Alább kísérletet teszek arra, hogy a hatvanas évek magyar társadalmának néhány vonatkozásáról képet adjak. Nem folytattam új kutatásokat, ezért elsősorban azokra a korabeli szociológiai, statisztikai kutatásokra támaszkodtam, amelyek a vizsgált korszakban jelentek meg, illetve saját emlékeimet elevenítettem fel, korabeli újságok és folyóiratok segítségével.

Amikor a szociológus, történész, statisztikus a rendelkezésére álló információk alapján megállapításokat tesz, azokat az általa az írás időpontjában képviselt, elfogadott értékek alapján teszi. Ez még akkor is igaz, ha a kutató ezt nem tudja, vagy éppen arra törekszik, hogy a legszigorúbban pozitivista módszerekkel éljen. Bárki, aki a társadalomról beszél, ír, a tényeket egy létező értékrend alapján rendszerezi, s ítéletei, következtetései ezt az értékrendet tükrözik.

Éppen ezért elfogadható és méltánylandó, ha egy társadalomtudós az évek múlásával ugyanabból a tényanyagból, ugyanazokból az információkból a korábbitól többé-kevésbé vagy éppen merőben eltérő következtetéseket von le. Az ilyen magatartás nem köpönyegforgatás (s nem is pártos történelemszemlélet), hanem a világról való tudás megváltozása, korábban nem ismert információk átértékelődése és beépülése a tudományos ismeretekbe. Természetesen nem alapvető világnézeti változásokra gondolok (bár azt sem tartom megbocsáthatatlan bűnnek), hanem a bekövetkezett és megélt történelmi változások alapján a korábbi ismeretek átértékelésére.

Magam a hatvanas évek második felétől végeztem empirikus szociológiai kutatásokat, s a hetvenes években folytatott kutatásaim is szinte kivétel nélkül kiterjedtek a korábbi évtized(ek)re.¹ Jelen dolgozatom leginkább a történeti szociológia kategóriájába tartozik, hiszen másodlagos forrásokkal dolgozom, gyakran kritika tárgyává teszem a korabeli művekben szereplő megállapításokat, nem kímélve a magaméit sem.

A társadalmi mobilitás és annak értelmezései a változó időben

Mit jelent egy társadalmi jelenség megváltozott értékelése? A társadalmi mobilitás nagyon fontos kategória volt a létező szocializmus idején (és persze fontos minden társadalomban ma is), s legalább ilyen fontos volt magának a jelenségnek az ideologikus értelmezése is. A hatvanas–hetvenes években még a rendszerrel szemben kritikus szociológusok is pozitív értékként kezelték a fölfelé irányuló mobilitást. Különösen az intergenerációs (tehát generációk közötti, nagyobb részben a tanulás, kisebb részben egyéb okok eredményeképpen bekövetkezett) mobilitásnak tulajdonítottak nagy jelentőséget. A családjuk társadalmi státusához képest fölemelkedő fiatalokat többnyire magam is szerencsésnek tartottam, s a rendszer kevés dicsérhető eredménye közé soroltam, hogy a munkás- és parasztfiatalok egyetemi, főiskolai továbbtanulásuk révén följebb kerülhettek a társadalmi hierarchiában. Az intragenerációs mobilitást pedig (vagyis a saját életükben „magasabb”, értékesebbnek ítélt társadalmi csoportba kerülést) mind a politikusok, mind a társadalomtudósok a rendszer komoly és elismerésre méltó eredményei között emlegették.

Mi késztetett számos szociológust, történészt, társadalomkutatót arra, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat igen figyelemreméltónak és vizsgálatra érdemesnek tartsa? Miért nem helyezett a szociológia nagyobb súlyt annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy a mobilitás – különösen az intragenerációs – milyen súlyos kulturális, identitászavarhoz vezető problémát generál? Figyelmet érdemelnek Andorka Rudolf gondolatai, amelyek 1970-ben (!) láttak napvilágot: „Hangsúlyozni kell, hogy [...] a társadalmi csoportok nem alkotnak társadalmi hierarchiát. [...] Éppen ezért kerüljük a más mobilitásvizsgálatokban alkalmazott ťfölfeléŤ és „lefelé” mobilitás fogalmát.”² Mindazonáltal a nagypolitika számára nemhogy eliminálandó fogalom lett volna a fölfelé és a lefelé, hanem egyenesen a politika sikereként könyvelték el, s a propagandában hasznosították a fölfelé irányuló mobilitás eredményeit, azok társadalmi gyökerétől függetlenül.

Hogy ennek mi volt az oka, annak megválaszolásához vissza kell mennünk az időben.
A második világháború előtti magyar társadalom – túl az első világháború, a Tanácsköztársaság, a fehérterror, Trianon traumáján – megmerevedett társadalom volt, szegény és kasztosodott. Olyan posztfeudális világ, amelyben a szegénység leküzdhetetlen volt, a paraszti életből, de még a munkáslétből is csak ritkán és nehezen lehetett kitörni. A két világháború közötti magyar társadalmat nem lehetett leírni a kor nyugati szociológiájának kategóriáival. A hárommillió koldus nemcsak metafora volt, hanem súlyos valóság. Ugyanakkor a paraszti kultúra – éppen a nyugat-európai fejlődéstől való elmaradás miatt – igen intenzíven létezett. A szegénység konzerválta az évszázados paraszti értékeket. Konzerválta, s ez volt millióknak szinte az egyetlen esélye a túlélésre. A parasztság a lakosságnak mintegy a felét tette ki a két világháború között, s arányuk alig csökkent, miközben a fejlett európai országokban
(s különösen az Egyesült Államokban) megindult a parasztság létszámának jelentős csökkenése, s ezzel párhuzamosan az iparban és az úgynevezett harmadik szektorban foglalkoztatottak létszámának és a népességen belüli arányának növekedése. Magyarországon különösen magas volt a föld nélküli napszámosok, cselédek száma még a szomszédos országokhoz képest is.³ A Horthy-korszakban a nem mezőgazdasági fizikai dolgozók jelentős hányada is rendkívül alacsony presztízsű munkát végzett, a szociális biztonság (egészség- és nyugdíjbiztosítás, munkanélküli segély) alacsony színvonalú volt, kevés embert érintett, a családi pótlékot is csak egyes kiemelt iparágakban nyújtották a munkásoknak.

A parasztság számára a falusi nyomorból való kitörésnek igen szerény lehetőségei léteztek, ami azt jelentette, hogy a megcsontosodott struktúra szétrobbanthatatlannak látszott. Olyan foglalkozások álltak nyitva a parasztok előtt, mint az ipari, építőipari segédmunka, az altisztség, s nagyon keveseknek az önálló iparossá válás, ám az is többnyire csak az alacsony presztízsű szakmákban. A munkások számára a följebb kerülés még kevésbé volt lehetséges. A Horthy-korszak elitjét a nagypolgárság (burzsoázia) és az arisztokrácia adta, közéjük bekerülni gyakorlatilag lehetetlen volt. Kiáltó volt az ellentét a társadalom csekély létszámú fölső és óriási tömegeket kitevő alsó rétegei között. Ezt az ellentétet írók és haladó szellemiségű társadalomtudósok egyaránt élesen bírálták.⁴

A felszabadulás után a társadalmi és politikai változások nyomán megsűznt, illetve erodálódott a polgári középosztály, az arisztokrácia és a nagypolgárság, miként a zsidó polgárság is töredékére zsugorodott, nagyobb részben a holokauszt, kisebb részben a kivándorlások miatt. A deklasszálódott birtokosok, arisztokraták, burzsoák vagy emigráltak, vagy életben maradásuk érdekében igyekeztek „beilleszkedni”. Később, az ötvenes években pedig a kommunista hatalom mint osztályidegeneket intézményesen is kiiktatta őket a társadalomból (kitelepítések, fizikai munkára kényszerítés, javaiktól való megfosztás stb.). Ezekkel az emberekkel kapcsolatban kimondhatjuk – anélkül, hogy Andorka megállapításának általános érvényét kétségbe vonnánk –, hogy a társadalmi hierarchiában lefelé mozogtak. Az esztergályossá lett kúriai bíró, a közérteladónak kényszerült nagybirtokoslány, a kistisztviselővé, fordítóvá vált arisztokrata életében tragikus törést jelentett a társadalmi státus megváltozása. A nagy- és középvállalkozókat, a földbirtokosokat, az arisztokráciát az új társadalom teljesen kiiktatta soraiból, a szerencsésebbek valamilyen szakmai munkához juthattak (már amennyiben volt olyan szakképesítésük, amely lehetővé tette, hogy politikailag semlegesnek ítélt állásba kerüljenek), a szerencsétlenebbek a társadalmi hierarchia aljára kerültek, s ott is megbélyegzettként, stigmatizálva éltek. Mindközönségesen az osztályidegen kategóriába sorolódtak.

Ugyanakkor nem kell sem kommunistának, sem szovjetbérencnek lenni ahhoz, hogy az úri Magyarország összeomlását, a korábbi történelmi korszak iszonyatos különbségeinek megszüntetését jónak, hasznosnak, igazságosnak ítéljük. A módszert annál kevésbé! A kommunista és a szociáldemokrata párt abban egyetértett, hogy a fontos állami hivatalokba a „néphez hű” kádereket kell ültetni. A Horthy-korszak köztisztviselői karának lecserélése is a társadalmi igazságosságot próbálta szolgálni, ám túlkapásai miatt éppen az a réteg tűnt el, amely az állam üzemszerű működését biztosíthatta volna.

A megbízható, a társadalom új igényeit megfelelően kielégítő káderek nem tanulhattak egyházi iskolákban. Az elemi vagy általános iskolák (polgári iskolák) zöme (kétharmada), a középiskolák fele a második világháború előtt egyházi kézben volt. Az iskolák államosítása 1948-ban – bár technikai lebonyolítása túl gyors volt, és a szükséges átmenetet nélkülözte, ami jelentős színvonalesést eredményezett – mai szemmel is szükségesnek ítélhető, hiszen ez jelentette az állam és az egyház európai normák szerinti szétválasztását. A legnagyobb veszteséget a katolikus egyház szenvedte el.

Az új elit kialakításához szükséges intézményként hozták létre a NÉKOSZ-t, amelynek előképe a Györffy-kollégium volt. A NÉKOSZ-ban zömmel paraszt- és munkásfiatalokat képeztek (persze nem csak azokat) alap-, közép- és fölső szinten. A rendszer azonban saját káderképzőjétől is megrettent, és az iskolák államosítása után a NÉKOSZ-t is föloszlatta.
A társadalmi mobilitásnak ez a gyorsított, ám erősen átpolitizált, intézményes formája rövid fennállása alatt is igen sok kiemelkedő tudóst, művészt, politikust adott az országnak, de legalább annyi egyéni tragédiának is forrása volt, mert a túl gyors mobilitás, a nem organikus emelkedés a társadalmi hierarchiában sokakat megviselt, s a nagy pszichológiai terhelésre sokan depresszióval, személyiségük torzulásával, öngyilkossággal válaszoltak. A NÉKOSZ-nál is „brutálisabb” beavatkozást jelentett a társadalmi mobilitás kívülről történő befolyásolásában a szakérettségi intézményének bevezetése, amely a kiemelt káderek számára egy év alatt lehetővé tette az érettségi vizsga letételét, majd az egyetemre, főiskolára kerülést. Mindazonáltal a szakérettségizettek közül is számosan szép karriert csináltak.

A mindenki számára kötelező nyolcosztályos oktatás bevezetése, túl azokon a szlogeneken, amelyek az oktatás céljait és tartalmát megfogalmazták, jelentős előrelépés volt a közművelődés terén. A társadalmi igazságosságot szolgálta az esti és levelező oktatás bevezetése, az ipar fejlesztését pedig a műszaki közép- és felsőfokú képzésben részt vevők számának jelentős növelése, amely új iskolák létrejöttével járt együtt (technikumok és műszaki egyetemek).

A hatvanas évekre a Horthy-korszakhoz (de még a korábbi másfél évtizedhez) képest is ugrásszerűen megnőtt (és konszolidálódott) a közép- és felsőfokú oktatásban részt vevők aránya, s a megnövekedett merítési bázist a munkás- és parasztfiatalok biztosították. Ez azt jelentette, hogy a korábbi évtizedekkel szemben sokszorosára nőtt az intergenerációs mobilitás, de megteremtődtek az intragenerációs mobilitás lehetőségei is (például az esti és levelező tagozaton tanulók létszámának jelentős növekedésével). E korszak iskolapolitikájának kritikája az átpolitizáltságot emeli ki első helyen, továbbá az 1962-ig érvényben maradt származási kvóták⁵ bevezetését. A kritika jogosságát nem vonom kétségbe, azonban a politikai szintre emelt igazságszolgáltatás, amely lehetővé tette a legszegényebb rétegekből származó fiatalok számára is a tanulást, s ezzel a magasabb társadalmi státus elérését, nagy lépést jelentett az európai trendekhez való felzárkózásban. A magasabb iskolafokozatokban jelentősen növekedett a lányhallgatók aránya, ami szintén a korábbi történeti korszakban diszkrimináltak rehabilitációját, a nők emancipálódását jelentette, mindazokkal a hátulütőkkel egyetemben, amelyek a felülről vezérelt társadalmi forradalmakat jellemzik.

A hatvanas évekre konszolidálódott az oktatási rendszer, evidenciává vált, hogy az oktatás állami feladat, s a származási megkülönböztetés sokfajta kijátszása is gyakorlattá vált.

A mobilitásnak volt egy másik, az iskolarendszertől kevésbé függő vonulata is, jelesül: előreléptetés a társadalmi hierarchiában politikai érdemekért. A kommunista hatalomátvétel után a megbízható, rendszerhű káderek magas pozícióba kerülhettek, s később vagy megszerezték a poszt betöltéséhez szükséges iskolai végzettséget, vagy a gyakorlatban megtanulták a szakmájukat, vagy csupán pártiskolát végeztek, s ilyenkor lényegében komisszári feladatokat láttak el. Így lehetett suszterból nagykövet (természetesen nyelvtudás nélkül), öntőmunkásból gyárigazgató stb. Ha megnézzük a korabeli lexikonokat, a vezető káderek neve után a legtöbb esetben az az első jellemző tulajdonság: munkás. Sokuk esetében aztán kiderül, hogy keresztülmentek az intragenerációs mobilitás intézményes grádicsain, s nemcsak a pártiskolákat végezték el, hanem szakirányú közép- vagy felsőfokú intézményt is látogattak. A rendszer azonban büszke volt arra, hogy munkások és parasztok gyakorolják a hatalmat, hogy ők vannak magas állami és pártfunkciókban, hogy ők vezetik a gyárakat és a mezőgazdasági üzemeket. Álljon itt egy jellemző életrajz!

Zsofinyec Mihály (Kispest, 1906–) öntőtanonc, majd a Hofherr–Schrantz-gépgyár üzemi bizottságának elnöke, később munkásigazgató, majd vezérigazgató volt; minisztersége után a Rákosi Mátyás Művek igazgatója lett. Nehézipari, kohó- és gépipari, valamint középgépipari miniszter⁶ volt.

De Aczél György, Benkei András, Biszku Béla, Bondor József, Czinege Lajos, Dobi István, Dögei Imre, Fock Jenő, Havasi Ferenc, Kádár János, Kisházi Ödön, Kiss Károly, Losonczi Pál, Marosán György, Nagy Józsefné, Nezvál Ferenc, Nyers Rezső, Párdi Imre, Puja Frigyes⁷ neve után is az áll, hogy munkás, illetve paraszt.⁸ A rendszer természetesen nem nélkülözhette a legmagasabb szinten sem az iskolázott kádereket, vagyis a vizsgált korszakban is számos diplomást találhatunk a legfölső vezetésben. De jellemző módon az 1958. január 28-a és 1961. szeptember 13-a közötti Münnich-kormány tagjainak zöme iskolázatlan káder volt. Igazi áttörés még az 1967-ben hivatalba lépő Fock-kormány esetében sem következett be, de ott már nagyobb számban találhatunk iskolázott politikusokat: Orbán László, Polinszky Károly, Schultheisz Emil, Timár Mátyás, Trautmann Rezső, Vályi Péter. Az 1987-től regnáló Grósz-kormány volt az első, amelyben a miniszterek szinte kivétel nélkül felsőfokú végzettséggel rendelkeztek, s többségük a saját szakterületét felügyelte. Ez a nagy átrendeződés (abban az értelemben, hogy a kádereket szakemberek váltották föl) már a Lázár-kormány idején megkezdődött. Jellemző módon a Grósz-kormányban már számosan voltak, akik 1945 után normális úton, nappali tagozaton szerezték felsőfokú végzettségüket.

Ennek a kérdésnek, tudniillik hogy a kormányban hogyan alakult a káderek és a szakemberek száma és aránya, azért szenteltem ennyi teret, mert jól jelzi, hogy a társadalomban, annak különböző szintjein milyen eséllyel szállhattak versenybe a szakemberek a káderekkel. Annak az eldöntésére most nem vállalkozhatok, hogy az MSZMP által szervezett különböző iskolák (Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem, pártfőiskola) milyen színvonalúak voltak, s különösen nem mernék állást foglalni abban, hogy a Szovjetunióban szerzett oklevelek valójában mit értek (a diplomácia, a honvédelem, a közigazgatás és a külügy területein), hiszen sokan végeztek szovjet pártkurzusokat, amelyek gyakran több évesek voltak. (A legfölső pártvezetés tagjai közül sokan végezték el az SZKP főiskoláját.)

A gyárakban a hatvanas évekre kialakult az a jellemző helyzet, hogy az igazgató, az első számú vezető akkor is káder volt, ha rendelkezett (többnyire szakirányú) felsőfokú végzettséggel. S ha csak azzal rendelkezett, akkor úgy csináltak belőle kádert, hogy valamilyen pártkurzusra (is) beiskolázták. Számos olyan mérnöki végzettségű igazgatóval találkozhattunk, akinek igazgatóvá történt kinevezése előtt (túl azon, hogy élveznie kellett a kerületi, nagyobb vállalatok esetében a városi, megyei, illetve országos pártvezetés bizalmát) el kellett végeznie vagy a pártfőiskolát, vagy a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemet, illetve – akinek felsőfokú végzettsége volt – annak szakosító tagozatát. Ez alól azonban mindazok mentesültek, akik a Szovjetunióban végeztek, illetve akik előbb a pártban vagy a KISZ-ben tevékenykedtek, s onnan tértek vissza a szakmájukhoz. Ez utóbbi életpálya a gazdasági élet nagyon sok vezetőjére volt jellemző (egyetem–párt vagy KISZ–szakirányú vezetői beosztás, vagy egyetem–szakmai tevékenység–párt vagy KISZ–közép- vagy felsőszintű szakmai vezetés).
A hatvanas évekre azonban kialakult a gazdaságban egy sajátos munkamegosztás. Az első számú vezető (igazgató, vezérigazgató) mellett vagy alatt szakemberek tevékenykedtek főmérnöki, főkönyvelői, illetve középvezetői beosztásokban. Ekkorra már megkapaszkodhattak a háború előtti középosztály tagjai is középszinten (külkereskedelmi levelező, beosztott mérnök, közgazda) és a kevésbé exponált helyeken – ha nem nagyon ismerték a múltjukat –, és békésen dolgozhattak. A Rákosi-korszak brutális káderpolitikája, ahogy az időben haladunk előre, egyre inkább föllazult, s a szakértelem mind nagyobb jelentőségre tett szert.

Arra vonatkozóan nincsenek megbízható statisztikai adatok, hogy a politika által megtámogatott karrierek milyen mértékben befolyásolták a társadalom egészének formálódását, de a módszer közvetett és közvetlen hatása rendkívül jelentős volt, mert morális zülléshez vezetett. Mindazok, akik azt tapasztalták környezetükben, hogy olyan személyek kerülhetnek vezetői pozícióba, akik szakmailag alkalmatlanok, de politikai tevékenységükkel kiharcolták
a magasabb státust, joggal érezték úgy, hogy feje tetejére állt a világ. Az ötvenes években nagyon jellemző volt, hogy a politikai hűség, a rendszerkonform magatartás gazdasági előnyökkel járt, a hatvanas évekre ez a tendencia ugyan enyhült, de nem sűznt meg. A hatvanas években a szakmai alkalmasság és a politikai hűség együttállása biztosította a leggyorsabb előrejutást. Saját szociológusi tapasztalatomból ismerek számos olyan kitűnő szakembert, aki azért vállalt pártfunkciót, vagy csak azért lépett be a pártba, hogy szakmai karrierjét meg tudja valósítani.

Az egyik nagy elektromos alkatrészgyár műszaki igazgatója (akkor főmérnöke), korábban a Bolyai Akadémia (a Ludovika műszaki megfelelője) ösztöndíjasa, azért lépett be a pártba, mert különben nem nevezték volna ki igazgatóhelyettesnek, s később azért vállalta a kerületi pártbizottsági tagságot, hogy a vállalat igazgatója lehessen. A párttagság a legalsó szintű vezetőkig jelentősen befolyásolta a karrierlehetőségeket. Azt nem mondhatjuk, hogy pártonkívüliek nem tölthettek be alsó, illetve középvezetői posztot, de a pártonkívüliek mindig hátrányban voltak a párttagokkal szemben.

Bár formálisan 1962-ben megszűnt a származás figyelembe vétele a közép- és felsőfokú oktatási intézményekbe való bekerülésnél, a statisztikák (mind a tudományos célra készültek, mind pedig a politikai indíttatásúak) fontos mutatónak tartották, hogy az intergenerációs mobilitás hogyan alakul. A pártvezetés különböző megnyilvánulásaiban gyakran találkozhatunk olyan dicsekvésekkel, amelyek arra utaltak, hogy hazánkban a munkás- és parasztszármazású fiatalok hány százaléka került a felsőoktatásba. Arról már ritkábban esett szó, hogy a felsőoktatásban (de még a középfokú oktatásban is) jelentős presztízskülönbségek voltak a különböző szakterületek között. A hatvanas–hetvenes években a SOTE-n voltak olyan évfolyamok, amelyeken csak mutatóban volt egy-két parasztszármazású orvostanhallgató, de munkásszármazásút is alig találhatunk, ugyanakkor az orvosdinasztiákból származók aránya elérte a 25-30 százalékot. A felsőfokú technikumokban, tanító- és óvónőképzőkben ugyanakkor gyakran a hallgatók fele vagy ennél is nagyobb aránya származott kétkezi munkások családjából. A műszaki egyetemeken a szakoktól függően eltérő volt a helyzet. Az építészhallgatók között alig lehetett találni munkás-paraszt származásút, a gépészek, kohászok között viszont annál nagyobb arányban. Nyilvánvaló, hogy a szak társadalmi presztízse határozta meg, kik kerülnek egy adott felsőoktatási intézménybe. A magas presztízsű szakmákban alacsony, az alacsony presztízsű szakmákban magas volt az alulról jövő fiatalok aránya.

Természetesen azok a mutatók, amelyek egy társadalom mozgékonyságát, nyitottságát mérik, a polgári világban is fontosak voltak, s ma is azok, Magyarországon azonban a mobilitás egészen a rendszerváltozásig politikai kérdés volt. Az iskolarendszeren át vezető fölemelkedés – politikai beállítódástól függetlenül – a társadalomtudósok számára is fontos mutató volt, hiszen a társadalmi igazságosság, az alsóbb társadalmi rétegek gyermekeinek fölemelkedése ezen az úton valósulhatott meg. Ugyanakkor a hatvanas években „gyűrűzött be” Magyarországra is a tudományos-technikai forradalom szlogenje, s mind a tudomány, mind a politika embereit foglalkoztatta a kérdés, hogy a tudományos és technikai kihívásoknak hogyan lesz képes eleget tenni az ország.

Társadalomtudósok, technokraták és politikusok eltérő indíttatás következtében ugyan, de valamennyien azt gondolták, hogy az iskolarendszernek olyannak kell lennie, hogy az biztosítsa a munkás- és parasztszármazású gyermekek tanulás útján történő fölemelkedését. A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére a hatalom törekvése egybeesett a társadalomirányítás racionális követelményeivel: szakposztokon szakembereknek kell tevékenykedni. Ez alól a párhuzamos pártirányítás képezett kivételt, de a hatvanas évek közepétől már a különböző szintű pártbizottságokban (kerületi, városi, megyei stb.) is egyre több vezető pártfunkcionárius rendelkezett szakirányú felsőfokú végzettséggel. A megyei pártbizottságok mezőgazdasági osztályain többségében agrárszakemberek, az ipari osztályon műszaki szakemberek tevékenykedtek. Igaz, a „csak káderek” sem tűntek el, érdemeikért elvárták (s többnyire meg is kapták), hogy nyugdíjazásukig megtarthassák pozíciójukat, de a gazdasági élethez hasonlóan a pártapparátusokban is megjelentek a káderek mellett a szakemberek. A káder nem vész el, csak átalakul népi bölcsesség igaz maradt, de minél fontosabb volt egy terület gazdaságilag, annál inkább törekedett a politika arra, hogy azt szakemberek (is) irányítsák. A megyei pártbizottságokon gyakran lehetett tapasztalni, hogy az illetékes osztályvezető ugyan szakképzettség nélküli káder volt, ám mellette iskolázott szakemberek biztosították (a kor szellemének megfelelő) hozzáértést. Ennek köszönhető a már bemutatott párt–szakma–párt, illetve szakma–párt–szakma típusú karrierek sokasága.

A rendszerváltozás után a volt MSZMP- és KISZ-káderek nemcsak azért voltak képesek politikai hatalmukat gazdasági hatalommá konvertálni, mert közel voltak a tűzhöz, és hatalmas kapcsolati tőkével rendelkeztek, hanem azért is – és elsősorban azért –, mert nemcsak káderek voltak, hanem olyan szakemberek, akik politikai tisztséget töltöttek be. Az a fiatal, aki intergenerációs mobilitás részese volt (munkás-, parasztszülők gyermekeként egyetemet végzett), s előbb a szakmájában helyezkedett el, majd onnan „kiemelték” (amihez természetesen az is kellett, hogy a kiemelést maga a pályakezdő szakember is akarja), s politikai funkcióba helyezték (például mérnökként a megyei pb-re került politikai munkatársnak, aki az ipart felügyelte), néhány év után már sikerrel pályázhatott (nem a mai értelemben vett pályázatra gondolok!) egy középvállalat igazgatói, főmérnöki posztjára. S aki a politikában hosszabb időt töltött el, s fölsőbb pártszerveknél funkcióhoz is jutott, annak már jó esélye volt arra, hogy magas államigazgatási (minisztériumi) beosztásba vagy egy jelentős nagyvállalat első vonalába kerüljön.

Szerényebb előbbre jutási lehetőséget biztosított a helyi (vállalati, munkahelyi) pártalapszervezetnél betöltött (többnyire nem függetlenített) funkció (párttitkárság, pártvezetőségi tagság), de mindenképpen növelte a vállalati hierarchiában való előbbre lépés esélyeit, hiszen még a középvezetők kinevezésébe is beleszólt az üzemi négyszög (munkaadó, párt, KISZ, szakszervezet), eminensen a párt, a kinevezéskor nagy fontosságú káderanyagot pedig ugyan a személyzeti vezető állította össze, a végső jóváhagyás mégis a párttitkárra maradt. Aki tehát „benne volt a pikszisben”, annak növekedtek a följebb jutási esélyei.

Aki a mindennapokat teljesen átszövő politikát negligálta, annak a karrieresélyei jelentősen csökkentek. A hatvanas évek közepére, végére előállt az a felemás helyzet, hogy a dolgozó népesség jelentős része cinikusan tudomásul vette a játékszabályokat, alkalmazkodott hozzájuk, csupán azért, hogy megélhetését, illetve jobb megélhetését biztosítsa. Bár a párttagok száma „csak” súrolta a milliót, vagyis az aktív népesség negyede-ötöde volt párttag, a vezetők esetében ez az arány sokkal magasabb volt, s csak néhány területen tehették meg a legkiválóbb, megkerülhetetlen szakemberek, hogy nem vették figyelembe a kor szokásrendjét, nem alkalmazkodtak a trendhez.

Nyilván nem törekedtek a párttagság nyújtotta előnyökre a kvalifikálatlan munkások, akiknek semmi esélyük nem volt a fölfelé mobilitásra, miként a mezőgazdasági fizikai vagy a kétlaki munkások is fütyültek a politikára. De a kistisztviselők, beosztott pedagógusok, mérnökök, pozíciójukkal elégedett szakmunkások is kívülről figyelték a karrierért taposókat. (Kivéve azokat a munkahelyeket, ahol a helyi pártvezetés elvárta, hogy minél többen legyenek párttagok, s szinte kötelezték a dolgozókat, hogy belépjenek a pártba.)

Minél familiárisabb volt egy munkahely, annál kevésbé volt jelentősége a politikának
(s így a párttagságnak is, illetve cinikusan mindenki belépett a pártba, s egy baráti társaság volt az alapszervezet), és minél nagyobb társadalmi jelentőséget tulajdonított a nagypolitika egy üzemnek, annál inkább figyelt az ott folyó pártmunkára, káderpolitikára. S mivel a hatvanas években az iparosítás (vegyipar, kohászat, bányászat, építőipar) a politika által igencsak preferáltnak számított, azoknak a már létező, illetve születő nagyvállalatoknak, amelyek élvezték a legfölső politikai hatalom kiemelt érdeklődését, a pártmunka területén is kiemelkedőt kellett nyújtaniuk. A szocialista ipar óriásaiban, az úgynevezett szocialista városokban – Csepelen, Ózdon, Salgótarjánban, Leninvárosban, Kazincbarcikán – a kiemelt beruházások és iparágak vezetőit (s nem csak az első számút) igen alapos sűzrővizsgálatok alapján nevezték ki. Fontos gyárak vezérigazgatói, illetve függetlenített párttitkárai gyakran az MSZMP KB tagjai is voltak, de a megyei, járási, városi, kerületi pártbizottságba mindenképpen bekerültek.

A nagy állami gazdaságok esetében hasonló volt a helyzet, s néhány mezőgazdasági termelőszövetkezetre is kiemelten figyelt a politika. A legtöbb téesz azonban a helyi (járási, megyei) hatalmasságoknak kiszolgáltatva élte mindennapjait.

A mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya a világtrendeknek megfelelően fokozatosan csökkent, bár ez a csökkenés messze elmaradt az európai átlagtól. (Amikor már a fejlett európai országokban 10 százalék alatt volt a mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya, Magyarországon még meghaladta a 30 százalékot.) A csökkenés több módon zajlott. Egyrészt az elhalálozás és a nyugdíjazás okozott természetes fogyást, másrészt a gyermekek középiskolába kerültek, vagy szakmát tanultak, s vagy végleg elmentek falujukból, vagy a környéken kerestek maguknak (nem mezőgazdasági jellegű) munkát, harmadrészt az ingázó, városban dolgozó parasztok is jelentősen csökkentették a mezőgazdaságban dolgozók létszámát, illetve népességen belüli arányát. Ez utóbbi csoporttal kiemelten kell foglalkoznunk.

A mezőgazdasági munkát ipari, építőipari munkára lecserélők intragenerációs mobilitáson estek át. A hazai irodalomban nincsenek pontos adatok az intragenerációs kilépő mobilitásra vonatkozóan, vagyis nem tudjuk, hogy egy adott időszakban pontosan hányan és milyen irányban hagyták el társadalmi osztályukat, foglalkozási csoportjukat, de azt tudjuk, hogy az intergenerációs és az intragenerációs mobilitás mutatói közel esnek egymáshoz.⁹ Tudjuk azt is, hogy az intragenerációs mobilitás során a legnagyobb arányban a legközelebbi társadalmi csoportba történik átlépés (mezőgazdasági fizikai munkásból ipari-építőipari segéd- vagy betanított munkás lesz). A nagyobb társadalmi távolságokra történő elmozdulások szinte elhanyagolhatók.

A strukturális mobilitás mind az inter-, mind az intragenerációs mobilitásra hatással volt. A gazdasági átrendeződés a különböző ágazatokban dolgozók számának megváltozását tette szükségessé. A strukturális mobilitás eredményeképpen a már jelzett folyamatok értelmezhetővé válnak olyan esetekben is, amikor a mobilitás a személyes ambíciókból nem vezethető le. A vidéki ipartelepítések, a bányászat fejlesztése, a lakótelepek építéséhez szükséges házgyárak, illetve építőipari kapacitás létrehozása, a gazdaság egésze struktúrájának viszonylag gyors átalakulása követelően idézte elő a munkaerő átcsoportosítását, amit a korabeli szociológia a legtöbbször fölfelé irányuló mobilitásként értelmezett.

S itt egy rövid időre meg kell állnunk, hogy elmélkedjünk a fenten és a lenten, a mobilitás értéktartalommal bíró meghatározásán. Az ugyanis kétségtelen, hogy amikor azt állítja a szociológia – és nyomában a politika –, hogy aki a mezőgazdaságból az iparba, a faluból a városba került, fölfelé mozdult, akkor ennek a kifejezésnek értéktartalma van. Hiszen fent lenni jobb, mint lent. De valóban jobb volt-e mindenkinek a fölfelé történő mozgás? A korszak tudományos és politikai értékítéleteit olyan tényezők határozták meg, mint például a város jobb kulturális ellátottsága, a kereskedelem nagyobb áruválasztéka, a jobb (komfortos) lakáskörülmények, a munkaidő rendezettsége és szabályozottsága, a szakmai képzés biztosítottsága, az ipari szervezetekben a munkavállalói érdekvédelem (szakszervezetek), a házastárs (többnyire a feleség) számára munkalehetőség biztosítása, a gyermek iskoláztatási esélyeinek növekedése stb. Mindezek a tényezők többé-kevésbé valóban fennálltak. A nagy ipari beruházásokkal egy időben valóban épültek lakótelepek, ahol a lakásokat a munkások, alkalmazottak kapták meg természetesen bérleményként, a kereskedelmi ellátás valóban jobb volt, szemben a falusi boltokra még a hetvenes években is jellemző állandó kifosztottsággal (jellemző volt a hatvanas évek ingázóira, hogy még a kenyeret is a városból vitték haza hétvégén, nem is szólva más alapvető élelmiszerekről, háztartási vegyiárukról, s különösen a húskészítményekről), s bár gyakran kötelezően kellett túlórázni, a munkaidő normális keretek között, a Munka Törvénykönyvének előírásai szerint alakult, s a túlórákat (többnyire) rendesen megfizették, s bár a lakáshoz jutás sem volt egyszerű és automatikus (sokszor évekig kellett várni), végül is az ötven négyzetméter körüli panellakás a központi fűtéssel, állandó melegvíz-szolgáltatással látszólag messze fölülmúlta a korábbi lakáskörülményeket. S ami a legfontosabb pozitív tényezője volt a teljes család faluról városba költözésének (az ingázással szemben), az az, hogy a család szétszakítottsága megsűznt, újra együtt lehettek. Mindezek (és még számos tényező) pozitív értéktartalmát nem lehet vitatni. Van azonban a fentnek másik oldala is, amely már közel sem mérhető, s nem is fogalmazható meg ilyen egzakt kategóriák segítségével. Ez pedig nem más, mint a korábbi, tradicionális értékek, emberi kapcsolatok, életformaelemek elveszítése, totális megsűznése, s anakronisztikusnak való föltüntetésük, gyakran gúnyolásuk, üldözésük a propagandában.

A falusi társadalomban az évszázadok óta kialakult hagyományok szerint élő, mindenkit ismerő, az egész közösség támogatását, szolidaritását élvező ember egyedül marad, amikor végleg kiszakad korábbi környezetéből. Mindazok az értékek, amelyek a világot rendezetté, érthetővé és élhetővé tették számára, megsűznnek, s olyan új, ismeretlen értékekkel, normákkal, elvárásokkal találja szemben magát, amelyeket felnőttként kell megtanulnia, s korántsem biztos, hogy azokkal képes is lesz azonosulni. Igaz, a lakótelepen nem kell hajnalban fölkelni, és fát vágni ahhoz, hogy a sparheltban be lehessen fűteni, igaz, főidényben nem kell pirkadattól napnyugtáig a földön dolgozni, igaz, a lábasjószág és a baromfiak miatt nem kell állandóan otthon lenni a család legalább egy tagjának, tehát olyan terhektől szabadul meg a fölfelé mobil személy, amelyek látszólag – és egy íróasztal mellett kialakított, objektívnak vélt mérce szerint – alacsonyabb értéket testesítenek meg annál, mint amit ezek helyébe kap, azonban számos sokkal kevésbé materializálható, a szociológia eszközeivel sokkal kevésbé mérhető tényezőt is figyelembe kell vennünk, s ezekről kell szólnunk.

A falusi élet a hatvanas években még mindig rendkívül megerőltető volt, s bár megkezdődött a szerény mértékű gazdagodás (amely például az új házak építésében nyilvánult meg), alig változott a korábbi évtizedekhez képest. Jelen sorok írója még a hetvenes évek közepén is találkozott olyan gazdákkal, akik kézzel vetették a gabonát, és két lóval szántottak, illetve boronáltak, arról nem is szólva, hogy a házépítések jelentős része kalákában történt, vagyis szinte az egész építési szezont építkezéssel töltötte a falu. Az is, aki éppen nem építkezett, mert csak akkor várhatta el a többiek támogatását, ha maga is részt vett mások házának építésében. Ugyanakkor a falusi élet tradicionális beszabályozottsága olyan kereteket biztosított az ott élők számára, amelyek élhetővé tették az életet. A falusi ember jól kiismerte magát saját világában, emberi (rokoni és baráti) kapcsolatai világosak és átláthatóak voltak, s ami ennél is fontosabb: működtek. A különböző generációk tagjai – még ha nem éltek is egyetlen portán – segítették egymást, de segítették egymást a rokonok, a szomszédok is. A falusi élet szerves élet, a falusi világ élő organizmus volt.

Mindazt, amit itt csak jelzésszerűen leírtam, falusi kultúrának nevezhetjük. S még nem szóltam egy olyan tényezőről, amelynek jelentőségét csak a „zöld” mozgalmak megerősödése után kezdte megismerni a világ: a természethez való közelségről, a természettel való organikus kapcsolatról. Nem véletlen, hogy Reymont Parasztok című regénye négy részre tagolódik, s a részek az évszakok nevét viselik. A természet, az időjárás, az állatok életének ritmusa, a növények érési ideje parancsszerűen szabályozta a falusi ember életét, de egyben ez jelentette azt a biztonságot is, amely a világhoz kötötte. A helybéli szokások, a temetések, keresztelők, esküvők, a templomba járás, az ünnepek mind-mind olyan cölöpök voltak, amelyek a biztonság érzését növelték, az ottlét természetességének jelentőségét erősítették. A többgenerációs beágyazottság a falusi ember számára olyan biztonságot jelentett, amelyet nem lehet összemérni a központi fűtéses panellakással, a jobb áruellátással, a garantáltan nyolcórás munkával. Annál is kevésbé, mert mindazok az igények, amelyeket a városi (fölfelé mobil) lét jelentett, nem éltek azokban, akik elszenvedték az intragenerációs mobilitást. Vitathatatlan, hogy a falusi emberek egy része számára is fontos volt a gyermek magasabb iskolázottsága (számos vizsgálat mutatja azonban, hogy a fent horizontja milyen alacsony szinten volt), fontos volt (lett volna), hogy mindennap érkezzen friss kenyér és hús a boltba, hogy az egyszerűbb háztartási eszközökért ne kelljen a közeli nagyvárosba utazni, de mindezeket nem lehet összemérni a fölsorolt spirituális értékekkel.

Amikor vitatom a fentség létjogosultságát, akkor arra is gondolok, hogy a paraszti létformában a legalacsonyabb iskolázottságú emberek is rendkívül sokrétű és komplex tevékenységet végeztek, de a munkássá, még a szakmunkássá válók is meglehetősen egysíkú, kevéssé differenciált munka végzésére voltak kárhoztatva, olyan munkára, amelyben a kreativitásnak szinte semmi szerepe nem volt. Természetesen a modernizálás folyamata, egyáltalán a modern ipari társadalom, de különösen a posztindusztriális társadalom nem a világot komplexen ismerő embereket igényli, hanem a saját posztján jól helytállót, a monotóniatűrőt. Az igazi kreativitást csak egy sűzk vezető réteg esetében várja el (és honorálja), ám ide bejutni a fölfelé mobil parasztoknak semmi esélyük nem volt. A korábbi, természettel szorosan együtt élő, a világ komplexitását a maguk szintjén alaposan értő emberek egy zárt, kívülről erősen szabályozott világba kerültek, amelyben a tevékenységüket mások szabták meg, amelyben a saját kreativitásuk nemcsak fölöslegessé vált, de egyenesen anakronisztikusnak tűnt, amelyben a „nadrágos emberek” felsőbbrendű kinyilatkoztatásai és a fölfelé mobilokat egzisztenciálisan is érintő parancsai sértőek és lenézőek voltak.

A fölfelé mobil falusi ember számára a városba kerüléssel egy hosszú tanulási folyamat kezdődött. El kellett felejtenie mindazt, ami korábban számára fontos, mi több, nélkülözhetetlen volt a mindennapok szervezésében, és meg kellett tanulnia, hogyan kell az új körülmények között életben maradni. Visszatérő történet a panelház erkélyén disznót hizlaló, esetleg (gyakrabban) baromfit tartó munkás, vagy a lakótelepi házak között kiskertet gondozó nagymama, aki sámlijával naphosszat a panelház kapuja mellett ül, hiszen korábbi tudása szerint az emberi kapcsolatok ápolásának egyik bevált módja volt a kapu előtt ülni, és az arra járókkal beszélgetésbe kezdeni.

A fölfelé történő mobilitás során gyakori volt, hogy egy-egy faluból sokan kerültek azonos városi munkahelyre, ami némi vigaszt jelentett a korábbi közösség elvesztéséért, de az idő múlásával az azonos eredetűek is szétszóródtak, s vagy sikerült új kapcsolatokat kialakítaniuk, vagy nem. Akik idősebb korban kényszerültek elhagyni falujukat, azok sokkal nehezebben alkalmazkodtak a városi élethez, közöttük gyakoribb volt az alkoholizálás, a depresszió, az öngyilkosság, a befelé fordulás. A fiatalabbak, mert rugalmasabbak voltak, könnyebben alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez.

Nem szóltam még a fölfelé irányuló mobilitás köztes módjáról: az ingázásról. A nagy fővárosi (lakótelep-) építkezéseknél, a kiemelt ipari beruházásoknál (Sztálinváros, Kazincbarcika, Leninváros, Tiszavasvári stb.) a segédmunkások, betanított munkások zömét kelet-magyarországi falusiak tették ki, nem kis részben cigányok. Ezek az emberek a hetet munkával töltötték, gyakran több száz kilométerre a családjuktól, s a hét végén hosszú vonatozással jutottak csak haza, majd vasárnap éjszaka utaztak vissza. A családi gazdasággal, de legtöbbször a téesszel szemben fennálló kötelezettséget is a feleség teljesítette. A feleség, aki a gyermekeket is nevelte. Még nem létezett a szabad szombat, de gyakori volt, hogy az építkezéseken a szombati napot ledolgozták a munkások, s már péntek éjszaka hazautazhattak, így két sűzk napot a családjukkal tölthettek. A korszak mentségére szolgál, hogy az ingázó, családjuktól távol élő munkások munkásszállásokon lakhattak, viszonylag tisztességes üzemi étkezésben részesedtek, de még azzal a kevés szabad idővel sem tudtak mit kezdeni, amely a munka után rendelkezésükre állt. Az ingázókat szállító vonatokat nevezte a köznyelv fekete vonatnak, s a rajtuk uralkodó állapotokról Schiffer Pál készített nagyszerű dokumentumfilmet hasonló címmel¹⁰.

Az ingázók között nagyon sokan alkoholizáltak, de még ők is hazavitték keresetük jelentősebb részét. Az ingázók egy részéből lettek a városban később véglegesen letelepedők. Azonban az ingázás a családi kötelékek lazulását, gyakran teljes szétesését eredményezte.
A városban dolgozó férjek számára gyakran adódott vagy hasonlóan ingázó, vagy helyi alkalmi női partner, s az egyedül maradt feleség is szeretőt tartott (bár a falu ezt nehezebben tolerálta). Amikor ezekre a kapcsolatokra fény derült, óriási drámák játszódtak le, az eredmény a legtöbb esetben a férj végleges távozása lett, vagyis örökre a munkásszállóra kellett költöznie.

Azért időztem kissé hosszasabban a falusi-városi lét közötti átmenetnél, mert ez volt a legjellemzőbb mobilitási folyamat a hatvanas–hetvenes években. A magyar társadalomban óriási tömegek mozogtak a faluból a város irányába, többnyire kényszerből.

A nemzetközi szociológiai irodalom azt a mobilitást tartja egy társadalom számára a legelőnyösebbnek, amely lépésről lépésre történik (step by step mobility). A szociológiai irodalom nagy klasszikusai – többnyire hatalmas empirikus vizsgálatokkal alátámasztva – azt vallják, hogy az egyén a legkisebb sérüléssel azt a mobilitást viseli el, amely induló helyzetétől nem viszi nagy távolságra. A mobilitás és a személyiség sérülése közötti összefüggés jelentős mértékben függ a társadalom nyitottságától, a társadalomban uralkodó értékektől, valamint attól, hogy a társadalom különböző csoportjai mennyire ismerik és tolerálják más csoportok értékeit.

Magyarországon a falu és a város közötti különbség sokkal nagyobb volt (és még ma is az), mint az occidentális Európában. A városi kultúra csodabogárként tekint a paraszti-falusi kultúrára, s még ha szeretettel közelít is hozzá (például néptáncmozgalom, népi tárgyak gyűjtése, népzene kedvelése stb.), akkor is úgy kezeli, mint anakronisztikus kuriózumot. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben a paraszt mint jelző erősen pejoratív, s a bunkónak, a faragatlannak a szinonimája. (Ennek a szemléletnek a történelmi gyökereiről most nem kívánok szólni, mert közismertnek tekintem, csupán abban az összefüggésben említem, hogy a társadalmi mobilitás azon szegmense, amelyben a falusi-paraszti kultúrából származók váltak városi-ipari munkássá, milyen problémák forrása volt.)

A hatvanas évek társadalmának korabeli leírásaiból jól lehet következtetni arra, hogy a politikai hatalom milyen társadalomképpel rendelkezett, illetve milyet várt el. A szociológusok (akik akkor még nagyon csekély számban voltak jelen), a statisztikusok (akik viszont a rendkívül erős hazai tradíciónak megfelelően jelentős szakmai erőt képviseltek), a demográfusok, de leginkább maguk a hivatásos politikusok – vagy ahogy akkor neveztük őket: pártfunkcionáriusok – a magyar társadalmat olyan kategóriákkal igyekeztek leírni, amelyek átideologizáltak voltak, maga a fogalmi keret is a munkásosztály prioritását tükrözte. A két osztály, egy réteg (parasztság, munkásság, illetve értelmiségiek) a tudományos kutatás számára lehetetlenné tette akár a leírás szintjén is a korrekt tudományos munkát. Nem feladatom most annak bizonyítása, hogy ez milyen problémákat okozott, de egy jellemző példa jól illusztrálja, milyen megoldhatatlan nehézségekkel kellett megküzdenie a korabeli társadalomtudósnak, amikor megpróbált szólni a magyar valóságról. A téeszekben, állami gazdaságokban dolgozó szerelőket, gépészeket, autószerelőket, mechanikusokat, akik a gépek karbantartásával foglalkoztak (s számuk jelentős volt), lehetetlenség volt értelmesen besorolni, ezért róluk tulajdonképpen nem is lehetett érdemben szólni, hiszen önálló csoportként nem léteztek.
A már korábban említett KSH-kiadványban¹¹ a következő kategóriákat használják a kutatók az 1963-as mikrocenzus adatainak értelmezésekor a megkérdezettek társadalmi csoportjának jellemzésére:

vezetők és értelmiségiek (így, egyben),

egyéb szellemi,

önálló kisiparos, kiskereskedő, ktsz-tag stb.,

szakmunkás és szakmunkástanuló,

betanított munkás, hivatalsegéd stb.,

segédmunkás,

napszámos,

mezőgazdasági (így!),

egyéb és eltartott (szintén így, egyben).

Ez a kategóriarendszer a politikát szolgálta ki, a vezetőket (akikről korábban már elmondtam, hogy nagyon gyakran kvalifikálatlan vagy posztjukhoz képest alulképzett pártmunkások, káderek voltak) egybemosta az értelmiségiekkel. Továbbá a kisiparosokat, kiskereskedőket (vagyis az önállókat) összemosta a ktsz-tagokkal, holott utóbbiak között sokan tagságuk ellenére alkalmazottak voltak, csupán formális beleszólásuk (vagy még az sem) volt szövetkezetük sorsának alakulásába. A mezőgazdaságban dolgozókról már korábban szóltam, egységes tömbként való kezelésük szintén lehetetlenné teszi a finomabb struktúrák szerinti elemzést, különösen az intragenerációs mobilitás negligálása miatt. Külön pikantériája ennek az osztályozásnak, hogy például a ktsz-ek vezetői, illetve a ktsz-ekben dolgozó adminisztrátorok a vezetők, értelmiségiek, illetve az egyéb szellemi dolgozók kategóriába kerültek, vagyis az osztályozás szempontjai nem voltak koherensek. S bár a kutatás eredményeit közzétevő Andorka Rudolf felhívja az olvasó figyelmét az anomáliákra, ettől még az eredmények nem válnak használhatóbbakká.

Ferge Zsuzsa könyvében¹² fölhívja a figyelmet arra, hogy a „társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás módja [kiemelés tőlem – K. Gy.] a leglényegesebb differenciáló tényező, amely az emberek és családok jellegzetességeit, magatartását befolyásolja”. Fergének általánosságban igaza van. Az organikusan fejlődő társadalmakban valóban igaz az állítás, ott azonban, ahol a mikrocenzus fölvételét (1962) megelőző közel két évtizedben olyan brutális és fölülről, politikai motivációk által vezérelt társadalmi beavatkozások történtek, mint nálunk, még ez a – KSH-énál kétségtelenül differenciáltabb – megközelítés sem mutatna, mutatott volna hiteles képet.

Érdemes egy kis kitérőt tennünk, hogy megnézzük: vajon a hatvanas évekről szólva, illetve a hatvanas évekből a jövőre tekintve születtek-e olyan tudományos elemzések, amelyek a KSH-énál differenciáltabban szemlélték a magyar társadalmat, s egy reálisabb, tudományosan megalapozottabb kép közvetítésére, illetve előrevetítésére törekedtek? A válasz egyértelmű: születtek. Legalább két olyan műhely létezett Magyarországon, amely fölrúgta a hivatalos kánont, s igyekezett a valóságból kiindulva érvényeset mondani a magyar társadalomról. Az egyik műhely (bármily meglepő is) az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete volt, amely formálisan a KB egyik osztályaként működött, s igazgatója Lakos Sándor volt, a másik pedig a Kiss Árpád elnöksége alatt működő Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB), amelyet az angolszász világ technológiai minisztériumainak megfelelőjeként értelmezhetünk, s amely nem elégedett meg a sűzken értelmezett műszaki problémák kutatásával, hanem azok társadalmi hátterére is jelentős súlyt helyezett. Az előbbi intézetben működött a munkásosztály-kutató csoport Illés János vezetésével, s ez a tudományos műhely az ott dolgozók számára szinte korlátlan szabadságot biztosított a kutatás területén, ami persze nem volt elmondható a publikációk vonatkozásában. Az OMFB is belső használatra (vagyis a pártvezetés számára) készített „anyagokat”, ám a kutatók kezét nem kötötte meg, a gondolkodásnak, belső vitáknak szabad teret engedett, s a megszületett tanulmányokat zárt anyagként, néhány száz példányban közzé is tette. Ez utóbbi műhely technokrata jellege kétségbevonhatatlan, azonban a technokrata szemlélet miatt a politikai korlátok mellőzése természetes és szükségszerű volt.

Az OMFB-ben a hatvanas évek második felében kezdődött meg a 13-904-Kt jelzetű, A tudományos-technikai haladás meggyorsításának főbb társadalmi feltételei című kutatás.¹³
A munka folyamán az oktatással, képzéssel kapcsolatos munkacsoportban kristályosodott ki az a vélemény, hogy a társadalomról nem lehet statikus képet adni, még a KSH-énál differenciáltabb, a társadalmat a munkajellegcsoportok szerint osztályozó kép is torz és hamis lesz, ha nem sorsuk dinamikájában vizsgáljuk a társadalmi munkamegosztás valamelyik posztján tevékenykedő embereket. Mivel azonban nem a társadalmi rétegződés, még kevésbé a mobilitás volt a kutatás (elmélkedés? jövőről való gondolkodás?) fő témája, ez a szemlélet „csupán” az egész kötetet hatja át, külön tanulmány nem tárgyalja a problémát. Születtek azonban soha meg nem jelent résztanulmányok, amelyek alaposan kivesézték, kritika tárgyává tették a KSH által megfogalmazott és a párt által jóváhagyott kánont.

A Társadalomtudományi Intézet munkáskutatásai is sokkal differenciáltabb képet mutattak a hatvanas évek magyar társadalmáról (természetesen elsősorban a munkásságról), mint a nagy nyilvánosságot élvező tudományos művek.¹⁴ A korszak skizofréniájára jellemző, hogy a legszabadabb, sőt legszabadosabb politikai légkör éppen a KB intézetében volt, ahol megtűrték az 1956 után börtönbüntetést szenvedett Kemény Istvánt, a rendszert cinikusan bíráló Görgényi Ferencet és a szovjet felszabadítást 1971. április 4-én kétségbe vonó Gombár Csabát, valamint a már akkor ökoradikális-zöld nézeteket valló Endreffy Zoltánt és a multikat kutató és ostorozó – fiatalon elhunyt – Balogh Zoltánt.

Lefelé nivelláló „aranykor”?

Amikor az ötvenhatosok kijöttek a börtönből, meglepetten tapasztalták, hogy egy konszolidált társadalomba érkeztek. Egy olyan világba, amely mintha elfelejtette volna 1956-ot, amely mintha megbocsátotta volna Kádárnak és csapatának a forradalom leveretését, az akasztásokat, a súlyos börtönbüntetéseket és a repressziót. Vagy ha meg nem is bocsátotta, de el akarta felejteni, a tudat alá akarta söpörni.¹⁵ Az emberek élni akartak, jobban akartak élni, s a kádárizmus lényege az volt, hogy erre az elemi igényre „játszott rá”, igyekezett ezt a lehetőségei mértékéig kiszolgálni.

Ne feledjük, hogy a második világháborút a „gazdag Európa” is csak az ötvenes évek elejére-közepére heverte ki. (Angliában 1951-ben sűznt meg a jegyrendszer, s a neorealista filmekből tudjuk, hogy Olaszországban is a Vespa és a Lambretta, nem pedig az Alfa Romeo és a Lamborghini terjedt el tömegesen.)

Magyarország szürke volt. Sötét, lepusztult, szomorú ország, de az ötvenes évek csengőfrásza elmúlt, és ezt az emberek visszavonhatatlannak érezték. Hinni akartak a kádári szép szavaknak, s számos okuk volt rá, hogy higgyenek is. A hatvanas évekre a mindennapi élet – az ötvenes évekhez képest – elviselhetővé, élhetővé vált, s olyan a szegényebb népcsoportok számára korábban ismeretlen javak elérésére nyílt mód, amelyek miatt a mai idősebb (s főleg iskolázatlanabb) generációk nosztalgiával gondolnak a kádárizmusra. Ezek között a televízió kívánkozik az első helyre. A televízió-előfizetők száma 1958–1970 között 16 ezerről 1,8 millióra nőtt, 1967-ben 1 millió volt¹⁶, 1974-re pedig elérte a 2,2 milliót¹⁷.

A lakáshoz jutást a panellakások számának (és az összlakásállományon belüli arányának) növekedése biztosította. Míg 1961-ben a teljes lakásállomány 0,3 százaléka volt panellakás, addig ez az arány tíz év alatt elérte a teljes lakásállomány egynegyedét.¹⁸ Ugyanakkor az új lakások átlagos alapterülete lényegében tíz év alatt sem változott: 48,7 négyzetméterről mindössze 50,9 négyzetméterre „nőtt”.¹⁹

Az összlakosság reáljövedelme az 1960–1974 közötti időszakban egyenletesen növekedett, a természetbeni juttatásokat is figyelembe véve tizennégy év alatt majdnem megduplázódott (az 1960-as reáljövedelmet 100-nak tekintve az 1974. évi jövedelem 192,2 volt)²⁰. Ugyanezen időszak alatt a reálbérindex a vizsgált periódusban 46,6 százalékos növekedést mutatott.²¹

Ez az egyik oka annak, hogy a hatvanas évtized mint paradicsomi állapot rögzült mindazoknak a tudatában, akik földhözragadtan szemlélték a világot. S megítélésem szerint ilyenek mintegy nyolc és fél milliónyian voltak Magyarországon! S bár a kiskereskedelmi forgalomban csekély mértékben, de azért volt némi infláció, az évtized során a választék nőtt, különösen az ötvenes évek rendkívüli sűzkösségéhez képest. A bérek növekedése és az áruválaszték mégoly csekély bővülése is együttesen a biztonságérzetet erősítette az emberekben. S ezt az érzést csak fokozta, hogy az alapvető szükségletek kielégítése a szerény bérekből az évtized során egyre fokozódó mértékben megvalósítható volt, különösen a városban élő, fix jövedelemmel rendelkezők számára. Nem csodálkozhatunk, hogy a nép egyszerű gyermeke, különösen a bérből és fizetésből élő, aranykorként emlékszik vissza a hatvanas évekre. Az évtized során nem változott a kenyér, a liszt, a zsír, a sajt, a vaj, a cukor, a hús, a cigaretta, a bor, a sör, a pálinka és a kávé ára. A ruházati cikkek ára is csak igen csekély mértékben emelkedett, s ugyanannyiért lehetett frizsidert, porszívót vagy hálószobabútort venni 1970-ben, mint tíz évvel korábban, csak az évtized végére már lehetett venni, vagy legalábbis könnyebben lehetett venni, mint az évtized elején. A hatvanas évek második felére az ötvenes évekhez képest már jelentős volt a kiskereskedelmi választék, de még mindig a hiány jellemezte a kereskedelmet, és számos árucikkhez csak hosszas várakozás, kellő összeköttetések, szerencse vagy kenőpénz segítségével lehetett hozzájutni.

A létező szocializmus korai kádárista változata olyan társadalmat hozott létre, amely erősen lefelé, az alsó közép irányába nivellált volt. Ha voltak is gazdagok, azok rejtőzködtek, de igazi gazdagságról ebben a korszakban nem beszélhetünk. Akiknek valamilyen véletlen folytán megmaradtak az ingatlanaik, értéktárgyaik, ékszereik, műtárgyaik, tudták, hogy azokra nincs piac, hogy azokból a mindennapi életüket nem képesek fényűzővé tenni. Rejtegették az aranyat, dekkoltak, ha megmaradt a luxusnyaraló, esetleg a luxusöröklakásba nem költöztettek társbérlőt, a festményeknek, szobroknak pedig nem volt piaci értékük. (A BÁV-nál lehetett ugyan kapni festményeket, antik bútorokat, s a ma három-ötmillió forintot érő Kádár Béla- vagy Scheiber Hugó-kép három-ötszáz forintért hetekig állt a Kossuth Lajos utcai üzlet kirakatában, mire elkelt. Egy reneszánsz asztalt is meg lehetett vásárolni néhány ezer forintért, s azon kevesek, akik kiemelkedő jövedelemmel rendelkeztek, és tudták is, hogy milyen értékhez jutnak hozzá bagóért, hatalmas gyűjteményeket alapoztak meg. Ezek a hatvanas évekbeli gyűjtők elsősorban művészek, orvosok voltak, kisebb részben anyagi áldozatot is vállalni kész, fix jövedelmű értelmiségiek, akik aztán a rendszerváltozás után az így szerzett vagyonból egy csapásra multimilliomossá és/vagy jelentős műgyűjtővé váltak.) Az igazi gyűjtők csöndben maradtak, őrizték, illetve gyarapították értékeiket, néhányan azonban akkor alapozták meg későbbi vagyonukat.

Ha valakinek nagyon sok pénze volt is, azt nem (vagy csak rendkívüli erőfeszítések árán, és a szűkebb-tágabb környezete előtt is titkolva) tudta luxuséletre konvertálni – s az is micsoda földhözragadt luxus volt! A lefelé nivellálás éppen azt jelentette, hogy a társadalom egy sűzk sávba volt beszorítva. Kevés forgalomképes ingatlan volt, és az ingatlanszerzést rendeletekkel nehezítették. A magángépkocsik még alig jelentek meg, szinte kizárólag prominens művészek, orvosok jutottak hozzá a nagyon kis számban behozott Fiatokhoz, később pedig (egészen a rendszerváltozásig) a szocialista gyártmányú kocsikra is éveket kellett várni. Másfél évtized alatt, 1960–1974 között mindennek ellenére a személygépkocsi-állomány a tizenötszörösére növekedett. Hat évvel az új gazdasági mechanizmus bevezetése után már közel 470 ezer személygépkocsi járt az utakon.²²

Külföldre kijutni nehezen lehetett, s az akár illegálisan szerzett, akár rokonoktól kapott
valutavagyonnal rendelkezők sem kockáztatták a nyugati befektetést, a vásárlás pedig különösen veszélyes volt, mert szinte lehetetlen volt komolyabb vagyontárgyat behozni az országba. A gazdagoknak, vagyonosoknak sem volt lehetőségük a hatalom által kijelölt sávon kívülre kerülni. Természetesen a pasaréti luxuslakás és a kőbányai szoba-konyha között lényeges életminőségbeli különbség volt, s a lakások bútorzatában, berendezésében is jelentős eltérések voltak, de – a korábbi lakásállamosítások nyomán – a bérlakások jellemezték a lakáshasználatot, s az egy szobára jutó személyek számát is nehezen kijátszható törvény szabályozta. Az ötvenes években keletkezett társbérletek, leválasztott lakások érintetlenül megmaradtak. A lakáshelyzet a hatvanas évek elején Magyarországon általában tragikus volt, s a hatalom a lakótelepekben látta a generális megoldást. A faluból városba irányuló migráció növekedett, s ez csak tovább rontotta a városi lakáshelyzetet. A városokban zömében bérlakások („tanácsi lakások”) voltak, s azokat is csak (tanácsi) engedéllyel lehetett elcserélni. Hivatalosan a jobb lakásba költöző nem adhatott pénzt cserepartnerének, ám ennek ellenére kiterjedt lakáspanama-hálózat alakult ki, s akinek volt pénze, az szerény méretű (jogosultságának megfelelő) bérlakáshoz juthatott hozzá. Kialakult a bérlakások illegális piaca, s az adásvételeknél a legtöbb esetben a tanácsi tisztviselő – viszonylag szerény összeggel – korrumpálható volt. (Gyakran egy – akkor még csak külföldről beszerezhető, tehát ritkaságszámba menő – Parker toll is elegendő volt a szükséges engedély kiadásához, az erre szakosodott ügyvédeknek pedig még találgatniuk sem kellett, mert ismerték a tarifákat, és ismerték azokat a tisztviselőket, akik skrupulusok nélkül fogadták el a kenőpénzt.)

A lakások tekintetében tehát a gazdagság és a szegénység közötti távolság kicsi volt. De hasonló volt a helyzet az egyéb javak területén is. A sűzkös és az évtized folyamán nagyon szerény mértékben bővülő kínálatú piac a vagyonosabbak számára sem tette lehetővé, hogy lényegesen jobb körülmények között éljenek. Róluk egyébként nem érdemes sokat beszélni, mert elenyésző, szociológiailag irreleváns hányadát tették ki a korabeli magyar társadalomnak, bár néhány esetben nagy vagyonok maradtak meg a háború előttről, és kis számban újak is keletkeztek. Az utóbbiakat – a közhiedelemmel ellentétben – nem a nómenklatúra tagjai, hanem orvosok, ügyvédek, színészek és jól sáfárkodó, nem is mindig tisztességtelen tisztviselők gyűjtötték.

A jobb életet ironikusan a „frizsiderszocializmus” pejoratív névvel jellemezték. A tágan vett hatvanas években (amelyeket 1974-ig terjedőnek értelmezünk) a televíziókészülékek mellett az elektromos hűtőszekrények, porszívók, mosógépek elterjedése jelentette az emberek számára az általános jólétet. S még valami: a kávéfogyasztás elképesztő, máig megmagyarázhatatlan növekedése.

A hatvanas évek magyar társadalmát számos dokumentum- és játékfilm, szociográfia, szociológiai és szépirodalmi mű mutatja be, s ha ezek nem is nyíltan kritikusak, még a sorok között sem kell tudni olvasni ahhoz, hogy a valós helyzetről pontos képet kapjunk. E korszak társadalomtörténetének megírásakor nélkülözhetetlen a különböző művészeti alkotások elemzése, hiszen még a rendszerhű írók is a létező valóságot mutatták be „realizmusuk” áldozataként, gyakran kritikai szándék nélkül. Az azonos időben játszódó játékfilmekben szinte mérnöki pontossággal jelennek meg a korszak mindennapjai, nemcsak a hétköznapi élet apró eseményeinek ábrázolásakor, hanem gondolati, eszmei szinten is.²³ De még a lektűrökből, a rendszerkonform alkotók igazi problémákat elkerülő műveiből is átsütött a depriváció. A hatvanas éveket a magyar film virágkoraként tartja számon a filmtörténet, hiszen a „magyar új hullám” mellett Jancsó Miklós, Kovács András, Makk Károly, Sára Sándor, Gaál István, Kósa Ferenc és Herskó János ekkor hozta létre legjelentősebb műveit.

Ebben a korszakban eljutottak hozzánk – elsősorban a Nagyvilág című folyóiratnak köszönhetően, de önálló kötetek formájában is – a nyugati világ legfontosabb irodalmi alkotásai, legalábbis az a részük, amely a rendszert nem veszélyeztette. Képet alkothattunk a strukturalizmusról, az egzisztencializmusról, az „új regényről”.

A hatvanas évekre többszörös értékvesztés-értékcsere következett be a második világháború előtti időkhöz képest. Ez az időszak volt az 1945 utáni korszak harmadik (vagy negyedik?), társadalmi méretekben érvényes értékváltása (1. a felszabadulás és a fordulat éveit követő sztálinista világ, 2. az 1956-os forradalom, 3. a kádári konszolidáció – s tulajdonképpen a hatvanas évek java belecsúszik a 4. értékcserébe, abba, amely az új gazdasági mechanizmussal visszacsempészte a materiális gazdagodást mint társadalmilag elfogadott értéket). Ám ha még rigorózusabban vizsgáljuk, akkor ennél is több – és a különböző társadalmi csoportokban eltérő számú – értékcsere történt. Mindezt figyelembe véve a különböző generációk és foglalkozási csoportok, családi indíttatások esetében teljesen eltérő volt az egyéni reagálás.

A kiemelkedés lehetőségei – szakemberek és káderek a vezetésben

A korszak vezetőinek volt egy közös tulajdonságuk, függetlenül attól, hogy honnan jöttek²⁴, milyen pályaívet futottak be, mennyire volt átpolitizált az életük, milyen kudarcokat kellett elviselniük. Ez a közös tulajdonság pedig nem más, mint a kitűnni akarás. Még azoknál a vezetőknél is, akik belefáradva a munkába a nyugdíjra áhítoztak, s arról panaszkodtak, hogy elegük van a vezetői munka megerőltető feladataiból, tetten érhető volt (ha a jelenre vonatkozóan nem is, de életük egészére vonatkozóan mindenképpen) a vágy a kitűnésre, a vágy az élenjárásra, a hatalom gyakorlására, a vágy a mások fölötti uralomra. S szándékosan nem a hatalom fogalmát használom, mert a vezetők között igen sokan alacsonyan honorált szolgálatnak tekintették a munkájukat, mind az anyagi, mind pedig az erkölcsi megbecsülést illetően. Ez a kitűnni vágyás szinte soha nem nyilvánult meg explicit formában, mindig csak az életpálya különböző szakaszainak történéseiből vonhattunk le ilyen jellegű következtetéseket. Ha ez nem így lett volna, akkor e megállapítást banalitása miatt nem lett volna érdemes leírni.

A kitűnni vágyás is életkorfüggő, hiszen mást jelent azoknál, akik a harmincas évek szegényparaszti környezetében voltak fiatalok, s megint mást azoknál, akik a fényes szellők nemzedékéhez tartoztak, s mindezektől merőben különbözik a hatvanas években egyetemre járók sorsa. A kitűnés föltételei történelmi korszakonként nagyon különbözőek voltak, mint ahogy a jutalom sem volt mindig egyértelmű egy meghatározott cselekedetért, magatartásért, kiállásért. Az 1945 előtti korszak szervezett munkása, illegális kommunistája nem azért élt és gondolkodott úgy, ahogy, hogy később egy megváltozott hatalom megjutalmazza, hanem mert korábban éppen erre a magatartásra érzett belső késztetést.

Az 1945–1948/1949 közötti időszakban a kommunista párthoz csatlakozóknak is csak egy része lépett be a pártba karrierizmusból, a történelmi folyamat megváltoztathatatlanságának fölismeréséből, jelentős részük – s különösen azok, akik később is a hatalomban maradtak – elkötelezetten vállalták a történelmi küldetést. Más kérdés, hogy hogyan reagáltak akkor, amikor a történelem becsapta őket, sárba tiporta ideáljaikat, megfosztotta őket korábban idealizált értékeiktől.

Az ötvenes években a hűséget egyértelműen honorálták, de ennek a hűségvalutának később devalválódott az értéke, illetve konvertálni kellett, ahogy az értékek is változtak. S itt elérkeztünk egy olyan neuralgikus ponthoz, amelyről őszintén kell beszélnünk, mert enélkül nem érthető meg számos vezető talpon maradása.

A hatvanas évekre, de különösen az 1968-as reformot követő időszakra vonatkozóan sokan tették föl a kérdést, hogy a gazdaság miért nem szabadul meg a korábbi időszak vezetőitől, akik az ötvenes években – egy rossz és bizonyítottan sikertelen politika nevében – tönkretették a magyar gazdaságot (s egyáltalán: a magyar társadalmat). Erre az explicit formában csak ritkán kimondott kérdésre a hatalom folyamatosan választ adott, s válasza – saját gondolatrendszerén belül – részben elfogadható is volt. Egyrészt nem volt megfelelő utánpótlás, másrészt a hatalom bízott a meglévő vezetőkben, harmadrészt pedig a párt biztosíthatónak látta a folytatást a régi káderekkel, akik éppen a hatalmukhoz való ragaszkodás miatt az újabb, gyakran a korábbiaktól teljesen eltérő feladatokat is hajlandók voltak teljesíteni. Csak az 1968-as reform bevezetése után vált nyilvánvalóvá, hogy a korábban vezető pozícióba került káderek közül igen sokan nem a központi hatalom reformelképzelései szerint cselekszenek, s ekkor került volna napirendre (ha a reform az ismert okok miatt meg nem feneklik) a folyamatos és radikális kádercsere. Sajnálatos módon erre egy bő évtizedet kellett várni, mert a fiatalon, politikai érdemeiért a hatalomba bekerült garnitúra nagyon erősen tartotta állásait. Olyan erősen, hogy képes volt az 1968-as reformot 1974-re zátonyra futtatni.

A közép-, illetve felsőfokú iskoláikat 1956 után végzők számára nem adódott olyan történelmi helyzet, mint a megelőző generációk számára, ezért a kitűnésre is más lehetőségeket kellett keresni. Nagyobb súlya lett a szakmai tudásnak, a mindennapi, különösebb csúcsok nélküli politikai tevékenységnek, annak, hogy az extravagancia látszatát elkerülték. S mert nem volt forradalmi – vagy fogalmazzunk szerényebben: rendkívüli – szituáció, a konszolidációs korszakokra jellemző szamárlétra típusú előrejutás vált a korszak ifjú titánjainak jellemzőjévé. De gyors vagy viszonylag gyors karrierre csak az számíthatott, aki a kettős erőtérben (egyrészt a fölső hatalomban még mindig erősen tartották magukat régi értékek, másrészt már a deklarált szakmai és vezetői tudásnak, rátermettségnek is meghatározó szerepe volt, lásd a vezetők kiválasztásánál hangoztatott hármas kritériumrendszert²⁵) jól eligazodott, s képes volt e furcsa, öszvér elvárásoknak eleget tenni. Persze a karrier gyorsasága nem mérhető az 1945–1953/1954 közötti időszakhoz (de a mostanihoz sem), amikor huszonévesek kerültek a nagyvállalatok élére, s a párt vezető szerveiben veteránoknak számítottak már a negyvenesek is. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején fehér holló volt a negyven-negyvenöt év alatti felső, de még középvezető is.

A káderkiválasztásnál bekövetkezett szemléleti változás egyrészt abból eredeztethető, hogy a szakmai tudásnak a korábbinál nagyobb (de még korántsem kellő) szerepet juttatott a legfölső hatalom is, másrészt pedig a merítési bázis a politikai megalapozottsággal rendelkezők körében nagyon lesűzkült, illetve a politikailag megfelelő káder fogalmának tartalma jelentősen megváltozott. A kutatás idejére²⁶ a kettős (párt- és állami) hierarchia mindkét ágában megerősödött az a fölismerés, hogy szakemberekkel kell a hatalmi posztokat betölteni, legyen az a pozíció akár gazdasági, akár politikai.

A hatalomba kerülő legfiatalabb generáció számára a politikai megfelelés mint kritérium merő formaság maradt, aminek a legtöbben – erős hatalmi aspirációik miatt – cinikusan és különösebb aggályok nélkül tettek eleget, sokan pedig – fölismerve, hogy karrierjük szempontjából ennek különös súlya lehet – már egyetemista korukban beléptek a pártba. S mert a hatalomra aspirálóknak nem kellett attól tartaniuk, hogy politikai nézeteik hangoztatásán kívül más bizonyítékokkal is szolgálniuk kell, nem okozott számukra gondot a felületes és formális hűségnyilatkozat megtétele. A legtöbb párton kívüli, teljesen apolitikus, nagy tudású szakember, amikor szóba került komoly vezetői kinevezése, ám ennek feltétele a párttagság volt, különösebb skrupulusok nélkül lépett be a pártba, s ennek nem tulajdonított semmi jelentőséget, legföljebb a tagdíjat sokallta, s az elkerülhetetlen pártfeladatokat érezte nyűgnek, olyan tehertételnek, amely elvonja energiáit a családjától és a szakmai problémáktól. De egy idő után arra is ráébredt, hogy a pártkapcsolatok formális és informális csatornáin keresztül elérhető információk jelentősen segítik vezetői munkájában, s hogy a hálóban betöltött szerepe a párttagsággal tovább növekedett. S ma már tudjuk, hogy egyéb feladatokat is elvállaltak bizonyos magasabb pozíciók betöltése esetén, jelesül a Belügyminisztérium III-as főcsoportfőnökségének is hajlandók voltak dolgozni, s nem elsősorban a III/III-as csoportfőnökségre gondolok, hanem a III/II-esre, amely minden fontos vagy fontosnak tartott munkahelyen jelen volt, hogy az imperialistákat távol tartsa ipari és pénzügyi titkainktól.

A vezetővé válás elengedhetetlen feltétele a leendő vezető belső igénye, hogy ő vezető legyen. S elengedhetetlen, hogy a potenciális vezető – ha kimondatlanul is – fölállítson egy mércét, hogy meddig érdemes morális és politikai engedményeket tenni a cél érdekében.
A nem oly távoli ötvenes évek után, de a levert forradalmat követő megtorlások kézzelfogható közelsége ellenére ezek az engedmények már nem voltak morálisan olyan elviselhetetlenek, mint korábban. Nagyon sokan elfogadták a kádári konszolidációt, jelképesen aláírták a hatalom és a nép közötti konszenzust jelentő szerződést, s bár számos vonatkozásban nem értettek egyet a napi politikai gyakorlattal, azt tették, amit elvártak tőlük.

A fiatal generáció egy részéről azt is állíthatjuk, hogy tagjai elveszítették illúzióikat, ezért vonakodva vállaltak vezetői beosztást, s a csekély anyagi többletért nem szívesen vették vállukra a vezetéssel járó megnövekedett felelősséget sem, különösen akkor, ha ugyanezért az energiabefektetésért kisebb felelősséggel közel annyi pénzt tudtak – más csatornákon keresztül – keresni. De ha anyagilag el is maradtak attól a szinttől, amit vezetőként elérhettek volna, inkább lemondtak róla, s a nyugalmasabb életet választották.

A fiatal szakemberek körében uralkodó szemlélet a kontraszelekció melegágya lett, mert ha a rátermettek közül nem került ki annyi vezető, amennyire szükség lett volna, akkor máshonnan kellett őket előteremteni, vagyis azok közül, akik nem a legmagasabb szakmai szintet képviselték. Ilyenkor került előtérbe a politika, s a hatalom (mi mást tehetett?) a hatalmi aspirációkkal rendelkezők, a magukat „mutatók” közül volt kénytelen választani, hiszen akarata ellenére senkiből sem kreálhatott vezetőt.

A hatvanas évek kontraszelekciós káderpolitikája volt az egyik oka az 1968-as reform bukásának. Ugyan az ötvenes évekhez képest sokkal több szakember került vezető pozícióba, de a politikai hűség, a megbízhatóság még mindig túl nagy szerepet kapott, s az ötvenes évek egyre öregedő és a kor technikai kihívásaival lépést tartani nem tudó káderei egyik vezető beosztásból a másikba vándoroltak, s bárhová kerültek is, ott többnyire kárt okoztak. Az elbocsátott légió²⁷ tagjai uralták a külkereskedelmet, a szövetkezeti és vendéglátóipart, a szolgáltatásokat, az idegenforgalmat, de jelen voltak a könyvkiadásban is. A folyamat alakulását, intézményes formálódását még senki nem vizsgálta, a ténnyel azonban minden a korszakot kutató szociológus szembesült. Megmaradtak vezető állásban a korábbi történelmi korszak (az ötvenes évek) pártfunkcionáriusai is. Kádárnak, a kádárista vezetésnek nem volt szándéka, ereje vagy bátorsága ezeket a semmire sem jó kádereket meneszteni.

Így aztán a hatvanas évek gazdaságának közép- és fölső vezetői között egymás mellett találhatjuk a fiatal szakértelmiségieket, az öreg bolsikat, a munkásmozgalom kiöregedett harcosait és a volt ávósokat.

A hatvanas évek: a televízió évtizede

A hatvanas évek a televízió évtizede volt. Magyarországon a rendszerváltozás utánig csak állami (mai nevén: közszolgálati) televízió létezett. Már említettem a tévékészülékek számának egy évtized alatti óriási növekedését, ami azt jelentette, hogy a mindennapi életbe, a közbeszédbe egy korábban nem létező, új elem lépett be. A tévéadások időtartama a hatvanas évek elejétől fokozatosan növekedett, de az ország ideológiai vezetője, Aczél György és első számú politikai vezetője, Kádár János egyaránt gyűlölte a televíziót, ha más-más okok miatt is. A konzervatív gondolkodású Kádár csak nagyon lassan ismerte föl a televíziózásban rejlő propagandalehetőségeket, s rettegett attól, hogy a műsorfolyam, még ha az igen kontrollált és korlátozott terjedelmű is, rossz hatással lesz a népre. „Kádár fölismerte, hogy a politikai műsorok közé szórakoztató műsorokat kell iktatni” – mondotta egy akkori televíziós vezető. Azt viszont, hogy minél több szórakoztató műsor kerül adásba, annál kisebb hatása lesz a politikai összeállításoknak, azok a tévések ismerték föl, akik nem a politikával, hanem az új média lehetőségeivel foglalkoztak. Aczél nem politikai okokból, hanem eredendő sznobsága miatt gyűlölte haláláig a televíziót. Ugyanakkor elkerülhetetlen volt a magyar televíziózás megteremtése, hiszen a világban uralkodó trendekhez képest óriási volt az ország lemaradása.

A Magyar Televízió (kezdetben a Magyar Rádióval közös cégként: MRT) élesen két területre vált szét. Az egyik terület a politika volt, amelyet az MSZMP KB agitációs és propagandaosztálya felügyelt, s az általa odahelyezett kádereket kézi vezérléssel irányította.
Ettől szinte függetlenül működött – természetesen az öncenzúra kellő mértékű gyakorlásával – a televíziós adások minden más területe, amelyek hol formálisan, hol informálisan Aczél György felügyelete alá tartoztak, függetlenül attól, hogy Aczél éppen milyen pozíciót töltött be. A televízióban a politikán és a művészeten kívül az élet szinte minden területe reprezentálva volt: a gyermek- és ifjúsági műsorok, a sport, az ismeretterjesztés stb. S az idő előrehaladtával mind differenciáltabban kaptak önálló karaktert a szerkesztőségek.

A hatvanas évek magyar televíziózásának sajátos társadalomszervező ereje lett. Amíg a készülékek száma alacsony volt (vagyis az évtized első felében), addig – különösen a sportközvetítések és néhány nagyon népszerű műsor esetében – egy-egy lakóházban, lakóközösségben a televíziós készülékkel rendelkezőnek szinte kötelessége volt szomszédait tévénézés céljából a lakásába beengedni. E sajátos közösségképző erő azonban más vonatkozásban is megnyilvánult.
Az emberi érintkezésben egyre nagyobb szerepet kapott az előző esti tévéprogram „kitárgyalása”, értékelése. S minél jelentősebb volt az előző esti program, annál inkább vált az a közbeszéd tárgyává. A munkahelyeken a nap legtöbbször az előző esti adás kiváltotta reflexiók kicserélésével kezdődött. S furcsa módon ez a jelenség a társadalom minden rétegében megfigyelhető volt.

Ugyanakkor a televízió révén az értékek uniformizálódása is megkezdődött. Amikor emberek milliói ugyanannak a tévéműsornak a hatása alatt állnak, elkerülhetetlen, hogy a közvetített értékek jelentős hatást fejtsenek ki. Az Egyesült Államokban, ahol a tévékészülékek számának rohamos növekedése már a harmincas évek végén bekövetkezett, s bár a második világháború miatt megtorpant, 1960-ra mégis elérte azt a szintet, hogy komoly befolyással lehetett a nagypolitikára, jelesül az elnökválasztásra. Szakértők szerint Kennedy volt az első elnök, aki a televíziónak köszönhetően nyerte meg a választást.

Magyarországon a politikai műsorok esetében nagyon erős cenzúra érvényesült. A nemzetközi, de még a belföldi eseményeket is csak a cenzúra sűzrőjén keresztül engedték (korabeli szóhasználattal) a lakosság széles tömegei elé. A nemzetközi eseményeket a gondosan kiválasztott vágóképek alá mondott kommentárokkal ismertették. A politikai műsorokra általában is jellemző volt, hogy csak annyiban különböztek a rádióműsoroktól, hogy a bemondót látni is lehetett. A belpolitikai műsorok zömét protokolláris események közvetítése tette ki, a legfontosabb, minden adásnapon jelentkező Híradó nem csak azért volt nézhetetlenül unalmas, mert szürkén és unalmasan közölt lényegtelen információt, a pártprotokoll előírásai alapján. A politikai adások és a tévéhíradó főszerkesztője a készülékek számának gyarapodásával arányosan egyre fontosabb politikai tényezővé vált. Ezt a posztot csak a pártközpont maradéktalan bizalmát élvező személy tölthette be. Ne feledjük, már a hatvanas évek közepére a televízió lett a legfontosabb információs forrás.

A televízió művészeti műsorai ugyanakkor a művészet demokratizálását eredményezték.
A televíziókészülékek terjedésével egyenes arányban csökkent a mozilátogatók száma az évtized folyamán. A mozik száma 1960-ban még 4558 volt (ezek döntő többsége 16 mm-es filmek vetítésére volt csak alkalmas), 1970-re már csak 3879.²⁸ A mozilátogatások száma ennél jóval drasztikusabban csökkent: Budapesten 40 millióról 25 millióra, a többi városban 38-ról 24-re, a községekben pedig 62-ről 31 millióra²⁹. Vagyis a televízió – leginkább falun, ahol a mozik állapota kriminális volt – a nézők felét elhódította a mozitól, s olyanokat is „kultúrafogyasztóvá” tett, akik addig nem jártak moziba, de a házhoz vitt kultúrának nem álltak ellen. A televíziókészülékek elterjedésével párhuzamosan a műsoridő is évről évre növekedett, tíz év alatt heti 22 óráról (1960) 51 órára. Mindeközben nem változott az a semmilyen racionális érvvel nem magyarázható gyakorlat, hogy hétfőn a televízió is zárva volt (nem volt adás), miként a múzeumok. Meg nem erősített vélemények szerint Kádár János azzal érvelt a hétfői adásszünet mellett, hogy legalább a hét egy napján beszélgessenek egymással a családtagok.

Miként a könyvkiadásban a politikai megfontolások alapján működő cenzúra lehetővé tette az értékes művek magas példányszámú megjelenését és elkelését (50-60 ezer példányban jelentek meg és keltek el a magyar és külföldi klasszikusok), a televíziózás révén értékes művek, tévéjátékok és filmek jutottak el emberek millióihoz. S mivel az egyetlen, állami televíziónak nem volt konkurense (még nem léteztek a műholdas adások), a művészeti adásokért felelős személyek biztosak lehettek abban, hogy a tévéjátékokat, a televízió zenés színházának adásait, a színházi közvetítéseket és a filmeket milliónyian nézik.

Sajátos helyzet alakult ki a nem politikai műsorok minőségét illetően. A világ fejlettebb és szabadabb országaiban, amelyekben a kereskedelmi televíziók a közszolgálatiak mellett jelentős szerepre tettek szert, megjelentek azok a műsorok, amelyek nálunk csak a rendszerváltás után kerültek a képernőyre: a szappanoperák, az akciófilmek, az értéktelen vetélkedők, tehát azok a műsorok, amelyek a legigénytelenebb, vagyis a legnagyobb nézői réteget célozták meg és elégítették ki. Magyarországon ezeknek a programoknak nem volt esélyük képernőyre kerülni. A legjobb értelemben vett népművelői szándékok vezérelték a televízió nem politikai műsorokért felelős vezető szerkesztőit. Értéket akartak közvetíteni, s meg akarták óvni az istenadta népet a vacaktól, a talmitól, az értéktelentől. S az istenadta nép mi mást tehetett: nézte azt, amit számára nézni rendeltek, a magyar irodalom jeleseinek munkáiból készült tévéjátékokat, ritkábban politikai indíttatású műveket, amelyekben a munkásmozgalom hőseinek állított televíziós emléket a rendező. (Néha nem is tehetségtelenül!) S nézte azokat a filmeket, amelyeket az arra illetékes filmbeszerzési osztály választott számára. A televízió óriási mennyiségű „filmet” készített. Amíg egy filmrendezőnek a filmgyárban gyakran egy évtizedig is várnia kellett, hogy munkához jusson, addig a televízióhoz kerülő rendezőket azonnal bevetették a mélyvízbe.

A viszonylag stabil műsorstruktúra szerint a tévéhíradó után minden este a főműsor következett, amely vagy tévéjáték (tévéfilm, tévére készült film), vagy film, ritkábban kabaré vagy valamilyen vetélkedő volt. A „jobb”, nagyobb érdeklődésre számot tartó műsorokat általában szombatra tartalékolták. Jelentős helyet kapott a televízióban a sport, s ebben az időben alapozta meg máig tartó népszerűségét Vitray Tamás. Ebben az évtizedben a színházi közvetítések még „egyenesben” történtek, a tévéjátékok közül is sok készült 16 mm-es – természetesen fekete-fehér – filmre, de az egyenes adásban közvetített tévéjáték sem volt ritkaság.

A sportközvetítések mellett a tévékabarék és a vetélkedők örvendtek a legnagyobb népszerűségnek. A hatvanas évtizedben született meg a Ki mit tud?, majd a Ki miben tudós?, később pedig a Riporter kerestetik (amelynek első gőyztese, Horvát János máig a médiában tevékenykedik, második gőyztese viszont teljesen elkallódott). Már későbbi, de a vártnál nagyobb népszerűségnek örvendő műsor lett a Repülj, páva! a népzenei körök országos vetélkedője, amelyben különböző kategóriákban osztottak díjakat (szólóénekes, szólótáncos, tánckar, énekkar, zenekar).

A fiatal tehetségek fölkutatására létrejött műsor, a Ki mit tud? adásai az egész országot lázban tartották, s a gőyztesek életre szólóan megalapozták karrierjüket (a sor nagyon hosszú lenne, ezért csak néhány nevet ragadok ki azok közül, akik ebben a műsorban tűntek föl, s a mai napig a magyar vagy éppen a világ művészetének élvonalában vannak: Gálvölgyi János, Hacky Tamás, Kern András, Kincses Veronika, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Schiff András, Szörényi Levente, Zalatnay Sarolta). A Ki mit tud? fontos és jó kezdeményezés volt, s bár még ma is gyakran hallani azt a kritikát, hogy a szinte állandó tagokból álló zsűri ízlése meghatározta a végeredményt, negyven év történelmi távlatából elmondhatjuk, hogy ez a zsűri igyekezett a valódi értékeket érvényesülési lehetőséghez juttatni. Az Élet és Irodalom korabeli kritikusa az 1962-es Ki mit tud? kapcsán fanyalogva írja, hogy a képernőyre kerülő amatőröknél mennyi jobb színész van az országban, s azok szinte soha nem kapnak lehetőséget a televízióban való megjelenésre. Szegény nem tudhatta előre, hogy azok, akik kategóriagőyztesként a Helsinkiben megrendezett Világifjúsági Találkozóra mehettek jutalomként, máig a művészi közélet prominensei lesznek.

Tulajdonképpen a Ki mit tud? és a Táncdalfesztivál tette a magyar televíziózást igazi népi spektákulummá, hiszen a nézőket is bevonta a műsor folyamatába: a már képernőyre került előadók közül kategóriánként a nézők is továbbjuttathattak egy a zsűri által kiejtett versenyzőt. Vagyis ez a műsor a demokrácia sajátos pótlékaként is fölfogható volt. Megteremtette annak az érzését, hogy én, az egyszerű tévénéző, éljek bárhol is az országban, levelezőlapon leadott szavazatommal beleszólhatok valamibe, ami az egész országot izgalomban tartja. Talán a legemlékezetesebb össznépi szavazás úgy zajlott, hogy az elektromos fogyasztókat kellett ki-bekapcsolni, s akinél a legjobban kilengett a műszer az Elektromos Művek központjában, az nyert.

A Ki mit tud?-ok valódi értékeket hoztak felszínre, s a selejtezők, elődöntők során is az egész országot megmozgatták, vidéki pedagógusok hónapokon keresztül foglalkoztak tehetséges tanítványaik fölkészítésével, s ha az továbbjutott a következő fordulóba, azt a település sikereként könyvelték el. A megyei, nagyvárosi selejtezőket, elődöntőket a helyi közösségek jelentős eseményként tartották számon. Ezek a műsorok egy nagyon beszabályozott társadalomban nyitottak meg egy vigaszágat, egy lehetőséget, amit az adott korszakban semmi más nem pótolt. A formális – vagy nem is létező – út bejárása helyett egy csapásra ki lehetett emelkedni a szürkeségből, egy csapásra ismertté lehetett válni, s ami ezzel együtt járt, a fellépési lehetőségek megnyílásával a szokásosnál nagyobb jövedelemhez jutni.

A hatvanas évek magyar televíziójának nagy „találmánya” a Táncdalfesztivál volt. Az előkép nyilvánvalóan az Eurovíziós Táncdalfesztivál volt (amelyet a Magyar Televízió is évente közvetített), már csak azért is, mert ott viszonylag szelíd, dallamos számok voltak hallhatók, szemben az egyébként divatos rock and roll-lal, s a műsor magas nézettsége és népszerűsége evidenssé tette, hogy meg kell teremteni hazai megfelelőjét. A Táncdalfesztiválon nem előadók versengtek, hanem énekszámok, de természetesen nagyon sok múlt azon, hogy egy-egy számot ki vitt színpadra, illetve képernőyre. A Táncdalfesztiválok döntőjének idején kiürültek az utcák, mindenki a tévékészülék előtt ült.

Ma már meglepő, hogy az esti főműsoridőben sugárzott filmek között milyen sok értékes mű volt. Természetesen nem kerülhettek televíziós adásba olyan filmek, amelyek a szocialista világrendet vagy a Szovjetuniót bármilyen módon is bírálták, de a világ filmterméséből még így is nagyon sok színvonalas, igazán értékes mű került a képernőyre, köztük nagyon sok nyugati is. Az MSZMP agit-prop. osztálya időnként tiltakozott egy-egy film ellen, de a filmbeszerzésre nem tette rá a kezét, azt meghagyta az intézmény művészetért felelős vezetőinek kompetenciájában.

A vetélkedők és a sportműsorok mellett a kabaré volt a legnézettebb. A szilveszteri kabaré pedig még az évközi kabarék közül is kiemelkedett, azt rendkívüli várakozás előzte meg, s a következő évben többször is, hol teljes egészében, hol részleteiben megismételték. Még a tévét sznobságból vagy elvi alapon elutasítók is megnézték a szilveszteri bulin a kabarét, amelyben (hiszen tudjuk: politika nélkül nincs kabaré) kicsit többet engedett meg magának a televízió, illetve engedett meg a hatalom a televíziónak. Kellér Dezső, Salamon Béla, Komlós János, Kazal László, Tompa „Pufi” – hihetetlenül eltérő múltú és karakterű személyiségek határozták meg a kabaréműsorok intonációját, egyben azonban közösek voltak: rendkívüli tehetségükben. S minden kabaré elmaradhatatlan zsenije: Alfonzó!

A televíziókészülékek hihetetlen méretű elterjedése annak ellenére történt meg, hogy a készülékek ára a jövedelmekhez képest rendkívül magas volt, 3-5 havi átlagfizetésbe került egy – természetesen fekete-fehér – tévékészülék. De a lakás díszhelyére kerülő doboz megszerzése olyan fontos volt, hogy évente százezrek vállalták a rendkívüli áldozatot. Ma a nettó átlagfizetés 55-60 ezer forint, s ennyiért kapható egy gyenge minőségű színes készülék. Ugyanakkor ma a fizetések sokkal nagyobb szórást mutatnak, mint a hatvanas években, tehát sokkal többen vannak, akik egyhavi fizetésükből már jobb minőségű készüléket is tudnak vásárolni. A készülék magas árát és megbecsülését a hatvanas években a tulajdonosok azzal is kifejezésre juttatták, hogy csipketerítővel díszítették, nippeket raktak rá, s nem volt ritka, hogy napközben, amikor nem volt adás, külön e célra varrt huzattal letakarták. A televízió oltárrá magasztosult, s ebben az oltárban este megjelentek az első magyar médiasztárok. Korábban a filmekből és a színházi előadásokból lehetett megismerni (természetesen a sajtón kívül, amely azonban csak állóképpel szolgált) a sztárokat, a híres embereket – a színészeket, s a filmek előtti, erősen átpolitizált, a protokolláris és propagandaeseményekre koncentráló híradóból a vezető politikusokat. A televízió megjelenésével azonban új arcok, új személyiségek költöztek az évtized végére másfél millió otthonba: Varga József, Takács Marika, Tamási Eszter. Ebben az évtizedben már azok is megismerhették a színészeket és politikusokat, közéleti embereket, akik nem jártak moziba, színházba. S ez több milliónyi ember számára teremtett új viszonyítási lehetőséget. A televízió a hatvanas években emancipálta a magyar társadalmat. A doboz kinyitotta a világot, s ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy mások sem különböznek olyan nagyon tőlünk, mint azt korábban hittük.

Föltehetjük a kérdést, hogy a kenyeret és cirkuszt elv alapján jött-e létre és működött-e a televízió Magyarországon, vagy e médium öntörvényei alapján. A kísérleti adások 1957-ben kezdődtek meg, az előkészítés már korábban megtörtént, de a forradalom miatt némi csúszást szenvedett a rendszeres adások megindulása. Megítélésem szerint a televíziós adások megkezdése elkerülhetetlen volt, az új médium kikövetelte a maga helyét a magyar társadalomban. A hatalom nem térhetett ki előle, és sokáig, talán egészen a rendszerváltásig tartott a dilemma, hogy a tévében közvetített művek (akár a hazai gyártásúak, akár a külföldiek) milyen ideológiai, politikai kárt tesznek a népben.

Amikor ugyanis egy külföldi filmet vetítettek (és sokat vetítettek), akkor függetlenül annak tartalmától, a filmben megjelent egy másik világ „infrastruktúrája”, mindennapi élete, s még a legosztályharcosabb filmekből is nyilvánvalóvá vált, hogy a francia, olasz, angol vagy amerikai emberek milyen körülmények között élnek, milyen a lakásuk, milyen az autójuk, milyen üzletekben vásárolnak, van-e telefonjuk stb. A televízió tehát mindenképpen új dimenziókat nyitott meg még azok számára is, akik nem erre figyelve nézték a nyugati filmeket.

A köznép számára a hetvenes évekre már megszokottá vált a televízió, s csak a szakma tudta igazán, hogy a hatvanas évtized az útkeresés évtizede volt, amelynek gyümölcse csak később ért be. Jól mutatja ezt, hogy a hatvanas évek első felében a kritika is rendkívül bizonytalan volt, s még a rendszeres rádiókritikát közlő kulturális hetilapban, az Élet és Irodalomban is csak az évtized közepétől jelent meg minden héten tévékritika. 1962-ben a lap
52 számában mindössze hét (!) tévékritika jelent meg, azok is rendkívül bizonytalan hangvételűek voltak, s a műfaj sajátosságait nem vették figyelembe. Még az Élet és Irodalom első rendszeres tévékritika-írója, a nem elhanyagolható filmes múlttal rendelkező Hámos György is igyekezett a filmhez műfajilag legközelebb álló tévéjátékokra koncentrálni, s kritikáiban természetesen elkerülte a politikai adásokat, de magáról a műsorszerkezetről sem ejtett soha szót.

Szólni kell még a magyar televíziózás történetének arról a bájos epizódjáról, amely évekig tartott ugyan, de ettől epizódjellege megmaradt: ez pedig nem más, mint a második (kísérleti) csatorna beindítása, ami egyben a színes adások kezdetét is jelentette. Az első kísérleti színes adásra 1968 májusában került sor, de egy évvel később már heti egy órában, minden szerdán volt színes adás, nagyon kis teljesítménnyel és csak kevesek számára elérhetően. Pusztán technikatörténeti vonatkozása miatt nem lenne érdemes erről az eseményről szólni, azonban két a rendszerre jellemző „dolog” lengte körül a színes adásokat. Az egyik, hogy a magyarok szovjet mintára (a szovjetek pedig francia mintára) az Európában mindenütt használt PAL rendszer helyett a SECAM-ot választották, vagyis – mai szóhasználattal élve – nem volt eu-konform a rendszer. A másik, hogy a jószerével csak a fővárosban fogható színes adások vételére az állami és pártvezetők tévékészüléket kaptak ajándékba, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy teszteljék. A magyar nép azonban furfangos volt. Bár az üzletekben nem lehetett kapni a színes adás vételére alkalmas készüléket, először adapterek jelentek meg a feketepiacon, ezek a színes adás vételét fekete-fehér készüléken is lehetővé tették, majd hamarosan megindult a szovjet színestévék „feketeimportja”. A többnyire kisképernőys készülékekkel való seftelés a Szovjetunióban tanuló diákok, a külkereskedők, de leginkább az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet tisztek számára jelentett jó üzletet.

Amikor azt írtam e kis fejezet címe fölé, hogy a hatvanas évtized a televízió évtizede volt, arra próbáltam utalni, hogy kommunikációs, kulturális és életmódbeli paradigmaváltás következett be az új, elektronikus médium hatására. Itt és most nem vállalkozom a mélyebb elemzésre, csupán arra kívántam az olvasó figyelmét fölhívni, hogy a televíziós adások megjelenése, a tévékészülékek számának megszázszorozódása, a műsoridő jelentős növekedése megváltoztatott olyan életmódbeli szokásokat, magatartásokat, amelyek korábban érinthetetlennek, az idő végezetéig stabilnak tűntek. Nem szóltam róla, de egy későbbi alkalommal elkerülhetetlen a televízióban adásba kerülő művek hatáselemzése, az új médium esztétikai elemzése, valamint a művek esztétikai értékének és a befogadók ítéletének összevetése.

1 Különböző társadalmi eredetű fiatalok továbbtanulási esélyei, egyetemi és főiskolai hallgatók élet- és munkakörülményei, munkáskutatások Csepelen, Pest megyében, Ózdon, Dunaújvárosban stb.

2 A társadalmi átrétegződés és demográfiai hatásai. 2. [köt.] (Andorka Rudolf:) Magyarországon. Budapest, 1970, Statisztikai Nyomtatvány és Folyóiratkiadó Vállalat. /A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézetének és a Magyar Tudományos Akadémia Demográfiai Bizottságának közleményei 30./

3 Romsics Ignác: Magyarország töténete a XX. században. Budapest, 2001, Osiris, 195. o.

4 Sárközi György Válasza, a népi írók lapja, az Előőrs, a szocializmus felé orientálódók: Veres Péter, Darvas József, Erdei Ferenc, a népi írók: Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, de a harmadikutas Németh László is.

5 1962-ig központi előírás szabályozta, hogy a különböző származású fiatalok milyen arányban kerülhetnek be a felsőoktatásba.

6 A hadiipar eufemisztikus megnevezése.

7 Valamennyien miniszterek voltak a hatvanas években.

8 Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Budapest, 1978, Akadémiai, 329 o. /AMagyar Országos Levéltár kiadványai IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 2./

9 Andorka: i. m.

10 Schiffer Pál: Fekete vonat, 1970, BBS, 45 perc, ff. Operatőr: Jankura Péter és Kenyeres Gábor.

11 Lásd Andorka: i. m.

12 Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegződése. Budapest, 1969, Gondolat.

13 A szerzőket, közreműködőket terjedelmi korlátok miatt nem sorolom fel (számuk több tucat), csak néhány nevet emelek ki. A 274 oldalas mű (koncepciótervezet) opponense Jánossy Ferenc volt, az egyes résztanulmányok írásában szerény személyemen kívül Monigl István, Timár János, Tánczos Gábor, Solt Ottilia, Jávorka Edit, Rudas János vett részt. A szakmai vitában pedig felszólalt Kiss Árpád, Hetényi István, Farkas János, Valkó Endre.

14 Kemény István–Kozák Gyula: A Csepel Vas- és Fémművek munkásai és Pest megye munkásai. Budapest, 1970, Társadalomtudományi Intézet–Kossuth.

15 Eörsi István többször is írt arról az élményéről, hogy amikor kiszabadult a börtönből, egy kvázi konszolidált társadalommal találta szemben magát.

16 Statisztikai évkönyv, 1970. Budapest, 1971, KSH. (A továbbiakban Statisztikai évkönyv, 1970.)

17 Statisztikai évkönyv, 1974. Budapest, 1975, KSH. (A továbbiakban Statisztikai évkönyv, 1974.)

18 Statisztikai évkönyv, 1970.

19 Uo.

20 Statisztikai évkönyv, 1974.

21 Uo.

22 Uo.

23 Két filmet emelnék ki csupán, Szabó István Álmodozások kora (1964) és Simó Sándor Szemüvegesek (1968) című alkotását.

24 Az 1981–1985-ös vezetővizsgálat (Kézirat. MTA Közgazdaság-tudományi Intézet. Kutatásvezető: Hegedűs B. András és Kozák Gyula.) eredményei alapján.

25 Politikai alkalmasság, vezetői alkalmasság, szakmai tudás.

26 Hegedűs–Kozák: i. m.

27 Moldova György azonos című könyve nyomán így nevezték az egykori ÁVH feloszlatása után azokat, akik korábban a szervezetnél dolgoztak – s ott szerzett érdemeikért cserébe a rendszer nem ejtette őket –, s akik nem igazoltak át a BM-hez. őket a hatalom biztos egzisztenciát jelentő, az államrezon szempontjából is fontos pozíciókhoz juttatta.

28 Statisztikai évkönyv, 1970.

29 Uo.