___Recenziók a könyvről___Vissza
Recenziók a CORVINISTÁK 1956 című könyvről

 

Legenda és valóság, Magyar Hírlap, 2001. október 24.
A vereség dicsérete. Pesti scrácokra emlékezve, Heti Válasz, 2001. október 26.
Fegyverrel a szabadságért, Beszélő, 2002. 2.sz.
Ahogy emlékezni kell, Mancs, 2002. április 18.
Eörsi László: Corvinisták, 1956, Élet és irodalom, 2002. május 6. 23. o.



Eörsi László: Corvinisták, 1956

Eörsi László műve is a forradalom kevéssé ismert oldalával, a VIII. kerületi fegyveres csoportok tevékenységével foglalkozik. Ez a mű, a Ferencvárosban harcolók történetét feldolgozó kötetet követi. A szerző öntudatosan vállalja, hogy „szerelmes a tényekbe”, ezért könyve hihetetlen mennyiségű adatot tartalmaz, a részletes lábjegyzetekkel kiegészülve elsősorban böngészni jó, egyszerre végigolvasni komoly szellemi és fizikai erőfeszítést jelent.
Ezzel alighanem Eörsi László is tisztában van, ezért a kötet elején olvashatjuk el kutatási eredményeinek rövid összegzését. Több mint kétszáz életrajzzal és a peradatok közlésével azoknak az oly sokat emlegetett „pesti srácoknak” a világát ismerhetjük meg közelről, akiknek a hősies fegyveres harca nélkül a forradalom nem győzhetett volna. Ezt a világot a szerző szépítés nélkül, utcáról utcára haladva mutatja be, nagy teret szentelve a csoportok közötti és azokon belüli ellentéteknek, elsősorban a Pongrátz Gergely és Iván Kovács László közöttinek, amely Maléter Pál honvédelmi miniszterségének elfogadásával vagy elutasításával is összefüggött. A zömében nagyon fiatal, sokszor kiskorú felkelők többsége segéd- vagy fizikai munkás, illetve ipari tanuló volt, politikai nézeteik természetesen kiforratlanok voltak, de összességében a ferencvárosi felkelőktől „jobbra” álltak.
Eörsi László művében elsősorban levéltári adatokra támaszkodott, mivel a szóbeli viszszaemlékezések bizonytalan hitelűek és ellentmondásosak. Akit érdekel, hogy milyen lehetett alulról a fegyveres harc, a könyv segítségével újraélheti azokat a napokat, amikor minden lépcsőháznak, minden kilőtt tanknak külön története volt.
A november nyolcadikáig folyó harcot kíméletlen megtorlás követte: az itt szereplő corvinisták közül 23-at ítéltek halálra, és senki sem kapott kegyelmet. A hatalom azoktól félt leginkább, akik egy világtörténelmi pillanatra valóban megtapasztalták: „Semmik vagyunk, minden leszünk.”

Varga Péter, Élet és irodalom, 2002. május 3. 23. o.



Ahogy emlékezni kell

A történelemmel nem az a baj, hogy minden mozzanata összetett, szövevényes és ellentmondásos, hanem az, hogy ráadásul a mindenkori jelen kontextusán kívül szinte nem is létezik - már amennyiben azt gondoljuk, hogy a történelemnek az események értelmezése éppúgy része, mint maguk a megtörtént dolgok. Ezért is rakódik rá az eseménytörténetre az értelmezéstörténet, amely csak tovább nehezíti a válaszadást a „hogy is volt pontosan?” kérdésére, hiszen az egymást követő értelmezések a tények megismerésének, nyilvánosságra kerülésének stb. más és más szintjéhez kötődnek - és az én fejemben innentől kezdve már nincs más, mint kétely és káosz.

Nyilvánvaló, hogy az ´56-os forradalommal kapcsolatban a rendszerváltásig közvetlen alapkutatások nem folyhattak. A kutatók közül tudomásom szerint csak a „legmegbízhatóbbak” juthattak hozzá ilyen-olyan levéltári forrásokhoz, a Kádár-rendszer szájízének megfelelő történelemértelmezési szándékokkal. A többiek egyéb, 1945 utáni (jelenkortörténeti) kérdésekkel foglalkozva inkább csak véletlenszerűen nyúlhattak bele az október 23. utáni események egy-egy dokumentumába. Nyugaton pedig a korszak sajtójára, rádiófelvételeire és az ´56-os menekültek nem mindig megbízható beszámolóira lehetett hagyatkozni.

Ennek a történelmi lyuknak a befoltozására, a korszakkal kapcsolatos, immár nyilvánosságra került források feldolgozására jött létre annak idején az 1956-os Intézet, amely - pár hónapja - Eörsi László kötetét is megjelentette. Eörsi az elmúlt tíz év folyamán több budapesti városrész felkelőinek a tevékenységét feltárta már, most a legismertebb ilyen csoport, a Corvin köziek működését mutatja be. Kutatásai legfőbb tanulságait már a könyv elején található pár oldalas összefoglalóban az olvasó elé tárja. Számomra a legfontosabb ezek közül az a sokszínűség, amely a felkelőket, a meghatározó egyéniségeket, következésképpen egymás közti ellentéteiket, emellett pedig a felkelés napjaiban megfigyelhető finom csoportdinamikai mozgásokat jellemezte. A terjedelmes könyv ezek után külön-külön ismerteti a Corvin közi és a környéken - meglehetős autonómiával - tevékenykedő csoportok konkrét akcióit október 23-tól a második szovjet bevonulás utáni összeomlásig, szétszéledésükig, lefegyverzésükig. Körültekintő, türelmes, a források megbízhatóságát mindig óvatos kételkedéssel kezelő „aprómunka”, amely alighanem joggal ébreszti azt a benyomást az emberben, hogy ezek az adatok bármilyen további, másodlagos elemzések, értelmezések számára megbízható alapanyagot jelentenek. A VIII. kerület felkelőcsoportjainak a története itt áll előttünk: amit eddig csak elnagyolt, olykor önigazoló, olykor szépítő visszaemlékezések halvány és szakadozott vonalai írtak körül, az most határozott formát öltött. Az a dolog, amit a „pesti srácok” kifejezéssel szokás körülírni, most végre kézzelfogható. Kiderül, mivel töltötték - kellő adatok esetében akár óráról órára - az október 23-tól a szovjet csapatok véglegesnek remélt kivonulásáig az időt a Vajdahunyad u. 41.-ben, a Práter utca 9.-ben vagy éppen a Szabad Nép székházában, hogyan alakultak a hatalmi viszonyok, hogyan lobbantak fel - akár tragikus következményekkel - gyanakvások, mivel voltak képesek egyesek órák alatt kivívni társaik tiszteletét. De számos részlet kiderül a Kilián laktanya katonái és a civil felkelők viszonyáról, és világossá válik az is, mennyiben alakult át a felkelők tevékenysége október 30. után, amikor a csoportjaik nemzetőregységekké alakultak.

Csupa izgalmas részlet - de számomra még csak nem is ez jelentette a legnagyobb élményt, hanem az a mintegy két és fél száz rövidebb-hosszabb életrajz, amely a könyv terjedelmének úgy a kétharmadát teszi ki. Ezek az ábécésorrend véletlenszerűségében egymás mellé helyezett sorsok egész egyszerűen szívszorítóak, ahogy kirajzolódik belőlük a véletlen szeszélyes játéka, amelynek eredményeként fegyelmezett felkelő lett egy katonából, aki szinte véletlenül haladt el egy adott pillanatban egy épület előtt. Amelynek eredményeként egyesek a forradalom tisztaságán őrködtek a legreménytelenebb helyzetben is, mások pedig elvesztették a fejüket addigi életük árvaságban, szegénységben, családi tragédiák fullasztóan nyomorúságos világában eltöltött évei, évtizedei után, egyesek töprengtek, mások hatalmaskodni próbáltak, egyesek féltek, mások hepciáskodtak - 23 személyt pedig (csak innen, a Józsefvárosból!) halálra ítéltek közülük.

És aki elolvassa ezt a könyvet, pontosan emiatt a sokrétűség miatt érezheti át, hogy ezekből az emberekből állt akkor a nemzet, és őszintén, minden fellengzősség nélkül kívánhatja, hogy őrizze meg az emléküket az emlékezet.

Kovácsy Tibor

1956-os Intézet, 2001, 645 oldal, 2950 Ft




Legenda és valóság

Melyek a világ nagyhatalmai? Egy ’56-os vicc szerint: Amerika, a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és Budapest VIII. és IX. kerülete. Vagyis a november 4-én becsörtető szovjet csapatok támadásainak egyik célpontja, a felkelők leghíresebb bázisai.
Ma már közismert a fegyveres felkelés jelentősége a forradalomban. Enélkül elképzelhetetlen lett volna az októberi szovjet támadás visszaverése, Gerő Ernő eltávolítása a hatalomból, a többpártrendszer kereteinek megteremtése, a semlegesség bejelentése. A felkelők reménytelennek tűnő heroikus küzdelme adott erőteljes nyomatékot a korábban irreálisnak tartott forradalmi követeléseknek, amelyek a politikai eseményeket is döntő mértékben befolyásolták a forradalom alatt.
Az ’56-os függetlenségi harcokból leginkább a VIII. és a IX. kerületi fegyveres csoportok vették ki részüket; szovjet és angolszász jelentések is bizonyítják a corvinista ellenállás jelentőségét, ám mint hírlik, csaknem valamennyi állításuk tévedésen alapul. Valótlan nevek, időpontok, dátumok szerepelnek, pontatlan az események rekonstruálása. A környék történetét a Ferencváros 1956 című könyvében foglalta össze Eörsi László történész. Az ’56-os Intézet munkatársa novemberben megjelenő új könyvében a VIII. kerületi felkelőcsoportok odüsszeiáját tárja fel, amely a corvinistákv 1956 címet viseli.
- Kit nevez voltaképpen corvinistáknak, akiknek - információmorzsákból - a tényeken alapuló életrajzát is feldolgozza? - firtattuk a történésztől.
- A Corvin közi felkelők mellett mindazokat a fegyveres csoportokat, amelyek az Üllői út-Nagykörút kereszteződésének közvetlen környékén rendezkedtek be az ellenállásra, s összehangolták tevékenységüket. Kiemelten kezeltem a corvinisták történetének rekonstrukcióját, hiszen ezek a felkelők hősiességükkel nemzetközi hírnevet szereztek. Vitathatatlanul ők okozták a legnagyobb veszteséget a megszállóknak és magyar elvtársaiknak, oroszlánrészük volt a forradalom októberi győzelmében. Szerov és Zsukov jelentései is tanúsítják, nemzetközi dimenziói is voltak a corvinisták küzdelmének.
- A történelmi események feltárását a történeti irodalomban fellelhető, egymással ellentmondó állítások is szükségessé teszik, főként az, hogy az utóbbi esztendőkben a „pesti srácok” nimbuszát teljesen alaptalanul aktuálpolitikai célokra rendre a szélsőjobboldali körök sajátították ki, gyakran olyanok is, akik annak idején épp a forradalom leverésén buzgólkodtak. Tehető hát igazság 45 év távlatából?
- Lényegi kérdésekben igen. A felkelők legfőbb politikai célkitűzése a függetlenség és a „demokratikus szocializmus” kivívása volt. Ez utóbbi többek között azt a törekvést jelentette, a munkások irányítása alá kerüljenek a gyárak, az üzemek.
- A ferencvárosi történetek forrásairól négy évvel ezelőtt azt írta: „a fegyveres felkelők nyomozati szakaszban keletkezett periratai, valamint a bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei a tények tekintetében többnyire megbízhatóbbak, mint az évtizedekkel későbbi visszaemlékezések”. Kinek higgyen az utókor: az események részeseinek, akik rendre a megszépítő emlékezetbe kapaszkodnak (mint például a Corvin köziek egyik parancsnoka, az országot évtizedekre elhagyó, majd 1989 után visszatérő Pongrátz Gergely) vagy a bírósági iratokat böngésző történésznek, akinek az ÁVH utódszervei állíthattak konspiratív csapdát?
- Amit a ferencvárosiakról írtam, még inkább jellemző a VIII. kerületiekre, s ezen belül is főként a corvinistákkal kapcsolatos információkra. Nagy részben a kádárista büntetőeljárások során keletkezett periratokra, ezek közül is főleg a kihallgatási jegyzőkönyvekre, önvallomásokra támaszkodtam. Sajnálatos módon a szóbeli közlések, memoárok állításainak jelentős része valótlannak bizonyult, ezért viszonylag keveset használ(hat)tam fel belőlük. Olyanok is Corvin közi harcosnak nevezik magukat, akik ezt egyáltalán nem tudják dokumentálni, vagy éppenséggel az irattári adatok ennek épp ellenkezőjét bizonyítják.
- Fátylat borít rá, kiket szerveztek be ügynöknek a megtorlás során. Nem lett volna itt az ideje, ezt is megtudni végre?
- Sajnálatos módon, a rosszul megalkotott személyiségi jogok ezt továbbra sem teszik lehetővé.
- Azt írja, igyekezett rávilágítani a részletekre, munkája mégis kidolgozatlan maradt: tényhalmaz, azaz „nyersanyag” egy további, bővebb feldolgozás számára.
- Hogy érti ezt?
- Ilyen mindenekelőtt a forradalom „szociológiája”, azaz milyen rétegekből bukkantak fel a fegyveres hősök. Az életrajzok ehhez nem kevés adalékkal szolgálhatnak: kiolvasható belőlük, milyen sok felkelő származott szegény és széthulló családbólÉ De a téma szociológiai feldolgozása még várat magára.



Felkelő leltár

A józsefvárosi felkelők, nemzetőrök számát 5000-6000 főre becsüli a szerző. Kutatásai szerint 149-et ítéltek el, 23-at halálra, akik közül egyiküket sem részesítették kegyelemben. A kivégzettek közül hárman felkelőparancsnokok voltak: Fáncsik György, Iván Kovács László és Újvári József. A fegyveres harcban való részvételt büntették, Havrilla Béláné Sticker Katalint kivégzésével. Ketten, Géczi József és Preszmajer Ágoston öntudatos forradalmárként váltak áldozattá, gyújtó hatású beszédük nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy kötelet kaptak. Kilenc kivégzés részben a Köztársaság téri ostrommal és lincseléssel hozható öszszefüggésbe, három halálos ítéletet pedig a fegyveres ellenállásban való részvételen túlmenően a két ÁVH-s tiszt és az ügyész, valamint egy felkelő meggyilkolása miatt szabtak ki. Öt volt felkelőnek a forradalom bukása után illegális szervezkedés miatt kellett meghalnia. Szörtsey István elítélésével a felkelésben vállalt szerepe mellett a nyilvánvalóan zavaros politikai múltja miatt is benyújtották a számlát.


A köztársasági elnök szerint az utókor nem felejthet

Az emlékezés fontosságát hangsúlyozta, és a forradalom hősei előtt való tisztelgésre szólított fel Mádl Ferenc köztársasági elnök az 1956. évi forradalom kezdetének, valamint a köztársaság kikiáltásának napja alkalmából rendezett kitüntetésátadási ünnepségen tegnap a Parlamentben. Kiemelte, az utókor nem felejthet, akkor sem, ha a harmadik évezred elején új kihívásokkal, felfoghatatlan terrorral kell szembenézni. Az ’56-os forradalmat Magyarország és az egész demokratikus világ csillagórájának nevezte. Mint mondta, nem lenne olyan a világ, amilyenné lett a szabadságharc hősei, a bátor és igaz emberek nélkül.
A Magyar Köztársaság elnöke - a miniszterelnök előterjesztésére - a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozta a magyar energetika terén végzett fél évszázados, nemzetközileg is számon tartott tudományos munkásságáért, az ’56-os forradalom és szabadságharcban tanúsított helytállásáért, példa értékű életútja elismeréseként dr. Bakay Árpád gépészmérnöknek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozta a világ magyarjainak összefogása érdekében végzett önfeláldozó, kitartó és következetes munkálkodásáért, példa értékű életútja elismeréseként Bartis Ferenc író, újságírónak. Az ’56-os forradalom és szabadságharcban, a haza szabadságának védelmében tanúsított önfeláldozó helytállásukért, a nemzet szolgálatában és a forradalmi eszmék ápolásában végzett tevékenységükért Baji Józsefnek, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) ügyvezető elnökének, Bocskay T. Józsefnek, az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnökének, Bokor Sándornak, a Pofosz alelnökének, Boroviecz Lászlónak, a Pofosz miskolci szövetsége elnökének, dr. Fedor József nyugalmazott fog- és szájsebész főorvosnak, a Pesti Srác Alapítvány kuratóriumi elnökének, Vanek Bélának, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) etikai bizottsága elnökének.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (katonai tagozata) kitüntetést adományozta Kovács Sándor nyugalmazott dandártábornoknak, a TIB katonai szervezete elnökének.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozta Bender Józsefnek, az ’56-os Szövetség siklósi elnökének, Erdey Sándor nyugalmazott újságírónak, Fazekas Jánosnak, az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség főtitkárának, Juhász Attila Gézának, a Pofosz Nógrád megyei elnökének, Máté Ferencnek, az ’56-os Szövetség elnökségi tagjának, Schrötter Tibornak, az ’56-os Szövetség ügyvezető elnökének. Az ’56-os forradalom eszméinek ápolása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként dr. Lánczos Pál nyugalmazott egyetemi docensnek, a Pofosz ügyvezető alelnökének.
A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (polgári tagozata) kitüntetést adományozta az ’56-os forradalomban, a haza szabadságának védelmében tanúsított önfeláldozó helytállásukért, a nemzet szolgálatában és a forradalmi eszmék ápolásában végzett tevékenységükért Kapitány Ferencnek, a Pofosz Tolna megyei elnökhelyettesének, Mihala Tibornak, a Pofosz felügyelőbizottsága elnökének.
A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (polgári tagozata) kitüntetést adományozta Janka Andrásnak, Juhász Gábornak, a Pofosz Borsod-Abaúj-Zemplén megyei elnökhelyettesének, Keller Györgynek, a Dunamenti Nemzetőrség ózdi elnökének, Szűcs Zsuzsannának, a TIB irodavezetőjének.

Kurcz Béla, Magyar Hírlap, 2001. október 24. 6. p.

A vereség dicsérete
Pesti scrácokra emlékezve


A hét könyve

Forradalmunk 45. évfordulóját ünnepeljük idén, erre az alkalomra jelent meg Eörsi László Corvinisták 1956 című könyve. A tanulmány a szerző szándéka szerint közelebb visz minket ahhoz, hogy „a valósághoz híven emlékezhessünk a forradalom fegyveres felkelőire”, címétől eltérően pedig nemcsak a Corvin (Kisfaludy) köz történetét öleli fel, hanem bemutatja a „tevékenységüket kisebb-nagyobb mértékben összehangoló” többi, a VIII. kerületben működött felkelőcsoportot is.

A Corvin mozi és a szomszédos utcák, a Szabad Nép-székház, a Kilián laktanya mind-mind a forradalom legendás színterei. A legendák mögött megbúvó valós eseményeket azonban nem könnyű rekonstruálni. Erre a nem éppen hálás feladatra vállalkozott - Ferencváros, 1956 című könyve után - másodszor a szerző, aki véleményét tekintélyes levéltári anyagra támaszkodva fogalmazta meg. A tanulmány végén felsorolt tíz levéltár számos dossziéja, az 1956-os Intézet Oral History Archívumának visszaemlékezései és a könyvek, melyekre hivatkozik, a témára vonatkozó széles körű tájékozottságról tesznek tanúbizonyságot.
Eörsi hangsúlyozza, hogy „a felkelők jellemzően az alsó társadalmi rétegekből jöttek”, mielőtt a forradalom résztvevői lettek. Félreérthető ugyanakkor Bálint Józsefről (akit a forradalmat megelőzően, majd utána is többször ítéltek el tulajdon elleni bűncselekményért, tiltott határátlépés kísérletéért) mint „a felkelés egyik jellegzetes figurájáról” beszélni. Ez is „belefér” ugyan a forradalomba, de talán nem nevezhető jellemzőnek. A szerencsétlen megfogalmazás a pártállami „lumpenproletár, alvilági ellenforradalmárok” klisét juttathatja eszünkbe, holott a szerző maga szögezi le, hogy 67 köztörvényes bűnözőből 21 ma már nem számítana ebbe a kategóriába, hiszen tettük nem minősül bűncselekménynek (tiltott határátlépés, közveszélyes munkakerülés).
A forradalmárok jelleméről részletesebb képet kapunk, majdhogynem személyes benyomást szerezhetünk a terjedelmileg is jelentős feldolgozást böngészve. Amikor pedig a helyi történések világához tágabb látószögből, a forradalom menetét döntően befolyásoló események - mint a Corvin felszámolásának terve vagy a felkelők küldötteinek különböző politikusokkal folytatott tárgyalása - szempontjából közelítünk, hasonlóan lényegre törő, pontos elemzésekkel találkozhatunk. Ugyancsak fontos momentum Iván Kovács és Pongrátz Gergely ellentéte, amelyről nyíltan beszámol a szerző. Igen jól sikerült a Maléterhez húzó, kompromisszumkészebb, töprengőbb, értelmiségi alkat (a megtorlások későbbi áldozata) és a hajthatatlan, nyakas, bizalmatlan, kevésbé „balos”, ’56 után emigráló Pongrátz összehasonlítása. Különösen érdekes a két Corvin közi vezéregyéniség egymásról alkotott véleményét olvasni. Az összevetés értékéből az sem von le, hogy a két forradalmár közül a szerző egyértelműen Iván Kovács mellé áll.
Eörsi ugyanilyen határozottan dönt az alkalmazott módszer, a források felhasználhatóságának kérdésében. A „kihallgatási jegyzőkönyvek valóságtartalmáról” megoszlanak a vélemények. A szerző szerint „a fegyveres felkelők nyomozati szakaszban keletkezett periratai, valamint a bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei a tények tekintetében többnyire megbízhatóbbak, mint az évtizedekkel későbbi visszaemlékezések”. És bár hangoztatott nézetével szemben a memoárirodalomból is merít, döntésének megfelelően leszögezi: „nagy részben a kádárista büntetőeljárások során keletkezett periratokra, ezek közül is főleg a kihallgatási jegyzőkönyvekre, önvallomásokra támaszkodtam”.
A jegyzőkönyvekről és készítésük kulisszatitkairól azonban egy másik tekintélyes, 1956-ot kutató történész, Horváth Miklós legújabb tanulmányában a következőket mondja: „Vizsgálatot - legyen az bármilyen ügy - csak érvényes engedéllyel folytathattak, amelyben szabályozták, hogy a nyomozás keretében gyanúsítottként vagy tanúként kiket, milyen kérdésekre hallgathatnak ki. [...] A kihallgatási tervben nem szereplő kérdéseket feltenni, illetve a tervben jóváhagyottaktól eltérő témakörben a kihallgatott személyt beszélni, nyilatkozni hagyni tilos volt. A kihallgatásokról jegyzőkönyv - ami a valóságtól eltérően sokszor a szó szerinti jegyzőkönyv benyomását kelti - az esetek többségében utólag készült, azt a kihallgatott személyek jelentős része, annak ellenére, hogy kézjegyével ellátta, nem olvasta, el sem olvashatta.” Ezúttal tehát igazat adhatunk Gyurkó Lászlónak, aki szerint „oly korban éltünk, amikor a pokolnak olyan bugyrai voltak, melyek megismerésében, az ott szenvedők megítélésében semmilyen dokumentum nem perdöntő”. Mégis a meglévő forrásanyagból meríthet csak a téma kutatója, és bár igaz, hogy a korabeli vagy rövid idő elteltével írott (ám sokszor konstruált elemeket tartalmazó) iratanyagok részletesebbek, mint a sok év elteltével keletkezett memoárok, tanulmányozásukkor résen kell lennünk.
Így például, akármilyen tetszetős, nem fogható fel „tényként”, hogy „ebédet is kiszolgáltak az étkezdében (Mosonyi utcai karhatalmista-laktanya) a Köztársaság téri ostromban részt vett felkelőknek”. Főként, ha szem előtt tartjuk, hogy a Köztársaság téri eseményekkel való bárminemű kapcsolatba kerülés a perben súlyosbító tényezőként szerepelt, illetve ezt megfordítva, amennyiben súlyosbítani akarták a vádat, gyakran megjelent a jegyzőkönyvben, hogy az illető a Köztársaság téren járt, ami egyet jelentett a pártház ostromlásával, illetve a lincselésekben való részvétellel.
Ugyanígy rossz nyomon jár a szerző két, VIII. kerületi rendőr forradalomban betöltött szerepével kapcsolatban. Nádas Jeremiás őrmester és Nébald Richárd tizedes ügyéből az ÁVH-sok lefegyverzését emeli ki a szerző, noha nem emiatt ítéli el őket a Katonai Bíróság gyáva magatartás címén egy-egy évre, és nem is e tevékenységért kerülnek perbe, hanem a Köztársaság téri ostrom kezdeténél játszott szerepük miatt. A vád az volt ugyanis, hogy a nemzetőrök elsőként léptek a támadás reggelén a pártházba, és bár a vizsgálatból kiderül, hogy a két rendőr úgy keveredett az ostromlók közé, mint Pilátus a krédóba, az eset érdekes kérdéseket vet fel az Eörsi által is „vegyes nemzetőrségként” tárgyalt VIII. kerületi rendőrkapitányság és a Köztársaság tér viszonyáról. Az őrmester és a tizedes egyébként bennreked a pártházban, együtt megy le a karhatalmista védőkkel az óvóhelyre, és a pártbizottság elfoglalása után a VIII. kerületi rendőrségről ismerős forradalmárok szabadítják ki és viszik biztonságos helyre őket. Tehát már ezért sem vehetnek részt, mint a szerző állítja, az ÁVH-sok lefegyverzésében az ostrom után.

Ez is rávilágít arra, hogy bár tényleg szétfeszíthette volna a tanulmány kereteit, mégis több figyelmet érdemelt volna néhány vitatott kérdés, így például a Köztársaság téri ostrom vagy Dudás József szerepének vizsgálata.
A kisebb-nagyobb hiányosságoknál azonban fontosabb annak hangsúlyozása, hogy hiánypótló, rendszerező munkáról van szó, amely a kutatók számára nélkülözhetetlen. Emellett a laikus is nyugodtan kezébe veheti közérthető, olvasmányos stílusa, áttekinthető szerkezete miatt. A tanulmányt bőséges adatbázis egészíti ki, amellyel a szerző a szereplők és a vonatkozó perek közötti eligazodást segíti. A kötet végén helyet kap a kerület 1956 október-novemberi halottainak listája is.
A könyv egészében közelebb visz minket a forradalom összetett folyamatainak megértéséhez, ráirányítja a figyelmet a forradalom hőseire, arra, hogy az emlékezés középpontjában a „pesti srácok” állnak, az ő vereségüket ünnepeljük. „Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak” - írta Ottlik Géza, levert forradalmunkra is utalva.
A könyv bemutatója november 6-án lesz az 1956-os Intézetben.

Tulipán Éva, Heti Válasz, 2001. október 26. 69-70. o.



Fegyverrel a szabadságért
Eörsi László: Corvinisták 1956

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik legizgalmasabb és még eddig kellő alapossággal fel nem tárt kérdése: kik vettek részt az október 23. és 29. közötti fegyveres harcokban? Kik voltak azok, akik a drámai napokban fegyvert fogtak azzal az elhatározással, hogy fegyveres felkeléssel szerezzenek érvényt az ifjúság pontokba foglalt követeléseinek? Azokról van szó, akiket Gerő Ernő és az MDP vezetői a forradalom első napjaiban, majd később a kádári propaganda csőcseléknek, fegyveres fosztogató fasiszta bandáknak nevezett. Fiatal emberekről, munkásokról, katonákról, akik – mint a bibliai Dávid, aki parittyával vette fel a harcot Góliáttal szemben – kézifegyverekkel, benzinespalackokkal harcoltak a szovjet páncélosokkal. Ők voltak azok, akik győzelemre vitték a forradalmat az októberi napokban. Úgyancsak ők voltak, akik Kádár november 4-i árulása után a reménytelen helyzetben is felvették a harcot a Vörös Hadsereg alakulataival.

Sokat hallottunk a harcokról, a Life magazin különszámában az utókorra maradt és a rendszerváltozás után különböző hazai lapokban publikált fényképeken, eredeti filmfelvételeken és sok-sok mostanában előkerült korabeli fényképen láthatók a felkelők, a harcok nyoma, az iszonyú pusztítás, amelyet a szovjet tankok, ágyúk, fegyverek lövedékei okoztak a pesti utcákon. De, hogy milyen méretűek voltak ezek az összecsapások, milyen veszteséget szenvedett a szovjet hadsereg az utcai harcokban, és hányan haltak hősi halált a felkelők közül, nem tudjuk.(Eörsi adatai szerint október 23. és 28. között 20-25, november 4. után 15-20 szovjet páncélost lőttek ki.)

Eörsi László, az ’56-os Intézet munkatársa hosszú évek óta foglalkozik a különböző fegyveres csoportok tevékenységével. Most a Corvinisták 1956 című 650 oldalas könyvében arra vállalkozott, hogy periratok, a Történelmi Hivatalban megtalálható személyi dossziék, levéltári források, a résztvevők visszaemlékezései és más dokumentumok alapján áttekintő, ugyanakkor részletekre is kiterjedő képet adjon a Budapest VIII. kerületében szerveződő és harcoló fegyveres csoportok tevékenységéről, azok személyi összetételéről. A könyv címe kissé megtévesztő, hiszen korántsem csak a Corvin köz fegyvereseinek tevékenységét dolgozza fel, hanem a Corvin köziekkel kapcsolatban lévő fegyveres csoportokét is. Így többek között a Kilián laktanyai, a Práter utcai, a Kisfaludy utcai, a Vajdahunyad utcai forradalmárok csoportjai mellett még tizenegy egység harcaival foglalkozik.

Adódik a kérdés: az utókor, a történettudomány számára mennyire fontosak az apró részletek, a fegyveres csoportok napi tevékenységének feldolgozása, a felkelők politikai céljainak, világról alkotott felfogásának feltérképezése. Azt hiszem, nagyon is fontos. A revizionisták, az egyetemi hallgatók, a különböző forradalmi szervezetek politikai programjai és szándékai ismertek. De végül is a hatalmat mégiscsak a fegyveresek kemény ellenállása kényszerítette kompromisszumra, a konfrontáció békés feloldására, a válság politikai eszközökkel történő megoldására. Gondolok itt Nagy Imre október 28-i beszédére, a fegyverszünet bejelentésére, a kommunista párt monopol helyzetének feladására.

Természetesen a könyv középpontjában a Corvin közi felkelőcsoport áll. Nem véletlenül és nem érdemtelenül, mert a Corvin köziek jelentették a legjelentősebb fegyveres erőt, és ők jutottak olyan pozícióba a harcok eredményeként, hogy a hatalom kénytelen volt velük tárgyalni, a velük való megegyezést keresni. A szerző foglakozik a csoport önszerveződésének történetével. Az októberi napokban a harcok irányítója Iván Kovács László volt, aki határozott politikai elképzelésekkel rendelkezett, s ő volt az, akit tárgyaló partnerül fogadott el Nagy Imre és környezte éppen úgy, mint a katonák. Pongrátz Gergely csak az októberi forradalmi harcok után, a fegyverszünet napjaiban, november 1-jétől lett a parancsnok. A harcok bemutatása plasztikus, részletekre kiterjedő. A rendelkezésre álló források alapján ismerteti a két fél veszteségeit, megrajzolja a harcok lefolyását, s azt a folyamatot, ahogyan a felkelők – korántsem vita nélkül, de – fokozatosan betagozódtak a forradalmi karhatalmi egységekbe, a nemzetőrségbe.

A könyv nagy értéke, hogy a szerző 261 életrajzot, életrajzi vázlatot közöl a fegyveres felkelőkről, nemzetőrökről, a katonai tanácsadókról. Kizárólag olyanokról, akiknek az anyaga levéltéri forrásokból (periratokból, személyi dossziékból) került elő. Publikálja a csoportok rekonstruált névsorát és a VIII. kerületi fegyveresek peradatait. Összesen 89 per (vádlottak, bírók, ülnökök, ítéletek), 154 felkelő és nemzetőr adatait ismerhetjük meg. Végül egy szomorú statisztika a kerületben a halálos áldozatok számáról: az októberi harcokban 218-an, a novemberiekben 203-an hunytak el. Összesen 1002 névvel találkozhatunk a könyvben!

A levéltári anyag feltárása és a közölt névsorok és adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a VIII. kerület fegyveres csoportjai szinte keresztmetszetét adták a korabeli pesti társadalomnak. Voltak közöttük honvédtisztek, orvosok, egyetemisták, diákok, ipari tanulók (a tizenéves pesti srácok) és döntő többségükben fizikai munkások. A felkelők többsége – még a szó marxista értelmében is – a munkásosztályból került ki! Teljesen hazug az a kádárista állítás, hogy nagyszámban voltak közöttük börtönből kiszabadult bűnözők és lumpen elemek. Az igazság, hogy a börtönből szabadultak nagy része politikai elítélt volt. A lumpennek minősítettek pedig a társadalom legszegényebb rétegeiből kerültek ki, akik azért fogtak fegyvert, mert nem akartak tovább embertelen körülmények között, nyomorúságban élni. A fegyveres csoportok összetételének szociológiai vizsgálata ezzel együtt megérne egy nagyobb terjedelmű tanulmányt.

Eörsi könyvében képet kapunk a fegyveres felkelők és vezetőik politikai nézeteiről. Többpártrendszert, nemzeti függetlenséget, demokráciát akartak, és a szovjet csapatok azonnali távozását követelték. Csak elvétve akadtak olyanok, akik az 1945 előtti társadalmi viszonyok visszaállításáról álmoztak. Persze a több mint ezer felkelő korántsem vélekedett egyformán a forradalomról, a várható politikai fejleményekről, de az kétségtelen: a szélsőjobboldali nézetek nem voltak meghatározók közöttük.

Eörsi László több fontos és vitatott kérdést is tisztáz. Nevezetesen a csoport katonai-politikai vezetőinek szerepét. Nagyrészt Pongrátz Gergely memoárja megjelenése után az ő neve eltéphetetlenül összekapcsolódott a Corvin köziek harcaival, s a közvélemény őt tekinti a legsikeresebb felkelő-parancsnoknak. Nos anélkül, hogy Pongrátz Gergely érdemeit bárki is csökkenteni akarná, tény, a forradalom győzelméig a csoport első embere, legjelentősebb egyénisége Iván Kovács László volt. Ő már a forradalom első óráitól részt vett a fegyveres harcokban, szervezője volt a csoportnak, amikor pedig sor került az első tárgyalásokra a katonákkal és a kormánnyal, ő fogalmazta meg a felkelők politikai követeléseit, és partnernek bizonyult a véres konfrontációból a forradalmi rend megteremtéshez vezető úton. Pongrátz az utcai harcokban bizonyult találékonynak, és vált ki társai közül – állítja a közelmúltban adott egyik interjújában Márton András, a Zrínyi Akadémia parancsnoka, aki többször is járt annak idején a Corvin közben. Míg Iván Kovácsban több volt a politikai realitásérzék, addig Pongrátz bizalmatlan volt a hatalommal szemben, és kérlelhetetlen a vele szemben állókkal. Kettőjük konfliktusa legélesebben a honvédelmi miniszter leendő személye körül bontakozott ki. Iván Kovács Malétert, míg Pongrátz Márton Andrást szerette volna a tárca élén látni.

A november elsejei parancsnokválasztás után a Corvin köz első embere már egyértelműen Pongrátz volt, de Iván Kovács megőrizte tekintélyét, és fontos feladatot kapott a nemzetőrség szervezésében. A forradalom egyik tragikus eseménye Pongrátz és Iván Kovács november 4-ei hajnali konfliktusa, ami Iván Kovács foglyul ejtéséhez vezet.

A Corvin köz történetének második szakaszát azonban nem ez, hanem a forradalom győztes napjai jelentik, amikor megkezdődik a nemzetőrség szervezése: ekkor nő meg ugrásszerűen a fegyveres csoportok létszáma. Ez az az időszak, amikor a járőrözők embereket vesznek őrizetbe. Ahogyan a kádárista propaganda és párttörténet állította: „fejvadászok garázdálkodtak az utcákon”. Kétségtelen, hogy a bizalmatlanság, a gyanakvás légkörében voltak őrizetbe vételek, többnyire lakossági bejelentések és feljelentések alapján fogtak le ÁVH-s tiszteket, de atrocitásokra csak elvétve került sor. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem – erre a Jelcin-dosszié irataiban is van utalás –, hogy az ÁVH és a szovjet titkosszolgálat a forradalom első napjaitól mozgósította ügynökeit, akik közül többen beépülhettek a felkelő csoportokba. A forradalom napjaiban – és ezen nem lehet csodálkozni – az ÁVH-sok elleni gyűlölet egyébként is elérte a tetőfokát. A Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos perekben több corvinistát ítéltek el, koncepciós alapon, bizonyítékok nélkül.

A fegyveres felkelők napi ellátását, élelmezését a pesti és vidéki emberek szolidaritása biztosította. Szinte csodálatos, ahogyan megszerveződött a sebesültek ellátása és a harcoló fiatalok élelmezése. S hogy a küzdelem harci sikerekkel járt, abban nagy szerepük volt a képzett katonáknak, katonai szakértőknek. De mint a forradalmak történetében általában, itt is születtek katonai tehetségek, akik ösztönösen éreztek rá a páncélosok elleni harc törvényszerűségeire.

Eörsi László könyvének történelmi, tudományos értékét, hitelességét azok a források, iratok hitelesíthetik igazán, amelyek az archívumokban találhatók meg, és csak másod- vagy harmadsorban a résztvevők több évvel az események után papírra vetett vagy magnószalagra rögzített vallomásai, emlékezései. A kérdés az, hogy mennyire tekinthetők valósnak a bírósági jegyzőkönyvekben rögzíttet vallomások, ön- és tanúvallomások. Ez annál is inkább fontos kérdés, mert az 1956-os forradalmat követő megtorlások perei azt a célt is szolgálták, hogy igazolják a párt értékelését az ellenforradalomról, a garázdálkodó fegyveresekről, a bandákról tudatosan kialakított képét. Eörsi László előző hasonló témájú munkáiban legtöbbször fenntartás nélkül fogadta el tényként a periratokban rögzítetteket, támaszkodott a jegyzőkönyvek adataira. Ez most is részben így van, de amennyiben lehetősége volt, használt más forrásokat is, és összevetette a visszaemlékezéseket a peranyagban rögzítettekkel. Másrészt egy-egy eseményre vonatkozóan több írott dokumentumot használt és vetett össze. Ez a módszer eléggé meggyőző, és történelmileg hitelesítheti a szerző rekonstrukciós koncepcióját. Ugyanakkor úgy érezzük, a személyi dossziék későbbi pejoratív elmarasztalásai a társadalom perifériájára sodródott szerencsétlen emberekről alaposabb forráskritikát, elemzést igényeltek volna. Mert így az életrajzi vázlatokban néhány olyan dolog is bennmaradt, aminek igazságtartalma erősen vitaható: Eörsi szándéka ellenére is tetten érhető bennük az ügynöki jelentések koncepcionált jellege is.

A szerző megpróbálta rekonstruálni a pesti fegyveres harcok történetét, a pesti srácok harcait. Ez a könyv kétségtelen nagy értéke. A másik, ami talán ennél sokkal jelentősebb, a peranyagok legfontosabbjainak publikálása, a névsorok nagy gonddal történő összeállítása, a forrásfeltáró munka.

A történész, ha ezt a könyvet kezébe veszi, indíttatást érez, hogy fellapozza az 1957-ben kiadott Fehér könyvek füzeteit, és újraolvassa a Corvin közre vonatkozó oldalakat. Annyi szennyet és mocskot senkire sem kentek rá Kádár propagadistái, mint a corvinistákra. Most a dokumentumok perelnek a párt igazságnak hirdetett hazugságaival. Ezt azért is fontos megjegyeznünk, mert sokan vannak olyanok, akik a fegyveres felkelőket ma is szadista kegyetlenkedőknek tartják.

A könyvben újabb megerősítést és részletekbe menő argumentációt nyer, hogy a Corvin köziek, a felkelő csoportok az 1956-os forradalomban meghatározó szerepet játszottak. Noha természetesen tudjuk, nem csak a Corvin köz jelentette a forradalmat. 1956 forradalma nemzeti felkelés is volt, amelyben a fegyveresen harcolók mellett a forradalom meghatározó tényezői voltak a vidéken (városokban és falvakban) megalakult forradalmi bizottmányok, nemzeti tanácsok, megyei munkástanácsok, azok vezetői, a sztrájkoló munkások és a nemzetőri szolgálatot fegyverrel is vállalók. Elérkezett az ideje, hogy a politika forradalmát feldolgozó munkák után az utca forradalmára is ráirányuljon a figyelem. Mert róluk érdemtelenül kevés szó esett az 1956-ról szóló történeti irodalomban. Csak általában szoktunk beszélni a pesti srácok hősiességéről, bár róluk is inkább csak az egykori harcostársak. Még akkor is, ha olykor úgy tűnik, a szerző szándékosan deheroizál, elsőrendű képet kapunk a fegyveres csoportok valós történetéről, mert valójában az eseményeket nem ő, hanem az általa felhasznált és közölt dokumentumok fosztják meg az idők során rájuk tapadt mitikus héjuktól. Hiszen a valóság mindig más, mint a forradalmi romantika.

Eörsi László könyve a VIII. kerület forradalmi, fegyveres harcainak krónikája, sőt több annál, történetük oknyomozó feldolgozása. A szereplők bemutatását példásan egészíti ki a publikált képanyag – még ha sok esetben gyenge minőségű amatőr felvételekből áll is –, amely igazán emberközelbe hozza, szinte megérinthetővé teszi 1956 fegyveres felkelőit. Azokat az embereket, akik a forradalom napjaiban a legelszántabbak voltak, akik a győzelemért a legtöbb személyes kockázatot vállalták. Akiknek maguknak, ha itthon maradtak, többnyire csupán a meghurcoltatás, a társadalomból való kirekesztés, később pedig a még inkább fájó közöny vagy felejtés jutott osztályrészül.

Filep Tibor, Beszélő, 2002. 2. sz. 102–103. o.

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2006. szeptember 18. hétfő

Keresés a honlapon