___Recenziók a könyvről___Back
RAINER M. János
Ötvenhat után
recenziók

Mink András:
Rainer M. János: Ötvenhat után


Az 1956-os Intézet három friss kiadványa megnyugtatóan jelzi, hogy az előző kormányzati ciklus ínséges évei alatt nem apadt el a kutakodási kedvük. A kötetek ráadásul arról tanúskodnak, hogy a hazai jelenkorkutatás e jeles műhelye szisztematikusan kiterjesztette érdeklődését az 1956 utáni korszakra is.

„Kádár rendszere egyszerre maradt jelenvaló, és került hihetetlenül gyorsan történelmi távlatba” – írja Rainer M. János Ötvenhat után című tanulmánykötetének előszavában. Az elmúlt tíz évben írott tanulmányok az 1956 és 1989 közötti korszak csomópontjait, a Kádár–rendszer születését, a végelgyengülést és a rendszerváltás és 1956 viszonyát taglalják, a negyedik ciklus pedig az emigrációval foglalkozik. A szerző a tőle megszokott éleslátással, higgadtsággal és imponáló szakirodalmi tájékozottsággal tárgyalja az egyes kérdéseket. A kötet nem tekinthető a Kádár-korszak átfogó történetének, mégis több, mint részproblémák elemzésének gyűjteménye.

1956 tagadása a Kádár-korszak legalapvetőbb paradigmája volt. Nagy Imre halálában is a korszak egyik főszereplője maradt. Azért vált megoldhatatlan problémává, mert nem tagadta meg a sztálinista diktatúrát elsöprő forradalmat, és nem volt hajlandó önként és bűnbánóan lelépni a színről. Rainer itt is, akárcsak Nagy Imréről szóló remek életrajzában, nyomatékosan hangsúlyozza Kádár szerepét Nagy Imre kivégzésében. „A politikai életútját egységében felmutató Nagy Imrével Kádár nem akart vitatkozni, ehelyett konstruált ellenfelének egy másik életutat, amely szerint Nagy Imre politikája és összeesküvése szolgált magyarázatul az 1956-os összeomlásra. Ha egyszer Kádár az 1956 előtti korszakkal való kontinuitást bármekkora fenntartásokkal is, de vállalta (tegyük hozzá, más választása nemigen volt), Nagy a diszkontinuitás megtestesítője lehetett. Áruló, akivel nem helyénvaló pártvitát folytatni...” (21.o.) Nagy Imrének ezért kellett meghalnia.

...

A korai éveket taglaló rész gyöngyszeme a Hruscsov 1958 tavaszi látogatását bemutató írás. Rainer a mikrohistóriai elemzés teljes eszköztárát felvonultatja és a visszafogott humor sem áll tőle távol. Hruscsov, aki elégedetten konstatálhatta a rendcsinálás előrehaladását, biztonságosan zárt körben, egy díszvacsorán a magyarokat meghökkentő nyíltsággal ecsetelte, mennyi gondot okozott a szovjet vezetésnek, hogy az 1956-os forradalomban milyen erőteljes és meghatározó volt a munkásság részvétele. A magyar sajtó ezt a megállapítást persze ijedten elhallgatta. Lehet manapság tiltakozni (de voltaképp minek?), hogy 1956 szocialisztikus, helyesebben inkább harmadik utas törekvéseinek emlegetése hovatovább a forradalom emlékének a meggyalázása, de tény, hogy Kádárt és Hruscsovot is nyilvánvalóan ez idegesítette a legjobban. A tanulmányból az is kiderül, hogy Hruscsov valóban fölvetette a szovjet csapatok távozásának lehetőségét, Kádár azonban a nyugati fenyegetésre hivatkozva kategorikusan elutasította az ajánlatot. Természetesen nem a Nyugattól félt hanem, hogy a szovjet haderő kivonulása belülről ingatja meg a rendszerét. Szellemesen, noha nem teljesen pontosan állapította meg Ignotus Pál, az Angliába menekült író és politikus egy 1965-ben, az Irodalmi Újságban közzétett cikkében, hogy „ez a kormyány két tényezőre támaszkodik, az egyik a szovjet hadsereg, a másik a magyar párton kárton kívüli értelmiség.” (134.o.) Erről, és a magyar titkosszolgálatnak az emigrációt manipulálni akaró kísérleteiről már a Kémeink az Oxford streeten című írásban olvashatunk. A magyar szervek alantasságát és inkompetenciáját látva együtt álmélkodom a szerzővel: „hogyan is sorolhatta a magyar rendszerváltás politikai elitjének sajnálatosan tetemes része ezt a szervet is a megőrzendők, megóvandók közé.” (142.o.)
(1956-os Intézet, 2003, 286 oldal, 3000 Ft)

Élet és irodalom, 2003. október 24. 23. o.



M.P.: Konszolidált Kádár-kép
„Kis magyar puccskísérlet” - Oxford Street-i kémkedés ötvenhat után


„Az elképedt KB-tagok értesülhettek arról, hogyan ellenezték a fegyveres intervenciót a lengyelek, s hogyan ajánlottak buzgón csapatokat a csehszlovák, a román és a bolgár pártvezetők.” A „kisantant” 1956-os újraösszeállásáról Nyikita Hruscsov tájékoztatta a magyar szocialistákat 1958 áprilisában Budapesten. A szovjet kommunisták főtitkára az immár – sortüzekkel is – konszolidált Magyarországra azért érkezett, hogy birodalmi vezérként szemrevételezze a megszállt (ekkorra már néma) tartomány állapotát, és személyes jelenlétével is megerősítse a helytartót.

Északi és délkeleti szomszédunk baráti segítségnyújtásának lelkes fölajánlásáról belső körben, az április 4-ei díszebéden tájékoztatta a szocialista vezetőket Hruscsov (akiről Vas Zoltán önéletrajzi könyvéből tudjuk: első világháborús barátságai révén cikornyásan tudott magyarul káromkodni). A sztálintalanító szovjet pártfőtitkár e közlése utólag némileg átszínezi a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány történelmi szerepét: a csoport – ha Hruscsov igazat mondott – elérte, hogy 1956 novemberében "csak" szovjet harckocsik szállják meg fővárosunkat, s a pesti srácok és munkások vérével borított budapesti utcát ne taposhassák más idegen katonacsizmák is, miként az 1919-ben és később, a II. világháború lezárásához közeledve történt.

A nem lényegtelen történelmi körülményekről a szélesebb olvasóközönség most Rainer M. János Ötvenhat után című kötetéből értesül. Az ismert történész tizennégy tanulmányát az 1956-os Intézet adta ki 288 oldalas könyvben a közelmúltban. Egy rendszer születése; Emigrációban; Végelgyengülés; Az 1956-os emlékezeti pont – erre a négy részre tagolta művét a szerző. A Hosszú menetelés a csúcsra című könyvrészben az 1954 és 1958 közötti éveket világítja át a historikus: a szabadságharcot „csak” a kádári fölemelkedés egyik mozzanataként jellemezve. E harc végső fázisa éppen a hruscsovi látogatás 1958 áprilisában: itt politikailag nagykorúvá nyilváníttatott Kádár János, lehetőséget kapva Nagy Imre likvidálására.

Helyezkedés a csúcson – ezzel a címmel a budapesti pártvezér „néhány boldog évét”, az 1958 és 1962 közötti esztendőket taglalja Rainer. Mint kiderül: Kádár utódainak is mintát szolgáltatott ahhoz, miképpen kell korábbi ígéreteken felülemelkedni: „Kongresszusunk nyilvánvalóan pontot tesz a múlt számtalan tévedésére. A tapasztalatokról nem feledkezünk meg, de azokat a kérdéseket, amelyek már a múlté (sic!), átadjuk a történelemnek” – fogalmazott a pártvezető. Modelljét adta Kádár a megfeleléskényszer politikai gyakorlatának is: a csatlóspártok „újratermelték 'a Gazda legjobb tanítványa' címért folyó sztahanovista versenyt” – fogalmaz Rainer. A mai olvasót megdöbbenti: még évekkel a hatvanegy sortűz után is erőteljes volt a nemzeti ellenállás. Erre utal, hogy a terrort 1960-ban és ’61-ben is fokozni kellett: több száz katolikus papot, laikus közösségi aktivistát vettek őrizetbe, ítéltek el. Még 1961 augusztusában is három halálos ítéletet hajtottak végre a szabadságharc megtorlásaként.

A „boldog évek” epizódja volt, de Rainer önálló fejezetben taglalja az 1961-es „kis magyar katonai puccskísérlet” mondáját. Néhány ultrabaloldali katonatiszt fölháborodott azon, hogy Csémi Károly vezérőrnagyot hadseregparancsnokká nevezték ki. A későbbi miniszterhelyettes múltjában – noha karhatalmista is volt – „pettyeket” véltek fölfedezni, többek közt egy „nyilas” ifjúsági szervezetben való részvételt. Egy minisztériumi párttitkár személyes meghallgatást kapott Czinege Lajos minisztertől: ez utóbbi azonban meghallgatás helyett rövid úton „kirúgta”. Később lehallgatás, házkutatás, őrizetbe vétel, ítélet is kalandossá tette a lázadó kommunista történetét, amely jelezte: a Kádár-politika balra is zár, kétfrontos harcot gyakorol. A volt ávósok panaszainak utóbb nyilvánosságot adó Moldova György- és Gyurkó László-regényeket is elemzi Rainer.

Kiábrándító képet fest a történész a pártállami titkosszolgálatról. A Kémeink az Oxford Streeten című tanulmányból az olvasó megtudhatja: a magyarok magyarok ellen dolgoztak külföldön is. „A hírszerzés nemcsak szervezeti szempontból volt – gyakorlatilag – a Szovjetunió Központi Hírszerző Igazgatósága (Centralnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije, CRU) alá rendelve, hanem elsődleges feladatát is a szovjet állambiztonság munkájához nyújtott segítségként határozták meg” –oszlatja el az utólag gyártott legendákat a historikus. Így történhetett, hogy kémeink nem a CIA és a KGB ellen védték a magyar érdekeket, hanem például a Londonba menekült kiváló magyar író, Ignotus Pál ellen harcoltak.

Ha a történelem az élet tanítómestere, Rainer M. János kötete teljesíti e követelményt. A kirajzolódó konszolidált Kádár-kép mai világunkban is segít eligazodni, az ötvenhat utáni korszak – érzékeltetik a tanulmányok – nem teljesen ért véget.

(Rainer M. János: Ötvenhat után, 1956-os Intézet, 2003. Ára: 3000 Ft)


Heti válasz, 2003. december 12. 45.o.




Bozóki András
Kádár retro

Rainer M. János: Ötvenhat után. 1956-os Intézet, 2003. 286 oldal, 3000 Ft

Akik átélték, úgy vélhetik, hogy a Kádár-korszak politikatörténetét nem lehet egyetlen narratívában megírni, mert a leírás mindig hiányos, megszakított, befejezetlen marad. A diktatúra kultúrája nem az írásbeliségre épült, hanem az elhallgatásokra; nem az írásos feljegyzésekre, hanem a telefonhívásokra és a szóbeli – nyom nélküli – "kérésekre", utasításokra. Az újságok nem akkor és nem úgy tudósítottak a történtekről, amikor és ahogyan azok történtek. Ha valakit letartóztattak és elítéltek, az esetleg két hónappal később volt csak olvasható – ha egyáltalán. A késleltetett időzítés, a valódi politikai indokok elrejtése, az indirekt, nyíltan soha ki nem mondott üzenetek terjesztése szerves része volt a rendszer politikai működésének és kultúrájának.

Rainer M. János tanulmánykötetében sem átfogó, mindenre kiterjedő körképet kapunk az 1956 utáni korszakról, ám olyan rejtett részletek tárulnak fel, amelyeket eddig nem vettünk észre. A szerző olyan, mint egy jó tárlatvezető, aki a közönség által már ismerni vélt freskón bemutatja az ecsetkezelés technikáit, miáltal többet leszünk képesek befogadni az egészből is.

Amint azt Rainer bebizonyítja: ma már a különböző visszaemlékezésekből, szovjet és magyar levéltári forrásokból, elejtett megjegyzésekből és szépirodalmi(nak álcázott) könyvekből kirajzolható a történet. Megkezdődött a puzzle összerakása. Gondoltuk volna, hogy Moldova György és Gyurkó László könyveit kell olvasgatnunk ahhoz, hogy fény derüljön az 1961-es "balos katonai puccs" körülményeire és a "puccsal" való kádári leszámolásra? A kádári mitológiával szemben a "puccs" persze nem volt puccs – amint ezt Rainertől megtudjuk –, hanem egyszerűen csak néhány rákosista tiszt állítólagos "szervezkedése", akik néhány sör mellett megvitatták a fellazuló belpolitikai helyzetet és elégedetlenségüknek adtak hangot a fridzsider-szocializmusra rábólintó főnök opportunizmusa miatt. Annak idején Szabó Miklóstól még én is úgy tanultam, hogy ez volt az "Olt–Dapsi puccs" és most kell vén fejjel megtudnom, hogy valójában a "Szalai–Dögei"-féle társasággal való leszámolásról volt szó. Mintha még a Kádár-rendszer pletykái sem függetlenedtek volna az első titkár szándékaitól.

Rainer etűdöket írt a Kádár-korszakról és annak emlékezetéről, amivel arra készteti olvasóját, hogy képes legyen rugalmasan elszakadni saját előítéleteitől. Mindenki fejében él valamilyen kép a Kádár-korszakról, amelyet emlékei, olvasmányai, filmélményei, gyerek- vagy kamaszkora, és utólagos átértékelései rajzoltak ki. Akad, akinek ez a Kádár-rendszer volt a "puha diktatúra", másoknak a "kommunizmus", esetleg a folyamatos "reformok aranykora", netán a "gyilkosok kora" vagy egyszerűen csak "szélárnyék", langyos víz, "fekete lyuk", történelem nélküli állapot.

Rainer nagyon pontosan ír. Tudja például, hogy mikor kell idézőjelbe tennie a "reform" kifejezést, de azt is, hogy mikor lehet azt névértékén interpretálni. Pontosságát eddig is ismertük, most azonban arról is meggyőz minket, hogy határozottan élvezi, amit csinál: a szöveg tele van szellemes meglátásokkal, ironikus ellenpontokkal, s olykor publicisztikai jellegű megjegyzések is felbukkannak – de mindig a szakmai jó ízlés keretei között. Mintha a szerző felszabadulna attól a gondolattól, hogy ezúttal nem nagymonográfiát ír; úgy lubickol a Kádár–korban, mint hal a vízben: az 1958–62-es időszakot például "Kádár néhány boldog évének" nevezi, amikor a korszak névadója először fejlesztette tökélyre azokat a technikákat, amelyek révén 32 éven át hatalmon maradhatott. Rainer persze tudja, hogy Kádár fent említett "néhány boldog évének" emléke egészen másként – restaurációként – csapódott le munkásosztályunk, a vele szövetséges parasztságunk, valamint értelmiségünk történelmi emlékezetében "a szocializmus építésének útján".

A végletekig gyanakvó, ravasz, cinikus és pragmatikus Kádár – a szűk értelemben vett politikusi szakma Machiavelli által rögzített szabályai szerint – nem szerepel rosszul a könyv lapjain. Sakknagymester. Ügyesen kiaknázza Hruscsov támogatását, elnyeri szimpátiáját, majd rutinosan átnavigálja a Brezsnyev-korszakot, miközben olyan régi, kipróbált elvtársak hullnak el mellette, mint mondjuk Dögei, Marosán, Münnich, Komócsin, Biszku, Pullai, Lázár, Fehér és Fock. Kedvelt módszere volt a "kétfrontos harc", a klaszszikus "oszd meg és uralkodj!", politikai játszmáit a vérszagot szimatoló vadász és a sakkjátékos szenvedélyével folytatta le. Különös képessége volt arra, hogy a sajátos magyar viszonyoknak adott pillanatban megfelelő politikájához mindig megtalálja a moszkvai hátszelet. Gondolkodását nem fékezték ideológiai ballasztok, Budapestről is jobban eligazodott a Kreml elvarázsolt kastélyában, mint túlbuzgó, balos moszkvai feljelentői. Miközben mélyen lenézte a "vele szövetséges" értelmiséget, nem átallott néhány jó ötletet átvenni például Méray Tibortól, aki a bimbózó Kádár-rendszert Párizsból nézve úgy jellemezte, mint az "aki nincs ellenünk, velünk van" gyakorlatát. Kádár skrupulusok nélkül átvette a szöveget, csak a hangszerelésen változtatott.

Rainer igazán lényeglátó megfigyelése az is, hogy Kádár alkalomadtán nem habozott rákosista stílusban leszámolni rákosista ellenfeleivel. Kádárban legmélyebben két esemény hagyott nyomot: a Rajk-per és az 1956-os forradalom. A "szocialista jogállamiság" sajátos értelmezéseként a balos szervezkedők egy részének bebörtönzését a párt első titkára úgy kommentálta, hogy "öt ember esetében az volt a vélemény, hogy szabad folyást kell engedni a büntetőeljárásnak". Kinek a véleménye volt ez? Természetesen az övé. Mégis, a rákosista szóhasználat ellenére, minden esetben arra törekedett, hogy politikai döntéseit ne saját kivételes "ébersége" eredményeként, hanem a "kollektív döntéshozatal" felelősségmegosztó taktikája révén érvényesítse. Rákosi retorikáját használta reformjaihoz, amivel pacifikálni tudta balos kritikusait, de ezzel egyúttal fékezte a túlságosan előreszaladó "reformereket" is. Mindig tagadta, hogy politikájában valamiféle "magyar modellről" lenne szó, mert átlátta, hogy a nehezen kiszámítható szovjet blokkpolitikában a túlélő típusú politikus nem horgonyozhatja le magát egyetlen "modell" mellett. Rendszeresen elhárította, hogy rendszerét akár baráti követői, akár a nyugati újságírók ekként jellemezzék. Sajátos "szerénység" volt ez: Kádárban a hatalmon maradás ösztöne mindig jóval erősebb volt személyes hiúságánál.

Nem könnyű a hatvanas évek történetét megírni az 1956-os kiindulópont nélkül, de éppúgy nehéz a nyolcvanas évekét az 1989-es végkifejlet nélkül. Még az is elképzelhető, hogy néhány évtized múlva a ma "hosszúnak" érzett Kádár-korszak a történészek szemében is "lerövidül", és egyre inkább a két kiemelkedő pillanat, a kezdőpont és a végpont közé "szorul". 1956 és 1989 a mainál közelebb fog kerülni egymáshoz a huszadik századról szóló történelemkönyvekben, és talán éppúgy párba állítják majd e két évszámot, mint 1848-at és 1867-et. (A különbség persze fontos marad, hiszen 1867 a korábbi elnyomó rendszerrel való kiegyezést, 1989 pedig a korábbi elnyomó rendszertől való megszabadulást jelentette.)

Rainer vállalkozása azért is érdekes, mert a nyolcvanas éveket úgy kívánja megközelíteni és bemutatni, hogy tudatosan nem az 1989-es végpont felől bogozza ki a szálakat. "Nem lehetséges-e egy nem retrospektív, s ezért nem teleologikus szemlélet?" – kérdezi a szerző. Ami kérdése első részét illeti: nem lehetséges. A történetírás retrospektív műfaj, a történetíró azzal a tudáskészlettel elemez, ami műve megírása pillanatában rendelkezésére áll. Vajon "végelgyengülésnek" vagy egyáltalán "válságosnak" tekintené-e a nyolcvanas éveket, ha a rendszer még ma is fennállna. Akkor valószínűleg nem vagy nem így használná a fenti fogalmakat - hacsak nem akarná az egész korszakot "válságos évtizedek"-ként jellemezni. Ami viszont kérdése másik részét illeti: a nem teleologikus szemlélet lehetséges. A retrospektív szemlélet nem feltétlenül teleologikus. Az elemzés kedvéért felfüggeszthetjük a válságok végeredményéről meglévő tudásunk alkalmazását és még utólag is megvizsgálhatjuk a különböző válságokból együtt vagy külön kialakulható alternatív forgatókönyveket. A "mi lett volna, ha" nem történetietlen kérdésfeltevés, mert azt, hogy "mi lett" és "miért így lett" csak úgy tudjuk megérteni, ha rekonstruáljuk az adott történeti fordulópontokon jelentkező alternatívákat. Ezzel még nem kell teleologikus módon "igazolnunk" azt, hogy ami bekövetkezett, annak be kellett következnie, hiszen az bekövetkezett a mi igazolásunk nélkül is.

A retrospektív nézőpont elkerülhetetlen, de a teleologikus gondolkodás ettől még elkerülhető. Rainer M. János vállalkozása is éppen ezért sikerült, könyve épp ezért érdekfeszítő olvasmány.

Élet és Irodalom, 2004. február 20.




Kovács István
A velünk élő Kádár-korszak

Rainer M. János:
Ötvenhat után, ’56-os Intézet. Bp. 2003.

Azzal a kötettel szemben, amelyben a szerző egy–egy korszak, tárgykör feltárásával kapcsolatos tanulmányait teszi közzé, a befogadó némi fenntartással viszonyul. Vajon a meghatározott keret nem ürügy-e csupán arra, hogy a szétszórtan publikált írások valamilyen indokkal egymás mellé kerüljenek? Ennek tudatában is leszögezhetjük, Rainer M. János tanulmányaiból fontos könyv állt össze, a bennük felvetett kérdések napjainkban is elevenek, és részben megválaszolatlanok.

Az Ötvenhat után címmel megjelent, négy részre tagolt – Egy rendszer születése, Emigrációban, Végelgyengülés, Az ötvenhatos emlékezeti pont – kötet izgalmas írásokon át mutatja be az 1948-at, de főként az 1956-ot követő időszak történelmét, amelynek végét az egyre szellemképesebbé váló rendszerváltozás évtizede zárja le sajátos epilógusként.

A Kádár-korszak megértéséhez nélkülözhetetlen az 1956 előtti időszak, és főszereplőjének, Rákosi Mátyásnak és hatalomgyakorlási módszereinek az ismerete. Részére a szovjet mintájú szocializmus felépítésére töltötték ki a Sztálin által szignált jogosítványt. Ha Rákosit gondolkodásában, ítéleteiben és jellemében eltorzította is a másfél évtizedes börtön, moszkovita támogatói, hívei, köztük olyanok is, akiket kitűnő elméleti gondolkodókként tartanak számon, a harmincas évek „tisztogatásainak”, lágereinek, éhínségeinek tapasztalatai alapján pontosan tudhatták, hogy a nyilas-náci iszonyat után milyen más jellegű rémséget szabadíthatnak az országra. Nemcsak az új típusú gyarmati alávetettséget, hanem 1949-től kezdve már mindinkább az emberi tartást, méltóságot összeroppantó megalázottságot. A közösségi és egyéni megalázottságnak fontos szerepe volt a forradalom kirobbantásában.

Az Ötvenhat után első részének tanulmányai az időkorlát ellenére az egész Kádár-korszaknak és névadó vezetőjének jellemrajzát is felvázolják. A szerző Kádámak a sztálinizmus ellen konok következetességgel harcoló, majd a forradalom eszméihez mindhalálig ragaszkodó Nagy Imréhez való viszonya minden vonatkozását nagyítólencse alá helyezi. Azt a tényt is, hogy 1955 őszén „egyik első olvasója volt Nagy Imre polemikus és programadó politikai írásainak...” Ez azonban semmiben sem csökkentette távolságtartását a reformok egyre eltökéltebb és számban egyre növekvő híveitől. Jellemző egyébként, hogy Kádár jól időzítve akkor lépett ismét színre, amikor Nagy Imrét 1955 tavaszán posztjáról eltávolították.

Nem vet jó fényt Kádárra és korszakának kezdetére az sem, hogy 1958-ban és 1959-ben több kivégzést hajtottak végre, mint 1957-ben. Ez azt jelenti, hogy a bosszúállásnál is fontosabbnak tartották a társadalom megfélemlítését. Ennek céljából a jelzett években a BM fél millió embert akart közvetlen megfigyelés alá vonni. Ebből következően a forradalom leverése utáni helyzet – bizonyos nem lényegtelen részleteket leszámítva – „erősen kezd hasonlítani Rákosi országlására, legalábbis annak kezdeti szakaszára, mondjuk 1948-ra”. Kérdés, hogy a „visszasztálinizálódásban” mekkora személyes felelősség terheli az MSZMP vezetőjét, és milyen arányban játszottak külpolitikai okok, elsősorban Moszkva „ajánlásai” szerepet. Az ugyanis mentségként kevés, hogy Kádámak „és társainak nem volt konszolidációs tudása, tapasztalata”, továbbá, „hogy az 1948 utáni rendszernek nem volt konszolidált periódusa”. A konszolidáció időszaka 1961, de főként 1963 után kezdődik. A szabadabb lélegzetvételnek és az anyagilag a korábbihoz képest érzékelhető jólétnek közismert ára a társadalommal kötött alku: nem politizáltok, s mi cserében biztosítjuk nyugodt mindennapjaitokat, s nem avatkozunk be magánéletetekbe. (Ehhez képest a rendszer, mint erre Rainer M. János kötetében kitér, elképesztően nagy ügynökapparátust tartott fenn.)

Arra a kérdésre, hogy a kádári jólétnek, a közösségi és történelmi tudat elporladásán kívül mi volt az ára, a szerző így válaszol: „Kialakult a potenciális leszakadók népes csoportja, akik a főmunkaidő mellett (helyett) végzett vállalkozás jellegű tevékenységbe nem tudtak bekapcsolódni. Megjelent a tömeges szegénység... (...) Hosszabb távon az eredmény a magyar népesség fizikai és mentálhigiéniai állapotának ijesztően gyors romlása lett, katasztrofális halálozási arányszám, új népbetegségek (daganatos, keringési, idegrendszeri, szenvedély- stb. betegségek), veszélyeztetett korcsoportok (középkorú férfiak, ifjúság), népességfogyás és így tovább”.

A Szovjetunió sikerei, gazdasági eredményei fontosak voltak a fokozódó jólétre alapozó Kádár-rendszer számára. Úgy tetszik, Kádár értette és ügyesen használta a Kreml nyelvét, s esetenként lazítani tudott Moszkva szorításán. De a szovjet csapatok jelenlétét rendszere fenntartása szempontjából elengedhetetlen feltételnek tartotta, s pánikba esett, amikor esetleges kivonásukról Hruscsov 1958 áprilisában egy szolnoki nagygyűlésen említést tett. (A Népszabadság az ilyen jellegű „elvtársi” kiszólásokat elhallgatta Hruscsov kilencnapos magyarországi körútját ismertető beszámolóiban.)

Az Ötvenhat után című kötet tematikai és kronológiai rendet alkotó tanulmányai: események, folyamatok ismertetései, elemzései, értékelései Hruscsov Kádár lelki–politikai stabilizálódása szempontjából meghatározó 1958 áprilisi látogatásától – amelynek alkalmából a PB-tagok egy–egy Volga-gépkocsit kaptak ajándékba a legfőbb vendégtől –, az 1961-es „termelési operett”-es katonai puccskísérleten, a magyar hírszerzők silány munkáján, az Irodalmi Újság 1957–1973 közötti kádári Magyarország-képen át a rendszerváltozás lefolyásáig. Szívesen olvasnánk tanulmányt, tanulmányokat Kádárnak a nemzeti kérdéshez való viszonyáról. A határon túli magyarság iránti bűnös közönye vagy éppen ellenségessége nem kis mértékben járult hozzá a nyolcvanas évekre kialakult helyzetükhöz, vagyis intézményrendszerük, iskolahálózatuk tervszerű felszámolásához – elsősorban a romániai magyarság esetében.

Rainer M. János alaptulajdonsága a természetes tudósi távolságtartás témájának tárgyától és hősétől, hőseitől. Azzal azonban, hogy imponáló anyagismeretén kívül – literátorokat meghazudtoló módon – birtokában van a nyelvnek, az olvasót egyszerre vendégként és partnerként tessékeli be szellemi műhelyébe. Ezért érezheti magát a befogadó az első oldalak után egyre otthonosabban a témában.

A Kádár-rendszer bukása (vagy egyes vélemények szerint: magánhasznú átalakítása) kapcsán a szerző megjegyzi: „Nem a Birodalom vágott vissza (mint sokan várták), hanem a Történelem. A valóságszindróma napvilágra hozta a Kádár-rendszer születési hibáit: előbb a soha meg nem tagadott kontinuitást a Rákosi-rendszerrel, majd az 1956-os forradalom vérbefojtását. Az 1956 óta érvényesülő, „össznemzeti elfojtást”, valamiféle kollektív „visszaemlékezés” váltotta fel.”

Az ötvenhatos emlékezeti pont című résznek a rendszerváltozás stációit és kérdéseit taglaló tanulmányai vissza–visszatérően szólnak napjaink társadalmának, politikai elitjének 56-hoz való viszonyáról. Ebben a részben a szerző, miután leszögezi, hogy „az ötvenhatos hagyományt azért nem érzi magáénak a magyar társadalom, mert elege van abból. hogy „felülről” mondják meg, mi a hagyomány és mi nem”, eljut egyik legfontosabb megállapításához: „Valamennyi 1990 utáni kormány szükségesnek tartotta, hogy aktuális politikai mondanivalót közöljön a forradalom ünnepén, noha érdemi üzenete 1956-tal kapcsolatban egyiknek sem volt.” Ennek a számlájára írható az is, hogy 1956 emlékezete ma már nem integrálja, hanem – a közöny révén – megosztja a magyar társadalmat. A közöny rosszabb a tagadásnál.

Magyar Napló, 2005/2. 44–45.


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

Search website