Az 1956-os forradalom kitörését követő első napok után a politikai és a katonai vezetés előtt világossá vált, hogy a felkelők leverése lényegesen nehezebb feladat, mint gondolták. A harcot ugyan folytatták ellenük, és a statáriumra utaló fenyegetések sem sűzntek meg, de közben igyekeztek tárgyalásokat kezdeni a legnagyobb felkelőcsoportokkal, a Corvin köziekkel és a Széna tériekkel a fegyverletétel érdekében. Az alábbiakban csak a Széna tériekkel folytatott tárgyalásokról lesz szó.¹

A körülbelül háromszáz fős Széna téri fegyveres felkelőcsoport spontán módon, október 26-án alakult főleg budai munkásokból és ipari tanulókból. Jelentőségét nagymértékben fokozta, hogy a főváros egyik fontos stratégiai központjának ellenőrzését gyakorolta. A harcok azonban itt sokkal kisebbek voltak, mint a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésének környékén.

A kormány tűzszüneti határozata előtt

A Hadműveleti Csoportfőnökség utasítására² Kővágó Sándor alezredes, a Bem laktanya (a Széna térhez legközelebb lévő katonai objektum) parancsnoka tizenkét fős kísérettel már október 26-án éjjel felkereste a felkelőket, és igyekezett meggőyzni őket „a céltalan lövöldözés értelmetlenségéről” és arról, hogy a rend helyreállítása érdekében vegyenek részt a honvédséggel együtt a járőrözésben. A felkelők bázishelyénél, a földalatti építkezésénél megtalálta a parancsnokot (Szabó János – Szabó „bácsi” – azonosítatlan egyetemista elődjét), aki minden kertelés nélkül visszautasította a tiszt ajánlatát, és a megegyezés lehetőségét a szovjet csapatok távozásához és az ÁVH feloszlatásához kötötte. Azt azonban megígérte, hogy az értékek megóvása érdekében járőrözni fognak a környéken.³

A Hadműveleti Csoportfőnökség nem nyugodott bele, hogy „a Széna tériekkel nem lehet értelmesen tárgyalni”. 27-én Kovács István vezérőrnagy parancsára Kővágó alezredes tizenöt katonával ismét felkereste a Széna térieket. Ezúttal is arra akarta rábeszélni őket, hogy ne lövöldözzenek a szovjetekre, és hogy járőrözzenek együtt a honvédséggel, valamint arra, hogy küldjék haza a tizenhat éven aluliakat. Az alezredes emlékezete szerint Szabó János (aki ekkorra már átvette a felkelők irányítását) megértőnek mutatkozott, de társai már kevésbé.
A fiatalok nem mutattak hajlandóságot a távozásra. Kővágó ott hagyott Szalva hadnagy vezetése alatt tizenkét katonát, hogy jelentsék a fejleményeket. (A tizenhat éven aluliak egy része hazament.) A Honvédelmi Minisztériumban így reagáltak a felkelők „csökönyösségére”: „Majd [a fegyverek segítségével] megértetik velük, ha nem akarják megérteni”⁴. Deák Ferenc őrnagy vállalkozott arra, hogy ő is tesz egy kísérletet a felkelők leszerelésére. Még aznap, 27-én este tíz után húsz-huszonöt főnyi kíséretével, valamint a Forradalmi Szövetség vezetőivel, Butkovszky Emánuellel és Kovács Dénessel⁵ megjelent a Széna tériek bázisánál. Közben Kővágó a szovjet egységeket értesítette a tárgyalásról, a szovjet parancsnokság pedig biztosította őt arról, hogy ezalatt nem fognak támadást kezdeményezni.

Deák őrnagy emlékezete szerint a fiatalok rendkívül elcsigázottak, a vezetők pedig kissé ittasak voltak. Látta, hogy a harcosok koffein- és morfiumampullákat kapnak. Egy nagy teremben elkezdték a tárgyalást kb. tizenöt felkelő részvételével. Köztük volt Szabó János parancsnok, valamint Bán Róbert és Ekrem Kemál parancsnokhelyettesek⁶. Deák őrnagy rögvest előállt küldetésének legfőbb céljával: fegyverletételt javasolt szabad elvonulás fejében. Azzal érvelt, hogy a felkelők harca kilátástalan, a szovjet–magyar erők könnyűszerrel felmorzsolnák őket. Ezt Szabó „bácsi” a többiek felhördülése közepette visszautasította, és kijelentette: „Mi a fegyvert nem tesszük le, mi a végsőkig harcolunk. [...] Vagy legalábbis fegyverben maradunk az általános választások megtartásáig.”

Ezután a tárgyalás politikai síkra terelődött. Deák őrnagy megkérdezte, hogy milyen elképzeléseik vannak a választásokról. Lehetségesnek tartják-e a választások kiírását egy olyan országban, ahol ostromállapot van? Az őrnagynak úgy tűnt, hogy a kérdés váratlanul érte a felkelőket. Butkovszky és a Széna tériek vezetőségéhez tartozó azonosítatlan orvos szerint a választások megtartása ilyen viszonyok között nem lehetséges. Erre Deák megkérdezte: hogyha ők is elismerik, hogy ilyen viszonyok között nem lehet választást tartani, akkor meddig akarnak harcolni? Szabó János válasza: „Ha megfelelő biztosítékokat kapunk a szabad elvonulás biztosítására, és ha biztosítva lesz, hogy mi nem hiába harcoltunk a szabadságért, hanem a mi képviselőink is helyet kapnak a kormányban, akkor esetleg letesszük a fegyvert.” A felkelők mind kijelentették, hogy nem ismerik el a kormányt. Kifogásolták az összes korábbi miniszter személyét is az új kabinetben. Egyedül Kovács Bélát és esetleg Nagy Imrét ismerték volna el, de csak akkor, ha a kormány átalakult volna, és az ő képviselőik is helyet kaptak volna benne. Ekkor Deák megkérdezte Szabó „bácsit”, hogy ő milyen tárcát pályázna meg. Erre a felkelő-parancsnok nagyot nevetett, és ezt válaszolta: „Én, fiam, semmilyen pozíciót nem vállalok, ha harcunkat befejezzük. Én egy elemit végeztem, és nekem nincsenek képességeim a politikai vezetésre. De vannak itt köztünk olyanok, akik mindezt helyettem kiválóan megoldanák.”

Ezután a tiszt ismételten határozott választ kért, hogy az elvonulás biztosítása mellett hajlandók-e a felkelők reggel hét óráig letenni a fegyvert, és elvonulni. Hozzátette, hogy amennyiben ezt teljesítik, közben fog járni, hogy azok a harcosok, akik a tizennyolcadik életévüket betöltötték, és egyéb szempontból is megfelelnek fegyveres szolgálatra, meghatározatlan ideig működő gyárőrségben biztosíthassák a Klement Gottwald Gyárat. A felkelők vezetői ebben a kérdésben megosztottnak, határozatlannak mutatkoztak. Kovács Dénes, a Forradalmi Szövetség képviselője megpróbálta meggőyzni a jelenlevőket, hogy akár lesz gyárőrség, akár nem, tegyék le a fegyvert. Ám a szoba sarkából fegyvert fogtak rá, és így „jobb belátásra” bírták. Butkovszky Emánuel is – szabad elvonulás esetén – a fegyverletétel mellett érvelt, emiatt a radikálisabb Széna tériek megbízhatatlannak minősítették a Forradalmi Szövetséget. Szabó „bácsi” hajlott az ajánlat elfogadására, Bán Róbert azonban nekitámadt az őrnagynak: „Mit gondol maga, hogy mi mindent elfogadunk? Maga azt hiszi, hogy a legmegbízhatóbb és legkiválóbb harcosainkat lefegyverezzük. Nem, nem. Erról szó sem lehet, barátom. Ezeknek az embereknek én vagyok a parancsnoka, és én nem hagyom őket lefegyverezni.” A tiszt azonban úgy ítélte meg, hogy érdemes tovább feszegetni ezt a kérdést. Egyrészt azért, mert úgy látta, hogy a fiatalok mind fizikailag, mind idegileg rendkívül kimerültek, nem sokáig bírják már a harcot, és előbb-utóbb úgyis el fognak szökdösni, ha nem engedik el őket, másrészt mert Szabó János és az idősebbek nagyobb tárgyalási készséget mutattak. Szabó kijelentette: „Gyárőrségről szó sem lehet, mi nem azért harcolunk, hogy közönséges gyárőrök legyünk.” Hozzátette, hogy ha a tizennyolc éven felüliek valóban a honvédség mellett tevékenykedhetnek, akkor reggelre minden tizennyolc éven alulit hazazavar. Deák ezt azzal a módosítással fogadta el, hogy csak azok a tizennyolc éven felüliek jöhetnek szóba, akik politikai, erkölcsi szempontból is megfelelnek a fegyveres szolgálat ellátására, és hogy mindezt továbbítani kell a feletteseikhez, jóváhagyásra. A radikálisabbak (Deák emlékezete szerint Bán Róbert, Ekrem Kemál és mások, sőt részben még Szabó „bácsi” is) ismét felvetették, hogy korai még a fegyverletételről tárgyalni, hiszen – ahogy már a tárgyalás elején is kijelentették – a választásokig nem teszik le a fegyvert. Kiderült, hogy Ekremék bíznak a nyugati támogatásban, az ENSZ-csapatok beavatkozásában. Az őrnagy ezt megalapozatlan illúziónak tartotta, majd nyílt fenyegetést is megkockáztatott: amennyiben reggel hétig nem teszik le a fegyvert, harckocsikkal megerősített lángszórós és vegyi alakulatokkal megsemmisítik a csoportot. Végül a felkelők egymás között abban állapodtak meg, hogy ők senkit nem küldenek el maguk közül, csak az teszi le a fegyvert, aki akarja. A döntésekben Szabó „bácsinak” jutott a főszerep. Ekkor a külső helyiségekből sorozatlövés hallatszott. Erre az őrnagy felállt, és kijelentette, hogy ilyen viszonyok között nem tárgyal tovább. Ám állítólag géppisztollyal visszatérítették, és még megbeszélték azt is, hogy milyen módon vonuljanak el azok a felkelők, akik nem kívánnak ott maradni. A tárgyalás hajnali fél négyig tartott.⁷

Egy-két órával később azonban a Honvédelmi Minisztérium parancsára a Bem laktanya száztíz katonája és a hozzájuk csatlakozó húsz rendőr az I. kerületi rendőrkapitányságról Kővágó Sándor alezredes vezetésével és szovjet harckocsizók támogatásával bekerítette a Széna tériek bázishelyét. Azért született döntés a csoport felszámolásáról, mert állítólag szovjet járőrökre lőttek. A felkelők és parancsnokaik egyaránt kilátástalannak ítélték az ellenállást, csaknem valamennyien elmenekültek. (A legnagyobb egységük pilisi bányászokból állt, akik lefoglaltak egy munkásszállót Pilisszentivánon, és ott várták, hogy visszatérhessenek.) A katonák a földalatti-építkezés épületében foglyul ejtett tucatnyi embert igazoltatták, majd hazaküldték, és az ott talált fegyvereket elszállították. Bálint százados parancsnoksága alatt harminc-negyven főt hátrahagytak, hogy a felkelők visszatérését meggátolják.⁸

A kormány tűzszüneti határozata után

A történtek meglepetésként érték 28-án déltájban Ekrem Kemált, aki a támadáskor nem tartózkodott a Széna téren. A bámészkodóktól értesült arról, hogy a felkelőket szétkergették a katonák, és átvették a környék ellenőrzését. A csoport huszonöt-harminc fiatal tagja (mindannyian ipari tanulók) azonban a bázis visszafoglalására készült. ők azért is el voltak keseredve, mert az volt az otthonuk, az utcán áztak-fáztak, hajlék nélkül maradtak. Ekrem le akarta beszélni őket a támadásról, mert veszélyesnek ítélte az akciót. Ebben segítségére volt az egyik Széna téri vezető, Csecskán Sándor is. Végül este abban állapodtak meg, hogy ők ketten felkeresik a Bem laktanya parancsnokát, és tárgyalásos úton próbálják visszaszerezni a Széna teret. Ha viszont este tízig nem térnek vissza, az ipari tanulók megtámadják a Széna téren lévő honvéd egységeket.⁹

A tárgyaláson Kővágó alezredes ismertette a kormány tűzszüneti felhívását, Ekremék pedig az ipari tanulók szándékát, és küldetésük célját. Kővágó a feletteseitől kért instrukciókat. Kovács István vezérőrnagy (Borus százados közvetítésével) utasította a Bem laktanya parancsnokát, hogy fogadja el a felkelők követeléseit: engedjék őket vissza a bázisukat, ha ennek fejében együtt járőröznek majd a katonákkal, és a tizenhat évesnél fiatalabbakat hazaküldik.¹⁰

Ekkor félbemaradt a tárgyalás, hogy Ekrem és Csecskán visszatérhessen, és megnyugtassa, tájékoztassa a fiatalokat, majd másfél óra múlva, tizenegykor ültek le ismét a tisztekkel. Ekkor már velük volt Sesler Ottó is, aki ekkoriban szintén a Széna tériek egyik vezetőjének számított. Kővágó alezredes-parancsnok mellett Tóth Béla és Fábián Jenő századosok, valamint Deák Ferenc őrnagy foglalt helyet a tárgyalóasztalnál.

Nagy Imre tűzszüneti felhívását Ekrem a gyengeség jeleként értékelte. Így lényegesen kedvezőbbnek ítélte a tárgyalási pozícióját: „A tűzszünetet nem mi kértük, hanem az Önök kormánya, a feltételeket én fogom megszabni, mert én hiába kötöm meg az egyezményt, ha az egységeim nem mennek bele.” Emellett teljesen elfogadhatatlannak minősítette a kormány összetételét, nemhogy Nagy Imrét, de még Kovács Bélát sem ismerte el.¹¹ A konszenzus reménytelennek tűnt. Ekkor Butkovszky Emánuel, a Forradalmi Szövetség vezetője telefonon kereste Ekremet. Előbb Deák őrnaggyal beszélt, aki arra kérte, hogy hasson valahogy a Széna téri küldöttek frontemberére, hogy ne erővel próbálja a kérdést megoldani, mert ez kudarcra van ítélve a katonák képzettségével és technikai fölényével szemben. Butkovszky – hasonlóan a korábbi tárgyaláshoz – továbbra is a fegyverletételt sürgette, és nyomatékosan felhívta Ekrem figyelmét arra, hogy amennyiben ilyen magatartást tanúsít, a Forradalmi Szövetség semmiféle felelősséget nem vállal érte. Ekrem iránta sem mutatkozott barátságosabbnak: kijelentette, hogy semmilyen utasítást nem fogad el tőle, és semmi szüksége sincs a Forradalmi Szövetségre.¹²

Mindezek ellenére – nem tudjuk, minek a hatására – Ekrem lehiggadt, és megkezdődött a tárgyalás konstruktív szakasza. Több órás vita után a felek elhatározták, hogy írásos megállapodást kötnek. Így készült el a nyolcpontos Tüzet Szüntess Egyezmény az alábbi szöveggel:

„1. Budapest II., Széna téri földalatti felvonó területét a pf. 7015 alakulat csapatai 1956. október 29-én 02. 00 óráig kiürítik, és átadják azt rendelkezésének, illetve rendeltetésére.

2. Rádiónak és a sajtónak sem a szabadságharcosok, sem a pf. 7015 alakulat részéről valóságnak nem szolgáltattunk [sic], továbbá javaslatot teszünk, hogy valótlan híreket ne közöljenek.

3. Biztosítjuk a szovjet csapatok és [a] honvédségi alakulatok szabad elvonulását, kivéve az ÁVH-t.

4. A Nemzetközi és Magyar Vöröskereszt által nyújtandó segítségképpen küldött javak átvételét korlátozás nélkül biztosítjuk. (Kivételt képez a fegyver, [a] lőszer és a robbanóanyag.)

5. Megegyeztünk abban mindkét fél részéről, hogy egy-egy fő járőr párt [sic] indítunk a térképen megszabott vonalon. Úgy a szolgálat alatt, mint a szolgálat után kölcsönös garanciát vállalunk, hogy az egymás birtokában lévő fegyvereket és lőszert sem erőszakos, sem más egyéb formában egymástól el nem sajátítunk [sic], illetve el sem veszünk, és nem cserélünk.

6. A járőr párok kijelöléséért, eligazításáért a pf. 7015 alakulattól Nagy Imre [Nagyimre Imre] fhdgy. felelős, a szabadságharcosok részéről Ekrem Kemál alparancsnok felelős. A járőr katona tagja egyenruhában, géppisztollyal, a szabadságharcos tagja pedig polgári ruhában, piros-fehér-zöld karszalaggal és géppisztollyal fog közlekedni.

7. A járőrök menetvonala: Széna térről kiindulva – Vérmező út – Várfok utca – Keleti Károly utca – Marczibányi tér – Lövőház utca – Fény utca – Retek utca – Várfok utca bezárólag. A 7-es számú katonai körzethez tartozó területre indítandó járőrök csak a 7-es számú katonai parancsnok jóváhagyása után indulhatnak.

8. Jelen szerződés mindkét fél részéről érvényben marad a rend teljes helyreállításáig.
A szabadságharcos csoport fegyvereit, lőszerét felsőbb szervek utasítására az akkori kijelölt alakulatnak fogja átadni.

Érvénybelépés ideje az aláírás pillanatától. Budapest, október 29-én.

Aláírók: Ekrem Kemál, Csecskán Sándor, Sesler Ottó, illetőleg Kővágó Sándor alezredes, Tóth Béla százados, Deák Ferenc őrnagy.”¹³

A felkelők visszakapták a bázishelyüket, és már hajnalban közösen járőröztek a Bem laktanya katonáival. Szabó János főparancsnok azonban nem akarta elfogadni az egyezséget, és emiatt súlyos vitába keveredett Ekremmel, aki viszont hangsúlyozta, hogy be kell tartani az aláírt megállapodást.¹⁴ Szabó elsősorban azt sérelmezte, hogy a felkelők nem kapták vissza elkobzott fegyvereiket. Délelőtt be is ment a Bem laktanyába, és azzal fenyegetőzött, hogy ha a fegyvereket nem adják vissza, a szerződést hatálytalanítja. Kővágó alezredes közölte, hogy a Széna tériek fegyvereit a katonák már beszállították a Honvédelmi Minisztériumba. A II. kerületi rendőrkapitányság jelen levő három tisztje amiatt elégedetlenkedett, hogy az egyezség szerint a rendőrség nem vesz részt a közös járőrözésben. Éppen az új összetétel lehetőségét kezdték volna megvitatni, amikor berohant valaki: „Ti itt tárgyaltok, a Köztársaság téren meg gyilkolják a magyarokat!” A disputa félbeszakadt, Szabó „bácsi” felugrott, és a hírnökkel együtt elrohant.¹⁵

Ezzel értek véget a Széna tériek tűzszüneti tárgyalásai. A csoport ezután betagozódott az egységes nemzetőrségbe, és a felkelők fő sérelme is megsűznt azzal, hogy ismét fegyverhez juthattak.

A tárgyalások résztvevői közül a felkelők két vezetőjét, Szabó Jánost és Ekrem Kemált 1957-ben halálra ítélték, és kivégezték, Kővágó Sándor alezredest másfél évre ítélték, Deák Ferenc őrnagy ellen nem indítottak eljárást.

1 A Corvin köziekkel folytatott tárgyalásokról a Corvinisták 1956 című kötetemben írtam (Budapest, 2001, 1956-os Intézet).

2 Kovács István vezérőrnagy parancsát Sűzcs Miklós ezredes vagy Zólomy László ezredes tolmácsolta.

3 Kővágó Sándor jkv. 1957. február 8. Történeti Hivatal (TH) V-150006/2; Suri János jkv. 1957. május 9. TH V-150381/5.

4 Kővágó Sándor jkv. 1957. február 8. TH V-150006/2.

5 A Forradalmi Szövetségről kevés adatunk van, akárcsak más forradalmi szervezetekről, amelyek október 28-a előtt jöttek létre. Butkovszky Emánuel már az első napoktól részt vett a forradalmi eseményekben, később a Fő utcai Katonai Ügyészség és Bíróság épületében berendezkedett fegyveresek parancsnoka lett, a forradalom leverése után pedig emigrált. Kovács Dénes személyéről, tevékenységéről alig van információnk.

6 Az október 27-i tárgyalás részleteit – a sok résztvevő ellenére – csaknem kizárólag Deák őrnagy tanúvallomásaiból ismerjük. Szabó és Bán kihallgatásai során erről nem történt említés, Ekrem pedig tagadta a részvételét. Tekintve, hogy a Deáktól származó ellenőrizhető információk távolról sem mindig megbízhatóak, itt nagyobb a tévedés lehetősége, mint e dolgozat más részeinél.

7 Deák Ferenc jelentése d. n., tanúkihallgatási jegyzőkönyv, 1957. január 2; tanúvallomás, 1957. január 8. Hadtörténeti Intézet Levéltára (HL) 00115/56; tanúvallomás, 1957. július 15. FB 2383/57.

8 Kővágó Sándor jkv. 1957. február 8. TH V-150006/2; Suri János jkv. 1957. május 9. TH V-150381/5.

9 Ekrem Kemál önvallomása 1957. február, jkv. 1957. május 10. FB 2383/57.

10 Kővágó Sándor jkv. 1957. február 11. TH V-150006/2; Ekrem Kemál önvallomása 1957. február; Szabó József tanúvallomása 1957. július 22. FB 2383/57.

11 Deák Ferenc jelentése d. n. HL 00115/56; Ekrem Kemál–Deák Ferenc-szembesítési jegyzőkönyv, 1957. május 13., Deák Ferenc tanúvallomása 1957. július 15.; Szabó József tanúvallomása 1957. július 22. FB 2383/57.

12 Ekrem Kemál–Deák Ferenc-szembesítési jegyzőkönyv, 1957. május 13., Ekrem Kemál tárgyalási jegyzőkönyv, Deák Ferenc tanúvallomása 1957. július 15. FB 2383/57.

13 Az Ekrem Kemál emlékezete szerint hat példányban készült egyezséget Szabó József őrnagy gépelte le. Kettőt a kormány kapott, kettő a laktanyában maradt, egy-egy pedig Szabó János parancsnoknál és nála (önvallomása 1957. február, FB 2383/57).

14 Ekrem Kemál tárgyalási jegyzőkönyv, 1957. július 3. FB 2383/57.

15 Szabó József tanúvallomása 1957. július 22. FB 2383/57; Deák Ferenc tanúkihallgatási jegyzőkönyv, 1957. január 2. HL 00115/56; Kővágó Sándor jkv. 1957. február 11. TH V-150006/2.