|
Rainer M. János, az 1956-os Intézet Közalapítvány főigazgatójának beszéde a kommunizmus áldozatainak emléknapján
Csolnok, 2007. február 25.
Emléknapon vagyunk - de emlékezni többé nem kötelesség. Demokratikus rendszerben élünk, jogunk van a szabadság adta lehetőségek között választani. Választhatjuk a nyilvános emlékezést, történeteink tágabb vagy szűkebb körben való elbeszélését. De a hallgatást, sőt a felejtést is.
Az emlékezet irányait, beszédmódját, értékítéleteit sem írja elő kötelezően már senki. Annyiféle emlékezet lehetséges, ahányan vagyunk. Ám, mégis, különös a felelőssége így mindazoknak, akiknek módjukban áll mintát adni. Akiknek módjukban áll javaslatokat megfogalmazni arról: mikor, mire és hogyan emlékezzünk. A felelősség lényege éppen az, hogy ezek a minták minták, a javaslatok javaslatok maradjanak. Még a látszatát is kerüljék el annak, hogy egyfajta, bármilyen emlékezetet próbálnak a közönségre erőltetni.
E felelősök közé tartoznak a történettudomány képviselői is. A történeti emlékezet más, mint a hétköznapi. Általában nem személyes részvételből fakad. Jó esetben nincsenek jelenben ható politikai céljai és vonzatai. Szerencsés esetben kerüli az érzelmi megközelítést. A történelem tudománya leírni, elemezni, értékelni és megérteni akarja a múlt embereit és jelenségeit. A történelmet azonban emberek írják, értékeik és erkölcsi állásfoglalásaik alapján. Már az sem mindegy, hogy milyen eseményekhez nyúlunk, még kevésbé, hogy hogyan tesszük. Ám ettől még a történész sem főbíró a Történelem Ítélőszéke Főtábláján.
Mire figyelmeztethet, mit ajánlhat a történettudomány a mai napon? Megállapíthatja, hogy hatvan éve ezen a napon vették őrizetbe a legerősebb nem-kommunista párt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Kovács a háború utáni magyar demokrácia emblematikus személyisége volt. Kovácsot a magyar kommunisták kérésére a szovjet megszálló hadsereg tartóztatta le. 1947. február 25-e fordulatot jelzett, a nyílt kommunista hatalomátvétel kezdetét.
A tudomány magától értetődően terjeszti ki figyelmét a jelenség gyökereire. A kommunizmus az emberiség történetének talán legnagyobb szabású ígérete volt. Azt ígérte, hogy túllép a jogok egyenlőségére alapított 19. századi rendszereken. Megvalósítja a valódi, anyagi és szellemi egyenlőséget. Egyenesen a legszegényebbeket emeli a legnagyobb gazdagságba. Azt hirdette magáról, birtokában van a bölcsek köve. Hogy tudja: az egyenlőség birodalma egyben a legmagasabb rendű szabadságé is lesz. Hogy a megvalósulás a történelem szükségszerűsége.
Ez az ígéret mágikus vonzóerőt gyakorolt a 20. század kiábrándult emberére. Időről időre reményt keltett megalázott és alul maradt tömegekben. De az ígéret nem teljesült. A szabadság birodalma helyett egy birodalom zsarnoki rendszere épült ki. A gazdagság egyenlősége helyett a hiány és a szűkösség egyenlősége valósult meg. Ez a végletesen szabadsághiányos rendszer odasodródott az elmúlt század közepének másik, hasonló rendszere mellé, amely nyíltan hirdetett egyenlőtlenséget és rabságot egész nemzeteknek és fajoknak.
A szabadság hívei, s azok, akik szabadságaik elvételét joggal sérelmezték, szembefordultak a kommunizmussal, amely a maga részéről a nyílt és rejtett állami terror eszközeivel válaszolt. Tömegesen alkalmazta ezeket az eszközöket olyan emberekkel szemben, akikről csak gyanították, hogy a rendszer ellenségei. A hétköznapi emlékezet őket tartja a kommunizmus áldozatainak. Akit a kommunista rendszer bebörtönzött, diszkriminált, az áldozat.
A tudomány javaslata kevesebb is, több is ennél. Aki például Magyarországon az előző, az 1944-es, árpádsávos zsarnokságban követett el gaztetteket, nem a kommunizmus áldozata. Még akkor sem az, ha büntetését történetesen a kommunista rendszer bírósága szabta ki. De a kommunizmus áldozata az a kommunista is, aki, bár hitt az ígéretben, még a zsarnoki rendszer kiépítésében is segített, de élete egy pontján szembenézett saját magával és a szabadság ügye mellé állt.
Ma még, ha mind kisebb számban is, de közöttünk vannak a kommunizmus áldozatai. A mai Magyarország túlnyomó többsége azonban már nem az 1947-es, 1957-es évek kommunizmusára emlékszik. Jóval inkább az 1967-es, az 1977-es vagy azutáni évekre. Arra, amelyik már nem börtönzött be tömegével embereket, nem akasztatott. Már nem foglalkozott nagy ígéretekkel. Csak szerény, állandó gyarapodást, kiszámíthatóságot ígért - és azt sokszor be is tartotta. Magyarországon a levert forradalom tanulságaira épített és olykor még nyitottnak is mutatkozott. Az emlékezetben már nem internálótáborok és félelem, hanem biztos fizetések és nyugdíjak, házak és villanyvezetékek, jutalmak és zárszámadások maradnak.
Mi sem áll távolabb a tudománytól, mint hogy mindezt eltagadja. De figyelmeztethet arra, hogy a rendszer alapvonásai ekkor is ugyanazok, mint korábban. A rész-szabadságok és az egyéni emelkedés nem szüntette meg a szabadsághiányos rendszert és nem teremtett minden szempontból emelkedő nemzetet. Magyarország teljesítménye - bármily tiszteletreméltó is a benne megtestesülő emberi odaadás és munka - elmaradt attól, amit a demokrácia rendszerében elérhetett volna. Ennyiben a magyar társadalom egésze a kommunizmus áldozata.
De csak ennyiben - nem mintha ez kevés lenne. A levert forradalom után a magyar társadalom nem tehetett mást, mint hogy megpróbált berendezkedni a szabadsághiányos rendszerrel való együttélésre. Hogy eközben hogyan sérültek értékei, milyen erkölcsi magyarázatokat talált, mennyire tette bensővé a rendszert és kínálatát, még ma is inkább sejtjük, mint tudjuk. Ezekre a kérdésekre az áldozat-szerep egyszerű válasszal szolgál - de tartok tőle, nem elégségessel. A magyarországi kommunizmus hosszú, négy évtizednél hosszabb történetére legalábbis aligha
Az emlékezés során történeteinket újra és újra elmeséljük. Ha ezek a történetek nagy, egymással szembenálló sematikus elbeszélésekké egyszerűsödnek, áldozatok és tettesek is halott kőszobrokká, arctalan sötét árnyakká válnak. Holott hús-vér emberek voltak. De elvész az emlékezés határtalan szabadsága is. Ma ezt a szabadságot történetünk új és újabb megismerése, részleteinek felderítése és felmutatása jelentheti. Történetünk dokumentumainak nyilvánossága. Ez a szabadság lehetőségből pedig akkor válna valósággá, ha a történtekről beszélgetni, s ami ezzel egyet jelent, értelmesen vitatkozni volnánk képesek.
|