___Tóth Eszter Zsófia bevezetője: Tükörszilánkok - Kádár-korszakok a személyes emlékezetben___Back

Vissza a könyvhöz

Nagyon nagy örömömre szolgál ezt a kötetet bemutatni, mert magam is oral historista vagyok, interjúzom. Ezért is nagyon örültem a felkérésnek, viszont először mutatom be másnak a könyvét. Remélem, sikerül az elvárásoknak megfelelni.

A tanulmánygyűjtemény, mind a címében (Tükörszilánkok) és alcímében, (Kádár-korszakok) rögtön biztosítja a többnézőpontúságot és az elbeszélések többféle értelmezési lehetőségét, így kitágítva a horizontot. Ritkaság az ilyen tanulmánygyűjteményeknél az, hogy egy nagyon alapos bevezető tanulmányt olvashatunk az elején, amelyben Kovács Éva arra vállalkozik, hogy a Kádár-korszak kommunikatív emlékezetét narratív élettörténeti interjúk alapján elemezze, és egy elméleti keretbe helyezze. A tanulmánygyűjtemény különlegessége, hogy egyrészt van módszertani melléklete is, ott ismertetik, hogy a narratív élettörténeti interjút hogyan lehet elkészíteni. Tehát ez szakmai segédeszközt ad a továbbiakban azoknak, akik ezzel a módszerrel szeretnének dolgozni. Az előző bemutatóhoz kapcsolható, hogy akik az interjúkat készítették, fotókat is elemeztettek az interjúalanyokkal. Ez nagyon érdekes módszertani kérdéseket vet fel, hogy mi történik akkor, ha az interjúalanyokat szembesítjük a korra jellemző fényképekkel. Ez a módszer ad a kötetnek egy fotóantropológiai dimenziót is, amit Kunt Ernő óta először alkalmaztak ilyen formában Magyarországon. Tehát hiánypótló mű ez a vállalkozás.

A szocialista időszak emlékezete, az Jan Assman-i értelemben véve kommunikatív emlékezet. Erről Kovács Éva egy korábbi írásában, amely az Ironikus és cinikus címet viselte, az alábbi megállapításokat tette, amely ezzel a kötettel kapcsolatban is helytálló. Tehát maga a kommunikatív emlékezet olyan, hogy a kultúra önmagában nem hordozza, maga az emlékezés aktusa az, amely kultúrateremtő társas tevékenység. Másrészt, az emlékező közönség nagyobbik fele köztünk van, él és a saját primer emlékeit idézi föl. Harmadrészt emiatt, mert mindenki kompetensnek érzi magát, mivel saját élményeit is elbeszéli -, egymással versengő elbeszéléseket hoz létre. S az is nagyon érdekes, hogy amit az elméleti bevezetőben elolvashatunk, azt a konkrét tanulmányok is megmutatják: hogy a gyakorlatban hogyan lehet a narratív élettörténeti elbeszélés módszerét hasznosítani a gyakorlatban.

Tóth Eszter Zsófia bemutatja a könyvet (Fotó: Lénárt András)
A könyvbemutató közönsége (Fotó: Lénárt András)

A borító fotóra is felhívnám a figyelmet, ami a Tükörszilánkok címre is rímel, ugyanis a Kádár-korszakra jellemző hivatalos fotót tettek rá úgy, mintha egy széttört tükörben lenne látható. A Tükörszilánkok, mint cím szerintem azért is találó, mert maga a tükör is többletjelentéssel bír, mutat és takar is, az erre vonatkozó idézetet a hátsó borítón lehet elolvasni. És hogyha a saját élettörténetünk tükrébe nézünk bele: nem ugyanaz a múlt, amit elbeszélünk és a jelen perspektívájából többféle réteg is rárakódik erre.

A tanulmánykötet szerzőinek sem volt, nem is lehetett a célja, hogy egységes emlékezeti tükröt alkosson a Kádár-korszakról. Ha nem születnek ilyen tanulmánykötetek, ha nem interjúznak azokkal, akik átélték a korszakot, akkor viszont nem is lesz képünk a Kádár-korszak emlékezetéről. Nagyon érdekes, hogy az egyes tanulmányok szerzői kitérnek olyan kérdésekre is, amelyek az interjúzók számára nagyon izgalmasak: mi a szerepe az interjúban a tabusításnak, mit jelenthet az interjúszituációban a csend. A tanulmányok szerzői az emlékezést folyamatként ábrázolják, a múlt és a jelen között fennálló komplikált viszonyrendszerként. Azért is nagyon fontosnak tartom, hogy most jelent meg ez a tanulmánykötet, mert míg a rendszerváltás időszakában nagyon sokan és nagyon szívesen emlékeztek, tehát jóformán szinte felszakadtak a gátak és mindenki el akarta mondani a saját trauma-történetét, ez a 90-es évek közepére már egyáltalán nem volt így. Ezzel nagyon gyakran magam is szembesültem. Az emberek már nem szívesen beszéltek a Kádár-korszakbeli emlékeikről. E kötet egy olyan kutatásnak az eredménye, ahol professzionális keretek között folyt a kutatás: a kutatók felkeresték az interjúalanyokat és kidolgozott koncepció alapján kérdezték őket.

Érdekes, hogy a tanulmányok a csoportképzés folyamatát vizsgálják. Itt az is izgalmas, hogy mit tekinthetünk egyáltalán csoportnak, ki érzi azt, hogy etnikai identitását bizonyos csoporthoz kötheti. A másik csoportképző tényező nehezebben megfogható vagy képlékenyebb csoport. Egyrészt az arisztokraták, amit én nem érzek úgy csoportnak, mint egy etnikai csoporthoz tartozást vagy nemzeti identitást. A hajléktalanok, mint csoport, az is kérdéses, mert kényszerhelyzetben vannak, az közös bennük, hogy nincs lakásuk.

Nagyon érdekes a módszer, hogy egységesen minden kutató, amikor elment az interjúalanyhoz, ezt a kezdő kérdést tette föl nekik, idézem, hogy: „a Kádár-korszak emlékezetét kutatjuk különböző társadalmi csoportok körében, így jutottunk el önhöz is, arra kérem, hogy mesélje el az élettörténetét.” És innentől kezdve az interjúalanyok szabadon beszélhetnek és aki az interjút készíti, háttérbe vonul és nagyon empatikusan együttműködik, illetve jegyzetel az interjú során. Érdekes, hogy egy ilyen kezdőkérdésre hogyan reagálnak, és ez nagyon jól ki is derül az egyes tanulmányokból, hogy ki az, akit ez emlékezésre buzdít, és ki az, aki mondjuk visszafogottabb lesz és ki az, akinél szükséges esetleg más kérdést is föltenni. Az is kérdés lehet persze, hogy az egyéni életutak mennyire mások, mint a köztörténeti narratíva. Gondolva itt a trauma-elbeszélésekre, amelyeket hasonló módon szerkesztenek a visszaemlékezők, vagy a háborús visszaemlékezésekre, vagy 56 megéléstörténeteire.

Lutz Niethammer: Ego-Histoire- Fragmente einer Antwort című visszaemlékezésében hangsúlyozta (Lutz Niethammer: Ego-Histoire und andere Erinnerungsversuche, Wien, Böhlau Verlag, 2002. 108. o.), hogy oral historistaként gyakran tapasztalta azt, hogy az emberek élettörténetüket gyakran szerkesztik olyan keretbe, amelyben a köztörténeti narratíva elvárásainak megfelelően életüket a huszadik század nagy történelmi eseményeihez igazítva dramatizálják. Büszkék arra, hogy az „átmentett hagyomány”, vagy a „szerencsés véletlenek sorozata” segítette őket. Ezek az elbeszélések inkább tipikusak, mint egyediek. Azonban, amikor az interjúalanyok az elbeszélés sodrában „elfeledkeztek” arról, hogy megfeleljenek a köztörténeti narratíváknak, akárcsak egy-egy történettöredék, morzsányi elbeszélés erejéig is, akkor más típusú történeteket beszéltek el. Ezeknek a történeteknek a segítségével érthetőbbé tehető, hogy a normatív rendszerre hivatkozó uralmi viszonyok között, más modellben a diktatúrában, miként volt lehetséges, hogy az egyes emberek ne egy típust képviseljenek, hanem életútjukat sajátosként és egyediként ábrázolják.

Ebben a tanulmánykötetben ez nagyon jól kiderül. Sokszor van úgy, hogy 56-ról van szó, sokszor van, hogy más trauma-történetekről, kitelepítésekről, málenkij robotról, és mindig nagyon érdekes, hogy milyen keretben mesélik el a visszaemlékezők. Az egyes tanulmányokban mindig több életútinterjút is elemeznek, ezek biztosítják a többnézőpontúságot. Zombori Máté tanulmányában nagyon érdekes, hogy milyen nehéz arról beszélni az interjúalanynak arról, hogy őt elvitték a Szovjetunióba: „Engem elvittek a Szovjetunióba. Itt mindenki azt várja, hogy borzalmakat meséljek, na most én nem tudok borzalmat mesélni, én a valóságot mesélem el, az láger volt, az nem volt Gulág.” Az interjúalany úgy érzi, hogy az lenne az elvárás, hogy borzalmakról meséljen, de ő,  a „mindentudó válaszoló”, aki átélte, és nyelvileg megkülönbözteti, hogy az láger volt és nem Gulág, tehát ő tudja igazából, hogy mi volt ott.

Nagyon jó példa a tabusításra Vajda Júlia és Neumann Eszter tanulmánya. A visszaemlékező, Ildikó a családi nyaralások és az úttörőtábor után mesél arról, hogyan talált identitásukat felfedező zsidó fiatalok társaságára, és hogyan jött rá maga is arra, hogy zsidó: „ez nagyon érdekes, mert szoktam én csoportoknak is, ha jönnek amerikaiak meg ilyesmik, akkor elmesélem, hogy 17 éves koromban tudtam meg tulajdonképpen, hogy zsidó vagyok, szóval bennem ott állt össze a kép, amikor a papámat temettük. Ez egyértelmű volt, mert rabbi volt, zsidó temető volt.” Ez a rész a 85-ös Medvetánc tanulmányra, az Erős-Kovács-Lévai-féle írásra erősen rímel.

Hogyan jelenik meg maga a Kádár-korszak az elbeszélésekben? Ábrázolják normatív alapon: nosztalgikusan, hogy mennyire jó volt. Szembesülhetünk azzal is, mennyiben interiorizálták az interjúalanyok a Kádár-korszak hivatalos beszédmódját: a munkahely biztonságát értékként jelenítették meg, a közösségi életet, a mozgalmi emberek a mozgalmat. Érdekes, hogy az egyik hajléktalan interjúalany a TV-macit emlegette: „én még annyit mondok a Kádár-korszakról, olyan jó volt nézni a TV-ben a rengeteg meséket, most vetítik újból ugyanazokat a mesefilmeket, szóval ismétlik, ez szerintem tök jó.” Az egyes tanulmányokról még annyit mondanék röviden, hogy a szerzők mindannyian szociológusok, pszichológusok vagy pedig ugyanezen tudományok PhD hallgatói. Olyan nincs, aki kifejezetten történészként aposztrofálná magát.

Zombori Máté tanulmányát azért érzem kifejezetten sikeresnek, mert alapos elméleti bevezetővel ír a kényszeremigráció témájáról nagyon ötletes kezdéssel. Udvarnoki Virág a szerb és horvát kisebbségekről ír, nála legerősebb a fényképelemzéses rész. Füleki Katalin a szlovák identitásúakat vizsgálja. Neumann Eszter és Vajda Júlia tanulmányát abból a szempontból érzem a legsikerültebbnek, hogy ők alkalmazzák a legkövetkezetesebben a narratív élettörténeti elbeszélés módszerét. Tehát az olvasó leginkább náluk érezheti azt, hogy be van vonva az értelmezés játékába. Viczián Zsófia írt az arisztokratákról, nála a szerkesztésmód ötletes. Előbb az élettörténeteket olvashatjuk el, majd utána a narratív és képi kereteket. Az ő tanulmánya leginkább a történeti módszer és az élettörténeti elbeszélés ötvözete. Kovai Cecília a romákkal foglalkozik. A Kádár-korszak „ki a cigány?” meghatározásából, ennek problémáiból indul ki, és ír arról, hogy ez ma hogyan köszön vissza az életútinterjúkban. Bányai Borbálát és Légmán Anna tanulmánya szól a hajléktalanról, amit fent is idéztem. Pulai Gergő tanulmánya az ún. kontrollinterjúkon alapul, a „tettesekkel” készítette. Kovai Melinda tanulmányának az a különlegessége, hogy ő emigráns magyarokkal készített interjút, tehát náluk a Kádár-korszak képzetrendszerként jelenik meg.

Végül lezárásként egy kortárs román regényből (Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok. Bp., 2008. 154-155.) hoztam egy részletet, ami a másik oldalról szól, vagyis arról, hogyan érzi magát egy munkásnő az interjúszituációban. Jön hozzá egy újságíró, hogy meséljen neki a múltról. „Az újságíró pontban tízkor csengetett. Az unokaöcsém barátja volt. Olyan volt, mint egy gyerek, nem lehetett több húsz évesnél. A hosszú haja copfban összekötve mint a lányoknak. A farmernadrágja térdnél kiszakítva az egyik fülében fülbevaló... Behívtam az étkezőbe. Főztem egy kávét. Feltételezem, azért jött, hogy találkozzon egy komcsi nyanyával. Egy szép napon kitömnek és kiállítanak a múzeumban... Nevetett. Elővette  a noteszát, a golyóstollát, és egy magnót. (Azt mondta) szeretné kideríteni, miért sírják vissza az embereke a kommunista időket. Megkért, hogy meséljem el az én esetemet. Mesélni kezdtem azokról, akik a műhelyben dolgoztak. Eleinte nehezen ment, mert a magnóban forgott a kazetta és ez zavarba hozott. Aztán megpróbáltam másfele nézni, és akkor már megfeledkeztem a készülékről és feltártam neki sok mindent, a sóvárgásaimmal, a sok-sok emlékemmel együtt. Sokat meséltem, a műhelybeli életünkről, a vidám közösségről. Fényképeket is mutattam. Az egyiket, amelyiken egyik kezemet a préselőgépre, a másikat csípőre teszem, elkérte. A férjem bedugta a fejét, hogy egy is sajttal és paradicsommal kínálja... Nem volt valami bőbeszédű. Kérdezte, milyen zenét hallgattunk akkoriban... Mosolyogva érdeklődött, milyen külföldi együtteseket szerettünk. Ebben nem vagyok erős, de azért megerőltettem magam, és előhalásztam két nevet, Toto Cutugnot és Julio Iglesiast, bár, hogy őszinte legyek, nem voltam annyira oda értük. Amikor indult, nem bírtam ki, megkérdeztem, hány éves volt 89-ben? 10- felelte.”
Köszönöm szépen.

A 2008. június 19-én, a Centrális Galériában elhangzott bevezető szerkesztett változata.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 14-July-2008

Search website