Bevezetés / Introduction

Magyarországon a jelenkortörténet (contemporary history, Zeitgeschichte) fogalmán általában a második világháború utáni történetet értjük. Az 1989–90-es rendszerváltás utáni időszak azonban ma még inkább a politikatudomány, a politikai elemzés terrénuma. Ily módon a jelenkortörténet azt a négy és fél évtizedes időtartamot jelenti, amelynek során Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott: a háború utáni demokratikus átmenet néhány éves időszakát leszámítva azonos a szovjet típusú berendezkedés hazai történetével.

Bár e kérdésről az utóbbi években nem folyt érdemi vita, nyilvánvalónak tűnik a jelenkortörténet magyar fogalmának ellentmondásossága. Egyfelől bizonyos, hogy a második világháború utáni majd fél évszázad a XIX. század első felétől datálható hazai modernitás történetének szerves része, mintegy utolsó fejezete. Másfelől ugyanennyire kézenfekvő, hogy a magyar állam és politika történetének kontinuitása ezalatt legalább két alkalommal (1918–1920-ban és 1945–1948-ban) oly súlyosan szakadt meg, hogy a rövid XX. század két felét feltétlenül jogos önálló szakaszokként ábrázolni. 1989–1990 nemzetközi jelentősége viszont vitathatatlan: Magyarország számára egyszerre jelentett visszatérést a nyugati mintájú berendezkedés folyamatosságához, egyben belépőt a modernitás utáni, egyelőre bizonytalan körvonalú korszakba.

A szűkebb értelemben vett jelenkorra, vagyis az 1945 utáni időszakra vonatkozó történeti kutatás és diskurzus meglehetősen korán, a hatvanas évek közepén megkezdődött Magyarországon. A térség többi szovjet berendezkedésű országához hasonlóan mindkettőt főleg az erre kijelölt kiváltságos történészek, újságírók és politikusok folytatták. Az ő privilégiumuk volt a forrásokhoz való hozzáférés. Munkájuk elsősorban a kommunista rendszer legitimálására irányult; szabad kutatásról és vitáról szó sem lehetett. A hetvenes–nyolcvanas években azonban ez a képlet némiképp „fellazult”. Szót kaphattak olyan történészek, írók, művészek, akik nem feltétlenül a pártfunkcionáriusok módján nyúltak a közelmúlthoz. Ha szabadságról nem beszélhetünk is, „kis szabadságokról” már igen.

Ebben nagy szerepet játszott 1956 és a Kádár János fémjelezte rendszer felemás önképe, amely miközben 1956-ot szigorúan a kommunista rendszer és a szovjet szövetség elleni „ellenforradalomnak” tekintette, nem vállalt teljes azonosságot és folytonosságot az 1953 előtti ortodox sztálinizmussal, Rákosi rendszerével. Kádár a hatvanas évek második felétől reformokkal kísérletezett, ám elhatárolta magát Nagy Imre 1953 és 1955 közötti, sok tekintetben hasonló „új szakaszától” is, amely szerinte 1956-ot készítette elő. Mindez azt eredményezte, hogy a történeti kutatás foglalkozhatott az 1945 utáni, úgynevezett „koalíciós” korszakkal (Magyarországon akkor olyan nagykoalíció állt fenn, amelynek tagjai voltak demokratikus pártok és kommunisták, amelyben létezett bizonyos fokú pluralizmus, és részlegesen demokratikus jogok is érvényesültek). Érinthette a klasszikus sztálinizmus rövid periódusát akár kritikai felhangokkal is (elsősorban a gazdaságtörténetben). Tabu volt viszont 1956, a forradalmat követő megtorlás és a Kádár-rendszer. Ám a nyolcvanas években már a művészetek – elsősorban a magyar film – mind többet mondtak ezekről a kérdésekről is.

A hetvenes években jelentkező magyarországi másként gondolkodás (dissidence) magától értetődően hagyta figyelmen kívül a tilalmakat. Komoly segítségére volt ebben a nyugati magyar demokratikus emigráció, amely sajtójában (mindenekelőtt 1956 után a londoni, majd párizsi Irodalmi Újságban, a müncheni Új Látóhatárban, s a hetvenes évek végétől az ugyancsak párizsi Magyar Füzetekben) gyakran foglalkozott jelenkor-történeti problémákkal, elsősorban az 1956-os forradalommal és a Kádár-rendszer berendezkedésével, a forradalom utáni megtorlással. A magyar demokratikus ellenzék legjelentősebb szamizdat periodikái (Beszélő, Hírmondó stb.) folytatták ezt a hagyományt. A megjelentetett források, tanulmányok, visszaemlékezések a magyar sajtót egyébként jellemző öncenzúrától mentesen szóltak 1956-ról, a kommunista korszak szereplőiről, pereiről, börtöneiről stb. Magának az ellenzéknek a kialakulásában is fordulatot jelentett az „ötvenhatos örökség” újrafelfedezése, a forradalom hagyományának vállalása. Sőt, a magyarországi szovjet rendszer válságában és a rendszerváltásban ugyancsak óriási szerepet játszott a közelmúltról való szabad beszéd. A rendszer exponensei a késő Kádár-kor gazdasági válságát (az életszínvonal stagnálását, majd csökkenését) legitimitásuk gyengüléseként értelmezték, s szabadabb politikai légkör kialakításával óhajtották orvosolni. Ahogy azonban fokozatosan lehetségessé vált, azonnal a diskurzus középpontjába került a múlt. E folyamat leállíthatatlannak bizonyult. A magyar rendszerváltás leglátványosabb eseménye, jellemző módon, az emlékezés munkájához kapcsolható: Nagy Imre és társai, az 1956-os forradalom mártírjai 1989. június 16-i újratemetéséhez.

1989-ben Magyarországon is sor került a „levéltári forradalomra”. A kommunista diktatúrához szervesen hozzátartozó információs monopólium megtörése, megint csak jellemző módon, az utolsó kommunista kormány nevéhez fűződik. Az eredetileg történész művelődési miniszter 1989 őszén miniszteri rendeletben intézkedett minden 30 évnél régebbi irat felszabadításáról, egyben állampolgári jogként határozta meg a levéltári kutatást. Megnyíltak az állami levéltárak, majd az akkor még az állampárt birtokában lévő pártarchívum, valamint a katonai levéltár is. A rendelet természetesen nem vonatkozott a keletkezési helyükön maradt, azaz levéltárakba még nem került forrásokra. Két ilyen nagy forráscsoport akadt: a Külügyminisztérium és a Belügyminisztérium iratai. Az első már a korábbi években részben átadta iratait az Országos Levéltárnak (National Archive), de fenntartotta a kutatási korlátozásokat. Ezeket a kilencvenes években fokozatosan oldották fel, bár egyes fontos iratok ma is zártak. A Belügyminisztériumban viszont, amely 1945 óta lényegében semmit sem adott át, hatalmas iratanyag halmozódott fel. Itt őrizték az állambiztonsági szervezet és részben a politikai perek iratait.

1996-ban az akkori belügyminiszter történészekből és levéltárosokból álló bizottságot kért fel a minisztérium iratainak felmérésére, és javaslatokat kért tőlük: mi történjen a dokumentumokkal. A bizottság az iratok egy részének levéltárba adását kezdeményezte (ez azután meg is történt), az állambiztonsági iratok őrzésére pedig egy különleges intézmény létrehozását javasolta. Ennek mintája a volt keletnémet „Stasi” iratait kezelő úgynevezett. Gauck-hivatal volt. A kutatók és szakemberek úgy képzelték, hogy az új hivatal végre valamennyi állambiztonsági iratot egyesíti – a Belügyminisztériumban maradtakat éppúgy, mint az 1990 elején az új szolgálatokhoz került történeti iratokat. (Az utóbbiak ott tartását törvénytelennek, esetleges felhasználásukat a demokráciára veszélyesnek tartották.) Az optimizmust növelte az 1995-ben elfogadott levéltári törvény. Ez a kommunista párt iratait nem a szokásos 30 éves határig nyitotta meg, hanem lényegében 1989-ig szabaddá tette a kutatást abból kiindulva, hogy a múlt e szakaszának megismerése különleges érdek. 1996-ban létre is jött az úgynevezett Történeti Hivatal (ma Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára), ami a tudományos kutatás lehetőségét biztosította. A törvényhozás azonban azóta sem tudta megoldani az iratok egyesítését és egyes adatcsoportok (például az állambiztonság apparátusának és ügynökeinek névsora) nyilvánossá tételét. Ez a kérdés visszavezet a magyarországi jelenkor-történeti kutatás és a közelmúltról való közbeszéd 1989 utáni alakulásához.

A múlt kitüntetett szerepe a rendszerváltásban előrevetítette azt, ami később be is következett: a közelmúlthoz való viszony a politikai közélet fontos témája lett. A XX. századi történelemről alkotott felfogás a magyar politikai élet egyik legfontosabb választóvonala. Olykor úgy tűnik, mintha a politikai identitást képező tényezők sorában a közelmúlt megelőzné például a korszerű politikai ideológiákat. Ennek következménye, hogy a közelmúltról szóló vitákat gyakran a politika generálja, ha pedig a vita a szakma oldaláról indul, hamarosan politikai vonalra csúszik át, vagy legalábbis megjelennek benne ilyen utalások.

A rendszerváltás utáni jelenkortörténetről szóló irodalmat Magyarországon a politikatörténet túlsúlya jellemzi. A közéleti diskurzusok is erősen kötődnek a politika történetéhez. Nyilvánvaló, hogy ennek korábban egyáltalán nem, vagy alig ismert részleteit lehetett legkönnyebben feltárni a „levéltári forradalom” következtében. 1989 után jó tíz évig az 1956-os forradalom, a kommunista hatalomátvétel, a Rákosi-korszak, az „új szakasz” és az 1956 utáni megtorlás állt az érdeklődés középpontjában, a 2000-es évek nagy témája viszont láthatólag a Kádár-korszak lesz. E várhatóan hosszú folyamat változtatni fog a megközelítés egyoldalúságán (ennek jelei már most tapasztalhatók). Valószínű, hogy a politikatörténet mellé felzárkózik a társadalom-, a mentalitás- és kultúrtörténet, teret hódítanak a lokális és mikrotörténetek. Mindehhez kiváltképpen jó nyersanyagot jelentenek az állambiztonsági szervezet iratai, a mai magyar jelenkor-történeti kutatás legdivatosabb forráscsoportja.

A magyar jelenkortörténettel foglalkozó intézményrendszer keveset változott 1989 után, csak néhány új intézmény jelent meg. Amint a Vademecumból látható, a levéltári rendszer változatlan maradt. A központi állami és területi levéltárak mellett Magyarországon régóta léteznek úgynevezett szaklevéltárak. Ezek sorába tartozik az egyik legjelentősebb új intézmény, a már említett Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. (Gyűjteményét tekintve ellátja a Lengyelországban, Szlovákiában stb. alapított, Magyarországon ebben az értelemben nem létező „nemzeti emlékezet intézetek” funkcióját, ám alapvetően levéltárként működik.) Összeállításunkban szerepeltettük a négy legfontosabb (gyakran történetinek nevezett) magyarországi egyház központi levéltárát is, mivel ezek gyakran fontos köztörténeti forrásokat őriznek, és világiak előtt is nyitottak. Az egyetemeken általában a modernkori intézetek (tanszékek) keretein belül folyik jelenkor-történeti kutatás, számuk lényegében változatlan – a hallgatók létszáma, mint mindenütt az országban, természetesen itt is sokszorosa az 1989 előttinek. Fennmaradt az akadémiai kutatóintézeti hálózat, és – jelentős átalakítás után, új néven, Politikatörténeti Intézetként – tovább dolgozott az egykori Párttörténeti Intézet is. Utóbbi, akárcsak a rendszerváltás után újonnan alakult kutatóintézetek (1956-os Intézet, XX. Század Intézet), a szorosan vett jelenkortörténettel (1945–1990) foglalkoznak, állami (kormányzati) támogatás mellett.

Nemzeti emlékhelyként tüntetünk fel az emlékhelyek sorában kettőt (az egykori recski munkatábort és a budapesti Új Köztemető 298-as, 300-as és 301-es parcelláját, ahol az 1945 után politikai okokból kivégzettek legnagyobb része nyugszik). Az erről szóló törvényjavaslat jelenleg a magyar országgyűlés napirendjén szerepel, a nemzeti emlékhely ma még nem hivatalos státus.

Az egyéb, jelenkortörténettel is foglalkozó intézmények sorában külön említendők a társadalmi szervezetek. Ahogy a térségben másutt, Magyarországon is elsősorban egyes fontos történelmi események (mindenekelőtt az 1956-os forradalom) résztvevői, illetve a kommunista uralom idején különféle hátrányokat elszenvedők alakítottak ilyen egyesületeket, szervezeteket 1989 után. Ezek rendkívül sokszínűek, de hasonlítanak egymásra abban, hogy emlékőrző munkát is végeznek.

Igyekeztünk Vademecumunkban szerepeltetni minden olyan magyarországi intézményt, amely szerepet játszik a jelenkor történetének megismerésében, megismertetésében. Átmeneti időszakban élünk, ezért könnyen lehetséges, hogy kéziratunk lezárását követően újak jönnek létre. A kötet végén szereplő kérdőív kitöltésével az új intézmények is jelezhetik igényüket: szerepelni kívánnak-e az esetleges újabb kiadásokban.

A magyar nyelvben a személynevek sorrendje eltér a legtöbb európai nyelvben szokásostól. Hogy a kétnyelvű kötetben emiatt ne kelljen minden alkalommal megismételni a neveket, a magyar sorrendet alkalmaztuk: elöl áll a családnév, majd tőle vesszővel elválasztva a keresztnév.

A Vademecum összeállítását a Stiftung zur Aufarbeitung des SED-Diktatur kezdeményezése és anyagi támogatása tette lehetővé. A magyar szerkesztők ezúton köszönik a német kollégák segítségét. Abban a reményben ajánlják hazai és külhoni olvasóik figyelmébe a Vademecumot, hogy az egymásról való kölcsönös tudást, a beszélgetés és megértés alapját szolgálja majd.

Budapest–Erzsébetváros, 2005. július 6.

Rainer M. János

Introduction / Bevezetés

Contemporary history as a concept is generally identified in Hungary with history of the period since the Second World War, although the years since the 1989–90 change of system are seen more as the terrain of political science and political studies. This gives contemporary history a span of four-and-a-half decades, in which Hungary belonged to the Soviet sphere of influence, and if a few years of post-war transition are discounted, corresponds to the history of the Soviet-type system.

Although there has not been substantive discussion of the matter in the last few years, the Hungarian concept of contemporary history seems ambiguous. On the one hand, the period of almost half a century after the Second World War is an integral part, indeed the final chapter of the history of modernity in Hungary, which can be dated from the first half of the 19th century. On the other, it is equally clear that the historical continuity of the Hungarian state and politics was broken at least twice (in 1918–20 and in 1945–8) so completely that there is obvious justification for viewing the two halves of the short 20th century as separate phases. However, the international importance of 1989–90 is indisputable, and for Hungary it meant at once a return to the continuum of the Western type of system and an entry into post-modern period whose outlines remain uncertain.

Historical research and discourse concerning the post-1945 period began in Hungary in the mid-1960s. As in the other countries in the region with Soviet-type systems, both these activities were conducted by privileged, appointed historians, journalists and politicians. It was their privilege to have access to the sources. Their work was directed mainly at lending legitimacy to the communist system and there could be no question of free research or debate. But this arrangement loosened in the 1970s and 1980s, when historians, writers and creators who did not necessarily see the past with the eyes of party functionaries were allowed to have their say as well. Some "small freedoms" became discernible, though it was not possible to talk of freedom.

A big part in this was played by 1956 and by the self-image of the system hallmarked by János Kádár. While 1956 was classed strictly as a "counter-revolution" against the communist system and the Soviet alliance, the system did not accept identity or continuity with pre-1953 orthodox Stalinism — the Rákosi system. Kádár began to experiment with reform in the second half of the 1960s, although he dissociated himself from the 1953–5 New Course of Imre Nagy, similar though it was in many respects, which was seen as preparing the ground for 1956. Thus it became possible to conduct historical research into the post-1945, so-called coalition period — when Hungary was ruled by a grand coalition embracing democratic parties and the communism, so that a measure of pluralism and partial democratic rights applied. Historians could also touch on the short period of classical Stalinist, even in critical tones (primarily in relation to its economic policy). The reprisals after the 1956 Revolution and the Kádár regime itself remained taboo subjects, although these too became subject to comment by artistic creators, above all film-makers.

The exponents of the dissidence that appeared in Hungary in the 1970s ignored these prohibitions, of course. Great help came also from the Hungarian democratic emigrés in the West, whose press (notably the Irodalmi Újság published in London and then Paris after 1956, the Munich-based Új Látóhatár, and the Paris Magyar Füzetek series from the late 1970s onwards) often tackled problems of contemporary history, especially the 1956 Revolution, advent of the Kádár system and post-revolutionary reprisals. The tradition was continued by the main samizdat publications of the domestic Hungarian democratic opposition (Beszélő, Hírmondó etc.) The source materials, studies and memoirs that appeared eschewed the self-censorship characteristic of the Hungarian press when they spoke of 1956 and the participants, trials and prisons of the communist period. The very establishment of the opposition was a turning point in rediscovering the "legacy of "56" and adopting the tradition of the revolution. In fact, freedom of speech about the recent past played a huge role in the crisis of the Soviet system in Hungary and the change of system. The exponents of the regime saw the economic crisis of the Kádár period (stagnation, followed by reduction of the standard of living) as a weakening of their legitimacy, which they sought to remedy by establishing a freer political climate. But as it became progressively possible, the discourse centred on the past. This process proved to be unstoppable. One of the spectacular events of the Hungarian change of system, characteristically, can be associated with the task of recollection: the reburial of Imre Nagy and his associates, martyrs of the 1956 revolution, on June 16, 1989.

Hungary too underwent an "archive revolution" in 1989. Again in a characteristic way, the breaking of information monopoly, an integral part of the communist dictatorship, was associated with the last communist government. The cultural minister, a former historian, issued a ministerial order in the autumn of 1989 freeing documents more than 30 years old and making archive research a citizen"s right. The state archives were opened and their example was followed by the party and military archives as well. But the order did not apply to sources still held at their place of creation, which had not yet been transferred to the archives. Two great bodies of records of this kind were held by the Foreign Ministry and the Interior Ministry. The former had transferred some of its records to the National Archives in previous years but continued to place research restrictions on them. These were steadily lifted in the 1990s, although some important documents are still closed today. The Interior Ministry, on the other hand, had released scarcely anything since 1945 and amassed a vast body of records. That was where the records of the state-security organizations were held and some of the records of political trials.

The interior minister in 1996 set up a committee of historians and archivists to assess the Ministry"s records and make recommendations about what should happen to the documents. The committee proposed transferring some of the material to archives, which was done, but it recommended that a special body should be set up to handle the state-security records, after the pattern of the so-called Gauck Commission to administer the records of the "Stasi" in former East Germany. The researchers and specialists envisaged that the new office would at last unite all the state-security documents—those remaining at the Interior Ministry and the historical records transferred to the new services at the beginning of 1990. (The committee viewed the fact that they were held there as illegal and utilization of them as a threat to democracy.) The optimism was enhanced by the archive legislation passed in 1995. This more or less freed for research the documents of the communist party, instead of waiting for thirty years before opening them in the customary way. The so-called Historical Office (now the Historical Archives of the State-Security Services) came into being in 1996, which made scientific research possible. But the legislature has still failed to solve the problem of uniting the records or making certain groups of them public (for instance, the list of names of the state-security staff and its agents). This question leads back to the way the discourse on contemporary-history research and the recent past developed after 1989.

The special role of the past in the change of system presaged what duly occurred later: relations to the recent past became a major subject in political public life. The approach taken to 20th-century history became one of the great dividing lines in Hungarian politics. It sometimes seems as if the recent past as a factor shaping political identity were taking precedence, for instance, over contemporary political ideology. As a consequence, debates about the recent past are often generated by politics, and even debate initiated on the specialist side soon slips over the political line, or at least, such references appear in it.

Hungary"s literature on contemporary history since the change of system displays a predominance of political history, to which discourse in public life is also tied closely. It was obviously easy after the "archive revolution" to reveal details of political history hitherto unknown or scarcely known. For a good ten years after 1989, interest centred on the 1956 revolution, the communist takeover, the Rákosi period, the New Course, and the reprisals after 1956, but the big subject in the 2000s seems to be the Kádár period. It is already apparent that this probably lengthy process will begin to change the one-sidedness of the approach taken so far. Political history will probably be caught up by social, mentality and cultural history, with local and micro-history also gaining ground. Especially good raw material for this will be provided by the records of the state-security organization, the most fashionable group of sources in present-day Hungarian research into contemporary history.

The system of institutions dealing with Hungarian contemporary history has changed little since 1989; only a handful of new bodies have emerged. As this Vademecum shows, the archive system remains unchanged. Hungary has long had so-called specialist archives alongside the central state and regional archives. These include one of the most important new institutions, the Historical Archives of the State-Security Services, mentioned earlier. (In terms of its collections, it performs the function of the "institutes of national recollection" found in Poland, Slovakia and elsewhere, but not in Hungary, although it operates fundamentally as an archive.) This compilation includes also the central Hungarian archives of the four most important churches (often known as the historical churches), since these often hold important source materials of public history and they are also open to lay people. Contemporary-history research at universities takes place mainly within their institutes (or faculties) for the modern period. The number of these has hardly changed since 1989, although the enrolment has multiplied, of course, as it has generally in the country. The network of research institutes attached to the Hungarian Academy of Sciences has remained and the former Institute of Party History continued without significant alteration as the Institute of Political History. The latter, like the research institutes founded after the change of system (the 1956 Institute and the 20th Century Institute), deals with contemporary history in the strict sense (1945–90) and receives state subsidies.

Two places of memorial (the former labour camp at Recsk and plots 298, 300 and 301 at the New Public Cemetery, Budapest, where most of those executed lie) have been given the title national place of memorial. The legislation for this is on the parliamentary agenda, although the ranking does not yet enjoy official status.

Of the other institutions dealing with contemporary history, the social organizations deserve a special mention. In Hungary, as elsewhere in the region, associations and organizations have been set up since 1989 mainly among those who took part in important historical events (above all the 1956 Revolution) and those who suffered various disadvantages under communist rule. These are extremely varied in character, but resemble each other in also undertaking memorial tasks.

An attempt has been made in the Vademecum to include all institutions in Hungary that have played a part in gaining repute and recognition for the history of the contemporary period. We live in transitional times, and it may easily be that new ones emerge after the manuscript is completed. Such new institutions may register their desire to appear in subsequent editions by completing the questionnaire at the end of the volume.

The order of personal names in Hungarian differs from the one customary in most other European languages. To preclude having to repeat each name in this bilingual volume, the Hungarian order has been used, with the family name first, followed by the given name, separated off with a comma.

Compilation of the Vademecum was initiated by the Stiftung zur Aufarbeitung des SED-Diktatur, whose financial support made it possible. The Hungarian editors would like here to thank their German colleagues for their assistance. They draw the attention of readers at home and abroad to the Vademecum in the hope that it will serve as a basis for mutual knowledge, discourse and understanding among us.

Budapest–Erzsébetváros, July 6, 2005

János M. Rainer