___A bálványok ledőlnek. ...___Vissza
Standeisky Éva
A bálványok ledőlnek
Az 1956-os forradalom előzményei
Amikor az ország 1945-ben szovjet fennhatóság alá került, még sejteni sem lehetett, hogy a megszállás meddig tart, s hogy a szovjet berendezkedés átplántálását eredményezi. 1953-ig semmi esély nem volt a függőségi viszony és a diktatórikus szocializmus felszámolására. Ahhoz, hogy az alávetett országban bármiféle változtatásnak legalább esélye legyen, a birodalom központjában kellett radikális változásnak bekövetkezni. S ahhoz, hogy bármiféle irányváltásról akár csak beszélni lehessen, a hatalmat kisajátító szovjet típusú párt kezdeményezése volt szükséges. Nem véletlenül tartozott a forradalom legfőbb célkitűzései közé az, hogy a szovjet csapatok hagyják el az országot, s Magyarország legyen független, semleges állam.
A kommunista hívők millióit rendítette meg 1953 márciusában Sztálin halála, az istenített diktátor elvesztésébe azonban belerendült a birodalom is. Négy évig tartott a válságos időszak: a birodalom központjában folyt a harc az utódlásért, a felülről kezdeményezett változtatások – a törvénytelenségek következetlen bevallása, az elhúzódó rehabilitációk, az „új szakasz” meghirdetése a gazdaságban és a politikában, a személyi kultusz ellen hozott felemás intézkedések – a megingott rendszer egyensúlyának helyrebillentését szolgálták.
Az olvadás
A Szovjetunióban végbemenő mozgások átgyűrűztek a birodalmi érdekszférába tartozó országokba, pontosabban Moszkvában gondoskodtak arról, hogy szövetségeseik végrehajtsák az általuk fontosnak tartott változtatásokat. A „népi demokráciák” – így nevezték a szovjet blokkba tartozó országokat – politikusainak mozgástere némileg nőtt a korábbi évekhez képest, s ez a szovjet hatalmi politika módosulásának következménye volt.
A diktatúra oldódása – Ehrenburg 1954-ben megjelent kisregénye nyomán az olvadás –, mely a hidegháborús években felhalmozódott feszültségek miatt következett be, lazította az addigi függési viszonyokat. A szovjet blokkhoz tartozó országok csaknem mindegyikében módosult a korábbi politika, átalakult a vezetés. Csaknem mindenhol visszafogták az erőltetett nagyipari beruházásokat, könnyítettek a parasztság helyzetén, a korábbinál nagyobb figyelmet fordítottak a lakosság életszínvonalára, a fogyasztási igények kielégítésére. Mindezen intézkedések nem hoztak alapvető változásokat, ahhoz azonban elegendőek voltak, hogy egyelőre megelőzzék a tömeges elégedetlenséget. S ha mégsem, könyörtelenül elfojtották a jobb megélhetésért lázadók megmozdulásait – 1953 nyarán Berlinben, majd három évvel később Poznanban.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa megerősítette a kommunista reformkezdeményezéseket, úgy tűnt, a sztálinizmusnak végképp befellegzett. Az engedményeknek, korrekciós intézkedéseknek, a sztálini bűnök leleplezésének azonban nem várt következménye volt: a csatlóssá tett államokban is felkeltette a nyilvánosság, a szabadság, a függetlenség, vagyis a demokrácia iránti igényt.
A nemzetközi összefüggések vizsgálata ugyanakkor nem ad választ arra a kérdésre, miért éppen Magyarországon tört ki forradalom, bár 1956 őszén Lengyelországot sem sok választotta el egy országos felkeléstől.
Három tényező tűnik fontosnak: egyrészt a lakosság többségének érdektelensége a szovjet szövetség fenntartásában, másrészt a magyar pártvezetés öngyilkos vaksága, harmadrészt a kommunista reformértelmiség egyes csoportjainak egymáshoz és a pártvezetéshez való viszonya.
A nemzeti érdek, a geopolitikai helyzet önmérsékletre késztette mind a cseheket, mind a lengyeleket – vezetőket és vezetetteket egyaránt. Az adott hatalmi konstellációban érdekük volt a szovjet szövetség: második világháború utáni határaikat a Szovjetunió garantálta. Magyarország nem volt elkötelezett a Szovjetuniónak: a második világháború után nem kapott területeket, melyek megtartásához szüksége lett volna a szovjet nagyhatalmi támogatásra. Érdekeit jobban szolgálta volna a tömbönkívüliség, a semlegesség.
Csehszlovákiában és Lengyelországban mind a pártvezetés, mind a változást akaró kommunista értelmiség körültekintőbben, taktikusabban politizált, mint nálunk. Magyarországon Rákosi Mátyás semmi hajlandóságot sem mutatott sötét múltja önkritikus felülvizsgálatára. Szerencséjére a szovjet pártvezetésben is jócskán maradtak mérsékelt sztálinisták, így „Sztálin legjobb magyar tanítványa” nem érezte úgy, hogy az annyira megszeretett hatalomtól meg kellene válnia.
Reform és visszarendeződés
1953. június közepén a szovjet pártvezetők magukhoz rendelték a magyar pártvezetés egy csoportját, köztük Rákosit és Nagy Imrét. Az előbbinek alaposan megmosták a fejét azért a politizálásért, amelyre korábban ők buzdították. Meghagyták ugyan a pártvezéri poszton, de a miniszterelnökségről le kellett mondania. Helyét az a Nagy Imre foglalta el, akit elvtársai a negyvenes évek végén mellőztek, mindenekelőtt azért, mert a parasztság erőszakos szövetkezetbe tömörítése helyett a meggyőzésre építő közös gazdálkodást, a fokozatosságot ajánlotta. A Rákosiék által mindig is háttérbe szorított Nagy Imrét elégtétellel tölthette el, hogy az idő mégiscsak őt igazolta. Aggaszthatták viszont a kinevezését követő kül- és belpolitikai események: a szovjet hatalmi harc újabb állomása, valamint Rákosi ellentámadása, aki szívósan és taktikusan igyekezett elodázni a reformlépéseket. Rákosi ezt saját, jól felfogott érdekében cselekedte, hiszen a reformok kiteljesedése óhatatlanul feleslegessé tette volna őt.
Nagy Imre miniszterelnöksége alatt feloszlatták az internálótáborokat, visszaszorították a rendőrbíráskodást, megkezdték a törvénytelenségek felülvizsgálatát, enyhítettek a parasztság terhein, több gondot fordítottak a fogyasztási igények kielégítésére. A párt- és államapparátus összetétele azonban lényegében változatlan maradt. Nagy Imre, hogy oldja elszigeteltségét, létrehozta a Tájékoztatási Hivatalt, amelyben az ő nézeteit osztók dolgoztak. 1954 őszén kísérletet tett a pártmonopólium lazítására: azt tervezte, hogy az 1949 után elsorvasztott Hazafias Népfrontot a szocializmus demokratizálásának fórumává teszi.
A miniszterelnök mögött nem álltak befolyásos, vezető politikusok. Akik közülük ideiglenesen mellé álltak, színlelésből tették: amikor Rákosinak sikerült az engedékenységüktől amúgy is megrémült szovjet vezetőkkel elhitetnie, hogy Nagy Imre „jobboldali” politikája aláássa a kommunisták hatalmát Magyarországon, elpártoltak tőle. A visszarendeződésre 1955 elején került sor. Most Nagy Imrét bírálták meg Moszkvában, s jóváhagyták leváltását a miniszterelnöki posztról és politikai bizottsági tagságáról. A pártból történő kizárását sem helytelenítették. Ha önkritikát gyakorol, talán enyhébb intézkedéseket tesznek ellene, a politikus azonban nem hajlott erre, ami szokatlan volt a kommunista mozgalomban. A több hónapig tartó politikai meghurcoltatás megviselte Nagy Imre egészségét. Politikai nimbuszának azonban jót tett az újabb mellőzés. Nem csupán az értelmiségiek között, hanem a lakosság más köreiben is nőtt a rokonszenv iránta, bár az emberek zöme kommunista belviszályként értékelte a történteket, mely egyre súlyosbodó anyagi helyzetükön és rosszabbodó közérzetükön vajmi keveset változtat. Az egymást keresztező párt- és állami intézkedések, a megtorpant rehabilitáció, az újabb erőszakos téeszesítési hullám határozta meg elsősorban a közhangulatot.
Nagy Imrének biztos támaszul a reformelkötelezettségű kommunista értelmiségi csoportok maradtak, mindenekelőtt az írók és az újságírók, majd 1954 nyarától a börtönből szabadult kommunista politikusok egy része: Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor és Újhelyi Szilárd. Ôk – Nagy Imre híveiként – mindenekelőtt a közvélemény befolyásolására törekedtek. A szabadultak másik csoportja, a kiváró, óvatos Kádár János, Marosán György és Kállai Gyula újra beleilleszkedtek a párthierarchiába.
Az értelmiségi pártellenzék
A kommunista reformellenzéket az antisztálinizmus alakította: nem a jövőre vonatkozó elképzelés, hanem a múlt maradványai elleni küzdelem tömörítette őket egymással laza kapcsolatban álló csoportokba. A közös ellenség Rákosi volt, azonban az iránta érzett gyűlölet sem tudta elfojtani az ellenzékivé lett kommunisták közötti ellentéteket. A polgári, urbánus ellenzékiek közül sokan 1949 és 1953 között a Rákosi-rendszer feltétel nélküli kiszolgálóiként voltak ismertek. Befolyásos pozíciókban militáns arroganciával intézkedtek.
A kommunista vakhit azonban nemcsak őket, hanem a parasztságból és a munkásságból, valamint a hivatalnoki-dzsentri környezetből jött értelmiségieket is elragadta. Kommunista meggyőződésük ötvöződött a népi írók magyarcentrikus világszemléletével. Olykor az antiszemitizmus, a másságot nehezen tűrő nacionalizmus sem volt idegen tőlük. Nemegyszer érezték úgy – az esetek többségében alaptalanul –, hogy Rákosiék jobban kedvelik a polgárságból jött kommunistákat, mint őket. A Nagy Imre nevével fémjelzett „új szakaszt” 1954 nyaráig ők támogatták elsősorban. Mindenekelőtt az új miniszterelnök parasztcentrikus, a magyarok megsértett nemzeti önérzetét némileg helyreállító parlamenti bemutatkozó beszédét s az ennek szellemében hozott intézkedéseit méltányolták.
Több írót közéleti szerepre – leleplező, vezetőket bíráló taggyűlési felszólalásra (Kassák Lajos), az író hivatását elemző publicisztika írására (Örkény István), szociográfiai felmérésre, a diktatúra következményeit feltáró versek írására (Kuczka Péter) – ösztönöztek a változások. Sokan csak hónapok, sőt egy év elteltével lettek Nagy Imre hívei. Kezdetben frázisos hangulatkeltést gyanítottak Nagy Imre parlamenti beszédében, s csak fokozatosan döbbentek rá, hogy dicsőített bálványaik – mindenekelőtt Sztálin és Rákosi – rászedték, becsapták őket. Kijózanodásukban fontos szerepet játszottak a börtönből szabadult kommunista társaik beszámolói: ha másoknak nem is, nekik hinniük kellett. Az ő embertelen szenvedéseik tették nyilvánvalóvá Rákosiék bűneit. Az elkövetkező években e csoport tagjai lettek a távozni nem akaró diktátor egyre könyörtelenebb bírálói, ellenfelei. Déry Tibor, Benjámin László, Zelk Zoltán, Méray Tibor, az újságírók közül Gimes Miklós, Kende Péter és mások tartoztak közéjük. A fent említett írók személyesen is megismerték Nagy Imrét, hírvivői, tájékoztatói, bátorítói lettek a belső száműzetés idején.
A kommunista reformellenzékiek zöme Nagy Imre eltávolítása után is kitartott a leváltott miniszterelnök és pártpolitikus által képviselt politika mellett. A kommunista reformerek magatartása annál inkább értékelendő, mert hajlíthatatlanságuk következményekkel is járhatott. Nem tudhatták, hogy a szektás fordulat átmeneti vagy végleges lesz-e, számítaniuk kellett ellenfeleik esetleges megtorló intézkedéseire.
Nagy Imre óvatos volt, nem engedte, hogy körülötte pártfrakció szerveződjék. Ez a visszafogottság ellenségeinek kedvezett. Nagy Imrének nem lett tábora a pozícióját féltő több tízezer főnyi párt- és állami apparátusban, a hadseregben, az állambiztonsági szervekben és végső soron a munkások között sem. Barátai felismerték visszahúzódásának veszélyeit, de nem tudták az „öreget” álláspontjának felülvizsgálatára bírni. Sokszor konfliktusba is keveredtek vele: Nagy Imre a mellette állók ellenzéki megnyilvánulásait nemegyszer túl merésznek ítélte. Mellőzöttsége idején sem tétlenkedett: elemző írásokban értékelte a múltat, fejtette ki reformelképzeléseit. (A magyar nép védelmében című könyvében jelentek meg később Nyugaton.)
Két ellenzéki akció érdemel külön említést. Az egyik a Népszabadság kommunista újságíróinak 1954. október végi párttaggyűlése, amelyen számosan nyíltan kiálltak az egyre többet bírált Nagy Imre mellett. A retorzió nem is maradt el: a renitensnek ítélteket pártbüntetéssel sújtották és eltávolították a laptól. A taggyűlés jegyzőkönyve azonban titokban terjedt, s lázító hatása volt.
A másik akció a neves kommunista írók és művészek 1955. novemberi tiltakozása a kulturális élet anomáliái – Bartók Csodálatos mandarin című táncjátékának, Németh László Galilei című drámájának betiltása, a reformszellemű hetilap, az Irodalmi Újság egyik számának elkobzása, az Írószövetség eleve korlátozott autonómiájának további csorbítása stb. – ellen. A tiltakozó memorandumot újságírók – Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós – kezdeményezték, az 59 aláírás megszerzésében két író, Déry Tibor és Benjámin László volt a legaktívabb. Az ellenakció ez esetben sem maradt el. Egyeseket kizártak a pártból, az írókat pártfunkcionáriusokból verbuvált „munkásgyűlésen” állították pellengérre.
|
Szabadság nélkül az élet egy fabatkát sem ér
Nehezen kiszámítható, milyen károkat okozott volna még Rákosiék garázdálkodása, ha 1956 februárjában nem jön közbe a Sztálin bűneit leleplező szovjet pártkongresszus, amely számos ember hitét erősítette meg a szocializmus megreformálhatóságában, a demokratikus szocializmus megteremthetőségében.
Rákosi, hogy mentse hatalmát, hazugságokhoz folyamodott. A pártapparátus támogatásával igyekezett részben eltitkolni, részben számára kedvezően értelmezni Hruscsovnak, a Szovjet Kommunista Párt első titkárának a XX. kongresszus zárt ülésén elhangzott beszédét. A kongresszus jelentőségét megpróbálta csökkenteni, s azt állította, hogy amit a szovjetek tervbe vettek – a személyi kultusz következetes felszámolását, a törvénytelenségekért felelős személyek számonkérését, az életszínvonal emelését, a lakossági igények kielégítését –, az ő vezetésével Magyarországon már megvalósították.
Az ellenzéki kommunisták érdeme, hogy leleplezték Rákosiék manipulációit, s a szovjetek támogatását maguk mögött érezve egyre nyíltabban követelték Rákosi távozását s az „új szakasz” politikájának következetes véghezvitelét. Az ellenzéki megnyilvánulások élén továbbra is az írók, újságírók álltak, de egyre többen adtak hangot elégedetlenségüknek a kommunista értelmiségiek más köreiből is. Litván György – akkor középiskolai tanár – egy kerületi pártaktívagyűlésen Rákosi jelenlétében szólította távozásra a hitelét vesztett politikust.
1956 tavaszától a Petőfi Kör, a fiatal értelmiségiek vitaklubja lett a legfőbb ellenzéki fórum. Jelentősége mindenekelőtt az, hogy a kommunista vitaszellemet kiszabadította a párttaggyűlések zárt ajtói mögül, s lehetőséget teremtett arra, hogy az antisztálinista küzdelmeket a nyilvánosság szélesebb körei is megismerjék. Addig ugyanis nemigen volt mód a viszonylag szabad véleménynyilvánításra. Létezett ugyan egy-két reformszellemű lap, mindenekelőtt az Írószövetség egyre népszerűbb hetilapja, az Irodalmi Újság, de mind a rádiót, mind a napilapokat a pártközpont tartotta szigorú ellenőrzése alatt.
A Petőfi Körben vitát rendeztek a filozófiáról, a történettudomány helyzetéről, a gazdaságpolitikáról, a pedagógiáról. A legviharosabb ülésre 1956. június 27-én került sor, amikor a sajtó és a tájékoztatás volt terítéken. Az előadókat és a hozzászólókat többezres tömeg hallgatta a Váci utcai volt tiszti kaszinó nagytermében és hangszórókon keresztül az udvaron késő délutántól másnap hajnalig. A nyilvánosság hiánya, az annyira áhított igazmondás igénye és a gondolatszabadság elfojtása volt a téma. A hozzászólók valamennyien a szocialista társadalom ideálképéből kiindulva bírálták a közelmúlt bűneit, hibáit.
A leghatásosabb beszédet Déry Tibor mondta, aki szellemesen jellemezte a kultúra sztálinizálóit: Révai József volt népművelési minisztert, Darvas József akkori népművelési minisztert és Horváth Mártont, a kommunista párt – akkori nevén a Magyar Dolgozók Pártja – Agitációs és Propagandaosztályának vezetőjét. Figyelmeztetett: meg kell vizsgálni „szigorúan marxista eszközökkel”, hogy nincs-e valami hiba az eszmék rendszerében is. Kijelentette: „szabadság nélkül az élet egy fabatkát sem ér”. Óvott az elhamarkodott személycseréktől, nehogy a továbbiakban az „ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak” húzzák. Tardos Tibor 1848 forradalmára, az akkor kivívott sajtószabadságra emlékeztetett. Felszólalásuk következményeként mind Déryt, mind Tardost kizárták a pártból.
Nagy Imre nem helyeselte az ellenzék radikalizálódását. Összezördült Déryvel is a Petőfi Körben tartott beszéde miatt. Úgy ítélte meg, hogy a szovjet pártkongresszus nyomán Magyarországon is változni fog a helyzet.
Július közepén a szovjet pártvezetés menesztette az MDP első titkárát: egyre több jelentés érkezett hozzájuk arról, hogy már a kommunisták többsége is Rákosi távozását kívánja, s az elégedetlenség napról napra nő. A magyar pártvezér akadályozta a szovjet vezetés kibékülését Titóval, a jugoszláviai kommunisták vezetőjével, akit a negyvenes évek végétől Rákosi – az akkori szovjet politikát követve – az „imperialisták láncos kutyájának” nevezett. Rákosi helyére a hozzá sok tekintetben hasonló Gerő Ernő került, így a gyökeres változásokra nem sok remény maradt. A pártvezetés második embere Kádár János lett, akit sokan az ellenzékiek közül is mérsékelten reformer, középutas politikusnak tartottak. Az új pártvezetés azonban egyre kevésbé szolgált rá a megelőlegezett bizalomra. Nagy Imre visszavétele a hatalomba elmaradt, bár párttagságát helyreállították. Ez azonban nem elégíthette ki a mélyebb átalakulásra számítókat.
Az új pártvezetés megpróbált híveket toborozni magának. Augusztusban megjelent a párt értelmiségi határozata, amely elítélte a múltbeli hibákat, s nagyobb kutatási szabadságot, jobb megélhetési lehetőségeket ígért. Jóváhagyták a szeptemberi írószövetségi közgyűlés titkosan választott vezetőségét, ahonnan a szavazás során kiestek a pártközpont jelöltjei, bekerültek viszont az Írószövetség elnökségébe a népiek addig háttérbe szorított képviselői, mindenekelőtt Tamási Áron, Németh László és Szabó Lőrinc, valamint az urbánusok közül a börtönből nemrég szabadult Ignotus Pál. Enyhült a kiadói cenzúra, sorra láttak napvilágot a korábbi években visszautasított művek. Írói csoportosulások lapalapítási kérelmekkel ostromolták a pártközpontot, s úgy tűnt, nem is eredménytelenül. Legelőször Kuczka Péternek, az ellenzéki kommunisták mérsékeltebb szárnyához sorolható írónak sikerült lapengedélyt, szerkesztőségi helyiséget s a lapindításhoz szükséges anyagiakat kapnia. Az előfizetőket ő maga gyűjtötte a Petőfi Kör egyik vitaestjén. Megjelent a Nagyvilág, az addig többnyire elzárt kortárs világirodalom folyóirata.
A szellemi életben 1956 őszén egészséges polarizálódás kezdődött. Az új pártvezetés óvakodott attól, hogy drasztikus lépésekkel kockáztassa frissen kapott hatalmát. Látszólag semmi sem utalt arra, hogy forradalom készül.
Készülődés a forradalomra
A diktatúra lazulása vezetett volna október 23-ához? Magyarázatul újra a lengyel példa kínálkozik. 1956 nyarán Poznanban elfojtották a munkáslázadást: halottak tucatjai maradtak az utcán. A megtorlás azonban elmaradt, alapvetően azért, mert a lengyel pártvezetés egy csoportja felismerte, hogy ha összefog a pártapparátusban és a hadseregben is egyre bővülő számú reformszellemű értelmiséggel, kezelni tudja a tömegelégedetlenséget, mégpedig úgy, hogy teljesíti a követelések egy részét: javít a munkások helyzetén, s lazít a Szovjetuniótól való függésen. Több hónapos kitartó munka árán visszahozták a hatalomba a nacionalistának bélyegzett Gomulkát, s a szovjeteket meggyőzték arról, hogy a szocializmus lengyel útja nem veszélyezteti a szovjet birodalmi érdekeket.
Magyarországon az új pártvezetés rövidlátó volt. Az engedményeket nem kapcsolta össze átgondolt reformkoncepcióval. Tagjait és a pártapparátus munkatársait lefoglalta a hatalmi harc: Gerő helyett sokan Kádárt szerették volna az MDP élén látni. Nagy Imre rehabilitálását nem viselték ennyire a szívükön, pedig már a párttagok jelentős része is amellett volt, hogy az 1955-ben megszakított új szakasz az ő irányításával folytatódjék.
Mindez azonban nem magyarázza a fegyveres népfelkelést. Nemigen tudjuk, hogyan éreztek, gondolkodtak a forradalmat megelőzően azok, akiket nem nagyon érdekelt a politika, de október 23-a után mégis közülük kerültek ki azok, akik fegyvert fogtak az oroszok ellen, akik ledöntötték a szovjet emlékműveket, akik megalakították a nemzeti bizottságokat és a munkástanácsokat, akik élelmiszert hoztak a fővárosiaknak.
A forradalmak spontán szoktak kirobbanni, megjósolni őket nem lehet. Utólag számos okot feltárhatunk ugyan, de a legfőbb „miértre” nem biztos, hogy választ találunk. 1956 őszén voltak olyan jelek, amelyek közeli robbanást sejtettek. Az Új Hang szépirodalmi folyóirat szeptemberi száma közölte Kondor Béla rézkarcát, amelynek címe: Készülődés a forradalomra. A képen forradalomszimbólumok és felfegyverkezett emberek mellett egy tudós vagy költő látható. A csoport mellett közvetlenül szakadék tátong.
Egy diósgyőri munkásgyűlésen az Irodalmi Újságból olvasták fel Tamási Lajos Keserves fáklya című versét, annyira magukénak érezték a benne foglaltakat. „A gyanakvással önérzetében / megsértett nép nem csapott lármát, / csak összenézett és legyintve / megvonta vállát” – kezdődik a hosszú költemény, melynek befejező szakasza nyílt felhívás a változtatásra: „Nyílj ki, vérünkből, nyílj ki végre, / forradalom, te örök álmunk. Vagy könnyűnek találtatunk és / a varjú, ha károg utánunk.”
Gáli József Szabadsághegy című drámájának egyik főhőse, a gyárigazgató így beszél miniszteri pozícióban lévő testvéréhez: „Nagy munkában van a dolgozó nép. Forradalmat csinál. [...] Készül a forradalom. Az új, a párjanincs forradalom. A rum forradalma, barátom! A rum! Jó, mi? [...] A rum kiégeti a szennyet. Akinek a szíve piszkos, annak a szívét, akinek a nyelve hazug, annak a nyelvét, és ami egészen mocsok, abból csak a salak marad. Érted? És akik megmaradnak, újrakezdik. Rum nélkül. Tisztán.”
A drámát annak a napnak az estéjén mutatták be, amelyen újratemették a sztálinizmus áldozatait: Rajk Lászlót, valamint a perében halálra ítélt és kivégzett kommunista társait. Október 6-a volt, nemzeti gyásznap. Több tízezer ember vonult ki a Kerepesi temetőbe. Ott volt Nagy Imre is.
Nemzetnyi benzintartály
Ezen a napon jelent meg a forradalom előtti idők legnépszerűbb cikke, a Miért nem szeretem? című vitriolos írás, amelyben a kommunista ellenzék egyik jeles tagja, az addig főként drámaíróként ismert Háy Gyula a begyöpösödött funkcionáriusokat, a „Kucsera elvtársakat” tette nevetség tárgyává. E tettét az érintettek – a kommunista bürokraták tömegei – soha nem bocsátották meg neki. Cikke annyira hatásos volt, annyira egybecsengett az emberek többségének véleményével, hogy széltében-hosszában idézték. Háy Gyula a legnépszerűbb emberek egyike lett: szerzői estjén megtelt a Zeneakadémia nagyterme, ankétokra, gyűlésekre hívták.
Soha ennyi izzó hangulatú gyűlés, kritikus hozzászólás. Folytatódtak a Petőfi Kör összejövetelei, a vidéki városokban vitaklubok alakultak, melyek rendezvényeire nem kellett toborozni a hallgatóságot. Jöttek az emberek százával, sőt ezrével, s a hatalom számára kényes, kellemetlen kérdéseket fogalmaztak meg. Mi van a magyar uránnal, miért tartózkodnak szovjet csapatok Magyarországon, miért nem lehet nyugati könyveket vásárolni, nyugati országokba utazni, miért kötelező az orosz nyelv, miért nincs Nagy Imre az őt megillető poszton?
Megmozdultak a diákok. Az őszi tanévkezdést az egyre szaporodó gyűlések tették a szokásostól eltérővé. Az egyetemisták saját diákszervezeteket alakítottak, változtatásokat követeltek az oktatásban, az egyetemi közéletben, az ország közügyeiben.
A társadalmi feszültség növekedése robbanásveszélyes helyzetet teremtett, amelyet akkor kevesen érzékeltek igazán. Egy vidéken élő, fiatal kommunista tanár október 22-én jegyezte fel naplójába: „A lelkek a felhúzottság állapotának drámai feszültségében vannak.”
S hogy miért robbant ki másnap a forradalom? A válaszért ismét az írókhoz fordulunk. „Közömbösítették, elfárasztották ezt a népet, vélték az érzékeny, gondolkodó megfigyelők is – írja Kassák Lajos a forradalom alatt papírra vetett naplójegyzetében. – Sejteni sem lehetett, hogy mi hevül és feszül a közömbösnek látszó ábrázatok és hümmögő szóváltások mögött. Halálszaga volt az életnek, s íme, egy napon csordultig telt a pohár, s olyan energiák szabadultak fel, amelyek az egész emberi világot megrázkódtatták. Tízmillió lélek hivatalos gyújtogató nélkül lángra lobbant.”
Németh László pedig az Igazság című forradalmi lap november 3-ai számában így összegzett: „Az, ami történt, mint nagy szárazságban a tűz, a szenvedésben elszánttá érlelt nemzetből lobbant ki, s a véletlenek, amelyek lehetővé tették – elsősorban egy ember korlátoltsága, az írók szava jóval mögötte – csak szikra volt a nemzetnyi benzintartály felett.”
Rubicon,1996. 8–9. sz. |
|
|
|
|
|
|
|