___Rainer M. János: Búvópatakok (jelentés)___Back

Csaknem pontosan három éve, 2012 februárjában a Göncz Árpád 90. születésnapján a Nyílt Társadalom Archívumban rendezett konferencián indult útjára a Búvópatakok projekt. Kutatási programot javasoltunk, amelynek tárgya a két világháború közötti magyar konzervatív-jobboldali politikai ideológia, gondolkodás és értékrend, valamint az ezt hordozó, valló társadalmi csoportok útja 1945-től a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójától kezdődő átmenetig, majd azon is túl. A meghatározás szándékoltan volt tágas, csaknem parttalan. Úgy véltük, pontos tartalmukat majd a munka folyamán definiáljuk, ha egyáltalán szükséges minden résztvevő számára közös és kötelező vezérfonal.

Négy fő vizsgálódási irányt jelöltünk ki. Az egyik célja a térségi, nemzetközi összehasonlítás: mit jelentett a jobboldali-konzervatív fogalma Kelet-Közép-Európában a második világháború előtt, mit tudunk képviselőinek történeteiről a szovjet típusú rendszer időszakában, s mi a helyzet ezen a téren a rendszerváltások óta. Ezeket a kérdéseket részben négy országban vizsgáltuk meg: Szlovákiában, Romániában, Csehországban és Észtországban. Egy másik csoport az 1948 és 1989 között az akkori állambiztonsági szervezet által „feldolgozott” jobboldali-konzervatív személyekről és csoportokról készített esettanulmányokat. Harmadik fő irányunk az Életút-rekonstrukciók: konzervatívok, jobboldaliak életútjai és emlékező stratégiái munkacímet viselte. Végül a negyedik kutatási irány a mai magyar konzervatív-jobboldal 1990 utáni egyik fő identitásképző stratégiájával, a közelmúlt képének konstruálásával foglalkozott.

2012 és 2014 között négy tanulmánykötetben adtunk számot a program eredményeiről, amelyeket 2013 végén egy konferencián is bemutattunk.1 A Búvópatakokban összesen húsz kutató vett részt, a négy könyvben csaknem harminc tanulmány látott napvilágot. A konferencia mind a tizenkét előadása és két tanulmánykötet interneten is elérhető. Mostani jelentésünkkel a közös kutatás egy szakasza lezárult, de a munka folytatódik: már húsznál több életútinterjú készült (és még jó néhány készül) az Életutak alprogram keretében és reményeink szerint azok tanulságaiból ugyancsak születnek elemzések. Az eddigi munkák legjobbjai pedig - kiegészülve olyan rangos szerzőkkel, mint Marek Kornat vagy Vladimir Tismaneanu - a közeljövőben angolul is megjelennek.

Felidézésül a három évvel ezelőtti program foglalata: a magyar rendszerváltás jobboldali diskurzusa és szereplői számára nem állt rendelkezésre korszerű, ápolt és folyamatos történeti-politikai hagyomány, politikai nyelv, politikai kultúra. Az új magyar demokrácia első húsz évének egyik legmarkánsabb jelensége a régi (két világháború közötti) magyar konzervatív-jobboldali hagyomány gyors újraéledése volt, egy megszakított, megbeszéletlen, reflektálatlan hagyományé. Közös gondolati-nyelvi magvai az antiliberalizmus, az antiszemitizmus, az organikus nemzeteszme, a beavatkozó-gondoskodó-redisztributív állam, az antikommunizmus, és a procedurális antidemokrata hajlamok voltak.

Távolról sem könnyű megvonni a kutatás mérlegét, még egy ilyen, viszonylag kis létszámú csoport esetében sem. Ez a jelentés csupán néhány jelzésre és reflexióra vállalkozik - ha volt értelme és érdeme a munkának, akkor az egyik biztosan a résztvevők szabadsága a téma megközelítését és sajátos módszertanát illetően egyaránt. Hazai hivatkozási alapunk – így nemzetközi összehasonlítási keretünk is – a Horthy-korszak keresztény-köztisztviselői középosztályának értékrendje, illetve az a politikai eszmerendszer volt, amelynek egyik végén a kései bethleni reformkonzervativizmus, másikon a nyilas-nemzetiszocialista szélsőjobboldaliság helyezkedett el. Ennek figyelembevételével az egyes irányok eredményeiről a következőket mondhatjuk.

1. A nemzetközi körkép legfőbb tanulsága, hogy a térségi jobboldalt elsősorban a nacionalizmus sajátos felfogása és "eszme-rendszertani" helye konstruálta. A klasszikus, nyugati konzervativizmus egyedül ott jelentkezett eredetére emlékeztető módon, ahol a jobboldalisághoz nem társult nagy erővel a nacionalizmus (Csehország). Valamennyi más esetben ez konstituálta a jobboldalt, még akkor is, ha aztán ez az oldal sikerrel modernizálódott az országgal együtt. Figyelemre méltó, hogy ez a korszerűsödés akkor következett be, amikor nacionalista szemszögből a többi esethez szinte nem is hasonlítható sikert könyvelhettek el: az új, önálló államiság megteremtését (Szlovákia, Észtország). A román és a magyar eset sajátos ebből a szemszögből: a két világháború közötti román nacionalizmus az 1970-es években beépült a kommunista párt ideológiájába, létrehozva a Vladimir Tismaneanu által román ideológiának nevezett jelenséget. Magyarországon viszont 1956 tanulságaképp a kádári vezetés kínosan kerülni igyekezett a nemzeti referenciakeretet, s csak a rendszerváltás előestéjén kezdett gondolkozni azon, hogy a nemzeti kártya hogyan használható játszmáiban. Ezzel persze a későbbi baloldalra hagyományozta a nemzetellenes címkét, amely a lappangó, elbújt jobboldali diskurzusokban mindvégig axióma volt.

2. Az állambiztonsági források elsősorban azt mondják el, hogy sztálini, majd posztsztálini rendszer kiket tekintett jobboldalinak. A Belügyminisztérium, a politikai rendőrség ellenségképe részben az eredetről árulkodó archaikus nyelvi és gondolati zárvány volt, ugyanakkor bizonyos tekintetben a rendszer kontinuus önképének és intézményi lényegének emblémája. Ez a felfogás hozta össze egy virtuális táborba a kisgazdapárt 1945 utáni prominenseit, a valaha a keresztényszocializmussal rokonszenvező Demokrata Néppárt egykori vezetőit, a magyar kereszténydemokráciát, a jobbközéptől is jobbra elhelyezhető volt turulisták és rongyos gárdisták maradékát, a furcsa módon turulista irányba tájékozódó ötvenes évekbeli egyetemi hallgatókat (utóbb 1956 némely diákvezetője került ki e körből), a horthysta katonatiszteket úgy általában – a kis- és nagynyilasokig. E csoportokat a Kádár-kori államvédelem mind jobboldalinak tartotta, noha öndefinícióik igencsak eltértek. Kétségtelen, hogy a nyilasokat leszámítva minden csoport rendelkezett kötődésekkel a keresztény-köztiszviselői középosztály felé. Nem álltak azonban sem személyi, sem gondolati kapcsolatban a korabeli nyugat-európai jobboldalisággal, konzervativizmussal, kereszténydemokráciával – bár a katolikus egyház elleni 1960-as évekbeli elhárítás kimutatott ilyen igényeket. Megállapítható, hogy Horthy-korért, második világháborús katasztrófáért bűnbaknak, kollektív felelősnek tartott középosztályi csoportok diszkriminációja a forradalom után valamelyest enyhült. Ugyanakkor a tulajdonított osztályszemlélet (ascribed class), a sajátos szovjet-rendiség egyik kulcsfogalma, a volt elemek csaknem végig jelen maradtak az állambiztonság diskurzusaiban.

3. Talán a legnehezebb az Életutak & emlékező stratégiák mérlegének a megvonása, annál is inkább, mert e kutatás visszakanyarodott a kezdethez, sőt még az elé: új emlékezeti források képzéséhez. Amennyiben mégis valamilyen összkép elemeit kell felsorolni, ehhez a következő javaslatok tehetők. Az életutakra való visszatekintés a rendszerváltás és közvetlen eredménye ismeretében, a kilencvenes években történt. Az emlékezők általában fontosnak tartják a keresztény középosztályhoz való tartozás referenciális keretét. Az egykori középosztályi identitás nem annyira a konkrét társadalmi státusz tudataként, hanem szellemi hagyományként maradt fent. Közülük legfontosabb a vallás: elsősorban a keresztény valláshoz tartozás hagyománya, csak kisebb részben aktív vallásgyakorlat vagy egyéni spirituális élmény. A második a magyarság, ami a magyar történelmi hagyományok ismeretét és tiszteletét, a magyar kultúra képviseletét, az úgynevezett magyar sorskérdések (elsősorban a határon túli magyarok jogképviselete) vállalását jelenti. A vallott magyar identitás megkérdőjelezhetetlen akkor is, ha a családban például német, olasz vagy horvát felmenők vannak. Ez kiegészül az élettörténetekben a zsidó származásúak határozott megkülönböztetésével – de a durva antiszemita diskurzus nem jelenik meg az emlékezetekben. Végül a harmadik fontos (konstruált) identitáselem a kommunizmus történeti korszakán átívelő folyamatos üldözöttség közös tudata. Némely, de természetesen nem minden esetben valós élettörténeti adalékok építik fel, főleg az ötvenes években. Fontos volt a nyilván átértelmeződött, sajátos szolidaritási hálóvá transzformálódott volt kapcsolatrendszer ápolása (legtágabb rokonsági rendszerek pl.). Az életútkonstrukciók egyik központi eleme az antikommunizmus, elsősorban annak politikai elitjével szembeni, korábban nyilván némi félelemmel vegyes lenézés.

A hagyomány nagy része reflektálatlan. Az üldözés kétségtelen ténye által intakt maradt, történeti előzményei, következményi intellektuális feldolgozásának, bírálatának, korszerűsítési igényének igen kevés a nyoma. Igaz, a szocializmus intellektuális kritikája ugyancsak elszórt és csekély. A kommunistákkal nem az a baj, hogy baloldaliak, nem az, hogy szocialisták, hanem az, hogy egyrészt nem magyar érdekeket szolgálnak, és nem értenek hozzá (ti. az ország vezetéséhez). A szembenállás utólag világos, és életstratégiává tett tudata nagyon sajátos viszonyban áll a hatalommal való konfliktusokkal. Az ötvenes évek közepéig a konfliktusok gyakoriak, nem ritkán járnak súlyos következményekkel. Az emlékezetben tudatos és vállalt összeütközések jelennek meg. A hatvanas évek elejétől ilyeneknek nincs nyoma, a kádári hatalommal való lehetséges konfrontációt vizsgált csoportunk kerülte, sőt gyanakodva figyelte pl. a demokratikus ellenzék tevékenységét.

4. A kutatás sajátos személyi adottságaiból, és a téma rendkívül szerteágazó voltából adódott, hogy a mai (1989 utáni) jobboldali identitásképzés egyetlen aspektusával tudtunk csak foglalkozni. Talán valamelyest igazolja e választást, hogy sok elemző szerint a mai magyar politikai identitásokat talán jobban alakítja a múlthoz, mint a jelenhez való viszony. Szerzőink a nyilvános politikai beszéd, a visszaemlékezés, valamint a történelmi (vagy inkább történetpolitikai) dokumentumfilm kontextusát elemezték. Valamennyi kiválasztott példa (Trianon, Horthy, 2. világháború, 1956) diskurzusa elsősorban a kommunikatív emlékezetre különösen ható médiában (film, televízió, populáris sajtótermékek) jelent meg. Már a nyolcvanas években készült monumentális dokumentumfilm, a Krónika – a 2. magyar hadsereg a Donnál lenyomatot készített – ily módon valódi nyomot hagyott – olyan emberek gondolkodásáról, akik a jelenben vagy a múltban magukat konzervatívként vagy jobboldaliként határozták meg. Horthy és kora megítélésében Antall József mérsékelten pozitív, még viszonylag differenciált képpel törekedett az 1945 utáni (kommunista) Horthy-kép (az ellenkultusz) revíziójára. A mai politikai jobboldal széle tette a kritikátlanul pozitív, sőt a két világháború közötti kultusz elemeit is átvevő Horthy-képet a közbeszéd részévé – ahonnan azután a Fidesz ettől alig különböző Horthy-korképét importálta. A rendszerváltást előlegező és környező múltábrázolás nagyhatású, egyszerre lírai és elemző nyelvi-gondolati jelensége volt a történelmi dokumentumfilm. Mai elágazásai között megtaláljuk a pusztán érzelmi-zsigeri elsajátítást ajánló rituálék kellékeit, illetve a magyar 20. századot a differenciálatlan, paradox módon máig el nem évülő kommunizmusban (amelynek egyetlen megnyilvánulási formája a bűn) ábrázoló posztmodern politikai agitkát.

Három éve a kutatás egy részben – és vállaltan – aktuális, jelen idejű politikai és kulturális kérdésre keres választ. A magyar politikai és közbeszéd problémáinak egyikét abban láttuk, hogy a magyar rendszerváltás diskurzusa és szereplői rendelkezésére nem állt korszerű, ápolt és folyamatos történeti-politikai hagyomány, politikai nyelv, politikai kultúra. E diskurzus konzervatív-jobboldali részéről három év vizsgálata alapján elmondható: Horthy-kori, belsőleg feldolgozatlan hagyománya, nyelve és kultúrája 1989 után mindinkább integrálta ezt a tábort. Ennek oka részben a kapilláris rendszerekben történő (családi) áthagyományozás, kisebb részben személyi folytonosság, valamint – döntően – egy generációs szempontból új, jellegzetesen kádárista módon múlt (és hagyomány) nélküli politikai vállalkozó csoport tudatos döntése volt. A döntés mélyén az az egyszerre racionális felismerés, egyszersmind voluntarista döntés állt, hogy a magyar társadalom leginkább mobilizálható része ezt a nyelvet, ennek egyes elemeit érti.


Ez a döntés több m
int húsz éve kezdett érlelődni, de következményei az utóbbi öt évben váltak látványossá; épp amikor e munkát végeztük. A magát újranemző archaikus nemzeti gondolkodás ez idő alatt Magyarországon hatalmas teret nyert, és nem titkoltan hegemóniára tör. Kiteljesítésén szellemi „műhelyek” dolgoznak, esetenként a legmagasabb szintű állami tisztviselők hirdetik „eszméit” – mint például Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn 2014. július 28-án mondott beszédében. Nyíltan szemben áll nemcsak az 1989-es magyar rendszerváltás szabadelvű tartalmával, hanem az európai liberalizmus, szocializmus és a demokratikus hatalomgyakorlás elveivel is. Képviselői szavakban és szimbólumokban a nemzeti konzervativizmus magyar és más hagyományaihoz nyúlnak vissza. Közben keveset vagy semmit sem törődnek azokkal a tragikus következményekkel, amelyek hét évtizeddel ezelőtt nem kis mértékben e gondolkodásból fakadtak, és a pusztulás szélére juttatták az országot. Hogyan is jutottunk idáig – erre kerestünk választ. Nem állítjuk, hogy megtaláltuk. Remélhetjük csupán, hogy válaszaink, javaslataink a magyar társadalom művelt és demokrácia iránt elkötelezett közönségének kínzó dilemmáira is felelhetnek, erőt adva ily módon a folytatáshoz.

Elhangzott az 1956-os Intézet Alapítvány projektzáró rendezvényén, 2015. március 24-én.


Jegyzetek:

1 Rainer M. János (szerk.): Búvópatakok – a feltárás. Évkönyv XVIII. 2011–2012. Budapest, 2012, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány; Ungváry Krisztián (szerk.): Búvópatakok. A jobboldal és az állambiztonság 1945-1989. Budapest, 2013, Jaffa Kiadó – 1956-os Intézet Alapítvány; Rainer M. János (szerk.): Búvópatakok – széttekintés. Évkönyv XIX. 2013. Budapest, 2013, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány; Rainer M. János (szerk.): Búvópatakok – mélyfúrások. Évkönyv XIX. 2014. Budapest, 2013, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány – Gondolat Kiadó.


A Búvópatakok kutatási program eredményeit Rainer M. János mutatja be A Mélyfúrások című Évkönyvet Rainer M. János szerkesztő mutatja be

Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Thursday, 21-May-2015

Search website