...a történelem időtlen

Pillanatok szövevénye.

            (T. S. Eliot: Little Gidding)

Bilkei Gorzó Nándor – a továbbiakban B. G. N. – nem csupán megélője, elszenvedője, hanem tevékeny részese, közszereplőként alakítója is volt a XX. századi magyar történelem legviharosabb szakaszának, az 1918-tól 1957-ig terjedő időszakasznak. Életének legaktívabb négy évtizede – 28 éves korától 67 éves koráig erre a periódusra esett.¹

Ezekben az évtizedekben öt gyökeres politikai-társadalmi átalakulás forgatta fel az élet megszokott rendjét: az első világháborút követő forradalmak, a Horthy-rendszer kiépülése, a második világháborút követő koalíciós kormányzati periódus, a pártállam létrejöttének időszaka (1947–1950), valamint az 1956-os forradalom. A Horthy-korszakon, a koalíciós időszakon és a szocialista perióduson belül is lezajlottak sokak életét más irányba fordító változások: a gazdasági világválság, a német megszállástól a felszabadulásig terjedő egy év, a fordulat évei (1947–1949), a diktatúra enyhülése az első Nagy Imre-kormány éveiben, valamint az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás és konszolidáció.

A XX. századi rendszerváltások megörték a vezető politikusok és közszereplők pályáját, többségük el is tűnt a közéletből. A második, harmadik vonalban tevékenykedők többnyire átvészelték a gyökeres politikai változásokat: teljes mellőzésük, azonnali lecserélésük értelmetlen és keresztülvihetetlen lett volna. Ugyanakkor, ha állásukat meg akarták tartani, kénytelenek voltak alávetni magukat az új éra követelményeinek. Különösen nehéz helyzetbe kerültek azok, akik az előző rendszerben politikailag is exponálták magukat. Nemcsak szakmai alkalmasságukról, hanem politikai ártalmatlanságukról is meg kellett győzniük a hatalom új birtokosait. Az úri középosztálybeli B. G. N. ezek közé tartozott.

A rekonstruált életút²

B. G. N. Gyomán született 1890-ben. A kitűnő érettségi után Budapesten mérnöknek tanult, de két év után másik egyetemet választott: latin és magyar szakos hallgató lett, és ugyanakkor belépett a premontrei rendbe. 1915-től a rozsnyói gimnáziumban tanított: diákjai körében nagy népszerűségnek örvendett. Ekkorra már megszerezte a bölcsész doktorátust. A szaklapokban irodalmi tanulmányokat, a helyi újságban színikritikákat, verseket publikált. Iskoladrámáját maga vitte színre.

Vezette a város zenekörét, színdarabokat, műsoros esteket rendezett. Vadászott és kirándulásokat szervezett, a társasági élet kedvence volt. Nem csupán kiváló beszédkészségével, hanem kinézetével is magára vonta a figyelmet. Daliás termetét kiemelte a premontrei szerzetesrend elegáns fehér öltözete.

Ezt a sikeres, egyenesnek tűnő életpályát fordította gyökeresen más irányba 1918-ban egyszerre a szerelem és a forradalom. Politikai karrierjének indulásáról így számol be az egyik korabeli lap: „Rozsnyó nemzeti tanácsot választott, de a polgárság régi, konzervatív hatalmú vezetőiből. A következő ülésen, bár tanácstag sem volt, [Gorzó] felszólal, de a szocialisták alig engedik szóhoz jutni. Hatalmas orgánuma túlszárnyalja a zsivajt, merész és különös dialektikája lenyűgözi a hallgatóságot. Beszéde végén a munkásság vállára kapja, a nemzeti tanács megbukik, és az ő elnöklésével új tanács alakul. A rendet és fegyelmet vaskézzel tartja fenn, a Károlyi-kormány őt, aki ekkor már a szociáldemokrata párt tagja, Rozsnyó kormánybiztosává nevezi ki.”³

A Tanácsköztársaság kikiáltása után is vezető funkciót töltött be: a direktórium elnöke lett. A megszálló cseh csapatok elől direktóriumi társaival Putnokra, majd Budapestre menekült. Júniusban a térséget visszafoglaló magyar csapatokkal ismét a Felvidékre ment. A Tanácsköztársaság vezetői más kormánybiztost neveztek ki helyette. A felajánlott helyettesi megbízást már nem vállalta el: visszavonult a politikától.

Különféle kereskedelmi vállalkozásokba fogott, majd bankokban, gyárakban töltött be ügyvezető igazgatói állást – mai szóhasználattal menedzserként tevékenykedett. Először az akkor már csehszlovák Rozsnyón próbálkozott egzisztenciát teremteni, majd a jobb megélhetés reményében áttelepült Magyarországra. 1918–1919-es szereplése miatt mindkét országban eljárásokra számíthatott. 1920-ban a magyarországi felülvizsgálat során hat évre eltiltották a közalkalmazotti állástól. Szervezőkészségét, nyelvtudását és országismeretét a gazdasági életben igyekezett kamatoztatni. Nem csekély családi örökségét tetemes vagyonnal gazdagította, és ezt mindig valamilyen vállalkozásba fektette – váltakozó sikerrel.

A hatéves közalkalmazotti letiltás lejárta után sem sikerült tanárként elhelyezkednie. Angol és amerikai gyártmányú autókkal kereskedett, de vállalkozása csődbe ment. 1929-ben rokoni, ismerősi kapcsolatok révén Pest vármegye allevéltárnoka lett – évekig közalkalmazotti munkaviszony nélkül. Megszervezte a fővárosi székhelyű vármegye sokszorosító irodáját, amely jelentős nyereséget hozott mind a vármegyének, mind saját magának. 1938-ban a vármegyei őrségváltás áldozata lett: az új alispán, Endre László előnytelen feltételekkel távozásra kényszerítette.⁴ 1939 elején hónapokig keresett állást: állami hivataloknak, kereskedelmi és ipari vállalkozásoknak küldte el életrajzát. Felvételét kérte a Magyar Újságírói Kamarába, ahová 1939 elején fel is vették. Nyomda létrehozását tervezte, vezető szervezői állásra vágyott valamelyik új, keresztény vezetésű kiadóvállalatnál. Végül 1940-ben tápszerüzemet alapított. A kezdőtőkét két zsidó származású tőkés bocsátotta rendelkezésére. A vállalkozás részben a háborús konjunktúra következtében, de legalább ilyen mértékben B. G. N. szervezőképességének, közigazgatási, politikai és banki-vállalkozói kapcsolatainak köszönhetően virágzásnak indult: tápszergyára a második világháború éveiben már 70-75 munkást foglalkoztatott. Lakóhelye közelében kialakított rákospalotai telepén kurrens cikkeket – kávé- és fűszerpótlót, művaníliát és citromízű teaízesítőt, üdítőital-port és sajtpótlékot állítottak elő. A kereskedői ügyleteket is ő tartotta kézben.⁵

1945-ben a Polgári Demokrata Párt képviseletében a rákospalotai Nemzeti Bizottság elnöke és Pest megye Nemzeti Bizottságának pedig társelnöke lett. Mind a lakóhelyi, mind a megyei képviselőtestületben fontos pozíciókat töltött be. 1945 júniusától novemberig az ideiglenes nemzetgyűlésben a Polgári Demokrata Párt parlamenti képviselője volt. Az első szabad választáson nem indulhatott, mert egyik zsidó üzletfele, akinek pénzvagyonát 1940-ben vállalkozásba fektette, pert indított ellene. A per évekig elhúzódott, s végül felmentéssel zárult, de mindvégig beárnyékolta B. G. N. koalíciós idők-beli politikai karrierjét.

A Polgári Demokrata Pártban a Supka Géza vezette szárny hívének számított. Feltehetően Supkának is része volt abban, hogy B. G. N., az 1931-ben református vallásra áttért egykori katolikus szerzetestanár 1946-ban szabadkőműves lett, és 1947-ben már a mesterfokozatot is elnyerte.

1946-ban mint tanárt és mint levéltárost is rehabilitálták. Nyugdíjazását kérelmezte, amelybe a Horthy korszakbeli mellőzés éveit is beszámították.⁶ Ugyanebben az évben antifasiszta tevékenységéért ellenállási oklevelet kapott.

Politikai karrierje a kommunista hatalomátvétel éveiben felfelé ívelt: a kommunistáknak kemény koalíciós ellenfeleik kiszorításához szükségük volt lojális nem kommunista támogatókra. Az ambiciózus B. G. N. nem ismerte fel a politikai változásokban rejlő, saját vállalkozói egzisztenciáját is veszélyeztető csapdahelyzetet. Indult az 1947-es országgyűlési választásokon: hatalmas energiát és pénz fektetett az önreklámozásba, de a Polgári Demokrata Párt igen gyenge szereplése miatt – hajszál híján – nem jutott be a parlamentbe. Szerepe lett a Polgári Demokrata Párt és az Magyar Radikális Párt manipulatív összevonásában, amit a fúziót kezdeményező kommunisták úgy háláltak meg, hogy B. G. N.-t az 1949-es választásokon pótképviselői mandátumhoz juttatták – ennek akkor már sem politikai, sem egzisztenciális jelentősége nem volt. A kommunisták ügyesen építve B. G. N. karriervágyára bevonták a nagykereskedők szövetségének felszámolásába, amelyet 1948 elejétől elnökként ő irányított.

B. G. N. 1950-ben visszavonult az akkor már kis kapacitással, egy-két alkalmazottal működő rákospalotai tápszerüzemébe. Fokozódó hatósági zaklatások érték, teljesíthetetlen adókat róttak ki rá, majd gazdasági visszaélésekre hivatkozva büntető eljárásokat indítottak ellene. „1952-ben a [Belkereskedelmi] minisztérium el akarta venni egyetlen megélhetésem, kisipari üzemem ú. n. gyártási engedélyeit. Majd mikor nem hagytam magam, fellebbeztem, bűnvádi feljelentést tett ellenem. A bíróság meg sem hallgatva ellenérveimet, elutasítva bizonyítás kiegészítő indítványomat 3 évi börtönre ítélt első fokon. Megfellebbeztem. A közbejött amnesztia alapján az eljárást megszüntető felsőbb bírósági végzést kaptam. De hat hónapig ültettek alap nélkül börtönben: helyrehozhatatlan anyagi kárt okoztak” – írja 1958-ban kelt életsummázatában.⁷

A diktatúra 1953 utáni átmeneti enyhülésével vállalkozói, közéleti reményei visszatértek, de 1954 májusában újra pert akasztottak a nyakába. A fellebbviteli bíróság egy évvel később felmentette a vádak alól. 1956 őszén nyílott ismét alkalma kisipari tevékenysége felújítására.

A forradalom alatt a helyi reformer kommunisták és a tanácsi vezetők biztatására elvállalta a rákospalotai Nemzeti Tanács vezetését, és tagja lett a fővárosi forradalmi bizottságnak. Mindkét helyen a mérsékeltek közé tartozott: a kibontakozást a Nagy Imre vezetésű, az 1947-es viszonyokat visszaidéző koalíciós kormány irányításával képzelte el. Ellenezte a kilépést a Varsói Szerződésből, és Rákospalotán nem váltotta le a tanácsi vezetőket; ennek köszönhetően a politikai megtorlást néhány hetes internálással megúszta. A Kádár-rendszer apparátusának azonban még lojális támogatóként sem volt szüksége rá. Hiába bizonygatta forradalmai múltját, tanácsköztársaságbeli aktivitását, egyre több méltánytalanság érte. Kisebbik lányát középiskolába se akarták felvenni, árdrágítás, üzérkedés címén 1957 szeptemberében pedig újra eljárást indítottak ellene, amely még 1958 végén sem zárult le. „Ismét teljesen alaptalanul hat hónapot ültem börtönben. Nehezen kiszabadultam. Elmúlt 15 hónap, ítélet még mindig nincs. Közben az üzem bezárva, az áru és anyag pusztul, én és családom nélkülöz. A perben az egyik hatósági vezető tisztviselő tanúvallomásában kijelentette, és jegyzőkönyvben is van, hogy mindez ťpolitikai okokból történt velem szemben, jóllehet az illetékeseket figyelmeztették arra, hogy ez törvénysértést jelent.Ť Ehhez nem kell kommentár.”⁸

Élete utolsó másfél évtizedében többnyire szellemi alkalmi munkákból élt. Pályázatok, kérelmek tucatjával bombázta a munkaadókat: az állásajánlatokra többnyire az újságok apróhirdetési rovatában figyelt fel.

Vagyonát még az ötvenes években kénytelen volt felélni, így ekkor már csak értékei utolsó darabjait adogatta el, vitte zálogházba. Családi élete megromlott: 1927-ben és 1945-ben született két lánya saját életét élte, harmadik felesége pedig az ő nőügyei miatt eltávolodott tőle.⁹

Alkalmazkodóképessége csökkent. A Kádár-korszak már nem az ő világa volt. 1969-ben halt meg.

Az életrajzi összefoglaló B. G. N. irathagyatékában fennmaradt dokumentumok alapján készült. Ezek között önéletrajzok is találhatók, amelyek konstans és változó elemeket egyaránt tartalmaznak, attól függően, hogy mikor és milyen céllal íródtak. A továbbiakban három önéletrajzi összetevőt – a származást, a politikai szereplést és a vállalkozói karriert – vizsgáljuk közelebbről. A fő következtetés máris megelőlegezhető: az önéletrajz-variációk a hatalomnak és önmagának kiszolgáltatott XX. századi ember viszontagságait példázzák.

Önéletrajzi változatok a származásra

B. G. N. Horthy-korszakbeli önéletírásaiban a család nemesi eredetét hangsúlyozta, míg az 1945 utáni évtizedekben azokat a szálakat fejtette ki, amelyekkel elődeit a haladó, osztályharcos forradalmi hagyományokhoz kapcsolhatta.

A két világháború között nem csupán divat volt az őskutatás: az előkelő eredetnek presztízsnövelő hatása is volt. B. G. N. nem is mulasztotta el, hogy minden adandó alkalommal ne hivatkozzon őseire. A számos Gorzó közül nem egykönnyen választotta ki azokat, akiknek nemessége igazolható volt. A kárpátaljai Bilke bizonyíthatóan családi birtok volt valaha, helyileg innen eredeztette nemességét. B. G. N. 1931-ben kérvényezte a kormányzónál a XVII. században feledésbe ment nemessége újbóli elismerését, amit meg is kapott: ekkortól használhatta hivatalosan a Gorzó előtt a Bilkei előtagot. A harmincas évek közepén Dzsingisz kánig vezette vissza családját. Szerinte Batu-kán ükunokája, a mohamedán hitű Karacsin volt a Gorzók őse. Róla nevezte el az 1940-es évek elején fűszerpótlóit – többek között a citrompótlót és a borspótlót.¹⁰

A második világháborút követően eltörölték a címeket és a rangokat, előnnyé a munkás-, illetve a szegényparaszti származás vált. A „veszteséget” olyan ősökkel lehetett kompenzálni, akik beilleszthetők voltak az osztályharcra szűkölő, nacionalista-kommunista historizáló történetírásba. Így B. G. N. 1945 utáni önéletrajzaiban már csupán a Dózsa felkelésben résztvevő Gorzó Simonra hivatkozott, az anyai ősök közül – édesanyját Madarász Etelkának hívták – pedig valamennyi Madarászt felsorolt, akiknek köze volt akár politikusként (Madarász József és Madarász László), akár festőművészként (Madarász Viktor) az 1948–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz. Ágyúkészítő Gorzót is talált, akinek történelmi jelentőségét Gábor Áronéhoz hasonlította.

1945 után büszkélkedett unokatestvérével, Madarász Györggyel, akit korábban nemhogy nem emlegetett, hanem legszívesebben még az emlékezetéből is kitörölt volna. Madarász 1919-ben feladta a kommünt szidó tiszttársait a diktatúra politikai rendőrségének: egyikük életével fizetett szabadszájúságáért és állítólagos szervezkedéséért. A Tanácsköztársaság után életfogytiglani fegyházra ítélt rokon fogolycserével a Szovjetunióba került, majd Franciaországba ment. B. G. N. a kommün konjunktúrája idején sem ment sokra a család jó hírnevét korábban beárnyékoló rokonnal: Madarász bezárkózott a jelenbe; minden múltba vezető szálat elvágott, így a kommunista propaganda számára érdektelenné vált.

Származására kitér abban a családjának(?), saját magának(?), az utókornak(?) szánt életösszegzésben is, amelyet 1958-ban vetett papírra. „Osztályidegen vagyok-e én? És ha az lennék, 1918 és 1958 közötti tetteim semmi érdemet, semmi méltánylást nem jelentenek? Felelni nem az én kötelességem”– írja keserűen.¹¹

Variációk a politikai szereplésre

A Horthy-korszakban egyértelműen hátránynak számított az 1918-1919-es múlt, 1945 után viszont hivatkozni lehetett rá. B. G. N. 1945 előtt írt önéletrajzaiból kihagyta az 1918 őszétől 1919 nyaráig terjedő hónapokat. A második világháború után éppen ellenkezően: kiemelte a forradalmak alatti politikai, közéleti szerepvállalását. Önéletrajzaiban ekkor már nem egyszer idézte az őt a tanárságtól eltiltó 1920-as fegyelmi döntés következő passzusát: „Agitációs beszédeiben olyasmiket mondott, mint például: ťNégyszáz esztendőn keresztül hazugságot hirdettünk az iskolában és a szószékenŤ”, amivel igencsak beleillett az 1945 utáni politikai-ideológiai fősodorba. Ekkori életrajzaiban hangsúlyozta, hogy az ő hatékony közbenjárásával sikerült megvédeni a polgári értékeket. Ez felelt meg párthovatartozásának, de illett életfelfogásához, világnézetéhez is.

A második világháború befejezését közvetlenül követő években írt életleírásában elhallgatta, hogy 1918-ban a szociáldemokrata párt képviseletében lett nemzeti tanácsi, majd direktóriumi elnök. B. G. N. 1945-ben a polgárság politikai érdekképviseletét vállalta fel, és nem akarta, hogy politikai szélkakasnak tartsák. A kommunista hatalomátvétel után azonban, főként az ötvenes évek második felétől kezdve, amikor már polgári demokratának lenni egyértelműen hátránynak számított: munkásmozgalmi múltját emelte ki. Egyik önéletrajzában azt állította, hogy 1929-ig tagja volt a szociáldemokrata pártnak, amit kétkedéssel kell fogadnunk.

A legendák világába tartozik, hogy a Felvidék visszafoglalásakor a harcoló csapatokat vezette. A magántörténelem-szépítés motivációja érthető: a munkásmozgalom, a Tanácsköztársaság ezekben az években lett a pártállami történetírás kiemelt fejezete, miközben szinte minden, ami a polgársággal összefüggött, pejoratív jelentést kapott. A Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt kikerült a hivatalos történetírás figyelemköréből: a demokratikus polgári hagyományok leértékelődtek, elfelejtődtek. Nem lett volna észszerű, sőt kárára válhatott volna, ha B. G. N. 1950-es évekbeli önéletrajzaiban a polgári pártokban kifejtett tevékenységére hivatkozik.

Nemzeti bizottsági elnökségét, képviselőségét elsősorban azokban az önéletrajzaiban emlegette, amelyekben az őt ért – legtöbbször gazdasági – sérelmek ellen tiltakozott, vagy az ellene indított gazdasági peres eljárásokban védte magát. Nem mulasztotta el megemlíteni az ismert kommunista Házi Árpádhoz fűződő jó kapcsolatát, aki Pest megyei alispán volt, amikor ő a megyei Nemzeti Bizottság társelnökeként tevékenykedett.

Az 1950-es évek elejéről keletkezett önéletrajzaiból tudható, hogy B. G. N. Révai József tanácsára választotta 1945-ben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai közül a Magyar Kommunista Párt helyett a Polgári Demokrata Pártot. Ne gondoljunk kriptokommunistaságra! 1945 nyarán a népfrontot működtető kommunistáknak szükségük volt polgári demokratapárti közszereplőkre: a nemzeti bizottságokban, igazoló bizottságokban e párt képviselőit illette az egyik hely, hiányuk a politikai konstrukció működőképességét veszélyeztette volna, ezért, ha kellett, segítettek a társpárt megszervezésében. Az ipari vállalatot működtető, (dzsentri)polgárként gondolkodó B. G. N. természetes közegére lelt a Polgári Demokrata Pártban, amelyet akkor sem hagyott el, amikor a párt a kommunista manipulációk következtében elvesztette legkiválóbbjait. Ragaszkodásának nem elvtelenség, hanem a pártpolitikai csatározások iránti közömbösség lehetett az egyik oka. A másik ok: igencsak kedvére való volt a politikus szerep – nem akarta elveszíteni.

B. G. N. nem látott lényegi különbséget az egyes koalíciós pártok politikai vonala között. A szervezés viszont életeleme volt, s erre a megkisebbedett PDP, illetve az MRP is lehetőséget adott.

Leginkább 1945 és 1948 között volt szinkronban korával, és erre utal ebben a négy évben keletkezett autobiográfiáinak elégedett hangvétele is. Nézeteiről a legtöbbet abból a kérdőívből tudhatunk meg, amelyet akkor töltött ki, amikor felvételét kérte a szabadkőművesek közé. „Római katolikus vallásban születtem. Néhány évig a premontrei rend tagja voltam. Kiléptem. Áttértem a református vallásra. A vallásokat tisztelem. [...] Fiatalabb koromban szocialista elveket vallottam. Ma nem vagyok a marxizmus feltétlen híve, de vallom, hogy a polgári társadalomnak erősen szocialisztikusnak kell lennie. Politikai és egyéb beszédeimben, valamint írásaimban a szabadságeszmék híve vagyok, vallom a feltétlen emberi tisztesség és krisztusi szeretet szükségességét.”¹²

Az 1950-es években írott önéletrajzaiban a politikai változások számára hátrányos következményeit – perei, házának államosítása – vélte enyhíteni egykori kommunista kapcsolatai felemlegetésével. 1957-es politikai meghurcolása idején arra számított, hogy előnyére válhat azoknak az időszakoknak – a koalíciós éveknek és az 1956-os forradalomnak – a felemlegetése, amikor együtt dolgozott a kommunistákkal.

Büszke volt 1956-os forradalmi bizottsági szereplésére. Önéletrajzaiban hivatkozott a rákospalotai kommunista vezetőkre, akik megköszönték neki, hogy a zavaros napokban rendet tartott, és megvédte őket a támadásoktól. Az 1956-os eseményeket a forradalmat leverők szemszögéből taglaló Fehér könyvből sokszor idézte azt a részt, amely szerint a fővárosi forradalmi bizottságban egyedül ő ellenezte a kilépést a Varsói Szerződésből.¹³ „Ez akkor kockázatos és veszedelmes kijelentés volt, hiszen köztudomású, hogy 1956. november 1-jén az akkori kormány, amelynek tagjai közül több ma is aktív politikus, a Varsói Szerződés felbontását egyhanguan megszavazta. Méltán nevezett tehát engem a Fehér könyv II. kötete józan polgári politikusnak” – írta 1958 végén.¹⁴

Az átértékelt vállalkozói múlt

B. G. N.-t egyik közeli rozsnyói ismerőse juttatta 1921-ben jól jövedelmező vezető pozícióba a budapesti Klein és Társa illatszer- és szappangyárban. Az 1867-es kiegyezés évében alapított, nemzetközi hírű gyár már régen túljutott a zeniten, amikor B. G. N. a céghez került. Zsidó tulajdonosainak jól jött a széleskörű bankári kapcsolatokkal és kereskedői tapasztalattal is rendelkező, több nyelven beszélő, keresztény B. G. N. Dinamikus egyénisége felfrissülést hozott az igazgatói testületbe, és egy-két év múlva a lembergi leányvállalat irányítását is rábízták. Tettvágya, állandó ötletei szembeállították a vezetés régi tagjaival, köztük protektorával is. A húszas évek végén a gyár csődközelbe jutott, és az új társtulajdonosok már nem tartottak igényt B. G. N. – egyébként igen jól megfizetett – szolgálataira. 1945 után mindenekelőtt a Polgári Demokrata Párthoz kapcsolódó önéletrajzaiban – képviselői életrajzában, szabadkőműves felvétele során, választási kampányban stb. – hivatkozott gyárigazgatói múltjára, amelyet 1948 után annál inkább igyekezett elhallgatni, vagy beosztott állássá kisebbíteni. (Amikor például a hatvanas évek elején könyvelőként szeretett volna elhelyezkedni, önéletrajzában arról írt, hogy ilyen jellegű munkát már a Klein Szappangyárban is végzett.)

Összegzés

B. G. N. életét a magánélet, a politika, a vállalkozás-szervezés és az irodalom töltötte ki. Életleírásaiban e négy tevékenységi forma nem egyforma súllyal szerepel. Mindenekelőtt megélhetési forrásainak, érvényesülési lehetőségeinek változása, valamint a politikai átalakulások hatása rekonstruálható belőlük. Nem csupán B. G. N. életének fordulópontjai tárulnak fel bennük, hanem az ország állandóan változó politikai és morális arculata is felsejlik a sorok mögött.

A premontrei szerzetesből vállalkozó polgárrá és politikussá lett B. G. N. önéletrajzainak elemzése során is felvetődik a fikció és a valóság, a tényszerűség és a kitalálás, az igazság és a hazugság problémája.

Egy életút többféle módon rekonstruálható. Az esztétikai, a tudományos és az erkölcsi megközelítés más-más ábrázolási módot kíván. Az életét szépirodalmi alkotássá formáló írótól senki sem kéri számon élettényei meghamisítását, hiszen a fikció az irodalmi alkotás lényegi sajátja.¹⁵ Ha a történész a múlt tudományos felidézésekor nem tartja be szakmája szabályait, hitelét veszti. A határ e két diszciplína között nem áthághatatlan: az utóbbi időkben meggyőző érvelések olvashatók az esztétikai és a tudományos megjelenítési mód közeledéséről, egybefonódásáról.¹⁶

Az állásért vagy egyéb célból önéletrajzot író ember önnön életének tényeit variálja.¹⁷ Őt leginkább a (szokás)jog köti: ha csúsztatáson, hazugságon érik, nem csupán hitele csorbul, hanem esetleg büntetőjogilag is felelősségre vonható.

A rendszerváltozások kikezdik a hagyományt, átformálják az ideológiát, a korábbi közösségi normákat jórészt relativizálják: mindez kedvez a személyes múlt átértelmezésének.

Az önéletrajzíró nem egyszer rákényszerül élete tényeinek stilizálására, amivel olykor lelki szükségleteit is kielégítheti. B. G. N.-t nem csupán egyéni érdekei késztették arra, hogy egy életbiztosítási kérdőív kitöltése során 18 évesen elhunyt öccse halálának okául ezt írja be: „elesett az első világháborúban”. Ha az igazi halálokot, a tüdőbajt tünteti fel, feltehetően magasabb biztosítási díjat kellett volna fizetnie. A tuberkulózisának súlyos stádiumában lévő tüdőbeteg öcs önként, mintegy tudatalatti öngyilkossági szándékkal jelentkezett katonának, és az első kiképzési gyakorlatokon szerzett tüdőgyulladása tette akuttá az akkor még gyógyíthatatlan betegségét. B. G. N.-nek könnyebb volt elviselni a veszteséget, ha öccsét a háború hősi halottjának tudja. Nem csupán a hivatalos iratokban, hanem idősebb korában írt magánleveleiben is hősi halottként emlegeti testvérét, vagyis azt fogadta el valóságnak, amit hinni szeretett volna.¹⁸

B. G. N.-t az érdek és a szükség vitte rá arra, hogy autobiográfiáiban időnként stilizálja, átszerkessze, megváltoztassa – lényegében meghamisítsa önnön történelmét. Önéletrajzaiban akadnak azonban olyan szakaszok, illetve elemek, amelyeket nem diszkreditált a változó idő: sem szépíteni, sem letagadni nem kellett őket, legfeljebb elhallgatni. Ez áll az 1918-as, az 1945-1946-os és az 1956-os közéleti szereplése. Mindhárom esetben tevékenysége adekvát volt világfelfogásával, jellemével, képességeivel, vagyis ezekben a viszonylag demokratikus időszakokban nyílt leginkább lehetősége az önkiteljesedésre.

Jegyzetek

[1] Bilkei Gorzó Nándor 17 irattári folyóméter terjedelmű iratanyagát, amelyet – nem egészen szakszerűen – maga rendezett, 1964-ben adta át a Magyar Országos Levéltárban megőrzésre abban a reményben, hogy élete felkelti majd az utókor érdeklődését. A kisebb személyi fondok között őrzött irategyüttes jelzete P 1494. A továbbiakban lábjegyzetben csak az egyes csomók számát és a hivatkozott irat oldalszámát adjuk meg.

[2] A B. G. N. életéről megjelent egyetlen korunkbeli összefoglalónak csaknem valamennyi adata hibás, ami azért elszomorító, mert a gyanútlan olvasó általában autentikus forrásként kezeli az életrajzi lexikonokat, a politikusi életpályákat felvonultató enciklopédiákat. Az okozhatta a kisiklást, hogy a biográfia összeállítói elhitték és szolgaian átvették a leszármazott(ak) életmagyarázatát, vakon megbíztak a családtagok emlékezetében.  Az Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja. 1944–1945. A Magyar Országgyűlés kiadása, Budapest, 1994. 156–157. o.

[3] Egy forradalmi pályafutás. Fehér pap mint bolseviki kormányzótanácsi biztos. Kassai Napló, 1919. december 7.

[4] Vági Zoltán: Endre László. Fajvédelem és bürokratikus antiszemitizmus a közigazgatási gyakorlatban 1919–1944. In Tanulmányok a holokausztról II. Radolph L. Braham (Szerk.). Budapest, Balassi Kiadó, 2002, 110–118. o. B. G. N. ellenállói múltjának, Horthy-korszakbeli üldöztetésének bemutatásakor főként életének erre a mozzanatára hivatkozott. Valójában nem csupán világnézeti szembeállásról volt szó az új alispán és a főlevéltárnoki állásra pályázó B. G. N. között, sokkal inkább a korábbi karrierlehetőségek megszűnéséről. B. G. N. a bukott alispán, Erdélyi Lóránt protezsáltja és egyik leghűségesebb munkatársa volt. Endre Lászlóhoz is alkalmazkodni kívánt, ő azonban mereven elutasította közeledési gesztusait. B. G. N. igazságtalannak érzett mellőzésébe nem nyugodott bele: a belügyminiszternek címzett 50 oldalas memorandumban részletezte Endre László önkényeskedéseit. Konfliktusuk megegyezéssel zárult. 

[5] A magyar, úri középosztálybeli vállalkozó polgárról lásd Gyáni Gábor összefoglalóját. Gyáni Gábor: Fejezetek a polgárság hazai történetéből. Múltunk. 2000. 3. sz. különösen 53–59. o.

[6] Magas nyugdíját 1950-ben a minimális nyugdíjra – 900 forintról 260 forintra – csökkentették. 1964-ben 500 forintot utaltak ki neki havonta. B. G. N. 1938-ban 20 000 pengőre, 1945 tavaszán 200 000 pengőre taksálta vagyonát, amelybe nem számította be ingatlanjait, amelyeket lányai és felesége nevére iratott. A vagyonára vonatkozó adatok kereskedői igazolási eljárásához kiállított, 1945 tavaszán kelt kérdőívről valók.

[7] Politikai pályám mérlege, 1918–1958. Negyven éves jubileum. 1958. november 28. 2. cs. 18. o.

[8] Uo. 19–20. o.

[9] B. G. N. háromszor nősült. Első felesége 12 évvel volt fiatalabb nála: őt még akkor ismerte meg, amikor a rozsnyói műkedvelő színjátszókat irányította. A politikusi, közszereplői ambíciói mellett a 16 éves lány iránti szerelmének is része volt abban, hogy kilépett a premontrei rendből. Tőle 1926-ban vált el élettársává lett háztartási alkalmazottjuk miatt, akitől első gyermeke született. Második és harmadik felesége évtizedekkel volt fiatalabbak nála. Mindhárom felesége középosztálybeli családból származott.

[10] „Korábban a család eredetét vlachnak, Hóman–Szekfű nagy magyar történeti könyvében kun eredetűnek mondja. [...] Az újabb kutatások kétségtelenül bebizonyították a Bassaraba vonalon a mongol császárok törzsrokonságát” – írja egy távolabbi rokonának címzett levelében B. G. N. 1966. augusztus 12. 2. cs. 16–17. o.

[11] Politikai pályám mérlege, 1918–1958. Negyven éves jubileum. 1958. november 28. 2. cs. 20. o.

[12] A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy t. vezetőségének. 1946. március 13. 29. cs. 41. o.

[13] „Bilkei Gorzó Nándor (demokratapárti) í varsói szerződésről azt mondta, hogy annak felmondása az adott nemzetközi helyzetben veszedelmes lépés, olyan katasztrófához vezethet, ťamelyhez képest még Mohács sem mérhető, ezzel a tűzcsóvával tehát óvatosan játsszunk.Ť” Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. II. Budapest, Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, [1957] 51. o.

[14] Politikai pályám mérlege, 1918–1958. Negyven éves jubileum. 1958. november 28. 2. cs. 15. o.

[15] Thomka Beáta: História, életrajz, fikció. In Tanulmányok Kassák Lajosról. Budapest, 2000, Anonymus. 150–158. o.

[16] Lásd mindenekelőtt Hayden White: A történelem terhe. Budapest, Osiris – Gond, 1997 és Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? In Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág Kiadó, 2000. 48–70. o.

[17] Lásd K. Horváth Zsolt: „Emlékező” én-történelmek: önéletrajz, mint társas fikció a totalitarizmus éveiben. In Mikrotörténelem. Vívmányok és korlátok. (Rendi társadalom – polgári társadalom. 12.) A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti egyesület és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár kiadványa, Miskolc, 2003. 414–424. o.

[18] Az „igazság” viszonylagosságának nagy irodalma van, a probléma főként a filozófusokat és az írókat foglalkoztatja. „A megismert igazság logikusan az a hazugság, amely, ha nem kerül napvilágra, maga az igazság. [...] Egész olvasólétünk alatt sohasem olvastunk igazságot, akkor sem, ha folyton tényeket olvastunk. Mindig hazugságot igazságként, igazságot hazugságként, és így tovább. Attól függ, hogy hazudni akarunk-e, vagy az igazságot elmondani és leírni, még ha sohasem tartalmazhatja az igazságot, soha nem lehet az igazság” – írja Thomas Bernhard: Egy hátraarc (A pince). Ab Ovo, Budapest, 1994. 41–42. o.