„Az új kormány bemutatkozása óta az egész országban magasra csaptak a szenvedélyek. Országszerte hatalmas indulatok szabadultak fel, s ezek kötelezővé teszik valamennyiünk számára a leggondosabb mérlegelést, a lelkiismeret legnagyobb erőfeszítését.” (Déry Tibor felszólalása a Magyar Írók Szövetsége MDP szervezetének 1953. július 15-én tartott taggyűlésén)

„Zelk megint tele van halálhangulattal. Benjámin elkeseredett, Déry, Háy ki akarnak lépni a szövetségből. Úgy látszik, van valaki vagy valakik, akik tönkre akarják tenni a magyar irodalmat.” (Máté György felszólalása az Írószövetség MDP szervezetének 1953. augusztus 22-i vezetőségi ülésen)

 

A kommunista párt politikájának 1953. nyári megváltozása ¹ , a „túl gyors ébredés”² a szép álomból megrázkódtatásszerűen érte a rendszer elkötelezett híveit. Az igazságos, közösségi társadalomról ábrándozóknak rá kellett (volna) döbbenniük arra, hogy törvénytelen eszközökkel élő, zsarnoki hatalmat támogattak.

A kudarc beismerése elviselhetetlennek, már-már önfeladásnak tűnt. A párttagok jelentős része megzavarodva, értetlenkedve fogadta a június végi, július eleji bejelentéseket a „vonal” módosulásáról. Bár jó kommunista módjára hinni akartak a legfelsőbb szinten hozott döntésekben, sokuknak fejtörést okozott az 1948–1949-ben „ jobboldali elhajlása” miatt félreállított Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése.

Akik nem csupán elfogadták, hanem mint meggyőződéses kommunisták meg is akarták érteni a változásokat, nehéz helyzetbe kerültek. Éppen szilárd elkötelezettségük gátolta őket abban, hogy azonnal az „új szakasz” lelkes híveivé váljanak: időre volt szükségük, hogy megemésszék a történteket. A változások bejelentésének következetlensége, felemássága, valamint a nacionalizmus érzékelhető feléledése sem segítette eszmélésüket. Hittek a proletárdiktatúrában, a munkásosztály vezető szerepében, az internacionalizmusban, a nemzetközpontúságot „burzsoá csökevénynek”, az átmeneti korszak velejárójának tartották. Hittek a Szovjetunióban, az erősebb, tapasztaltabb „testvérben”, és nem akartak tudomást venni az orosz nacionalizmusról, Magyarország birodalmi alávetettségéről. A múlt kibeszéletlensége, illetve politikai-propagandacélú kisajátítása miatt is nehéz volt elválasztani a magyar érdekek védelmét, nemzeti sérelmek jogos jóvátételi igényét a karrierorientált, kirekesztő, nem egyszer antiszemita konnotációjú nacionalizmustól. A kommunista értelmiségiek önvizsgálata tartós, nem egyszer őket magukat hátrányosan érintő következményekkel járt: az 1953 nyarán még bizalmatlan, bizonytalankodó kommunisták éppen akkor álltak Nagy Imre mellé, akkor értették meg az általa képviselt politika „demokratikus szocialista” jellegét, amikor nem csupán az itthoni kommunista vezetők, hanem az őt hatalomra juttató moszkvaiak is kezdtek elpártolni tőle.

Ez az írás a politikai változásokra reagáló kommunista és „útitárs” (a társutas népiek) írók nézeteit, véleménymódosulásait rekonstruálja a Nagy Imre nevéhez kapcsolódó „új szakasz” bejelentését követő hónapokban. Bemutatja a másik oldalt is: a politikusok vélekedését az írókról. Nagy Imre ekkor még nem sorolható közéjük: őt ekkor még nemigen foglalkoztatták az írók.³

1953 nyarán a miniszterelnökváltás – Rákosi Mátyást Nagy Imre követte – mellett a kultúrdiktáror, Révai József menesztése volt a legnagyobb szenzáció. Mint ahogy a radikális politikai bejelentések is – a pártvezetés és a pártfunkcionárius gárda kívánságára, valamint egészséges hatalommegtartási késztetésből – lassan végrehajtható, mérsékelt intézkedésekké szelídültek, ugyanúgy kultúra irányításának megváltozása sem alakította át az irodalmi, művészeti életet. Révai nehezen volt pótolható, s nem is igen akarták mellőzni. Köztudott volt, hogy nem szívelheti Nagy Imrét, így a miniszterelnököt gyanakodva szemlélők és az ellene áskálódók szövetségest láttak benne. De azok is benne bíztak, akiknek ugyan nem sokat jelentett Nagy Imre, de annál inkább foglalkoztatták őket azok a „nacionalista bolsevik” (Litván György) kommunista írók, irodalmárok, akik az új vizeken behajózva akarták megelőzni az addig náluk erősebbnek tűnő „derékhadat”: Déry Tibort, Aczél Tamást, Benjámin Lászlót, Zelk Zoltánt, Kuczka Pétert és a többieket.

Révai helyét a Népművelési Minisztériumban a népi íróból kommunistává lett, alkalmazkodó Darvas József foglalta el, ténylegesen azonban a pártközpont illetékes osztálya – az Agitációs és Propaganda Osztály – irányította a kultúrát, élén Horváth Mártonnal, aki továbbra is kikérte Révai véleményét, de pártszerűségből és saját biztonsága érdekében minden lényeges és lényegtelen ügyben Rákosi Mátyáshoz is fordult, ami tovább lassította a megindulni látszó reformfolyamatot.

Horváth Márton három héttel az „új szakasz” meghirdetése után a párt első emberének írt levelében fejtette ki kétségeit a változásokkal kapcsolatban: „Darvas elvtárs beszédet tartott az íróknak, melyben nagylelkűen fejtegette (nyilván a KV-határozatra gondolva), hogy azért nem volt minden [kiemelés az eredetiben] rossz, amit a párt az elmúlt években csinált. Ma sem értik teljesen a helyzetet az én közvetlen munkaterületemen: a Szabad Népnél (ezt Rákosi elvtárs is tapasztalhatta), az Agit-prop. Osztályon, és attól tartok, hogy ez nem csak az én hibám. A pártban tapasztalható passzivitás egyik oka a bizonytalanság (a nyilvánosságra került pártmegnyilvánulások ellentmondásai miatt); a másik oka, hogy az aktíván⁴ (szükségszerűen) túlságosan visszarántottuk a gyeplőt, s olyan illúziók támadtak, hogy minden marad a régiben.” Forduljon az MDP KV, vagyis Rákosi – javasolta Horváth – a szovjet vezetőkhöz: enyhítsék szigorú bírálatukat – ezt a bukott Berijára, mint a magyarokat ért kritika értelmi szerzőjére hivatkozva lehetne megtenni. „Módosítsák az olyan megjelöléseket, melyek nem csak jelzők, hanem elvi megítélés kérdései: ťkalandorpolitikaŤ, a párt és a tömegek viszonya ťmegromlottŤ, a ťmagyarŤ származás kérdése (a javasolt káderpolitika teljes helyeslése mellett) stb. Javasoljuk módosítani az olyan elvtársak munkájáról alkotott egyoldalú képet, mint Révai és Farkas [Mihály] elvtárs.” „Lehet, hogy nyitott kaput döngetek – olvassuk az utóiratban –, [de] nagy veszélyt jelentene, ha lebecsülnénk a pártot ért megrázkódtatás utóhatását, vagy ha a budapesti aktíva után belesüppednénk a termelés egyébként óriási jelentőségű napi feladataiba, és túlságosan elodáznánk a felmerült kérdések megválaszolását. Javaslom, hogy Rákosi elvtárs mutassa meg levelemet Nagy Imre és Gerő Ernő elvtársaknak.⁵ ”

Az Írószövetségbe három nappal a július 4-i Nagy Imre-beszéd után ellátogatott Erdei Ferenc, akit egykori parasztpártiként és szociográfusként különösen a parasztságot ért sérelmek foglalkoztatták, amelyeknek a pártpolitika hű végrehajtójaként ő is okozója volt. Őszinte önkritikája mély benyomást tett a csaknem félszáz jelenlévőre: „Én mint földművelődésügyi miniszter egyik vezető végrehajtója voltam annak a hibás politikának, amelyet a mezőgazdaságban csináltunk, mégis nyugodt lélekkel nézek minden dolgozó magyar paraszt szemébe, mert becsületes szándék vezetett akkor is, mikor hibákat követtem el.” ⁶Ez a klubest lett az elkövetkező hetekben az írók közötti legfőbb beszédtéma. Sokan fel voltak háborodva amiatt, hogy nem kaptak meghívót a tájékoztatóra. A párttitkár azzal védekezett, hogy a korábbi klubestek negatív tapasztalatai alapján csak ötven meghívót küldtek ki, elsősorban azoknak, akikről úgy gondolták, érdekli őket az agrárpolitika változása. 20-25-en el is jöttek, köztük számos „útitárs”, és szinte valamennyi jelentős író, akiket – megérezve az új idők szelét – igencsak érdekelt a téma. Az írószövetségi párttagok zöme – köztük a szektás féltehetségek tucatjai – felháborodással vegyes irigységgel vették tudomásul, hogy valami megismételhetetlenből maradtak ki. Olyan izzó hangulatú, önkitárulkozó összejövetelt mulasztottak el, amelynek politikai tartalma nem az ő szájuk íze szerint való volt, pontosabban eltért a július közepétől már a visszatáncolás, az újradogmatizálódás jeleit mutató pártvonaltól. Erről a tanácskozásról nem maradt jegyzőkönyv, lehet, hogy nem is készült: a hirtelen, előkészítetlen változás (a dokumentálási kényszer – az éberség – lazulása) és a sietség egyaránt oka lehetett annak, hogy a szokásoktól eltérően erre az alkalomra nem hívtak parlamenti gyorsírót. Egy későbbi taggyűlési jegyzőkönyvből tudjuk, hogy Erdei tájékoztatója után Veres Péter szidta a pretoriánus, rossz kommunistákat, akik kompromittálták a szövetkezeti eszmét, s most miattuk oszlanak fel a már létező közös gazdaságok. A kommunisták egyik legfőbb szövetségesének számító Veres Péter különbséget tett a rossz és a jó kulák között, értve ez utóbbin a jómódú, példát adó mintagazdát. Ugyancsak innen van tudomásunk arról, hogy Örkény István, aki számos tehetséges társával együtt egyszerre kívánt jó író és jó kommunista lenni, krízisről beszélt, és hitet tett a szocializmus mellett.⁷

A változásokat a párttag írók kis csoportokban – pártcsoport-gyűléseken – értékelték. Ezeken a július 13-i és 14-i megbeszéléseken a Rákosi-pártiak voltak többségben. Felszólalásaikból egyaránt kiérezhető a tanácstalanság, a magabiztosság és az „ellenséges” megnyilvánulások miatti aggodalom.⁸

Sokan reménykedtek abban, hogy mellőzöttségük, amelyben Révai regnálása idején részük volt, megszűnik: végre ők is befolyásos szereplői lehetnek az irodalmi életnek.

Volt, aki szörnyülködve tette szóvá, hogy hallott olyan üzemről, ahol le akarták venni a falról „Rákosi elvtárs” képét. „Az üzemekből kisebb szerszámokat loptak el, sőt egy kőműves valami gépet is követelt, hogy azzal indítsa el műhelyét, a téeszekben valaki vetőgépet akart magának [sic].” „Mindegyik elvtárs beszélt arról – foglalta össze nyolc párttagtársa véleményét az egyik csoportbizalmi –, hogy milyen zavart keltett Nagy Imre elvtárs beszéde, s mennyire szükség volt, mennyire várták személy szerint is, a tömegek is Rákosi elvtárs beszámolóját.”

A politikai változás lélektani hatását illusztrálja egy másik, a színpadi szerzőket, dramaturgokat tömörítő pártcsoportban elhangzott vélemény: „Nagy Imre beszéde a bizonytalanság érzését keltette benne – és szerinte másokban is –, úgy érezte, a párt és a kormány hátralép, meghátrál […] a felbomlás állapota jelentkezett. Rákosi elvtárs beszédéből értette meg világosan, hogy nem meghátrálásról van szó, ellenkezőleg, előrehaladásról. […] A színházaknál Révai elvtársat sajnálták. […] Az ember nehezen barátkozik meg az újjal. A felszabadulás után például benne ellenállás volt a pártos irodalommal szemben. Hosszú, önmagával és másokkal folytatott harc után jött csak rá a pártos irodalom igazi értelmére, jelentőségére. Szeretné, ha a fordulat után nem más úton, hanem ugyanezen az úton, de helyesen vezetnék az írókat.” Egy másik felszólaló szerint az okozta a zavart, hogy „nem a párt beszélt először”, ami „ellentmond a Bolsevik Párt gyakorlatának”.

A változás igencsak megzavarta a felsőbb utasításokhoz szokott kultúr-csinyovnyikokat: „Egyes irodalmi posztokon dolgozó elvtársak nagyon bizonytalanok. Nem tudunk semmit mondani, mert a minisztériumtól nem kaptunk még szempontokat – mondják. A Rádió a megrendelt kéziratokat félreteszi, mert nem tudja, hogy imperialista-ellenes, vagy Tito-ellenes írásokat kell-e hozni. Az íróknak anyagi problémáik is vannak.”

A költői pártcsoportjában a katonaírókat patronáló Devecseri Gábor szerint „a fiatal katonaírókat rendkívül felvillanyozta Rákosi elvtárs beszámolója. Fenték a tollukat, hogy letörjék a kulák szarvát. (Sic!) Jelentkezett egy fiatal író, aki fel akarja dolgozni a Nagy Imre elvtárs beszédét követő és a Rákosi elvtárs beszámolójával végződő roppant feszültségű drámai hét eseményeit. Devecseri elvtárs kifejtette, hogy Nagy Imre elvtárs a tömegben rejlő óhajnak adott hangot, Rákosi elvtárs viszont az ellenség támadásán felháborodott tömegek harci elszántságát fejezte ki.”

A párttagok jelentős részének az lehetett a véleménye, mint az Írószövetség tekintélytisztelő adminisztrátorának, aki elmondta – olvassuk az egyik csoportértekezleti jegyzőkönyvben –, hogy „nem érzett örömujjongást Nagy elvtárs beszéde hallatára, de nagyon örült, hogy a párt és a kormány meglátta a kétségtelenül meglévő nehézségeket. Elszomorította azonban az, hogy voltak olyanok, akik félremagyarázták a rendelkezéseket, azt hitték, hogy megszűnik a baloldali kormányzat, megszűnik a szocializmus építése.”

A pártcsoport-gyűléseken ritka volt a kormányprogramért lelkesedő hang. Élete „legboldogabb napja volt a Nagy Imre-beszéd napja” – mondotta Keszi Imre, bár Veres Péter lelkesedése „kompromittálta az ő érzelmi álláspontját”. Szerinte nem a kormányprogram előadója, hanem tartalma a fontos. „Számára felszabadulást jelentett a fordulat. Évek óta konfliktus van benne: jó kommunista-e vagy sem? Mert egyes intézkedésekkel nem tudott egyetérteni, bár az intézkedések többségével egyetértett.” Csupán egyetlen pártcsoportban fordítottak figyelmet a kormányprogram születésének körülményeire: „Nagy Imre elvtárs beszédét a Politikai Bizottság helyben hagyta. Ha a párt nem értett volna egyet a beszéddel, Nagy Imre elvtárs nem mondhatta volna el.”

Burkoltan Nagy Imre-párti, mérsékelten Rákosi-ellenes vélemény is csak egy akadt: „Rákosi elvtárs a párt által elkövetett hibákkal, a kritika jövőbeli szerepével, a szabad véleménynyilvánítással, továbbá a törvénysértések felszámolásával sokkal kisebb súllyal foglalkozott, mint a kormányprogram.”

E szűkebb körben – 8-10 fő részvételével – elhangzott vélekedések összehasonlíthatók a nagyobb nyilvánosság – az írószövetségi párttaggyűlésen – elhangzottakkal, ahol a felszólalásokat immár csaknem másfélszáz ember követte feszült figyelemmel. „Keményen szikráztak a szemek, dörgött az ég” (Kuczka Péter). Erre az értékelő, kommentáló összejövetelre július 15-én került sor.

Aczél Tamás óvatoskodó bevezetőt tartott. Hosszasan fejtegette, hogy helytelen volt az adminisztratív irányítás, a túl gyors tempó ⁹. A tömegek és a vezetők közötti megromlott kapcsolat eszmei irányítással helyreállítható. Az írók – mondotta az előadó – nem mertek önállóak lenni, minden probléma megoldását a párttól várták, és csak magukban morogtak. A fortyogó ellenzékieskedést a jövőben a szabad, demokratikus viták megszűntetik. Az irodalompolitika nem szorul kiigazításra: a cél, a nemzeti egység, az 1951-es írókongresszusra megvalósult. A szocializmus győzelméig az írók sem mondhatnak le a pártirányításról – vélekedett. „Rákosi elvtárs beszédéből világosan kitűnt, hogy intézkedéseinket az ellenség gyengeségnek hitte, és nagy szarvakat kapott. A mi feladatunk, hogy az ellenség szarvát letörjük.”

Az írószövetségi párttaggyűlésen hét órán át sorjáztak a felszólalások. Valamennyiüket – kit tudatosabban, kit ösztönös magaféltésből – az foglalkoztatta, hogy mennyire kell megtagadnia múltját, pontosabban: hol a határ az elkövetett hibák beismerésében, a politikai fordulat után vállalható-e az addigi út? A politikai irányváltozás okozta sokkot csak úgy tudták elviselni, hogy meggyőzték magukat: csupán porszemek kerültek a tökéletes gépezetbe. Ha az addigiaknál lelkesebben és önkritikusabban építik a szocializmust, az eredmény nem marad el. A hárítás lélektani mechanizmusa lépett működésbe: a bürokraták, a lélektelen állami és társadalmi funkcionáriusok, Urbán Ernő megfogalmazása szerint „a fafejűek és pudvásagyúak” torzították el a párt alapvetően helyes politikáját. Hibák történtek csupán, amelyek kijavíthatók. Az irodalomra vonatkoztatva: a párthegemóniára a tömegek nevelése érdekében továbbra is szükség van, ami csak a szocialista realizmus módszerével lehetséges. A kívánatos változások csak felülről lefelé, a párt irányításával hajthatók végre. Ennél, mint látni fogjuk, az elkövetkezendő hónapokban a pártközpontban sem jutottak többre.

A helyzeten meditáló kommunisták közül alig egy-két hozzászóló beszélt a kialakult helyzet ellentmondásosságáról. Le is dorongolták őket a többiek pesszimizmusukért, defetista hangulatkeltésükért. Holott a hit csapdájában vergődve ők sem jutottak messzire.

Egyikük (Teknős Péter író-újságíró) szerint a propaganda hazug képet fest a tömegek hangulatáról. A hatezer munkást fogalakozó Klement Gottwald Villamossági Gyárban azt tapasztalta, hogy az emberek nem érzékelik a változások kedvező hatását: „csak a zöldfélék ára ment le – mondták neki az asszonyok –, liszt ma sem kapható, s a zsírnak is változatlan az ára.” Sztahanovista szakmunkásoktól hallotta: „Még semmi sem biztos, majd meglátjuk, mi következik. […] most újra elölről kezdhetjük az egész dolgot falun, mert hiszen megszűnnek a termelőszövetkezetek, újra kezdődik a magánvállalkozás is, mert iparengedélyeket fogunk adni a kisiparosoknak. Betanított gépmunkások azt mondták, hogy van ugyan árleszállítás, de nem azoknál a cikkeknél, amelyekre a munkásoknak legnagyobb szükségük van, mert pl. a mikádónak, a rövid kabátnak ment le az ára, s arra a munkásnak semmi szüksége nincs.” A felszólaló kifogásolta, hogy az MDP központi lapja a parasztságnak nyújtott segítségnek tünteti fel a törvénytelenségek felszámolását: „Miért nem mondja a Szabad Nép úgy, ahogy Nagy Imre elvtárs mondta, hogy rátérünk a törvényességre, hogy nem fogjuk megengedni azt, hogy bárkivel szemben is nem törvényes eljárásokat foganatosítsanak.”

Déry Tibor előre leírta hol hideg, hol meleg mondandóját. Egy héttel korábbi felszólalására utalt: már a klubesten is sürgette a feléledő „reakció” elleni határozott fellépést. Balsejtelmei azóta megerősödtek. „Rákosi elvtárs beszéde őt igazolta”. Ő, ellentétben a gondolatait elrejtő, megzavarodott többséggel, őszinte lesz – mondotta. Őszintesége egyrészt abban állt, hogy az elkövetett hibákkal magyarázta a „pimasz” és „ravasz” „ellenség” számának növekedését¹⁰ , másrészt arról beszélt, mennyire elborzasztották a rendszerellenes fellépésekről szóló (rém)hírek¹¹ . Első megjegyzése kényelmetlen helyzetbe hozta azokat, akik magukra vették a kritikát, a második pánikhangulatot keltett bennük: mindkettő miatt Déryre haragudtak.

Az író szembesítette hallgatóságát azzal, amitől maguk is rettegtek: a túl nagy változások megrendíthetik a hatalmat, ami visszaveti őket is 1945 előtti helyzetükbe¹² . „Attól félek, hogy nem egy író elvtársunk is önkéntelenül hatása alá kerül annak a Mindent vissza!-hangulatnak, amelyet a reakciónak sikerült a nép egy részében életre keltenie. Mindent vissza? Szó sincs róla. Egy lépéssel sem megyünk vissza. A mi dolgunk most, hogy kijavítsuk a hibákat, a saját írói hibánkat és az irodalompolitika által reánk diktált hibákat” – mondotta Déry.

Az író a meggyőződéses kommunistákra váró nehézségeket sem hallgatta el: „Képzeljék el azt a falusi tanácselnököt, aki a járás vagy a megye utasítására, hogy a tervet betarthassák, a köteles beadáson felül az utolsó szem gabonáját, vetőmagját, fejadagját is elszedte a dolgozó parasztoknak. Milyen lelkiismerettel álljon ki most ezek elé az emberek elé, akiknek most azt mondják, hogy önkényes adminisztratív intézkedések áldozatai voltak. A reakció veszélye nem homályosíthatja el a szemünket akkor, amikor szemügyre kell vennünk a nép tényleges bajait.”

Hozzászólását Déry Révai-idézettel zárta, amelynek az volt az üzenete, hogy bár a politikus megbukott, az általa képviselt irodalompolitika továbbra is követendő.¹³

Keszi Imre – Déryvel ellentétben – bírálta az irodalompolitikát¹⁴ , de hitet tett az addigiaknál tágabban értelmezendő szocialista realizmus mellett ¹⁵. „Legyünk emberibb írók, akkor leszünk szocialistább írók” – mondotta, amit zárszavában Aczél Tamás különösen helytelenített.

A szektás moszkovitának ismert Gergely Sándor azokat képviselte, akik fejüket struccként a homokba dugva nem akartak tudomást venni az országos bajokról. Az általuk elképzelt proletárdiktatúra megvalósíthatóságának vakhite eltompította önvédelmi reflexeiket. Gergely így reagált Teknős Péter felszólalására: „Ha mi, mint ahogy Teknős elvtárs kívánta, a Szabad Népben megírnánk, hogy néhány megkótyagosodott asszony vagy férfi vagy sztahanovista vagy funkcionárius kétségbeesik, vagy néhány megbújt csirkefogó üvöltözik, s ezeknek a hangját adná vissza a Szabad Nép, akkor aláásná azokat az óriási eredményeket, amelyeket a proletáriátus már eddig is elért. (Úgy van! Úgy van! Taps.)¹⁶ ” A semmitmondó, „kincstári” vonalat Darvas József képviselte.

Az Írószövetség pártvezetőségében egyesek – leginkább Gergely Sándor – a nyár folyamán egyre sötétebb képet festettek a jobboldal előretöréséről, amin ők egyértelműen a Nagy Imre beszéden felbátorodott nacionalisták megélénkülő tevékenységét értették. Kifogásolták például, hogy Tamási Áronnak két „múltba néző” regénye is megjelent, amelyekből az irodalmi lapok részleteket közöltek ¹⁷. Volt, aki kimondta – Király István a népiekhez és a kommunista párthoz egyaránt vonzódó kritikus, irodalomtörténész –, hogy a kommunisták hatalomra jutása óta emlegetett klikkharcok mögött az „útitárs-kérdés” van, vagyis a népi-urbánus ellentét, amelynek megszűntét Révai József már két évvel korábban deklarálta¹⁸ . Kiállt Tamási Áron és a taggyűlésen bírált Teknős Péter mellett azzal a nyíltan ki nem mondott szándékkal, amivel nemzeti kommunista társai egyetértettek: az irodalmi életet a kommunisták és a baloldali népiek együtt, egyenrangú félként irányítsák. Ehhez persze az kell, hogy az MDP-től idegenkedő népiek is közeledjenek a párt felé¹⁹ . Támogatóra talált a nemzeti kommunista Kónya Lajosban ²⁰, aki helyeselte Tamási Áron visszatérését az irodalmi életbe: „hibának tartom – mondotta –, hogy az ilyen írók még nincsenek a mi oldalunkon.” Következő megjegyzése a bezárkózó, szektás kommunistáknak szólt: „Vannak írók, akik monopolhelyzetre törekednek, és akadályozzák ezeknek a tehetséges embereknek a megjelenését, mert versenytársat látnak bennük.” A korábbi párttitkár (Máté György) tagadta, hogy a megelőző években hátrányos megkülönböztetés érte volna a népi írókat, amiben nem volt egészen igaza. Önmagának mondott ellent, amikor kijelentette: „Tamási könyvét pár évvel ezelőtt Darvas elvtárs véleményezte, majd Révai elvtárs is úgy döntött, hogy egyelőre ne jelenjen meg. Nem hiszem, hogy üldözik a népi írókat. Én magam beszéltem Németh Lászlóval és Sinkával is, hogy írjanak.” Aczél Tamás a Révai-vonalat képviselte. „Félek, hogy a meggyőzés [ti. a csatlakoztatandó népieké] liberalizmusba csúszik át. Az aggály jogos, hogy valakik zavarják irodalmi egységünket. Elképzelhetetlennek tartom, hogy osztályharc közben ne akarják zavarni. Liberalizmusnak itt helye nincs” – jelentette ki.

A nyár folyamán az írószövetségi pártszervezettel szemben megnőtt az addig statiszta szerepre kárhoztatott írószövetségi vezetés befolyása. Ennek két fő oka volt. Egyrészt a szövetségbeliek követték a nagypolitika változását – a miniszterelnök presztízse megegyezett a párt első titkáráéval –, másrészt felbátorodtak az ott képviselettel bíró népiek, valamint a mellettük kiálló nemzeti kommunisták. Veres Péter, Szabó Pál szinte szárnyakat kapott, s mindenben számíthattak az elnökre (Darvas József) és a titkárra (Kónya Lajos). Paraszti orientációjuknak megfelelően a kormányprogramból a parasztságot ért sérelmeket emelték ki. A népi írói hagyomány feléledését mutatta a növekvő érdeklődés a szociográfia iránt. 1953 őszén írószövetségi megbízólevéllel, pártszervezeti jóváhagyással és az Irodalmi Alaptól kiutalt apanázzsal járták a vidéket a többségükben nemzeti kommunista falukutatók²¹ . Kirajzásuk előtt Hegedüs András miniszter és politikai bizottsági tag „informálta és instruálta” őket²² .

Tapasztalataikról kétnapos tanácskozáson számoltak be, ahol politikusok (a régi és az új földművelésügyi miniszter – Erdei Ferenc, illetve Hegedüs András –, valamint az agitáció és a kultúra pártgazdája – Horváth Márton –) is megjelentek azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az írókat – az új kultúrpolitikai szlogennek megfelelően – meggyőzéssel, „eszmei ráhatással” és ne utasításokkal – tartsák a helyes úton. A tanácskozók két csoportra oszlottak: a tényfeltárókra és az őket partikularizmusban, pesszimizmusban elmarasztalókra. Ez utóbbiak között a politikusok és az írószövetségi vezetők voltak többségben.

A tapasztalatokon alapuló beszámolók felbomlott téeszekről, hatalmi önkényeskedésekről, a funkcionáriusok szakmai és emberi alkalmatlanságáról – érzéketlenségükről, kegyetlenségükről szóltak.

Békés megyében a parasztok nem tudták kivárni a gazdasági év végét, amihez a téeszfeloszlások engedélyezését kötötték. Hazavitték a berendezést, éjjel suttyomban letörték a kukoricát. „A kondorosiak, muronyiak, kétsopronyiak országos nagygyűléssel fenyegetőztek, s a tilalom ellenére a gyűlést meg is tartották, a funkcionáriusok távollétében. Kamuton gyászjelentést ragasztottak ki a Lenin termelőszövetkezet elhunyta alkalmából, s isten akaratából beletörődött hozzátartozóként számos tag sajátkezű aláírásával látta el a plakátot. A közös munkák háromnegyed részben leálltak. A traktorosok is csatlakoztak a munkabeszüntetéshez. A vetést, szántást szorgalmazó elnököket, párttitkárokat életveszélyesen megfenyegették. A vérmesebb községekben […] nemcsak névtelen levelekben, de tettlegesen is megfenyegették őket. A lovakat csaknem minden felosztásra elszánt szövetkezetben széthordták, de a hatóság erélyes közbelépésére a legtöbb helyen visszavitték. Az események annyira fajultak, hogy halálos áldozat is esett. […] A párt- és tanácsszervek a karhatalom segítségével megyeszerte lecsillapították a forrongást, az okát azonban megszüntetni nem tudták. A parasztság ellenállása a termelőszövetkezeti gyűléseken, a szántás-vetésben végzett lassú munkában ma is tapasztalható.”²³ (Cseres Tibor)

„Soha még vidéki útról ilyen nehéz szívvel nem jöttem meg. Nem valami pánik vagy elkeseredés érzése fogott el, hanem a méreg és a tehetetlenség érzése” – kezdte beszámolóját Urbán Ernő, aki különbséget tett a párt- és állami funkcionáriusok között: „a párttitkárok szinte ellenzékben vannak az iszonyú nagyra duzzasztott államapparátussal szemben”, és a „nép érdekében próbálnak a bürokráciával szembeszállni”.A párt- és az állami irányítók szembeállítása ekkor még ritkaságszámba ment, hiszen a túlteljesítő buzgalom egyik féltől sem állt távol, és a fluktuáció is nagy volt közöttük. A problémák sokasodásával a pártvezetés hajlott arra, hogy az állami hivatalnokokkal „vitesse el a balhét”, de ekkor még visszatetszést keltett Urbán helyzetértékelése.

Szabó Pál nem tett különbséget a parasztnyomorítók között, de igyekezett mondandójának pártos színezetet adni. Szerinte a középparasztot „kulákosító” párt- és állami bürokraták mesterségesen szították az osztályharcot.

Sarkadi Imre számos példát hozott a párt- és az állami funkcionáriusok „bűneire”. Idézte azt a járási párttitkárt, aki úton-útfélen hangoztatta, hogy a bajok a júliusi Nagy Imre beszéddel kezdődtek: „Nehéz tél volt. És mégis minden csoportgyűlés után hajnalig táncoltunk. Egy emberként jöttek utánunk. Aztán Nagy Imre elvtárs beszéde után egyszerre megbolondult mindenki, felbomlott minden csoport, nem ment a munka, mindenki ki akart lépni.”

Nagy Imre és a kormányprogram legtöbbször a lelkesedés és a csalódás kontextusában került szóba. A parasztokra a legnagyobb hatást földjük visszajuttatásának ígérete tette. Nagy Imre beszéde után, „cséplés ideje volt, az a hír terjedt el, hogy megbukott a demokrácia, most már gyerünk mind, a szövetkezet feloszlik, és Nagy Imre tulajdonképpen Nagy Ferenc öccse, akit előreküldött.²⁴ ”

Többen kiemelték, hogy érezhetően szigorodtak a kormányprogram megvalósítását lehetővé tevő rendszabályok, amelyeket a helyi vezetők kijátszanak, annak érdekében, hogy minden maradjon a régiben. Az emberek egyre inkább hitüket vesztik a kormányprogramban, és az azt meghirdető Nagy Imre iránt is „megvékonyodott a bizalom”– mondták. „A szövetkezetből kilépni akarók az új kormányprogram után teljes bizalommal voltak Nagy Imre elvtárs iránt, aki annakidején a földet osztotta. Most sokan megsértődtek Nagy Imre elvtárs egyik kijelentésén: ťHulljon a férgese!Ť, mert ezt úgy értelmezik, hogy őket féregnek, férgeseknek tartják.” (Cseres Tibor)²⁵

Sarkadi Imre, aki korábban számos írótársához hasonlóan maga is sematikus paraszti tárgyú műveket írt, a problémákat az irodalomra is kiterjesztette: „A falu mai kérdéseivel foglalkozó irodalmunk – az egész írásos agitációnk, sajtó, rádió stb. – rózsaszín szemüveges. Az irodalom ilyen módon a hitelét teljesen elveszti. Nem irodalom az, amelyik – magyarán mondva – hazudik a népnek. Nem irodalom olyat írni, ami tartalma miatt nem kell a népnek, mert ťa holnap felé mutatŤ, de nem fog kelleni a holnapnak sem, mert nem mond igazat a máról.”

A falusi ankét óriási hullámokat kavart. A pártközpont Agitációs és Propaganda Osztálya (APO) tájékoztató jelentést kért. A két jószándékú, párthű értékelő²⁶ – az írószövetségi titkár és a párttitkár – azzal próbálta nyugtatni magát és a politikai vezetést, hogy a kép azért olyan sötét, mert az írók az ország legelmaradottabb vidékein – Szabolcsban és Békés megyében – jártak. Bírálni is mertek: az óriásira duzzasztott állami és pártapparátusnak nem érdeke a kormányprogram következetes végrehajtása; sokan állásukat, hatalmukat vesztenék – nem hajlandók önmaguk ellen dolgozni. Ugyanakkor azért rótták meg Tamási Áront, amiért elismerést érdemelt volna: „kívülről bíráló, objektivista jellegű” – írták róla. Észrevették, hogy a kommunsita írók között akadtak olyanok, akik hízelegtek a népieknek, bennük látva a jövő embereit.

A tanácskozás hozadékai közé sorolták, hogy néhány visszahúzódó író – mindenekelőtt Illyés Gyula – újra érdeklődni kezdett az Írószövetség iránt.

A falusi ankéton elhangzottak is okozhatták a kiengedett kultúrpolitikai gyeplő rövidebbre fogását: a pártközpontban megijedtek a tényfeltárás őszinteségétől. Attól is tartottak, hogy a sok-sok negatív tapasztalat végleg elfordítja a párttól a falun járt, az ott látottaktól megrendült írókat. A látleleteket nyilvánosságra kerüléséből pedig még nagyobb bajok származnának: az emberek igazolva látnák kommunistaellenességüket. A hirdetett politikai fordulatot úgy szerették volna végrehajtani, hogy az „új szakasz” a régi folytatásának lássék, amivel igencsak megnehezítették saját dolgukat.

Az „új szakasz” irodalompolitikájának kialakítása a falusi ankét után, október végén, november elején kezdődött – tétován és bizonytalanul. A pártközpont értékelői sötét képet festettek a gazdátlanul maradt írók elkanászosodásáról, a bajok rangsorolásáról és az orvoslás mikéntjéről azonban már megoszlott a véleményük: Révai módszereihez – immár Révai nélkül – nem tudtak, nem akartak visszatérni.

Már október 30-ra elkészített az APO egy irodalompolitikai tézistervezetet, amelyben megállapították, hogy a kormányprogram megzavarta és jobbra tolta az írókat. Ennek az lett a következménye, hogy Déry Tibor a megelőző évek irodalompolitikáját bírálta, Keszi Imre pedig értelmetlennek ítélte az irodalom pártirányítását („zavaros elméletet fejtett ki arról, hogy a pártosság ťmegstuccoljaŤ az írók szárnyát”), „Kassák Lajos pedig az Írószövetség párttaggyűlésén nyílt pártellenes és reakciós beszédet tartott”²⁷ . A kormányprogramnak „jó hatásaként ” értékelendők az APO szerint egyes megjelent művek: „Urbán [Ernő] és Sarkadi [Imre] novellája, Kónya Lajos és Csoóri Sándor²⁸ versei.”

„Irodalompolitikánk fő vonala helyes volt”, de a „megvalósításban hibákat is elkövettünk” – deklarálta a tervezet. A feladatok ehhez igazodtak. A pártközpontban ekkor még úgy ítélték meg, hogy a Révai-féle túlzott szigornál az engedékenység és a meggyőzés a célravezetőbb, bár hozzátették: „Pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az új kormányprogram meghirdetése óta feléledt irodalmunkban a liberalizmus, életre keltek a különböző kispolgári tendenciák, különösen a narodnyikizmus.”

November közepén két új értékelés született. A két nap eltéréssel készült két dokumentum között hangsúlybeli eltérések vannak: a november 10-i keltezésű személyeskedő, többfelé vagdalkozó, a másik a népiekhez kapcsolt nacionalizmus veszélyére összpontosítva „elvi” igyekszik lenni.

Az első szerint a falusi ankét óta a kormányprogram értelmezésében „a különböző kispolgári, paraszti szemléletű írók szereznek mind nagyobb teret. A kommunista, pártos szándékú írók egy része is hatásuk alá került. […] Kuczka Péter nyírségi verseiben azt tanácsolja a pártfunkcionáriusnak: törölje le a nyálat, melyet a megbántott nép köpött a szemébe, s javítsa ki hibáit, amelyek egyébként megbocsáthatatlanok. Bizonyos megingás volt tapasztalható Darvas Józsefnél és Király Istvánnál is. […] Az irodalmi életben erős jobbratolódás tapasztalható. [Kiemelés az eredetiben.]”.²⁹ Ugyanitt olvasható, hogy a polgári eredetű kommunista írók is letértek a helyes útról – autonóm módon értelmezik az igazmondás követelményét. Vagyis: „magasabb pártérdekből” sem akarják igaznak hazudni a hamisat. A pártnak ártó igazmondás bűnében a sajtót is elmarasztalták. Elrettentő példaként Örkény Istvánnak az Irodalmi Ujságban megjelent írását említették³⁰ . Idéztek is belőle: „Mit jelent ez a szó: az író hivatása – a kormányprogram után? Azt, hogy az író szépítés nélkül írhat, azt, hogy ő, s nem más vállalja a felelősséget azért, amit leír.” (Sarkadi Imre esetében a lap már éberebb volt: nem közölte le azt az írását, amelyben az író hazudozásnak nevezte a korábbi irodalmat.)

A legnagyobb bűnt azonban szerintük Kassák Lajos követte el, aki párttaggyűlésen (?!) hangoztatott „ellenforradalmi véleményt” – valójában a munkásosztályra hivatkozva egészében elvetette a párt korábbi kultúrpolitikáját. Veszélyesnek vélték a szerzők, hogy a népi írók az eddigi visszahúzódás, alkalmazkodás helyett önállóan cselekedtek: „útitárs íróink kiállnak a régi fasiszta vagy jobboldali múltú írók mellett: Illyés Gyula teljesen nyíltan Erdélyi József és Sinka István mellett […] Veres Péter anyagilag támogatja Kodolányit.”

A jelentésből következtetni lehet arra is, hogy az ÁVH besúgókkal figyeltette a népi írókat. A dokumentum illegális (?!) írói csoportosulásokat említ, melyekkel Illyés Gyula és Veres Péter kapcsolatot tart.

A későbbi jelentés, amely egész bekezdéseket vesz át a korábbiból, „a szervezetten fellépő jobboldalra” összpontosít, hozzá sorolva a szövetséges népiek mellett (Veres Péter, Szabó Pál) a hatásuk alá került – „megingó”, „behódoló” – kommunista írókat (Urbán Ernő, Kuczka Péter³¹ ). Szerzője (szerzői?) érvként legtöbbször a falusi ankéton elhangzottakra hivatkoztak, és leginkább a funkcionáriusellenesség³² foglalkoztatta őket, amely – annak ellenére, hogy van benne „szemernyi igazság” – tarthatatlan, „mert nem az eredmények továbbfejlesztését segíti, hanem azok lerombolását.” A „jobboldal” szövetkezetekre vonatkozó elképzeléseit politikai ideológiai támadásként értékelték: „álláspontjuk munkásellenes, de semmibe veszi a parasztság érdekeit is. A kilépőket ünnepelni, bennük látni az egészséges magot, amelyből a holnap szövetkezetei fognak születni, összeegyeztethetetlen a szövetkezeti út, a parasztság felemelkedésének helyeslésével, szembefordulást jelent a falu legharcosabb szegényparaszti és középparaszti rétegével, a téesz-parasztsággal.” A párt kulákpolitikájának teljes revíziója, amelyet az írók javasolnak, veszélyes és hibás. Az irodalom valóságfeltáró funkciója csak pártosan értelmezhető. (Egyes írók „az irodalom szerepét arra akarják torzítani, hogy ťjelezzeŤ a bajokat, a régi falukutatók módján ťfeltárjaŤ a nyomort és a nép elmaradt helyzetét, teljesen lemondva a példamutató pozitív hősök előtérbe állításáról, tehát az irodalom aktív népnevelő feladatáról.”)

Orvoslási módjuk a hagyományos volt: eszmei irányítással³³ és az Írószövetség megrendszabályozásával akarták gyógyítani a rájuk erőszakolt zablától megszabadulni igyekvő írókat.

A megrendszabályozási kísérlet a hatalom szemszögéből sikeresnek mondható: a sztálinista múlttól elhatárolódó, reformkésztetésű írók egyelőre meghátrálni kényszerültek. Kassák Lajost megalázó procedúra keretében kizárták a pártból, ³⁴Örkény István és mások visszahúzódtak.

Úgy tűnik, hogy a meggyőződéses kommunista Örkény István érezte át egyedül a szocializmust belülről fenyegető veszélyt, de még ő is úgy gondolta, hogy hite megmenthető, írói hivatása és párttagsága összeegyeztethető, hiszen a nép érdekeit képviselő pártnak elemi érdeke, hogy belássa, a szocialista eszmének elkötelezett író a „nemzet lelkiismerete”, s nem a párthatározatok szolgai végrehajtója. „Valami nagy és szép dolog kezdődik most Magyarországon […] végre a szocializmust építő ember szabad erkölcsi magatartása lesz mostantól fogva az élet hajtóereje” – írta. ³⁵Legkönyörtelenebb kritikusa az a nemzeti kommunista Kónya Lajos lett, akiről kissé lekezelően írt cikkében, s aki a formálódó irodalmi kurzus egyik legfőbb író-funkcionáriusaként vált ismertté. Támadásában nem nehéz a lappangó népi–urbánus-ellentétet felfedezni.³⁶

A visszarendeződés egyik első, félnyilvános aktusa az írószövetségi pártszervezet november végi ülése volt, ahol a magukat mellőzöttnek érző, többnyire másodvonalbeli írók megtámadták, önkritikára késztették a falusi ankéton, valamint a sajtóban véleményt nyilvánító, útkereső társaikat.³⁷ „Az a párt, amely Lenin zászlaját viszi, a magyar proletáriátus ellen sohasem követ el bűnöket” – jelentette ki egyikük. ³⁸Voltak azonban közöttük olyanok is, akik óvatosan védelmükbe vették a megtámadottakat – Örkény Istvánt, Sarkadi Imrét–, hiszen őket is foglalkoztatta, aminek megfogalmazására társaik már kísérletet tettek: miben is áll a változás, mi vehető át az 1953 előtti időkből, fordulatról vagy inkább folytatásról lehet-e beszélni? A párt mindenhatóságának megkérdőjelezése azonban ekkor még bennük sem merült fel. Kuczka Péter így védte megbírált írótársát: „Nekünk meg kell győznünk Örkény elvtársat arról, hogy nem lehet soha olyan helyzet, hogy az író a párt és a nép feltételezett elszakadása helyzetében közvetítő kapocs legyen. Az író a párt katonája, s akkor nemcsak a pártnak, hanem a népnek katonája is, mert a párt és a nép elválaszthatatlanok egymástól.”

A változásokon elgondolkozó Örkényt megérintette az eretnekség, míg a rendszer torzulásait testközelből megtapasztaló Kuczka kommunista hite nyírségi útja után sem rendült meg. Mindez Lukács György egykori ismert és bírált partizánelméletét illusztrálja: Kuczka sorkatona volt, Örkény pedig partizán.

Ekkor inkább csak Örkény számított kivételnek, akit megrémítettek az írásából levont következtetések. Júliusi lelkesedése semmivé foszlott: helyét szorongás vette át. Az addigra már napvilágot látott bírálatok hatására jobbnak látta, ha visszavonulót fúj. Felismerte, hogy a pártvezetés kizárólagos hatalmának megkérdőjelezésével az elkülönülés, a fellazítás bűnét követte el, vagyis eredeti szándéka – a pártos, kommunista meggyőződésű író felelősségteljes és viszonylagos különállása: a váteszi szerep – megvalósíthatatlan. Kényszeredett, esetlen önkritikájában arról beszélt, hogy tévedett, amikor azt a képet használta, hogy „az író legyen híd és palló abban az esetben, ha a párt újra elszakad a néptől. Ez az újra való elszakadás is egy helytelen és alaptalan feltevés, a híd és a palló pedig rossz fogalmazás. […] az író legyen hírszerzője a hadseregnek.”

Lelkesedő egyre kevesebb akadt. Közéjük sorolható Tardos Tibor, aki szerint „a kormányprogram megjelenésekor hályog esett le az emberek szeméről”. Az írók „tágítják horizontjukat”, és a boldogság, hogy erre végre lehetőségük adódott, kissé megzavarta őket, fejtegette magát is közéjük értve. A kormányprogram – folytatta Tardos – „jelentős változást jelent a szocializmus építésében. Ha nem is a fordulat éve ez, de mindenesetre új utakat, fordulatot jelent.”

Zelk Zoltán – Tardos majdani vádlott-társa forradalom utáni perükben – másként vélekedett: „Nem arról van szó, hogy valami új kezdődött a kormányprogram után. Folytatásról van szó [...] ott van mögöttünk kilenc esztendő. […] az új kormányprogram fényénél és az azután jelentkezett tüneteknél ismertem fel, hogy irodalmi, szellemi életünkben is nemhogy csökkent volna, hanem erősödött az osztályharc, és a nagy tehetségek tiszteletében eléggé vak voltam az ellenséges, rendszerellenes tünetek iránt. (Taps.)”

A pártfegyelem fellazulása, a párt mindenhatóságának, bölcsességének megkérdőjelezése őszre jutott el a közép- és alsószintű pártirányítók többségének tudatáig. Már az MDP vezetésének júliusi tekintélyrombolása is ellenükre volt – ezt még ellensúlyozni tudták a visszatáncoló értelmezések. A pártnyilvánosság őszi kiszélesedése azonban már megriasztotta őket: mindent elkövettek a kommunista reformszellem eltüntetése, megsemmisítése érdekében, vagyis saját egzisztenciájuk védelmében. Ezt azonban csak kerülő úton tehették meg, hiszen az „új szakasz” az MDP hivatalos vonala volt. Elkülönítették tehát magukat azoktól, akik „hibákat” és törvénytelenségeket követtek el. Ekkortól lettek támadhatatlanok a párt- és állami funkcionáriusok, s lettek helyettük bűnbakok a magukat a régi világból átmentő kis- és nagypolgárok, lumpenelemek és egyéb „osztályellenségek”, valamint az ideológiailag még nem eléggé fejlett, az „ellenség hatása alá került” parasztnyúzó, lelketlen hivatalnokok. A hatalmi hierarchia csúcsán lévők felkarolták ezt az „alulról jövő kezdeményezést”, amit könnyen megtehettek, hiszen addigra már saját berkeikben komoly jártasságra tettek szert az önmentő, önigazoló technikák alkalmazásában.

Volt azonban egy határ, melynek átlépését már ők sem tűrhették: ez az osztályharcos bürokrataellenesség mezében megjelenő antiszemitizmus volt. A népi írók csodálója, a nemzeti kommunista Sándor András kettős tabut sértett. Egyrészt a falun járt írók beszámolóján, a „falusi ankéton” általánosítva kijelentette, hogy Magyarországon „nem proletárdiktatúra, hanem a talpnyalók diktatúrája van”, másrészt meg akart jelentetni egy olyan novellát, amelyben a felháborodott parasztok meglincselik az őket sanyargató begyűjtési hivatalnokot, a falu egykori zsidó földbirtokosát. „Nem a nagy nyilvánosság előtt (pl. az Írószövetség taggyűlésén), de le kell leplezni ezt az elemet, amely zsidó burzsoá származását azzal akarja elfelejtetni a reakció előtt, hogy feltámasztja a fasiszta pogromuszítást” – írták a pártközpontban Sándor Andrásról³⁹ . A kettős tabusértés összefüggött: a diktatúra szolgai szerepre kényszerítette azokat (is), akik 1945 előtt vagyonnal rendelkeztek, vagy közhivatalt viseltek. Az előző csoportba tartozott a holokausztot túlélt zsidó származású magyarok egy része. Őket immár kizsákmányolóként, polgárként bélyegezték meg. Aki nem lett 1945 előtt, vagy 1945-ben kommunista, ugyanabban az üldözésben lett része, mint a nem zsidó származású „polgárnak”. Sok zsidó és nem zsidó (pontos számukról nehéz lenne statisztikai kimutatást készíteni) vállalt el kényszerűségből olyan állást, amelyre nagy volt az igény, és kevés a jelentkező. Így lettek többen közülük adóbehajtók, begyűjtési felügyelők, árverezők, végrehajtók, mintegy megszemélyesítve az igazságtalanságot. A sérelmeket elszenvedettek haragja így nem véletlenül irányult feléjük. Az azonban már elgondolkoztató, hogy miért volt fontos az író számára figurájának származása és korábbi társadalmi státusza. Sándor András egyszerre volt antikapitalista és zsidóellenes. Az első a hivatalos ideológia része volt, a második nem. Az író már akkor tiltott területre lépett, amikor a „zsidó” szót egyáltalán leírta. A polgárságból jött zsidó származású kommunisták számára különösen kínos volt, hogy a párt által elítélt negatív jelenség kapcsán bukkant fel a rasszizmus, s ez sokuk szerint összefüggött az erősödő nacionalista közhangulattal. Ők egyébként sem tekintették magukat zsidónak, miközben társaik többsége nagyon is számon tartotta származásukat. A dolgot még kínosabbá tette, hogy az identitászavarral küszködő ⁴⁰, zsidó származású Sándor András – sokukhoz hasonlóan a korábbi éra kegyeltje és az „új szakasz” támogatója –, hozta elő a kerülni kívánt problémát. Az egyedüli megoldás a kérdés nyílt megvitatása lett volna, amire néhányan viszonylag zárt körben – párttaggyűlésen – bátortalan kísérletet is tettek. A probléma kibeszéléshez az apropót a párttitkárnak a taggyűlésen elhangzott kritikája és a megbírált önkritikája adta.⁴¹

„Nem tartom helyesnek – mondotta Kuczka Péter –, hogy amikor Méray elvtárs megemlítette Sándor Andrásnak azt a vélt vagy meglévő hibáját, hogy antiszemita lenne, ezt azzal a kijelentéssel zárta le, hogy Sándor András zsidó kispolgár, tehát ne antiszemitáskodjon! Nekem az a véleményem, hogy az antiszemitizmus egyformán mocskos, aljas dolog, akárki csinálja. [Méraynak] Sándor Andrást bírálva részletesen meg kellett volna mutatnia, nem pedig csak egy idézettel, hogy az antiszemitizmus micsoda aljas, mocskos dolog. (Zaj. Elnök csenget.⁴² )” Mások nehezményezték, hogy a párttitkár mintegy megtiltja az írónak az identitásválasztást. „Petőfinek persze nem azt mondták, hogy zsidó, hanem azt, hogy szláv. Hát mit csináljon Sándor András? Nem mondhatja, hogy elmegyek Zsidóországba, mert akkor cionista lenne. Miért kell ebből problémát csinálni? Beszélgettem én már sokszor Sándor Andrással, de egyszer sem mondtam: kiszúrom a két szép szemedet, ha azt hiszed, hogy én zsidó vagyok. […] Tegyük fel, hogy Sándor András azt akarja, hogy magyarnak lássák. Legfeljebb rosszul játszik, ha azt mondja, hogy ťvótŤ […] Hát Veres Péternek mindent szabad az Almáskertben, Sándor Andrásnak meg semmit?” Kis Ferenc szerint, akitől a fenti idézet származik, Marx, Lenin és Sztálin a zsidóellenesség megítélésében is eligazítanak: az osztályhovatartozás, a kizsákmányolói státusz alól nem adhat mentességet a származás. „1945-ben éppen pártfunkcionárius voltam abban a megyében, ahonnan most idegbetegekként jöttek meg az írók. Azt írták rólam a pártközpontban, hogy az egész megyében, abban a hírhedt Szatmár megyében, amely a legsötétebb antiszemita, náci fészek volt, már csak egyetlenegy antiszemita van, és az Kis Ferenc. Csak azért, mert nem engedtem, hogy öt zsidó nyolc iparengedélyt csikarjon ki magának a főszolgabírótól, aki be volt gyulladva, mert annakidején kétezer zsidót deportáltatott. ⁴³”

Nem csupán az írók, hanem a politikusok is bizonytalanok voltak az „új szakaszból” adódó irodalompolitikai következtetések levonásában. Ők is megmaradtak a felületi szintnél: a hibákat a párt feltárta, kijavításukkal a problémák is megoldódnak. Az irodalomra „lebontva”: minden – a népnevelői funkció, a szocialista realizmus stb. – marad a régiben, csak az adminisztratív irányítást kell eszmei orientálással felváltani. A gyakorlatban derült ki, hogy ez keresztülvihetetlen: az irodalom politikai kiszolgáltatottságából automatikusan következnek az adminisztratív intézkedések. 1953 vége, 1954 eleje még az illúziók időszaka.

1953 decemberének elején Horváth Márton látogatott el az Írószövetségbe, és csaknem négy órán át beszélt az írók előtt. Egyik témája a kárhoztatott sematikus irodalom volt, a másik a bajokból kilábaló mezőgazdaság. Az első előidézésében neki is része volt, a második távol állt érdeklődésétől. Témaválasztását a körülmények hozták. Az első az íróknak tett gesztus volt (mi az, amitől a párt megszabadította őket), a második jóindulatú kioktatás (az írók falujárás helyett térjenek vissza az íróasztalhoz, politizálás helyett politikai tájékoztatókat hallgassanak). Beszámolójából is egyértelműen kiviláglott, hogy július óta még igen kevés történt a parasztságot ért sérelmek korrigálása érdekében. Beszéde adatgazdag, békítő jellegű és optimista hangvételű volt, és önkritikus elemeket is tartalmazott. Végkicsengése azonban mást mutat: a „Párt” irányító szerepe mind az irodalomban, mind a mezőgazdaságban megmarad. Szó sem lehet arról, fejtegette, hogy az irodalom visszahátráljon a koalíciós idők „londoni vásárához”, amikor – 1945 és 1948 között – „mindenki azt fújta, ami neki vagy a barátjának eszébe jutott. Emlékeznek az elvtársak ezekre az időkre. Senki nem kívánja vissza ez a fajta ťirodalmi szabadságotŤ. Ez irodalmi anarchiát, a burzsoá befolyásnak való ajtónyitást [vagyis a kommunista uralom végét – S. É.] ⁴⁴ jelentené.” Pedig az írók többsége – s köztük kommunista írók is – éppen ezt szerette volna. Az irodalompolitika átmeneti elbizonytalanodását és az előadó óvatosságát mutatja, hogy Horváth Márton sem a népi írókat, sem a kommunista írók közötti ellentéteket nem említette, holott mindkettőre lett volna igény. Amikor a hallgatóságból megkérdezték, mi a véleménye a parasztíróknál megfigyelhető „kispolgári”, „munkásosztály-ellenes” megnyilvánulásokról, megkerülte a válaszadást. Veres Péter sem mert a problémába belebonyolódni, inkább könnyen megválaszolható kérdést tett fel: feldolgozható-e a haladó nemzeti múlt?

1954 elejére valamiféle konszenzus látszott kialakulni az Írószövetség vezetői – mindenekelőtt a népiek és a nemzeti kommunisták – és a pártközpont illetékesei között. Az írók a nagyobb szervezeti szabadság és írószövetségi privilégiumok fejében elfogadták a régi-új pártirányítást, a pártközpontbeliek pedig teljesítettek néhány, az írószövetségi autonómia bővítésére vonatkozó kívánalmat. A közös nevező a Révai-féle irodalompolitika elítélése lett. Ezt azonban csak formálisan vetették el, hiszen lényegi elemei az „új szakaszba” is átkerültek.

Az írói táborok szembenállása lemérhető azon a két politikai bizottsági ülésen, ahol az irodalomról is határozatot hoztak. A február 3-i ülésen a Nagy Imre iránt még bizalmatlan meghívott íróknak – Illés Bélának, Fekete Sándornak ⁴⁵ és Méray Tibornak – is köszönhetően a PB tagjai leszavazták azt az előterjesztést, amelyet két héttel később, immár Nagy Imre jelenlétében, elfogadtak⁴⁶ .

Az Írószövetség és a párt közötti alku inkább csak a személyek és pozíciók cseréjére vonatkozott. A folyamat betetőzéseként Darvas Józsefet az Írószövetség élén Veres Péter, Kónya Lajost pedig Erdei Sándor váltotta fel. A változásoknak azonban rejtett kultúrpolitikai üzenete is volt: az irodalompolitika óvatosan idomulni próbált a kormányprogramon alapuló nemzeti kommunista vonalához.

Az irodalmi élet jelenségeit 1953 júliusától sorra véve azonosságokat és eltéréseket egyaránt találunk a Nagy Imre-kormány előtti időszakhoz képest. A legszembeötlőbb, hogy hirtelen csaknem semmivé vált az addig minden fórumot uraló, mindenhol jelen lévő szovjet kulturális minta ⁴⁷. A politikai, kultúrpolitikai nyomás alól felszabadult írók – mind a kommunisták, mind a népiek – a keretek közé szorított korábbi klikkviszályok helyett nyílt hatalmi harcba kezdhettek: az egyik oldalon a nemzeti kommunisták és a népiek álltak, a másikon a jóval megosztottabb többi kommunista.

A Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése utáni hónapokban az előbbiek voltak kedvezőbb pozíciókban, annak ellenére, hogy az új miniszterelnököt, ellentétben Rákosival, nemigen foglalkoztatták az írók ügyei⁴⁸ . 1953 nyara előtt volt gazdája az irodalomnak, 1953 júliusától 1954 elejéig politikai-ideológiai irányító nélkül maradt a megosztott nyáj.

Az irodalmi élet keretei nem változtak: az Írószövetség, annak kommunista pártszervezete, jóléti intézményei a régiek maradtak. A nem kommunista írókat – leszámítva az „útitárs” népieket – továbbra is kirekesztették az irodalomból és a közéletből: műveiket nem adták ki, ellátásban alig, kedvezményekben, díjakban pedig egyáltalán nem részesítették őket.

És ami túlmutat az irodalmon: az írók kezdtek ráérezni az elveszett – elrabolt, önként feladott – szabadság ízére. Még hívőként, a pártban bízva tették meg az első lépéseket, de aztán fokozatosan önállósították magukat: kezdtek felnőni a meggyőzésük diktálta feladatokhoz. Nem pártutasításra, tervfeladatként politizáltak, mint a megelőző években, hanem önállóan éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a moszkvai változások nyomán a kormányprogram nyitott meg előttük. Nem pártutasításra, tervfeladatként írták műveiket, mint korábban, hanem a vélt alkotói autonómiától megmámorosodva keresték a hitüknek – kommunista meggyőződésüknek – is megfelelő művészi kifejezési formákat. Eme alkotói utópia realizálásában legtovább Örkény István ment el, aki vátesznek, a nemzet lelkiismeretének vizionálta az elvhű kommunista írót. Őt döbbenthette meg leginkább az elvtársaira tett hatás: az egyértelmű elutasítás. Írótársai ekkor még nem értették meg őt: a későbbi legközelebbi szövetséges, Déry Tibor még igen-igen távol állt tőle. A politikusok, a kultúrcsinovnyikok, a szellemi rendőrök viszont azonnal megérezték a szellemi szabadság felé tett bátortalan örkényi kezdeményezésben a hatalmukat fenyegető veszélyt: ha kicsúszik az irányítás a kezükből, ha alárendeltjeik mellérendeltjeiknek érzik magukat – hatalmuknak vége. Ha az elmélet és a gyakorlat között feszülő ellentmondásra ráébredő írók tovább mennek a megkezdett úton, az eszme előbb-utóbb leválik a hazugságokat immár leplezni képtelen hatalomról, és szembe kerül vele. A rendszer urai pedig ottmaradnak pőrén, legitimáló ideológia nélkül.

A lehetőségek azonban ekkor beteljesítetlenek maradtak, a folyamat megtorpant.

A Nagy Imre első kormánya c. konferencián 2003. június 27-én elhangzott előadás bővített változata. A tanulmány az MTA–OSZK 1956-os Kutatóhely támogatásával készült.

JEGYZETEK

[1] Az Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének júniusi határozatát, amelyben a párt vezetése szovjet intenciók szerint élesen, konkrétumokkal alátámasztva bírálta saját korábbi politikáját, először Nagy Imre 1953. július 4-én elhangzott empatikus és hiteles kormányfői expozéja vitte a nagyközönség elé. Ebben még bőségesen voltak információk és önkritikus értékelések. A rákövetkező hetekben egyre kilúgozottabb kivonataiból értesülhetett a lakosság a Moszkvában, illetve a központi vezetőségi ülésen történtekről. Minél későbbi volt az interpretáció, annál kevesebbet tartalmazott az eredeti párthatározatból: a későbbi értelmezéseket már átszínezték a párton belüli politikai harc aktualitásai. A KV- határozatot izgalmát és érdekességét veszítve csupán három évtized múltán, 1986-ban került nyilvánosságra.

[2] Kuczka Péter: Nyírségi napló. Irodalmi Ujság, 1953. november 7.

[3] A témával elsőként Rainer M. János foglalkozott Az író helye. Viták a magyar irodalmi sajtóban, 1953–1956 (Magvető Kiadó, Budapest, 1990.) című művében, amelyre e munka is támaszkodik. Rainer könyve megírása idején még nem juthatott hozzá az írókra vonatkozó levéltári dokumentumok zöméhez. Írásunk mindenekelőtt az azóta hozzáférhető forrásokon alapszik. Nagy Imrére vonatkozóan lásd ugyancsak tőle: Nagy Imre, Politikai életrajz. 1896–1953. 1. köt., ill. 2. köt. 1953–1958. 1996., ill. 1999. 1956-os Intézet, Budapest.

[4] Az 1953. július 11-i sportcsarnoki nagygyűlésről van szó, ahol mind Rákosi, mind Nagy Imre – ki-ki a maga módján – igyekezett eloszlatni a gyökeres változástól tartó kommunisták félelmét.

[5] 1953. július 23. Petőfi Irodalmi Múzeum, Horváth Máron-hagyaték. Számos későbbi iraton olvasható a kézzel írt megjegyzés: „Lássa Rákosi elvtárs”.

[6] Az 1953. július 15- párttaggyűlésen idézte Mesterházi Lajos.

[7] Az Írószövetség július 15-i párttaggyűlésén Major Ottó számolt be a klubnapról.

[8] MOL P2145 (Magyar Írók Szövetségének iratai). Amíg nincs másik levéltári jelzet, valamennyi idézet innen való. Figyelembe veendő, hogy a jelentésíró szándékosan-szándéktalanul torzíthatta a felszólalásokat.

[9] „Nagy Imre elvtárs beszédét országszerte örömmel és megkönnyebbüléssel fogadták a dolgozók. A beszéd, amely az ország új gazdasági politikájának alapvető intézkedéseit tartalmazza, bírálata volt a párt és a kormány korábbi, bizonyos kérdésekben hibás politikájának. Mint az elvtársak tudják, a fő hiba a túl gyors tempó kérdésében alakult ki, és természetes, hogy ez a hiba éreztette hatását életünk egyéb területein is, mint látni fogjuk, az irodalom területén is.” MOL 383. f. 3. ő. e. A további idézetek is innen valók. Aczél Tamás 1945 után publikálni kezdő író, szerkesztő 1952-ben A szabadság árnyékában című regényéért Sztálin-díjat kapott.

[10] „Sohasem kételkedtem benne, hogy szép számmal vannak ellenfeleink, de lebecsültem erejüket, kegyetlenségüket, elszántságukat […] pártunk politikája sem ügyelt arra eléggé, hogy a mi hibáink őket erősítik. Egy igazságtalanság a mi sorainkban odaát két ellenséget teremt, egy-két megbántott középparaszt egy fél falut állíthat a kulák oldalára, egy-két meghurcolt értelmiségi tucatjával ránthatja át az ellenséges oldalra az addig jóindulatú várakozókat, semlegeseket.”

[11] „A Nagy Imre beszéde utáni napon egy nagyközségben kora hajnalban néhány volt csendőrnek az volt az első dolga, hogy előszedte és felöltötte régi egyenruháját, és bement a tanácsba, hogy átvegye a hatalmat […] a volt csendőröket a termelőszövetkezeti parasztok agyonverték” – mondotta Déry. A hír a kutatások mai állása szerint se nem cáfolható, se meg nem erősíthető.

[12] Déry: „Nagyon kérem azokat az író elvtársakat, akiket az események most szemlátomást megzavartak, jusson eszükbe, hogy ha a reakció szándékai megvalósulnának, mi nem kapnánk alkotóházat; egészen mást kapnánk: én nem felejtem el többé azt a 25 évet, melyet a Horthy-uralom alatt átéltem.”

[13] A mából visszanézve érthetetlennek tűnik, hogy miért találták sokan Déry felszólalását pártellenesnek. Déry annyira megsértődött a többnyire burkolt támadások – legélesebben, még a taggyűlésen Király István esett neki az írónak – miatt, hogy fontolgatta: kilép az Írószövetség pártszervezetéből és az Írószövetségből is.

[14] „Gazdasági életünk, mint Nagy Imre elvtárs mondta, bizonyos túlméretezett nagyipart teremtett a megfelelő nyersanyagbázisok nélkül. Hasonlóképen megpróbálkozott irodalmi életünk írókat teremteni favorizált emberekből a megfelelő tehetségbázisok nélkül. (Derültség és taps.)”

[15] Meg is támadták érte: „A szocialista realizmus fejlődő valami, de nem annyira rugalmas, mint amennyire talán Keszi elvtárs gondolta. Félek attól, hogy Keszi elvtárs nem úgy értelmezte-e, hogy olyan rugalmas, hogy belefér mindenféle izmus, még a polgári ízlés felé való elhajlás is.” (Balázs Anna) Hámos György pártellenesnek ítélte Keszi indulatos felszólalását. Hajnal Anna – Keszi felesége – közbekiabált: „Ez denunciálás!” Keszi a taggyűlés végén önkritikát gyakorolt.

[16] Az Írószövetség MDP szervezetéről kijelentette: „Mi különleges szervezet vagyunk, olyan üzem, ahol ideológiát gyártanak.” Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 793. f. 3. ő. e. (Révai-hagyaték)

[17] „A felszabadulás után Tamási is legridegebben elutasította magától pártunk politikáját” – mondotta Gergely Sándor az írószövetségi kommunista pártszervezet 1953. augusztus 22-i vezetőségi ülésén. PIL 793. f. 3. ő. e. (A további idézetek is innen valók.) Tamási a második világháborút közvetlenül követő években nem politizált. A demokratikus pártok közül a kisgazdapártot érezte magához a legközelebb, ami szíve-joga volt.

[18] „Az útitárs-kérdést mi soha nem beszéltük meg.” (Csohány Gabriella, a pártvezetőség tagja.)

[19] „Az egyetem faliújságján – mondotta Király – a múltkoriban megjelent egy rajz, hogy a diákok titokban olvassák Németh László könyvét. A rajzot letépték, utána megjelent egy cikk, melyben arról írnak, hogy ne bántsák ezt a nagy humanistát. Németh Lászlónak tudnia kell, hogy hallgatásával helytelen magatartást tanúsít.”

[20] A kommunista hatalomátvétel után a hatalom favorizálta írók közé emelkedő Kónya 1951 és 1954 között az Írószövetség főtitkára volt.

[21] Urbán Ernő és Tamási Áron Vas megyében járt (az előbbi ott volt országgyűlési képviselő), a Sztálinvárosban (Dunaújváros) lakó Sándor András Fejér megyei községeket keresett fel, Kamjén István, egykori Pest megyei parasztpárti képviselő Pest megyébe küldette magát, Cseres Tibor azért választotta Békés megyét, mert korábban ott újságíróskodott, Galgóczi Erzsébet szülőföldjére ment, amikor a Győr megyei változásokat vizsgálta. Tamási Lajos Tolna megyében született, ezért kérte magát oda. Kuczka Péter és Sarkadi Imre azért mentek a Nyírségbe, mert azt hallották, hogy ott a legnehezebb a helyzet.

[22] Méray Tibor 1953. november 21-i feljegyzése. MOL 276. f. 67/198. ő. e.

[23] A „falusi ankétról” 295 oldalas gyorsírói jegyzőkönyv készült. Lásd MOL 281. f. 21. ő. e. Az idézetek innen valók.

[24] Urbán Ernő beszámolójából. A kisgazdapárti Nagy Ferenc 1946 és 1947 között miniszterelnök volt, 1947-ben a kommunisták emigrációba kényszerítették.

[25] Nagy Imre dehonesztáló kijelentésének nem sikerült a nyomára bukkanni. Cseres Nagy Imrének a Szabad Földben megjelent kecskeméti beszédére utalt. A lap 1953. október 4-i számában olvasható, szerkesztett beszéd agitáció a szövetkezetek mellett; némi fenyegetés is kiérezhető belőle. A miniszterelnök hosszasan részletezte a szövetkezetek megerősítésére tett állami lépéseket, majd megjegyezte: „Aki mindezek ellenére kilép a termelőszövetkezetből, előre megmondhatom, hamarosan meg fogja bánni.” A cikk címe: A parasztság felemelkedésének egyetlen járható, eredményes útja a szövetkezeti gazdálkodás.

[26] Kónya Lajos–Méray Tibor: Tájékoztató jelentés az elmúlt hetekben falun járt írók beszámoló-ankétjáról. 1953. október 29. MOL 276. f. 89/405. ő. e. Méray Tibor 1953 nyarán váltotta az írószövetségi pártszervezet élén Aczél Tamást. Nevüket összekapcsolja a forradalom leverése után emigrációban írt, témánkra is vonatkozó, forrásértékű könyvük: Tisztító vihar. Adalékok egy korszak történetéhez. Harmadik kiadás. Griff Kiadó, München, 1982.

[27] Irodalompolitikánk értékelése. Tézisek. MOL 276. f. 89/405. ő. e. A további idézetek is innen valók.

[28] Csoóri Sándornak két versét közölte 1953. augusztus 1-jén az Irodalmi Ujság. A Röpirat még január elején keletkezett, s mintegy megjósolta az „új szkaszt” („Nem láttam eddig azt, amit látok, / bármily nehéz is: szólnom kell róla: / Fárad a nép […] Nem új úton, csak újabb tervvel / kell harcba szállni esztendőkkel.”); az 1953. július 14-ére datált Bízó reménnyel a változásokat előidéző kommunista párt és Nagy Imre dicsérete („De ki nálamnál százezerszer jobban / érti és érti titkait szívének, / nemcsak látta, de megtalálta írját / reményét őrlő, komoly betegségnek. / Elébe állt és szembenézett véle, / levette róla fölös terheit”).

[29] Az Agitációs és Propaganda Osztály tájékoztató jelentése irodalmi életünk jelenlegi helyzetéről. 1953. november 10. MOL 281. f. 16. ő. e. A további idézetek is innen valók.

[30] Írás közben. Irodalmi Újság, 1953. november 7.

[31] Az Agitációs és Propaganda Osztály tájékoztató jelentése irodalmi életünk jelenlegi helyzetéről. 1953. november 12. MOL 276. f. 89/405. ő. e. A további idézetek innen valók.

[32] „Az írók egységes fellépése a funkcionáriusokkal, az államapparátussal szemben a való tények elferdítését, és végső soron a népi államhatalom [értsd: az MDP uralma] elvetését jelenti. Nyíltan meg kell mondani, hogy ennek sem nyilvánosságot, sem semmiféle támogatást nem adunk.”

[33] „Rákosi elvtárs hívja meg a jövő héten a vitában [a falusi ankéton] részt vett vezető írókat (kb. 15-öt), és beszélgessen el velük a párt jelenlegi politikájáról, a vitában felmerült kérdésekről és az írók feladatairól. A beszélgetésen vegyenek részt más vezető elvtársak is, mindenképpen legyen jelen Révai elvtárs is.” A találkozó megvalósulásáról nem tudunk.

[34] A renitensek közül ekkor még csak őt zárták ki az MDP-ből, amelynek az MKP és az SZDP egyesülésekor szociáldemokrataként automatikusan lett tagja.A párttagság fegyelmi úton történő megszüntetése egy évvel később, a politikai visszarendeződéssel egyidejűleg vált az írók politikai büntetőeszközévé. Bővebben lásd Standeisky Éva: Kassák Lajos belső száműzetése. Egy kizárás politikai háttere. Mozgó Világ, 1988. 12. 60–71. o.

[35] Írás közben. Irodalmi Ujság, 1953. november 7.

[36] Az író hivatása. Irodalmi Ujság, 1953. november 21.

[37] Bátorította őket az Irodalmi Ujság november 21-i, Nagy feladatok előtt című szerkesztőségi cikke, amely a hibák feltárásánál jóval fontosabbnak tartotta az 1945 óta elért „eredmények” hangsúlyozását.

[38] Az 1953. november 27-i párttaggyűlés jegyzőkönyve. MOL 281. f. 3. ő. e. A további idézetek innen valók.

[39] Lásd az APO idézett november 10-i jelentését.

[40] Anakronisztikus módon parasztosan öltözködött, tájszólásban beszélt, és írótársait antiszemita históriákkal traktálta.

[41] Sándor András a bírálatot támadója ellen fordította, amikor arra utalt, hogy 1945 előtt azért maradt ki az iskolából, mert az ő apja, ellentétben a párttitkáréval, nem tudta megfizetni a tandíjat. Cáfolta, hogy apja az elnyomó osztályhoz tartozó ügyvéd lett volna, ahogy bírálója állította: keveset kereső, sokat büntetett zugírász volt. Sándor András 1957-es perirataiból tudható, hogy ügyvéd végzettségű apja az 1920-as években Bécsből települt vissza Magyarországra, és valóban nem volt jövedelmező praxisa.

[42] Az 1953. november 27-i párttaggyűlés jegyzőkönyve. MOL 281. f. 3. ő. e. A taggyűlési beszámoló szövege nem áll rendelkezésünkre.

[43] Kis Ferenc parasztzsidó családból származott, és nem adta ki magát parasztnak – különítette el egymástól a két írót Zelk Zoltán: „ha Bóka [László] elvtárs nem tudja elképzelni egy nem árja származású emberről, hogy annak apja földműves lehetett, az más, mintha valaki beleesik a narodnyikizmus hibájába, vagy annál rosszabb hibába. (Taps.)” Az 1953. november 27-i párttaggyűlés jegyzőkönyve. MOL 281. f. 3. ő. e.

[44] Gyorsírói feljegyzés Horváth Mártonnak a Magyar Írók Szövetségében tartott 1953. december 7-i előadásáról. MOL 283. f. 31. ő. e.

[45] Kritikus, a Szabad Nép kulturális rovatának vezetője.

[46] A határozat szerkesztőségi cikként jelent meg a Szabad Nép 1954. március 15-i számában. Lényege –  a nagyobb író szabadság nagyobb írói felelősséggel is jár – az alku szellemiségét tükrözi.

[47] 1954-től a szovjet példára, immár az antisztálinista „olvadás” irodalmára a konzervatív rákosistákkal szembenálló írók hivatkoztak leginkább.

Mozgó Világ, 2003. augusztus, 27–43. o.