___Ungváry Rudolf bevezetője: RAINER M. JÁNOS: JELENTÉSEK HÁLÓJÁBAN – ANTALL JÓZSEF ÉS AZ ÁLLAMBIZTONSÁG EMBEREI 1957–1989___Vissza

Vissza a könyvhöz
Recenziók, interjúk, tudósítások

 

A máig érő patológia

A bűnügyi és a besúgótörténetek izgalma közös gyökerű: bennük valójában minden egyetlen központi mag, a bűn elkövetője körül forog. Meg akarjuk tudni, ki ő és miért tette?

Rainer János könyvének megírása előtt még arra gondolt, hogy az id. és ifj. Antall Józseffel foglalkozó gazdag titkosszolgálati dokumentumokon keresztül esetleg választ kaphat arra, mi történt a magyar társadalommal, ezen belül pedig a keresztény középosztállyal 1956 után, és miféle mentális útravalóval léptek át 1989-90-ben egy új korszakba. Könyvét befejezve azonban már szabadkozik, hogy a feltett társadalomtörténeti kérdésre ily módon aligha lehetséges választ adni. Amire válasz adható, az elsősorban a besúgók és tartóiknak személyisége és erkölcse.

A legnagyobb morális erővel a személyes történet hat. Érzi ezt mindenki, aki az „ügynökkérdéshez” tudományos igénnyel hozzányúl, és ezért Rainer sem kerülhette meg a mikrotörténeti feldolgozást, magyarán a besúgói jelentések alapján az egyéni sorsok megjelenítését. A politikai rendszer egészéből egy ilyen kontextusban annyi látható, amennyi a jelentések és a jelentő személyek perspektíváján keresztül jelenik meg. A tágabb társadalmi környezetre ebből lehet következtetni, és nem fordítva. Az áldozatok világát

Ezért is övezi az ügynökleleplezéseket a társadalom egy részében zsigeri ellenérzés. Bűnügyi regényt olvasva aligha okoz meghasonlást, ha az olvasó adott esetben azért izgul, hogy a gyilkosnak sikerüljön kicsúsznia az igazságszolgáltatás markából. De bármennyire is híve (volt) valaki a pártállamnak, bármekkora nosztalgiát is érez iránta, ha nem volt besúgó, akkor a besúgók történetei nyomán a felmentésük vágyát nyugodt lelkiismerettel aligha élheti át (adott esetben bármennyire is szeretné). A besúgó története mindenkinek, aki így vagy úgy rendszerhívő volt, atrocitás. Jókora elfojtásra és indulatkivetítésre van szükség, hogy ez kompenzálható legyen. A legegyszerűbb lelki megoldás utálni azokat, akik írásaikban ügynökök szerepét hozzák nyilvánosságra.

Ungváry Rudolf bemutatja a könyvet (Fotó: Lénárt András)
A könyvbemutató közönsége (Fotó: Lénárt András)

Rainer tisztában van azzal, hogy a titkos megfigyelés alja munkáját vállalók név szerinti azonosítása a tudományos munka szakmai hitelét szavatolja. Ezért mindenkit, akit lehetett, mind a valódi, mint a fedőnevén szerepeltet.
A jelentések szövegéből kihámozható a besúgók jelleme. Rainer ehhez a történészi segítséget adja meg, az állásfoglalást az olvasóra bízza. Az azonban kérdéses, hogy ki is az a megfigyelt főszereplő, ki az az Antall József, aki ezekben a jelentésekben megjelenik. Besúgói ugyan pontosan leírják, mit mond adódó alkalmakkor a politikáról, távlatos elképzeléseiről (melyeket a történelem ajándékaként 1989 után váratlanul tettekre válthatott), de ezeket a jelentéseket erkölcsileg tisztátalan emberek írták. Nem azért nem lehet megbízni bennük, mert kényszernek engedelmeskedtek, mivel a szövegek tanúsága szerint egyáltalán nem kényszerből jelentettek. Ellenkezőleg, azért szorulnak ezek a jelentések erős kritikára, mert nemtelen indulatok vagy karrierista megfelelni vágyás fűti szerzőiket (a feladat alóli kibújás, vagy a célszemély mentésének szinte nincs nyoma a szövegekben). Tény, hogy Antall szellemi horizontja 1956 után nem változott. Igaz-e például, hogy Fidel Castro iránt – legjobb barátja jelentése szerint - Antall „mély szimpátiáját fejezte ki, akit nagyon tisztel, a forradalmár és szabadságharcos egyéniségek egy olyan típusát látja benne, akiben a 19. század romantikája és a 20. század szervezője és teoretikusa forrott össze”, – ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Rainer végül mégse kerülhette el, hogy könyvének utolsó fejezetében - kizárólag az elnyomó társadalmi rendszer viszonylatában – ezzel kapcsolatban valami következtetést ne vonjon le a besúgottakról is. E tanulság viszonylag egyszerű: nem lehetett érintetlenül maradni célszemélyként sem; valahogy mindenkin nyomot hagy a titkosrendőri megfigyelés és a diktatúra. „Az a megrontó gépezet, amely a hálózat embereit mozgatta, leginkább megrontó kisugárzásával játszott közre ebben”, írja. Az olvasóban pedig fölmerül, hogy e rontás hatása még nem múlt el.
Egyik oldalon tehát ott a igény, hogy választ kapjunk a Rainer által a munka megkezdésekor feltett társadalomtörténeti kérdésre, a másik oldalon pedig ott van a besúgók és tartóik - a „krimi” főszereplőinek - hitványsága. E két végpont között olvasható a 30 év alatt a két Antall körül sürgölődő majd negyedszáz ügynök és az őket tartó közel száz tiszt által gyártott iratokból kikerekedő „történet”. Miközben - ami a megtorlást illeti – a megfigyeltekkel valójában (leszámítva ifjabb Antall József néhány napos letartóztatását) semmi sem történt. Azon kívül, hogy politikai és erkölcsi bűnözők megfigyeléseinek folyamatos tárgyai, a jelentések áldozatai voltak.
A besúgók jellemére különös erővel vet fényt a Rainer által regisztrált tény: „valószínűsíthető, hogy a sikertelen beszervezések száma [Antall környezetében] jelentősen felülmúlta a sikeresekét”. Azaz (a beszervezettek jelentős része által terjesztett megtévesztéssel szemben) nem volt akkora a kényszer, és nem volt olyan nehéz nemet mondani. A sikeres és önkéntes beszervezések parádés példája volt Antall egyik legközelebbi tanártársa, Mikus Gyula, idővel a magyarországi gyermek- és ifjúságvédelem tekintélye, 2000-ben hetvenévesen a köztársaság elnöki aranyérmével jutalmazott tudós, akiről 2002-ben bekövetkezett halálakor mint nagyszerű pedagógusról emlékeztek meg. Ő egymaga termelte meg az Antallékról ma ismert jelentések csaknem harmadát. Rögzíteni próbálta megfigyeltje lelkiállapotának minden rezdülését. „...csodálta Antallt, kíméletlenül részletes és erősen ártó szándékú jelentései azonban lefojtott gyűlöletéről is árulkodtak,” írja róla Rainer.

De a legaktívabb besúgó Antall legbizalmasabb barátja volt, Kiss György, később docens, tudományos társaságok tisztségviselője, külföldi pszichológiai folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja, aki csaknem 30 évig, egészen 1989 nyaráig jelentett. A barátként működő besúgók között szorgalma alapján bizonyára a csúcstartók egyika. „Jellemzései – megannyi kis feljelentés - egyértelműen a hálózati identitás megszilárdulásáról árulkodnak... Készséges és leleményes volt. Maga is kezdeményezett, készített terveket, szélesítette a hatásági 'látókört'. Nem válogatott: ...szerepjátékai során nagyon tudatosan viselkedett, s fontosnak tartotta, hogy erről tartói is tudjanak.” Mikor Boross Péter belügyminiszter 1990-ben eljuttatta Antallnak a Németh Miklós-féle ügynökjegyzéket, az akkor már miniszterelnök egykori célszemélyt ugyan sokként érte a felismerés, de megbocsátott a barátjának tartott embernek, maga mellé vette a miniszterelnökségre, a sajtó és médiaügyek felelőseként. Talán keresztényi irgalomból, talán azért, mert biztos lehetett benne, mindenben engedelmes eszközre talált, talán meg mindkettő okán. A sors bizarr fintora, hogy a meghitt barát és egykori besúgó még Antall temetésének szervezésében is szerepet vállalt. Az olvasó joggal teheti fel a kérdést, hogy ha Antall nem csak a listát, hanem az összes jelentését is ismerte volna, ugyanúgy képes lett volna maga mellé venni ezt az embert?

Az erről a két jelentőről szóló „Kolléga” és a „Jó barát” című fejezetek – az utolsó „Következtetésekkel” együtt  – Rainer könyvének csúcspontjai.
Rainer rámutat arra, hogy valójában csak ritkán szólt a jelentés arról, amit a szerv nem tudott. A felszínen ezek a szövegek a szervezetről szóltak, a mélyben pedig a bűnről, amelyet a hálózati emberek - afféle rejtőzködő bűnözők - követtek el lényegében semmit nem tudó áldozataikkal szemben, akárcsak krimiben a gyilkosok. Ahogy az utóbbiakról is csak a végén derül ki, hogy nem démonok, a besúgókról és tartóikról is kiderül, mennyire siváran hétköznapiak. Az átlagos ügynök legalább tíz évig jelent, a szerepével maradéktalanul azonosul, de ezért a teljesítményéért lényegében semmiféle társadalmi előmenetelt (még kevésbé elismerést) nem kap jutalmul. Rainer nem feledkezik meg a tartóik részletes bemutatásáról sem. Az átlagos tartótiszt egy lakótelepi lakásban tölti életét, a háza előtt Wartburgja parkol. Senkik tudtak mindenről, ami semmi volt.

Történeteik a korszak máig továbbélő patológiájának adalékai. „...a diskurzusok egyén és egyén, csoport és hatalom között soha világosan nem tisztázott feltételek között zajlottak,” fogalmaz befejezésül Rainer. Ez az elhallgatás és a kizárás technikája, melynek örökségeként ma a besúgó természetesnek tartja, hogy tetteire ne derüljön fény, a zsidózó elvárja, ne tekintsék rasszistának, a "nemzeti erők" képviselői pedig kimondatlanul kirekesztik a hazából a nemzet neki nem tetsző részét. A patológia világa tovább él.

Ungváry Rudolf 2008. június 19-én, az OSA Centrális Galériájában elhangzott bevezetője


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2008. augusztus 26. kedd

Keresés a honlapon