___Mítoszok és legendák 1956-ról___Back
Litván György

Mítoszok és legendák 1956-ról



Ötvenhat történetírása a forradalom után szinte azonnal megkezdődött, méghozzá mind az igazság feltárásának, mind pedig elfedésének és eltorzításának irányában. Az előbbit kezdetben főként nyugati és emigráns magyar írók és publicisták művelték, később a forradalom börtönviselt résztvevői, majd immár évtizedek óta a fiatalabb magyar és külföldi történészgeneráció tagjai a Kádár-rendszer hazugságaival és a felejtéssel szembeszállva igyekeznek a valódi 1956-ot, a magyar forradalomnak az idő múlásával is mind sokrétűbben megmutatkozó valóságát feltárni és bemutatni. Elmondható, hogy e tekintetben nemcsak jelentős, hanem átütő és tudományos értelemben is meggyőző eredmények születtek. Napvilágra kerültek ezeknek az éveknek a legfontosabb nemzetközi és hazai dokumentumai – a szovjet pártelnökség ülésjegyzőkönyveitől és határozataitól az amerikai külügyminisztérium, a Nemzetbiztonsági Tanács és az ENSZ idevonatkozó irataiig, az MSZMP vezető szerveinek döntéseitől a BM Vizsgálati Osztályán felvett kihallgatási jegyzőkönyvekig és a bírósági ítéletindoklásokig –, és megszülettek a legfontosabb összefoglalások és biográfiák (Nagy Imre, Maléter Pál, Losonczy Géza, Gimes Miklós, Brusznyai Árpád és mások életéről, szerepéről). Se szeri, se száma a forradalom egyes aspektusait, előzményeit, résztvevőit, belső és nemzetközi összefüggéseit, visszhangját és hatását elemző komoly tanulmányoknak.

Mégis, mindennek ellenére és mindezzel párhuzamosan tanúi lehetünk egy ellentétes folyamatnak is, amely abban áll, hogy a romantikus mítoszok és képtelen legendák száma a dokumentumok, tények és elemzések hatására sem csökken, hanem ellenkezőleg: a régi mítoszok szívósan tovább élnek, sőt feltámadnak és burjánzanak, s ráadásul még képtelenebb új legendák is keletkeznek. Nagyobb részük még a forradalom drámai napjaiból származik, s akkori megszületésük és terjedésük egészen természetesnek mondható, hiszen az emberek – de még az aktív politikai és forradalmi szereplők is – el voltak zárva a hiteles információktól. Ma viszont minden magyarul olvasni tudó ember különösebb nehézség nélkül hozzáférhet a legfontosabb adatokhoz, amelyek egyenesen megcáfolják, vagy legalábbis erősen kérdésessé teszik a széles körben elterjedt és magukat szakértőnek vagy szemtanúnak vallók által hangoztatott legendákat. Ezek többnyire valamiféle érzelmi szükségletet elégítenek ki, ezért bizonyulnak mindmáig kiirthatatlannak. Valóban érdekes jelenség például, hogy még a fegyveres harcok vagy a politikai szervek, munkástanácsok stb. aktív résztvevőinek s az emiatt börtönt szenvedettek egy része sem tud hinni a forradalom spontán voltában, népi eredetében és jellegében, és csakis többé-kevésbé fantasztikus összeesküvésekre tudja visszavezetni az akkor történteket. Még érdekesebb, hogy ez leginkább azokra jellemző, akik 1956-ról csakis a hősköltemények hangnemében szoktak beszélni.

Az alábbiakban megpróbálok világos különbséget tenni mítoszok és legendák között. Mítosznak nevezem 1956-nak olyan felfogását, ábrázolását, amely egyrészt a forradalom egészére, jellegére vonatkozik, másrészt tartalmaz ugyan igaz elemeket, de egyoldalú, túlzó beállításban. Legendaként tárgyalom viszont azokat az egykorú vagy később keletkezett hiedelmeket, amelyek egyszerűen nem igazak vagy súlyosan eltorzítják a tényeket 1956 egyes mozzanataival vagy szereplőivel kapcsolatban.

 

1956 mítoszai közül az alábbiakat tartom a legjellemzőbbeknek és a legelterjedtebbeknek. Ismertetni igyekszem megjelenési formájukat és érvrendszerüket, s anélkül, hogy részletes cáfolatukba bocsátkoznék, utalok a történeti irodalomban elfogadott álláspontra is.

1. A munkástanácsok mítosza. A magyar forradalom menetében, fejlődésében, különösen pedig utóvédharcaiban a munkások és a munkástanácsok az egész országban elsőrendű szerepet játszottak, ami már önmagában alkalmas volt a „munkáshatalom” ellen irányuló „ellenforradalom” pártállami verziójának cáfolatára. A munkástanács mint az ál-munkáshatalommal szemben a munkásság valódi képviselete a magyar forradalom egyik emblematikus intézménye lett, különösen a nyugati baloldal szemében (miközben a hazai nemzeti konzervatívok szívéhez természetesen az 1848-ra visszautaló „nemzeti bizottmányok” intézménye állt közelebb). Ezzel magyarázható, hogy a nyugat-európai trockisták és más, szovjetellenes vagy legalábbis nem szovjetbarát újbaloldali csoportok óriási lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét, amelyben saját „nem bürokratikus szocializmus”-koncepciójuk igazolását és mozgalmuk felpezsdítőjét vélték felfedezni. Ez a felfogás tükröződik – többek között – a Socialisme ou barbarie című francia tanulmánygyűjteményben és a brit Bill Lomax Hungary 1956 című, egyébként úttörő jelentőségű, Krassó György által magyarra is lefordított könyvében. Ezek a szerzők 1956-ot a történelem első autentikus szocialista forradalmának tekintik, s eltekintenek a magyar forradalom és szabadságharc nemzeti-függetlenségi, valamint – fokozatosan kibontakozó – antiszocialista vonásaitól. A francia Claude Lefort írta az említett kötetben: „A munkásosztály volt a küzdelem élharcosa, és nem oldódott fel a ťnemzeti mozgalombanŤ. Saját célkitűzéseiért harcolt.”

2. Az írók mítosza. A magyar íróknak és az Írószövetségnek köztudottan fontos szerep jutott a forradalom „előkészítésében” – pontosabban a pártállami rendszer morális és szellemi aláaknázásában –, s néhány hétig újra szerepük lett az év végi utóvédharcban (rádióüzenet a világ íróihoz, együttműködés a Nagy-budapesti Munkástanáccsal, a Gond és hitvallás című felhívás, a december végi íróközgyűlés). De éppen a forradalom napjaiban, október 23-a és november 3-a között alig volt szerepük, hacsak az nem, hogy számos író – őszinte aggodalomtól és felelősségtudattól vezettetve – mérséklő és fegyverletételre vagy a fegyveres harc abbahagyására felszólító nyilatkozatokat tett a rádióban. A nyugati média egy része mégis úgy írt vagy beszélt a magyar forradalomról, mintha a fegyveres harc és a politika élén írók állottak volna. Hasonló beállítással találkozhatunk egyes írói visszaemlékezésekben és – negatív előjellel – a kommunista propagandavádaskodásokban is. Erről azonban szó sem volt. Az írók más értelmiségi csoportokhoz hasonlóan sokat „nyüzsögtek”, lehetőség szerint összejártak, tájékozódni igyekeztek, véleményt nyilvánítottak stb. – egyszóval ezekben a napokban a maguk adekvát értelmiségi szerepét játszották, s nem a prófétáét vagy a politikai vezérét.

3. A pesti srácok mítosza. 1956 őszének fegyveres utcai harcait – ezt az egykori tapasztalat és a későbbi kutatás egyaránt bizonyította – legnagyobbrészt fiatal, tizen- vagy huszonéves munkások, a külső kerületek nincstelen vagányai vívták. Indítékaik között, amelyeket természetesen soha nem fogalmaztak meg intellektuális szinten, jelen volt a romantikus hazaszeretet és a kalandvágy, a basáskodó és kizsákmányoló hatalom gyűlölete és a sivár életkeretekből való kitörés öröme. Vezetőik, választott parancsnokaik is többnyire közülük vagy valamivel idősebb és iskolázottabb társaik közül kerültek ki, néhány esetben egykori katonatisztek vagy tiszthelyettesek voltak. Megalkuvás nélküli harcuk bámulatos eredményességéhez vakmerőségük és politikai iskolázatlanságuk egyaránt hozzájárult. Nélkülük az október 23-án kezdődött forradalom néhány napon belül valamilyen kompromisszumba torkollott volna, esetleg elkerülve a véres szovjet beavatkozást. A fegyveres felkelőcsoportok mindenesetre jelentősen befolyásolták – közvetve és közvetlenül – a politikai szférát, Nagy Imre és a változó összetételű kormány, valamint a kommunista pártvezetés és az újraalakuló demokratikus pártok magatartását, de hatalmi és illetékességi konfliktushelyzet is keletkezett, különösen a fegyveres erőkkel. Ennek alapján – kivált az egykori harcosok memoárjaiban és szervezett mozgalmaiban – a budapesti fegyveres csoportoknak az egyedüli következetes forradalmi erő szerepét tulajdonítják, szembeállítva ezt minden más erővel, politikai párttal és társadalmi csoportosulással. Valójában e fegyveres csoportok összlétszáma mindössze néhány ezer volt, és a lakosság közvetlen támogatása, valamint a munkástanácsok, a és helyi nemzeti bizottságok és egyéb szervezetek működése – végeredményben az országos megmozdulás – nélkül nem lehettek volna sikeresek. (A Corvin köz lebombázását, mint tudjuk, Nagy Imre személyesen akadályozta meg!) Szerepük és tevékenységük tehát bármilyen jelentős és kivételes volt is, nem szakítható ki a forradalom egész folyamatából, s végképp komolytalanok az olyan beállítások, melyek szerint ezek a bátor fiatal fegyveresek néhány nap alatt legyőzték a Szovjet Hadsereget!

4. A „forradalmi város – békés vidék” mítosza. Ez a beállítás természetesen összefügg az előzőkkel, a munkástanácsok, az írók (vagy a városi értelmiség) és a „pesti srácok” mítoszával. A forradalom köztudottan Budapesten és néhány nagyvárosban (Debrecen) kezdődött, és súlypontjai a fővároson kívül elsősorban az ipari városokban (Miskolc, Győr) alakultak ki. Érthetően, hiszen ezekben a centrumokban működtek a legerősebb munkástanácsok, de itt összpontosultak a pártállam rendőri és fegyveres erői is, amelyekkel szemben megszerveződött és kibontakozott az ellenállás. Így heves és emlékezetes összecsapásokra, sortüzekre és vérengzésekre került sor. Helyenként azonban véres incidensek történtek községekben, falvakban is (Tiszakécske), ugyanakkor jó néhány olyan nagyobb városban, mint Pécs, Baja, Kaposvár, viszonylag békésen, éles összeütközések nélkül zajlott le a forradalom. Országosan nézve, mint azt a ma már előrehaladott kutatások is bizonyítják, volt egy általános tempókülönbség a forradalom menetében város és vidék között. Amint a legtöbb vidéki város Budapesttől, úgy a legtöbb falu is egy vagy két nappal később kezdte meg a maga „forradalmát” – a helyi szovjet emlékmű és a községi vezetés eltávolítását –, mint a közeli város. A folyamat hevessége, erőszakossága általában a pártállami erők ellenállásának makacsságától függött.

5. A „tiszta forradalom” mítosza. A magyar forradalom sajtója, rádiója és szószólói már az 1956. októberi napokban hangsúlyozták, de később, a kádári ellenforradalom és propagandakampány idején még nagyobb jelentőségre tett szert az események nyugati, ENSZ-beli védelmezőinek érvrendszerében, hogy ez a forradalom mentes volt minden közbűntényes, rasszista, antiszemita vagy területi revizionista szennyeződéstől. Számtalanszor elhangzottak a példák a betört üvegű kirakatokban érintetlenül hagyott értéktárgyakról, a harcok áldozatai számára összegyűjtött pénzzel teli, őrizetlen utcai ládákról, általában a közbiztonságról. Tagadhatatlan, hogy a felkelés, a harcok és az utóvédharcok mintegy két hónapos időszakában a közmorál, az állampolgári felelősségtudat és az emberi szolidaritás kivételesen magas szinten állt, a lakosság és az egyének nagy része mintegy önmaga fölé magasodott. Nem igaz azonban, hogy a forradalom tisztaságán semmiféle folt nem esett. A viszonylag nem nagy számban, de Budapesten, Miskolcon, Ózdon és másutt mégis előfordult szörnyű népítéletek, lincselések hírei és képei bejárták a világsajtót, s – utólag – érvként szolgáltak a szovjet beavatkozáshoz. Irredenta hangok, jelszavak valóban nem hallatszottak, mert a társadalom akkor tisztában volt ennek várható visszhangjával az éberen figyelő szomszédoknál. (A csehszlovák és román kommunista vezetőknek így is sikerült hangulatot teremteniük a „revánsra készülő” magyarok ellen.) Antiszemita incidensek azonban előfordultak mintegy tucatnyi esetben, elsősorban Kelet-Magyarországon, a legsúlyosabb formában Hajdúnánáson, ahol egy 1945-re visszanyúló ügy elszámolása csaknem véresen végződött. Egészében véve azonban kétségtelen, hogy az évtizedes diktatúrára következő bosszút és önbíráskodást e nem egész két hét alatt sikerült visszatartani, s a közvélemény joggal volt büszke önmérsékletére.

6. A „példátlan nemzeti egység” mítosza. A magyar társadalom minden rétege még büszkébb volt arra, hogy 1956-ban a nemzet egységesebb, követeléseiben és magatartásában összeforrottabb lett, mint történelme során bármikor. Ebből az egységből csupán a magasabb pártfunkcionáriusok és az ÁVH-sok veszélyeztetett, szűk csoportját szokták kivenni. Tényként hivatkozott erre a nemzeti egységre a forradalommal rokonszenvező külföldi – nyugati és lengyel – sajtó és közvélemény is. A valóság természetesen jóval bonyolultabb. Ez az egység valóban létezett, de időben és célokban korlátozott módon. Egység volt a szovjet fennhatóság és a kommunista diktatúra elutasításában – tehát a negatív követelésekben –, s ez a dolog természeténél fogva a forradalom legelső napjaiban, majd ismét a novemberi szovjet invázió napjaiban érvényesült a legerősebben. A szabadságvágy tehát közös volt, de a szabadságot a társadalom különféle (s ebben többnyire nem tapasztalt, nem iskolázott) csoportjai igen eltérően képzelték el. Voltak, akik az október 23-i békés diáktüntetéstől egyszerűen Nagy Imre kormányra kerülését és alaposabb személycseréket (Gerő helyett Kádár stb.) várták. Angyal István egy felkelőcsoport élén az „igazi”, tiszta kommunista eszményért harcolt, Donáth Ferenc a munkástanácsok és más népi szervek „közvetlen demokráciáját” kívánta volna megalapozni. Bibó István egy harmadikutas, tehát szocializmusba oltott demokráciát látott megvalósíthatónak, s ebben, ha más-más vegyületben is, bizonyára sokan egyetértettek volna vele. Mindszenty József – ellenkezőleg – a „korlátozott magántulajdonon” alapuló gazdasági rendet és az 1944–1945-ben megszakított történelmi kontinuitáshoz, a keresztény és konzervatív Magyarországhoz való visszatérést nyilvánította kívánatosnak, s neki is sok lelkes követője lett volna. Október legutolsó napjaira pedig kiderült, hogy az új rendben máris lennének, akik a szabadságot ismét korlátozni akarnák, akár erőszakos módon is. A felszínre törő ellentéteket a szovjet beavatkozás hirtelen elvágta, a restaurált párthatalom pedig befagyasztotta, s ezzel jó három évtizedre lehetővé tette az egységmítosz fennmaradását. Ennek szétfoszlása, az egymással szembeforduló, egymást hovatovább nem is értő ötvenhatosok látványa volt az, ami a fiatalabb generációk körében talán a legtöbbet ártott a magyar forradalom emlékének.

7. A „polgári forradalom” mítosza. Az előbbiektől némileg eltérően itt új keletű, felülről és tudatosan táplált mítoszról van szó, amellyel a Fidesz-kormány politikusai és ideológusai, többek között Orbán Viktor miniszterelnök, Pokorni Zoltán oktatási miniszter és Tellér Gyula kormánytanácsadó álltak elő. A mítosz közvetlen politikai célokat szolgál, nevezetesen a „nem polgári” elemek kiebrudalását az ötvenhatos örökségből. Alátámasztására egyedül Tellér tett kísérletet, mégpedig azzal a kockázatos elmélettel, hogy a forradalom valójában az 1950-es években is lappangva létező, deklasszálódott polgári rétegek műve volt (ami igazolná, ha igaz lenne, a kádári propaganda tételét, amely szerint nem a munkások, hanem deklasszált elemek aktivizálódtak 1956-ban).

Amiért ezt a beállítást mégsem lehet a közönséges hamisítás és ideologizálás kategóriájába sorolni, az az a körülmény, hogy a magyar forradalomnak természetesen volt polgári tendenciája, hiszen több mint valószínű, hogy hosszabb távon – továbbá szabad fejlődés és kedvező nemzetközi konstelláció esetében – végül a polgári demokrácia és a szabad vállalkozás rendszere alakulhatott volna ki. Magában a forradalomban viszont éppen a polgári erők, elemek és célok szerepeltek a legkevésbé. Domináltak benne a szocialista és a harmadikutas plebejus erők, az utolsó napokban pedig már jelentkeztek keresztény színezetű konzervatív irányzatok és pártok, de sem Nagy Imre, sem Mindszenty hívei között nem mutatkoztak a szó igazi értelmében vett polgári törekvések. A kapitalizmus, a gyárak vagy földek magántulajdonba adása az eleve elutasított gondolatok közé tartozott, még a jobboldalon is. Egyedül Mindszenty bíboros kockáztatta meg az utolsó estén, november 3-án elhangzott rádióbeszédében, hogy „a szociális szempontok által korlátozott magántulajdon” elismerését kezdeményezze, de erre reagálni már nem maradt idő, s ebben a félmondatban talán mégsem lehet a forradalom vezéreszméjét felfedezni.

8. Az „ellenforradalom” ellenmítosza. Keletkezését és formáját tekintve ez esetben részint spontán módon kialakult, részint pedig tudatosan kreált és alakított ellenmítoszról van szó (hiszen a mítoszoknak csakis valami pozitív tartalmi üzenete lehet). Egyik első vagy éppen legelső megfogalmazása nem kisebb embertől, mint Ujhelyi Szilárdtól, Nagy Imre szűkebb körének tagjától származik, aki 1956. október 30-án, a Köztársaság téri vérengzés hírére, saját elbeszélése szerint, kétségbeesésében így fakadt ki a miniszterelnök parlamenti előszobájában: „Tűrhetetlen, hogy kommunista vezetés alatt álló kormány van, és közben az utcán meggyilkolhatnak olyan ártatlan kommunistákat, akiknek semmi közük sincs a sztálini korszak bűneihez. Ez ellenforradalom!” (Ujhelyi szavait később szívesen idézgették az MSZMP vezető köreiben, miközben ő maga Nagy Imrével, Losonczyval és többi barátjával osztotta meg – önkéntesen – a romániai internálást, s élete végéig szolidáris maradt velük és eszméikkel.) Ugyanezekben a napokban a régi és hithű kommunisták többsége – az utca hangulata, a Mindszenty-kultusz, a sajtó egy részének hangneme, a lincselések hírei és általában a „kommunistázás” hatására – ellenforradalomnak tekintette, és – egymás között – nevezte is a történteket. A Kádár-kormány és az MSZMP később ezt kodifikálta, de jellemző fokozatossággal, eleinte nem alkalmazta az október 23-i tüntetésre s az első napok eseményeire, csupán az október 30-ával kezdődő „elfajulásra”. A december eleji központi bizottsági ülés mondta ki először, hogy az eseményeket kezdettől végig ellenforradalomként kell értékelni, amit világszerte átvett – ha ugyan már kezdettől nem ezt alkalmazta – a kommunista sajtó és szóhasználat. Ezzel a mitizáló folyamattal szemben fejlődött ki a másik oldalon, 1956 résztvevői és eszméinek, majd emlékének orzoi körében a „forradalom” elnevezéshez való konok – és ugyancsak mitikus – ragaszkodás. A következő évtizedekben már maga a szóhasználat is állásfoglalást jelentett 1956 mellett vagy ellene. Sajátos módon mindmáig becsmérlőnek tekintik az „ellenforradalom” kifejezést 1956 hívei közül azok is, akik azt nem egy eltorzult társadalmi átalakulás kiigazításának és továbbfejlesztésének fogták fel, hanem radikális antikommunista hatalomváltásnak, a kommunisták és szövetségeseik által végrehajtott átalakítások teljes visszacsinálásának, s akik ma már nyíltan az 1919–1920-as ellenforradalmárok utódainak vallják magukat. A „baloldalon” eltöltött évtizedek értékrendje, amelyben a „forradalom” a , az „ellenforradalom” pedig a rossz szinonimája, a jelek szerint tehát ennyiben még mindig érvényben van. Az 1990 utáni veteránszervezetek utólagos nyilatkozatai s jobboldali tagjaik mai magatartása utólag mindenesetre alátámasztani látszanak az ellenforradalom jelenlétét a forradalomban.

A felsorolt tendenciák tehát kivétel nélkül léteztek, többé-kevésbé részei voltak 1956-nak, de önmagában egyik sem alkalmas a forradalom általános jellemzésére, mert arra éppen az jellemző, hogy számos és részben ellentétes törekvés együttese, eredője volt. A mítoszok tehát eleve, keletkezésükben vagy utólag, felhasználásuk révén partikuláris célok szolgálatába vagy fénykörébe állítják a történelmi múltat.

Az alább tárgyalt legendák viszont egyszerűen ellentétesek a történelmi igazsággal.

 

1. Kiprovokált forradalom. Személyes tapasztalatom, hogy az ország bármely részén vagy bármely társadalmi közegében, ahol 1956-ról beszéltem vagy előadtam, szinte kivétel nélkül elhangzott a kérdés vagy az állítás, hogy a szovjet erők már október 23. előtt (vagy már aznap délelőtt) megkezdték benyomulásukat az országba. Számtalan visszaemlékezést és „tanúvallomást” ismerünk arról, hogy a tankok már október 20-án vagy 21-én átlépték a keleti határt, vagy hogy már a tüntetés megkezdése előtt Budapest felé vonultak. Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában található interjúban Sz. Nagy Sándor (munkás, jogász, újságíró, 1951–1953-ban pécsi főügyész, 1956-ban a Ganz Villamossági Gyár munkástanácsának elnöke, 1989 után az úgynevezett Magyar Liberális Párt alapítója) azt állítja: október 23-án „gyakorlatilag délre, legkésőbb fél egyre befejeződött Budapest gyűrűbe zárása”.

Mindebből természetesen az a következtetés adódna, hogy a szovjet vezetés már akkor felkészült a fegyveres összecsapásra és leszámolásra, amikor nemhogy felkelésről, de még békés tüntetésről sem álmodott senki. Moszkvában tehát akarták, hogy olyan megmozdulásra kerüljön sor, amelyet azután le lehet verni, ezzel véget vetve a veszedelmesen erősödő és terjedő ellenzéki áramlatoknak. Moszkvának ehhez természetesen szüksége volt a magyar kommunista vezetés közreműködésére is. Az idézett interjúban arról is olvashatunk, hogy „a tüntetés engedélyezése és minden, ami aznap déltől este 20 óráig történt, tudatos provokáció volt a vezetés részéről”. Szerinte Gerő beszéde is korábban készült, az elhatározott szovjet beavatkozás tudatában, sőt Déry Tibor sztrájkfelhívása is forradalomellenes célú, (más szóval provokatív jellegű) volt.

Visszafelé haladva a sorban: a Déryről mondottakat csak közönséges inszinuációnak nevezhetjük, annál is inkább, mert az író a november 4-i invázió után vett részt a Nagy-budapesti Munkástanács ülésén, ahol – a forradalom vívmányainak védelmében – elhatározták az általános sztrájkot. Megvádolása tehát csak arra szolgál, hogy „bizonyítani” lehessen a pártvezetés és a revizionista ellenzék bűnös együttműködését. Holott „együttműködés” csak annyiban volt közöttük, hogy a pártvezetés – legalább részben – az írók és a Szabad Nép újságíróinak követelésére vonta vissza a tüntetési tilalmat. Éppen ez a folytonos ingadozás és rögtönzés cáfolja a legjobban, hogy itt előre kidolgozott, sátáni tervekről és azok hideg fejjel történt végrehajtásáról lett volna szó. Gerő Ernő és a pártvezetés hol engedményekkel, hol ijesztgetéssel próbált úrrá lenni a válságon, amely már az egész rendőri, katonai és pártapparátus működését is fenyegette. Gerő esti beszéde valóban durva és provokatív hangú volt, de megint csak semmi nem bizonyítja, hogy jóval korábban készült volna, egy provokációs akció részeként. Éppen ellenkezőleg: rögtönzött kísérlet volt nem is annyira a magára talált és felbátorodott nép megfélemlítésére, mint az elbizonytalanodott apparátus mozgósítására. Gerő igazi provokációja nem ez volt, hanem az azonnali szovjet katonai beavatkozás kierőszakolása. Ijedtségében éppen ezzel öntött olajat a tűzre.

Felkelésre vagy éppen forradalomra csakugyan ők gondoltak egyedül, körülbelül a Rajk-temetéstől fogva – de csak félelmükben. Dehogyis mertek volna a leszámolás érdekében egy igazi népfelkelés kirobbantásával kísérletezni! Hollós Ervin, a kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ tényleges vezetője, később a BM osztályvezetője, jó tíz nappal a robbanás előtt fülem hallatára könyörgött Tánczos Gábornak, a Petőfi Kör titkárának, hogy „csak az utcára ne” vigyék vagy engedjék ki a fiatalokat. Velünk ellentétben ő tudta, hogy akkor már nincs megállás, elsöprik a hatalmat.

Míg azonban a magyar pártvezetés szándékaira, illetve fejvesztettségére csak kapkodó tetteiből tudunk következtetni, továbbá abból is, hogy dokumentumok (jegyzőkönyvek, határozatok, előterjesztések) a követendő politikára nézve éppen ezekben a kritikus napokban nem készültek (október 24-től már igen), addig a szovjet pártelnökség ekkori álláspontját, illetve annak változásait pontosan ismerjük, mert ennek dokumentumait sikerült megszerezni Moszkvából, s azokat ki is adtuk A Jelcin-dosszié, valamint a Döntés a Kremlben című kötetekben. Ezekből kiderül, hogy szó sem volt tudatos felkelésprovokálásról, ellenkezőleg, amint azt a lengyel válság kezelése is mutatta, a szovjet vezetés igyekezett – már csak az enyhülési politika érdekében is – minél „simábban” lecsendesíteni a lázongó provinciákat.

Magyarországon – mint tudjuk – ez nem sikerült, de az itteni fegyveres beavatkozásra is elég nehezen szánták rá magukat a Kreml urai. Döntésüket természetesen nem morális vagy humánus, hanem kizárólag világpolitikai és racionális hatalmi szempontok befolyásolták.

Tény, hogy október 23-án este Gerő Ernő és Jurij Andropov nagykövet sürgetésére az SZKP Elnöksége engedélyt adott a helyben állomásozó szovjet páncélos erők igénybevételére a rendteremtéshez. (Egyúttal a pártelnökség két tagját, Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldte a politikai megoldás elősegítésére – ami önmagában is cáfolja az ostoba provokációelméletet.) Láthattak-hallhattak-e október 23-a előtt is érkező szovjet páncélosokat a keleti határvidéken élő magyarok? Miért ne? A hadseregeknek jelentős önmozgásuk van mind a tervezés, mind a csapatmozgatás tekintetében. Irányíthattak egységeket az általuk tizenkét éve megszállt Magyarországra merőben rutinszerűen, de persze azért is, mert ott lakossági megmozdulásoktól, esetleges támadásoktól tartottak. De bevetni ezeket a csapatokat csakis a politikai vezetés engedélyével lehetett, ez pedig mindkét beavatkozásnál (október 23–24-én és november 4-én) a pártelnökség döntésétől függött. Az 1990-es évek első felében egyes magyar hadtörténészek is megkísérelték – szovjet katonai források alapján – a beavatkozás korábbi elhatározását bizonyítani, de a napvilágra került pártelnökségi dokumentumok végül az ő számukra is nyilvánvalóvá tették, hogy a döntések október 23-án, illetve 31-én születtek, s az előkészületek – az esetleges korábbi katonai rendszabályoktól függetlenül – valójában csak ekkor kezdődhettek. (Hruscsov emlékiratai szerint az október 31-i határozathozatalkor megkérdezték Zsukov marsallt, mennyi időre van szüksége a felkészüléshez, amire ő három-négy napot mondott. Így lett a Forgószél-hadművelet kezdőnapja november 4-e, de nyilvánvaló, hogy a szovjet egységeknek nem a nullpontról kellett kezdeniük a felkészülést.) Ezek a dátumok s az október utolsó hetében Moszkvában és Budapesten zajló politikai viták és erőfeszítések (Mikojan közvetítő tárgyalásai, az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat) perdöntő ellenbizonyítékai a provokációlegendának.

Ennek az elméletnek módosított, „modernizált” és kimondottan aktuálpolitikai célokat szolgáló változata még korábbi időre helyezi vissza a „manipuláció” kezdetét, s lényegében azt állítja, hogy már a forradalmat megelőző értelmiségi ellenzéki mozgalmak (Írószövetség, újságírók, Petőfi Kör) is a pártállam jóváhagyásával, a „gőzkieresztés” és a feszültséglevezetés céljával működhettek, ezek az elemek tehát 1956-ban sem a forradalom, hanem a kommunista párthatalom erőihez számítandók, mint annak szövetségesei vagy éppen ágensei. Erre az otromba történelemhamisításra elegendő válaszképpen felidézni Nagy Imre és kivégzett társainak nevét, s azokét a tízezrekét, akik szocialista öntudattal és célokkal küzdöttek a forradalomban, amely nélkülük nem kezdődött volna el, és nem is bontakozott volna ki.

 

2. Előkészített forradalom. Ha ritkábban is, de találkozhatunk a fenti vádoló legendák látszólagos ellentétével, a hősi múltteremtés legendájával is, amely ugyancsak tudatos akaratra és előkészítésre vezeti vissza a forradalmat, de nem a kommunisták, hanem az igazi antikommunista forradalmárok művének mondja azt. E legenda szerint az 1945-ös szovjet megszállástól kezdve a magyar társadalom folyamatos – aktív és passzív – ellenállást tanúsított az elnyomó rendszer ellen, s ez vezetett el a forradalomhoz. Az aktív ellenállás bizonyítéka gyanánt a nagyszámú elítéltre szokás hivatkozni, mégpedig új formában és hangsúllyal. Ha korábban azt hangoztatták, hogy Rákosi uralma alatt ezeket az embereket ártatlanul végezték ki vagy börtönözték be hosszú évekre, most – éppen ellenkezőleg – azt halljuk, hogy ezek az emberek valódi szabadságharcosok voltak, s elsősorban ők és a hozzájuk csatlakozók vívták az ötvenhatos antikommunista forradalmat. Bizonyítékul az egykori tisztek vezetésével alakult fegyveres csoportok, a budapesti utcákra rejtélyes módon már október 23–24-én kikészített fegyveres, illetve lőszeres ládák, a börtönökből szabadult fegyveresek szoktak szerepelni.

Ez a réteg valóban a forradalmi napok egyik színfoltja volt a sok közül, s az is kétségtelen, hogy szerepe és hangereje az utolsó, október legvégi, november eleji napokban megnőtt. Elkeseredett hangulatuk érthető volt, szélsőséges és differenciálatlan kommunistaellenességük megmagyarázható. Egyfajta folytonosságot ők is képviseltek, de korántsem az egyetlent és a dominálót. Nem igaz ugyanis, hogy – néhány megszállottan elszánt és heroikus csoporton kívül – az előző évtizedben létezett volna szervezett ellenállás, s főleg nem igaz, hogy ez 1956 előtt veszélyt jelentett volna a rendszerre. Az ÁVH örömmel vette, s maga is „kezdeményezte” az ilyen szervezkedéseket, összeesküvéseket, mert ezek igazolták létjogosultságát. A magyar társadalom zöme nem gondolt a rendszer megdöntésére, bármennyire utálta, inkább megtanult élni benne, s szerette volna sokkal élhetőbbé, emberibbé tenni. A forradalom alaphangja ezért nem az volt, hogy „mit kerestek itt, takarodjatok!”, hanem inkább az: „mit műveltetek velünk és a rátok bízott hatalommal?!” A személyi döntéseknél (a munkástanácsok, nemzeti bizottságok stb. választásánál) a lakosság nem párttagság, hanem emberség szerint szavazott bizalmat vagy bizalmatlanságot a kommunista vezetőknek – akárcsak másoknak.

 

3. Provokáció a Kossuth téren. A forradalom egyes mozzanatai közül a legvéresebb budapesti eseményről, a „véres csütörtökről” készült talán a legtöbb visszaemlékezés és interjú, hiszen ezernyi közvetlen résztvevője, szemtanúja volt, s akik megszólaltak közülük, természetesen a maguk helyéről és szemszögéből adták elő a történteket. Az utólagos kutatás mindmáig nem volt képes egyértelmű választ adni arra az alapvető kérdésre, hogy kik és honnan lőttek a tömegre: karhatalmi egységek a tér középületeinek tetőablakaiból, éppen odavezényelt egyéb alakulatok – vagy (amint Ko András és Nagy J. Lambert, a Magyar Nemzet interjú- és cikksorozata alapján állítják) maguk a téren páncélosaikkal elhelyezkedő szovjet csapatok? A szakirodalomban tehát az események sokféle „magyarázata” van forgalomban, s megállapítható, hogy minél kerekebb és „logikusabb” magyarázatot igyekszik találni egy-egy szerző, annál közelebb kerül az eseményről kialakult és hagyományozódott „népi” legendákhoz.

Szatmári Jenő István újságíró 1956: lehet, hogy másképpen volt című könyvecskéjében az egész forradalmat provokációk sorozatára vezeti vissza, s ebbe illeszti többek között a Kossuth téri véres „csapdát” is, amelybe tudatos provokátorok csalták be a felvonuló békés tömeget. Ez a beállítás egybecseng a történtekről széles körben elterjedt hiedelmekkel. Meglepőbb viszont, hogy a témát és forrásait alaposan ismerő szaktörténész is alapjában tudatosságot fedez fel a káoszban, a kapkodásban és a rögtönzésekben. Varga László A harmadik napon című tanulmányában több tanúra hivatkozva írja: „Az Akadémia utcai pártközpontban bizonyíthatóan többen tudtak nemcsak a készülő tüntetésről, de arról is, hogy a Parlament rendkívül erős védelem alatt áll, s a védőknek tűzparancsuk van.” Erre a nyilván helytálló megállapításra alapozza a továbbiakban a bonyolult eseménysor túlságosan is komplett magyarázatát, s ezekre a végkövetkeztetést: „Az elmondottak azt bizonyítják, hogy nem dilettánsok, hanem kiválóan képzett katonák irányították az akciót. [Ezek...] gyorsan úrrá lettek a fraternizálás – gyakorlatilag átállás – okozta zavaron. Azt tették, ami a hadászat alapszabálya, a demoralizált erőket újakkal váltották fel [...] az erők villámgyors átcsoportosításával a második felvonásba bevonták azokat az egységeket, amelyek eredeti feladata nem a Parlament, hanem a pártközpont védelme volt.” Ha a magyar fegyveres erők vezetői ilyen gyorsan és határozottan tudtak volna cselekedni azokban a napokban, a nép spontán felkelése biztosan nem győzhetett volna, s nem lett volna szükség szovjet „testvéri segítségnyújtásra” sem. Csaknem bizonyos, hogy a gyilkos sortűz nem felülről kitervelt mészárlás és tudatos elrettentés, hanem a helyi parancsnokok és az ÁVH-ban nevelődött embereik pánikreakciójának és/vagy a felkelt nép iránti gyűlöletének következménye volt.

4. Kazamaták, fogva tartott felkelők és ÁVH-s provokáció a Köztársaság téren. A budapesti pártbizottság Köztársaság téri székháza és annak közvetlen környéke szinte az első forradalmi napoktól foglalkoztatta a közelben működő fegyveres csoportok és az ő társadalmi hátterüket képező VII–VIII. kerületi lakosság fantáziáját. A pártházat – egyébként nem egészen jogtalanul, de erősen eltúlozva – az ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok forradalomellenes gyülekezőhelyének és fegyveres központjának tartották. Alighanem szerepet játszott ebben a külvárosi utca embereinek, munkásoknak, lumpenproletároknak, kispolgároknak a tájékozatlansága is. Sokan nem is tudták, hogy az igazi pártközpont a belvárosi Akadémia utcában van, hiszen ez a környék kívül esett mozgási körükön, a Köztársaság téri nagy épület viszont, amely előtt fegyveres őr strázsált, mindennap szúrta a szemüket.

Október 28-a után, amikor tehát Nagy Imre elismerte a forradalom nemzeti és demokratikus jellegét, a Köztársaság tér és a Baross tér környékén elterjedt a hír, hogy a pártházban elfogott felkelőket őriznek. Egyesek földalatti kazamatákról is hallottak, amelyekben a tér alatt tartják, és kínozzák a pártház foglyait. Hangokat is véltek hallani a föld alól. Közvetlenül ebből a hiedelemből bontakozott ki az a konfliktus a téren egyre nagyobb számban tartózkodó felkelők és támogatóik, valamint a védők között, amely végül az október 30-i háromórás ostromhoz, a pártház elfoglalásához és az államvédelmi katonák lemészárlásához vezetett. A már idézett újságíró, Szatmári Jenő István továbbfejleszti a maguk idejében mindenesetre érthető rémhíreket, s azt írja, hogy az eltűnt vagy elfogott felkelők körüli konfliktus már lényegében megoldódott, hiszen a pártházba beengedtek egy küldöttséget, amely meggyőződhetett arról, hogy ott nincsenek foglyok, ám amikor a küldöttség tagjai már kifelé tartottak, valahonnan ledobtak és felrobbantottak egy kézigránátot, s ez váltotta ki a további véres eseményeket.

A szerző szerint ez talán nem is a védők műve volt, hanem kívülről beküldött provokátoroké, „akiknek az volt a parancsuk, hogy az ostromlókat a végsőkig kell bőszíteni”. Ezek tehát szándékosan idézték volna elő az ostromot és a vérengzést, nyilván azzal a céllal, hogy a tiszta forradalmat kompromittálják. A szerző maga szolgál könyve és elmélete lélektani magyarázatával: „Csupán arról van szó, idegesít harminc éve az, ami másokat, történészeket, kutatókat, egyszerű embereket is bosszant. [...] A mi szép, nagy, szent, nemzeti forradalmunkban annyi a valószínűtlen elem, a ťnem tudjuk, ki volt, nem tudjuk, mi történtŤ, az önellentmondás, a provokáció, hogy az már tárgyilagos, külső szemlélőnek kicsit sok.”

Egy akkori résztvevő, a corvinista Nagyidai József, a vele készített interjúban egyszerűbben írja le az általa látottakat. „A tankok lövése után a felkelők mindkét irányból megrohamozták az épületet. [...] A színpad mögül még néhány lövést adtak le ránk. [...] A függöny mögött volt egy lejáró a pincébe. Megtaláltuk az ajtaját, egy vas csapóajtót, valószínűleg ott menekültek le néhányan. [...] Lementünk utánuk, gránátot dobtunk be magunk előtt, és kiabáltunk, hogy gyertek elő, nincs esélyetek a megmenekülésre. Mivel csak egy jött elő, ebből származhatott az, hogy ott alagút és föld alatti börtön van. Hogy ez rémhír volt, vagy nem, nem tudom, de utána másnap odahoztak egy exkavátort meg különböző gépeket, és egy hatalmas gödröt ástak. Azt mondták, hogy hangokat hallottak lent, meg hogy ott börtön van, és alagút. [...] A pincében raktárakat találtunk, és különböző ajtók is nyíltak onnan, de nem találtunk senkit.”

A kazamatáknak elég kiterjedt „irodalma” van a visszaemlékezésekben. Dede Ernő is állítja, hogy a téren valami zajt hallottak, de nem tudták, hogy honnan jön. Válóczy István honvédtiszt október 31-én látta a hatalmas kivájt krátert, de ő már inkább a tömeghisztériának tulajdonította az egészet. A legtárgyszerűbb tanúvallomás Oláh Vilmostól, a Péterfy Sándor utcai kórház főorvosától származik, aki elmondja: hallotta a hírt, nem nagyon hitt benne, de meg akart bizonyosodni a tényállásról, s megkérte a sógorát, aki a metróépítkezésen dolgozott, vigye le az alagútba, ahonnan a feltételezés szerint folyosó vezetett volna a tér alá. Leszálltak a Baross téri állomásnál, elgyalogoltak a föld alatt majdnem az Astoriáig – és nem találtak semmit.

 

 

5. Legendák a főszereplőkről.

Nagy Imre októberi „fogsága”. A forradalmi napok egyik legelterjedtebb álhíre volt az a jó indulatú legenda, mely szerint Nagy Imre miniszterelnöksége első napjaiban azért hirdette ki a statáriumot és a kijárási tilalmat, és azért ítélte el – ha nem is Gerő stílusában – a felkelőket, mert valójában szovjet fogságban volt, s a hátába nyomott géppisztollyal kényszerítették első rádióbeszédeinek elmondására. Ez esetben igazi folklórral van dolgunk, hiszen a híresztelés nem volt igaz – és mélyebb értelemben mégis igaz volt. Nagy Imrét október 23-án este nem ejtették fogságba, rosszul sikerült beszéde után veje, Jánosi Ferenc kíséretében önként ment át a Parlamentből a közeli Akadémia utcai pártközpontba, ahol Gerő szobájában a Politikai Bizottság tagjaival találkozott. A nekiszegezett kérdések alapján Nagynak az lehetett a benyomása, azért hívták oda, hogy ne legyen odakint – írja Nagy Imre-életrajzában Rainer M. János, aki valamennyi szavahihető tanúvallomás összesítésével rajzol hiteles képet a helyzetről. „Hegedüs szerint az Akadémia utcába érkező Nagy Imrét az első pillanattól kezdve miniszterelnökként kezelték, függetlenül a formalitásoktól. Az ellenkezőjét tanúsítja Losonczy Géza feljegyzése, Nagy Imre és mások vallomásai. Nagy egy több órája tartó döntéshozatali folyamat végpontjának vált passzív, szemlélődő tanújává.”

Nagy Imrére ez a passzivitás általában nem volt jellemző. Az adott helyzetben, amelyre egyszerűen nem volt felkészülve, saját „pártszerűsége”, eszmehűsége ejtette politikai fogságba. Ezt az állapotot voltaképpen helyesen érzékelte az utca embere, csak éppen „lefordította” a nép nyelvére. A legenda tartalma azonban mindenképpen az volt, hogy a nép védeni, mentegetni igyekezett a maga addig oly népszerű hősét, aki átmenetileg elvesztette vele a kapcsolatot.

 

 

Kádár János „elrablása”. Kádár november 1-jén este tűnt el a Parlamentből. Szűkebb, beavatottabb körben már a következő két nap folyamán a legkülönfélébb találgatások hangzottak el hollétét és eltűnésének okát illetően. A közvélemény szélesebb köreiben csak november 4-i felbukkanása után kezdtek intenzíven foglalkozni személyével és szerepével. Mivel azonban a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” felhívásait nem maga Kádár, hanem egy ismeretlen bemondó olvasta be a rádióba (ő maga csak november 11-én szólalt meg először), az emberek nagy része nem hitte el, hogy valóban elárulta a forradalom ügyét, s még később is vad történetek keringtek elrablásáról, meghiúsított öngyilkossági kísérletéről stb. Kádár a Nagy Imre utáni legnépszerűbb kommunista vezető volt, s a nép nem képes hirtelen, 180 fokos véleményváltoztatásra. Ilyenkor születnek Nagy Imre októberi „fogságához” hasonlóan a mentegető legendák.

Egyébként a népi „dramaturgiában” ezúttal is voltak valós elemek. Kádárt, ha nem is fizikai erőszakkal, de erős politikai presszióval csaknem fogolyként szállították Moszkvába. A Döntés a Kremlben című kötetben közzétett pártelnökségi ülésjegyzőkönyvből kiderül, hogy az első napon még igyekezett megőrizni a tartását: szolidáris maradt Nagy Imrével, hangsúlyozta, hogy a munkásság ellen kellene harcolni, ha csapatokat küldenének, s ehelyett politikai megoldást javasolt. Csak másnap, november 3-án tudta őt „meggyőzni” a Titótól visszatért Hruscsov még erősebb nyomása, hogy végül elfogadja a rá osztott szerepet.

 

Maléter „sereget gyűjt”, és a Bakonyban veszi fel a harcot. A Maléter-legenda egyike volt a legszívósabbaknak és legelterjedtebbeknek, ami bizonyára ugyanazzal magyarázható, mint Maléter Pál hírnevének üstökösszerű felívelése a forradalmi napokban. Mint katona, fiatal, de már parancsnoki pozícióban levő tiszt, mindenki másnál tökéletesebben tudta kielégíteni a romantikus szabadsághős iránti népi igényt. Nem meglepő, hogy november 4-e után a nemzeti közvélemény nem csupán általában a vereségbe nem tudott belenyugodni, de abba sem, hogy alighogy megismert hőse egyszerűen eltűnjön a szovjet állambiztonsági szervek és a történelem süllyesztőjében. Gyorsan terjedtek tehát a vágyszülte hírek, hogy Maléter valójában nem került Tökölön szovjet fogságba (vagy ha került, megszökött, illetve kiszabadították), hanem a Bakony (vagy a Bükk) hegyei közé visszavonulva csapatokat gyűjt, és újra felveszi a harcot. Az effajta makacs reménykedés egy másik kapaszkodója a Nyugat volt, amely „nem tűrheti el” a magyar szabadságharc eltiprását, illetve az ENSZ, amelyben a Kéthly Anna vezette Magyar Forradalmi Tanács el fogja érni a Szovjetunió visszavonulását.

Ma már tudjuk, hogy mindezek a remények, túl azon, hogy nem teljesültek, eleve irreálisak voltak. Függetlenül Maléter személyes sorsától, az erdőkből-hegyekből kiinduló partizánharcnak Magyarországon nincs igazi terepe, és nincsenek hagyományai. A kutatások szerint 1956 végén ilyesmire egyedül a „mecseki láthatatlanok” tettek kísérletet, nagy bátorsággal és sok leleménnyel, de szükségképpen kevés eredménnyel. Ami pedig a nyugati politikai vagy diplomáciai segítséget illeti, az amerikai, brit és francia levéltárak azóta megnyílt vonatkozó anyagai egyértelműen bizonyítják, hogy a nagyhatalmak minden ilyen akciót – a látványos, de hatástalan ENSZ-határozatokon kívül – eleve elvetettek. A szovjet vezetésre, ha egyáltalán, csakis a beavatkozás előtt lehetett volna nyomást gyakorolni. Az Egyesült Államok ezt elmulasztotta, mi több, Dulles külügyminiszter és maga az elnök olyan nyilatkozatokat tettek, amelyek egyenesen felbátorították a Kreml urait.

 

Dudás József vezérszerepe. A kalandos életű, többféle politikai mozgalomban és akcióban (többek között egy 1944-ben a szovjetekhez átszökött fegyverszüneti küldöttségben) megfordult Dudás kétségkívül a magyar 1956 jellegzetes, érdekes és kissé rejtélyes figurái közé tartozik, aki a teljes ismeretlenségből robbant be a forradalmi események közepébe, s jó dramaturgiai érzékével legalább néhány napig foglalkoztatta, időnként izgalomban tartotta a közéletet és a politikai tényezőket. Életének, tevékenységének, perének és halálának részletes, dokumentált feldolgozásával még mindig adós a történettudomány, pedig tényleges szerepe és jelentősége, illetve a nevéhez fűződő túlzások és legendák csak ezen a módon tisztázhatók. Az 1956-os Intézet 1993. évi Évkönyvében jelent meg Baló Péter kronológiai vázlata Dudás ötvenhatos tevékenységéről, újabban pedig Jobbágyi Gábor vállalkozott a megtorlásokról szóló könyvének (Ez itt a vértanúk vére) egyik fejezetében a Dudás József–Szabó János-per anyagának bemutatására. A szerepnövesztés és a legendaképzés kísértésének azonban ő sem tud ellenállni, s pusztán a periratokból messzemenő következtetéseket próbál levonni: „arra következtethetünk, hogy Dudás József (különösen) és Szabó János az 56-os Forradalom és Szabadságharc legfontosabb szereplői közé tartoztak, akik minden valószínűség szerint számos, ma még ismeretlen kulcsinformációval rendelkeztek az események ma még felderítetlen (!) belső történéseiről, valószínűleg ezért kellett a leggyorsabban meghalniuk”. A gyors ítélkezés és kivégzés a valóságban az elrettentést szolgálta. A rendcsinálást irányító, Malenkov vezette szovjet pártdelegáció „javasolta” 1956. november 30-án Kádáréknak, hogy sürgősen válasszanak ki öt-hét letartóztatott ellenforradalmárt, s végeztessék ki őket a legrövidebb időn belül. Dudásról azóta kimutatták, hogy nem rendelkezett komoly fegyveres háttérrel, s kicsiny osztaga is hamarosan ellene fordult. Az utolsó napokban a Zrínyi Akadémián Márton András ezredestől kért menedéket és védelmet.

 

Mező Imre halála. A pártapparátus felső rétegének egyetlen tagja, aki a forradalom előtt is kapcsolatot tartott Nagy Imrével és híveivel, a budapesti pártbizottság másodtitkára, az illegális múlttal rendelkező Mező Imre volt, aki e napokban a pártbizottság tényleges vezetője lett, s a veszélyes helyzetben sem hagyta el a Köztársaság téri épületet. Megkísérelte elérni az ostrom békés befejezését, végül fehér zászlóval lépett ki a kapun, s ekkor érte a halálos sebesülést okozó lövés. A kommunista oldalon ő lett a harcok legnevesebb, legjelentősebb áldozata, akinek lelövése – éppen feddhetetlen múltja és antisztálinista, reformer beállítottsága miatt – enyhén szólva nem vált dicsőségére a radikális forradalmi tábornak. Talán ezzel magyarázható, hogy a későbbi hetekben-hónapokban – a börtönvilágban is – elterjedt az a verzió, hogy Mezőt valójában nem az ostromlók, hanem a védők, a vele egyet nem értő ÁVH-sok lőtték le hátulról, az épületből. Ez azonban, ha teljesen nem is zárható ki, inkább csak utólagos szépítő legenda, amelyet nemhogy bizonyíték, de egyetlen tanúvallomás sem támaszt alá. Jobbágyi Gábor fentebb idézett könyvében ennek a pernek az iratanyagát is ismerteti, s e ponton helybenhagyólag idézi az ítélet megállapítását Mező Imre és társai haláláról: „A kilépő három személyt az Erkel Színház környékén elhelyezkedett és ťFalábú JankóŤ parancsnoksága alá tartozó csoport nyomban lelőtte.” A Mező-legenda érzésem szerint a magyar forradalom lelkifurdalását fejezte ki az ártatlan áldozatok miatt.

 

6. Szuez vagy Budapest? A megtévesztett szovjet katonák. A november 4-i szovjet invázió legelterjedtebb legendája az az ezer változatban hallott történet, hogy a tankjaikkal Budapestre érkező szovjet katonák azt hitték a Dunáról, hogy a Szuezi-csatorna, mert azt mondták nekik, hogy a szövetséges Egyiptomot kell megvédeniük az imperialisták támadásával szemben. A visszaemlékezők természetesen egyetlen esetben sem voltak közvetlen tanúi az ilyen jeleneteknek, de mindig „első kézből” hallották, hogy valóban megtörtént.

Ez a szép legenda – si non e vero, e ben’ trovato – jól érzékelteti a magyar ügy és a közel-keleti krízis összefüggését, másrészt kifejeződik benne a magyar forradalom magasztossága feletti nemzeti büszkeség, hiszen még a bennünket letipró nagyhatalom katonái előtt is el kellett titkolni, kik ellen harcolnak, nehogy megtagadják az engedelmességet! A legenda tapasztalati alapját bizonyára az első szovjet beavatkozást végrehajtó katonák körében fokozatosan kibontakozó fraternizálás teremtette meg. Október utolsó napjaiban, amikor a moszkvai vezetés még bizonytalankodott, s alapjában politikai eszközökkel próbált pacifikálni, ez a szovjet katonai egységek magatartását is befolyásolta. A második, nagy inváziót, a Forgószél-hadműveletet azonban „fertőzetlen” erőkkel hajtották végre, és semmi okunk kételkedni abban, hogy a szovjet sajtó és a hadseregben folytatott, jól begyakorolt agymosási technika ezúttal – nagyjában-egészében – ne tette volna meg a hatását a nyelveket nem tudó katonákra. Ezért nem szabad túlzottan hitelt adni a szovjet katonák dezertálásáról, átállásáról szóló, ugyancsak széles körben elterjedt történeteknek sem, ha egy-két esetben előfordult is ilyesmi. Egyetlen valamelyest dokumentált esetről tudunk, az Angyal István saját kezű vallomásában szereplő Vaszil nevű orosz történetéről, aki egy ideig a Tűzoltó utcai fegyveres csoportnál tartózkodott, s végül sem derült ki, hogy milyen minőségben, mert a szovjet támadáskor rejtélyes módon eltűnt.

 

7. Deportálások a Szovjetunióba. A szovjet tankhadosztályok nyomában természetesen megérkeztek a hírhedt állambiztonsági szervek és alakulatok is, hogy segítsenek a Moszkvában kiszemelt és felállított bábkormánynak és a volt ÁVH-sokból és katonatisztekből sebtében megszervezett magyar karhatalomnak a „rendteremtésben”. A lakosság, amelyben alig egy évtizeddel a felszabadulás után még élénken éltek az 1944–1945-ös időszak emlékei, Kádár minden ígérete ellenére is számított tömeges megtorlásokra, különösen az ifjúság elhurcolására. Hamarosan elterjedt a hír, hogy valóban elkezdődtek a deportálások, viszik az elfogott felkelőket a szovjet határ felé, s történetek keringtek arról is, miként akadályozták meg a magyar vasutasok – a sínek felszedésével és sztrájkkal – az embereket szállító szerelvények továbbítását.

Ezek a hírek – eddig a pontig – megfeleltek a valóságnak. A fegyveres harcok befejeződése után Ivan Szerov tábornok, a szovjet Állambiztonsági Bizottság Budapesten tartózkodó elnöke parancsot adott a felkelésben vezető vagy aktív szerepet játszó (vagy annak tartott) elfogottak kiszállítására. A magyar vezetők viszont, akik tisztában voltak a szovjet deportálások hírének pusztító hatásával (bel- és külföldön egyaránt), nyomban igyekeztek leállítani az akciót. Szerov tábornok és Jurij Andropov nagykövet 1956. november 14-én jelentik Moszkvába: „A mai nap folyamán több ízben is felhívott telefonon Kádár és Münnich elvtárs (mindegyik külün-külön), s közölték, hogy a szovjet katonai hatóságok egy vasúti szerelvényen a fegyveres felkelésben részt vett magyar fiatalokat szállítottak a Szovjetunióba. Kádár és Münnich ezzel kapcsolatban kijelentették, hogy nem helyeslik az ilyen szovjet eljárást, mert szerintük ez késztette a magyar vasutasokat általános sztrájkra, és rontotta el az egész belpolitikai helyzetet. [...] Ma, november 14-én valóban Csap állomásra irányítottak egy kisebb szerelvényt olyan letartóztatottakkal, akik a vizsgálati anyagban úgy szerepelnek, mint a fegyveres lázadás tevékeny résztvevői és szervezői. A szerelvény áthaladt a határon. [...] közben a foglyok két állomáson cédulákat dobáltak ki, amelyeken tudatták, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat magyar vasutasok felszedték, és értesítették a dologról a kormányt. A mi vonalunkon utasítás ment arra, hogy a jövőben a letartóztatottakat zárt gépkocsikon szállítsák megerősített konvojjal.” Nyilvánvaló, hogy Szerov és Andropov nem bíztak a magyar kormány kellően kemény megtorló intézkedéseiben, így annak háta mögött intézkedtek. Az idézett jelentés még hozzáteszi, hogy másnap Szerov azt fogja mondani Münnichnek: „azért akartuk a letartóztatottak egy kis csoportját a szovjet–magyar határ közelében lévő épületben elhelyezni, mert Magyarországon nincs olyan, a foglyok elhelyezésére kellően felkészült börtön, ahol biztosítani lehetne az objektív vizsgálat lefolytatását”.

Ez természetesen hazug és elfogadhatatlan magyarázat volt. Minden jel szerint Moszkvában sem fogadták el, s utasítást adtak – nem emberiességi, hanem politikai megfontolásból – a deportálások leállítására. Összesen néhány száz, talán ezer körüli fogoly került az ungvári és a munkácsi börtönbe, ezeket – lekopasztva – december és január folyamán visszaszállították hazai börtönökbe. (Egy ilyen esetet a budapesti francia követséghez eljuttatott, vonatból kidobott cédula alapján sikerült pontosan rekonstruálni.) Az 1990-es évek derekán a sajtóban is újra előbukkantak a legendák, hogy sok deportált azóta is Szibériában sínylődik, s külön szervezet is alakult a felkutatásukra, az akció azonban hamarosan kifulladt, mert egyetlen bizonyítható esetet sem sikerült felmutatni.

Valódi mítoszok és legendák ellen racionális, tudományos eszközökkel nehéz felvenni a küzdelmet, mivel ezek mély érzelmi szükségleteket elégítenek ki. Sok esetben – mint láttuk – akkor sem egészen hamisak, amikor ténybelileg tarthatatlanok, mert mélyebb értelemben igazak. Más a helyzet a politikailag motivált, tudatosan gerjesztett ál-mítoszokkal és legendákkal, a célzatosan hamis beállításokkal. A történésznek ilyen esetekben nem csupán a tévedést, hanem a hamisítás forrását is kötelessége bemutatni.

Évkönyv VIII. –2000, Budapest, 1956-os Intézet, 205–218.o.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website