. A tanítványok vezetője akkor Szigeti József volt, aki hihetetlen lendülettel, energiával és vehemenciával emelte magasra a Lukács-féle marxizmus reneszánszának vörös zászlaját. S nem lehetett akkor azt hinni, vagy csak az olyan rossz emberismerők nem hihették, mint én, hogy néhány hónap múlva ez a Szigeti József fogja elsőnek elárulni Lukácsot, fogja átvenni a művelődési minisztérium vezetését, s fog ellenem, személyem ellen egyetemi fegyelmit indítani többek között azért a tevékenységemért, amelynek eredményeképpen ő ezen a vitán vitavezető volt. Nagyon szenvedélyesen szólalt fel Heller Ágnes és akkori férje, Hermann István, ők voltak a tanítványok zászlóvivői. Fölszólalt még Mészáros István, aki azután emigrált. Eörsi Pista, Fehér Feri nem szólaltak föl, de jelen voltak. A marxizmus reneszánsza mellett a másik, számunkra ilyen teljesen új történelmi kérdés volt a Blum-tézisek. A Blum-tézisekről semmit nem tudtunk. A Blum-téziseket nem hozták nyilvánosságra még akkor, én azt hiszem, csak sokkal később jelent meg, valami eldugott párttörténeti közleményben. Olyan jelenetek voltak, hogy valaki közbeszólt, hogy éljen Lukács elvtárs, a Blum-tézisek szerzője! Ez egy ellenzéki közbeszólás volt, erre határozottan emlékszem. Azért emlékszem erre ilyen jól, mert nem értettem, hogy miről van szó.


VII. PARTIZÁNTALÁLKOZÓ
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – IV. Partizántalálkozó


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
A partizán vitának az volt a központi feladata, hogy a Magyarországon és Spanyolországban tevékenykedett, de a Rákosi-korszakban meghurcolt, volt illegális kommunistákat kollektív rehabilitálja. Ez nem ideológiai jellegű vita volt. Amikor a baráti találkozó ötlete felmerült, akkor arról volt szó, hogy mindkét részről néhány tucat ember jelenik meg, de június 18-ra ebből már egy ezer főt meghaladó, egyértelmű tömeggyűlés támadt, ahol megjelentek a fotóriporterek is, először a Petőfi Kör történetében. Ebből volt óriási botrány, mert az emberek nem engedték magukat fényképezni. Ezek a fényképészek valóban a sajtó számára dolgoztak, de ezt senki sem hitte el. A Béke és Szabadságban meg is jelent egy totálkép a közönségről.

Az elnökség nagyon sokrétű volt. A vitavezető Andrásfi Gyula, az újpesti partizán Kiss Károly – és ezzel a párt legfelső vezetése is bekerült a Petőfi Kör vitavezetőinek sorába, hiszen Kiss Károly KV-tag volt s a KEB elnöke - és Ujhelyi Szilárd.

 
 
Kiss Károly Ujhelyi Szilárd
Itt is megvolt a hármasság: egy rehabilitált, Nagy Imréhez közel álló értelmiségi, egy régi, megsértett munkásmozgalmi harcos, ez volt Andrásfi, és valaki egyértelműen a felső vezetésből. Emellett az elnökségben még ketten ültek, erősítendő az elnökséget a revizionista rohammal szemben, Mező Imre, a budapesti pártbizottság titkára és nem tudom miért, Szabó István, altábornagy, honvédelmi miniszterhelyettes. Ezen a vitán sok minden történt politikailag, s a sajtóvita mellett ez volt a legdrámaibb összejövetel.

Máté György felszólalásával kezdődött, aki a Petőfi Kör vezetőségi tagja volt, a Rákosi Mátyás Művek mérnöke. Folytatódott Sziklai Imre felszólalásával, aki akkor vasmunkás volt és pártoktató, később kedves barátunk és rabtársunk. S ezután jöttek a drámák, sorban! Az első dramatikus felszólalást Hajdú Gyula bácsi tartotta, aki pécsi szocdem volt, Brüsszelből tért haza az emigrációból, s azt a kijelentést tette, hogy a magyar kommunista mozgalom olyan, mint az etióp törzsek, amelyek az öregeket haláluk előtt kikergetik a legelőre, s rájuk eresztik az elefántokat, s azok agyontapossák őket. Ebből bizony nagy botrány kerekedett, erre még visszatérek. Őt Rajk Júlia követte, akinek ez volt az első megjelenése a nyilvánosság előtt.

 

Rajk Júlia

Mindnyájan, akik ott voltunk, emlékezünk rá. Azt hiszem, nem az az érdekes, amit Júlia mondott, hanem az, hogy egyáltalán mondott valamit, s ahogy mondta. Az a hihetetlen szenvedély, amellyel férjének rehabilitációját követelte! Hozzá kell tenni, hogy támadhatatlanul, s nem is kaptunk miatta szemrehányást, mert nem lehetett szemrehányást tenni miatta. S ez azt jelzi, hogy június 18-án, három és fél hónappal a nagy temetés előtt Rajk rehabilitálása még nem volt elintézve, még nem volt párthatározat Rajk rehabilitálásáról! Ezt úgy hiszem, nagyon ki kell emelni. Rákosi bukása előtt egy hónappal Rajk rehabilitálását nyilvános fórumon kellett az özvegynek követelnie, politikai tömegbotrány keretében. [...] Ez volt az az időszak, amikor Rajkot lépésenként rehabilitálták. Először azt mondták, hogy nem volt titóista ügynök, mert Tito maga sem volt ügynök. De azért rendőrügynök volt. Aztán azt mondták, hogy nem volt ügynök, de követett el hibákat, aztán nem követett el hibákat, de pártszerűtlen volt.

Volt még két jelentős esemény. Az egyik az, hogy Gergely Erzsébet, a Közgazdasági Egyetem polgaz tanársegédje (biztos, hogy a Petőfi Kör vezetősége és Tánczos tudta nélkül) felszólalt, és először – nem csökkentve Litván érdemeit! – párton kívüli fórumon, tömegek előtt kimondta azt, hogy Rákosinak mennie kell. Kimondta azt, hogy Rákosiban és Gerőben elveszítettük a bizalmunkat. Ekkor volt az, hogy a Népszava újságírói föltalálták magukat, s elkezdték skandálni, visszájára fordítva, hogy vesszen Rákosi, éljen a párt! Ezzel átmenetileg megmentették a helyzetet.

Kiss Károly, aki jelen volt, valószínűleg ugyanolyan sápadt volt, mint mi. Akkor néhány perccel a botrány után, Tánczossal az volt a véleményünk, hogy ezzel végünk van. Nem lesz több Petőfi Kör, ezt tovább nem fogják tűrni. Azt gondoltuk, hogy a Petőfi Kör és bennünket egyaránt be fognak csukni. Kiss Károly az elnökségből elment (elnézést kért, de az Észak-Koreai Követség fogadására kellett mennie), de egy fél óra múlva visszajött, tehát fontosabbnak tartotta ezt az eseményt, mint a protokolláris szereplését. S utána, amikor mi éjjel azt vártuk, hogy irtózatos nagy botrány lesz, Mezővel és Kiss Károllyal, ez nem következett be, a Kiss a vitazárójában azt mondta, hogy voltak bizonyos túlzások, de alapjában véve ez így van rendjén. Ez a kis túlzás az volt, hogy Rákosi lemondását követelték, amivel szemben ő (Kiss Károly) ott egyetlen szót sem szólt. A legnagyobb botrány pedig Szerényi Sándor jelentkezése volt... A jelenlévők talán emlékeznek rá, hogy a sorok között fölszólalt egy idősebb ember - amit persze ironikusan kell érteni, mert Sas elvtárs akkor lehetett olyan idős, mint most Litván meg én, tehát olyan ötvenes lehetett. Fölállt, és azt mondta, hogy szót kér, de nem kapott szót, mert senki nem tudta, hogy kicsoda. De folyton küldözgette a cédulákat, hogy Szerényi Sándor a Közgazdasági Egyetem dokumentátora kér szót, s nem kapott szót. Ekkor, valószínűleg életében utoljára, elveszítette a fejét, fölállt a sorok között, s a szó legszorosabb értelmében elkezdett ordítani, hogy nem adnak szót az illegális párt 1930-as titkárának. Riadalom támadt, mert senki nem tudta, hogy ez a kiabáló férfi a párt főtitkára volt. Mi ezt a nevet nem ismertük! Se azt nem tudtuk, hogy Sas, se azt, hogy Szerényi. „Én vagyok Sas” - és még azt is kiabálta, hogy „17 évet ültem Sztálin börtöneiben”. Ezek után szót kapott. Kiderült az is, hogy Szerényi nem tagja a pártnak. Szerényit valamikor a háború után kiengedték a Gulágból, (a kifejezés akkor még nem volt ismert), hazajött, és a Közgazdasági Egyetem könyvtárában volt dokumentátor. Nekem azért volt még külön is döbbenetes, mert látásból ismertem azt a „bácsit”, aki ott a könyvtárban van. De még hallomásból sem tudtam, hogy az a „bácsi” a kommunista párt egyik főtitkára volt.
 

VIII. SAJTÓVITA
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – IV. Sajtóvita

HEGEDŰS B. ANDRÁS:
A Petőfi Kör sajtóvitája - 1956. június 27. - úgy került be a köztudatba, hogy fölszólalt Déry Tibor meg Tardos Tibor, meghirdették a sajtószabadságot, és az egy „ellenforradalmi” ülés volt. Ez így persze leegyszerűsítés! Először is Déryt rosszul idézik. Déry sok minden mást is mondott, amit nem idéznek. Leginkább azt mondta el, hogy miért nem bízik Révai Józsefben, Horváth Mártonban, Darvas Józsefben. Komoly analízisét adta e három ember politikai tevékenységének. Itt hangzott el Déry híres mondása, hogy a sánta paripákat a sánta szamarak fogják követni. És követelte a struktúra teljes átalakítását.

Tardos Tibornak az a mondata, hogy hogyan történt 1848-ban a nyomdák lefoglalása, abban a légkörben csak egy szimpatikus szónoki fordulat volt. Jelentős volt viszont, hogy fölvonult a magyar sajtó és tájékoztatás teljes vezérkara.

 
Tardos Tibor

Három központi vezetőségi tag szólalt fel: Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője, Vas Zoltán és Nógrádi Sándor. És ugyan megpróbálták - különböző erővel - védeni a mundér becsületét, de teljes egészében defenzívában voltak.

     
Horváth Márton Vas Zoltán Nógrádi Sándor

Horváth Mártont kifütyülték, Vas Zoltán a nyilvánosság előtt átállt, Nógrádi pedig megpróbálta menteni a menthetetlent. Mikor éjjel háromkor a vita befejeződött, Horváth Márton ott állt merő lucsokban az izzadságtól. Megkérdeztük tőle, mi a véleménye. Azt válaszolta: „Borzasztó, ami történt, de sajnos el kell ismernem, hogy az elvtársaknak mindenben igazuk van.” Nem ismerem Horváth Mártont, de a fordulatát erre a pillanatra teszem.

A legfontosabb Losonczy Géza zárszava volt. Elmondta példátlan önkritikáját, és azt, hogy a progresszió ügyét csak akkor szolgálhatja az ember, ha szembenéz saját hibáival. Ez azért volt egyedülálló, mert még a Petőfi Körben sem vállalkozott senki arra, hogy sokévi súlyos börtön után elővegye azt, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején milyen hibákat követett el. Losonczy fölvázolta a magyar sajtó helyzetét, statisztikai adatokat mondott, elmondta, hogyan sorvasztották el a vidéki lapokat, és kifejtett egy ötvenhatos sajtószabadság-gondolatot, ami aztán ősszel, az újságíró-közgyűlés idején több formában a hivatalos sajtó hasábjain is megjelent.

Hetvenketten nem kaptak szót - ez a szám bennem maradt -, így is este héttől éjjel háromig tartott, igazi forradalmi gyűlés volt. A tisztiház vasajtaját betörte a tömeg. Kihívták a HM tiszti ügyeletét, hogy botrány van a tisztiház körül. Én fölvezettem őket a színpadra. Leültek, és óriási élvezettel hallgatták végig a gyűlést. Lukács György ezen a vitán mint díszvendég jelent meg, az egész családjával, feleségével, két fiával, Jánossy Ferenccel és Lajossal. Nagy nehezen sikerült nekik az első sorban protokollhelyet foglalni. Hat óra tájban váratlanul megjelent Szakasits Árpád, aki nem egészen három hónappal korában szabadult. Valószínű, hogy ez volt az első nyilvános megjelenése. Én fogadtam őt. Megdöbbentő volt számomra, hogy kvázi a semmiből jött elő. Fölvezettem, s helyet szorítottam neki az első sorban. Lukács azt mondta Szakasitsnak: „Most végre itt találkozunk.”

 
Lukács György, Szakasits Árpád

Jánossy Lajosnak a sajtóvitán nem kellett volna, hogy szerepe legyen, annál is inkább, mert a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatója volt. Ő nem spontán indulatból szólalt fel. Aznap délelőtt fölhívott, hogy feltétlenül föl kíván szólalni, innen tudom, hogy előkészített hozzászólás volt. Elmondta, hogy mint a magyar atomenergia-bizottság egyik vezetője, semmiféle tájékoztatást nem kap - ez az egy szó, a „tájékoztatás” kapcsolta hozzászólását a vitához - a magyar uránium helyzetéről, pedig neki ezt tudnia kellene. Ha úgy tetszik, Jánossy volt az első, aki azt az október 23-i jelszót, hogy „Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lesz a magyar urán”, mint abszolút elismert szakember, a nyilvánosság elé vitte.

Fölszólalt Nagy Péter irodalomtörténész és Fürjes János, a Fejér Megyei Néplap szerkesztője. Fürjes volt az, akire nem igaz, hogy a másik felet is hagyták végig beszélni. Őt nem hagyták, olyan ostoba volt. Felszólalt Máté György, Nemes György, Méray Tibor és Kuczka Péter is. Tehát elég széles volt a front. A szoros Nagy Imre-csoportból alig szólaltak fel, ennek ellenére a dolog teljesen egyértelmű volt. Vas Zoltán felszólalása őszinte volt. Elmondta, hogy most már olyan világot élünk, amikor reggel nem kell félnünk, hogy ki csönget, a tejes vagy az ÁVH. Egy KV-tag szájából 56 nyarán nagyon nagy dolog volt, hogy ezt nyilvánosan elmondta. Annál szomorúbb, hogy az ezt követő háromhetes kampányban, amikor a gyárakban állásfoglalásra kényszerítették az embereket, hogy ítéljék el a Petőfi Kört, amiről a világon semmit sem tudtak, Vas Zoltán az egyik gyűlésen a KV álláspontját képviselte. Csak aláhúzom, hogy azok a KV-tagok, akik ott voltak a sajtóvitán, a következő hetekben kussoltak.

Másnap, 28-án volt a poznani munkásfelkelés, amelyet fegyverrel vertek szét. Az természetesen vicc, hogy a sajtóvitának bármi köze lett volna Poznanhoz, de a magyar vezetők fejében így jelent meg. A magyar sajtó, ha röviden és alulértékelve, de elég hamar hírt adott róla, azt hiszem, már pénteken vagy szombaton tudtuk, hogy Poznanban munkásfelkelés volt, és azt is tudtuk, hogy ezt a mi nyakunkba fogják varrni. Ezért, amikor szombaton híre ment, hogy a KV-t rendkívüli ülésre hívták össze, pontosan tudtuk, hogy miről lesz szó. Nem voltak illúzióink. A KV-ülésen Rákosi tartotta az előterjesztést, s hoztak egy határozatot, amely elítélte a Petőfi Kör, az írók, az újságírók és az ellenzék tevékenységét.


VÁSÁRHELYI MIKLÓS:
Először a sajtóvitán jelentem meg. Úgy tudom, ugyanez vonatkozik a Gimesre is. Nem tudok róla, hogy Losonczy korábban ott lett volna. Biztos, hogy a Jánosi és a Nagy nem voltak ott. [...] Tehát ellentétben a nem kis részben a Tánczos által iniciált NÉKOSZ újjászületés és kardos reaktiválással, ahol Nagy Imre személyes jelenlétével is bizonyította azt, hogy ehhez köze van, a Petőfi Körrel kapcsolatban mi végig fönntartottuk azt, hogy a mi kapcsolatunk a Petőfi Körrel, eszmei és politikai és nincs közelebbi nexusunk. És a sajtóvitáig lényegében ez a kapcsolat ténylegesen a Tánczos és a köztem való személyes kapcsolatra korlátozódott.
A sajtóvita előtti időben kapcsolódott be Losonczy is olyan formában, hogy a Tánczos fölkereste Losonczyt, akinek én előtte szóltam már, hogy beszélni akar vele. A Losonczy szereplésére két szempontból esett a választás. Egyrészt, mert tényleg egy prominens figura volt, központi vezetőségi tag, egy kiemelkedő figura a kommunista újságírók között, másrészt meg azért is, mert ő párttag volt, párbüntetéssel, de párttag volt. A többiek mind kizártak voltak, és mi nem akartunk semmiképpen se szerepelni. Amikor ő felszólalt, a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának tagja is volt, tehát egy felelős funkcióban lévő kommunista párttag volt. Érdekes, hogy egyébként itt kezdett Donáth is aktivizálódni, mert az első dolog, amit ő megnézett, és amihez hozzászólt, az a Losonczy előre leírt beszéde volt. Losonczy mindig sokat adott a Donáth véleményére, megmutatta neki és ő megnézte ezt az előadást. Sőt, - erről én személyesen nem tudok, de a Donáth mondta és nyilván úgy is van - a Déry előadását, felszólalását is megmutatták a Donáthnak is.

Losonczy annyira egyértelműen és közismerten a mi körünkhöz tartozott, hogy az, hogy ő ennek a vitának egyik fő szónoka volt és az elnökségben ült, egy nagy előrelépést jelentett politikailag a mi számunkra.

Hihetetlenül felemelő és bátorító dolog volt, felülmúlta minden várakozásomat. A vita is, ahol valami fantasztikusan kiderült a mi szellemi fölényünk, a légkör is, amelyik azt lehet mondani, hogy egyöntetű volt, és nagyon mély benyomást gyakorolt még azokra is, akik addig elég távol álltak mitőlünk.


VÁSÁRHELYI MIKLÓS:
Már délelőtt látszódott, hogy nagyon sokan lesznek, de ilyen tömegre akkor még nem számítottunk. Rengetegen jelentkeztek felszólalásra, már délben a jelentkezők száma nyolcvan körül mozgott, s Tánczossal megállapodtunk, hogy kik szóljanak hozzá. Kik azok, akik feltétlenül szót kell, hogy kapjanak. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy az írók közül a mi részünkről Déry beszéljen, mert Déry nagyon alaposan felkészült erre, a másik, aki nagyon alaposan felkészült, Losonczy volt. Jánossy Lajos bennünket meglepetésként ért. Nem tudtuk, hogy a hivatalosak közül ki lesz jelen, csak Horváth Mártont tudtuk, hogy ő hivatalból jelen lesz, de arra mindenképpen számítottunk, hogy elég feszült lesz a légkör. De azt is megbeszéltük Tánczossal, hogy ezek zavartalanul és teljes egészében elmondhassák a magukét. Nehogy az történjék, hogy beléjük fojtják a szót, és azt mondhatják, hogy nem mondhatják el a magukét. Szerintem az volt az egyik slágere az esetnek, hogy Marcit ugyan kifütyülték, de elmondhatta, amit akart. S volt ugyan néhány közbeszólás Vasnál és Nógrádinál, de senki nem akadályozta meg őket, hogy kifejtsék a véleményüket, sőt, Nógrádi többször is fölszólalt. Ez azért volt nagyon fontos, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljék, hogy ezeknek az embereknek a pozíciói védhetetlenek. Ezeknek, az akkori vezetés legszínvonalasabb embereinek a szereplése nagyon szánalmas volt. Érvelésük, válaszaik a konkrét kérdésekre és az általuk felvázolt koncepció olyan siralmas volt, hogy még a legjobb felszólalásoknál is frappánsabb volt a szereplésük, mert az emberek ezrei előtt kiderült, hogy meztelen a király. Kiderült, hogy ezek, akik tíz éven keresztül, mint a magyar kulturális, szellemi és politikai élet kimagasló intellektueljei szerepeltek, s nagyon nagy renoméjuk volt, még a saját embereik előtt is siralmasan leégtek. Mert kiderült, hogy szabad vitában, amikor mindenki szabadon elmondhatja a véleményét, s ők különösen nem voltak korlátozva, mert a mieink azért nem mondhatták el teljesen nyíltan, amit tudtak és gondoltak, de ők igazán elmondhatták, még ilyen körülmények között is ezek az emberek knock out-olva vannak. Ezek a nagyok sehol sincsenek, ezek törpékké váltak! Így aztán az első néhány óra után ezek teljesen passzívvá váltak, nem is próbálkoztak többé a felszólalással, hanem a dolog ment a maga rendje szerint, többé-kevésbé jó felszólalások közepette.

 
Déry Tibor

A legfontosabb felszólalás a Déryé volt, irodalmilag és emocionálisan, de gondolatilag is, s aztán a Losonczyé, aki eléggé későn szólalt fel. Önkritikája szerintem is teljesen hiteles és hihető volt. S amit elmondott, az nem a sajtó demokratikus átalakításának, hanem az egész társadalom demokratikus átalakításának programja volt. Később propaganda az egész sajtóvita főszereplőjévé Déryt tette, s ez nem felel meg a reális helyzetnek. Lenyűgöző volt Déry felszólalása. Ennek van egy előzménye, tudniillik ez a Révai-incidens. Ami itt történt, azzal kezdődött, hogy több felszólaló különbségeket tett. Elkezdték árnyalni a dolgot, hogy van a gonosz Rákosi, akinek a fő képviselője Horváth Márton, de Révai évek óta ki van hagyva a dologból és az egy másfajta ember, és Darvas megint más színben tűnt ott fel, mintha ő más volna, mint a hivatalos kultúrpolitika. Déryt ez a distancírozás szörnyű indulatba hozta, hiszen az elmúlt években éppen ezzel a két emberrel voltak a legszörnyűbb tapasztalatai, tehát Révaival, mint diktátorral, Darvassal pedig, mint hitvánnyal. S attól, hogy végül itt Révait meg Darvast rehabilitálni fogják, indulatba jött. Ezért fakadt ki Déry, és bár korábban ez nem volt megbeszélve, de szerintem jó volt, amit elmondott.

A politikai programot azonban - hiszen sem előtte, sem utána nem adtak nekünk lehetőséget, hogy politikai programunkat a nyilvánosság előtt kifejtsük, ez volt az első alkalom - Losonczy fejtette ki, rendkívül higgadtan és színvonalasan.

 
Losonczy Géza


BOZÓKY ÉVA:
Mindegyik Petőfi köri összejövetelre nem tudtam elmenni, mert ha sokan voltak is körülöttem, de nem mindig tudtam megoldani azt, hogy vigyázzanak a gyerekekre. Meg ugye ezek este voltak, és a gyerekeket sem akartam mindig másra hagyni, pláne este nem, este elvárják a gyerekek, hogy az anyjuk mellettük legyen, amikor a lefekvés van.

A közgazdász vitára meg a történészvitára emlékszem, amiken ott voltam. Óriási reveláció volt, szóval nagyon lelkes voltam. És aztán a sajtóvitára. A sajtóvita már nyáron volt, ha jól emlékszem, mert ott a nyári öltözékekre emlékszem, és arra, hogy benyomtuk a nagy vaskaput. Ott volt az egykori tiszti kaszinónak a helyiségében. Kijöttünk a Kossuth Klubból, és az egész tömeg nyomult előre, és volt ott egy nagy vaskapu. Azt mondták, csak meghívóval lehet bemenni, mire mi mondtuk, hogy mivel hova, nagyon csúnyákat mondtunk, és benyomtuk a vaskaput. Én ugyan nem nyomtam, engem nyomott a tömeg, meg akkor terhes voltam, nagy pocakkal, és eléggé kínos helyzet volt. Bejutottunk.

 
Bozóky Éva férjével, Donáth Ferenccel

Arra emlékszem, hogy az egy véget nem érő vita volt. Elkezdődött valamikor kora délután, és éjszaka ért véget. Nagyon sokáig tartott. Jól emlékszem Déryre, aki elmondta, hogy a sánta lovak után jönnek a sánta szamarak, és vigyázzunk arra, hogy mire váltjuk föl a sánta lovakat. És emlékszem Fekete Sándorra, aki azzal jött, hogy „most jövök Moszkvából, hozom a szovjet ifjúság üdvözletét, és azt üzenik, hogy talpra, fiatalok Budapesten!” Szóval csupa lángolás volt. Aztán Tardos Tibor, aki azt mondta, hogy a Petőfi-szobrok elfordítják tőlünk az arcukat, mert szégyenkeznek a fölött, hogy mi mit tekintünk szabad sajtónak. Igaza volt. Aztán volt a Horváth Marcinak valami nagyon-nagyon szánalmas makogása, meg a Szalai Béla is valami apró, szánalmas mentegetőzést mondott, annyira értelmetlen volt, amit mondtak, hogy egyszerűen nem lehetett megjegyezni. Aztán még sok minden volt és sok mindenki volt. Azt tudom, hogy nagyon lelkesedtünk. És arra emlékszem, hogy olyan nagyon mozgásban volt a világ, és jó hangulatú volt az élet.


KISS KÁROLY:
A sajtóvitán akartam ezt elmondani, de nem kaptam szót. „Rajk Lászlóné itt, ezen a helyen, alig másfél héttel ezelőtt azt kérte a magyar ifjúságtól, hogy Rajk László elvtárs, és a többi ártatlanul meggyilkolt magyar kommunista emlékét, becsületét ne engedjük elfelejtődni. Erről szeretnék pár szót mondani, kedves barátaim. Mondandómat azzal kezdeném, hogy Rajk László elvtárs és társai ügye, véleményem s mások véleménye szerint is nem csupán a párt ügye. Nem a párt felelősségét akarom ezzel kisebbíteni, a Rajk ügyéről mindannyiunknak számot kell adnunk. Különösképpen fontos ezt most is fölemlíteni, amikor a szabad sajtótájékozódás lehetőségéről vitatkozunk. Ezek után egy kérdés: lehetséges-e szabad sajtótájékoztatásról beszélni akkor, amikor az úgynevezett Rajk-ügyről ma is csak annyit tud a közvélemény, mint amit a hírhedt „Kék könyv” mondott. E „Kék könyv” rágalmait, mocskolódásait hallottuk éveken át, ezt olvastuk a sajtóban, ezt hallottuk a szemináriumokon. Ehhez képest nagyon kevés, úgyszólván semmi az a néhány nyilatkozat, amit a Rajk-ügyről hallhattunk. A tiszta humánum költőjét, Babits Mihályt idézve, „mert vétkesek közt cinkos, aki néma” igazságát idézve, kétszeresen cinkosak vagyunk mindannyian, ha egyszerűen cinkosságnak nevezhető egy közönséges gyilkosságban vállalt bűnrészesség. Mi, akik itt vagyunk, újságírók, írók, értelmiségi fiatalok, némák voltunk, amikor Rajk Lászlót és elvtársait meggyilkolták. Akkor is némák voltunk, amikor sósavval öntötték le testüket, hogy haló poraikban se kereshessük meg. De némák maradhatunk-e akkor, ha most a gyilkosok akarják Rajk elvtárs tiszta nevét az ajkukra venni? Kedves barátaim, nem vagyok tagja a pártnak, de mint magyar állampolgár, úgy érzem, jogom van erősen protestálni azért, hogy a Rajk-ügyet nem tekinthetjük többé a párt ügyének. S mint magyar állampolgár, nem nézhetem szótlanul, hogy Magyarország legfőbb ügyésze Nonn György legyen, aki tavaly ilyenkor még bizonyos... Néhány költő, hírlapíró és pedagógus nevében javaslatot szeretnék előterjeszteni itt a Petőfi Kör gyülekezete előtt. Megvalósulása érdekében az Önök segítségét kérem. Javasoljuk a Petőfi Kör vezetőségének, hogy hozza létre a Rajk László Emlékbizottságot. Megítélésünk szerint ennek a bizottságnak nagyon fontos feladatai volnának, s véleményünk szerint ennek kellene föltárnia az egész magyar nép előtt, hogy kik a bűnösök. Századunk egyik legszörnyűbb politikai gyilkosságát kik követték el? Javasoljuk a Petőfi Kör vezetőségének, hogy a Rajk László Emlékbizottság tagjait kérje föl, Benjámin Lászlót, Déry Tibort, Gellért Endrét, Hajdú Gyulát, Hajnal Imrét - a belgyógyász professzort -, Jánossy Lajost, az ifjabbik Kardos Lászlót, Kodály Zoltánt, Lukács Györgyöt, Markos Györgyöt, Meggyesi Ferencet, Mód Aladárt, Nagy Imrét, Ortutay Gyulát, Szabó István altábornagyot, Szervánszky Endrét és Tamási Áront. Megítélésünk szerint ennek az emlékbizottságnak feladata lenne gondoskodni arról, hogy Rajk László és a többi ártatlanul kivégzett magyar kommunista emléke nemcsak a magyar ifjúság előtt, de az egész magyar nép előtt tisztán álljon. Gondoskodnia kell arról, hogy nyilvánosságra kerüljenek a Rajk-per igazi dokumentumai. Ugyancsak gondoskodnia kellene arról is, hogy Rajk Lászlót és a többi ártatlanul kivégzett magyar kommunistát, mint a dolgozó magyar nép vértanúit nyilvánosan, az őket megillető kegyelettel eltemessék. Gondoskodnia kell arról, hogy Rajk László és a többi ártatlanul kommunista gyilkosai és megkínzói mielőbb elnyerjék méltó büntetésüket.”

 

IX. A PETŐFI KÖR „BETILTÁSA”

VÁSÁRHELYI MIKLÓS:
Talán ott volt valami szerepem, hogy amikor utána következett egyrészt a megtorlás, másrészt az árulások sorozata, a megingások, stb., akkor a Tánczosban nem kellett a lelket tartani, mert helytelen volna, ha azt mondanám, de hát nyilvánvaló volt, hogy ez, ami a közvetlen környezetében történik, és ami rá vonatkozik, azért az érintette őt.

 

Vásárhelyi Miklós

És én teljesen jóhiszeműen, nem azért, hogy őt manipuláljam, nem győztem hangsúlyozni neki - amiben én holtbiztos voltam - hogy nem jelent semmit az, hogy itt a Gosztonyi, a Huszár, a Kelen köpönyeget fordítsanak, Horváth Márton a Központi Vezetőségben, Vas Zoltán... Nem kell ezt ilyen tragikusan venni. Mert azért a Tánczost megrázták ezek a dolgok, neki kevesebb rutinja volt még a dolognak ebben a részében, hiszen ő egy fölfele menő dolognak volt addig a vezetője, ahol hirtelen jött egy ilyen megállítás, sőt egy csapás. Én meg voltam győződve róla, hogy ezt Rákosi nem ússza meg, és azzal hogy hoznak egy ilyen határozatot egyhangúlag és a Petőfi Kör működését gyakorlatilag megszűntetik, ez nincsen lezárva. Tánczos nem volt ennyire optimista. Ő egy hosszabb, nehezebb periódusra számított. El volt készülve keményebb retorziókra is, pláne a Déry és a Tardos kizárása után úgy gondolta, hogy most újabb terrorhullám következik. De hát én váltig mondtam neki, hogy nem 55 telén vagyunk, hanem 56 nyarán vagyunk, és ezt nem lehet megcsinálni. Nem sokáig kellett győzködni. Túlzás volna azt mondani, hogy győzködni, mert mondom, Tánczoson semmiféle riadalomnak, ijedtségnek, pániknak vagy visszahőkölésnek jelét nem láttam, de hát nem maradt hatástalanul a dolog, mert bekövetkezett a Mikoján ideérkezése és a Rákosi bukása, amiben szerintem a Petőfi Körnek és különösen a sajtóvitának döntő szerepe volt, kettős értelemben. Azért mondom, mert a másikra nem nagyon szoktak emlékezni, nem nagyon szokták említeni. Az egyik az a tömegmérete, az ereje a demonstrációnak. Másrészt a mértéktartása, ami szerintem legalább ilyen fontos volt. Nyílván hatott a szovjet vezetőkre, hogy ez bizonyos határokon nem lépett túl, akkor, amikor Lengyelországban forradalmi a helyzet és minden pillanatban kirobbanástól lehet tartani, akkor Budapesten lejátszódik egy ilyen tömegdemonstráció, amelyik egy pillanatig nem látszik veszélyeztetni a rendszer fönnállását és amelynek a szovjetellenes alhangjai is nagyon-nagyon mérsékeltek voltak, ami nyilván úgy hatott, hogy ez az a hely, ahol most kell közbelépni, ha nem akarjuk azt, hogy nemsokára odakerüljünk, ahol Lengyelországban vagyunk.


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Akármilyen furcsa, de a KV-határozat után semmilyen komolyabb adminisztratív intézkedés nem történt. Mi ezt a szombati napot a Köztársaság téren a DISZ-MDP egyesített központjában töltöttük, természetesen rettenetesen megijedve. Huszár Tibor volt az, aki a Petőfi Kör egyetlen hivatali szobája és Kovács István a budapesti pártbizottság első titkára között futárszolgálatot teljesített a KV-ülés befejezése után. Kovács állandóan azt üzente, hogy a Petőfi Kör gyakoroljon önkritikát és foglaljon állást. Mi azt mondtuk, hogy ameddig a határozatot nem ismerjük, nem tudunk semmit mondani. Tény az, hogy a Petőfi Kört nem tiltották be, hanem megkértek bennünket arra, ami az adott helyzetben nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen kitűzött vitát, amelyet Jóboru vezetett volna, július elején, halasszuk el. Ezt megtettük. A Petőfi Kört formailag nem lehetett volna betiltani, minthogy nem volt önálló jogi személy, viszont egy telefon is elég volt ahhoz, hogy azt mondják: vége.

A mi kapcsolatunk Gosztonyival, Hollóssal, Kelennel megmaradt, és tárgyalási viszonyban voltunk. Ők arra akartak rávenni bennünket, hogy gyakoroljon a Petőfi Kör önkritikát, ismerje el, hogy a revizionizmus, a Nagy Imre-csoport az ellenforradalom központjává vált. Erre mi nem voltunk hajlandók. Július 9-re a vezetőség aktívabb része fogalmazott egy határozattervezetet, amelyben a Petőfi Kör állást foglal. Ennek az a lényege, hogy mi a XX. kongresszus és a megújult marxizmus-leninizmus szellemében dolgoztunk és akarunk is dolgozni, és sajnáljuk azt, hogy a volt reakciós pártok - s itt valóban szerepel az a kifejezés, hogy volt sulyokisták és volt pfeifferisták - megjelentek a gyűléseinken. Ez volt az önkritika maximuma.

Június 30-tól július 9-ig minden nap be voltunk rendelve a DISZ központba. Gyúrtak bennünket, s két malomkő között voltunk. Az egyik az volt, hogy letartóztatnak bennünket, aminek a veszélye teljesen egyértelmű volt. Ha az ember politizál, s méghozzá úgy, hogy a győzelem küszöbén van, akkor a letartóztatást igyekszik kompromisszumokkal elkerülni. A másik az volt, hogy reméltük: ez csak átmeneti dolog. Azt, hogy Rákosi 3 hét múlva meg fog bukni, nem tudtuk, de azt, hogy ez a sztálinista támadás csak rövid ideig fog tartani, ezt tudtuk. A dolog úgy zajlott, hogy ültünk a DISZ Intéző Bizottságában, s akkor valaki azt mondta, hogy azt azért el kell ismernetek, hogy azért a sajtóvitán ott volt egy csomó sulyokista, pfeifferista elem is, s ennek nem örültök, ugye? Mondtuk, hogy ennek nem örülünk. Mi mást mondhattunk volna az adott szituációban? S erre mondták, hogy akkor ezt írjátok be! S akkor ez a két mondat bekerült mint kompromisszum. Az „önkritika” egy kombattáns résszel fejeződik be, hogy Ady szavával üzenjük, hogy „Petőfi nem alkuszik”. Ez egy nem annyira önkritikus, mint kompromisszumra törekvő határozat volt. Csak a rend kedvéért le kell szögezni, hogy a Petőfi Kör rendezvényein sulyokpárti és pfeifferpárti soha nem szólalt fel! Statisztikailag elemzendő, de én csak egyetlen emberre emlékszem, Göncz Árpádra, aki volt kisgazdapártiként fölszólalt.

 
Göncz Árpád


VÁSÁRHELYI MIKLÓS:
Ez egy nagyon rövid KV-ülés volt, amely a rémület és a terror jegyében zajlott le. Rákosi nem szólalt fel, Ács tartotta a beszámolót, s „sajnos” (az ő szempontjukból sajnos!) Ács nem volt elég militáns. Elmondta, amit el kellett mondani, mert Ács alaptermészeténél fogva is higgadt banktisztviselő volt, nem az a harcos fajta. Elmondta, hogy mi történt, értékelte, összefüggésbe hozta Poznannal, ezzel azonban Rákosi nyilván nem volt megelégedett, mert ezután szólalt fel Hegedüs András.

 

Hegedüs András

Aki fulmináns támadást intézett a Petőfi Kör ellen, s aki valóban a betiltást, s mindenfajta adminisztratív intézkedést követelt. Nem használta a letartóztatás szót, de teljesen a levegőben volt az, hogy ilyen fajta intézkedésekre is sort kell keríteni, mert ha nem, akkor az fog történni, mint Poznanban, s idejében kell cselekedni. Itt megint megbukott az a vonal, amely az ingadozó elemeket tartalmazta a vezetésen belül, s amilyen a Jóboru és mások is voltak, mert ők nem szólaltak fel, hiszen tudták, hogy ami elhangzott az nem igaz, s csupán egy prekoncepció. Rákosinak kapóra jött Poznan, hogy megijessze a vezetőséget, kussoltak, sőt, maguk is megijedtek. Lényegében Jóboruhoz hasonlóan számoltak be nekünk Mező, Pongrácz és a többiek, hogy jó lesz egy kicsit visszahúzódni, kompromisszumokat tenni, mert különben vér fog folyni. De nekünk nemcsak az az értesülésünk volt, ami a Szabad Népben megjelent, hiszen hallgattuk mi a külföldi rádiókat is, s tudtuk, hogy mi van a világban. A poznani dolog is alakult tovább, s szinte naponta beszéltünk erről a dologról Tánczossal, és ő is egyetértett abban, hogy nem kell semmiféle önkritikát gyakorolni. Vállalni kell a dolgot úgy, ahogy van. Elérkezett egy bizonyos pillanat, amikor Tánczos azt mondta, hogy egy olyan anyag áll nyomás alatt, amiben valami látszatengedményt kell tenni, mert különben feloszlatják a Petőfi Kört. Ez volt tehát a tét. Én ezzel nem értettem egyet, de végül is a csatát ott kellett, és Tánczosnak kellett megvívni, én csak tanácsokat adhattam, s így kerülhetett sor néhány nap múlva erre a nyilatkozatra, amely soha nem jelent meg, s nagyon nem tetszett Tánczosnak sem és nekünk sem. Nagy jelentősége ennek a nyilatkozatnak nem volt.

Ezzel szemben nagy jelentősége volt szerintem az országos közvéleményben a poznani eseményeknek. Az elementáris hatással volt. A levegőben lehetett érezni, hogy valami történt! És elementáris ereje volt annak is, hogy a Petőfi Körről a nyilvánosság előtt megjelent egy olyan kommüniké, amely már nem mint valami kis ifjúsági vagy értelmiségi egyesületről beszélt, hanem egy nagyon fontos politikai szervről. Meg vagyok róla győződve, hogy az emberek tíz- és százezrei abból szereztek tudomást arról, hogy van a Petőfi Kör, s hogy ez micsoda jelentőségű dolog, hiszen idáig a beavatottakon és az értelmiségieken kívül erről nagyon sokan nem tudtak. Érdekes módon nagyon kevés információ hangzott el a Petőfi Kör korábbi működéséről a külföldi rádiókban. Nekem az a véleményem, hogy a Petőfi Kör országos nyilvánosságot ezzel a határozattal nyert, és ez egy nagyon szerencsés dolog volt, hogy a poznani eseményekkel egybeesett.


FEKETE FERENC:
Egyetlen egy ilyen sorozatra emlékszem, amikor igazában mi mint vezetőség funkcionáltunk. Ez pedig összefüggésben volt azzal, hogy valamelyik vita után, talán a sajtóvita után a belső politikai körökben bírálat érte a Petőfi Kör szervezését vagy vezetőségét. Valószínűleg ez a bírálat a pártból indulhatott és az ifjúsági szövetség közvetítésében jöhetett, amit Gosztonyi János képviselt, mert ő az ifjúsági szövetségnek a titkára volt. Az ő jelenlétében, azt hiszem, a Köztársaság téren, ahol ma a Budapesti Pártbizottság van [az interjú 1986-ban keszült], voltunk összehívva, és akkor éreztem először, hogy mi most vezetőségként vagyunk itt, vagy felelősen. Akkor valami választ vagy önbírálatszerűt vártak tőlünk, és ezt kellett valahogy megfogalmazni. Addig én nem emlékszem, hogy olyan szervesen dolgozó valamilyen vezetőség lettünk volna. Lehet, hogy volt valami terv is, de akkor ebben a helyzetben, amikor támadások közepette volt a társaság, akkor hozták létre a titkárságot is, amelynek öt vagy hét tagja lehetett. Emlékszem a Bohó Róbertre, akit egyszer-kétszer láttam, emlékszer a Tánczosra, aki központi szerepet töltött be már kezdetben is. Emlékszem Hegedűsre, Tardos Mártonra, de főleg emlékszem Csatári Dánielre, akit ismertem Debrecenből, és a Pataki Ferencre, akit szintén ismertem a NÉKOSZ-ból.

Emlékszem, hogy ott fogalmaztunk valami szöveget, aminek az volt a lényege, hogy valami önbírálat is legyen benne, másrészt pedig, hogy szükség van ezekre a vitákra, és lehet normális mederben ezeket folytatni. De én úgy emlékszem, hogy ez július 21. előtt volt, tehát Gerő első titkársága előtt történt még, amikor nem volt eldöntve, hogy marad-e Rákosi vagy nem marad. És ha valószínűnek is látszott legtöbbünk számára, hogy ő nem marad, de az utódlása, ennek megfelelően a következő politikai vonal még nagyon nyitott volt.

Nyilván nálam erősebb volt a szakmai orientáció is, meg valószínűleg ezt is várták tőlem a többiek is, hogy mint közgazdász vegyek ott részt, nem mint egykori népi kollégista. Legalább kétszer-háromszor összejöttünk, amíg megszületett ez, többen dolgoztunk rajta. Nagy vonalakban azt gondolom, hogy az én véleményem is az volt, mint ami végül is megszületett: folytatni, szakmai irányba vinni, és talán még arról is szó volt, hogy kisebb körökben szervezni a vitát. De valószínűleg az is, hogy épp ez a Kert-magyarország került napirendre, ez is már egy szakmai irány volt ahhoz képest, mintha vitát indítottunk volna általában az irodalomról vagy a sajtóról, ami mindenképp nagyon nagy kedélymozgató téma volt. Valószínű így került napirendre - azon én nem voltam itthon, de hallottam róla - a pedagógiai vita is például, ami megint egy egész más típusú vita, mint mondjuk egy sajtóvita. Úgyhogy nem hiszem, hogy éles ellentétek ott belül jellemezték volna a társaságot.


X. GAZDASÁGI VEZETÉS - MŰSZAKI FEJLESZTÉS - KERTMAGYARORSZÁG?
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – V. Gazdasági vezetés – Műszaki fejlesztés – Kertmagyarország?


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Volt egy három vitából álló sorozat, ahol az ország gazdaságáról volt szó. Az egyiket Péter György vezette, a maga reformelképzeléseiről, tulajdonképpen ez nagyon szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy ezekben a napokban volt Kornai Jánosnak a kandidátusi disszertációs védése, amin, ha nem tévedek, ötszáz ember volt jelen. Kornai vitája tulajdonképpen egy Petőfi köri gyűlés volt. Kornai mennybe ment. S ez azért nagyon fontos, mert bárhol, bármikor összejött néhány száz ember, az már Petőfi köri hangulatú volt. Ugye, ma nincs unalmasabb dolog, mint egy kandidátusi disszertáció védése. Az ellenpélda: Kerékgyártó Elemér. Beadta ugye 55-ben a maga isten tudja miről szóló filozófiai szamárságát, pechjére, 56 szeptemberében volt a vita fölötte. A karácsonyizmusról. Megjelentek a karácsonyisták, Kontra Gyurinak a vezetésével, és lesöpörték őt. Ott voltunk, mert ha a Petőfi Körnek nem volt ideje vitát rendezni, akkor elmentünk a Kerékgyártó megbuktatására vagy a Kornai megdicsőülésére.
 
A gazdaságpolitikai vita-sorozathoz tartozik az említett Pikler György-vita. Hát, a Piklernek a magyar gazdaságpolitikában rendkívül fontos szerepe volt dubiózus haláláig. Nagyon furcsa szerepet töltött be ezen a vitán: ő elmondta a maga nézeteit, ellenzéki oldalról támadták, hogy nem elég konzekvens, és a rádióban tett egy nyilatkozatot, hogy ő nem egészen úgy gondolta, ahol tehát elhatárolta magát saját magától, tett két lépést vissza és közölte, hogy a vita nem volt elég szakszerű. Ez is egy fontos vita volt.

A harmadik pedig a mezőgazdasági vita volt: a „Kert-magyarország”. Pap Gábor barátunk által írt tanulmány alapján ugyancsak az Új Hangban jelent meg. Ez a Pap Gábor, aki november 2-án öngyilkos lett. A vitának olyan jelentős felszólalói voltak - Göncz Árpád mellett - mint Tildy Zoltán, aki ott jelent meg először a széles nyilvánosság előtt és hitet tett egyrészt a reform mellett, másrészt hitet tett a szocializmus mellett. Egyértelműen ez volt a Tildynek az első megjelenése. Aztán Vas Zoltán itt lépett vissza az ellenzék soraiba nyilvánosan. A sajtóvitán szerepelt, aztán munkásgyűléseken szerepelt a Petőfi Kör ellen, mint a SZÖVOSZ elnöke, mezőgazdaság-politikus volt. Donáth részt vett az elnökségben.

A Kiss Árpád vezette vita - Kiss akkor a Műszaki Fejlesztési Tanácsnak volt az elnöke - egy nagyon viharos mérnökgyűlés volt. Ezen szólalt föl Nagy Elek és rengeteg mérnök, akik aztán szép karriert csináltak, vagy elsüllyedtek, de rengeteg sokan voltak, akik megmaradtak. Ezzel a vitával párhuzamosan folyt az a beszélgetés Hegedüs Andrással és a Győrffy-kollégistákkal, a Közgazdasági Egyetem rektori tanácstermében. A fő célja ennek a beszélgetésnek az volt, hogy Tőkés Ottó, Tánczos, Kardos, Gyenes, Győrffy stb. vezető tekintélyek s akkor egyértelműen Nagy Imréhez kötődő nékoszisták próbálták Hegedüs Andrást meggyőzni arról, hogy az útja járhatatlan, ha úgy tetszik, álljon át Gerőtől mihozzánk. Ez a kísérlet teljes kudarcot vallott. Emlékszem rá, hogy éjjel találkoztunk még a Közgazdasági Egyetem épületében, teljesen lógó orral jöttek a mi barátaink, hogy Hegedüs rendíthetetlen a gerőizmusában.


NAGY ELEK:
A műszaki vita a Közgazdasági Egyetemen volt, az aulában. Nagyon sokan voltak, állítólag az utcán is voltak. Mi bent voltunk. Körülnéztem, és kb. úgy gondoltam, hogy itt egy cigány, itt egy pópa, megest egy cigány, megest egy pópa. Nem tudom, hány ávéhás tiszt volt ott civilbe öltözve, de valahogy azokat én úgy megismerem. Ha egy katona leveti az egyenruhát - ez biztos a katona-múltamból tevődik össze - azt megismerem én 100 méterről. Mondtam, a fene egye meg, el csak nem visznek.

Kiss Árpád megtartotta az előadását. Az én benyomásom az ő beszédéről az volt, hogy éppen olyan jól tudta, hogy mi a baj, mint mi. Nem volt tájékozatlan a magyar műszaki fejlesztés kérdéséről. Nekem az a mondata tetszett, hogy legszívesebben azt tenné, hogy ő lenne az első kritikus hozzászóló a témához és nem bevezető előadó. Hogy ez szónoki fogás? Nem hiszem. Ami kérdéseket ő fölvetett, azokkal egyet is értettem. A hogyan vant mondta el, a hogyan továbbot már nem. És akkor kezdődtek a felszólalások. A felszólalásoknak a zöme, lehetett látni, hogy nagyon komoly, indulatos hozzászólás volt, de te [Hegedűs B. András, interjúkészítő] jobban tudod, mert te voltál ott félidőtől kezdve a vitavezető. Arra is emlékszem, hogy valaki megkérdezte, hogy mi az a mikrofon ott? És miért veszik magnóra? Azt hiszem, te voltál szíves mondani azt, hogy elnézést kérek, ez a magnó nem az ÁVH tulajdona.
Én is szót kaptam. Megmondtam, hogy én Nagy Elek vagyok és megmondtam, hogy én munkás vagyok, horizontál esztergályos. És megmondtam, hogy a munkások érdeklődnek a viták iránt, annál is inkább, mert mi közvetlenül érezzük a műszaki fejlesztés elmulasztásából eredő hátrányokat. Kb. úgy tudnám most összefoglalni a mondandómnak a lényegét, hogy változást kérünk. Meg kell változtatni valamit. Meg kell változtatni mindent. Nem tudtam elmondani a mondandómnak negyedét sem, időhiány miatt.

Volt olyan hozzászólás, hogy ezeket az üléseket nem itt kell megtartani, hanem a Sportcsarnokban, mert nem férünk el, és más is kíváncsi rá. Valaki azt mondta, hogy ezt a rádió miért nem közvetíti? Erre azt mondta a Műszaki Élet szerkesztője, hogy ő szavát adja, hogy ezt a vitát a Műszaki Élet leközli, a következő számában bent lesz. Természetesen nem megmásítva, hanem érdemileg megszerkesztve, lerövidítve. Óriási tapsot kapott, én is óriásian vártam a Műszaki Életet, hogy elolvasom, de a Műszaki Életnek ez a példánya már nem jelent meg, ismert okok miatt. És a végén, mikor volt a záró-összefoglaló, Kiss Árpád mikor összefoglalta, akkor mondta, hogy az én hozzászólásom hatására reflektál, és „rájöttem - így mondta - Nagy Elek elvtárs hozzászólásából, hogy ez a vita lényegében nem is műszaki fejlesztési vita, hanem az értelmes emberek és az értelmetlen emberek közti vitát jelenti”. Mondott még nagyon sok dolgot, annyira már nem emlékszem.

Én nem voltam megelégedve a felszólalásommal, mert lényegében nem azt mondtam, amit akartam. Azt is megmondom őszintén, hogy nem volt bátorságom. Azért a Fő utca annyi nyomot már hagyott bennem, hogy óvatosabbnak kell lenni. Először is azt nem mondtam el, hogy miért a Rákosi az ország vezetője, miért a Bíró Ferenc, az öccse a teljhatalmú ura Csepelnek? Honnan szerzett annyi szakismeretet, hogy tudja vezetni? Azt akartam elmondani, mert valaki mondta előttem, hogy a történelem lapjai íródnak, vagy valami ilyesmit, és én akkor azt akartam mondani, hogy csak annak a népnek van történelme, amelyiknek van szabadsága. Amelyik népnek nincs szabadsága, zsarnokság alatt él, annak az egész történelme csak ilyen anekdota gyűjtemény.

A gyárban a Petőfi köri vitának óriási visszhangja volt. A faliújság tele volt. Elhatároztuk, hogy meg fogjuk szervezni Csepelen a fiók Petőfi Kört, de akkor már az a kérdés is felvetődött, hogy a Petőfi Kört ki kellene terjeszteni, nem értelmiségi Petőfi Körre van szükség, hanem nagy Petőfi Körre, nekünk egy jó munkás Petőfi Körre van szükségünk. Ezt most már tudom, hogy ez naivitás.

 

XI. PEDAGÓGUSVITA
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – VI. Pedagógusvita

LITVÁN GYÖRGY:
Azután ősszel, a pedagógusvitán, ott volt még egy hosszabb, elég vad hozzászólásom. Mivel akkor voltak bizonyos rákosista restaurációs törekvések, a Petőfi Kör vezetői kértek, hogy mint aki ebben illetékes, mert nem a Rákosi bukása után kezdtem, beszéljek élesen a Rákosi ellen. Én a Rákosinak egy ifjúsági táborban elmondott rendkívül cinikus beszédét idéztem a leleplezés céljából, hogy hogy is fogta fel az egész parasztkérdést, és az ifjúság kérdését, hogy ő, aki valaha mégis felelős államférfiként nyúlt ehhez a problémához, egyre inkább utilitarista módon, az ifjúságot is csak az aktuálpolitikai feladatok segédcsapatának tekintette. Állandó, izgatott közbeszólások, hangulatkeltések voltak, és elsősorban a Nagy Imre-rehabilitáció érdekében. Ezt tudatosan, szívósan, folyamatosan csináltuk, csináltam. És ezen az őszön egyre izgatottabb lett a hangulat.

 
Litván György

Számomra ez annyival is inkább és közvetlenebbül érezhető volt, mert ekkor kezdett a diákifjúság mozogni, és én iskolában voltam. Nagyon érdekes a különbség: tavasszal még csak a felnőtt értelmiség, szóval az írók, újságírók, kicsit később már szélesebb értelmiségi, mármint pártértelmiségi körök mozgolódtak, gyakoriak voltak a hozzászólások, mindenféle értelmiségi munkahelyeken, színházakban, mondjuk egyetemi tanári körökben, tehát oktatói körökben, de ősszel mozdult meg, szeptemberben, különösen októberben maga a diákság, a főiskolai és a középiskolai. Én középiskolai tanárként ezt akkor már közvetlenül a saját tanítványaimnál is tapasztalhattam, és úgy is, hogy akkor elkezdtek diákparlamenteket tartani, és meghívottként részt vettem, sőt azt hiszem, hozzá is szóltam a budapesti diákparlamentnek az akkor már elég feszült hangulatú ülésén, ahol kifejezetten nemzeti irányban bontakozott már ki az ellenzéki hangulat, ami markánsan különbözött a Petőfi Kör hangvételétől. Mert a Petőfi Kör, ugye, egy kommunista, szocialista, internacionalista, mondjuk egy humánus kommunista reformkommunista irányban követelte a változást, és csak a végén, ősz felé jelent meg ott egy-két diákküldöttség, amely más hangot ütött meg. Viszont ezek a diákparlamentek általában kifejezetten nemzeti követelésekkel álltak elő.


LAURENSZKY ERNŐ:
A Petőfi Kör nevelésügyi vitája szeptember közepén és utolsó harmadában két részletben ment, ha jól emlékszem. Jóboru Magda az oktatásügyi miniszter első helyettese tartott bevezető előadást.

 

Jóboru Magda

Az ő tézisei megjelentek a Szabad Népben is rövidítve. A kialakuló vita igen élénk volt. Általános iskolai tanárok, egyetemi tanárok, tudományos kutatók szóltak hozzá. A legélesebben a rossz tankönyveket bírálták, főleg a sematikus történelemkönyveket, de más területen néha egész anekdotikus vonatkozások is voltak. Elmondta egyszer egy biológiatanár, hogy az egyik tankönyvszerző beírta a hüllők közé a Rákosi Viperát is, és nagyon nagy botrány kerekedett belőle, igen nehéz volt megúsznia, holott valóban létezik egy ilyen viperafajta.

Aztán a pedagógusok hátrányos, elnyomott helyzete, nem is elsősorban a rossz fizetés - bár természetesen ez is előjött - hanem általában a parancsolgatás. Ezt az egyik felszólaló, talán Alexits professzor mondta, hogyha TIT-előadásra kérték a pedagógust, akkor a fiastyúk csillagképről nem lehetett a nélkül beszélni, hogy a tojás-beszolgáltatást meg ne említsék.
 
A gyerekek oldaláról a Rákosi-korszak általános iskoláira, középiskoláira egyaránt jellemző volt az egyenirányított - jó német szóval: gleichschaltolt - és az egyéniséggel keveset törődő oktatási-nevelési szemlélet. [...] Mind az oktatók, kutatók, mind pedig a fiatal gyakorló pedagógusok az oktatás alacsony színvonalát, a színvonalas oktatás akadályait igen élesen tárták fel, hogy sajnálatosan elég gyakran fordul elő, hogy egyetemre készülő fiatalembereknek, fiatal lányoknak elemi matematikai problémái vannak, és a társadalomtudományokban pedig nagyon sokszor a felületes, frázisszerű reagálás a jellemző.
 
Ez volt az első olyan alkalom, ahol széles körben és kritikus szellemben lehetett beszélni ezekről a kérdésekről. A Közgazdaság-tudományi Egyetem egyik nagy előadójában volt. Ezek normál befogadóképessége körülbelül 400-450 fő. Körülbelül 600-700 közötti létszám volt szorosan, még a lépcsőkön is ültek, álltak, és nagy figyelemmel kisérték a vitát.

Többen rámutattak arra, hogy az a legnagyobb tragédia, hogy a tehetséges gyerekek nem kapják meg azokat az alapokat, amelyekkel kibontakoztathatnák tehetségüket az ország javára. Az egyik hozzászóló Alekszej Tolsztoj Golgotájából felidézett egy jelenetet, ahol a matrózok között az agitátor, amikor beszédet mond és a jövő szocialista világát mutatja be, az egyik matróz hozzászól, hogy nagy dolog az, hogy ilyen bonyolult gépekkel dolgozhatunk, tehetség kell ahhoz. Nono, a tehetség társadalmilag veszélyes dolog, könnyen a burzsoá anarchizmusba vezeti az embert - óvja hallgatóját a hithű agitátor. Ez persze ironikus volt.
 
Pataki Ferenc volt a vita vezetője hosszabb ideig, majd cserélgették egymást az elnökségben.

 

Pataki Ferenc

Cédulákon lehetett hozzászólásra jelentkezni. Egy bizonyos idő után közölték, hogy most egyelőre nem vesznek át új cédulát, csak akkor, ha lement és marad még idő. Javasolták, hogy 3–5 perc körüli legyen a hozzászólás. (Erre van egy abban az időben született aranymondás, hogy ami fontos, azt el lehet mondani 3–5 percben, ami azon felül van, az nem fontos. Vagy pedig, hogy aki 5 percnél tovább beszél, az más aljasságra is képes.) A nagyobb tekintélyű emberek, akik szélesebb körben fogalmazták meg mondandójukat - például Alexits professzor vagy Ravasz János - 8-10 percbe is átmentek. Időnként előfordult egy-két közbekiáltás is, vagy villámközbeszólás, de általában fegyelmezett volt a vita menete.

 
Markos György és Hegedűs B. András

Néha a radikalizmus túlment az autentikusságon is. Pataki Ferenc felolvasta az egyik beküldött cédulát: „Jóboru elvtársnő mikor fog már lemondani, és mikor fog távozni? Elég sok hibát csinált, és nem alkalmas a vezetésre.” A vitavezető, Pataki így válaszolt: „Jóboru elvtársnő maga is egyetért az itt elhangzottakkal, és maga is együtt dolgozik velünk a hivatali posztján a hibák kijavításán, úgyhogy én úgy gondolom, inkább szavazzunk neki bizalmat. A hozzászóló egyébként egy első éves joghallgató, úgy gondolom, még nem eléggé kompetens ebben a kérdésben.” Szóval volt egy ilyen szelíd helyretétel is.

A III. kerületi DISZ bizottságának az egyik funkcionáriusa, egy Rákosihoz hű és lelkes felszólalást igyekezett véghezvinni. Nem nagyon volt hozzá türelme a társaságnak, és beletapsoltak. Aztán valaki felugrott, és javaslatot tett, hogy a DISZ Budapesti Bizottsága vonja felelőségre az ilyen maradi, reakciós elemeket. Ez után rögtön Litván György kért szót, hogy erről szó sem lehet, itt mindenki elmondhatja a véleményét, csak az a lényeg, hogy megfelelő formában, megfelelő alapossággal tegye azt. Egyébként szintén jellemző volt erre a vitára, de a többire is, hogy ha valaki nem eléggé felkészülten és nem eléggé konkrétan mondta el a véleményét, akkor beletapsoltak és letapsolták a színpadról, tehát mellébeszélést nemigen engedett se a közönség, se az elnökség.

Nekem csak egy közbekiáltásom volt, amit a közönség pozitívan fogadott. Az egyik hozzászóló iskolájának sanyarú helyzetét és belső problémáit vetette föl, és valaki belekérdezett, hogy hol is dolgozik, mire a felszólaló igen idegesen felkiáltott: „Minek az magának, talán az ÁVO-ra akar vinni? Nem mondom meg.” Erre bekiabáltam, hogy „innen pedig nem fognak senkit sehova vinni, mert a Petőfi Körnek van már olyan tekintélye, hogy meg tudja védeni a felszólalóit!”

 

Laurenszky Ernő

Úgy gondolom, azért volt ez a vita nagyon jelentős, mert nemcsak a vitán résztvevők, tudósok, kutatók, pedagógusok számára volt fontos kérdés, hanem a középiskolás, egyetemi ifjúság széles tömegei részére is. Egyrészt érezték, hogy valami nincs rendben, másrészt a XX. kongresszus után egy általános eszmei és erkölcsi válsága következett be az addig hirdetett ideológiának. Tömegesen ébredtek rá a gondolkozni vágyó és gondolkozni próbáló fiatalok, hogy félrevezették őket, és az ez ellen való fellépés ebben a témakörben volt számukra leginkább lehetséges.


KÁNTÁS LÁSZLÓ:
A pedagógusvita nagyon parádés vita volt. Délután hattól eltartott hajnali négyig. Mindenki felszólalt, egyetlen ember nem, Mérei Ferenc Kossuth-díjas pszichológus. Nem is jött el. Neki is az volt a hibája, hogy majrés volt. Arra hivatkozott, hogy ő szívbeteg. Ez igaz volt, de ettől nyugodtan eljöhetett volna. Ezzel szemben küldött egy levelet a KÖZÉRT-iskoláról. Hogy mindenütt ugyanaz van a polcon, ugyanannyiba kerül, és ugyanolyan silány. A másság el nem viselése. Elég hosszú levél volt. Ha jól emlékszem, Pataki Feri olvasta fel, mint üzenetet.

Én a Mérei-levélre reagáltam, hogy milyen igaz ez, mert én vagyok az a fiatal tanárember, aki többek között a lélektanhoz is ért, és pontos tudomásom van arról, hogy mi van a gyerekekkel, és hogy próbálok küzdeni tanmenet, tanterv, óravázlat ellen. Három percnél nemigen volt több.

Hajnalig vitatkozás volt, gorombáskodások is voltak, de igazi durvasággá nem fajult. Legalábbis kevésbé, mint az íróvitán. Itt nem szidták egymást annyira az emberek. Toleránsabbak, megértőbbek voltak.

Határozat született a pedagógusvitán arról, hogy az iskoláknak rendes reformot kell létrehozni. Helyére kell állítani azokat a régi, jó formákat, bár módosítva, színezve, mint például a polgári, a líceum, a felső-alsó kereskedelmi. Az általános iskola menjen ki a divatból, legyen nyolcosztályos gimnázium. Ezek fel is jegyződtek. Sok idő akkor nem volt, elsodorta ezt a dolgot, bár nagyon fontos volt, és szikrát, gyújtózsinórt is adott ez a vita ahhoz, ami bekövetkezett október elejétől kezdve.

A pedagógusvita augusztus végén, szeptember elején volt. Nem is ment egyvégtében, voltak utórezgései. Szekciók születtek, amelyek ezeket az elképzeléseket újra tervezgették. AZ alapkoncepció az volt, hogy azt a fajta franciás vagy inkább angolszász típusú iskolarendszert próbáljuk meg meghonosítani, ami formailag őrzi azért a keresztény kurzus hagyományait, de sok mindenben módosítható. Főleg abban, hogy mindent szabad. Lehet polgáriból gimnáziumba menni, egyik egyetemről a másikba. Akkor találták ki a posztgraduális képzést.

 

XII. ORVOSVITA
A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján – VII. Orvosvita


SOMOGYI JÁNOS: Az egyetemi hallgatók zöme a tüntetésen volt. A felsőbb évesek közül leginkább azok jöttek el, akiket mi biztattunk, hogy jöjjenek el erre a Petőfi köri orvosvitára, ha szorul a hurok, akkor legyenek itt jó képességű vezérszónokok vagy vezérszurkolók, akik hozzászólnak, hogy ne hagyjuk olyan irányban elmenni a dolgot, hogy kit kell megsemmisíteni, amikor az egészségügy bajait szeretnénk megoldani.

A terem megtömve, dugig. Az emberek a lépcsőkön ülnek. Az elnökségben ott volt Babics Antal professzor, ott volt Pataki István, egy fiatal orvos. Pataki jó szöveggel nyitotta meg az ülést, hogy „gyönyörű útról jöttünk ide”. Elmondta, hogy hol voltunk, hogy fegyelmezetten követeltük a demokráciát. Ezen a vitán szó volt az orvosképzésről, a nem szakmai tárgyak oktatásáról, az egészségügy egyes vezetőinek minősíthetetlen magatartásáról az aktuális miniszterrel szemben, a honvédség egészségügyi ellátásáról és egyebekről. Nagy megdöbbenéssel konstatáltam, hogy az veri legjobban a tamtamot, aki a kollégiumban a Rajk-per idején nagy hangon mondta: „Mert itt ülnek közöttünk, és mi tudjuk, kik az árulók.” A különböző alpártvezérek is megkapták rendesen a magukét. Ők meg azt bizonygatták, hogy miként álltak ellen mindenféle aljas politikai összeesküvésnek. Volt, akit megtapsoltak, volt, akit kifütyültek, ez már csak így szokott lenni.
 
Közben behoztak oda egy nyakon lőtt szerencsétlen fiatalembert, aki hörgött. Légcsőmetszést kellett volna csinálni, nehogy megfulladjon a vértől, de addig tanácskoztak, míg ez a szerencsétlen ember meghalt.
Ez volt az első. Közben jött egy hírnök az utcáról. Pataki elnök megkérdezte, kicsoda, mit akar, honnan jött. Elmondta, honnan jött, mit látott, mit csinált. El lett zavarva, hogy mi, akik az egészségüggyel foglalkozunk, ezekbe az atrocitásokba nem bonyolódunk bele. Én azt gondoltam, lehet, hogy bele kéne avatkozni, de előbb nézzük meg, hogy mi van, ezért átsétáltam a Rádióhoz, kétszáz méterre volt. Visszamentem, és írtam egy cédulát az elnöknek, hogy voltam a helyszínen, szeretnék tájékoztatást adni arról, amit láttam. Javasoltam, hogy menjünk ki, és vessünk véget a hadakozásnak, ne folyjon vér. Közben, amíg mi ott tanakodtunk, egyre puskaporosabb lett a levegő. Aztán az ülést berekesztették, azzal, hogy ilyen körülmények között nem lehet nyugodtan, felelősségteljesen tárgyalni az egészségügy sorskérdéseiről.

 

XIII. OKTÓBER 23.


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
Hétfőn a Petőfi Kör vezetősége permanensen ülésezett. A kedd reggeli lapokban megjelent a Petőfi Kör vezetőségének 12 pontja, és kedd reggelre mindazok, akik épkézlábak voltunk, bementünk a Köztársaság téri budapesti DISZ-irodába, ahol a Petőfi Körnek volt egy szobája. Ezt talán csak azért érdemes kihangsúlyoznom, mert mi a Köztársaság térre nem nagyon szívesen jártunk. Ez olyan nagyon apparátus ízű dolog volt. Belépő kellett, igazolványokat kellett felmutatni, szóval az nem nyílt dolog volt, szívesebben üléseztünk a Belvárosi Kávéházban vagy a Kossuth Klubban.

Kedd reggel már tudtuk, hogy előző este a Műegyetemen elhatároztatott a tüntetés. Hogy ebből mi lesz, azt ugyanúgy nem tudtuk, mint senki más. Én reggel 9-kor még talán bementem a bölcsészkarra, a Pesti Barnabás utcába, ahol már minden lángolt, utána mentem a Köztársaság térre. Akkor volt az, amit a Fehér Könyvben úgy lehet olvasni, hogy a Petőfi Kör mindenfelé küldöttségeket menesztett. A Pártközpontba hárman mentünk el: Csatári Dániel, magam, s azért mondom magamat másodiknak, mert a harmadik Gergely Mihály, akkor fiatal író volt, akinek direkt köze a Petőfi Körhöz nem volt. Ez is mutatja, hogy akkor ez már ilyen forradalmian bomló állapot volt, hogy ő lett a delegációnak a harmadik tagja. Tulajdonképpen azóta sem tudom, hogy miért. Miért nem a Tánczos jött a Központi Vezetőségbe tárgyalni? Rendkívül egyszerű a válasz: délben 2-re össze volt hívva a DISZ KV rendkívüli ülése. Azt nem lehetett tudni, hogy aznap tüntetés lesz, pláne azt nem, hogy kitör a forradalom, és Tánczos számára az utolsó délelőttön fontosabb volt az, hogy erre a kv-ülésre készüljön fel, mint az, hogy holmi tüntetések ügyében alkudozzon a párt Központi Vezetőségénél. Tehát én a jelentéktelenebbik ügyet kaptam meg, és így került sor arra, hogy én mentem el a Pártközpontba.

A tüntetéssel kapcsolatos álláspontunk borzasztóan bizonytalan volt. Amikor kedden 11 órakor Orbán László, a Központi Vezetőség előcsarnokában, az Akadémia utca 17-ben nekem azt mondta, hogy „miért akartok ti tüntetést, amikor a Sanyi bácsi sem akar tüntetést” - egyszerre Sanyi bácsi lett, és nem Haraszti elvtárs -, akkor én azt válaszoltam neki, hogy „mi tudjuk, hogy Haraszti nem akar tüntetést, de most nem azért jöttünk, hogy azon vitatkozzunk, legyen-e tüntetés vagy ne legyen, mert ezen az élet már túlment, tüntetés lesz!” És akkor terjesztettük elő azt a három javaslatunkat, amelyeket mindazok, akikkel tárgyaltunk - Köböl és Orbán - egyértelműen visszautasított.

Ez a három javaslat a következő volt. Az első: minthogy a tüntetés meglesz - akár akarjuk, akár nem - a Bem téri gyűlésre adjon a párt egy szónokot, és ez Kádár legyen, mint aki a párt számára és a diáktömegek számára egyaránt elfogadható. Nagy Imrét nem lehetett javasolni, hiszen ő egy egyszerű, frissen visszavett párttag volt, nyilvánvaló volt, hogy néhány óra alatt nem kap a Központi Vezetőségtől meghatalmazást arra, hogy szónokoljon. A második: garantáljuk, hogy a rendőrség nem fog lőni. És a harmadik javaslatunk az volt, hogy adjanak néhány olyan hangszórós kocsit, amellyel mi tudjuk uralni a tüntetést a reggel megjelent 12 pontunkkal, hogy ne olyan jelszavak legyenek, amelyeket mi magunk is túlzottnak tartottunk. Tehát az legyen, hogy „Éljen a lenini egyenjogúságon alapuló szovjet-magyar barátság!” - utána lehet nézni - ez hangozzék a hangszórókban és ne az, hogy „Ruszkik haza!”

Köböl és Orbán a legmerevebben elutasították a javaslatot, közölték, hogy a Politikai Bizottság tárgyal, elmebaj, amit akarunk, ennek az eldöntését nem lehet percek alatt forszírozni stb., stb. Én azt javasoltam, hogy legalább jöjjenek ki. Orbán nem volt hajlandó elhagyni a Pártközpontot. Köböl annyit megtett, hogy kijött velem az ő kocsiján az ELTE-re, ahol már egy teljesen más szituáció volt a reggelhez képest. Az egyetem függetlenített párttitkára neki ugrott Köbölnek, hogy mit csinál a párt, és miért nem intézkednek, majd átmentünk a mostani Egyetemi Színpadra, ahol Köbölt megkértem, hogy szólaljon fel a párt nevében. Köböl azt mondta nekem, hogy az elvtársaknak mindenbe igazuk volt, reggel mi rosszul ítéltük meg a helyzetet, de nem szólalt fel, mert nem volt felhatalmazása.


HUSZÁR TIBOR:
[Október 23-án] A Petőfi Kör vezetőségében arról esett szó, hogy ki tudna hatni a tömegre. Én Veres Péterre és Kádár Jánosra emlékszem. Kádár Jánossal én beszéltem telefonon. Azt mondta, hogy eszelősek vagyunk, rohanunk a végzetbe, felelőtlen gyújtogatás, neki ehhez semmi köze. Nem törődtem bele a kudarcba, megkerestem Mező Imrét. Elmondta, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányságon az a vélemény, hogy bármi történjék az utcán, passzívan fognak viselkedni. És hogy megengedik a tüntetést, de a DISZ égisze alatt. A beszélgetésünk közben jött egy üzenet, hogy Tánczossal azonnal menjünk az MDP KV székházába. Ott egyszer csak trencskóban, felhajtott gallérral - Jávor Pálon láttam ilyet - megjelent Marosán György, és azt mondta Tánczosnak: „Azt üzenem a barátainak, hogy ha ma kiviszik a diákságot az utcára, mi holnap hozzuk a vörösöket.”


 
Huszár Tibor

Három-négy óra múlva behívtak bennünket a Politikai Bizottság ülésére. Elmondták, hogy a tüntetést engedélyezik, de ezért a DISZ KV-nak kell a felelősséget vállalnia. Kádár korrekt volt, azt mondta, ha engedélyezik a tüntetést, akkor övék a felelősség, azt nem lehet áthárítani. Még Bata Istvánra emlékszem, akinek a csillogó butaságát nem lehet elfelejteni. Azt mondta, ha a tüntetés során bárki fegyverhez nyúlna, annak ő személyesen fog a kezére ütni.


LITVÁN GYÖRGY:
[Október 22-én] Azt hiszem, a Kossuth Klubban volt a Petőfi Körnek helyisége, és ott ülésezett a vezetőség, és hát még egy páran mi, akik odatartoztunk. Kiderült, hogy már egész nap gyűléseztek a műegyetemisták. Akkor ott csináltak egy listát, hogy ki menjen el erre, arra, amarra az egyetemre, és a Somogyi Árpád szobrásszal, Horváth Teri színésznővel egy páran a Műegyetemre mentünk, ahol akkor már egy izzó légkörű nagygyűlés folyt az aulában.

Azt hiszem, 24-ére volt kitűzve a Petőfi Körnek egy vitája, Mészáros István „Nemzeti jelleg az irodalomban” vagy valami ilyen című cikkéről, és emlékszem, hogy napokkal előbb figyelmeztettem Tánczost. Azt mondtam neki, hogy úgy kell készülni erre a vitára, hogy itt egy nacionalista tüntetésre lehet számítani érzésem szerint, mert ez annyira benne van a levegőben. Tehát ezt annak jellemzésére mondom, hogy ezt pár nappal előbb, nyilván éppen a diákparlamentben meg a saját tanítványaimtól hallottak hatására már érzékeltem, hogy itt egy más, a mi reformprogramunkon túlmenő, új követelés, új rendszer van kialakulóban.

Szóval reggel, emlékszem, a Moszkva téren már ki voltak ragasztva a pontok, és akkor aztán hamar otthagytam az iskolát, és bementem a Petőfi Kör Köztársaság téri irodájába, mert a budapesti DISZ-nél volt a Petőfi Kör titkársága, és ott is percenként jöttek emberek, és folyton erről volt szó, hogy lesz, nem lesz, de az, hogy felhívások jelentek meg, az irányban, hogy ne legyen, ez nem azt jelentette, hogy el is hisszük, hogy valóban nem lesz tüntetés. Ez nyitott kérdés volt akkor, pláne azután, hogy belügyminiszteri rendelettel betiltották. Ez megint egy provokáció, szóval olyan durva beavatkozás volt, ami világosan továbblendítette a dolgokat, akkor már nem lehetett megállítani. De ezek túl nagy kérdések ahhoz, hogy most tisztázzuk, és én nem voltam eléggé a középpontban, én legfeljebb mint a dolgokat utólag, nem nagy alapossággal vizsgáló történész tudnék megnyilatkozni, de nem tudok visszaemlékezni ezekre a részletekre.

 

XIV. ÚJJÁSZERVEZÉS


HEGEDŰS B. ANDRÁS:
A Petőfi Kör október 23-án felbomlott. Október 23. és november 3. között mindenki egyénileg csinálta, amit csinált. A Körnek két megnyilvánulása volt. Az egyik Tánczosnak, a Petőfi Kör titkáraként elhangzott felhívása az ifjúsághoz október 24-én vagy 25-én a Magyar Rádióban, amelyben a Nagy Imre-kormányhoz való csatlakozásra és fegyverletételre szólította fel a fegyveres ifjúságot. Emiatt november 3-án – ez a második esemény – óriási botrány volt a Petőfi Kör vezetőségi ülésén, mert Sánta Ferenc, a vezetőség tagja, súlyos szemrehányásokat tett Tánczosnak konformista magatartása miatt, hogy a vezetőség felhatalmazása nélkül megalkuvó magatartást tanúsított.

November 3-án délután a Petőfi Kör kísérletet tett arra, hogy koalíciós alapon, újjászervezze magát. Ez a megszűnőben lévő Tervhivatal épületében történt. Kiss Árpád, a Tervhivatal akkori elnöke ugyanis, mentendő az állami épületvagyont, az egyik Nádor utcai házat a Petőfi Körnek ajándékozta. Egyszer ültünk össze, s akkor lett Jónás Pál az elnök. Ténykedést már nem fejtett ki, mert néhány nap múlva emigrált. A többi résztvevő közül emlékszem Harrach Józsefre, aki a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének volt az egyik vezetője, továbbá Bak János, régi barátunkra, aki a Magyar Cserkészszövetséget képviselte. Határozat született a Valóság című folyóirat újjáalakítására, amely valamikor a MADISZ és a NÉKOSZ lapja volt, Márkus István szerkesztésével, és egy politikai hetilap alapítására Fekete Sándor szerkesztésével.

Ide tartozik még az a furcsaság, hogy a felbomlott Szikra Kiadó november 1-én kettévált. Az egyik része Kossuth néven a Nagy Imre-féle MSZMP kiadójának nyilvánította magát, a másikból Gondolat néven megalakult a Petőfi Kör kiadóvállalata. Józsa Péter, Bródy Ferenc és Pogány Róbert felkerestek engem, mint a Petőfi Kör titkárhelyettesét és felkértek, vegyem át a Kör nevében a megalakult Gondolat Kiadót. Megjelentem a Vörösmarty tér 1-ben, ahol éppen gyűléseztek, s én elég idétlen helyzetben közöltem, hogy csináljanak, amit akarnak, de mi természetesen örülünk, ha a Gondolat a Petőfi Kör kiadója lesz.

November 4-e után kísérletet tettünk a Kör vezetőségének újjáalakítására. A vezetőség két-háromszor összeült, a szervező mag Pataki Ferencből, Csatári Dánielből, Győrffy Sándorból, Hegedűs B. Andrásból állt, és kooptáltuk Litvánt, Tardos Mártont és másokat. A vezetőség passzív tagjai, mint a sztálinista Wirth Ádám és az olyan dísztagok, mint Mihály András vagy Horváth Teri, akkor már nem működtek.

Az én javaslatomra Csatári Dánielt kiáltottuk ki, Tánczos távollétében, a Petőfi Kör megbízott titkárának. Csatárit emiatt letartóztatták. Pataki közvetítésére Tömpe István, Münnich belügyi helyettese fogadta a Petőfi Kör delegációját a belügyminiszter helyiségében, a Fehér Házban. Odamentünk be: Sánta, Pataki, Györffy, Tardos, Hegedűs és talán még egy-két ember, és követeltük Csatári Dániel kiengedését. Mi ültünk az asztal egyik oldalán, Tömpe ült az asztalfőn, a másik oldalon Csatári előadója. Tömpe megígérte, hogy megvizsgálja javaslatunkat, az előadó pedig azt mondta, hogy van remény Csatári kiengedésére. Meglepetésünkre, nem az történt, hogy az egész társaságot benntartották, amire minden lehetőségük megvolt, hanem az, hogy csatárit két-három nap múlva kiengedték. Ez akkor még nem az államvédelmi uralom klasszikus módszere volt. Naiv lépés volt már maga az is, hogy mi bementünk, de tény, hogy a Csatárit ezzel kihoztuk a börtönből, és lehetővé tettük, hogy később ugyanebben az épületben, akkor már a pártközpont agitprop osztályán, a marxizmus-leninizmus jegyében fogant vonalas cikkeit megírja.


LITVÁN GYÖRGY:
November 3-án, tehát egy nappal a szovjet intervenció előtt volt egy nagyszabású kísérlet a Petőfi Kör újjászervezésére, méghozzá a Tervhivatal egyik épületében. Egyébként a Szikra Kiadó egy része, a mai Gondolat, fölajánlotta magát a Petőfi Kör kiadójának, két vagy három sajtóorgánum szerveződött volna a Petőfi Kör égisze alatt, azt hiszem, egy napilap, ebben nem vagyok biztos, a Gimes szerkesztésében, bizonyosan egy hetilap, Fekete szerkesztésében, és egy folyóirat, az egykori Valóság folytatásaképpen Márkus István vezetésével, aki annak idején a Valóság szerkesztője volt. Én nem voltam ott ezen az újjáalakuló közgyűlésen, egyszerűen nem kaptam értesítést erről, de utólagos elbeszélésekből tudom, hogy ott Tánczost erős bírálatok érték, a rádióbeli szereplése stb. miatt, de mondjuk nem megsemmisítő bírálatot, szóval nem arról volt szó, hogy őt politikai hullának tekintették volna, de az ő abszolút vezérszerepe nyilvánvalóan megszűnt.

Jónás Pált választották a kör új elnökévé, és nem tudom, valami ideiglenes vezetőség nyilván alakult, amiben Tánczos is helyet kapott, szóval koalíciós alapon nyilvánvalóan, baloldali koalíciós alapon zajlott. Tehát ez egyik fontos tényezője lett volna ennek a Nagy Imré-s konszolidációnak, hasonló összetételben, mint ahogy azt az ugyancsak november 3-án proklamált új koalíciós kabinet tükrözte.

November 4-e után újra megpróbált a Petőfi Kör létrejönni, és megpróbálta folytatni működését, alakult egy ideiglenes vezetőség, Csatári Dániel titkársága mellett, Tánczos akkor már a jugoszláv követségen volt, ebben az ideiglenes vezetőségben Pataki Ferenc, Tardos Márton, Hegedűs B. Andris, és nem tudom, még kik vettek részt, én nem voltam tagja. Mi ezekkel tartottunk valamilyen kapcsolatot, de nekünk ezzel kapcsolatban is az volt az álláspontunk, hogy jó, ha mozognak, de különösebb reményeket nem fűztünk hozzá.

 

A VISSZAEMLÉKEZŐK

BOZÓKY ÉVA DONÁTH FERENCNÉ (1923–2004). Újságíró, evangélikus lelkész. 1951-ben férjével együtt letartóztatták, 1953-ban szabadult.

FEKETE FERENC (1928–1998). Agrárközgazdász. 1956-ban a Petőfi Kör vezetőségi tagja volt.

GÖMÖRI GYÖRGY (1934–). Irodalomtörténész, költő, műfordító. 1956-ban bölcsészhallgatóként részt vett a Petőfi Kör vitáiban.

HEGEDŰS B. ANDRÁS (1930–2001). Közgazdász, szociológus. 1953-57 között az ELTE tanársegédje, 1956-ban a Petőfi Kör egyik titkára volt.

HUSZÁR TIBOR (1930–). Szociológus. 1953-56 között a DISZ KV alosztályvezetője, majd budapesti bizottságának titkára volt. Részt vett a Petőfi Kör megalakításában, 1956-ban a kör vezetőségi tagja volt.

KÁNTÁS LÁSZLÓ (1933–1998). Tanár, pszichológus.

KERESZTES SÁNDOR (1919–). Jogász. 1947-48-ban a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője volt. 1948 nyarán megfosztották mandátumától.

KISS KÁROLY (1930–1998). Író, költő, szerkesztő. Részt vett a Bessenyei Kör, illetve a Petőfi Kör megalakításában.

KUCZKA PÉTER (1923–1999). Költő, író, újságíró. 1948-56 között pártfunkcionárius és a Magyar Írók Szövetsége titkára, 1954 után az irodalmi ellenzék aktív tagja volt.

LAURENSZKY ERNŐ (1929–). Történelemtanár.

LITVÁN GYÖRGY (1929–2006). Történész, középiskolai tanár. 1955-től a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez tartozott.

NAGY ELEK (1926–1994). Esztergályos, katonatiszt. 1952-ben eltávolították a Magyar Néphadseregből, ezután Csepelen dolgozott esztergályosként. 1956-ban a Csepeli Központi Munkástanács elnöke lett.

SOMOGYI JÁNOS (1929–). Orvos.

SZABÓ KÁLMÁN (1921–2007). Közgazdász. 1954-56-ban az Országos Tervhivatal főosztályvezetője volt. A Petőfi Kör közgazdasági vitájának egyik vitavezetője volt.

VARGA JÁNOS (1927–2008). Történész. 1951-től az ELTE TTK tanára. 1955-56-ban a kar dékánhelyettese volt. 1956 októberében az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tagja volt.

VÁSÁRHELYI MIKLÓS (1917–2001). Újságíró, politikus. A Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez tartozott.

VASZILIU, GEORGIOSZ (1931–). Közgazdász. Cipruson született, a görög polgárháború idején szüleivel emigrálni kényszerült, 1950-től közel 10 éven át Magyarországon élt. Budapesten közgazdászdiplomát szerzett, majd az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében dolgozott. 1957-ben kicsempészte az országból a Hungaricus álnéven írt politikai vitairatot, ezért 1959-ben rövid ideig őrizetben tartották. Ezután végleg elhagyta Magyarországot. Néhány évig Angliában élt, piac- és közvélemény-kutatással foglalkozott. A Ciprusi Köztársaság függetlenné válásakor hazatért. 1988-93 között Ciprus köztársasági elnöke volt.

ZALA JÚLIA (1919–1994). Közgazdász. 1949 után a KSH főosztályvezetője, majd elnökhelyettese volt.

 

Vissza a Petőfi Kör főlapjára

A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján I-VII.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Tuesday, 15-November-2011

Search website