___Recenziók: EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT AZ ÚJABB TÖRTÉNETI IRODALOMBAN. TANULMÁNYOK___Vissza
,jh,zm

Vissza a könyvhöz

Borhi László: Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban

A kötet a forradalom évfordulóján újonnan keletkezett legjelentősebbnek ítélt tanulmányokat gyűjti csokorba, többségükben olyanokat, amelyek az empirikus tudás „gyarapítása” mellett új szempontokat is adnak a forradalom (újra)értelmezéséhez. Politikatörténet helyett az empirikus kutatásokra építő, a forradalom társadalom- és eszmetörténetét, reprezentációját, megértésének módozatait firtató szövegek kerültek előtérbe, hiszen ezek feltárhatják a forradalom értelmét, és irányt mutatnak egy új szintézis felé.

Ehhez az első lépés 1956 fogalmi meghatározása. Az utóbbi időkben 1956 értelmezése körül fellángolt viták fényében fontos Gyáni Gábor megállapítása, hogy „1956, mint […] szabadságküzdelem annak a fogalmi eszménynek felel meg, mely szerint a forradalom szót csak olyan változásokra használhatják, melyek célja a szabadság”. Gyáni szerint 1789 után a forradalom olyan értelmezést kapott, hogy előremutatónak kell lennie, de a későbbi tapasztalat alapján a forradalom már nem több, hanem kevesebb szabadságot eredményezett. 1956 ellenforradalom volt tehát, de nem a szó kádári, hanem eredeti értelmében, hiszen egy korábbi, több szabadságot kínáló állapot visszaállítására törekedett. Nézetem szerint tehát Gyáni a forradalom eredeti értelmének helyreállításával feloldja a „forradalom”, illetve a „szabadságharc” között feszülő ellentmondást. Hozzáteszem, hogy Standeiszky Éva pragmatikusabban, „spontán rendszerváltással járó káoszként” értelmezi e fogalmat.
Hová vezetett volna a forradalom külső beavatkozás nélkül? Standeiszky tanulmányai arra utalnak, hogy a szocializmus melletti elkötelezettség hangoztatása ellenére az események túlszaladtak volna ezen a formáción, hiszen a résztvevők többsége polgári demokrácia megvalósításában gondolkodott, illetve elvetette az 1945 utáni fejlődést. Sőt, szerinte a kollektív megnyilvánulások „egyre inkább antikommunista, szovjetellenes jelleget öltöttek”. Messzebbre mentek volna, mint Nagy Imre és a köré csoportosuló reformkommunisták (akik között Révész szerint jelentős nézetkülönbségek mutatkoztak). Megkérdőjelezném Révész megállapítását, miszerint az akkori szocialisták, illetve demokraták között csak a szabadság optimális fokának megítélésében mutatkozott eltérés, és azt is, hogy az akkori reformszocialista felfogáson át elvezetett volna az út a szabadsághoz, hiszen a szabadság liberális (akár a Friedrich Hayek által kínált) meghatározása és a sztálinista diktatúrát finomítani akarók politikai elképzelései között feloldhatatlan ellentmondás feszül.

Kényes kérdés, hogy kié volt a forradalom. Ripp Zoltán szerint a munkástanácsok, forradalmi és nemzeti bizottságok spontán megteremtésének megértése alkalmas a társadalmi viszonyok rekonstruálására, ám Mark Pittaway, Gyáni Gábor és Standeiszky Éva tanulmányai szerint a munkástanácsok nem spontán keletkeztek, hanem a párt erőfeszítéseit tükrözték a forradalom ellenőrzés alatt tartására. Ripp a forradalom baloldaliságát hangsúlyozza, de a kötetben közölt eszme- és társadalomtörténeti írások rámutatnak, hogy a munkásság a forradalom egyik alapvető bázisa volt, de ez nem feltétlenül jelentett „szocialista” (e kifejezést a kötet szerzői egységesen az akkori meghatározás szerint használják), vagy akár „baloldali irányultságot”. Jó lenne tudni, hogy a munkásságban milyen nyomokat hagyott a jobboldali radikalizmus. Ripp kifogásolja a forradalom „utcai harcosok” tetteire történő redukálását, bár nem biztos, hogy ez a forradalom „jobboldali irányultságú képét” formálja, hiszen Eörsi László kimutatta a harcosok politikai sokféleségét. Bár a hős- és áldozatkultusza nyilvánvalóan leegyszerűsíti (de talán nem hamisítja meg) 1956 összetett örökségét, annyi megkockáztatható, hogy a mintegy 15 ezer főnyi (azaz két hadosztálynyi) szervezett fegyveres különbözteti meg a külvilág számára az 1956-os forradalmat a század antitotalitárius megmozdulásaitól, és kérdés, hogy e nélkül eljutottak-e volna az események a többpártrendszer átmeneti helyreállításáig.

Pittaway és Gyáni rámutatnak, hogy a retorika ellenére a széleskörű nyomor, a létbizonytalanság, a hierarchikus viszonyok újratermelődése, a kitörési lehetőségek hiánya miatt a háborút követően gyökeres tartalmi változáson átment munkásság jelentős része nem azonosult a „proletárdiktatúrával”, Pittaway szerint még a kedvezményezett rétegeknek is csak egy része volt rendszerhű, amin alapvetően nem változtatott az új szakasz. Ennek oka az volt, hogy a munkásság más rétegeket tartott az új politika kedvezményezettjeinek. A reformok jelentősége 1956 szempontjából – és ez egybecseng Rainer M. János megállapításával – az ellenállás lehetőségének felcsillantása volt. Gyáni szerint (szemben Pittaway-jel) a faluból már részben kiszakadt ingázó munkások fontos szerepet vállaltak, mert „széthordták a forradalom szelét” (a kötet szakít a fővárosközpontú hagyománnyal, és rámutat a forradalom országos jellegére), akárcsak a legkiemeltebb társadalmi elem, az egyetemi tanulmányokhoz osztályszempontú kiválasztással hozzásegített, korábban a felfelé irányuló mobilitástól elzárt alsó rétegek. Ennek okát abban látja, hogy a hatalom politikai kérdést kreált az ebből a szempontból ártatlannak indult nemzedéki identitáskeresésből. A rendszer alátámasztását szolgáló erőltetett társadalmi mobilitás pedig a bizonytalanság és átmenetiség érzését szülte a munkásság köreiben, és megérlelte a diktatúra elleni fellépés „lelki-szellemi lehetőségét”. Ehhez járultak a rossz anyagi körülmények és ellentmondásos módon, az erőltetett mobilitás dacára a társadalmi felemelkedés hiánya által okozott frusztráció. Tekintve, hogy a rendszerrel a revizionista értelmiség is szembekerült (bár a revizionista kritika szerintem korlátozott volt), 1956 paradoxonja Gyáni szerint, hogy az előnyben részesített rétegek is szembefordultak a rendszerrel, sőt, a szembenállás fő bázisát adták azzal a vállalati középvezetői réteggel karöltve, amely a rendszerváltás eredményeként deklasszálódott. A magyar forradalom sajátossága a támogatottság pluralitása volt.

Eörsi László és Vajda Júlia a fegyveres harcok résztvevőinél az egyéni motívumok fontosságát hangsúlyozza. Kitérnek azonban egy döntő probléma elől, amikor azt írják, hogy 23–24-én „rátermett parancsnokok irányítása alatt kis létszámú felkelő csoportok alakultak”, összesen 15 ezer ember részvételével. 1956 rejtélye, hogyan jöhetett létre jól szervezett fegyveres ellenállás ilyen rövid idő alatt a totális diktatúra körülményei között. Minden tudományos kutatás problémája a kezdet meghatározása, de talán érdemes megpróbálni. Ilyenfajta ellenállás sem a kommunista, sem a náci típusú diktatúra alatt nem alakult ki békeidőben. Rainer M. János arra keresi a választ, hogy a szélsőséges terror váltotta-e ki 1956-ot, mekkora volt az „aktív” ellenállás a forradalom előtt, s a forradalom részvevői az ellenállók közül kerültek-e ki?

Rainer a külső behatás döntő szerepe mellett Péter László nyomán a kelet-európai történelmi sajátosságoknak tulajdonítja a szovjet típusú rendszer kiépítését. Bár e feltevés problematikus – ha másért nem, a térség sokfélesége miatt, és mert 18–19. századi fejlemények aligha okozhatnak 1945 utániakat –, utólag igazolja a Nyugaton 1945 után elterjedt véleményt, miszerint a régiónak megfelel a sztálinista berendezkedés, ezért nem érdemes tenni ellene. Rainer szerint a magyar rendszer kelet-európai viszonylatban „nem volt kiemelkedően represszív”. Ezt megkérdőjelezi, hogy a szovjet nagykövet, majd 1953 nyarán a teljes szovjet vezetés Rákosiék szemére vetette a Magyarországon uralkodó túlméretezett terrort. Továbbá, ha az összehasonlítás alapja a magyar hagyomány, akkor már kiemelkedően terrorisztikusnak minősíthető. A Horthy-korszak sokkal enyhébb viszonyai nem is váltottak ki tömeges ellenállást. Egy főre számítva még az általa megadott számok alapján is elnyomóbb volt a magyar, mint a többi kelet-európai. Rainer négy-ötezer főre teszi a forradalom előtti aktív ellenállók számát, amit nem minősít magasnak. Ez a szám becslésen alapul, emellett jelentékenysége nem szubjektív megítélés kérdése. A náci Németországgal egy főre jutóan összevetve ez a szám inkább magas. Akár ellentétes véleményre is juthatunk, mint Rainer: különleges erőszakra és az emberi és szabadságjogok totális tagadására adott a totális diktatúra körülményeit tekintetbe véve jelentős ellenállás. Figyelembe véve még, hogy a bolsevik diktatúrának nem voltak gyökerei a magyar történelemben, megkérdőjelezhető Rainer érvelése, miszerint annak a rendszernek, amely ellen 1956 fellázadt, nem volt kitüntetett szerepe a forradalom okai között.

A forradalomban elkövetett atrocitásokról Standeiszky megállapítja, hogy azoknak „nemegyszer a zsidóellenességgel összekapcsolt antikommunizmus volt az oka”. Tekintve, hogy a második világháborús népirtást a bolsevizmus és a zsidóság összekapcsolása okozta, ez veszedelmes egyveleg volt. De csak néhány településen követtek el antiszemitizmussal összefüggésbe hozható atrocitást, ezek közül a Standeiszky által bemutatott tények alapján az egyikben a zsidóellenesség nem látszik elsődleges motivációnak. A brutális akciókat Standeiszky szerint lumpen elemek követték el, akik vagyontalanként nem lehettek a rekvirálási akciók áldozatai. Úgy gondolom, ennek alapján kizárható, hogy ez a társadalmi elem lett volna a forradalom vezető rétege, s ez cáfolja a Kádár-rendszer által sulykolt forradalomképet. Standeiszky kimutatta, hogy sok helyen inkább szimbolikus igazságszolgáltatás történt, amelyek a néphagyományokat követték. Bár a forradalom nem nélkülözte a brutalitást, inkább az emelkedettség jellemezte: az egyetlen használható viszonyítási alapként szolgáló 1848-as költemények felidézése „szakrális élménnyé magasztosította a spontán népgyűléseket”.

A forradalom követeléseit jelentős eszmei sokféleség, egyben zűrzavar jellemezte. Hogy milyen nehéz utólag kibogozni, mit is akart a magyar társadalom elérni 1956-ban mutatja, hogy ennek megítélésében egyazon szerző két tanulmánya között ellentmondás van. Míg a forradalom eszméit tárgyaló tanulmányában Standeiszky a szocialista eszmék népszerűségét és a kapitalizmus (bár nem a polgári demokrácia) elutasítását mutatja ki, a Követett múlt címűben „félrevezetőnek” tartja azokat az állításokat, miszerint 1956 szereplői elutasították az 1945 előtti rendszert. Révész bemutatja, hogy a kommunista reformerek nézetei is ellentmondásosak voltak. Ez kimutatható Nagy Imre megnyilatkozásaiban is a forradalom szinte minden kulcskérdésében, a többpártrendszertől a semlegességig. ű

Révész antiszemitizmussal vádolja Nagyot, szerinte a zsidó származás Nagy Imre snagovi feljegyzéseiben „determinisztikus nemzetidegenséget jelent”. Akárhányszor olvasom el az idézett szöveget, nem tudom úgy érteni, hogy Nagy Imre kizártnak tartotta, hogy egy zsidó magyar legyen. Ő Rákosiékról írt, akik megtagadták származásukat és időnként antiszemita politikát folytattak. Nagy Imre ellentmondásos személyiség, de nem folytatott antiszemita politikát.

Nem tudni mikor készül el 1956 „nagy összefoglalója”. Gyáni fontos megállapítása, hogy a forradalom társadalmi hátterének forrásául szolgáló peranyagok olyan konstrukciókat közvetítenek, amelyek csak áttételesen vallanak az események mozgatórugóiról. Horváth Sándor a történelmi rekonstrukció korlátjairól ír. Az „objektívnek” ható fotó vagy visszaemlékezés retorikai eszközökkel igazodik társadalmilag elvárt klisékhez. Így „az elővárosok lakosairól és életformájukról élő sztereotípiák különösen jól hasznosulnak a fegyveres bandákról szóló történetek megalkotásakor”. Lehet, hogy a majdani szintézisből nem a fényképekből, családi elbeszélésekből, a kollektív emlékezetből jól ismert 1956 köszön vissza majd ránk, a Kádár-érában kialakított pedig biztosan nem. A Gyáni–Rainer-könyv jelentős teljesítmény, amely megelőlegezi 1956 tudományosan megalapozott szintézisét. (Gyáni Gábor – Rainer M. János szerk.: Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban, Budapest: 1956-os Intézet, 2007, 418 p.

Magyar Tudomány, 169. évf. 2008/7. 904-–908. o. http://www.matud.iif.hu/08jul/16.html

Bihari Péter: Ötvenhatról 2007-ben 

Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban. Szerkesztette Gyáni Gábor és Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest, 2007. 418 oldal, 5990 Ft

Úgy tíz évvel ezelőtt azt gondolhattuk - én naivan azt hittem -, hogy már majdnem mindent tudunk 1956-ról. Persze a vidéki levéltárakban szükségesek lehetnek további kutatások, a hidegháborús külvilágról többet fel kell deríteni, de azért a történet egésze készen áll. Azóta kiderült, hogy ez egyáltalán nincs így, szinte minden kérdés újra nyitott: lásd például a Köztársaság téri pártház ostromáról az ÉS hasábjain folytatott éles vitát vagy Charles Gati provokatív könyvének fogadtatását. A Gyáni Gábor és Rainer M. János szerkesztette kötet bevezetéséből kiderül, hogy a jubileumi évben csak önálló kötetből közel háromszáz jelent meg, nem szólva a folyóiratcikkekről, továbbá filmekről, honlapokról stb. Ennek ellenére egy új szintézistől feltehetően távolabb vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt. Volt olyan elképzelés, hogy 2006-ra szülessen meg 1956 új szemléletű összefoglalása, de erre - számos ok miatt - nem került sor. Részben azért, mert a szerkesztők szerint: "A fiatalabb történésznemzedék és az újító történetírás már nem érzi elsődleges feladatának, hogy megalkossa 1956 újabb lineáris narratíváját."

Amit most a „lineáris narratíva” helyett kézbe vehetünk, nem kevés. A vaskos kötet hét nagyobb fejezetbe rendezve közli huszonegy ismert magyar és külföldi kutató huszonkét tanulmányát. A válogatás egyik fő szempontja az volt, hogy a cikkek mindegyike (csak) folyóiratban jelent meg, esetleg előadásként hangzott el 2006-ban vagy - kivételesen - 2007 elején. Gyáni Gábor két, Standeisky Éva három tanulmányt jegyez - így az összes terjedelemnek kb. egyötöde az övék. Kivétel nélkül mindegyik írás magas színvonalú, elméletileg igényes, a források széles körének feltárásán és értelmezésén alapul, ahol már nem különülnek el a fővárosi, a vidéki és a külföldi anyagok. „Új megközelítés, új módszertan, új beszédmód” - hirdeti a kötet hátsó borítója. Már némelyik fejezetcím is ezt a szándékot tükrözi: A forradalmi mobilizáció, A forradalom reprezentációja, A forradalom emlékezete, s akad olyan cikk, amelyik már a címében is ezt ígéri - Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban (Horváth Sándortól).

Historiográfiáról, fogalmi kérdésekről Gyáni Gábor és Ripp Zoltán írt. Gyáni 1956 fogalmi dilemmáit boncolgatva ejti a „nemzeti felkelés” meghatározást, majd alapos fogalomtörténeti kitérők után arra a következtetésre jut, hogy 1956 legfeljebb a szó hagyományos, 1789 előtti értelmében minősíthető „revolutiónak”. Hiszen fordulat volt, kísérlet az elveszett szabadság visszanyerésére. Fejtegetéseit azzal egészíteném ki, hogy a „revolutio” körforgást is jelentett egykor (például Kopernikusz 1543-as művének címében). Felmerül még, hogy lehetséges-e „tiszta” forradalmakról beszélni a XX. században, amikor a fasizmus (nácizmus) és a kommunizmus (bolsevizmus) „származtatott” ideológiái a fejük tetejére állítják a XIX. század eredeti eszméit és értékeit? Valóban csak a „visszafordulás” („ellenforradalom”?) lehetséges - de Condorcet 1793-as meghatározása csak látszólag olyan tiszta és világos: melyik új rezsim vagy forradalom nem vallja magáról, hogy célja a szabadság? Még a nácik is nemzeti forradalomról és a német nép felszabadításáról beszéltek 1933-ban. A fogalmi dilemmák alighanem számosak, nemcsak egy rövid recenzió, de egy tanulmány kereteit is szétfeszítik - kérdés persze, jutunk-e előbbre 1956 megértésében ezen a fogalomtörténeti úton?

A forradalom társadalomtörténetével, a forradalmi mobilizációval, majd a forradalom szimbólum- és eszmetörténetével foglalkozó (egyébként szükségképpen igen szerteágazó tematikájú) fejezetekből az mindenképpen kiderül, hogy 1956 valóban nagyon sokféle volt. Gyáni ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a magyar forradalom társadalomtörténeti specifikuma társadalmi támogatottságának pluralitásában és fragmentált voltában rejlik”, s ez ellenáll a marxista vagy az osztályalapú megközelítéseknek. Más-más oldalról ugyanezt erősíti meg például Mark Pittaway, Vajda Zsuzsanna és Eörsi László, továbbá Horváth Sándor tanulmánya, sőt Standeisky Éva Érzelem és értelem az 1956-os forradalomban című írása is - utóbbi az eufória és a félelem egyidejű és állandó jelenlétét regisztrálja. Mindez csak megerősíti a „lineáris narratíva” nehézségeiről mondottakat. A magyar ötvenhat és a világ című fejezet három tanulmánya közül kettő az Egyesült Államok és a forradalom viszonyára, az Eisenhower-kormányzat politikájára koncentrál. Az USA vezetőit az „ebéd utáni szunyókálás” állapotában találta a magyar forradalom, és nem is tudta kimozdítani belőle. Holloway és McFarland, illetve Bischof egyúttal igazolja, mennyire káros egy nagyhatalom politikájában (is), ha a meghirdetett jelszavak - a rab nemzetek felszabadítása - és a tényleges politika túlságosan távolra kerülnek egymástól. Ezt Hruscsovék pontosan látták, külön üzenetek nélkül is jól tudták: az USA passzivitására nyugodtan számíthatnak. A forradalom reprezentációja című fejezet négy szerzője a Kádár-korszak 1956-ról szóló drámáitól a tavaly bemutatott Kazamaták című drámáig jut el - ezek a tanulmányok számomra inkább a forradalom „prezentációját”, mint „reprezentációját” jelentik. (Mert ez utóbbit A forradalom szimbólum és eszmetörténete című fejezet nyújtja - már amennyiben a „reprezentáció” kategóriájának az utóbbi időben hallatlanul kitágult jelentését próbálom figyelembe venni. Itt ismét Standeisky Éva, valamint Révész Sándor és Gyarmati György írásai olvashatók.) A forradalom emlékezetéről szóló utolsó fejezet ötvenhatos résztvevők személyes történeteit tartalmazza.

Az óhatatlanul szűkre szabott recenzió végén fel kell tenni a kérdést: az említett „negatívumok” mellett (tehát hogy ma már és még túl szerteágazóvá és sokrétűvé vált 1956 ahhoz, hogy egyetlen érvényes narratívát lehessen elmondani) ad-e valami igazán újat a mostani tanulmánykötet? Magam egy olyan összegző írást fedeztem fel, amelyről ez biztosan állítható. Rainer M. János Állami erőszak és ellenállás Magyarországon 1956 előtt című rövid előadása nekem a magyar „ötvenes évek” sajátosságairól szól - ha úgy tetszik, a magyar sztálinizmus specifikumairól, „különútjáról” -, újszerűen, világosan és meggyőzően. Rainer három vagy négy olyan jellegzetességet talál, amelyek együttesen hozzájárulhattak 1956 robbanásához. Már csak ezekért is érdemes fellapozni ezt a tanulmánykötetet.

Élet és Irodalom, 2007/49. sz. 26. o. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0749&article=2007-1209-2025-13NEYV

Ferenc Laczó: Nineteen fifty-six in newer historical literature. Studies

ECE Journal, http://www.ece.ceu.hu/?q=node/111

 


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2008. július 14. hétfő

Keresés a honlapon