Összegzés

A 37. Magyar Filmszemlén tizenhat 1956-os témájú dokumentumfilmet láttunk:

Ata filmje – Ata Kandó portré, Eötvenhat, Hazatérés – Koszmovszky Edina, Képzelt forradalom – avagy Osztrák–Magyar Románia, 56-os nagyítéletesek, És félt a Párt – keletnémet szolidaritás a Forradalommal, A félelem nevében – bennünk élő történelem..., Harminckét sor – 1956, Hetedíziglen, Kecskemét 1956, Rajzolt ’56, Szabad Ózd, Tanácselnök a forradalomban, A szabadság dühe, A vaddiófa árnyéka I. – A megélt forradalom, Veszélyes képek I–II.

Egy filmet: Ismeretlenek – „Jogunk van emlékezni a mártírokról...” más produkciókkal való időbeni ütközés miatt nem tudtunk megnézni. Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar bennünket is érinteni fog a bevezetőben kifogásolt „a gyártó címe, telefonszáma” adat katalógus-beli hiánya. Elérhetőség híján a Filmszemle központot hívtuk, ahol az információs programról semmiféle tájékoztatást nem tudnak adni, a Filmművész Szövetségnél csak az üzenetrögzítővel tudtunk volna beszélni, a Magyar Történelmi Film Alapítvány pedig, mivel nem támogatta a filmet, szintén nem tudott kazettát adni. Így marad a magyarázkodás és a kérdés, hogy mit tegyen, aki mégis szeretné megtekinteni ezt vagy azt a filmet?

A dokumentumfilmes zsűri elnöke, Dér András értékelése szerint: „Sajnos kevés ’56-os témájú dokumentumfilm készült, pedig idén van a forradalom ötvenedik évfordulója.” Mi a tizenhét filmet az összterméshez képest inkább soknak találtuk, de talán azért – nem árulunk el nagy titkot –, mert nem volt minden perce élvezet...

Sok olyan film készült idén (is), amely témájául egy, a forradalomban szerepet játszó személyt vagy közösséget, egy település 56-os eseményeit helyezte a középpontba. Ez még önmagában nem lenne baj, de ezekből a mikrotörténetekből nagyon ritkán bontakoztak ki a nagyobb történelmi összefüggések. Ilyesmivel próbálkozott a jénai egyetemisták történetét feldolgozó És félt a Párt – keletnémet szolidaritás a Forradalommal című film – csak sajnos nem sikerült elég jól kidolgozni. Ezért üdítő kivétel a tágabb horizontú A szabadság dühe.

A vetítések során sokszor az volt a benyomásunk: nem filmet, hanem kompromisszumot látunk. Köztudott, hogy a dokumentumfilmek minőségét nagyban befolyásolja a filmre fordított pénz. Akkor lehet hangmérnököt, zenei szerkesztőt fizetni, külföldön forgatni, archívokat vásárolni, ha belefér a büdzsébe. Persze nem minden a pénz: jó néhány alkotás után megállapítottuk: ezen a rendezőn egy zsák pénz se segítene! Ám sok olyan filmet is láttunk, amelyről bizony lerítt a kényszerű takarékoskodás. Pl. a Veszélyes képek I–II. esetében szívesen néztük volna még a lengyel 56-os archívokat, nemcsak a bevágott két snitt erejéig (hiszen van belőle még bőven), de bizonyára nem tudtak több pénzt fordítani erre a célra. Másik példa: megkritizáltuk a Képzelt forradalom – avagy Osztrák–Magyar Romániát, mert a film elejét szépen lezörejezték, a folytatásban azonban elmaradt az aláfestés. A fiatal alkotók – magyarázatképpen – elárulták, hogy már nem tudták kifizetni a hangi utómunka befejezéséhez szükséges vágószoba árát, így is saját zsebből állták a költségek végét. Ezeken a filmeken biztos segített volna, ha több pénzt költhettek volna rá.

Jól ismerjük a dokumentumfilmek finanszírozási problémáit, hiszen műhelyként az 1956-os Intézet is produkál évente 1–3 történelmi dokumentumfilmet. Az elmúlt években többször előfordult, hogy a Magyar Történelmi Film Alapítványhoz beadtunk egy–egy dokumentumfilm-tervet szerény, de reális költségvetéssel, amelyre megítélték a kért összeg egyharmadát. Ilyenkor el kell kezdeni sürgősen más forrás után nézni, – ez kisebb gyártó cégnek szinte lehetetlen feladat – vagy hozzátenni annyit, hogy a kompromisszum helyett filmet hozhassunk létre. Műhelyként sokszor gondoltuk, és az idei teljes 56-os filmtermés megtekintése után megerősödött bennünk a felismerés: sokkal hatékonyabb lenne ugyanennyi pénzből feleannyi produkciót támogatni – és a filmek bizonyára élvezhetőbbek lennének.

Van itt még valami, ami ennyi történelmi dokumentumfilm megtekintése után nagyon szembeszökő: az archívok kezelésének problémája. Az Eötvenhatról szóló egyik filmkritikában felrótták a film alkotóinak, hogy miért csak másfél perc archív felvételt használtak a filmben. Pedig ez világos: ennyihez tudtak legálisan hozzájutni, és ezt a stáblistán fel is tüntették. Ez a film azonban kivételnek számít. Ugyanis sok olyan alkotást láttunk, amely hemzseg a korabeli archív felvételektől (sokszor ráadásul zavarosan és oda nem illően), és a stáblista semmiféle információt nem ad az eredetükről. Bennünk, egy történeti kutatóintézet munkatársaiban, napról–napra felmerült a gyanakvó kérdés: no de honnan vannak az archívok? Az amerikai finanszírozású A szabadság dühe című film, és a dokumentumfilm fődíjas Fekete kutya – Történetek a Spanyol Polgárháborúból esetében ez nem volt kérdés. Sok archívot vásároltak, és büszkén ki is írták a stáblistára. Az általunk látott történelmi filmek közül csak ezek minősültek archív szempontból „eurokonform” alkotásoknak. Külföldön nagyon megbecsülik az archív filmeket, és komolyan veszik a felhasználásukkal kapcsolatos írott és íratlan szabályokat. A magyar dokumentaristák többsége azonban úgy tűnik, nem ismeri, és nem tiszteli ezeket a szabályokat.

Az alkotók a stáblistákon egyébként nemcsak az archív mozgóképek forrásait nem szeretik feltüntetni, hanem a felhasznált fotókról, zenékről is elmulasztják tájékoztatni a közönséget.

Végső összegzésképpen: az idei 56-os témájú dokumentumfilmek között találtunk számunkra nézhető, szerethető filmeket, de azért itt is érvényes a mondás: kevesebb több lett volna.

2006. február 10. Lénárt András és M. Topits Judit

Ugrás a dokumentumfilmek szemléző oldalára