Amióta az úgynevezett ügynöktörvény hidat vert a magyar diktatúra és demokrácia között azzal, hogy lényegében törvényesnek, visszamenően alkotmányosnak mondotta ki a magyar hírszerzés (és kémelhárítás stb.) 1989 előtti tevékenységét, még az e téren szokásosnál is nagyobb homály borul az állambiztonsági szervek e részlegeinek történetére. Miközben „a belső reakció elhárítására” szerveződött egységek munkájáról mind több tanulmány jelenik meg, a határon túli operatív és más akciókról hallgatni kényszerül a történeti irodalom. Néhány kivételes esettől eltekintve ugyanis az eredeti források hozzáférhetetlenek, az intézményi folytonosság az irattárakban porosodó dossziékat a mai feladatok ellátásához szükséges (elő) iratanyagnak vagy szigorúan védett államtitoknak, ezért kutatás elől elzárandónak minősítette.

E szempontok minden komolysága ellenére a törvényalkotók úgy érezhették, hogy inkább árthat (vélt) érdekeiknek, ha némely hírszerzési iratokat állami őrizetben tartanak. Ezért a törvény adta lehetőséggel élve az elmúlt években a nemzetbiztonsági szolgálatok bizonyos számú (néhány száz) 1948 és a hatvanas évek vége között keletkezett, s akkor lezárt (irattározott) hírszerzési dossziét átadtak a Történeti Hivatalnak. Néhány százat – a vélhetően sok ezerből. Az alábbi írás ezekre, pontosabban ezek némelyikére épített. Ha más nem, az nyomban kiderül belőlük, hogy csak nagyon korlátozott érvénnyel lehet következtetéseket levonni mindabból, ami a rendelkezésünkre áll. Nem is ez volt a célunk. Inkább az, hogy rámutassunk, mennyire rendszerspecifikus volt a magyar kémek tevékenységi köre – az ebből adódó erkölcsi és politikai következtetések pedig akár esettanulmányokból is levonhatók (már ha le akarják vonni őket...).

Esettanulmányaink az 1956 utáni magyar emigrációval, annak szervezeteivel és egyes személyiségeivel kapcsolatosak. Nem gondoljuk, hogy a magyar hírszerzés kizárólag a politikai emigránsok megfigyelésével, a velük kapcsolatos adatok gyűjtésével, befolyásolásukkal, beszervezésükkel stb. foglalkozott. Nyilvánvalóan folytattak katonai, politikai, gazdasági hírszerzést is, amint azt néhány 1990 után leleplezett hírszerző szenzációs „sztorija” is bizonyította. De aligha ezt, sokkal inkább az előbbit, a külföldre távozott, ott továbbra is magyarként és politikusként vagy politizáló értelmiségiként élő személyekkel való „foglalkozást” érezték fő feladatuknak.

Külföldi hírszerzést az 1946 októberében Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya néven formálisan önállósult állambiztonsági szervezet is végzett, II. alosztályának egyik feladata már akkor a magyar emigráció figyelése volt. 1948-ban a hírszerzés betagozódott az ekkor létrehozott Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóság B ügyosztályába, s gyaníthatóan az addig sem túlságosan jelentős szervezeti egység még inkább háttérbe szorult. Ezzel párhuzamosan, sőt valószínűleg sokkal professzionálisabb szinten folyt a határon túli hírszerzés a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán egy régi szakember, Gát Zoltán ezredes vezetésével, mindaddig, amíg 1949 legvégén létre nem hozták az önálló Államvédelmi Hatóságot. Gátot a Rajk-perrel kapcsolatban letartóztatták, a teljes hírszerzés az ÁVH I. (hálózati) főosztályához került, olyan jelentőségű területekkel együtt, mint a belső reakció elhárítása, a kém- és szabotázselhárítás. A magyar hírszerzés kezdettől fogva a szovjet állambiztonság közvetlen felügyelete alatt állt (ahogyan az egész állambiztonság). A katonapolitikai osztály vezetője, Pálffy György beszervezett szovjet ügynök volt, az ÁVO–ÁVH helyettes vezetői, Kovács János, majd Szűcs Ernő ugyancsak.¹

Farkas Vladimir, aki a magyar állambiztonsági szolgálat vezető beosztású munkatársai közül jószerével egyedül tárta nyilvánosság elé múltját, emlékiratában viszonylag részletesen leírta, hogyan kapott megbízást 1950-ben az ÁVH határon túli hírszerző (VIII.) főosztályának megszervezésére. Az erre vonatkozó kezdeményezés Moszkvából eredt. Ezt megelőzően Farkas szerint „az ÁVH határon túli hírszerző tevékenysége teljesen jelentéktelen volt. Még az 1946–1947-es évekhez képest is, amikor az ausztriai magyar emigráció szervezeteibe próbáltak beépülni.”² Farkas leírása szerint a végül 1951-ben önállósuló főosztály öt szervezeti egységből állt: angol–amerikai, nyugat-európai, jugoszláv, emigrációs hírszerző osztályokból, valamint a magyar külképviseletekkel foglalkozó elhárító osztályból.³ A főosztály megszervezése, a munkatársak kiválasztása, a tevékenység beindítása kezdettől fogva a meglehetősen önálló szovjet főtanácsadó (Farkas leírása szerint egy Filatov nevű ezredes) közvetlen irányítása alatt folyt. „Filatov ezredes elmondta nekem a szocialista politikai hírszerzés tízparancsolatát. Kifejtette, hogy fő feladatunk az offenzív állambiztonsági tevékenység folytatása külföldön. Be kell épülnünk azokba az ellenséges politikai, állami és felderítő központokba, illetve olyan magyar emigráns szervezetekbe, amelyek aktív részesei a Magyar Népköztársaság elleni titkos háborúnak.”⁴ Ennek kulcskérdése a megfelelő, türelmes (ezért hosszadalmas) szervezőmunkával megközelített és beszervezett ügynöki hálózat, amelynek tagjait magas fokú szaktudás és – optimális esetben – politikai elkötelezettség jellemzi. „Filatovék kezdettől fogva sürgették, hogy mielőbb telepítsünk külföldre hivatásos hírszerző tiszteket ügynöki, kutató és beszervező munkára a hivatalos magyar külképviseletekre.”⁵ A határon túli hírszerzés hagyományos bázisai az anyaország külföldi követségei, konzulátusai, külkereskedelmi kirendeltségei; jellemző tevékenységi formája az e szervek által végzett társadalmi kapcsolatteremtő munka, kihasználva az erre (is) szolgáló rendszeres és bevett formális és informális alkalmakat, találkozókat, fogadásokat, előadásokat. A napi hírszerző munka jelentős részben publikus, hozzáférhető információk gyűjtése (olvasása), válogatása, csoportosítása, s mindebből megfelelő következtetések levonása.

Farkas Vladimir szerint „a hírszerző munka jellegéből következik, hogy – bár azóta több mint 35 év telt el – sok mindenről még ma sem lehet beszélni, mert egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ez számos akkori értékes munkatársunkat veszélyes helyzetbe hozná szerte a világon”⁶. De valójában kinek, melyik országnak lenne veszélyes, ha hírszerzésébe bepillantást nyernénk? „Magyarországnak [...] a klasszikus politikai hírszerzésre nem volt szüksége. [...] Viszont mint katonai és politikai szövetségesnek minden tőlünk telhető módon segítenünk kellett a Szovjetunió politikai hírszerző tevékenységét.”⁷ Vagyis a hírszerzés nemcsak szervezeti szempontból volt – gyakorlatilag – a Szovjetunió Központi Hírszerző Igazgatósága (CRU) alá rendelve, hanem elsődleges feladatát is a szovjet állambiztonság munkájához nyújtott segítségként határozták meg.

Farkas leírása szerint szovjet tanácsadói magasan képzett szakembereknek, egyszersmind a „szovjet emberekre” jellemző gőgös fensőbbségtudattól mentes, együttműködő, megértő partnereknek mutatkoztak. Ugyanakkor a kevés általa leírt eset a szovjet hírszerzés baklövéseiről, hozzá nem értéséről szól. A munkakapcsolat teljességgel egyoldalú volt – a szovjetek hozzáfértek és igényt tartottak a magyarok minden információjára, maguk ugyanakkor semmit sem adtak cserébe, kivéve persze tanácsadóik irányító tevékenységét. Sem a kiképzésben, sem a technikai apparátus kiépítésében nem segítettek.⁸ Az ÁVH határon túli hírszerzési munkájának méreteit a nyugati, Farkas kifejezésével élve, „jobboldali emigrációs szervezetek” alaposan túlbecsülték, hiszen „az emigrációs szervezetek többsége [...] egyáltalán nem tartozott érdeklődési körünkbe”⁹. Furcsa módon azonban a megemlített célpontok (kettő) az emigrációhoz kapcsolódnak: a Szabad Európa Rádió magyar osztálya, illetve a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK).

1953-ban a hírszerző főosztály állományába száznyolcvankilenc fő tartozott (ebben természetesen nincsenek benne az ügynökök). A júniusi korrekció idején az ÁVH betagozódott a Belügyminisztériumba, a hírszerzés továbbra is önálló főosztály maradt (BM II. főosztály). 1955-ben, már Nagy Imre bukása után az MDP Politikai Bizottsága elé került az államvédelmi munkáról szóló belügyminisztériumi jelentés. Dékán István államvédelemért felelős miniszterhelyettes szóbeli kiegészítése szerint: „Változatlanul fennáll az az alapvető hiányosság, hogy a vezető kapitalista országok legfontosabb állami, politikai, gazdasági szerveibe nem épültek be elég mélyen, és ezért a vezető imperialista országok politikáját, gazdaságát, hírszerző szerveit irányító szervekről, a Szovjetunió és a népi demokráciák ellen irányuló ellenséges tervekről, a hírszerző szervek aknamunkájáról nem tudtak átfogó, megfelelő értékkel bíró értesüléseket adni.”¹⁰

A forradalom szétzilálta a magyar hírszerzést, a külföldre telepített rezidentúrák mindegyike dekonspirálódott a Külügyminisztériumban, és a Belügyminisztérium nyilvántartásának egy része is „megsérült”.¹¹ Az állambiztonsági szerveket a BM rendőrségének keretében, II. Politikai Nyomozó Főosztály néven szervezték újjá, ennek 3. osztálya foglalkozott a hírszerzéssel.¹² A külföldön folyó munka az első hónapokban meglehetősen esetleges lehetett – legalábbis erre utal a belügyminiszter 6–200/1957. számú, 1957. június 8-án kelt parancsa. Eszerint a különböző (kém-, közlekedés-, belsőreakció-, szabotázselhárító) osztályok egymástól függetlenül telepítettek illegálisan ügynököket Nyugatra. „Hiányzik az intézkedések osztályok közötti koordinációja.” Biszku Béla belügyminiszter a 3. osztályra rótta a BM operatív osztályai által külföldön végzendő hírszerző és kémelhárító feladatok összehangolását.¹³ Az osztály vezetője Móró István alezredes lett, akit még Farkas Vladimir hozott az ÁVH hírszerzéséhez.

Az előzmények okán vagy a bürokratikus eljárás miatt (esetleg mindkettő szerepet játszott) a magyar hírszerzés meglehetősen lassan követte az 1956 utáni emigráció alakulását, eseményeit. Lehetséges persze, hogy a forradalom után elsősorban az emigráció csúcsszerveire vagy a forradalmi utóvédharcok külföldről való folytatásának, irányításának ábrándját kergető csoportosulásokra összpontosítottak, amelyek főként Ausztriában és Olaszországban helyezkedtek el. 1956 után új helyzetben új jelenségekkel kerültek szembe. A régi emigrációs szervezetek jelentősége csökkent, az új kivándorlók más politikai nézeteket képviseltek, más társadalmi csoportokból kerültek ki. „A tőkés országokban tevékenykedő magyar szocdem. csoportosulások az ellenforradalom előtt viszonylag igen jelentéktelen szerepet töltöttek be a magyar emigráció életében. Az ellenforradalom előtt inkább a katonai jellegű emigrációs szervezetek – Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, Magyar Szabadság Mozgalom – rendelkeztek befolyással az emigrációra, illetve ezek a szervek voltak a jelentősebb ellenséges csoportosulások. Ez az akkori emigráció összetételéből – főként volt katonatisztek, tőkések, földbirtokosok – adódott.”¹⁴ Móró István helyzetmegítélése részben találó, részben azonban az 1956 előtti hírszerzés domináns ellenségképét mutatja. A szocdemek és mások jelentéktelen veszélyt képviseltek, annál nagyobbat a vélelmezett, Nyugat-Németországban ezreket felfegyverezni kész MHBK, élén Zákó András tábornokkal. Egy 1959-es jelentésben az osztályvezető egyik beosztottja őszintébben fogalmazott. „A proletárdiktatúra megteremtése után az emigrációban egyre jobban erősödik rendszerünk ideológiai támadása, és különösen az 1956-os ellenforradalom után előtérbe került az ideológiai diverzió. Az emigrációs szervezetek ilyen irányú ellenséges tevékenységében nagy szerepe és jelentősége van az irodalmi emigrációnak, illetve különböző szervezeteinek. [...] Az irodalmi-kulturális emigráció elleni vonal munkáját 1958 elején kezdtük meg. A terület számunkra csaknem teljesen ismeretlen volt.”¹⁵ Az összefoglaló azt is tartalmazta, hogy eleinte még az információk összegyűjtése is igen nehezen ment (hiányzott az ehhez szükséges rutin?), nemhogy a hálózatépítő munka. Tény, hogy noha a Magyar Írók Szövetsége Külföldön 1957. március 15-én alakult meg Londonban,¹⁶ amiről a szervezet lapja, az emigrációba kényszerült Irodalmi Újság nyomban hírt is adott, a vele kapcsolatos objektumdossziét csak egy évvel később, 1958. március 27-én állították fel.¹⁷ Ignotus Pál írót az említett ülésen az emigráns írószövetség elnökévé választották, ám „ellenséges tevékenységének figyelemmel kísérése és személyének feldolgozása céljából” csak 1960. január 12-én állítottak fel róla személyi dossziét.¹⁸ Pálóczi Horváth György íróról, újságíróról, az írószövetség titkáráról nem sokkal előbb, 1959. december 28-án.¹⁹ 1959 júniusában jelent meg Brüsszelben a Szemle (s egyidejűleg a The Review és az Études) című folyóirat, hírt adva a Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet megalakulásáról. Noha a folyóirat beköszöntője²⁰ cseppnyi kétséget sem hagyott, hogy – korabeli budapesti, állambiztonsági szemszögből – „ellenséges ideológiai aknamunkát folytat a MNK [sic!] és a szocialista tábor ellen”, a vonatkozó objektumdosszié felállítását csak 1961. január 31-én láttamozta Tömpe András vezérőrnagy (1960-tól már ő volt a magyar hírszerzőfőnök).

Nem e személyek és intézmények esettanulmányaink igazi főszereplői – akkor a magyar emigráció történetéről szóló stúdium vagy életrajzi irodalom lenne vizsgálódásunk végeredménye. A magyar hírszerzés sajátos torzító tükrében vizsgáljuk a tanulmányunk tárgyánál feltétlenül tiszteletreméltóbb, izgalmasabb személyiségeket és szervezeteket, némiképp abban a reményben, hogy ezek egyszer (akár másnak) adalékul szolgálhatnak igazi, teljes életrajzokhoz – írókéhoz vagy (író)szövetségekéhez.

PÁLÓCZI HORVÁTH GYÖRGY

Pálóczi Horváth György (1908–1973) újságíró, publicista, író, tanult Bécsben és Budapesten, dolgozott az Est-lapoknál és Clevelandban, magyar újságnál. A harmincas években a Pesti Napló riportere, munkatársa, Bálint György kollégája és barátja volt. 1939-től a Független Magyarország külpolitikai rovatvezetője lett. A polgári demokratikus, németellenes, antináci baloldal egyik ismert pesti figurája volt, több könyve jelent meg külpolitikai kérdésekről. 1940-ben megismerkedett egy Budapesten tartózkodó angol újságíróval, Basil Davidsonnal, aki a brit titkosszolgálat egyik magyarországi megbízottja volt. Davidson előbb budapesti munkájába (röplapok írásába) vonta be Pálóczit, majd 1941-ben, Teleki Pál öngyilkossága után megszervezte szökését az országból. Előbb a Közel-Keletről sugárzott, „A Magyar Nép Rádiója” nevet viselő magyar nyelvű adóállomás indítását szervezte (ennek Tábori György lett azután a vezetője), 1943-ban pedig Isztambulba került. Itt angol összekötőként ő tárgyalt a Kállay-kormány által kiküldöttekkel, akik a kormányfő megbízásából Magyarország háborúból való kiugrását készítették elő (Frey András, Schrecker Károly, Dálnoki Veress László). Ennek eredményeképpen került sor 1943. szeptember 9-én Magyarország feltétel nélküli kapitulációjára – az egyezményt azonban nem hozták nyilvánosságra, csupán rádiókapcsolatot építettek ki Budapest és Isztambul között. (Az egyezmény akkor lépett volna életbe, amikor a szövetséges csapatok elérik a magyar határt. Erre ismeretes módon az 1944. március 19-i német megszállásig nem került sor.) 1945–1947-ben Londonban a BBC magyar adásánál dolgozott, s ismételt kísérleteket tett a hazatérésre. 1946-ban kihallgatást kért a magyar kormánydelegációval Angliában tartózkodó Rákosi Mátyás államminisztertől, aki azt mondta neki, ha szükség lesz rá, hazahívják. Ez a pillanat 1947 tavaszán érkezett el, amikor is május 15-én Pálóczi hat év után hazatért. A Tovább című hetilap felelős szerkesztője lett (a főszerkesztő posztját Losonczy Géza töltötte be). Belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1948 elején átkerült a Magyar Rádió külföldi adásaihoz, 1949 márciusától a Hungária Könyvkiadó irodalmi vezetője lett.²¹

Pálóczi 1941–1945 között valóban az angol titkosszolgálat, a Strategic Operations Executive (SOE) munkatársa volt, aki, ha 1949-ben tett vallomásainak hinni lehet, magyarok tucatjait nyerte meg a SOE-vel való együttműködésre, vagy ha tetszik, szervezte be angol ügynöknek. Isztambulban Léderer Sándor feleségén keresztül ismerte meg az ottani szovjet kereskedelmi kirendeltség munkatársát, aki Baklanov néven szerepelt. Pálóczi folyamatosan tájékoztatta Baklanovot az egész Kállay-féle kiugrási kísérletről, ideértve az 1943–1944-es Budapest és Isztambul közötti táviratváltás szövegét is, amelyet rendelkezésére bocsátott.²² Mint a marxizmus irányába tájékozódó, állítása szerint az illegális kommunista párttal kapcsolatot kereső baloldali értelmiségi ezt természetesnek tartotta. Angol megbízói, ha tudnak erről, valószínűleg más véleményen lettek volna – a szövetségesek titkosszolgálatai legalább annyira dolgoztak „egymásra”, mint együtt a közös ellenségre.

Pálóczi minderről hazatérése után, 1948 elején beszámolt a HM Katonapolitikai Osztály őt felkereső munkatársainak, akiknek átadta valamennyi megmaradt iratát. A kémelhárítás munkatársai nyomban ajánlatot is tettek neki: dolgozzon most már nekik, nyelvismerete, kapcsolatai miatt elsősorban a Budapesten dolgozó külföldi tudósítók megfigyelésére szerették volna felhasználni. „Ettől húzódoztam” – írta a fogságban Pálóczi. Mert hamarosan oda került. Az államvédelem már 1948-tól kezdve foglalkozott személyével, a Rajk-ügy kirobbanását követően megfigyelés alatt állt.²³ 1949. szeptember 5-én letartóztatták, és azzal vádolták, hogy 1945-től folyamatosan kémkedett az angoloknak. Tizenhárom hónapi tagadás után a kényszerítő eszközök hatására (elsősorban alvás- és pihenésmegvonást alkalmaztak vele szemben) beismerő vallomást tett.²⁴ 1951 januárjában tizenöt évi fegyházra ítélték. 1954. május 28-án kérte ügye felülvizsgálatát, ami a nyár folyamán meg is történt. Szeptember elején szabadlábra helyezték, a perújítási tárgyaláson, 1955. április 27-én azonban bizonyíték (és nem bűncselekmény) hiányában mentették fel.²⁵ A pártba nem vették vissza, az MTA Történettudományi Intézetében helyezkedett el. 1956-ban az Irodalmi Ujság munkatársa és rendszeres vezércikkírója lett – erőteljes írásai a forradalom előtti olvadás közhangulatát jelentősen befolyásolták. Az elsők között bírálta általános érvénnyel a kommunista párt- és állami funkcionáriusokat. A forradalom után Angliába távozott, ahol a Magyar Írók Szövetsége Külföldön vezetőségi tagja, az Irodalmi Újság főmunkatársa (szerkesztőbizottsági tagja) lett.

Pálóczi később felállított személyi dossziéjában a legkorábbi keltezésű irat egykori isztambuli ismerősének, a valószínűleg a szovjet titkosszolgálatnak is dolgozó Léderer Sándornak két kézírásos feljegyzése 1957 augusztusából. Az időpont aligha véletlen: az ENSZ magyar kérdéssel foglalkozó ötös bizottsága ebben az időben készült arra, hogy jelentését a világszervezet rendkívüli közgyűlése elé terjessze. A lehetséges magyar tanúk (nevüket a bizottság titokban kívánta tartani, de ez nem sikerült) felderítése és kompromittálása az egész magyar állambiztonsági szolgálat egyik központi feladata volt ebben az időben. Akiket 1956 előtt politikai perben elítéltek, majd szabadulásuk után a pártellenzékhez és a forradalomhoz csatlakoztak, végül emigráltak, azokkal szemben gátlástalanul felhasználták az 1949–1950-es eljárások anyagát és vádjait, annak ellenére, hogy a bíróság rehabilitálta őket.²⁶ Léderer említett feljegyzésében felhívta a figyelmet arra, hogy Pálóczi 1956. október végén találkozott az ismét Budapestre érkezett Basil Davidsonnal, ő kalauzolta többek között a Kilián laktanyába is. „Úgy néz ki egyébként, hogy kiszökésüket az országból az angolok segítették elő […]. Konklúziót le fogom vonni az elmondottak alapján, és javaslatot teszek arra vonatkozólag, mily módon lehetne Pálóczi tevékenységét zavarni” – zárta első feljegyzését.²⁷ Pálóczi működésének ellehetetlenítését a következő feljegyzés a szovjet kapcsolat leleplezésében jelölte meg. Emlékezete szerint Pálóczi közlései „jelentősek” voltak („nem érzem magam feljogosítva ezek leírására” – tette hozzá óvatosan²⁸), s ezek bizonyára szerepelnek Pálóczi 1949–1950-es vallomásaiban. „Kíséreljük [meg] megszerezni Pálóczi vallomásait […]. Megítélésem szerint Pálóczi ellen ma a saját vallomása lenne a legjobb fegyver” – folytatta Léderer arra utalva, hogy Pálóczi éppen önéletrajzi könyvet ír.²⁹ A szovjet kapcsolat, a kettős ügynökség kiszivárogtatása lerombolná hitelét, kivéve, „ha a háború alatt bennünket csapott volna be az angolok kezdeményezésére, de ezt nehéz elképzelni”³⁰.

A személyi dosszié felállításakor megfogadták Léderer tanácsát – Virág Ferenc százados, „fő operatív beosztott” nemcsak a Magyar Írók Szövetsége Külföldön objektumdossziéjából, hanem a BM II/11. (operatív nyilvántartó) osztályától átvett „megsemmisítésre tervezett” anyagokból is válogatott. Ezek Pálóczi koncepciós perének operatív és vizsgálati anyagait tartalmazták – és alkották a személyi dosszié terjedelmének nagy részét.³¹ Egészen 1963. augusztus 10-ig, amikor az akkor már III/2-nek nevezett nyilvántartó az irattartóból kiemelt és megsemmisített hetvenhárom oldalt, mert azok „koncepciós jellegű vallomásokat” tartalmaztak.³² Addig a hírszerzés használta a bíróság által rehabilitált Pálóczi valamennyi anyagát, mint ahogyan a fennmaradó csaknem kétszáz oldalt is (benne nem csupán részletes önéletrajzaival, más személyekről adott, nyilvánvalóan torz információival, hanem ávósok róla készített jellemzéseivel)!

Léderer második tanácsa is „alakot öltött” – némiképp korábban, ha nem is hamar –, továbbfejlesztett formában. 1958. január 28-án javasolta Sipos Károly őrnagy, hogy ellenőrizzék, milyen anyagokat adott Pálóczi a szovjeteknek. „Amennyiben ezen anyagokon keresztül bizonyítható ügynöki tevékenysége, az általa adott anyagok akkor [az] angol érdekeket keresztezték, megkíséreljük ezek felhasználásával felvételét.”³³ Nyomban fedőnevet is kapott („Hortobágyi”), ám a javaslathoz a hazai s nagy valószínűséggel a szovjet szerveknek is lehetett néhány szavuk. „ťHortobágyivalŤ az osztály korábban beszervezés céljából foglalkozott, ettől azonban a tanulmányozás során elálltak. A jelenleg birtokunkban lévő anyagok megfelelőek ahhoz, hogy nevezettet kompromittáljuk. Ezt a hazai sajtó, rádió, posta útján, valamint ügynökségen keresztül akarjuk megvalósítani.”³⁴

Pálóczi – és más emigráns értelmiségiek – tanulmányozásában kitüntetett szerepet játszottak a „hazai látogatók”. A Magyarországról érkezett írástudó – aki többnyire régi, korszakokon átnyúló ismerős vagy barát volt, egy szerkesztőségből, egy kávéházból, egy ifjúsági vagy pártszervezetből – a haza, a múlt üzenetét hozta. Hiába gyanakodott mindenki – többnyire okkal – a budapesti vendégekre, senki sem utasította el a találkozást. Pálóczi sem, amikor Rónai Mihály András, egykori újságíró kollégája kereste meg 1958 májusában. Rónai az egyik legszorgosabb „küldött” volt az ötvenes évek végén – roppant aprólékos, párbeszédekbe szedett, saját elvhűségét, briliáns érvelését és nyomasztó erkölcsi-politikai fölényét mindig aláhúzó jelentéseit Szilágyi Dezsőnek küldte, aki az MSZMP Külügyi Osztályát vezette 1957–1960 között. A jelentések azonban a hírszerzés íróasztalain (is) landoltak – az átnézett emigráns dossziék mindegyikében található belőlük. Rónai jelentéséből például kiderült, hogy Pálóczi tisztában volt vele, vendége „jelent” – amit Rónai szemrebbenés nélkül tagadott –, de kínzó honvágya nem engedte, hogy elhárítsa a találkozót. De tanúval érkezett (Tábori Györggyel), nehogy Rónai   „áthangszerelje” beszélgetésüket.³⁵ Írásaiban, közszerepléseiben Pálóczi egyébként is a lehető legkövetkezetesebben utasított el minden a forradalmat leverő Kádár-rendszer iránti engedményt.

Egy 1960. májusi feljegyzés a szovjetekkel való együttműködés mellé állította Pálóczi kapcsolatát a katonapolitikai osztállyal 1948-ban (ez annyit jelentett, hogy akkor fedte fel az angol titkosszolgálattal való háború alatti kapcsolatait), a börtönben adott, harmadik személyekről szóló információit, az angol titkosszolgálatról írott tanulmányát, valamint azt, hogy szabadulása után egy ideig információkat adott az államvédelemnek.³⁶ Ezek az adalékok még szaporodtak egy ideig, ahogyan Pálóczi 1949–1950-es iratait feldolgozták. A kompromittálási tervet „finomították” – az elképzelés lényege a Magyar Írók Szövetsége Külföldön „bomlasztása” volt. Az 1960 végén született javaslat szerint Pálóczit olyanok előtt akarták – levélben – leleplezni, akikről kompromittáló vallomást tett 1949-ben – így Szent-Györgyi Albertnek, Váli Ferencnek, Dálnoki Veress Lászlónak. Budapest szemében persze az említettek is angol ügynökök voltak, így éltek a gyanúperrel: esetleg elhallgatnák budapesti „barátaik” idézetekkel sűrűn tűzdelt küldeményeit. Ezért került az akciótervbe a dokumentáció eljuttatása néhány „szélsőjobboldali nacionalista emigrációs lap” (Cél, Hídfő) szerkesztőségébe.³⁷ A budapesti központ pontosan tudta, hogy a nyilas-fasiszta lapok angolellenessége mit sem változott 1944 óta. 1961-ben még foglalkoztak az elképzeléssel, viszont miután az emigráns írószövetségben felszínre kerültek az ellentétek, és az Irodalmi Újság Londonból Párizsba költözött, úgy tűnik, levették a napirendről Pálóczi kompromittálásának ügyét. Budapesten élő anyósa útlevélkérelmeit azért rendre elutasították – az utolsó erre vonatkozó irat 1963-ból való –, nem túl rendszeres levelezésüket pedig figyelték. 1965 novemberében azután „további kompromittálási lehetőség” hiányában a hírszerzés javasolta Pálóczi Horváth György kutató B- (azaz: beszervezésének lehetőségeit tanulmányozó) dossziéjának lezárását, és irattárba helyezését. Az engedélyt már egy alosztályvezető is megadhatta.³⁸

HAZAHÍVÓ SZIRÉNHANGOK – IGNOTUS PÁL

A Nyugat egyik alapítójának fia, Ignotus Pál (1901–1978) Bécsben és Berlinben tanult, a húszas évek elején kereskedelmi, majd banktisztviselőként dolgozott. Hamarosan újságíró lett, többnyire az Esti Kurír számára írt tárcákat, színikritikákat, riportokat. Szimpatizált a szociáldemokrata párttal. 1935-ben József Attilával és Fejtő Ferenccel együtt alapította a Szép Szó című folyóiratot, amely demokratikus baloldali értékrend alapján bírálta mind a Horthy-rezsimet, mind a népi írói ellenzéket, különösen annak jobboldali, esetenként a szélsőjobbal kacérkodó képviselőit. 1939-ben a zsidótörvények elől Ignotus Londonba emigrált (apja 1922 óta élt külföldön), eleinte a Népszava és az Esti Kurír kiküldött tudósítójaként. Mónus Illés ugyanakkor megbízta Ignotus Pált, hogy szükség esetén intézze Angliában a szociáldemokrata párt ügyeit. 1940-től a BBC „European Intelligence of Listeners Research” osztályán dolgozott – ez a részleg a hallgatói visszajelzésekből vont le következtetéseket a rádió műsorpolitikájának kialakításához. Ignotus fordított, illetve a magyar hallgatókkal való levelezést bonyolította. A háború végén rovatvezető lett a magyar adásoknál, magyar vonatkozású, a koalíciós kormányt támogató cikkeket és tanulmányokat írt vezető lapokba és folyóiratokba, ezek különtudósítójaként többször hazalátogatott.

1947-ben kinevezték a londoni magyar követség sajtóattaséjának (erre a posztra egyébként Pálóczi is „pályázott”). Két főnöke, Bede István és Erős János követ egymás után emigrált. Ignotust 1949 nyarán hazarendelték (temetni is jött: apja, aki 1945 után, több mint húsz év után hazatért, 1949. augusztus 3-án meghalt), majd szeptember 5-én, Pálóczi Horváth Györgygyel egy napon letartóztatták. Kémkedéssel és a szociáldemokrata „szervezkedésben” való részvétellel vádolták; a súlyos kínzások, zsarolások hatására Ignotus is megtört, és – több hónap után – aláírta beismerő vallomását. 1950 decemberében a Szakasits Árpád és társai elleni perben tizenöt évi fegyházra ítélték. 1954. augusztus 9-én Ignotus részletes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfőbb Ügyészhez.³⁹ Ősszel meg is kezdődött az eljárás, Ignotust legalább kétszer kihallgatták, majd hosszú szünet következett. „Egyelőre nem foglalkozunk az üggyel” – írta rá az ügyész a felülvizsgálati kérelemre 1955 júliusában, s hasonló megjegyzés szerepel az iraton még 1956 januárjából is.⁴⁰ Nagy Imre bukása egy jó darabig leállította a rehabilitáció folyamatát. Az SZKP XX. kongresszusa és a brit Munkáspárt közbenjárása Hruscsovnál kimozdította a holtpontról Ignotus ügyét is. 1956. március végén a felülvizsgálat újból elkezdődött, s egy szűk hónappal később per-újrafelvételi javaslattal ért véget.⁴¹ Jellemző módon Ignotus Pál büntetésének végrehajtását még a felülvizsgálat újrakezdése előtt, 1956. március 28-án félbeszakították, és azonnali hatállyal szabadlábra helyezték.⁴² A Legfelsőbb Bíróság 1956. június 27-én felmentette – erről Ignotus csupán egy határozatot kapott, amelyen ugyan szerepel a felmentő ítélet száma, ám dossziéjából minden más hiányzik, így a tárgyalási jegyzőkönyv és az ítélet szövege is.⁴³

Fogsága idején Ignotusszal is hosszú tanulmányt írattak az angol titkosszolgálatról, amelyet ő – aki Pálóczival ellentétben soha nem állt kapcsolatban velük – valószínűleg a börtön reménytelen unalmát elűzendő, a szellemi munkára kiéhezve el is készített. (Érdekes módon míg Pálóczi legalábbis részben valós tapasztalatokra támaszkodó, hasonló tematikájú írásának dossziéiban nincsen nyoma, Ignotus kilencvenkét oldalnyi sűrű gépirata, saját kezű ceruzás javításaival, fennmaradt.) Ignotus az emlékiratában, amelyet az emigrációban írt, elmeséli, hogyan ismerkedett meg a börtönben – regénybe illően, egyszerűsített angol „nyelven” a falon átkopogva – az ugyancsak kémkedéssel vádolt, félig angol származású Mátay Florence-szal, akit szabadulása után hamarosan feleségül is vett.⁴⁴ Ezután egy alkotóházban pihent, és irodalmi terveivel foglalkozott. 1956 szeptemberében az írószövetség közgyűlése az elnökség tagjává választotta (az a Rónai Mihály András javasolta felvételét a jelölőlistára, aki két évvel később jelentést körmölt róla).⁴⁵ A forradalom után várandós feleségével és Pálócziékkal együtt emigrált, majd ismét Londonban telepedett le. Egy jelentés szerint 1957 legelején felmerült annak a lehetősége, hogy ő lesz a Szabad Európa Rádió magyar osztályának új vezetője – kinevezését a New York-i Magyar Bizottmány hiúsította meg, akik túl baloldalinak tartották.⁴⁶ 1957 márciusában a Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnökévé választották – ő volt az egyik legismertebb magyar literátor Nyugaton.

Ignotus Pál megválasztását részben ennek, részben annak köszönhette, hogy a Congress for Cultural Freedom nevű szervezet (amelyről egy évtizeddel később kiderült, hogy nem vagy nem teljesen amerikai magánalapítványok, hanem a CIA áll mögötte, támogatási összegei innen származnak⁴⁷) személyesen őt és Pálóczit kérte fel az Irodalmi Újság megindítására.⁴⁸ Ignotus nem volt képes a Nyugaton élő magyar irodalmárok integrálására, elsősorban az igen tekintélyes nevekből álló népi írói emigrációval szemben voltak fenntartásai, akik a müncheni Látóhatár (1958-tól Új Látóhatár) körül tömörültek. A belső ellentétek hatására a Magyar Írók Szövetsége Külföldön előbb működésképtelenné vált, eleinte növekvő taglétszáma csökkenni kezdett, s 1961 elején megszűnt. A Congress for Cultural Freedom előbb a szövetségtől, utóbb az Irodalmi Újságtól is megvonta támogatását – a lap Londonból Párizsba költözött, ahol Méray Tibor és Enczi Endre, majd az utóbbi halála után egyedül Méray szerkesztette, egészen 1989-ig.⁴⁹

Ignotusszal is viszonylag korán, 1957-ben kezdtek foglalkozni a magyar hírszerzők, s kezdetben a „forgatókönyv” nagyon hasonló volt Pálócziéhoz. Bár Ignotus soha nem volt kém, s a magyar államvédelemmel sem működött együtt, felesége – amennyire egy Ignotus dossziéjában elfekvő, csak sokszoros csonkítás után hozzáférhető feljegyzésből kiderül – 1949 előtt együttműködött a katonapolitikai osztállyal (az Ideiglenes Nemzeti Kormány tolmácsaként számos külföldivel állt összeköttetésben). Erről Berkesi András és Kardos György, az osztály egykori munkatársai informálták az utódszervet.⁵⁰ Ők azonban a szolgálatot elhagyó „irodalmárokkal” való együttműködést nem látták szükségesnek.⁵¹

1958 májusában a Magyar PEN Club ügyeinek „intézésére” Nyugatra utazott Rónai Mihály András Ignotusszal is találkozott Londonban. Rónai jelentése kettejük többszöri, „órákig tartó, elmélyült” vitájáról szól (amelynek ismertetése Rónai szerint „csak valóságos és vaskos tanulmányban volna lehetséges”); a vita „emelkedő tendenciát, végül kibontakozási lehetőséget mutatott”, annak ellenére, hogy Ignotus elsősorban Déry Tibor szabadon engedésének lehetőségeiről akart beszélni. Rónai tépelődő, honvágytól gyötört, baloldali, progresszív nézeteit megőrzött személyként ábrázolta Ignotust, akit „vissza [kellene] terelni Magyarország határai közé, mert ott a helye”⁵².

1959 októberében a magyar hírszerzés londoni rezidensét (aki a „Barna” fedőnevet használta) a központ arra utasította, hogy vizsgálja meg Ignotus (ő a levelezésben ekkor „Budai” fedőnéven szerepelt) nézeteit és anyagi körülményeit, utalva arra is, hogy „hazai lehetőségek” is kínálkoznak a vele kapcsolatos tervezgetésekhez (két féltestvére közül az egyik Budapesten élt, a másik állítólag haza akart települni).⁵³ „Barna” informátorai azután rendre tudósítottak Ignotus közszerepléseiről, amelyek – mint az egyik jelentés némileg panaszosan megjegyezte – „nem igazolják Rónai megállapításait”. Ignotus az angol sajtóban rendre síkraszállt a magyar forradalomban való részvételért bebörtönzöttek szabadon bocsátásáért, s támadta az olyan tudósításokat, amelyek a magyar helyzet „konszolidációjáról” számoltak be. Ugyanakkor a jelentések hírt adtak az írószövetségben és az Irodalmi Újság szerkesztőségében zajló mind élesebb vitákról.⁵⁴

A londoni rezidentúra egy évvel később sem érezte magát elég felkészültnek arra, hogy „mindenre kiterjedő összefoglalót” készítsen a most már „Krónikás” fedőnéven szereplő Ignotusról. Helyette javaslatokat tettek: találkozó létrehozását a szervek „kapcsolata” és Ignotus között harmadik országban, azt tisztázandó, hajlandó-e hazatérni, s hogyan fogadná „közeledésünket”.⁵⁵ 1961 áprilisában a „Krónikás fedőnevű ügynökjelölt felülvizsgálatáról” szóló jelentés hosszasan taglalta Ignotus kedvező hírszerző lehetőségeit (kivétel nélkül a magyar emigrációra vonatkoztak), de kezdeményező lépést nem említett.⁵⁶ Tett viszont ilyet – legalábbis a BM III/I. csoportfőnökségére átkeresztelt hírszerzés 1963. január 15-i jelentése szerint – maga az idősödő, az emigráns politikától távolodó, kiábrándult Ignotus Pál. Velencében, egy nemzetközi kongresszuson találkozott Kardos Tibor professzorral, és arra kérte őt, „közölje Aczél György miniszterhelyettessel, hogy véglegesen haza szeretne térni. Az a terve, hogy itthon rendezze apja irodalmi hagyatékát.”⁵⁷ A szervezet nyomban „beindult”. Napokon belül jelentés készült Ignotus Pál néhány éve kissé elhanyagolt személyéről, majd január végén javaslatot tettek arra is, hogy Ignotus Pál „magyar nemzetiségű és állampolgárságú londoni lakossal önkéntes hazatérésre bírás céljából létesítsünk személyes kapcsolatot”. Erre az iratra azonban – az ugrásra kész hírszerzők elképzelhető csalódására – egy hét múlva valaki kézzel ráírta: „Mészáros e[lvtárs]! Az ügyben nincs semmi tennivalónk! A Kü[lügy]m[inisztérim] intézi. Galambos e[lvtárs] megbeszélte Péter e[lvtárs]sal.”⁵⁸

Az állambiztonsági főcsoportfőnök és a külügyminiszter megállapodása ellenére (vagy éppen annak egy későbbi fázisaként) a londoni rezidentúra „Szirtes” fedőnevű embere (a követség beosztottja) 1963. március 26-án a Kings Roadon lévő Kenya presszóban (sic!) találkozott Ignotusszal, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy ő közvetíti neki Kardos levelét arról, mit végzett az ügyben Budapesten. Ignotus nyomban világossá tette: Kardos (és mindenki, tehetjük hozzá) félreértette őt. Esze ágában sincsen hazatérni, mindössze a hazai és emigráns írók szorosabb, szabadabb kapcsolatát szorgalmazta. Elrettentő példaként emlegette az előző évben végleg hazatérő Vámos Imre és Horváth Béla nyilatkozatait (amelyekben a magyar politika szempontjai alapján teregették ki az emigráció belső vitáit és marakodásait, saját szerepüket természetesen nem említve). „Szirtes” az új idők jeleként Ignotusnak és a központnak is azt javasolta, első lépésként tegyék lehetővé egyszeri hazalátogatását, a nyilvánosság kizárásával.⁵⁹

A kapcsolat létrejött. A következő alkalommal „Szirtes” már arra kérte Ignotust, ismertesse vele saját vagy mások elképzeléseit arra vonatkozólag, hogyan lehetne szorosabbá tenni a hazai és a nyugati magyar írók kapcsolatait. Azt is felajánlotta, hogy szívesen elviszi Ignotus levelét Aczélnak. Budapestre küldött jelentésében a kreatív „Szirtes” megpendítette, hogy Ignotus – Aczél felkérésére – esetleg tanulmányt is írhatna a kérdésről. Ignotust azonban inkább készülő Maupassant-tanulmányának magyar közlése izgatta (a Nagyvilágba szánta), és az amnesztia kapcsán nyomatékosan érdeklődött Nagy Imre rehabilitálásának eshetőségeiről.⁶⁰ 1963 júliusában a szokott módon zárult az ügy: a III/I. csoportfőnökség jelentést készített, Ignotus pedig maradt Londonban, 1963 tavaszától immár angol állampolgárként. A jelek szerint fennmaradt a „kapcsolat” is.

1965 januárjában a rezidentúra egy másik (vagy ugyanazon, most mindenesetre „Koltai” néven jelentő) megbízottja találkozott Ignotusszal, s megtudta tőle, hogy a Nemzetközi Kul-

turális Társaság Végrehajtó Bizottságának áprilisi prágai ülésén ő képviseli Angliát, s kihasználva az alkalmat, néhány napra Budapestre jönne. A jelentésben nyomban felbukkant a „korábban említett ismert terv” is.⁶¹ Április 17-től május 3-ig Ignotus Pál valóban Budapesten tartózkodott. A kémelhárítás ügynöke, valamint egy itthon élő, Ignotus és rokonai teljes bizalmát élvező, a hírszerzésnek dolgozó személy (nő) részletes jelentésben számolt be ittlétéről. Ignotus találkozni akart Kádár Jánossal is, aki persze nem fogadta, Aczél Györggyel azonban négyórás beszélgetést folytatott. Apja irodalmi hagyatékának rendezése, tanulmányai megjelentetése ismét fel-felmerült, bár ez alkalommal sem esett szó végleges hazatérésről. De ügynök is, tartó is ezt szerette volna mintegy „leolvasni” Ignotus Pál arcáról. Aki egyébként roppant elismerően nyilatkozott az itthon tapasztaltakról. Még azt sem kifogásolta érdemben, hogy Aczélnál feljebb nem fogadták, a baráti-rokoni társaságban elhangzott olyan „kritikai” megjegyzéseket pedig, miszerint Budapesten az utcák állandóan fel vannak túrva, azzal szerelte le, hogy ugyanez a helyzet Londonban – sőt rosszabb.⁶²

Hazatérvén Ignotus a Guardian, majd a párizsi Irodalmi Újság hasábjain vonta meg hazalátogatása és egyben a Kádár-korszak első szűk évtizedének mérlegét.⁶³ Ekkor már nem anynyira a budapesti utcák, hanem elsősorban a hatalom és az értelmiség kapcsolata, „kiegyezése” érdekelte. Egyetértőleg idézte egy budapesti barátját, aki arra a kérdésre, hogy van-e, aki aktívan támogatja Kádárt és szűk körét, így válaszolt: „ez a kormány két tényezőre támaszkodik, az egyik a szovjet hadsereg, a másik a magyar párton kívüli értelmiség”. Ők, a „politikailag színtelenek” „háborítatlanul haladnak előre” 1957 óta, míg korábban üldözték őket, ma hálásak a pártnak és a kormánynak. Ez az egyébként igen reális és kiegyensúlyozott helyzetkép véget vetett a hazahívó szirénhangoknak. 1966 májusában Ignotus Pál kutató B-dossziéját is lezárták, utalván cikkeire, amelyekből „meggyőződtünk, [hogy] Ignotus magatartásán semmit sem változtatott, továbbra is ellensége rendszerünknek”. Ezért nevét felvették a beutazási tiltólistára, és „személyével a továbbiakban lejáratás céljából kívánunk foglalkozni” – zárult a javaslat.⁶⁴

1966 szeptemberében az Európai Kulturális Társaság budapesti ülésére Ignotus újabb beutazási kérelmet nyújtott be. A tiltólista ellenére megkapta az engedélyt („feltételezve, hogy magatartását, publicisztikai tevékenységét nekünk kedvező módon befolyásolhatjuk” – jegyezte meg az erről szóló jelentés⁶⁵), de újra megtréfálta a szerveket. A forradalom 10. évfordulóján a Guardianban „Ruszkik, haza!” címmel jelent meg emlékező cikke. Következő évi vízumkérelmének visszautasító javaslatával zárult le dossziéja – a hírszerzés többet nem foglalkozott Ignotus Pállal.⁶⁶

MIK A HÍREK?⁶⁷ – OBJEKTUMOK

Az objektumdosszié (vonaldosszié) elsősorban az adott (feltételezett) ellenséges gócpont vagy más megfigyelt intézmény, üzem, szervezet stb. működéséről összegyűjtött adatok tárolására szolgált. Operatív feldolgozó munkát ebben a dossziéban nem végeztek, afféle iratgyűjtő volt tehát.⁶⁸ Az alábbi esetekben (a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, illetve a Nagy Imre Intézet objektumdossziéja a forrás) arra voltunk kíváncsiak, mi gyűlt össze, illetve kémeink mire voltak elsősorban kíváncsiak (akik az előbbi két eset után most az Oxford Streetről rövid kirándulást tesznek Brüsszelbe).

Az objektumdossziéba fűzött iratok az emigrációval kapcsolatos hírszerző munka kevésbé „kreatív”, ám ugyanakkor intellektuális oldalát szemléltetik. A feljegyzések, jelentések szerzői elsősorban olvastak, megfelelő idézeteket válogattak, majd megpróbáltak következtetéseket levonni. Ez utóbbi fázisban persze érvényesültek ma már eléggé archaikusnak tűnő beidegződések (a jelentések például rituálisan ismételgették, hogy az emigráns írószövetség „területi felépítéséről” még nem rendelkeznek megfelelő adatokkal – mintha az valami illegális sejtrendszerben tevékenykedett volna), és különösen szembeötlő az irodalom tökéletes azonosítása a politikával.

A nyugati magyar irodalmi életről az első alapos összefoglalót nem a hírszerzés, hanem az ezen a téren sokkal tapasztaltabb Hollós Ervin alezredes, a BM II/5., belsőreakció-elhárító osztályának vezetője írta 1957 nyarán. Nem érezte fontosnak, hogy felsorolja a különböző kiadványokon megtalálható lényegtelen információk tömegét (például szervezetek vezetőségeinek teljes névsorát, könyvterjesztőket, könyvkereskedések címét, tulajdonosát, a kiadványok árát és hasonlókat – a valódi hírszerzők ezt ritkán mulasztották el), ehelyett a tartalomra összpontosított, s valóban tüzetesen átolvasta a Látóhatár és az Irodalmi Újság forradalom utáni első számait (máshonnan nem idézett). Hollós szerint a kulturális emigráció 1956 után alapvetően megváltozott, túlsúlyba kerültek a baloldali, a valódi szocializmus, sőt a nemzeti vagy demokratikus kommunizmus eszméit valló értelmiségiek. Mi több, 1956 tanulságai alapján még az 1947–1948-as emigráció vezető képviselői, elsősorban a népi írók csoportjához tartozók is errefelé tájékozódtak. A pártellenzékieket a világon mindenütt a forradalom előkészítőiként, sőt előharcosaiként tartják számon. Az írói emigráció politikai szempontból alapvetően a szociáldemokrácia, a brit Labour Party és a skandináv államok szociáldemokrata pártjai iránt vonzódik. (Más kérdés, hogy Hollós legfőbb érve is az volt, hogy az emigráns írószövetség vezetőségében többséget alkotnak a „szociáldemokraták”.) Ez a nem kommunista baloldali fellendülés egybecseng az Egyesült Államok stratégiájával, amely már a magyar forradalom előtt a fokozatos felszabadítás, a „lazítás” elsődlegességét hangoztatta, jugoszláv típusú nemzeti kommunista rendszert ajánlott rendszerváltó felkelések, lázadások helyett. Hollós külön felhívta a figyelmet a magyar írói emigráció nagy hatására Nyugaton és az itthon maradottak körében egyaránt.⁶⁹

Hollós megállapításai azután rendre felfedezhetők az immár a hírszerzés által az értelmiségi emigráció egyesítésére irányuló törekvések „első szervezeti sikerének” nevezett Magyar Írók Szövetsége Külföldön nevű szervezetről szóló jelentésekben. Az első, 1958. március 5-én kelt iromány az egyszerűség kedvéért némi rövidítéssel „egy az egyben” vette át Hollós eszmefuttatását bevezetőjében. Szerzői ehhez gyakorlatilag kizárólag az ismertetett kiadványokban található, fentebb említett adatokat tették hozzá.⁷⁰ Ősszel a budapesti központ részletes utasítást küldött négy rezidentúrának (London, Párizs, Berlin, Róma), amelynek bevezetőjében még mindig Hollós téziseit ismételték meg, de felhívták a figyelmet arra, hogy a kirendeltségek a kulturális emigráció ügyeit „súlypontként kezeljék”. A fő feladatot az utasítás abban jelölte meg, hogy hálózatépítő munkával helyezzenek el ügynököket az írószövetségben, s derítsék fel kapcsolataikat „nyugati hivatalos körök és hírszerző szervek felé”. Az utasításból kiviláglóan Budapest négy angliai ügynökjelölttel foglalkozott, ám az adott pillanatban egyik sem volt kész a feladat végrehajtására.⁷¹ „Bakos”, a londoni rezidens válaszában egyetlen szót sem szólt a hálózati munka állásáról, helyette az emigráns írószövetségben zajló személyi súrlódásokról, a ténylegesen fennálló, Magyarországgal kapcsolatos nézetkülönbségekről írt – részben tehát kávéházi pletykákról, részben olyan dolgokról, amelyek az Irodalmi Újság hasábjain pontosan nyomon követhetőek voltak.⁷² Egy 1959. novemberi összefoglaló (amely a korábbiakhoz képest egyetlen különbséget mutatott: csatolta az írói emigráció főbb képviselőiről készült rendőri kis életrajzokat) elismerte, hogy a hálózatépítő munkában „igen nehézkes és lassú” volt az előrehaladás. Beszámolt bizonyos sikerekről; ezeket tüzetesebb elemzés alá véve valójában mindössze ennyi mutatható ki: a Szabad Európa Rádió müncheni központjának Szász Bélához írott leveléből (amelyet Szász az asztalán hagyott, s egy ismerőse, a rezidentúra informátora elolvasott) kiderült, hogy az írószövetség műsoridőt kap a rádiótól. Pontosabban: ez ismeretes lehetett az adások lehallgatása útján is, csupán az összeállítás módja volt „új” információ.⁷³

Ahogyan az Pálóczi és Ignotus esettanulmányaiból is kiderült, az ötvenes–hatvanas évek fordulójától a hírszerzést mind kevésbé érdekelte az emigráns szervezetek belvilága, inkább a Magyarországgal való „megfelelő” kapcsolatok kiépítésére törekedett. A helyszínen (mondjuk Londonban) élő, haza dolgozó „ügynökség” feladatait egyre inkább az új Rónai Mihály Andrások, „Szirtesek” vették át, akik nem titkolták, hogy a „haza” üzenetét tolmácsolják, legfeljebb az üzenetet fogalmazó cégről hallgattak tapintatosan. A hírszerzés kénytelen-kelletlen a külvilág felé irányuló propaganda, a kádári „országimázs” (bár e kifejezés akkortájt nem volt ismeretes) szolgálatába szegődött. Ennek korai iskolapéldája a hírszerzés „Költő” fedőnevű ügynökének 1960 nyarán tett két hónapos párizsi útja, valamint az arról készült két tucat sűrűn gépelt oldalnyi beszámolója. „Költő” nyitottsága, ahogyan potenciális barátként jelentett egy sor ismert író-irodalmár emigránsról, az enyhülő idők ellenére felkeltette tartói gyanakvását. „Szerintem ťKöltőtŤ nem szervezték be kint, de ťnaiv lelketŤ csináltak belőle néhány kérdésben” – jegyezte meg Bárdos József százados értékelésében.⁷⁴

A rezidentúra emberei is nehezen alkalmazkodtak a változásokhoz. 1960 novemberében a British Council meghívására íródelegáció (Köpeczi Béla, Kardos Tibor, Juhász Ferenc, Tamási Áron és Ottlik Géza) utazott Angliába. Tevékenységüket szorosan figyelték: „zavaróan és gyakran, egy kissé a Councilt is semmibe véve vettük körül az írókat” – írta Budapestnek a rezidens, aki amúgy tele volt panasszal és ingerültséggel. „A politikai magatartásukról közismert három író kiengedését egyedül nyilván csak az indokolta, hogy ťliberalizmusunkatŤ dokumentáljuk az angol kormány és általában a nyugati világ előtt. Kérdéses, hogy e gesztus értékét mennyire rontja le az az aknamunka, amelyre az angolok a látogatás révén készültek, és amelyet bizonyos fokig talán el is értek. […] Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnt, hogy [a] megfelelő szervek nem beszéltek az írókkal kellően és eleget elutazásuk előtt.” Csupa óvatos bizonytalanság, lefojtott feszültség – ha ránk bízzák, ilyen nem történhetett volna meg, vagy sokkal jobban csináljuk. Bezzeg másutt! „Összefoglalóan. A British Council meghívásait csakis úgy szabadna elfogadni, hogy mi jelöljük ki a kiküldendő személyeket. Cseh elvtársaink már kezdettől fogva ezt a gyakorlatot folytatják, ezt ajánlottuk mi is mindig.”⁷⁵

Az emigráns írószövetség objektumdossziéját 1963-ban lezárták azzal, hogy a területi elvre való áttérés (1961) kapcsán másutt gyűjtik az információkat. Tekintve, hogy ettől az időtől kezdve a szervezet gyakorlatilag megszűnt, aligha találhatók ott további vaskos akták. A brüsszeli Nagy Imre Intézetről eleve nem is készülhettek. Az objektumdosszié felállítása után háromnegyed évvel született meg az első összefoglaló jelentés, amely kizárólag az intézeti konferenciák (hozzáférhető) anyagain és a Szemle írásain alapult. A jelentés a Congress for Cultural Freedom támogatásával létrejött „nemzeti kommunista emigrációs szervezetnek” nevezte az intézetet, ami legfeljebb az alapítók (a jelentés Heltai Györgyöt és Nagy Balázst nevezte meg) politikai előéletére vonatkozóan mondható igaznak. Anyagi helyzetük ekkorra már „zilált” (ez alighanem fedte a valóságot), azonban – folytatta a jelentés – „ügynökséggel a Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet felé ez ideig nem rendelkezünk”. Jóllehet az a „legveszélyesebb kategóriák közé sorolható, mert förmedvényeiken keresztül befolyásolják egyrészt a nyugati közvéleményt, másrészt az emigráns tömegeket [sic!], és ugyanakkor itthoni kiterjedt ismeretségüket és híveiket is”⁷⁶.

Ehhez képest a hírszerző munka a továbbiakban sem járt különösebb eredménnyel. Mert mit lehetett kezdeni egy olyan jelentéssel, amely így kezdődik: „ťKerekesŤ f[edő]n[evű] ügynökünk a fenti szervezetről az alábbi információt adta. A brüsszeli Nagy Imre Intézet működéséről – feltétlenül ezzel kell kezdenem – úgyszólván semmit sem tudok. Ez a tény erősen korlátozza lehetőségeimet.”⁷⁷ Ezeket az iratokat legfeljebb elhelyezni lehetett a dossziéban, ahová azután is sorra kerültek a másod-, harmadkézből szerzett értesülések az intézetről, Heltairól, Nagy Balázsról. A komolyabb, összefoglaló jelentések azonban csak a megjelent kiadványok, elsősorban a Szemle tartalmi összefoglalói voltak.⁷⁸ A hírszerző rutin nagyon szeretett volna széles körű „kapcsolathálót” felfedezni, középpontjában a Nagy Imre Intézettel. Az erre irányuló feldolgozó munkába ismét be kellett kapcsolni a belső reakció elhárításával foglalkozó társosztályt. Ezúttal nem Hollós osztályvezetői szintjén, hanem a váci börtön operatív kihallgatójáén valósult meg az együttműködés. A jogerősen elítélt Fekete Sándorral hasonlíttatták össze a Szemle számait, valamint a Levegőt és a Nagy Imre Rádió műsorából címet viselő füzeteket. Fekete úgy vélte, a jelzett kiadványok egyes írásait Kende Péter nézetei rokonítják, a jelentés összeállítója pedig emlékeztetett Nagy Balázs egyik írására, amely „félreérthetetlenül közli, hogy a Nagy Imre Intézetnek több folyóirata is van”.⁷⁹ Tüzetesebb feldolgozás persze könnyen tisztázhatta volna, hogy Nagy a Szemlével nem teljesen azonos tartalmú The Review-ra, illetve az Études-re gondol…

1962 őszén végre „Értékelő jelentés” született az intézetről, amely továbbra is teljes egészében a Szemle tartalomelemzésén alapult. Blazsek Ferenc százados, operatív beosztott megállapította, hogy az eddig megjelent számokban „alapvetően két tendencia jut kifejezésre, ezek a következők: 1. Az 1956-os ťforradalomŤ eszméinek ébren tartása, szembehelyezkedés a SZU-val [sic!] és jelenlegi rendszerünkkel; 2. A revizionizmus, s ezen belül Nagy Imre ellenséges nézeteinek ťtudományosŤ propagandája, mely egyre inkább keveredik Bibó harmadikutas, nacionalista elméletének propagandájával.”⁸⁰ További új vonásként említette azt a „nyílt támadást”, amelyet a folyóirat (történetesen Pálóczi Horváth György⁸¹) intézett „a kommunista világrendszer, a kommunista pártok s azok vezetősége, elsősorban az SZKP vezetősége, személy szerint Hruscsov elvtárs ellen”⁸². Az intézet tevékenységét a „legveszélyesebb kategóriába” sorolta, amelynek felderítésére „jóváhagyott operatív tervünk van” (az iratok között nem lelhető fel). Ezzel némiképpen ellentmondásban a következő mondat az operatív munka megjavításáról szólt, s szükségesnek tartotta felderíteni az intézet és munkatársai „további ellenséges tevékenységét”, a Szemle Magyarországra juttatásának módját (legális és illegális csatornák), az intézet anyagi bázisát, továbbá kilátásba helyezte, hogy a munkatársakat – majd – „feldolgozzák” az „intézetbe való behatolás céljából”⁸³. Magyarán körülbelül ott tartottak, ahol a „Kerekes” fedőnevű ügynök fél évvel korábban.

1963-ban a Nagy Imre Intézet és vele a Szemle is megszűnt. A következő év elején egy öszszefoglaló jelentés szóról szóra megismételte Blazsek írását, csupán a jóváhagyott tervre és az operatív teendőkre vonatkozó zárórészt hagyta el, illetve helyettesítette a következő kissé rezignált, ám őszinte „megjegyzéssel”: „A Nagy Imre Intézetről készült összefoglalót korábbi anyagok alapján állítottuk össze. Jelenleg – objektív okok következtében – az intézet tevékenységéről, az intézet munkájában részt vevő személyekről érdemleges adatokkal nem rendelkezünk.”⁸⁴ Újabb Szemlét nem hozott a posta, így a megszűnés ténye egy ideig nem jutott el a magyar hírszerzésig. Végre 1966 elején az objektumdossziét lezárták, és irattárba helyezték.⁸⁵

Esettanulmányokból messzemenő következtetéseket levonni a kutatás kezdetén, amikor a források hozzáférhetősége nagyon esetleges, felesleges és lehetetlen. A feltárt történetek arra mutatnak, hogy noha a magyar hírszerzés fontosnak tartotta a nem kommunista baloldali emigráció tevékenységét (felismerték jelentőségét), különösebb eredményt elérni nem tudtak. Az ötvenes évek végén céljuk a „behatolás” volt, ügynökök toborzása, hálózat kiépítése. Hogy ennek mi értelme lett volna azon túl, hogy másod-, harmad- helyett első kézből szerezhettek volna tudomást az emigránsok szükségszerű politikai és személyi ellentéteiről, nem világos. Talán csak a szerv tehetetlenségi ereje, a rutin. Az ellentétek nem szolgáltattak elegendő tápanyagot „lojális” emigráció kialakulásához, ilyet valószínűleg a legzseniálisabb ügynök sem tudott volna létrehozni úgy, hogy őszintének hasson. A budapesti szemszögből való „kompromittáláshoz” bőségesen elegendő anyagot szolgáltattak az emigráns kiadványok, folyóiratok. Kevés, eseti kivétellel ezek nem jutottak el a magyar közönséghez, a hazai sajtó illetékes cikkírói Szabó Lászlótól Fekete Sándorig kedvükre leplezhették le, hogyan rágalmazzák a szocializmust, hogyan árulják el hazájukat, hogyan állnak az „amerikaiak” szolgálatában, akár mint szó szerinti zsoldosok (az ötvenes–hatvanas évek fordulójának szóhasználata), akár „objektíve” (a nyolcvanas éveké). Biztosan voltak kivitelezett, talán némi eredménnyel is járó kompromittálási kísérletek magán az emigráción belül, ami talán tényleg porlasztotta annak kohézióját, de ezek (ha voltak) nem kezdték ki jelentősen a demokratikus emigráció alapvető egységét.

Ignotus Pál esettanulmánya arra mutat, hogy hatvanas években a budapesti rezsim sokkal jelentősebb eredménynek tartotta volna prominens emigránsok hazatérését (akár csak alkalmilag is) vagy valamiféle „közeledést”, mint a beépített ügynökökre épülő homályos kémterveket. A „közeledés” első számú csalétke ismét csak a hazalátogatás lehetőségének biztosítása volt – itt a kör be is zárult. Nem tudjuk, mekkora részt vállalt a hírszerzés egy olyan témánkhoz közel eső „hazatérésben”, mint 1962-ben Horváth Béláé és Vámos Imréé volt.⁸⁶ Megint csak Ignotus Pál esete a példa arra, hogy amikor a „dolog komolyra fordult”, a szerveket inkább szerették kihagyni a játszmából, nehogy otrombaságból elrontsanak valamit.

De volt-e egyáltalán valami, amit a magyar hírszerzés feltárhatott, kikémlelhetett, majd

leleplezhetett volna – már azon túl, amit a szabad véleménynyilvánítás körülményei között élő magyarok elmondtak a rádióadásokban, megírtak több nyelven? Talán igen, de erről tudtak – esettanulmányaink bizonysága szerint – éppenséggel a legkevesebbet. Az itt szereplő személyek és intézmények az ötvenes évek végén valamennyien a Congress for Cultural Freedom vagy ezen keresztül a Ford, illetve Rockefeller Alapítványok támogatását élvezték. Ha éppen a magyar hírszerzés jut a nyomára annak, amit a támogatottak sem tudtak, s a hatvanas évek második felében amerikai oknyomozó riporterek tártak fel, hogy a jelzett intézményeket mind a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA pénzeli, az valóban messze hangzó, súlyos botrány, hatalmas propagandafegyver lehetett volna, Magyarországon jelentősen túlmutató következményekkel.⁸⁷ De hiába szerepelt ez az operatív tervekben, az Oxford Streeten és Budapesten tevékenykedő magyar kémek a jelentéseikben rituálisan ismételgetett „amerikai szolgálatban állnak” kifejezésen túl semmiféle konkrét adalékot, befolyásolási manővert nem tudtak feltárni. A feltételezhető költségeket (is) figyelembe véve esettanulmányaink nem állítanak ki túl kedvező bizonyítványt a magyar hírszerzésről. Ezt senki sem sajnálja, csak még kevésbé értjük azt, hogyan sorolhatta a magyar rendszerváltás politikai elitjének sajnálatosan tetemes része ezt a szervet is a megőrzendők, megóvandók közé.

LÁBJEGYZETEK 

1 Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata, 1945–1990. In Trezor 1. A Történeti Hivatal Évkönyve, 1999. Szerk. Gyarmati György. Budapest, 1999, Történeti Hivatal, 73–90. o. (A továbbiakban Trezor 1.); Okváth Imre: "Sziget egy reakciós tenger közepén". Adalékok a Katpol történetéhez, 1945–1949. In Államvédelem a Rákosi-korszakban. Tanulmányok és dokumentumok a politikai rendőrség második világháború utáni tevékenységéről. Szerk. Gyarmati György. Budapest, 2000, Történeti Hivatal, 57–96. o. (A továbbiakban Államvédelem a Rákosi-korszakban.); Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent 1949–1956. Szerk. és bevezette Varga László. Budapest, 2000, Osiris–Budapest Főváros Levéltára, 37–44. o.

2     Farkas Vladimir: Nincs mentség! Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, 1990, Interart, 286. o.

3     Lásd Boreczky Beatrix: Az Államvédelmi Hatóság szervezete, 1950–1953. In Trezor 1. 106. o.

4     Farkas: i. m. 291. o.

5     Uo. 297. o.

6     Uo. 295. o.

7     Uo. 304. o.

8     Szovjet diktatúra magyar mintára. Farkas Vladimirral Rainer M. János készített interjút. Élet és Irodalom, 2000. július 14. 11. o.

9     Farkas: i. m. 304. o.

10   Idézi Kajári Erzsébet: Az egységesített Belügyminisztérium államvédelmi tevékenysége, 1953–1956. In Államvédelem a Rákosi-korszakban. 171–172. o.

11   Szakolczai Attila: A fegyveres erőszakszervek restaurálása 1956–1957 fordulóján. In Évkönyv VII. 1999. Szerk. Standeisky Éva, Rainer M. János. Budapest, 1999, 1956-os Intézet, 42. o.; Kajári Erzsébet: Két 1958-as dokumentum a politikai nyomozó szervek tevékenységéről. Uo. 67. o.; Történeti Hivatal (TH) V–150.393/2. dosszié. Az 1956. évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében. 3. kötet, 1226–1229. o.

12   Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata, 1945–1990. In Trezor 1. 79. o.

13   BM Központi Irattár, 6–200/1957. belügyminiszteri parancs.

14   TH K–O–8–077/1. dosszié 35. o. BM II/3. oszt. Tájékoztató jelentés, 1958. február 28. Szociáldemokrata emigráció helyzete és törekvései az 1956-tól 1957 novemberéig terjedő időben.

15   TH K–O–8–49. dosszié 103., 118. o. BM II/3-B aloszt. Összefoglaló, 1959. november. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön emigrációs szervezetről.

16   Az alakuló ülés jegyzőkönyvét lásd Irodalmi Ujság. Dokumentumok a lap történetéből. Válogatta Nagy Csaba. Budapest, 1993, Argumentum, 11–15. o. (A továbbiakban Irodalmi Ujság. Dokumentumok...) A londoni emigráció első időszakáról plasztikus képest fest Aczél Tamás: Kezdők az Oxford Streeten. Kísérletek egy korszak idézésére. In Évkönyv III. 1994. Szerk. Bak János, Hegedűs B. András és mások. Budapest, 1994, 1956-os Intézet, 69–93. o. (A továbbiakban Évkönyv III. 1994.)

17   TH K–O–8–49. sz. dosszié 36. o. BM Pol. Nyom. Főoszt. III/5. aloszt. Határozat, 1958. március 27.

18   TH K–1651/1. dosszié 1. o. BM II/3-B aloszt. Határozat, 1960. január 12.

19   TH K–1629. dosszié 28. o. BM II/3-B aloszt. Határozat, 1959. december 28. Hasonló késés figyelhető meg egyébként az itt részletesebben nem tárgyalt szociáldemokrata emigráció hírszerzői feldolgozásában. A Magyar Szociáldemokrata Párt Emigrációban 1957. október 19-én alakult meg Bonnban, s nem sokkal később az emigráns Népszava közölte ezt a hírt. A vonatkozó objektumdossziét 1958. március 24-én állították fel (TH K–O–8–077/1. dosszié 30. o.). Kéthly Anna vezető szerepe nem pusztán a szociáldemokrata, hanem az egész magyar demokratikus politikai emigráció életében vitathatatlan és nyilvánvaló volt 1956. november 4-től. Személyi dossziéját csak 1959. január 6-án állították fel (TH K–1919/1. dosszié 33. o.).

20   Szemle. Válogatás a brüsszeli Nagy Imre Intézet folyóiratából. Szerk. Kozák Gyula. Budapest, 1992, Századvég–1956-os Intézet, 15–17. o. Az intézet alakulásáról lásd Kende Péter bevezetőjét uo. 7–12. o., továbbá Kozák Gyula: Sajtó alatt. Interjú Kende Péterrel. Mozgó Világ, 1989. 9. sz. 61–84. o.

21   Pálóczi Horváth György részletes, 1949–1950-ben írt önéletrajzait lásd TH K–1629. dosszié 91–220. o.  Uo. 132. o.

23   Legalábbis 1949. június 20-tól, lásd uo. 226. o.

24   TH I/51/a. dosszié 60–82. o. Pálóczi Horváth György önvallomása, 1954. július 20.

25   TH I/51. dosszié. Jelentés Pálóczi Horváth György ügyében, 1956. június 22.

26   Ez történt például Szász Bélával is. Lásd Szász Béla: Minden kényszer nélkül. München, 1979, Újváry "Griff", 344–346. o., valamint Orosz István interjúját Szász Bélával. In Beszélő Összkiadás 1984–1989. II. kötet. Sajtó alá rendezte Havas Fanny. Budapest, 1992, AB-Beszélő, 352–359. o.

27   TH K–1629. dosszié 81–82. o.

28   Uo. 84. o.

29   Pálóczi Elveszett nemzedék című regénye 1958-ban (mindjárt két kiadásban), The Undefeated című memoárja 1959-ben jelent meg Londonban.

30   TH K–1629. dosszié 85–86. o.

31   Uo. 28. o. BM II/3-B aloszt. Határozat, 1959. december 28.

32   Uo. 55. o. Ács Ferenc rny. alezredes, BM III/2. ov. feljegyzése Mészáros József r. alezredesnek, BM III/I. csf. 2. ov., 1963. augusztus 10.

33   TH K–1629. dosszié 37. o.

34   Uo. 35. o. BM II/3-B aloszt. Összefoglaló jelentés "Hortobágyi" ügyében, 1959. október 15.

35   Uo. 68–70. o. Kivonat Rónai Mihály András jelentéséből, d. n. Rónai teljes jelentéseit lásd TH K–O–8–49. doszszié 35–61. o. (1958. május 14., London), uo. 62–81. o. (1958. január 27., Róma). Rónai a Magyar PEN Club 1957-ben felfüggesztett Nemzetközi PEN Club-tagságának visszaállítását szerette volna elérni – és Pálóczi volt a Száműzött Írók PEN Clubjának alelnöke. (A Magyar PEN Club tagságát csak 1959-ben állították helyre.) Lásd Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956–1963. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 408–411. o.

36   TH K–1629. dosszié 333–336. o. BM II/3-B aloszt. Feljegyzés, 1960. május 27.

37   Uo. 375–377. o. BM II/3-B aloszt. Javaslat "Hortobágyi" ügyében, 1960. december 30.

38   Uo. 76. o. BM III/I-1-B aloszt. Javaslat, 1965. november 10.

39   TH III/2-d. dosszié 231–240. o.

40   Uo. 231. o.

41   TH III/6. dosszié 143–144. o. Ignotus Pál kihallgatási terve, 1956. március 31., uo. 200–204. o. Jelentés Ignotus Pál ügyében, 1956. április 25.

42   Uo. III/2-d. dosszié 360. o.

43   Uo. III/6-a. dosszié 153. o.

44   Ignotus Pál: Fogságban, 1949–1956. Budapest, 1993, Cserépfalvi. (Angol eredeti kiadása Political Prisoner címmel jelent meg 1959-ben Londonban, a Routledge–Kegan Paul kiadónál.)

45   Írók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek. Sajtó alá rendezte és bevezette Standeisky Éva. Budapest, 1990, MTA Irodalomtudományi Intézete, 293. o.

46   TH K-1651/2. dosszié 67/1–4. o. Horváth Béla és Vámos Imre feljegyzése Ignotus Pálról, d. n., 1962 körül.

47   Erről lásd Saunders, Frances Stonor: The Cultural Cold War. The CIA and the World of Arts and Letters. New York, 2000, New Press, 528 o.

48   Irodalmi Ujság. Dokumentumok... 11–15. o.

49   Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza. Budapest, 1989, Európa. 1. kötet, 463–469. o.

50   TH K–1651/1. dosszié 250–257. o. Feljegyzés a Berkesi Andrással történt beszélgetésről, 1957. október 19.

51   A feljegyzésen valószínűleg Mészáros József őrnagy, a BM II/3-B alosztály vezetőjének kézírásával a következő olvasható: "Kardos és Berkesi között lefolyt beszélgetés – nagyobb a veszteni való – bizonyíthatja, hogy nem foglalkozhatnak vele." Legalábbis feltételezhető, hogy a hírszerzés informátorainak szerepében fellépő Berkesit és Kardost magát is ellenőrizték, s az eredmény nem volt kielégítő. Uo. 257. o.

52   Uo. 152–155. o. Kivonat Rónai Mihály András feljegyzéséből, d. n.

53   Uo. 128–132. o. 10/3. B. utasítás Barna elvtársnak (London), 1959. október 23.

54   Uo. 134–151. o., kihagyásokkal.

55   Uo. 156–158. o. "Kárpáti" jelentése Londonból, 1960. október 8.

56   Uo. 168–173. o. BM II/3-B aloszt. Jelentés, 1961. április 11.

57   TH 1651/2. dosszié 11. o.

58   Uo. 15. o. BM III/I. csf. 2-B aloszt. Javaslat Ignótusz [sic!] Pál ügyében, 1963. január 31.

59   Uo. 18–22. o. "Szirtes" jelentése Londonból, 1963. március 26.

60   Uo. 24–37. o.

61   TH K–1651/3. dosszié 10–11. o. "Koltai" jelentése Londonból, 1965. január 19.

62   Uo. 13–14. o. BM III/II. csf. 5. a. aloszt. Feljegyzés Ignotus Pálról, 1965. május 12.; 15–19. o. BM III/I-1. hálózati anyag, 1965. május 16. Az ebből készült jelentés: 21–22. o. BM III/I. csf. Tájékoztató jelentés, 1965. június 4.

63   Guardian, 1965. június 1., június 28., július 1., július 10.; Irodalmi Újság, 1965. július 1.

64   Uo. 45. o. BM III/I-1-B aloszt. Javaslat, 1966. május 5.

65   Uo. 50. o. BM III/I. csf. Jelentés Ignotus Pál beutazási ügyéről, 1967. augusztus 21.

66   Uo. 58–59. o. BM-feljegyzés a Külügyminisztérium részére Ignotus Pálról, 1967. augusztus 24.

67   "Mik a hírek? Védekezünk vagy támadunk?" In Esterházy Péter: Termelési regény (kisssregény). Budapest, 1979, Magvető, 147. o.

68   Petrikné Vámos Ida: Iratok a Történeti Hivatalban. Vázlat a volt állambiztonsági szervek iratanyagának irattani feltárásához. In Trezor 1. 54. o.

69   TH K–O–8–49. dosszié 52–67. o. BM II/5. oszt. Feljegyzés a Nyugatra emigrált magyar írók helyzetéről és tevékenységéről, 1957. augusztus 31.

70   Uo. 37–44. o. BM Pol. Nyom. Főoszt., III/5. a. aloszt. Összefoglaló a Magyar Írók Szövetsége Külföldön szervezetről, 1958. március 5.

71   Uo. 87–90. o. 10/1/B. utasítás Bakos elvtársnak (London), 1958. október 24.

72   Uo. 141–144. o. Jelentés a kulturális emigráció helyzetéről és javaslatok. London, 1958. november 29. Az Irodalmi Újság vitáiról lásd Rainer M. János: Nyugatról visszatekintve. Az Irodalmi Ujság és Magyarország (1957–1973). In Évkönyv III. 1994. 95–106. o.

73   Uo. 103–118. o. BM II/3-B aloszt. Összefoglaló a Magyar Írók Szövetsége Külföldön emigrációs szervezetről, 1959. november.

74   "Költő" jelentései uo. 198–220. o. Bárdos értékelése uo. 221–222. o.

75   Uo. 263–264 r/v. o. Jelentés az Angliában járt íródelegációról. London, 1960. december 2.

76   TH OD–2243. dosszié 113–115. o. BM II/3-B aloszt. Összefoglaló jelentés a Nagy Imre Intézetről, 1961. október 31.

77   Uo. 42–44. o. BM II/3-B aloszt. Jelentés a Nagy Imre Intézetről, 1962. március 10.

78   A minden további nélkül hozzáférhető kiadványok "elemzése" a hírszerzés egyik fő módszere maradt egészen a nyolcvanas évekig, lásd Rainer M. János: Egy (politikai) hazatérés viszontagságai. K. P. és a Magyar Füzetek. Világosság, 1998. 2. sz. 26–35. o.

79   TH OD–2243. dosszié 75–89. o. BM II/5. e. aloszt. Jelentés, 1962. augusztus 17.

80   Uo. 99–110. o. BM III/I. csf. 2-B aloszt. Értékelő jelentés a belgiumi Nagy Imre Intézet "Szemle" című folyóiratáról, 1962. október 1.

81   Pálóczi Horváth György: A XXII. kongresszus talányai és leleplezései. Szemle, IV. évf. 1. sz. 1–14. o.

82   TH OD–2243. dosszié 108. o.

83   Uo. 110. o.

84   Uo. 128. o. BM III/I. csf. 2-B aloszt. Összefoglaló jelentés a belgiumi Nagy Imre Intézetről, 1964. február 7.

85   Uo. 8. o. BM III/I. csf. 3-J aloszt. Határozat, 1966. január 27.

86   Erről lásd Borbándi: i. m. 2. kötet, 15–17. o.

87   A leleplezésről lásd Saunders: i. m. 367–427. o.

Évkönyv IX. –2001, Budapest, 1956-os Intézet, 69–86.o.