Sztálin el akarta vonni a nyugati szövetségesek figyelmét a második régióról, ezért ebben a harmadik térségben eleinte engedményeket tett. Beleegyezett például a szabad választások megtartásába, elfogadta, hogy ezek eredményeképpen Finnországban és Ausztriában kitegyék az ottani kommunista pártokat a helyi koalíciókból. Tehát a szovjet politikai alkalmazkodott a régió sajátos körülményeihez, és ha nagyobb ellenállásba ütközött, akkor meghátrált. Ez azt látszik alátámasztani, hogy Jugoszlávia kivételével – ahol a Joszip Broz Tito vezette kommunisták, semmibe véve a szovjet politikai célokat, azonnal megragadták a hatalmat – a térség országainak sorsa még valóban nem pecsételődött meg 1945-ben.

A második világháború befejezése után, 1944 és 1948 között Európa-szerte „népfront” jellegű koalíciók alakultak a különböző országokban, Keleten és Nyugaton egyaránt, amelyek eleget tettek a szövetségesek Jaltában hozott határozatának, miszerint a leendő kormányok „széleskörűen képviseljék a lakosság minden demokratikus elemét”. A koalícióban részt vevő pártok egyszerre voltak partnerei és riválisai egymásnak, viszont az adott körülmények között egymagában egyetlen koalíciós párt sem tudott volna – s igazából nem is akart – kormányozni.

Az Európa keleti felében alakult koalíciók jellegzetességei:

nagyhatalmi nyomásra, nemzetközi megállapodások értelmében (pl. Jalta) álltak fel, általában külföldi csapatok jelenlétében. Ha tartottak is választásokat az adott országban, az annak nyomán felálló kormány szintén „népfront” jellegű lett;

a belpolitikai és a társadalmi-gazdasági kérdésekben közmegegyezés volt (pl. újjáépítés, esetleg a háborús bűnösök felelősségre vonása, földosztás stb);

nemzeti egységkormányok jöttek létre, amelyekben – eleinte legalábbis – szerepeltek tényleges ellenzéki pártok is;

ezek a többpárti koalíciók maguk idézték elő a politikai széttöredezést, hiszen külső ellenzék nem vagy nemigen lévén, saját maguknak – belülről – is az ellenzékei voltak;

a koalíciók túlméretezettek voltak, vagyis ha egy vagy több párt kilépett volna belőle, ugyanúgy életképes maradt volna, tehát inkább a külső erők tartották ezeket össze, nem a valódi érdekközösség. Emiatt igen bomlékonyak és törékenyek voltak, a pártok vagy pártfrakciók egymás kiszorítására is törtek, hogy így szerezzenek újabb pozíciókat maguknak. Ez a kommunista pártok – amelyek kifelé rendkívül egységesek és fegyelmezettek voltak, igazi „harci pártok” – malmára hajtotta a vizet. A kommunisták irányították, sőt általában ők gerjesztették az ilyesfajta feszültségeket – időnként nem riadva vissza a nyers, durva erőszaktól sem –, ezzel is „szalámizva” politikai ellenfeleiket, amelyek, ahelyett hogy összefogtak volna a közös veszély ellen, inkább örültek, hogy a rivális pártot támadják, s nem őket, emellett igyekeztek a saját politikai játékaikat is elintézni (pl. egyes frakciók eltávolítása, személyi kérdések, belső torzsalkodások). Ezt persze a kommunisták kihasználták, mint ahogy azt is, hogy a polgári pártok – éppen demokratikus felépítésükből következően – egyáltalán nem voltak annyira hierarchikusan szervezettek és katonás fegyelemmel irányítottak, mint a kommunista párt, vagyis könnyen sebezhetővé váltak. Szintén hozzátartozott a kommunista taktikához, hogy egyrészt a koalíciókban részt vevő kriptokommunista pártokat működtettek vagy az ellenzéki pártok vezetői körében szereztek maguknak híveket, s ezek a szimpatizánsok saját pártjukat igyekeztek tönkretenni;

a földrajzi közelség vagy a tényleges szovjet jelenlét miatt a kommunistákat nem lehetett kitenni a koalíciókból, noha azok nélkülük is életképesek lettek volna; ráadásul ők – ellentétben a többiekkel – jól tudták, mire kell nekik a koalíció: a már említett eszköz volt a hatalom bármi áron történő megragadásához. A magyar vagy a csehszlovák kommunista párt például azt az utasítást kapta Moszkvából, hogy egyidejűleg kell bomlasztani és fenntartani a koalíciót.

A fentiek után felmerül a kérdés, hogy egyes ellenzékiek miért vállalták a kommunistákkal való együttműködést, miközben az esetek egy részében, ha biztosan nem is tudták, de legalább sejtették, hogy az ő felszámolásukra törnek. Egyrészt a nyugati hatalmak is erre biztatták őket – mint például Subasicsot Jugoszláviában vagy Mikolajczykot Lengyelországban –, másrészt igyekeztek csökkenteni a kommunista befolyást, és ezzel arra sarkallni a Nyugatot, hogy éppen őket és pártjukat, a polgári ellenzéket támogassa. Emellett a többségük úgy vélte, hogy a halvány remény ellenére is minden tőlük telhetőt meg kell tenniük a kommunista hatalomátvétel megakadályozására. Az igazi ellenzéki politikusok azzal is tisztában voltak, hogy ha ők visszautasítják a részvételt, majd helyükbe lépnek mások, akik készséggel kiszolgálják a kommunistákat. Ugyanakkor a szervezett ellenzéki fellépést erőteljesen gátolta, hogy voltak olyan pártok, illetve egyes pártokon belül olyan csoportosulások, amelyek úgy gondolták, több közös szál köti össze őket a kommunistákkal, mint más ellenzéki pártokkal (ez leginkább egyes szociáldemokrata/szocialista pártokra, valamint parasztpártokra, illetve a kommunista párt „fiókpártjaira” igaz). Ezzel egyidejűleg – mint már szó esett róla – valóban akadtak kapcsolódási pontok (újjáépítés, békeszerződés, földreform), és az eleinte mérsékelt programmal feltűnő kommunista politikusok részéről nem volt hiány hangzatos nyilatkozatokban sem, mennyire fontos maguknak a kommunistáknak a tartós együttműködés. Ezt hangoztatta Wladyslaw Gomulka Lengyelországban, Klement Gottwald Csehszlovákiában, Georgi Dimitrov Bulgáriában vagy Révai József Magyarországon.

A kommunista pártoknak – Csehszlovákia kivételével – nem volt tényleges tömegtámogatásuk, tehát egyedül, önmagukban kormányképtelenek lettek volna, ráadásul Sztálin tisztában volt azzal is, hogy minden kormány, amelyben a kommunisták is részt vesznek, csak más pártok bevonásával kaphat legális köntöst, ez utóbbi pedig fontos tényező a nyugati szövetségesek szemében. A különböző országokban a második világháború közeledtével színre lépő kommunista pártok olyan előnnyel rendelkeztek, ami egyúttal a hátrányuk is volt. Maguk mögött tudhatták a Szovjetunió anyagi, lélektani és általában véve mindennemű támogatását, viszont éppen emiatt Moszkva bérenceinek tekintették őket, ezért is igyekeztek ezt valami módon ellensúlyozni.

A térség országaiban – Csehszlovákia kivételével, ahol a kommunista párt 1918 után legálisan működhetett, s ahol a párt taglétszáma már 1946 márciusában túllépte az egymilliót, majd 1948 májusában a kétmilliót is – az illegalitásból előjött kommunista pártok csekély taglétszámmal jelentek meg a politika színpadán, viszont néhány év leforgása alatt sokszorosára növekedett ez a szám. Bulgáriában az 1944. évi 25 ezerről 1947 végére 500 ezerre, Lengyelországban a szintén 1944. évi 20 ezerről 1948 őszére egy millióra, Romániában az ugyancsak 1944. évi kétezerről (!) 1948-ra 800 ezerre, s végül Magyarországon az 1944. végi két és fél ezerről (!) 1948 júniusára 887 ezerre. Ezek a sokatmondó számadatok jelzik, hogy – a háború utáni első években amúgy is balra tolódott Európában – sokan valami teljesen újat vártak, szakítani akartak az 1945 előtti tekintélyuralmi, időnként egyenesen náci rendszerekkel vagy az 1939 előtt a válság jeleit mutató polgári demokráciákkal, s nagy hatást gyakorolt rájuk a győztes Szovjetunió, amelynek szárazföldi hadserege legyőzte Hitlert, illetve annak Németországát.

A fiatalos, radikális programú kommunista pártok alternatívát kínálhattak a nehézkesnek tűnő polgári pártokkal szemben, amikor amúgy is nyilvánvaló volt, hogy – főként Románia, Bulgária, Magyarország s részben Lengyelország esetében – szó sem lehet a visszatérésről a korábbi társadalmi berendezkedéshez, ráadásul a kommunista pártok valóban képesek voltak tömegeket, legfőképp fiatalokat mozgósítani saját céljaik támogatására. A pártlétszám gyors növekedéséhez természetesen az is hozzájárult, hogy sokan így igyekeztek leplezni korábbi, nem éppen makulátlan múltjukat – Magyarországon például az ún. „kisnyilasok” tömegesen léptek be a pártba –, és nem kevesen voltak azok sem, akik „meghallották az idők szavát”, vagyis már előre bebiztosították magukat.

A jaltai megállapodás szellemében a térség országaiban szabad választásokat is kellett tartani, mert csak ily módon lehetett legitimálni az új végrehajtó és törvényhozó hatalmat. A már a voksolás előtt létrejött kormánykoalíciók – amelyek jórészt a választások kiírására és lebonyolítására alakultak, s emiatt több helyütt ideiglenesnek nevezték magukat – szintén indulni kívántak. A következő két megoldás kínálkozott a számukra:

eleve szövetségben, tehát közös, ún. népfrontlistán indulni, ugyanakkor rajtuk kívül – önállóan – más pártok is jelöltethetik magukat, ez történt Bulgáriában, Lengyelországban és Romániában;

minden párt önállóan indul, de az addigi koalíció pártjai előre megállapodnak annak fenntartásában, a választási eredményektől függetlenül, így zajlottak le a választások Csehszlovákiában és Magyarországon.

A választásokat – kevés kivétellel, így például Magyarországon 1945-ben vagy Csehszlovákiában 1946-ban – a terrorisztikus megfélemlítés légkörében és nagymérvű csalásokat alkalmazva tartották meg. A kommunista pártok természetesen a lehető legtöbb szavazat érdekében nem riadtak vissza a szavazatok meghamisításától sem. Ha pedig esetleg az egyik koalíciós partner ódzkodott volna a koalíció további fenntartásától, akkor a nyomásgyakorlás legkülönfélébb módszereit alkalmazták – a párto(ko)n belüli szakadás előidézését, a letartóztatásokat, az emigrációba kényszerítést is beleértve – ugyanis egy ideig még mindenképpen szükség volt a koalíció vagy az álkoalíció látszatának fenntartására. Végül ezek a túlméretezett koalíciók, a nemzeti egységkormányok – ahogy magukat nevezték – a kommunisták játékszerévé váltak és szétestek, mert idővel megszűntek a koalíciók megszületését előmozdító hazai és nemzetközi feltételek. A végeredmény Európa két felén teljesen másmilyen lett. 1947–48-ra Kelet-Európában a nem kommunista pártok kiszorultak a politikai életből, Nyugat-Európában viszont a kommunista pártokat tették ki a koalíciókból (Franciaország, Olaszország, Belgium, Luxemburg, Ausztria, Norvégia, Dánia, Izland, Görögország, Finnország). A nyugati országokban ezt a folyamatot nagyban elősegítette, hogy az ottani kommunista pártok mögött (Ausztria némileg kivétel) nem állt a szovjet Vörös Hadsereg. A kelet-európai országokban a koalíciós kormányzás helyére egypárti (vagy ál-többpártrendszerű, más néven csatlóspárti) kommunista uralom lépett, míg a nyugat-európai országokban megmaradt a koalíciós kormányzati forma, de éppen a kommunisták nélkül. 1947–48-ra végérvényessé vált a világháborúban szövetséges nagyhatalmak egymással való szakítása. Ennek nyílt deklarálását egyrészről a Truman-elv és az Európai Újjáépítési Program (más néven: Marshall-segély) meghirdetése, illetve a Kominform megalakulása és tevékenysége jelentette.

Az Egyesült Államok külpolitikájában 1945-ben fogalmazódott meg egyre erőteljesebben a containment, vagyis a későbbi feltartóztatáspolitika, párhuzamosan azzal, hogy a Szovjetunió egyre látványosabban, egyre változatosabb módszerekkel egyre szilárdabb alapokat épített ki Európa nagy részén. Ehhez járult még a nagy területű megszállt övezet Németországban, ahol a – kommunista többségű – helyi közigazgatás és a szovjet katonai hatalom olyan átalakításokat hajtott végre, amelyek előkészítették a talajt a közelgő szovjetizáláshoz. Ezért az angolszász hatalmak már nyíltan hangoztatták új politikai irányvonalukat. Ennek egyik legjellemzőbb megnyilvánulása volt Churchill 1946. márciusi beszéde Fultonban, amelyben a kommunista blokk formálódása miatt a katonai együttműködés folytatására szólította fel az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát.

Az a tény, hogy 1946-ban a kommunisták egyre látványosabban erősítették pozícióikat szerte Közép-Kelet-Európában, sőt a Nagy-Britannia számára vitathatatlanul fontos Jugoszláviában már hatalmon is voltak, és a Távol-Keleten szintén látványos sikereket értek el, konkrét cselekvésre ösztönözte a nyugati szövetségeseket. 1947. március 12-én Truman amerikai elnök a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy az Egyesült Államok „támogatást nyújt a szabad nemzeteknek, hogy szembeszállhassanak a fegyveres kisebbségekkel vagy a külső nyomással, amivel igába akarják hajtani őket”. Ezt nevezték el Truman-doktrínának vagy Truman-elvnek, amelyben benne foglaltatott a feltartóztatáspolitika és a dominóelmélet.

Az előbbi azt vallotta, hogy elejét kell venni a további szovjet terjeszkedésnek Moszkva már kialakult befolyási övezetén túl. Az USA vállalta, hogy a „fenyegetett” országokat támogatásban részesíti, az ellenük való szovjet fellépés pedig casus bellinek fog számítani. Összességében tehát ez egy aktívan védekező jellegű politikai irányvonal. A dominóelmélet pedig azt jelentette, hogy ha egy térség valamelyik országában kommunista hatalomátvételre kerül sor, akkor ez láncreakciószerűen maga után vonja a kommunista uralmat és a szovjet befolyást a környező államokban is, mint ahogy a dominó dől. A Truman-elv végső soron azt az ideológiát képviselte, hogy a világon csak két életforma létezik, az egyik a demokrácia (többségi uralom, szabadon választott parlament, emberi szabadságjogok), a másik a kommunista diktatúra a természetszerűleg vele járó következményekkel (terror, egypárti diktatúra). Az USA vállalta, hogy a világ bármely pontján támogatja a „szabad életformát védelmező” népeket, s ezzel az amerikai elnök nagymértékben hozzájárult a „hidegháborús viszonyok” kialakulásához.

George C. Marshall amerikai külügyminiszter 1947 júniusában hirdette meg az European Recovery Programot, amellyel az Egyesült Államok legfőbb célja az volt, hogy jelentős gazdasági segítséget nyújtson a háború sújtotta kontinensnek, de nem humanitárius segélyt, hiszen az hosszú távon nem vezet eredményre, hanem támogatni kívánta a gazdaság talpra állítását, amit maguk az érdekelt országok hajtanak végre. Vagyis gazdasági védőernyőt kívánt kifeszíteni a szociális kihívásokkal szemben a programban részt vevő európai országok fölé, mert az amerikai vezetés úgy vélte, ez a legjobb biztosíték a kommunista ideológia ellen. Az már a kezdet kezdetén egyértelmű volt, hogy a Szovjetunió nem csatlakozik majd a Marshall-tervhez, de a szovjetek hasonló döntést kényszerítettek ki Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia kormányától is. (A „kompenzálás” kártékony pótléka lesz majd a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a KGST 1949-ben.)

A Kreml nem engedhette meg, hogy befolyási övezetének bármelyik országa elfogadja a Marshall-tervet, ezt fellazítási törekvésként értelmezte, ráadásul ez volt a Szovjetunió legérzékenyebb pontja, hiszen gazdaságilag nem kelhetett versenyre az Egyesült Államokkal. Így Moszkva számára megoldásként csak az maradt, hogy minél szorosabbra vonja maga körül a leendő csatlós országok körét – nehogy újabb „kísértésbe essenek” a következő amerikai ajánlatok hallatán –, és saját politikai berendezkedéséhez képest semmiféle eltérést ne engedjen meg (a szovjet modell egyöntetű bevezetése). Ez az elv öltött testet a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) megalakításában, amelyre 1947 őszén került sor. Az Irodára azért volt szükség, hogy Moszkva ezen keresztül uniformizálja és közvetlenül irányítsa a kommunista pártokat.

Sztálin úgy akarta feladni a fokozatosság elvét, amelyet a szovjet megszállás alá került kelet-európai országokban addig alkalmazott, hogy ne tűnjék úgy, tévedett, amikor nem alakította át rögtön, vagyis 1944–45 fordulóján ezeket az országokat kommunista államokká. Ezért a jugoszláv kommunistákkal bíráltatta meg a többi kommunista pártot, ami elégtétellel töltötte el a jugoszlávokat, hiszen ők minden intő szó ellenére már 1945-ben bevezették a szovjet típusú sztálini diktatúrát Jugoszláviában.

Sztálin új irányvonalát hamar megértették az érdekelt pártok, de képviselőik közben dúltak-fúltak, mert a jugoszlávok megszégyenítették őket, jóllehet ők addig is kizárólag a Kreml utasításait hajtották végre. Mindenki megértette, hogy vége a „népfront”-politikának, a parlamenti színjátékoknak, a kommunistáknak a lehető legrövidebb idő alatt át kell venniük a hatalmat, és az egyes országok hagyományait és sajátosságait figyelmen kívül hagyva, mindenféle változtatás nélkül a szovjet mintát kell meghonosítaniuk, vagyis szó sem lehet semmiféle „nemzeti” kommunizmusról. Az ülésen a fő referátumot Andrej Zsdanov tartotta, aki kijelentette, hogy a két világtábor kibékíthetetlen ellenségként áll egymással szemben, a fő ütközőpont Európában van, egyre „éleződik az osztályharc”, s nem zárható ki a háborús konfliktus lehetősége sem.

Moszkva monolit tömbként kívánta maga köré fűzni leendő csatlós államait, nem partnereknek, hanem egyszerű parancsvégrehajtóknak, alárendelteknek tekintette őket. Ez vezetett 1948 júniusában a szovjet–jugoszláv konfliktushoz és Jugoszlávia kitaszításához a Kominformból, ami egyenértékű volt a kiátkozással. Titó ugyanis – bár a „legtisztább sztálinizmust” vezette be hazájában, és Sztálin odaadó híve volt – egyenrangú viszonyt óhajtott a Szovjetunióval, amit ez utóbbi kategorikusan kizárt, mondván, hogy a kommunista világmozgalomnak csak egy központja lehet: Moszkva.

A Kominform alakuló ülése után, 1948 végéig Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban, Magyarországon egyaránt megtörtént a kommunista hatalomátvétel, amit jelentősen megkönnyített, hogy a kommunista pártok már 1944–45 folyamán a kezükbe kaparintották a belügyminisztériumot, a rendőrséget, a belbiztonsági szerveket, közvetve-közvetlenül a hadsereg vezetését, illetve a minisztériumot, egyszóval a kulcspozíciók birtokában voltak. Emellett természetesen számíthattak a szovjet hadsereg jelenlétére is. Erre az időszakra a valódi ellenzéki pártokat már jórészt felmorzsolták, tehát az ellenállás viszonylag gyenge volt, nem is szólva arról, hogy az angolszász hatalmak sem tettek semmit ennek megakadályozására. A szovjet befolyás alá került országokban szinte azonos forgatókönyv szerint mentek végbe a következő folyamatok: