Tíz Borsod megyei 1956-os munkástanács-vezetővel készült életútinterjú alapján arra a kérdésre keresem a választ, hogy miként alakult a miskolci forradalmi szervezetek vezetőinek sorsa a forradalom leverése után: milyen megtorlás érte őket ötvenhatos cselekedeteikért, és hogyan illeszkedtek vissza a társadalomba a rájuk kiszabott büntetés letöltése után. A visszaemlékezők azt is felidézik, hogy kik és miként szervezték a megtorlást, illetve nehezítették a szabadulás utáni életüket. A dolgozat elsősorban az 1956-os Intézet Oral History Archívumában található interjúkra,² a résztvevők emlékeire, a magántörténelem forrásaira támaszkodik, ezenkívül periratokra és más korabeli dokumentumokra is. Az interjúalanyok 1956-ban harminc év körüli szakmunkások vagy műszaki értelmiségiek voltak, akiket a forradalom napjaiban környezetük választott vezetővé személyes hitelük, szakmai presztízsük és közösség beléjük vetett bizalma alapján. A megtorlás során munkahelyükről elbocsátották, bebörtönözték vagy internálták őket, szabadulásuk után pedig három évtizeden át megbélyegzetten, másodrendű állampolgárként kellett élniük.

Borsod megye és Miskolc mint az ország legjelentősebb ipari megyéje és városa olyan specifikumokkal rendelkezett a forradalom kitörésekor, amelyek jelentősen meghatározták 1956. október végének eseményeit, a november 4-e utáni történéseket, és a megtorlásnak is sajátos irányt szabtak. Az ország első munkáskövetelését a miskolci DIMÁVAG munkásai fogalmazták meg. Az összeállítók – szakmunkások és mérnökök – mindannyian MDP-tagok voltak, követeléseik elsősorban a termelés, a munkafeltételek, a bérezés és a szociális helyzet javítására irányultak. Akciójukat az üzemi, a városi és a megyei pártvezetés egyetértésével indították. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem diákjai, akik csatlakoztak a szegedi diákkövetelésekhez, szoros kapcsolatban voltak a borsodi üzemekkel, hiszen számos hallgató folytatta ott szakmai gyakorlatát, majd helyezkedett el ezekben a gyárakban. Így a munkáskövetelések az egyetemisták nyomására kiegészültek az országos és a külpolitikát érintő kérdésekkel is. Az események alakulásában jelentős szerepe volt Földvári Rudolfnak, az MDP megyei első titkárának. Földvári az ötvenes évek elején kiemelt munkáskáderként került az országos pártvezetésbe, MDP KB-tag és országgyűlési képviselő is volt. 1954-ben – egy Rákosi Mátyással kialakult konfliktusa miatt – büntetésből helyezték az MDP Budapesti Bizottsága első titkári posztjáról a Borsod megyei pártvezetés élére. Az óvatos reformok híve volt, és fontos feladatának tartotta a megye, különösen a munkások szociális helyzetének javítását, valamint egy humánusabb pártvezetési stílus kialakítását. A felsőbb pártszerveknél már korábban is sürgette a régió infrastrukturális fejlesztését és a dolgozók helyzetének javítására irányuló intézkedések meghozatalát. Akkori és korábbi beosztása révén személyes kapcsolata volt az országos vezetés több tagjával is. Október 23-tól – miután a pártközponttól nem kapott érdemi információt a fővárosban történtekről, csupán azt a tanácsot, hogy „cselekedjen belátása szerint” – fő feladatának a rend megőrzését, a véres események elkerülését és a munkáskövetelések teljesítését tartotta. Törekvése akkor a pártbizottság munkatársainak egyetértésével találkozott. Földvári október 25-én – a békés megoldás reményében – munkásküldöttséget kísért Budapestre a miniszterelnökhöz. A küldöttség Nagy Imre támogatását élvezve tért vissza Miskolcra, hogy létrehozza és megerősítse a dolgozók önrendelkezésén alapuló munkáshatalmat. A megyei, a városi és az üzemi pártvezetők látszólag vagy ténylegesen együttműködtek a munkásvezetőkkel, azonban Földvári távollétében az október 26-ai sortüzet és a véres népítéletet nem tudták megakadályozni. A történtek olyan megrázkódtatást okoztak a korábbi hatalom birtokosainak, hogy a kompromittálódott párt- és gazdasági vezetők visszahúzódtak, a többiek viszont a megye irányítását kézbe vevő megyei munkástanács mellé álltak. Földvári az új vezetés tagjaként azon fáradozott, hogy mérsékelje a szélsőséges követeléseket, és támogatta, ellenőrizte a munkáshatalom megerősödését. Tárgyalásai a munkásvezetőkkel és a szovjet katonai parancsnoksággal a békés megoldás reményével kecsegtettek.

Az 1956. november 4-ei szovjet beavatkozás és a Kádár-kormány megalakulása után a forradalom résztvevői választás elé kerültek: vállalják vagy megtagadják mindazt, amit az azt megelőző napokban tettek, amit azóta is életük rövid, de legfelemelőbb korszakának tartanak: egy közösség akaratából kerültek vezető pozícióba, fellázadtak a diktatúra és az idegen elnyomás ellen, önállóan, szabadon és felelősen dönthettek a sorsukról. A lehetséges választások a következők voltak: félve a megtorlástól elhagyni az országot; megtagadni a forradalmat, akkori önmagukat és együttműködni a hatalommal; visszahúzódni, hogy elkerüljék a retorziót; tudatosan ellenállni, felvenni a fegyveres harcot, vagy részt venni a politikai ellenállásban; maradni a választott vagy önként vállalt funkcióban, és tárgyalásokat folytatni az új hatalommal.

A megyei munkástanács vezetőinek az volt az álláspontja – amiről később persze bebizonyosodott, hogy illúzió volt –, hogy a további véráldozatok elkerülése és a forradalom lehető legtöbb vívmányának megőrzése érdekében nem az ellenállást, hanem a tárgyalásokat kell választaniuk. November 5-én úgy döntöttek, hogy felkeresik a Kádár-kormányt. A kapcsolatfelvétel Földvári Rudolf ötlete volt.

„Hangosan kezdtem gondolkodni: nem kellene-e felkeresnünk a Kádár-kormányt, és Kádár Jánostól kérni választ a bennünket égető kérdésekre? Kádár az éterben úgy jelentkezett, mint az új Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke, olyan felhívással, amit sem én, sem a megyei munkástanács többi tagja – és gondolom, az egész ország – nem tudott a helyére tenni. Nem lehetett megérteni az egy-két nap alatt bekövetkezett gyökeres fordulatot. Engem teljesen fejbe vágott a Kádár-nyilatkozat. Nem tudtam, hogy november 1-jén mondott-e igazat, vagy 4-én hajnalban. Ki ez az ember, mi áll a teljesen ellentétes álláspont mögött, kényszer, félelem vagy karrierizmus? Nem tudtam eldönteni. Amit Miskolcon akartak az egyetemisták és a munkások, az nem volt ellenforradalom. Az a néhány lincselés és terrorakció, ami előfordult, az arányában nagyon kicsi volt az egész eseménysorozathoz képest. Törvénytelenek, elítélendők voltak, ami ellen törvényesen kellett eljárni, de hát nem az volt a jellemző. A megyében hetven-nyolcvanezer ember nem volt terrorista, hanem a maga alapvető érdekéért állt sorompóba október 23-án. Ezért is akartam Kádárral tisztázni a dolgot.”³

A korábbi megyei és városi pártvezetők november 4-én Földvárival ellentétben feltétel nélkül álltak a kormány mellé, és a megyei munkástanácsot is erre presszionálták. A szovjet városparancsnokság vezetői Grósz Károllyal, az MDP korábbi megyei titkárával együtt arra próbálták rávenni a fővárosba induló tizenhárom tagú küldöttséget, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt. Mivel ez nem sikerült, letartóztatták, és Ungvárra hurcolták őket.⁴ A két-háromhetes fogság, az ottani kihallgatások egyértelművé tették számukra, hogy a magyar szabadságharc elbukott, a szovjet túlerővel szembeszállni reménytelen vállalkozás lenne.

MUNKÁSELLENÁLLÁS

A borsodi üzemek november első napjaiban úgy határoztak, hogy 5-én beindítják a termelést. A kádári hatalomátvétel és vezetőik elhurcolásának hírére azonban nem vették fel a munkát. A sztrájk ezután nemcsak a munkáskövetelések megvalósításáért, hanem vezetőik szabadon bocsátásáért is folyt. A szovjet katonai parancsnokok, a helyi pártvezetők és a miniszteri biztos a dolgozókat fenyegetéssel, rábeszéléssel, különböző előnyök kilátásba helyezésével próbálta rávenni a munkafelvételre. Az újonnan alakult megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság – amelynek elnöke Koval Pál, tagjai Grósz Károly, Németh Imre, Hegyi Imre és Deme László voltak – a rend és a nyugalom megszilárdítására és a munka felvételére szólította fel a megye dolgozóit. Nyilatkozatukban állást foglaltak „minden személyi bosszú ellen”, és azt ígérték, hogy „a forradalomban részt vett munkásokat, parasztokat, diákokat, értelmiségieket bántódás nem érheti”⁵. Az új megyei vezetőknek azonban rövidesen szembesülniük kellett azzal, hogy a kádári konszolidációt képtelenek véghezvinni Földvári és a munkásvezetők nélkül. Az Északmagyarország hasábjain ugyan sorra jelentek meg a tudósítások a borsodi üzemek munkafelvételéről, de a jelentősebb nagyvállalatok továbbra sem termeltek. Egy-egy üzem – mint például a DIMÁVAG – munkástanácsa nyilvánosan a sztrájk beszüntetéséről nyilatkozott, azonban a gyárban nem indult meg a munka. A sztrájk céljára és eredményére harmincöt év távlatából is hasonlóan emlékeznek mind az itthon maradottak, mind az Ungvárra hurcoltak: „Mindannyian tudtuk, hogy Bogár Karcsiékat november 5-én letartóztatták, és azt is tudtuk, hogy a Szovjetunióba hurcolták őket. Azt mondták a dolgozók, hogy ameddig pedig haza nem jönnek, addig nem kezdjük el a munkát. Különféle szinteken folyt a harc meg a gyűléseken a követelőzések, hogy bocsássák őket szabadon” – emlékezett Turbók Gyula.⁶

„Itthon kiderült, hogy a DIMÁVAG [november] 5-től nem vette fel a munkát, mert bennünket elvittek. Hadifogságot megjárt munkatársaink jártak be a Rudolf-laktanyába miattunk. Az orosz tiszt üvöltözött velük, ők meg visszaordítottak oroszul, ettől aztán teljesen paff lett az orosz. Amikor Földvárit hazahozták, akkor is azt mondták, hogy addig nem dolgoznak, amíg mi is haza nem jövünk. A többi gyárban is így volt”⁷ – idézte fel Bogár Károly.

Öt borsodi nagyüzem és Gyöngyös város dolgozóinak küldöttei november 13-án határozatot adtak ki, amelyben leszögezték, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt, követelték a szovjet csapatok kivonását, a Szovjetunióba hurcoltak szabadon bocsátását és a politikai pártok teljes kivonását az üzemekből.⁸ A követelések és a sztrájk fenntartása mellett a leghatározottabban a Lenin Kohászati Művek munkástanácsa állt ki. November 15-én munkásküldöttségük a fővárosban követelte a kormánytól az Ungváron lévők hazahozatalát, és azzal egy időben az LKM nagygyűlésén úgy megfenyegették a megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság több tagját, hogy azoknak el kellett menekülniük a gyárból. Ezt követően a hatalom átmenetileg engedni kényszerült. Elsőként, november 17-én Földvári Rudolfot hozták haza, majd december 1-jéig a többieket is.

AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ILLÚZIÓJA

A szovjet fogságból szabadultak a megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság vezetőitől, Koval Páltól és Grósz Károlytól azt a felszólítást kapták, hogy vegyenek részt a rend helyreállításában, a termelés beindításában, a közigazgatási apparátus megszervezésében. Tisztában voltak azzal, hogy a megyei vezetés még gyenge az ellenállás letörésére, nélkülük nem tudják elérni a munkafelvételt, hiszen az észak-magyarországi régió ipari központjában a munkásság ekkor még olyan erőt képviselt, hogy csak választott vezetőit ismerte el. Azt is látták viszont, hogy a sztrájk elhúzódása előbb-utóbb kifárasztja az ellenállást, növeli a termeléskiesést, és akkor annak is csökkennek az esélyei, hogy megőrizzék a forradalom idején kiharcolt eredményeket. Úgy vélték, ha a konszolidációban meghatározó szerepük lesz, akkor megőrizhetik pozícióikat a vezetésben, és továbbra is képviselhetik a munkásság érdekeit. Az újjáalakult megyei munkástanács élére álltak, majd a területi munkástanácsok 1956. december 9-ei feloszlatása után a megyei, illetve a területi tanácsok vezetői lettek. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az új megyei vezetés kizárólag a munkások ellenállásának letörésére és a rend helyreállítására kívánja felhasználni őket. Ekkorra az is kiderült, hogy az általuk korábban elképzelt együttműködés lehetősége csupán illúzió volt. További sorsuk attól függött, hogy miként tudtak együttműködni a megyei pártvezetéssel. Ha megtagadták korábbi tetteiket, és deklarálták lojalitásukat az új hatalom iránt, akkor beosztásukat megőrizve többnyire – aktívan vagy passzívan – a megtorlók oldalára kerültek. Ha nem, akkor vagy önként távoztak, vagy eltávolították őket. Erre az időszakra Földvári Rudolf így emlékezett 1990-ben: „Azt, hogy minden elveszett, én csak 56. december végén, 57. január elején fogalmaztam meg. November 4-én és az azt követő hetekben még azt láttam, hogy van némi politikai lehetőség arra, hogy ne veszítsünk el mindent. Ha beletekintünk a Kádár-kormány november 4-ei programnyilatkozatába, abban nincs minden elvetve abból, ami 56 követelése volt. Azt lehetett látni, hogy a szovjet vezetés nem alkuszik, nem lehet kenyértörésre vinni a dolgot, de a Kádár-kormány programjában benne voltak a bérrendezések, a normakönnyítések, benne volt, hogy maradnak a munkástanácsok, a nemzeti bizottságok, a forradalmi bizottságok és sok minden, ami 56 követelése volt. [...] A Kádár-kormány az első intézkedéseiben sok olyat megtett, amiért később elítélte Nagy Imre kormányát és politikáját. Kádár novemberben Nagy Imréről mint elvtársáról és barátjáról nyilatkozott. Ebből én azt a következtetést vontam le, ha az alapvető politikai kérdésekben – most tekintsünk el a külpolitikától, mert abban nem láttam lehetőséget arra, hogy valamit is dűlőre lehet vinni – sikerül az októberi követeléseket realizálni, ha valóban újjá lehet szervezni a pártot, akkor itt sok minden megmenthető. Ezt fogalmaztuk meg az ideiglenes intézőbizottság programjában is november végén.⁹ [...] 56 végén, 57 elején viszont már világosan látszott, hogy ami valamennyire is kapcsolódik 56-hoz, azt elvből rögtön elveti az MSZMP, a felső vezetés, a megyei vezetés, mindenki. Ekkor álltam én félre, és azt mondtam, hogy ilyen légkörben, ilyen politikában nem vagyok hajlandó semmit sem tenni az MSZMP nevében, mert nem látok lehetőséget arra, hogy valóban gyökeres változás legyen az október 23-át megelőző időhöz képest.”¹⁰

A hatalomért folyó harc keretében Földvári ellen – azzal párhuzamosan, hogy nyilatkozatban ismerte el a Kádár-kormányt, vállalta a részvételt a konszolidációban és az MSZMP helyi szervezésében – politikai támadások indultak. Nyíltan először a Népszabadság egy gloszszájában támadták mint karrieristát, aki a Rákosi-korszakban magas pártfunkciót töltött be, majd a „forradalom élére állt”¹¹. Az MSZMP helyi vezető i – miután tisztázták, hogy a támadás nem a kormány álláspontja – a helyi lapban megvédték Földvárit, elismerték kommunista vezet őnek, és további támogatásukról biztosították.¹² Néhány hét alatt viszont nyilvánvalóvá vált számukra, hogy Földvári nem partner a visszarendez ődésben, a vele való együttm űködés nem tenné lehet ővé az októberi napok átértékelését és a korlátlan megtorlást. 1956. december 30-án, az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának készített írásos beszámolójukban már nem álltak ki Földvári mellett. 1957 tavaszán egy diósgyőri nagygyűlésen nyíltan támadták, és 1957 márciusában kizárták a pártból. Nezvál Ferenc, a Központi Ellenőrz ő Bizottság akkori elnöke az alábbiakkal indokolta a döntést: „Aki a Politikai Bizottságnak volt a tagja [1952–1953-ban], annak tudnia kellett volna, hogy mikor mit kell tennie. Amit pedig tett, azért ez a büntetés jár.”¹³ Miután leváltották tanácselnöki beosztásából, Budapestre költözött, és a Vörös Csillag Traktorgyárban helyezkedett el lakatosként, ahol 1935-ben kezdte a tanoncéveit, és ahonnan 1946-ban politikai pályára került. Ahhoz, hogy letartóztatása formailag törvényes legyen, a Parlament május 10-ei ülésén bejelentették, hogy lemondott képvisel ői mandátumáról. A „lemondás” valójában úgy történt, hogy azt a biankót látták el a megfelel ő dátummal, amelyet 1953-ban, a mandátum átadásakor írattak alá vele. 1957. május 22-én letartóztatták.

A helyi hatalom – pozíciója erősödésével párhuzamosan – a többi vezet őt is egyre inkább ellehetetlenítette, és kiszorította az új megyei vezetésb ől. Decemberben, a karhatalom megalakulása után a politikai eszközök mellett már a nyílt és er őszakos fenyegetést is alkalmazták. A karhatalom megszervezésében jelentős szerepe volt Grósz Károlynak, aki októberben az MDP megyei titkáraként a forradalmi követelések mellé állt. A munkásvezet ők között is voltak néhányan, akiket az ungvári fogság oly mértékben megfélemlített, hogy hosszabb ideig is vállalták a közreműködést az új megyei vezetés megszilárdításában. Egyikük, Major Béla, az LKM technikusa, a megyei munkástanács tagja, az ágazati miniszterhelyettessel járta a nagyvállalatokat, agitálva a munkafelvételre abban a reményben, hogy mind ő, mind a sztrájkot beszüntet ők elkerülhetik a felelősségre vonást. Emlékei szerint: „Bementünk a pártbizottságra Prieszol elvtárshoz. [...] Előrukkolt Herczeg a dolgával, hogy azt gondolták – ez már november 29-e lehetett –, engem nagyon szeretnek mindenhol, hallgatnak is a szavamra, úgy-ahogy. Ha vállalnám, hogy Herczeg elvtárssal elmegyünk az üzemekhez, gyárakhoz, és ott megpróbáljuk felvetetni a munkát. Elmondjuk, hogy ennek semmi értelme. ťMagára bízom, hogy mit mond, meg hogy mondja, de próbálják ezt megcsinálni. [...] Ez a népnek is elő nyére válik. Látja, hogy nincs munka, mindenki áll, fizetni kell az embereket, ez nem vezet sehova. Abban se bízzon, hogy a szovjetek elmennek. Ezek innen el nem mennek már a büdös életben – így mondta pontosan. – Ebből a kátyúból nekünk ment ől hamarabb ki kell menni. Maga ezt tartsa szem előtt, és ha ebben segít, nagyon megköszönöm.Ť”¹⁴

Elvállalta a feladatot. A szóbeli agitációt nyomatékosította kopaszra nyírt feje, amely annak az ungvári fogságnak volt az egyértelmű jele, amelyet a pártvezet ők szerettek volna titokban tartani. Hogy a megye üzemeiben miként fogadták a látogatását, így idézte fel: „Minden nap be volt osztva, vagy kétnaponként egy-egy hely. Elmentünk, elmondtuk a mondókánkat. Volt, ahol lehülyéztek, volt, ahol spiclinek neveztek, volt, ahol szép szóval beszéltek velünk, és volt, ahol káromkodtak.”¹⁵

Az együttműködést az új megyei vezetés azzal honorálta, hogy 1957 januárjában Miskolc egyik kerületének tanácselnökévé kooptálta Majort. Néhány hónap múlva azonban Herczeg Ferenc Budapestre hívatta, és arra kérte, hogy mondjon le a funkciójáról. Kérését azzal indokolta, hogy mind őt, mind az MSZMP megyei első titkárát, Prieszol Józsefet azzal támadják, hogy „ellenforradalmárokat” támogatnak. Amennyiben Major nem mond le, akkor nemcsak saját magát teszi ki további támadásoknak, hanem hozzájárul Herczeg és Prieszol leváltásához is. Major teljesítette a fenyegető kérést, de elutasította azt az ajánlatot, hogy az ország másik felében vállaljon hasonló beosztást. Ezután Miskolcon sorozatos rend őri zaklatások érték, kizárták az MSZMP-ből, évekig nem tudott elhelyezkedni, és 1961-ig alkalmi munkákból élt. Életét ezután a megfelelő munkakörbe és az MSZMP-be történő visszajutási próbálkozások töltötték ki. Egy-egy fels őbb vezet ő közbenjárására a hetvenes években sikerült újra felvételt nyernie a pártba, de a helyi vezetők ismételten megfosztották párttagságától.

Az üzemi munkástanácsok 1957 késő tavaszáig működtek. A vállalatvezető k ekkor még minden jelentő s kérdésben – termelés, alapanyag-beszerzés, bérezés, létszámcsökkentés – a munkástanács egyetértésével döntöttek. Sem a párt-, sem a gazdasági vezetők nem érezték még elég erő snek a hatalmukat. Papp Miklós, a megyei munkástanács volt elnökhelyettese így idézte fel az akkori helyzetet: „Még hosszú ideig olyan ereje volt a munkásságnak, hogy aki oda betette a lábát, annak számítania kellett az esetleges összeütközésre. A kapun belül mint egy váron belül védettséget éreztek az emberek, és ezt a helyet tartották olyannak, ahol még együttesen összefogva tudnak kitartani. A nagyüzemi munkásság sokkal nagyobb erő volt, mint egy utcai csoport vagy bármi más.”¹⁶

A megfélemlítésekkel, a munkásőrség és az MSZMP megerősödésével, a meginduló letartóztatásokkal azonban sikerült meggyengíteni a munkások pozícióit. Ez volt a „dicstelen elsorvasztás” időszaka – fogalmazta meg 1991-ben Turbók Gyula, a DIMÁVAG munkástanácsának volt elnöke. Többeknek felajánlották, hagyják el az országot, hogy elkerüljék a megtorlást, de ők maradtak. Úgy gondolták, hogy semmi olyat nem követtek el, amiért súlyos büntetést kaphatnának. Felelősséget éreztek azokért, akik bizalommal voltak irányukban, és a társaikkal való szolidaritás is itthon tartotta ő ket. Visszatértek a mű helyekbe, és azt remélték, hogy tovább dolgozhatnak a szakmájukban. A családfő nélkül maradtaknak gyűjtéseket szerveztek, s többen próbáltak befolyásos ismerősöknél, barátoknál összeköttetéseket találni a letartóztatottak kiszabadítása, a várható büntetések csökkentése érdekében. Székely Elek emlékei szerint az egyik munkástanács-vezető ügyét – jelentős pénzösszeg fejében – a debreceni katonai bíróságról, ahol súlyos ítélet várt rá, sikerült áttenni a miskolci polgári bírósághoz, ahol enyhébb büntetést kapott.

A MEGTORLÁS

A nyílt megtorlás Miskolcon az 1957. február 20-ai egyetemvárosi brutális razziával és tömeges letartóztatással kezdődött.¹⁷ Ezután következtek a nagyüzemek. A Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság miskolci politikai nyomozó osztályának 1959. április 9-ei jelentése szerint a forradalmi szervezetek tagjai közül addig kétszázhetvennégyet ítéltek el, kilencvenegyet internáltak, nyolcvanöt külföldre távozott, negyvenhármat rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, hatvannyolcat pedig beszerveztek. A forradalmi szervezetekben részt vevők számát hatezerötszáz-harminchatra becsülték, közülük ezerhétszázötvenet ítéltek aktívnak.¹⁸ A DIMÁVAG és a Lenin Kohászati Művek – a két legjelentősebb miskolci nagyüzem – munkástanácsának perében azt kívánták bizonyítani, hogy ellenséges elemek tévesztették meg a munkásokat. Ezért több volt horthysta katonatisztet és osztályidegen származású munkástanácstagot vontak be a perekbe, függetlenül a forradalom alatti tevékenységüktől.

Bogár Károly, a DIMÁVAG esztergályosa, 1956 októberében a munkáskövetelések egyik megfogalmazója, majd a nagyüzemi munkástanács elnöke, a megyei munkástanács tagja, Ungvárról hazatérve részt vett a munka beindításában. Elkerülhette volna a letartóztatást, ha támogatja a munkástanács-vezetők elbocsátását, és nem áll ki letartóztatott társai mellett. Ő volt az a tősgyökeres miskolci, jól képzett szakmunkás, korábban MDP-tag, akinek tekintélye volt a dolgozók előtt, és ezt a gyár vezetői saját pozícióik erősítésére kívánták felhasználni. Ezt Bogár is tudta, és amikor vezetőtársait letartóztatták, ajánlatot tett az üzemi párttitkárnak, hogy belép az MSZMP-be. Azt is valószínűsítette, hogy a munkástanács tagjainak többsége is így tesz majd, ha a letartóztatottakat szabadon bocsátják, és a gyárban senkit sem ér retorzió.

A párttitkár elfogadta az ajánlatot, a letartóztatások azonban folytatódtak. Bogár ezután egyre inkább elszigetelődött, és úgy érezte, hogy elveszítette a letartóztatottak családtagjainak a bizalmát is, hiszen nem ért el semmiféle eredményt társai kiszabadítása érdekében. Igazság- és önérzete tiltakozott az ellen, hogy árulónak tartsák. 1957. október 1-jén a DIMÁVAG pártbizottságához intézett levelében az alábbi indokkal jelentette be kilépését a pártból: „A volt munkástanács elnökségéhez tartozó és letartóztatásban lév ő Turbók Gyula, dr. Csetényi Pál [és] Székely Elek letartóztatásával nem tudok egyetérteni. Legjobb tudásom szerint bűnös tevékenységet nem folytattak. Munkájukat velem együtt, ső t utasításomra végezték. Erről az Intéző-

bizottság több tagjának is tudomása van, mégsem tettek semmit szabadon bocsátásuk érdekében. Joggal illet az a vád, hogy a felel ősségre vonás el ől a párttagsági könyv mögé bújtam. Ezt nem tudom összeegyeztetni [a] felfogásommal. Míg ügyünk teljes tisztázást nem nyer, rendes munkát úgysem tudnék végezni, és véleményem szerint részemről ez az egyedüli megoldás. Ezért kérem kilépésem elfogadását.”¹⁹

A párttitkár próbálta rábeszélni, hogy vonja vissza a nyilatkozatot, de nem tette. Egy hónap múlva az üzemi MSZMP-szervezet – egy pártfegyelmi tárgyalássá alakult taggyű lésen – nem fogadta el Bogár kilépési kérelmét, és mivel nem tanúsított megbánást, kizárták a pártból. Szabadlábon maradásához még mindig kapott egy esélyt a hatalomtól: rá akarták venni, hogy valljon a társai ellen a DIMÁVAG munkástanácsának perében. 1958 februárjában a bíróság tanúként hallgatta ki. Bogár tanúvallomását Turbók Gyula, az elsőrendű vádlott így idézte fel: „Bogár Károlyt a bíróság koronatanúnak akarta felhasználni ellenem. Bizonyíttatni akarta vele a gaztetteket, amit a vádirat tartalmazott, de Karcsi visszautasította. Nagyon keményen, nagyon határozottan szembeszegült a bírósággal, úgyhogy őt a tanúvallomása után le is tartóztatták. Ha Bogár Károly azt mondta volna, amit tőle vártak, akkor nem biztos, hogy letartóztatják, és nem biztos, hogy elítélik.”²⁰

Bogár Károly nem fogadta el a neki felkínált, értékrendszerétől idegen, cinikus játékszabályt. Miközben társait és igazát kívánta védeni, tanúból gyanúsítottá vált azon a tárgyaláson, ahol a bíró és az ügyész is tudta, hogy a forradalom idején kinek milyen szerepe volt valójában. Letartóztatásával nem késlekedtek sokáig. „Amikor sorra kerültem, a bíró felhívta a figyelmemet, hogy nem vagyok köteles vallomást tenni. Nem értettem, hogy miért nem. Kitartottam amellett, hogy tanúskodom. Pár perc híján három óráig tartott a tanúvallomásom. Az ügyész M. Tóth Imre volt, aki 56 októberében tagja volt annak a jogászcsoportnak, amelyik segítette a megyei munkástanács tevékenységét. A viselkedése úgy felháborított, hogy a három óra tulajdonképpen a kettőnk párharca volt. Két ízben is kértem a bírót, hogy védjen meg az ügyésztől, hiszen én nem vádlott vagyok, hanem tanú. Mielőtt elmentem a tárgyalásra, azt hittem, tudok valamit segíteni a vádlottakon, de egyre jobban meggyőződtem, hogy hiábavaló minden. Nekem azt kellett volna bizonyítani, hogy engem félrevezettek, az én agyamban nem születhetett meg az, amit 56 őszén csináltunk, ahhoz én túl buta vagyok. Ez egyrészt sértette az önérzetem, másrészt nem volt igaz. Egyre mérgesebb lettem, és próbáltam mondani a magam igazát. Többek között olyat is mondtam, hogy a vádlottak a beosztottjaim voltak a munkástanácson belül, én voltam az elnök, és ha ők bűnösök, ültessenek engem is melléjük! Amikor rádöbbent a bíróság, hogy nem felelek meg az elvárásaiknak, az ügyész kérte az azonnali letartóztatásomat, de ez akkor még nem történt meg. [...] Február 8-án délelőtt két civil ruhás nyomozó jött a lakásomra, mindkettőt ismertem. Házkutatást tartottak, majd közölték, hogy előállítanak.

Az egyik, Dojcsák János, a revolverét az oldalamba nyomta, hogy ťna, főcserkész úr, vége a gyöngyéletnekŤ. Ránéztem, és beugrott, hogy kiscserkészem volt. A párt aztán azzal fizetett neki, hogy a hatvanas évek közepén a DIMÁVAG vezérigazgatója lett, majd az OTP megyei igazgatójaként ment nyugdíjba.” ²¹

A DIMÁVAG-perben – az LKM-perrel ellentétben – viszonylag kis ítéletek születtek. Ennek oka a vádlottak 1956 novemberében tanúsított mérsékeltebb magatartása is lehetett. Az elsőrendű vádlottat, Turbók Gyulát jogerősen négyévi, három vádlott-társát két és fél, másfél, illetve egy év négy hónapi szabadságvesztésre ítélték.²² Ketten, Székely Elek és Csetényi Pál a másodfokú tárgyalás után szabadultak. Bogár ügyét viszont 1958-ban a megyei munkástanács-vezetők peréhez csatolták. Ebben a perben lényegesen súlyosabb ítéleteket hozott a Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette népbírósági tanácsa: 1958. július 18-án zárt tárgyalás keretében az első rendű vádlottat, Földvári Rudolfot életfogytiglani, Kiss Józsefet tizenkét, Szitovszky Zoltánt tíz-, Nagy Attilát tizenkét, Bogár Károlyt tizenöt évi börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Mindegyiküket tíz évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától, és elrendelte a vádlottak teljes vagyonának elkobzását.²³ A vád ellenük a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, illetve az abban való tevékeny részvétel volt, és f őleg azoknak a megyei vagy nagyüzemi gazdasági, valamint pártvezető knek a vallomásaira épült, akik 56 őszén támogatták a forradalmi követeléseket, vagy fenyegetve érezvén magukat elmenekültek Miskolcról, november 4-e után pedig a Kádár-kormány képviseletében tértek viszsza. A vád tanúi feltehet ően a forradalom alatti tevékenységüket is kompenzálni kívánták azzal, hogy minden felel ősséget a vádlottakra hárítottak. Vallomásaikat a bosszú és a félelem is motiválhatta. A per lefolytatásának időpontja és a büntetés mértéke első sorban nem a bíróságon múlott. Földvári és Bogár súlyos ítéletéhez nyilván az is hozzájárult, hogy ő k felmondták a helyi pártvezetéssel 1956 végén kötött hallgatólagos megegyezésüket, ami természetesen nem vonatkozott a megtorlásra. Az MSZMP KB 1958. február 14-én tartott ülésén – ahol a nemzetközi helyzetre való tekintettel a Nagy Imre-per befejezésének elnapolását tárgyalták – Prieszol József „Földvári ügyének gyorsítását” követelte, Tömpe István az „engedékenység” látszatától óvott, míg Kádár János válaszában arra utalt, hogy „rontja ebben az ügyben a pozíciónkat, hogy amikor Földvári le volt tartóztatva, a Borsod megyei pártbizottság kérte, engedjük ki. Igaz, utána kérték, hogy újra zárjuk be.”²⁴

Mások is vannak, akik harminc év távlatából úgy vélték, hogy elkerülhették volna a büntetést, ha belépnek az MSZMP-be, és önkritikát gyakorolva a hatalom szolgálatába állnak. Például Darin Sándor gépészmérnök, egyetemi adjunktus, aki a november 2-án megalakult Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács titkára volt. 1954-ben végzett a gépészmérnöki karon, kiváló tanuló volt, ígéretes kutatói pálya előtt állt, az egyetem rektora és több tekintélyes oktatója kiállt mellette, mégis letartóztatták, mert nem működött együtt a megtorlókkal. 1957-ben hatévi börtönbüntetésre ítélték.²⁵ 1956 novemberében Turbók Gyulát is felkereste a pártbizottság egyik munkatársa, és felkérte, hogy „álljon a szolgálatukba”, segítsen nekik, hogy „a DIMÁVAG mint húzóerő abba az irányba mozgósítsa a megyét és Észak-Magyarországot, amibe ő k kívánják”. Turbók Gyula szegény vasutas családban nőtt fel, 1945 után népi kollégistaként volt lehetősége továbbtanulni. A miskolci egyetemen DISZ-vezető és párttag volt, a forradalom előtt a munkahelyén is a rendszer támogatójának tartották. A pártvezetők úgy gondolták, hogy számíthatnak rá, ő azonban kitért a felkérés elől. Gellért Károlyt, aki a munkáskövetelések egyik összeállítója volt, 1957-ben leváltották üzemvezet ői beosztásából, majd többször beidézték a rendőrségre, és felszólították, hogy hagyjon fel a letartóztatottak családtagjainak segélyezésével. 1959 áprilisában, amikor a DIMÁVAG-per elítéltjei már kiszabadultak, internálták, és egy éven át fogva tartották.

A megtorlás közvetve vagy közvetlenül a hozzátartozókra is kiterjedt. A kisgyermekes háztartásbeli asszonyok jövedelem nélkül maradtak, és az ügyvédi költségek, valamint a vagyonelkobzás további jelentős anyagi terheket rótt rájuk. Néhányukat egy-egy helyi vezető arra próbálta rábeszélni, hogy tagadják meg a férjüket, és váljanak el. Ezt interjúalanyaink házastársai közül senki sem tette meg, de volt, akit a menyasszonya elhagyott a letartóztatás után. Aki kitartott elítélt házastársa mellett, nem vagy csak nehezen tudott elhelyezkedni, és csak alacsony jövedelmű, nehéz fizikai munkát talált. A börtönévek alatt szinte minden család anyagi nehézségekkel küzdött. A gyerekeket nem vették fel bölcsődébe, óvodába, és az iskolásoknak is számtalan megszégyenítésben, diszkriminációban volt részük. Továbbtanulásukat és később munkahelyi elő menetelüket is akadályozták.²⁶ Gellért Károlyné három kiskorú fiúgyermeket nevelt. Férje letartóztatása után sikerült elhelyezkednie egy óvodában, ahonnan a városi tanács utasítására hamarosan elbocsátották azzal az indokkal, hogy „egy ellenforradalmárnak a felesége pedagógiai vonalon nem dolgozhat”. Ezután napszámosmunkát vállalt. Erkölcsi tartását az a tudat erősítette, hogy amíg a férje az internálótáborban van, ő otthon áll helyt, így őrizte meg a hitet önmagában és gyerekeiben is. Más családtagokat is ért retorzió, leginkább azokat, akik nyilvánosan kiálltak az elítélt mellett. Például Földvári Rudolf apósát, aki 1927-től a szociáldemokrata, majd 1948-tól a kommunista párt tagja volt, 1961-ben azért zárták ki az MSZMP-ből, mert egy nagygyűlésen – a szónok, Marosán György rágalmait visszautasítva – védelmébe vette a Borsod Megyei Munkástanácsot.

SZABADULÁS UTÁN

Az egyéni kegyelemmel, majd az 1963-as általános amnesztiával szabadulók többségét azzal az eligazítással engedték ki a börtönből, hogy ha bármit elkövetnek, hátralévő büntetésüket le kell tölteniük. Rimán János az alábbi útravalót őrizte emlékeiben: „Egy előadást tartott nekünk a politikai tiszt: márpedig vegyük tudomásul, hogy a társadalmi rendszerbe vagy bele tudunk illeszkedni, vagy ha nem, akkor a hátralévő büntetést le kell tölteni. Természetesen csak azt mondtuk, hogy alkalmazkodni fogunk amennyire lehetséges, mert családunk van, örülünk, hogy a családunkhoz vissza tudunk menni.”²⁷

Hazatérésük után jelentkezniük kellett a rendőrségen, ahol erre ismételten felhívták a figyelmüket. Ki-ki szeretett volna visszamenni a korábbi munkahelyére, hiszen szinte mindanynyian ott kezdték a szakmát, elismert szakemberek voltak. Visszatérésüket a letartóztatásuk előtti munkahelyükre a diszkrimináláson túl talán azért akadályozták meg, mert jelenlétük mind a vezetőket, mind a munkásokat a forradalom követeléseire és az új hatalom hazugságaira emlékeztette volna. Az érintettek szerint központi utasítás is volt arra vonatkozóan, hogy a korábban népszerű munkásvezetők ne kerüljenek vissza oda, ahol a dolgozók bizalmát élvezték. Papp Miklós emlékei szerint: „Tudtam, hogy ilyen múlt után nem nagyon van más lehetőség, mint a legalsó, a legalacsonyabb rendű munkával kezdeni. De még ez sem lett volna olyan nagy baj, ha simán tehettük volna, de sajnos a hatalomnak a keze odáig is elért, még ezt is minden eszközzel gátolták, lehetetlenné kívántak tenni bennünket. Ez nagyon keményen rácáfolt arra, amit a börtönparancsnok a szabadulásom alkalmával mondott. Ő ugyanis azt közölte velem, hogy társadalmunk kemény kézzel lesújt mindazokra, akik ellene vétettek, de ha valaki letöltötte a büntetését, akkor a társadalom képes arra, hogy megmutassa a visszavezető utat. Sajnos ez nem volt igaz, mint ahogy semmi sem volt igaz.”²⁸

A sokáig tartó álláskeresés után csak alacsonyabb beosztásban és kisebb fizetésért tudtak elhelyezkedni. Ha a teljesítményükkel, tudásukkal kitűntek is az ott dolgozók közül, csak hoszszas bizonyítás után végezhettek szaktudásuknak megfelel ő munkát, azonban a kiemelt szakmunkás besorolás vagy a vezető beosztás legtöbbjük számára mindvégig elérhetetlen volt. Bogár Károly sem tudott elhelyezkedni hosszú ideig. „Végül az LKM-be irányítottak, ahol nem vettek fel esztergályosnak, csak lakatosnak a kovácsműhely tmk-jába. A munkakönyvembe a DIMÁVAG-ban az elbocsátva bejegyzést bélyegezték, ezért két évig csak alapszabadságot kaptam, és az órabérem is alacsony volt. Négy hónapig csak segédmunkásként, mindenesként dolgoztam. A vezetők azt éreztették velem, hogy hálásnak kellene lennem azért, hogy ott dolgozhatok. Egyszer aztán hiányzott egy ember az egyik esztergagépről, és engem tettek oda. Én a DIMÁVAG-ban többet tanultam és tudtam a szakmából, mint amire a kohászatban szükség volt, ezért rövid időn belül minden kényes munkát nekem adtak. Lassan elértem oda, hogy a bélyeg ugyan rajtam volt, de a munkám alapján elismertek.”²⁹

Rimán János – akit 1958-ban tizenkét évi börtönbüntetésre ítéltek, és 1963-ban szabadult – visszamehetett a korábbi munkahelyére, a Lenin Kohászati Művekbe. A vállalat igazgatója, Valkó Márton személyesen fogadta, és segítette őt a visszailleszkedésben. Valkót 1956 októberében az ideiglenes munkástanács leváltotta igazgatói beosztásából, de egy hónappal később Rimán János – amikor a vállalati munkástanács elnökévé választották – visszahelyezte beosztásába. Talán ezt a gesztust honorálta Valkó hét évvel később. Rimán kiváló szakember volt, azonban csak alacsony besorolású munkásként dolgozhatott, és magasabb jövedelemmel járó munkakörbe később sem kerülhetett. Eleinte a mérnökök is csak fizikai munkát végezhettek. Hiába voltak elméletileg képzettek, szakmai gyakorlat hiányában a munkapad melletti teljesítményükkel csak alacsony bért tudtak elérni. Turbók Gyula, a DIMÁVAG volt mérnöke így idézte fel az 1959-es újrakezdést: „Elkezdtem járni a gyárakat. Mindenünnen elküldtek, illetve azt mondták, hogy majd szólunk, vagy tessék majd visszajönni egy hónap múlva. Elmentem a munkaközvetítőhöz, ahonnan kiközvetítettek a mezőgazdaságigép-javítóba esztergályosnak. Az volt a gyűjtőhely, az volt kijelölve az ilyen ťgonosztevő kŤ számára. Sajnos a rossz lábam nem bírta. Olyan gépet, kisgépet kaptam, ahol reggeltől estig állnom kellett. Az állás, az annyira igénybe veszi a lábamat, hogy estére alig bírtam hazavánszorogni. És hiába vagyok mérnök, hiába tudok esztergát tervezni, esztergán dolgozni, az más. A normát teljesíteni nem volt könnyű dolog. Végül két hét után közös megegyezéssel eltávoztam.”³⁰

Turbók ezután egy befolyásos ismerőse segítségével technológusként helyezkedett el egy miskolci kisüzemben, ahol a munkatársai tisztelték, felettesei is elfogadták, de a keresete nagyon alacsony volt. Pár év múlva elköltözött Miskolcról, és egy rokona közbenjárására a Tiszai Vegyi Kombinát alkalmazta mérnökként. Néha támadások érték a múltja miatt, de a szakmájában eredményes lehetett.

Kiss József, aki a letartóztatása miatt nem tudta letenni a gépészmérnöki diploma megszerzéséhez szükséges államvizsgát, 1961-es szabadulása után nem hagyhatta el Miskolcot, és korábbi munkahelyére, a MÁV-hoz sem vették vissza. Hosszú ideig keresett munkát, végül a miskolci hűtőházban segédgépészként alkalmazták. Az üzem vezetője, aki korábban a tervhivatalban dolgozott, régi ismerőse volt, és személyesen kérte a megyei párttitkár engedélyét Kiss József felvételéhez. Kiss három évvel később súlyos munkahelyi balesetet szenvedett. Lehetősége lett volna arra, hogy leszázalékolt nyugdíjasként éljen, de ő továbbra is dolgozni akart. 1964-ben az egyik miskolci kórházban mérnökként helyezkedhetett el, mivel rajta kívül más nem pályázott az állásra.

MEGBÉLYEGEZVE

A büntetett előéletűek munkahelyi elismerése leginkább a közvetlen vagy az üzemi vezetésen múlott. Ha olyan vezetőjük akadt, aki szolidáris volt velük, vagy akinek fontos volt, hogy a vezetése alatt álló részleg minél jobban teljesítsen, egy idő után elősegítette szakmai vissza-illeszkedésüket, de magasabb besorolást az esetek többségében így sem érhettek el. A felettesek esetleges bátorsága sem volt elég ahhoz, hogy megkerüljék vagy megszerezzék az elő léptetéshez szükséges pártvezető ségi hozzájárulást. A ritka kivételek közé tartozik Darin Sándor esete. Szabadulása után Debrecenbe költözött a szüleihez. Az egyik debreceni nagyvállalat igazgatója, aki munkásmozgalmi múlttal rendelkező pártfunkcionárius volt korábban, vállalta a büntetett előéletű kiváló szakember foglalkoztatását tervező mérnöki beosztásban. Darin számtalan újításával a vállalat elismert dolgozója lett. Munkáját 1967-ben Kiváló Dolgozó kitüntetéssel jutalmazták. 1970-ben ismét felterjesztették kitüntetésre, de a megyei pártbizottság tiltakozott ellene, mondván, egy ellenforradalmár nem kaphat kitüntetést Magyarország felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából. Szakmai tevékenységét nem akadályozták, de előléptetését igen, ezért új lehetőségeket keresett. 1971-ben megpályázta egy fővárosi nagyvállalat vidéken építendő részlegének főmérnöki állását. A vállalat igazgatója, aki korábban vezető pártmunkás volt, felsőbb engedély nélkül alkalmazhatta Darint, és annak fejében, hogy az új üzemet határidőre beindítja, védelmet is nyújtott neki. Az igazgató halála után, 1978-ban megszűnt a védettsége, így a gyáregység igazgatója és párttitkára elüldözte Darint a cégtől.

Akik az általános amnesztia előtt szabadultak, a megtorlás keményebb éveiben, több zaklatásnak voltak kitéve. A rendőrhatósági felügyelet alatt állóknak – eleinte hetente, később havonta – jelentkezniük kellett a rendőrségen, és alkalmanként ellenőrizték őket, hogy otthon tartózkodnak-e. Csetényi Pált, a DIMÁVAG munkástanácsának tagját szabadulása után elbocsátották a munkahelyéről, és a rendőrök éjszakánként – ellenőrzés címén – rendszeresen felzörgették. Az egyik ilyen akció alkalmával szívinfarktusban meghalt.

A családos, tősgyökeres miskolci szakmunkások nem is gondoltak arra, hogy máshová költözzenek. Őket szakmai múltjuk, baráti, munkatársi kapcsolataik és a családjuk is a városhoz kötötte, ott akarták folytatni az életüket. Anyagilag sem voltak olyan helyzetben, hogy a családjukkal együtt máshová költözzenek, az ingázásra pedig nem gondoltak, hiszen addig is hosszú ideig távol voltak a családjuktól. Az értelmiségiek vagy a nem miskolci származásúak helyhez kötöttség híján, illetve szakmai lehetőségeik és összeköttetéseik révén inkább elhagyhatták Borsod-Abaúj-Zemplén megyét. A börtönviseltek visszailleszkedését korlátozó intézkedések rájuk is vonatkoztak ugyan, a személyes bosszú viszont kevésbé érte utol őket. Fekete László, a miskolci egyetem adjunktusa, aki egy év vizsgálati fogság után 1958-ban szabadult, így emlékezett az újrakezdésre: „A rektor nagyon kedvesen fogadott, de azt mondta, az a kívánságuk, hogy menjek el innen. Ne értsem félre, ők meg vannak győződve arról, hogy nagyon hasznos volt az egyetemnek az én tevékenységem, ezt méltányolják is, de az egyetemen konszolidációnak kell következni, a hallgatóknak el kell felejteni az egész forradalmat, és az én jelenlétem ezt a konszolidációt akadályozza meg. Valahányszor rám néznek, akkor eszükbe jut, hogy engem megvertek, jobb, ha nem látnak. Addig, amíg ez a generáció ki nem kopik az egyetemről, addig valami ťparkolópályáraŤ menjek. [...] Ahova akarok, oda javasolnak, és olyan ajánlással, hogy a pályámon pedig törés nem lesz. [...] Budapesten a Fémipari Kutatóintézetbe fölvettek [...], de egy kis nyomást azért mindig éreztem. Tehát meghúzták a vonalat, hogy eddig emelkedhetek, és nem tovább. Lehettem tudományos vonalon kandidátus, lehettem doktor, de a kutatóintézetben csak tudományos főmunkatárs lehettem, osztályvezető nem.”³¹

Földvári Rudolf esete speciális abból a szempontból, hogy már az 1957. májusi letartóztatásakor is Budapesten élt, és mint a megyei pártbizottság volt első titkára ítéletének felülvizsgálata nem megyei, hanem központi hatáskörbe tartozott. Szabadulása után Sándor József, az MSZMP KB szervezési osztályának vezet ője levélben kérte, hogy keresse meg őt. Elmondta, hogy a pártvezetés mérlegelte bűneit, és pozitívnak ítélte a konszolidációban játszott szerepét, ezért kapott vádlott-társaival együtt egyéni kegyelmet 1961-ben. A pártvezetés döntése értelmében csak az eredeti szakmájában helyezkedhetett el, így a Vörös Csillag Traktorgyárban lakatosként dolgozott, emellett arra is engedélyt kapott, hogy fordítási munkát vállaljon. A gyárban, ahol már korábban is ismerték és tisztelték, hamarosan csoportvezető , főművezető, majd az egyik üzem termelési osztályának vezetője lett. 1962-ben a Legfelsőbb Bíróság mentesítette az ítéletéhez fűződő hátrányos következmények alól. Munkáját 1964-ben és 1965-ben Kiváló Dolgozó kitüntetéssel jutalmazták. Pártonkívüli volt, de a párttitkár kérésére a m űhely KISZ-szervezete tagjainak szemináriumot vezetett. Okkal hihette azt, hogy büntetése véget ért, hiszen munkahelyén szakmailag és emberileg is elismerték, azonban csalódnia kellett. 1968-ban Mező Imréné, az üzemi KISZ-szervezet névadójának özvegye meghívást kapott egy gyári kiállítás megnyitójára. A brigádnaplóban felfedezte, majd kifogásolta, hogy Földvári, „egy ilyen ember” neveli a fiatalokat. Mező Imre 1956. október 30-ai halálához Földvárinak nyilvánvalóan semmi köze sem volt, viszont többen neki tulajdonították azt az 1953-as döntést, amelynek értelmében Mezőt a budapesti pártbizottság titkári beosztásából leváltották, és a SZOT-hoz helyezték. Az áthelyezés valójában Rákosi Mátyás utasítására történt. Mező Imréné látogatása után Földvárinak megtiltották a szeminárium vezetését, és leváltották vezető beosztásából. Az eset elintézéséről szóló jelentés az alábbiak szerint fogalmaz: „A vállalat párt- és gazdasági vezetése úgy döntött a forgácsolóüzem-vezetéssel egyetértésben, hogy Földvárit a jelenlegi beosztásából felmentve a forgácsoló üzemben meghagyják, de munkakörét leszűkítve üzemgazdasági feladattal bízzák meg, 4-5 beosztottal fog dolgozni. E beosztási helyén Földvári erősen le lesz terhelve különböző adminisztratív feladatok – kimutatások, napi tervfeladatok, anyagkimutatás stb. – elvégzésével, így emberekkel sem lesz ideje foglalkozni, mivel napi 8 órai munkaidejét az asztal mellé kényszerülve tölti el.”³²

Földvári hatvanas évek végi története is bizonyítja, hogy a hatalmon lévők, ha a volt politikai elítéltek egy részét hagyták is érvényesülni a szakmájában, féltek tőlük. Ellenőrizték őket, és a lehetőségeik határait is rendszeresen jelezték nekik. Az egyre szervezettebbé váló, újratoborzott besúgói hálózat minden munkahelyen működött és jelentett. Az ötvenhatos elítéltek többségének megfigyelése a nyolcvanas évek végéig tartott. Az érintettek általában tisztában voltak ezzel, észrevették, vagy egy-egy munkatársuk, szomszédjuk elmondta nekik, hogy rendszeresen vagy alkalmanként érdeklődnek utánuk. Legtöbbüket már a börtönben vagy szabadulásuk után megkísérelték beszervezni, ezért szinte mindannyian féltek a provokációtól, visszahúzódtak a társaságtól. A Miskolcon maradottak megfigyelése még intenzívebb és nyilvánvalóbb volt, hiszen ők abban a környezetben éltek, ahol ismerték történetüket, így a hatalom állandó veszélyforrásnak tartotta őket. Rimán János így emlékezett az akkori légkörre és saját magatartására: „Hívott a brigád, hogy gyere, menjünk be az Árnyasba – a hengerészek is és a kohászok is oda szoktak bemenni, egy pohár sört meginni –, soha nem mentem. Bennem mindig az volt, hogy nekem nem szabad társaságba menni, mert figyelnek. A szomszédok között is volt olyan, aki állandóan rajtam tartotta a szemét, lehet, hogy túlzás, de észrevette az ember, hogy minden mozdulatát figyelik, és nyilván továbbították is az illetékes helyre. Mint ahogy a telefonomon is rajta voltak, meggyő ződtünk róla. Ha egy mód volt rá, soha föl nem vettem a telefont, ez a mai napig is megmaradt, úgy megszoktam már. Nem tettem olyat, amibe bele tudtak volna kötni. Megmondtam magamnak: Jani, ezt lehet, ezt nem lehet. Az üzemben némaság volt, nem mertek kérdezni, mert besúgókkal voltam körülvéve. Még arra is nagyon vigyáztak, hogy ha beszélgetünk, csak az üzemről, a munkamenetről beszélgessünk. A fiatalok sem mertek érdeklődni, hogy mi történt, hogyan történt 56-ban, mi volt a börtönben. Soha nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert én magam is tudtam, hogy azok előtt nem lehet, és a fiatalok sem akartak kellemetlen helyzetbe hozni engem.”³³

A félelem és a bizalmatlanság olyan sűrű hálóját fonták köréjük, hogy önmaguk és sorstársaik védelmében a legtöbben a rendszerváltozásig kerülték a találkozást egymással. „Az biztos, hogy nagyon nehéz helyzetben voltunk, itt szó sem lehetett közös összefogásról, mert mint ahogy engem megpróbáltak beszervezni, nyilván a többieket is, nem kellett túl nagy fantázia, hogy elképzeljük. Ez valamennyiünkben kialakított egy bizalmatlansági érzést, nem tudtunk egymásban megbízni, mert nem tudtuk, hogy kinél sikerült, kinél nem. Tulajdonképpen ez volt az a bizonyos utolsó hűségesküszerű valami a mi fajtánktól, amelyikkel jegyet válthatott arra, hogy leszálljanak róla. Tehát nem bíztunk egymásban, meg azért is kerültük egymást, mert ha két ember találkozott a magamfajtából, arról a hatóság azonnal tudomást szerzett, és az olyan színt kapott, hogy ezek megint nem férnek a bő rükbe, már megint szervezkednek. Külön-külön, egyedenként vívtuk a magunk harcát, de semmilyen esélyünk meg lehető ségünk nem volt arra, hogy valamilyen formában segítsünk egymáson. Szinte észre sem vettük, hogy reggel felkel a nap, és este lenyugszik, elmentünk az apróbb örömök mellett. Tudomásul vettem, hogy amíg élek, mindig csak harmadrangú vagy negyedrangú állampolgár leszek, aki ki van téve a hatalom kényének-kedvének, és nem tudtam, hogy meddig engedik a pórázt.”³⁴

Az életnek számtalan olyan területe volt, ahol szembesülniük kellett a megbélyegzéssel, a megaláztatással. Évekig meg voltak fosztva állampolgári jogaik egy részétől. Nem kaptak útlevelet, lakáshoz jutásukat is nehezítették, nemritkán megakadályozták. Bogár Károly – aki a feleségével és akkor még egy gyermekével egy nyári konyhában lakott – az ötvenes évek elején adta be a lakáskérelmét. Az 1956 őszén számára kijelölt lakást ungvári fogsága idején valaki más elfoglalta. Szabadulása után, a hatvanas évek elején kérvényezte, hogy egy udvari, felújításra szoruló lakást utaljanak ki a családjának. A kerületi tanácselnök, id. Grósz Károly, amikor megtudta, hogy ki az igénylő, lebontatta az épületet. Az időközben négytagúvá nőtt család még évekig az egy helyiségbő álló nyári konyhában lakott. A börtönviseltek nem kaphattak erkölcsi bizonyítványt, ezért több ötvenhatos elítélt abban a reményben kérvényezte a büntetett előélethez fűződő joghátrányok eltörlését, hogy tiszta lappal élhet majd tovább. Turbók Gyula kérelmét a megyei bíróság azzal a válasszal utasította el, hogy jogellenesen szabadult, mivel rá nem vonatkozott az amnesztia. A hatvanas évek második felében, amikor úgy tűnt, hogy csökken az ellenőrzésük, néhány szakmunkás megpróbált visszakerülni a korábbi munkahelyére. Bogár Károly visszakerülését a DIMÁVAG-ba az akkori igazgató támogatta, azonban a városi pártbizottság nem engedélyezte. Ezután Bogár – megbékélve sorsával – soha sem kért semmit a hatalomtól.

A hatvanas évek végétől a vállalkozásoknak nagyobb teret engedő gazdaságpolitikai változásokat Gellért Károly és Székely Elek is megkísérelte kihasználni úgy, hogy számos műszaki újítás és szabadalom tervét nyújtotta be elfogadásra. Csakhamar kiderült azonban, hogy a sikerhez nem elég az új, gazdaságosabb műszaki megoldás ötlete, hanem fontos tényező a benyújtó személye is. Ha vállalták azt, hogy társként maguk mellé veszik a munkahelyi felettesüket vagy valamelyik befolyásos munkatársukat, akkor eredményesebb elbírálásban volt részük. Természetesen a díjazásban is osztozniuk kellett. Ezt a gyakorlatot persze nemcsak az ötvenhatosok alkalmazták, azonban ők a múltjuk miatt ezen a területen is kiszolgáltatottabb helyzetben voltak.

A megbélyegzésen, a munkahelyi diszkrimináción túl még egy nagy teher hárult az érintettekre. Családjukat, amely kitartott mellettük, szerették volna valamelyest kompenzálni az elszenvedett évekért. Visszahúzódásukat, apolitikusságukat az is motiválta, hogy nem szerették volna házastársukat és gyerekeiket még egyszer olyan helyzetbe hozni, mint amilyenbe letartóztatásuk idején kerültek. Ezen túl a családért érzett felelősség, a családfenntartói kötelesség arra sarkallta ő ket, hogy anyagi helyzetükön többletmunka vállalásával javítsanak.

A megfeszített fizikai és pszichés megterhelés többüknél súlyos betegséget okozott. Bogár Károly szabadulása után úgy gondolta, hogy az ő keresetéből is meg tud élni a család, de a fizetése kevésnek bizonyult, ezért a nyolcórás gyári műszak után egy autószerelőnél dolgozott. Három év múlva kórházba került. Ezután a felesége is elhelyezkedett, hogy mentesítse a férjét a fokozott megterhelés alól. Papp Miklós a nyolcvanas évek végén roppant össze. „1986-ban a 30. évfordulóra készült Berecz János Velünk élő történelem című filmje. Engem is megkerestek a Belügyminisztériumtól, hogy hajlandó vagyok-e vállalkozni egy televíziós interjúra. Azt hiszem, hárman vállaltuk a szereplést Miskolcról, de egyikünk sem került adásba. Ez nem is lett volna baj, de megkeresték a vállalat személyzetisét is, hogy kikérjék az engedélyét. Ezzel újra reflektorfénybe kerültem. Ettől kezdve újra jött az üldözés burkolt formája, ami aztán abban csúcsosodott ki, hogy 1987. október 23-án Budapestről hazafelé jövet a vonaton szívinfarktust kaptam. Ezután leszázalékoltak, rokkantnyugdíjas lettem. Szinte hihetetlen, hogy annyi év után még mindig így lehetett üldözni az embereket, és ilyen mocskos módon, aminek még törvényes kivédési lehetőségei se voltak. Az ember úgy próbált harcolni ellene, ahogy tudott, de semmilyen segítséget, semmilyen törvényes lehetőséget nem tudott igénybe venni.”³⁵

A hatalom figyelmét az sem kerülte el, hogy a hetvenes évek közepén-végén a forradalom résztvevőinek jó része nyugdíjas korú lett. Egy 1975-ös minisztertanácsi rendelet kimondta, hogy akinek a munkaviszonyában öt évnél hosszabb megszakítás volt, az elveszti annak folyamatosságát.³⁶ Az egyébként is alacsony jövedelmű volt elítéltek számára akkor ez azt eredményezte, hogy a nyugdíjuk nagyon alacsony lett, mivel annak megállapításánál csak a szabadulásuk utáni ledolgozott éveket vették figyelembe. Rimán János és Bogár Károly, akik fiatalon, 1946-ban álltak munkába, tizenhét, illetve tizenöt évi munkaviszonyukat vesztették el.

TÁRSADALMI SZOLIDARITÁS

A megbélyegzettség és a félreállítás évtizedeiben csak lelkierejük, családjuk kitartása és környezetük szolidaritása segíthette az elítélteket abban, hogy ne váljanak teljesen reményvesztetté. 1956. november 4-e után néhány hónapig még tartott a munkahelyi szolidaritás. Az Ungvárra hurcoltak szabadon bocsátásáért folytatott sztrájk, a letartóztatások elleni tiltakozások, majd a magukra maradt hozzátartozók segítése egy ideig erkölcsi támaszt jelentett az érintetteknek, azonban a megfélemlítések hatására csakhamar ez is megszűnt. Bogár Károly, aki letartóztatásáig a segélyezés szervezője volt, a szolidaritás lassú kifulladását idézte fel: „Áprilisban, fizetésnapon elkezdtem gyűjteni a letartóztatottak hozzátartozóinak. Az első gyűjtésnél dobálták a pénzt a ládikóba, és nem aprópénzeket. A második fizetésnél már félve adtak, a harmadiknál már alig. Volt még olyan, aki nyíltan nem mert adni, de titokban adott. A pénzt eljuttattuk a családokhoz, és amikor már nem sikerült gyűjteni, akkor segítettünk nekik a nehezebb ház körüli munkákban, például a szénhordásban. Amikor a Turbókék pere elkezdődött, akkor leírtam az októberi eseményeket, odaadtam az ügyvédeiknek, hogy annak alapján tudják védeni őket, de annak már semmi értelme nem volt, ott már nem az igazságra voltak kíváncsiak, csak azt akarták bizonyítani, hogy ők a régi rend maradványai és az ellenforradalom helyi szervezői.”³⁷

Fekete László szabadulásakor, 1958 elején értesült arról, hogy Bogár kiállt a letartóztatottak mellett. Úgy érezte, hogy ezért személyesen kell köszönetet mondania. Ez nem sikerült, mert felkereste ugyan Bogár Károlyt a lakásán, de ott a segélyezés szervezői után nyomozó rendőrök karjaiba futott. Egy-egy együttérző gesztussal nemcsak a barátok, munkatársak segítettek, hanem néhány befolyásos ismerős és munkahelyi vezető is. Miután Darin Sándort internálták, a felesége a Debreceni Atomkutató Intézet vezetőjének segítségét kérte abban a reményben, hogy ha a férje kiszabadul, és elköltözik Miskolcról, talán elkerüli a további zaklatást. Szalay Sándor fizikus egy Darin tudományos érdemeit méltató levélben kérte a szabadon bocsátását, és kutatói állást ajánlott neki. Darin, aki hamarosan szabadult, elutazott Debrecenbe, ott azonban ismét letartóztatták, és perbe fogták. Az egyetem rektora és néhány professzora a bíróságon olyan pozitív tanúvallomást tett, ami talán hozzájárult a vádlott ítéletének mérsékléséhez. Székely Elek emlékei szerint a DIMÁVAG munkástanácsának perében Herczeg Ferenc ágazati miniszterhelyettes közbelépése hatott mérséklően.

Az asszonyok rendszeresen segítették egymást, a hasonló sors kölcsönös szolidaritásra késztette őket. Alkalmanként egy-egy börtönalkalmazottat is rá tudtak venni a segítségnyújtásra. Turbók Gyula előzetes letartóztatásban volt, amikor a fia megszületett. A feleségének egy börtönalkalmazotton keresztül sikerült bejuttatnia a fogdába egy fényképet az újszülöttről, ami erőt adott a fogolynak. Szabadulásukkor többen is kaptak idegen emberektől olyan együttérző gesztust, amely azt valószínűsítette, hogy az emberek nem felejtették el a történteket, tisztelik az ötvenhatos elítélteket. „Elváltunk a börtönkapuban, ki ment jobbra, ki ment balra, én egy másik taggal a kőbányai állomásra mentem. [Hamarosan] egy gyorsvonat jött, ami ott nem állt meg menetrend szerint. Megváltottam a jegyet, és bementem az állomásfőnökhöz, elsoroltam neki, hogy honnan jöttem, hogy szeretnék minél hamarabb hazamenni. ťJaj – azt mondta –, ez a gyors nem áll meg, sajnos, de tessék a közelben lenni, megpróbálom egy pillanatra megállítani a vonatot, ha fel tud szállni, szerencséje van.Ť Valóban úgy volt, megállt a vonat, amikor meglátta, hogy felszálltam, már engedte is tovább. Akkor éreztem, hogy az az ember szolidaritást vállalt. Ez volt az első élményem.”³⁸

Az ezt követő harminc évben viszont mind jobban csökkent a nyílt szimpátia, az ötvenhatosok pedig egyre inkább úgy érezték, hogy az emberek elfelejtették a forradalmat, a megtorlás első , kegyetlen éveit, és mellőzésükről sem vettek tudomást.

A börtönbüntetés, majd a szabadulás utáni diszkrimináció ígéretes szakmai és közéleti pályákat szakított meg. A hatalom az elítélteket szabadulásuk után is gátolta abban, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba. Többségük a kádári diktatúra enyhébb éveiben is csak kevés engedményt kapott. Akik rendelkeztek elég erkölcsi tő kével, olyan családi, munkatársi és baráti háttérrel, amely kitartott mellettük, segített nekik, hogy méltósággal viseljék sorsukat, a megbélyegzés és az elhallgatás légkörében is megő rizték a forradalom emlékét, nem tagadták meg akkori tetteiket. Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetése, a Kádár-korszak vége a nyilvános feloldozást jelentette mindannyiuknak. A kárpótlási törvény némi anyagi kompenzációt hozott számukra, nyugdíjukat is rendezték, különböző kitüntetésekben részesültek. Mindezzel azonban nem kárpótolható az, amit legaktívabb éveikben elvettek t őlük. És nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a velük történtek máig behozhatatlan veszteségeket okoztak a magyar társadalomnak is.

LÁBJEGYZETEK

1     A tanulmány a Magyarországi sorsparadigmák 1945–1989 című kutatás keretében készült, amelyet részben az OTKA (T 034295 sz.), részben a Budapesti Közép-Európai Egyetem Alapítvány (CEU BF) és a(z általa támogatott) CEU Nyílt Társadalom Archívum (OSA) támogat. Az itt kifejtett nézetek a szerző saját nézeteit képviselik, de nem feltétlenül tükrözik a CEU BF/OSA véleményét.

2     A felhasznált interjúk: Bogár Károly-interjú. Készült 1990-ben. OHA, 253. sz. Darin Sándor-interjú. Készült 1995-ben. OHA, 668. sz. Földvári Rudolf-interjú. Készült 1990-ben. OHA, 231. sz. Gellért Károly-interjú. Készült 1991-ben. OHA, 298. sz. Kiss József-interjú. Készült 1990–1991-ben. OHA, 176. sz. Major Béla-interjú. Készült 1990-ben. OHA, 224. sz. Papp Miklós-interjú. Készült 1991-ben. OHA, 317. sz. Rimán János-interjú. Készült 1991-ben. OHA, 267. sz. Székely Elek-interjú. Készült 1992-ben. OHA, 467. sz. Turbók Gyula-interjú. Készült 1991-ben. OHA, 293. sz. Az interjúkat Molnár Adrienne készítette. Valamint Fekete László-interjú, készítette Ungváry Rudolf 1991-ben. OHA, 408. sz.

3     „A személyes példamutatáson keresztül szerettem volna magamnak tekintélyt és politikai befolyást szerezni”. Földvári Rudolf, az MDP Borsod megyei első titkára, majd a megyei munkástanács elnöke. (A továbbiakban Földvári-interjú.) In „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni!” Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993, Századvég–1956-os Intézet, 286. o. (A továbbiakban „Szuronyok hegyén...”)

4     Szerov 1956. november 19-i jelentése szerint Magyarországról nyolcszázhatvan főt szállítottak a Szovjetunióba. In Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Válogatta Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin. Budapest, 1993, Móra, 161. o.

5     Megalakult a megyei Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság. Északmagyarország, 1956. november 7.

6     „Úgy éreztem, hogy mindenhez közöm van, ami ebben az országban történik”. Turbók Gyula, a DIMÁVAG Munkástanácsának elnöke. (A továbbiakban Turbók-interjú.) In „Szuronyok hegyén...” 201. o.

7     „Ha ők bűnösök, ültessenek engem is melléjük!” Bogár Károly, a Borsod Megyei Munkástanács elnökhelyettese. (A továbbiakban Bogár-interjú.) In „Szuronyok hegyén...” 260. o.

8     Határozat. In Rásó József: 1956 miskolci dokumentumai a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárban. Miskolc, 1998, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, 93–95. o.

9     A Magyar Szocialista Munkáspárt Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Ideiglenes Intéző Bizottságának nyilatkozata a politikai helyzetről és feladatainkról. Miskolc, [é. n.], [k. n.], 16 o.

10   Földvári-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 286–287. o.

11 Pecsenyesütögetők. Népszabadság, 1956. november 20.

12 Kukucska János: Akik saját pecsenyéjüket sütögetik. Északmagyarország, 1956. november 22.

13 Földvári-interjú, OHA, 231. sz. 941. o.

14 Major-interjú, OHA, 224. sz. 37–38. o.

15 Uo. 39. o.

16 „A tömeg önmagától szerveződött az események hatására”. Papp Miklós, a Borsod Megyei Munkástanács elnökhelyettese. (Továbbiakban Papp-interjú.) In „Szuronyok hegyén...” 222. o.

17 Bővebben lásd Ungváry Rudolf: Utána néma csönd. A miskolci egyetem 1956-os diákparlamentjének története. Budapest, 1991, Történelmi Igazságtétel Bizottság–1956-os Intézet, 243 o.

18 Összefoglaló jelentés a Borsod megye területén lezajlott ellenforradalmi eseményekről. A Belügyminisztérium Történeti Irattára V–150366, 746–748. o.

19 Bogár Károly, a DIMÁVAG volt munkástanácselnökének levele az MSZMP Intézőbizottságához. In Rásó: i. m. 82. o.

20 Turbók-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 205. o.

21 Bogár-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 264. o.

22 Turbók Gyula és társai pere. Nbf. 5271/1958. másodfokú ítélet. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Mezőcsáti Fióklevéltára (a továbbiakban Mezőcsáti lt.).

23 Földvári Rudolf és társai pere. Nb. 36/1958. ítélet. Magyar Országos Levéltár, XX-5-h.

24 A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957–1958. évi jegyzőkönyvei. Szerk. Némethné Vágyi Karola, Soós László, T. Varga György, Ujvári Gábor. Budapest, 1997, Magyar Országos Levéltár, 241–243. o.

25 Mihala Ferenc és társai pere. Nbf. 5230/1957. másodfokú ítélet. Mezőcsáti lt.

26 A családtagokra kiterjedő megtorlásról lásd bővebben Kőrösi Zsuzsanna–Molnár Adrienne: „Titokkal a lelkemben éltem”. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet, 272 o.

27 „Volt bennem valami erő, ami akkor feltört”. Rimán János, a miskolci Lenin Kohászati Művek Munkástanácsának elnöke. (A továbbiakban Rimán-interjú.) In „Szuronyok hegyén...” 267. o.

28 Papp-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 231. o.

29 Bogár-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 267. o.

30 Turbók-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 206. o.

31 Fekete-interjú, OHA, 408. sz. 89–90. o.

32 A Vörös Csillag Traktorgyár objektumdossziéja. Történeti Hivatal, OD–14–10565, 175. o.

33 Rimán-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 184–185. o.

34 Papp-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 234. o.

35 Papp-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 233. o.

36 Az MT 17/1975. sz., a társadalombiztosítási törvény végrehajtásáról szóló rendeletének 109. paragrafusa.

37 Bogár-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 263. o.

38 Rimán-interjú. In „Szuronyok hegyén...” 183. o.

Évkönyv IX. –2001, Budapest, 1956-os Intézet, 111–127.o.