Tischler János
A lengyel október és az 1956-os magyar forradalom kölcsönhatása

Közismert, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás a lengyel Október melletti szolidaritási tüntetésként indult – a magyar sajtó épp aznap tette közzé Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága frissen megválasztott, új első titkárának a párt 8. plénumán elmondott híres beszédét –, s ezt jelképezte – mint helyszín – a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyarok követelését: „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” Varsóban a két esemény közötti összekapcsolódásra másnap, 24-én került sor azon a többszázezres nagygyűlésen a varsói Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren, amely az 1956. októberi lengyelországi változások igazi csúcspontját jelentette. Egyrészt néhány egyetemista csoport, az előző napi budapesti tüntetésekről értesülvén, a térre magyar zászlóval vonult fel, amely az összegyűltek körében nagy tetszést váltott ki, Gomulkából viszont határozott elégedetlenséget. Másrészt a gyűlés végeztével több mint 2000 ember – akikhez útközben még néhány ezren csatlakoztak – ment át a LEMP KB épülete elé, majd „a tüntetés résztvevői a Magyar Nagykövetség elé vonultak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar nemzettel”. Végül a tüntető csoportok egyike Varsó belvárosában „rövid gyűlést tartott Varsó–Budapest–Belgrád jelszóval”.

A kölcsönhatásokat tekintve van egy harmadik helyszín is, ahol a két országban zajló események egy ideig párhuzamosan szerepeltek a napirenden: ez pedig Moszkva. Ismeretes, hogy 1956. október 24-re eredetileg azért hívták a szovjet fővárosba a testvérpártok képviselőit, hogy Hruscsov – aki vonakodva egyezett bele a szovjet csapatok október 23-i bevetésébe Budapesten, mert még nem zárta ki véglegesen az esetleges lengyelországi szovjet fegyveres beavatkozás lehetőségét – tájékoztatást adjon néhány nappal korábban Varsóban folytatott tárgyalásairól, de az ülés napirendjén már a lengyel és a magyar helyzet szerepelt. Hruscsov számára éppen a magyar forradalom tette világossá, hogy mennyi kellemetlen következménytől mentesítette a Szovjetuniót a lengyel kérdés politikai megoldása.

*

Az 1956. októberi lengyelországi válság megoldásaként megválasztott régi-új LEMP-vezetés – és személyesen Gomulka – megkülönböztetett figyelemmel követte a magyar eseményeket, és minden forrást megragadott a minél pontosabb és hitelesebb tájékozódás érdekében. A Budapestről érkező hírek mellett a még erőtlen lengyel pártvezetésre szintén nyomást gyakorolt a honi közvélemény, amely a magyar forradalomban teljes azonosságot vélt felfedezni a „lengyel forradalommal”, és ekkor már tömeges véradással segítette a „magyar testvéreket”. Egyúttal a kétségtelen változások útjára lépett Lengyelország vezetői támaszt, szövetségest kerestek a szovjet tömb többi országa között, ahol akkor még a „sztálinista vonal” volt a meghatározó. Ezt a szövetségest Magyarországban vélték felfedezni. Emellett a magyar forradalom megosztotta a két ország között az addig csak a lengyelekre nehezedő, Moszkvából érkező erőteljes politikai és részben katonai nyomást. Ez előnyös volt a lengyelekre nézve, hiszen így könnyebben véghez lehetett vinni az elodázhatatlan változásokat, például Rokosszovszkij szovjet marsall, lengyel nemzetvédelmi miniszter leváltását, a szovjet tisztek és katonai tanácsadók hazaküldését.

A LEMP Politikai Bizottsága október 28-i ülésén határozta el, hogy a párt Központi Bizottsága nevében felhívást intéz a magyar nemzethez. Erre annál is inkább szükség volt, mert az október 23-át követő napokban a lengyel vezetés hallgatott, hiszen az egymásnak is gyakran ellentmondó hírek özönében maga sem tudta pontosan, mi is történik valójában Budapesten. Ugyanakkor tovább már nem lehetett hallgatni, főként úgy nem, hogy a Trybuna Ludu, a LEMP KB központi orgánuma és az ennek megfelelő különböző vajdasági pártlapok – a megfelelő szervek engedélyével vagy az ekkor tökéletesen talaját veszített cenzúra tehetetlenségét kihasználva – vezércikkekben üdvözölték a magyar felkelést és tettek hitet mellette. Egy ilyen felhívás a „támaszkeresés” mellett – ráadásul a lengyel vezetés valóban sok azonosságot látott a lengyel és a magyar változások között – jótékony hatást gyakorolhatott a magyar forradalom és ezáltal közvetve a lengyelországi helyzet konszolidációjára. Adam Willman budapesti lengyel nagykövet október 28-án Varsóból azt az utasítást kapta, hogy azonnal fordíttassa le magyarra a felhívást, mert a másnapi magyar újságokban ennek meg kell jelennie. Ez meg is történt, majd a lengyel eredetit és a magyar szöveget átadta Kádár Jánosnak és Nagy Imrének, akik arra kérték Willmant, tolmácsolja a lengyel testvérpárt vezetőinek „forró köszönetüket” az irántuk tanúsított nagy együttérzésért és segítségért. Nekik a lengyel támaszra volt szükségük. 29-én valóban az összes lengyel napilap és a Szabad Nép egymással szinkronban tette közzé a LEMP KB felhívását a magyar nemzethez, amelyet Gomulka és Józef Cyrankiewicz miniszterelnök (mindketten a PB tagjai) írtak alá. Ebben először kifejezték a vérontás és a Budapestet ért súlyos pusztítás miatti fájdalmukat, majd felszólították a magyarokat a „testvérgyilkos harc” mielőbbi beszüntetésére. Ezután az üzenet így folytatódik: „Ismerjük a magyar nemzeti kormány programját, a szocialista demokráciának, a jólét növekedésének, a munkástanácsok megalakításának, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának és a lenini egyenjogúsági elvek alapjára helyezett szovjet–magyar barátságnak a programját. Távol áll tőlünk, hogy beavatkozzunk belső ügyeitekbe. Úgy véljük azonban, hogy ez a program megfelel a magyar nép, az egész béketábor érdekeinek. (...) Úgy gondoljuk, hogy a magyar nemzeti kormány programját csak azok vethetik el, akik Magyarországot le akarják téríteni a szocializmus útjáról. (...) Ti is, mi is ugyanazon az oldalon állunk – a szabadság és a szocializmus oldalán. (...) Legyen úrrá a béke Magyarországon, a béke és a nép egysége, amely annyira szükséges számotokra, hogy megvalósíthassátok a demokratizálás, a haladás és a szocializmus széles körű programját, amelyet nemzeti kormányotok kitűzött.”

Különösen szembetűnő ellentmondást tartalmaz az a mondat, amelyben a lengyel vezetés helyesli a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről, ugyanis Lengyelország vonatkozásában ezt elképzelhetetlennek tartotta. Az ezt követelő egyre erőteljesebb megnyilvánulásokra október végén Gomulka még csak azt válaszolhatta, hogy Magyarország geopolitikai helyzete teljesen eltér Lengyelországétól, és akik ezt követelik, azok a belső és a külső reakció kezére játszanak, amely ugrásra készen áll, hogy a helyzetet a maga javára használja ki. Szükség volt még néhány napra és néhány nagy jelentőségű eseményre ahhoz, hogy Gomulka megtalálja az ideillő és később hosszú éveken át használt formulát a „lengyel államérdekről”.

Szintén október 28-án Gomulka megbízásából a közvetlen tájékozódás és helyzetfelmérés céljából kétfős küldöttség indult Varsóból Budapestre. Ezenkívül feladatként szabták meg számukra azt is, hogy a lengyel pártvezetés érdekeinek megfelelően igyekezzenek lehetőség szerint elejét venni a magyar forradalom további jobbratolódásának, kíséreljék meg rábírni Nagy Imrét és Kádárt a változások adott szinten történő lezárására. Emellett ez a látogatás jó alkalom volt arra, hogy támogatásukról biztosítsák az új magyar vezetést, és egyértelműen elítéljék, hogy a „közrend helyreállítása céljából” Gerő Ernő segítségül hívta a szovjet csapatokat. Az említett küldöttséget Marian Naszkowski külügyminiszter-helyettes és Artur Starewicz, a KB póttagja, majd nem sokkal később a KB mellett működő Sajtóiroda vezetője alkotta. Még aznap megbeszélést folytattak a magyar vezetés tagjaival, főként Nagy Imrével és Kádár Jánossal. A találkozóról a lengyel fél többoldalas rejtjelezett jelentést küldött egyenesen Gomulkának és Adam Rapacki külügyminiszternek (aki egyben a PB tagja). Ez a titkos távirat a magyar beszélgetőpartnerek által adott, az előző napok történéseit és a kibontakozás lehetőségét megfogalmazó objektív helyzetleírást tartalmazta. A lengyel küldöttség szerint „a pártvezetésből senki sem tudott említeni nekünk egyetlen reakciós központot sem, sőt a mozgalom kifejezetten antikommunista és antiszocialista jellegéről tanúskodó tényeket sem a fővárosban”, ugyanakkor a magyar vezetők egyetértettek abban, „hogy a harc elhúzódásának minden napja, minden órája elkerülhetetlenül a reakciós és antikommunista söpredéket helyezi a felkelő mozgalom élére”. A Budapesten látottak alapján a tágabb lengyel vezetés két tagja személyesen is szembesülhetett azzal, hogy a 8. plénum időszakában fellépő krízis vértelen megoldása milyen katasztrófától mentette meg országukat és pártjukat, hiszen ők is tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok varsói bevonulása esetén – a mindennemű konfrontációt elkerülni kívánó józan megfontolások ellenére is – Lengyelországban egy elemi erejű felkelés tört volna ki, amelyen a LEMP képtelen lett volna úrrá lenni, csakúgy, mint ez Magyarországon is történt. Csakhogy egy esetleges fegyveres harc lengyel földön nagyságrendekkel nagyobb arányokat öltött volna, felszakítva a háború ütötte és épphogy behegedt sebeket. Éppen ezért Gomulka és a vezetés más tagjai is gyakran hangot adtak a lengyelek politikai higgadtsága láttán érzett elégedettségüknek.

Október 29-én Starewicz és Naszkowski a szovjet nagykövetségen találkozott az éppen Budapesten tartózkodó Mikojannal és Szuszlovval, akik szándékaikról nem tudtak vagy nem akartak egyértelműen nyilatkozni, annyit mondtak csak, hogy minden attól függ, vajon a Nagy Imre-kormánynak sikerül-e ellenőrzése alá vonnia az eseményeket. A két küldött október 30-án tért vissza Varsóba, és a PB ülésén még aznap beszámoltak magyarországi tapasztalataikról, ami viszont legalább ennyire lényeges, az az, hogy fontosnak tartották tájékoztatni a lengyel közvéleményt is, s ezért Starewicz röviddel visszaérkezése után a Lengyel Rádió riporterének felelt arra a kérdésre, hogy mit látott Magyarországon. Válaszában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a szovjet csapatok budapesti kivonulása után megkezdődhet a Nagy Imre-kormány programjának megvalósítása.

1956. november 1-jén délelőtt a szovjet–lengyel határ mentén fekvő Bresztben Hruscsov, Malenkov és Molotov találkozott a Gomulka vezette háromfős lengyel küldöttséggel. A szovjet fél tájékoztatta őket a küszöbönálló magyarországi intervencióról – amelyről a végleges döntést október 31-én hozták meg Moszkvában –, s bár a lengyelek „különvéleményüket” hangoztatták, hiszen azt fenntartások nélkül nem fogadhatták el, hogy az ilyen jellegű válságokat – mint a magyar vagy tizenkét nappal korábban a lengyel kérdést – egy idegen hatalom egyszerűen saját fegyveres erejével intézze el, ellenben azzal ők is egyetértettek, hogy Magyarországon komolyan fennáll az ellenforradalom veszélye. Mégis a beavatkozás erőtlen ellenérveként megemlítették azt, hogy Magyarországon a szovjeteknek hosszan tartó partizánháborúval kell számolniuk. Mindazonáltal a szovjet döntést – más egyebet nem tehetvén – ők is tudomásul vették, ugyanakkor a LEMP PB fontosnak tartotta, hogy „különvéleményét” ez ügyben nyilvánosságra is hozza. Egyidejűleg a breszti szovjet közlés egyedülálló adut adott Gomulka kezébe, mert ettől fogva politikai meggyőződését taktikázás nélkül egyértelművé tehette a „lengyel államérdekre” hivatkozva, amely a szovjet csapatok jelenlétét, az ország Varsói Szerződés-beli tagságát és az 1945-ben alapjaiban átrajzolt lengyel határok megváltoztathatatlanságát foglalta magában. Gomulka azzal zsarolta a lengyel társadalmat, hogy a „lengyel államérdek” figyelmen kívül hagyása vagy megsértése Magyarország tragikus sorsára juttatja Lengyelországot is, ezért az egyetlen helyes megoldás az, ha ilyen vészterhes külpolitikai helyzetben a nép felsorakozik a LEMP mögött.

A „lengyel államérdek” ilyetén nyílt megfogalmazása először a LEMP KB november 1-jén kelt, a lengyel nemzethez intézett felhívásában kapott helyet, és szintén ebben a felhívásban található meg a lengyelek aznap délelőtt Bresztben Hruscsovnak kifejtett „különvéleménye” is. A breszti találkozó fontosságát mutatja, hogy néhány órával később jórészt csak azért ült össze a LEMP PB összes tagja – a „breszti hármakkal” kiegészülve –, hogy megvitassa a Magyarországgal kapcsolatos új fejleményeket. Áttekintették a „magyar politikai helyzetet, a szovjet csapatok magyarországi bevonulásának ügyét”, és a „PB elítélőleg foglalt állást a Szovjetunió magyarországi fegyveres intervenciója ügyében”. A napirendhez kapcsolódó határozatban az áll, hogy egy a nemzethez intézett felhívásban közzé kell tenni a párt álláspontját, miszerint „Magyarországon a néphatalom és a szocializmus vívmányainak védelmét és fenntartását a magyar népnek, nem pedig külső intervenciónak kell megoldania”.

A felhívás – amelynek másik célja az volt, hogy „hideg vizet öntsenek a túlságosan felforrósodott lengyel fejekre” – megfogalmazására szerkesztőbizottságot hoztak létre Jerzy Morawski PB-tag irányításával, s a szöveg – Gomulka jóváhagyása után – másnap meg is jelent a lengyel újságokban. A felhívás Magyarországra vonatkozó szakasza elítélte az MDP korábbi vezetését, amely szembeszállt a munkásosztály és a nemzet többségének akaratával, és demokratizálás helyett a szovjet csapatokat hívta segítségül. A folytatásban a LEMP KB hangsúlyozta az egyre növekvő reakciós és ellenforradalmi veszélyt, rámutatott a magyarországi helyzet kaotikus voltára, a „reakciós bandák” önbíráskodására és a kommunisták bestiális legyilkolására. A Magyarországot a katasztrófa felé sodró reakciós erőket Lengyelország nevében a LEMP KB határozottan elítélte, kifejezve egyúttal azon reményét, hogy a magyar munkásosztály és a dolgozó tömegek képesek egyesülni, és ezáltal a „reakciós merényletet” elhárítani. Ezután kapott helyet a felhívásban a PB-ülésen megfogalmazott határozat az idegen beavatkozás helytelenségéről, majd ezt követte, hogy a szovjet hadsereg a potsdami egyezmény alapján, NDK-ban lévő csapataik utánpótlási vonalait biztosítandó állomásozik lengyel területen. Így kivonásuk Lengyelországból addig elképzelhetetlen, míg Németországgal a békeszerződés meg nem köttetik, vagy amíg mind a négy nagyhatalom egyidejűleg ki nem vonja csapatait német földről. Az utánpótlási vonalak biztosításán kívül a szovjet csapatok másik fontos feladatköre éppen az, hogy lengyelországi jelenlétükkel védjék az ország nyugati határait a német revíziós étvággyal szemben, de az itt-tartózkodásuk feltételeit és körülményeit a megfelelő jogi formák szabályozzák majd, amelyekről a lengyel vezetés megállapodást fog kötni a szovjet kormánnyal. Végezetül a párt leszögezte: a nemzetközi viszonyok ismeretében kivonásuk követelése ellentétes a legalapvetőbb lengyel államérdekkel, valamint a jelen időszak nem a tüntetéseket és a gyűléseket, hanem a nyugalmat, a fegyelmet és a felelősségtudatot követeli meg, „ez a pillanat legfontosabb parancsa”.

A szovjet fegyveres beavatkozásra mutató összes jel ellenére, a Lengyel Külügyminisztérium Naszkowski aláírásával azt az utasítást intézte november 2-án Willman nagykövethez, hogy Nagy Imre novemberi 1-jei segítségnyújtási kérésére válaszolja azt, miszerint a lengyel vezetés reményei szerint segítséget jelent számára a LEMP KB-nak a lengyel nemzethez írott felhívásában megfogalmazott azon hivatalos álláspont – erről, mint láttuk, a PB november 1-jén este döntött –, amely leszögezi, hogy „Magyarországon a néphatalom és a szocializmus fenntartását csak a nemzet belső erői oldhatják meg, nem pedig a külső intervenció”.

November 2-án este rejtjelezett távirat érkezett Willmantól Rapacki külügyminiszternek címezve, amelyben a magyar kormány azt kérte a lengyel kormánytól, egyezzen bele, „hogy Varsó legyen a színhelye a Magyarország és a Szovjetunió kormányküldöttségei közötti tárgyalásoknak, melyek témája a két fél közti kapcsolatok rendezése, ezen belül is a szovjet csapatok magyarországi állomásozásának kérdése”. Nyilvánvaló volt, hogy a „szovjet csapatok magyarországi állomásozásának” megvitatása a szovjet hadsereg távozásának követelését jelentette magyar részről, egy olyan követelést, amelyet a lengyel vezetés Lengyelország vonatkozásában nem egészen egy nappal korábban újólag és mindenki számára érthetően teljes egészében elvetett. Mégis, másfél órán belül megszületett és elindult a magyar fővárosba a válasz: ha mindkét félnek megfelel, a lengyel kormány beleegyezik, hogy a színhely Varsó legyen, sőt ha a tárgyalások időpontja ismertté válik, akkor erről a lengyel közvéleményt is tájékoztatni akarják. A magyar kormány kérésének ily módon eleget téve a LEMP PB ismét kinyilvánította „breszti különvéleményét”.

November 3-ról 4-re virradó éjszaka érkezett az a távirat Willmantól Varsóba, amely a lengyel nagykövet Nagy Imrével november 3-án kora délután folytatott beszélgetését tartalmazza. A kilátástalannak tűnő helyzet ellenére a magyar miniszterelnök igyekezett minden aprócska lehetőséget megragadni a politikai helyzet normalizálására. Mivel azt feltételezte, hogy Mindszenty József hercegprímás „reakciós szellemben léphet fel”, azt kérte a lengyel kormánytól, érje el a hivatalát frissen visszavett Stefan Wyszynski bíborosnál, hogy a lengyel egyház feje „megfelelő befolyást gyakoroljon Mindszentyre a magyarországi feszültség csökkentése érdekében”. A november 4-én bekövetkező fordulat, a „magyar tragédia” utolsó felvonása sok más elgondolással együtt tárgytalanná tette ezt a kérést is.

Gomulka maga is megengedhetetlennek tartotta Magyarország esetleges kiválását a közvetlen szovjet érdekszférából – saját jól felfogott érdeke is ezt diktálta neki –, de kezdetben nehéz volt helyeselnie a második szovjet beavatkozást, többek között azért is, mert Lengyelországnak két héttel korábban szintén szembe kellett néznie ugyanezzel a veszéllyel, ráadásul a LEMP KB a magyar nemzethez intézett október 28-i felhívásában egyértelműen elítélte a négy-öt nappal korábbi budapesti szovjet fegyveres fellépést. Így november 4-én Gomulka jórészt megelégedett annak hangoztatásával, hogy tudomásul kell venni a kész tényeket. A magyarországi „kész tényekből” következően a LEMP Politikai Bizottsága – amely csak a „magyar ügy” miatt ült össze – szintén aznap esti ülésén határozott úgy, hogy a lengyel ENSZ-képviselő a szovjet intervenciót elítélő amerikai határozat ellen foglaljon állást, ami meg is történt. Amikor másnap megérkezett a hír, hogy Lengyelország az ENSZ-ben a szocialista tábor többi országával egyetemben szavazott, a LEMP KB épületében éppen a varsói napilapok főszerkesztőinek és a Lengyel Rádió szerkesztőinek gyűlése zajlott. Amikor ők értesültek Lengyelország ENSZ-nagykövetének magatartásáról, dühösek lettek, azt állították, hogy a lengyel közvélemény sohasem bocsátja meg Magyarország ilyetén elárulását, és követelték az eljárás felülvizsgálatát. Úgy vélték, hogy az egyedüli dolog, ami megmentheti a lengyel vezetés és Gomulka presztízsét, az Rapacki külügyminiszter azonnali lemondatása. Gomulka végighallgatta ezt és indulatosan így reagált: „Önök azt várják tőlem, hogy kockára tegyem Lengyelország sorsát. Azt akarják, hogy lépjek fel Nagy Imre védelmében, én pedig azt sem tudom, kicsoda ő és mik a szándékai. Csak azt tudom, hogy kormányában gyakorlatilag már nem voltak kommunisták, a reakciós pártok kerültek túlsúlyba, a tömeg pedig a lámpavasakra húzta fel a kommunistákat. És annak a kormánynak a védelmében maguk azt akarják, hogy Lengyelországnak olyan sorsot készítsek elő, mint amilyenben most Magyarországnak van része. Ezt én sohasem fogom megtenni. Egyébként is, belegondoltak abba, mi történne itt Lengyelországban, ha Magyarországon győzedelmeskedtek volna az antikommunista pártok? Hiszen akkor a reakció torkon ragadna minket is (...), és elöntene bennünket ez a hullám. Én ebbe nem megyek bele.”

A lengyelországi változások csúcspontjukat a LEMP KB 8. plénumának idején értek el, onnantól kezdve a még gyenge új pártvezetés igyekezett a helyzetet konszolidálni az országban, csillapítani a feszült légkört és stabilizálni saját pozícióit. A sok mindent átélt Gomulka teljesen tisztában volt ugyanis azzal, hogy a valóban tényleges – de mint később kiderült, ideiglenes – tömegtámogatás ellenére, amit akkor élvezett és ami egyedülálló volt a népi demokrácia orszá-
gainak történetében, a Szovjetunió katonai jelenléte nélkül a lengyel kommunista párt egymaga nem képes egyeduralmát megőrizni. Ezt a katonai jelenlétet viszont kétoldalú – lengyel–szovjet – szerződésben, megfelelő jogi garanciákkal kívánta szabályozni, amit 1956 november közepén Moszkvában alá is írtak. Másrészt pedig az 1945-ben Potsdamban meghúzott új nyugati lengyel határok egyedüli garantálója ismételten csak a Szovjetunió volt, és minden hivatalos propaganda mellett, akkor még komoly fenyegetést jelenthetett Lengyelországra a kétségkívül létező német területi revizionizmus. Ezt a veszélyt, valamint a magyar forradalom vérbefojtását a LEMP KB első titkára saját rendszere konszolidációja érdekében 1956 őszén–telén ki is használta. Amit Gomulka képviselt, az az volt, hogy a keleti szomszéd nyújtotta „függetlenséget” maximálisan meg kell tartani és ameddig lehet, tágítani; fel kell számolni a sztálini időszak maradványait, valamint a szocialista építésnek nemzeti jelleget kell kölcsönözni („a szocializmus lengyel útja”).

Gomulka a „magyar kérdésben” első ízben 1956. november 29-én lépett túl a „kész tények tudomásulvételén”, olyannyira, hogy különválasztotta a nyugati államok Egyiptom elleni fegyveres agresszióját a magyarországi szovjet beavatkozástól, kijelentvén, hogy ez utóbbi minőségileg más, hiszen „a Szovjetunió Magyarországon nem keres gazdasági kizsákmányolási területet, nincs szándéka a magyar nép munkájából hasznot húzni és Magyarországot gyarmatává változtatni”. 1956 decemberére alakult ki az a lengyel álláspont a magyar események megítéléséről, amely mellett az elkövetkezendő másfél évben a LEMP vezetése következetesen kitartott. Ez az álláspont két részből tevődött össze. Egyrészt a november 4-i szovjet intervenció szükséges voltát egyáltalán nem vitatták – bár ennek bekövetkeztét „mélységesen fájlalták” –, úgy vélték, hogy ez az intervenció abban a helyzetben elkerülhetetlen rossz volt, amelyet azért kellett megtenni, hogy ne a „reakció” kerüljön hatalomra Magyarországon, mert ez az összes többi szocialista országra nézve hatalmas veszélyt jelentett volna. A LEMP „mélységes sajnálkozása” még azt is jelentette, hogy ezt a véleményüket viszonylag ritkán hangoztatták, mert „kellemetlen dolgokról rendszerint nem akaródzik sokat beszélni”. A megítélés másik része az volt, amiben a lengyel vezetés élesen különbözött a szovjet tömb többi országától. A magyar eseményeket ez utóbbiak szinte kizárólag a külső és belső reakció számlájára írták. A lengyel vélemény szerint a magyarországi robbanás Rákosi bűnös és torzulásokkal teli politikájának szomorú eredményeként következett be, a gyújtóanyag évek hosszú sora alatt halmozódott fel. Ha más pártok a teljes felelősséget kizárólag a diverzáns csoportok tevékenységére, a külső tényezőkre teszik, akkor ezzel elhárítják a felelősséget az elkövetett belső hibák, a párt által egy adott országban folytatott hamis politika miatt.

Bár Gomulka élesen elítélte Nagy Imre november első napjaiban tett politikai lépéseit, mégis ugyanilyen határozottan kifogásolta a magyar miniszterelnök és társai november 22-i elrablását, és ennek tanújelét is adta. 1957 májusában olyan lépésre szánta el magát, amelyre rajta kívül egyetlen más kommunista pártvezető sem vállalkozott: közbenjárt Hruscsovnál Nagy Imre védelmében. Nem a Nagy Imrével való politikai nézetazonosság vezette őt erre, hanem a régi gyakorlat visszatérésének réme, a politikai ellenfél-ellenség fizikai megsemmisítésének Sztálin alatt megszokott gyakorlata, aminek maga Gomulka is csaknem áldozatul esett annak idején. Szinte egyidőben azzal, hogy a LEMP KB 9. plénuma meghirdette a harcot az ideológiai revizionizmus ellen, titkos rejtjeltávirat érkezett Budapestről Willman aláírásával, amelyből kiderült, hogy – a Gomulka által szintén revizionistának tartott – Nagy Imrét visszaszállították Budapestre, és folynak a per előkészületei. Egy héttel a távirat kézhezvétele után Gomulka és Cyrankiewicz vezetésével – minden nyilvánosságot mellőzve – lengyel küldöttség utazott Moszkvába, hogy egyeztesse az 1956 novemberében megkötött szovjet–lengyel szerződés alapján még nem tisztázott vitás kérdéseket. A megbeszélések során – szinte teljesen mellékesen – maga a lengyel párt első titkára hozta szóba Nagy Imrét. Az esetleges per ellen annak politikai ártalmasságával, a várható nemzetközi felháborodással érvelt, és úgy fogalmazott, hogy „Nagy Imre minden bizonnyal nem volt imperialista ügynök”. Hruscsov elutasító magatartásával szemben Gomulka azzal igyekezett menteni a magyar miniszterelnököt, hogy még ha áruló lett volna is, egyes-egyedül képtelen lett volna mindent irányítani és minden kérdésben dönteni (még Cyrankiewicz is közbevetette, hogy az ellenforradalom győzelme esetén Nagy Imrét is felakasztották volna).

Lengyelország hivatalos magatartása a Kádár-kormánnyal szemben ugyanakkor kissé eltért attól, ami a kulisszák mögött zajlott. A lengyel külpolitika 1956 novemberétől – eleinte kidolgozott koncepció nélkül – Magyarország vonatkozásában azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy a magyar események megítélését mellőzve gazdasági segítséggel és nemzetközi politikai kiállással hozzájáruljon a Kádár-féle vezetés helyzetének megszilárdításához. Ennek megfelelően – a magyar kormány sürgetésére és saját nehéz gazdasági helyzete ellenére – 1956. november 24-én a LEMP PB és a Lengyel Minisztertanács egyidejűleg döntést hozott, hogy 100 millió zloty értékű vissza nem térítendő árusegélyt nyújt. Ezzel párhuzamosan a LEMP vezetése a hivatalos lengyel–magyar kapcsolatok szintjén a távolságtartást választotta: a lengyel politika félreérthetetlenül a Kádár-kormány tudtára adta, hogy az MSZMP könyörtelen megtorló politikájával, az általa alkalmazott terrorral nem ért egyet. Emiatt Kádárnak másfél évet kellett várnia, míg végre 1958 májusában – hosszas huzavona, s a Nagy Imre-perrel kapcsolatos előzetes garanciák birtokában – Gomulka hivatalos látogatást tett Magyarországon, valamelyest legitimálva ezzel a magyar pártvezetőt.

Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalom körében, s a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. A segélyakciók szervezését megkönnyítette a LEMP KB október 28-i üzenete a magyar nemzethez, amellyel mintegy „felhatalmazták” a lengyeleket erre a tevékenységre, arra is számítva, hogy ez levezető csatornaként is szolgálhat a lengyel Október kiváltotta érzelmek lecsillapításához. A véradásra jelentkezők hulláma a Lengyel Vöröskeresztet teljesen váratlanul érte, nagyon meglepődtek a véradó állomásokon, amikor október 26-án, pénteken, először csak szórványosan, másnap már többen, s amikor 28-án reggel a Lengyel Rádió közzétette a Magyar Vöröskereszt segítségkérését, már tömegesen jelentkeztek az emberek vért adni az ország minden pontján. A véradási felhívást a rádió és az újságok is többször megismételték, egészen november 4-ig. A felhívásra leggyorsabban Varsó, Krakkó, Katowice (éppen ekkortájt keresztelték vissza Sztálinvárosról), Wroclaw, Poznan, Jelenia Góra, Lódz és Szczecin lakosai reagáltak. Egy véradási procedúra 2,5–3 órát vett igénybe, s a véradó állomások szűk áteresztőképessége miatt sokkal kevesebb embertől tudtak vért venni, mint ahányan jelentkeztek, még azután is, hogy további (ideiglenes) véradó helyeket állítottak fel – például nagyobb üzemekben vagy a hadsereg alakulatainál –, és az összes vajdasági véradó állomás éjjel-nappal működött. De még így is szabályozni kellett, hogy melyik nap milyen foglalkozási ághoz tartozók jöjjenek vért adni, és minden jelentkező sorszámot is kapott. A véradásban az egyetemisták jártak az élen, de ez az akció egyáltalán nem korlátozódott csak rájuk, szinte minden társadalmi osztály kivette belőle a részét. Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját.

A véradásban nem lehet határt vonni a párttagok és a pártonkívüliek között, mert ez akkoriban nem számított. A LEMP vajdasági pártbizottsága Jelenia Góra városában október 28-án úgy kezdte ülését, hogy a résztvevők csoportosan elmentek vért adni. A magyar forradalom ideje alatt 795 liter vér érkezett Lengyelországból Budapestre – kizárólag légi úton –, és ehhez tudni kell, hogy egy embertől átlagosan 200 milliliter vért vettek, ami azt jelenti, hogy több mint 4000 lengyel adott vért. A véradási akció másfél hétig tartott, s lezárulását az jelentette, hogy a Magyar Vöröskereszt – megköszönve a lengyelek áldozatkészségét –, közzétette, nincs már szüksége újabb vérszállítmányokra, viszont élelmiszerekre, gyógyszerekre és ruhaneműkre annál inkább. A véradási akcióval párhuzamosan bontakozott ki a szintén az egész országot átfogó pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott, és november 4. után újabb lendületet vett. A lengyel hatóságok nem akadályozták – nem is tudták volna – a lengyel társadalom eme spontán segélyakcióját. (A társadalmi segítség keretében ily módon összegyűlt lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban.) Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági- és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat tettek, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a „szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak”. Az újságok mindennap közölték a felajánlásokat. Különböző üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amelyből akkor Magyarországon hiány volt. A szakszervezetek és az üzemi kollektívák a magyar felkelőkkel szolidarizáló nyilatkozatokat tettek közzé. A Glos Pracy, a Lengyel Szakszervezetek Szövetsége Központi Tanácsának orgánuma felhívására jó néhány napon keresztül kb. napi 1 millió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskereszthez, amely az összegből gyógyszereket, kötszereket, élelmiszert vett, s elküldte a Magyar Vöröskeresztnek. (Az átlagfizetés akkoriban 800-1000 zloty körül volt.) Igaz, éppen november 4-ét követően az akció napi menetéről a központi, de a vidéki sajtó többsége is hallgatott már, de az összegzéseket, illetve egy-egy szállítmány útnak indítását azért mindig hírül adták. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be a véradási akcióról, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Az első lengyel repülőgép október 26-án érkezett Budapestre, ez még az éppen raktáron lévő – részben a Lengyel Hadsereg tulajdonát képező – készleteket szállította. Ezután viszont november 3-ig 15 lengyel repülőgép landolt a magyar fővárosban, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16 500 kg vérhelyettesítő-szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötözőszerekkel, valamint 3000 kg élelmiszerrel. 1957. január végéig az önkéntes pénzadományokból 31 millió zloty gyűlt össze és 11 millió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke; mindezek alapján szintén 1957. január végéig a Lengyel Vöröskereszt – a lengyel emberek segítségeként – 42 teherautóval és 104 vasúti kocsival 25,5 tonna vérhelyettesítő-szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, valamint 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt, 10 tonna szappant és építési anyagot juttatott el Magyarországra.

Varsóban és az ország más városaiban az épületeken, közterületeken magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt. A lengyel városok forgalmas utcáin és terein ládákat helyeztek el, amelyekbe a járókelők bőségesen szórták adományaikat. Volt olyan lengyel város – például Wroclaw, Varsó –, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére, Szczecinben pedig olyan bélyegeket osztogattak, amelyen két kéz kapaszkodott egymásba, s alatta a felirat azt hirdette: „Szczecin–Csepel” (Csepel Szczecin testvérvárosa volt). A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a lengyel Októberhez hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. A magyarok megsegítésére indított hatalmas segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép barátságáról, visszatérjenek a hagyományos magyar–lengyel barátság eszméjéhez. Lengyelországban élénken élt annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország közel 100 000 lengyel menekültet fogadott be, mások arra emlékeztek, hogy a világháború idején Lengyelország különböző pontjain – így Varsó környékén – állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem viselkedtek megszálló hadseregként. A véradók kevés kivétellel életükben először – s meglehet, utoljára – adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell. Létezett egyfajta általános szimpátia a magyarok iránt, még akkor is, ha a lengyelek közül sokan még nem is láttak „eleven magyart”. Ehhez járult még a lengyelek körében mindig is erős szovjetellenesség, és az az érzés, hogy Lengyelország elkerülte azt a tragédiát, ami Magyarországot érte.

A magyar forradalom mellett számos gyűlést tartottak üzemekben, egyetemeken s más helyeken, de november 4-ig mindössze egyetlen utcai tüntetésre került sor a „harcoló magyar testvérek” mellett. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az esetleges szervezők attól tartottak, nem lesznek képesek a tüntetés végeztével a tömeget békésen hazaküldeni, másrészt pedig érvényben volt az akkor még rendkívül népszerű Gomulkának az október 24-i varsói nagygyűlésen elmondott felszólítása, miszerint „elég a gyűlésezésből, lássunk hozzá a mindennapi munkához”. Ha ez a kívánság nem is valósult meg rögtön, hiszen a LEMP vezetése képtelen volt ezt betartatni, s ráadásul a „magyar kérdésben” elfoglalt álláspontjával a pártvezetés felhatalmazást is adott a tömegeknek, de azért tekintettel kellett rá lenni. Ennélfogva egyszerűbb volt zárt helyen megtartani a szolidaritási gyűléseket, mintsem kivinni azokat az utcákra. Az említett egyetlen tüntetésre Olsztyn városában került sor, amelyen 10 000 ember jelent meg, és a résztvevők a helyi Vörös Hadsereg teret átkeresztelték Magyar Felkelők terévé.

Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központja Wroclaw és Krakkó volt. Wroclawban a főtéren álló városházára – egyhangú határozat nyomán – fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a „gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották” (decemberben ugyanebben a gyárban, a magyarországi munkástanácsok betiltása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, s a falakat teleragasztották „El a kezekkel Magyarországtól” feliratú plakátokkal). Mindkét esetben a zászlók heteken át a helyükön maradhattak. Krakkóban és Poznanban pedig 1956. november 5-én délelőtt tiltakozó tüntetést tartottak, amely néma demonstráció formájában zajlott le, több ezer fő részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.

Gomulka minél hamarabb konszolidálni akarta a még meglehetősen cseppfolyós lengyelországi viszonyokat, ám hatalmas erőfeszítései ellenére is várnia kellett még jó néhány hónapig, hogy igazán jelentős sikert tudjon felmutatni ezen a téren. A „harcoló magyar testvérek” melletti hatalmas lengyel társadalmi rokonszenvet a magyar tragédia lengyelországi bekövetkezésének lehetőségére hivatkozva sikerült ugyan hamar korlátok közé szorítani („felvilágosító agitátorok” százait mozgósították országszerte ennek érdekében), de 1956 novembere után belpolitikailag igyekeztek elkerülni minden olyan lépést, amely a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatná. A lengyel vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy Magyarországon ellenforradalom zajlott le – ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet –, hiszen a társadalom jelentős hányada a magyar forradalom eszméit a magáénak érezte, és a magyarországi eseményekben megismétlődését látta mindannak, ami néhány nappal korábban Lengyelországban történt. Ezért Varsóban hivatalosan nem erőltették olyan gyakran és hangosan a „magyarországi ellenforradalom” koncepcióját. Úgy vélték, inkább hallgatni érdemes erről, minél kevesebbet beszélni róla, mintsem hatástalan propagandát folytatni. Ezzel magyarázható, hogy a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezése ellenére sem került sor soha a „magyarországi ellenforradalmat” bemutató kiállításra a lengyel fővárosban, és a „magyarországi ellenforradalmat leleplező Fehér Könyvek” lengyel nyelvű kiadásától is mereven elzárkóztak az illetékes lengyel szervek. Amikor 1957 telén Katona János varsói magyar nagykövet azzal kereste fel Starewiczet, a LEMP KB Sajtóosztályának vezetőjét, hogy a lengyel társadalom tekintélyes része rosszul van informálva, ezért célszerű lenne a lengyel sajtóban elvi és politikai cikkeket publikálni a „kényes kérdésekről”, Starewicz azt válaszolta: a magyar vonatkozású alapvető kérdések nyílt tárgyalása számukra egyáltalán nem volna kedvező. Részben azért, mert a lengyel társadalmat még ma is élénken foglalkoztatják a tavalyi magyar események, és amennyiben a magyar álláspontot kezdenék kivetíteni a sajtóban, ez tömegkapcsolataikat gyöngítené. Másrészt a két párt között ebben a kérdésben gyökeres véleménykülönbség áll fenn, és ebből logikusan következik, hogy nem léphetnek fel olyan értelemben a nyilvánosság előtt, ahogyan azt a nagykövet szeretné. Megérti ugyanakkor, hogy a magyar fél számára ez alapvető kérdés, de az ő szemükben nem az, mert még hosszú idő kell ahhoz, hogy a lengyel társadalom felfogása a magyar kérdésben megváltozzék.

A Lengyelországban 1956 őszén végbement változások a sajtó terén is éreztették hatásukat. A cenzúra – összevetve az 1948 és 1956 nyara között eltelt időszakkal – néhány hónapra jóval enyhébb lett. Továbbra is voltak tabutémák, ugyanakkor a cenzorok többsége teljesen elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. A magyar forradalom idején a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele során a lengyel sajtó csak minimális adminisztratív akadályba ütközött, így a lengyel lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról – ez nagymértékben a Budapestre küldött több mint tíz lengyel tudósító tevékenységének köszönhető –, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot. Bár a lengyel vezetés már a magyar forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra szorításából rövid időre megszabadult lengyel sajtót és rádiót, ez csekély eredménnyel járt. November 4. után Gomulka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg a lengyel újságírókkal szemben és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. Elmondta nekik, hogy Lengyelország jelenlegi gazdasági és politikai helyzetében, valamint a mostani nemzetközi helyzetben nem engedheti meg magának, hogy olyan lényeges kérdésben, mint például a magyar, szembehelyezkedjen a Szovjetunióval. Arra hívta fel a sajtó és a rádió munkatársainak figyelmét, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, vannak dolgok – s ilyen a magyar kérdés is –, amikről nem lehet megírni és elmondani mindent. Mindez jórészt hatástalan maradt, így a vezetés a cenzúra teljes megszigorításával, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott hiteles beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával és a rádiótól, sajtótól történt elbocsátásokkal válaszolt.

*

Nagy Imre és társai 1958. júniusi kivégzése váratlanul érte a lengyel pártvezetést, és szinte teljes megrökönyödést váltott ki Varsóban. Gomulka a kivégzések hírére dührohamot kapott – úgy vélte, Kádár becsapta őt –, aljas gyilkosságról beszélt. Az akkori közhiedelem szerint ugyanis alig öt héttel korábban a lengyel pártvezető – aki másfél éves halogatás után éppen 1958 májusában látogatott hivatalos küldöttség élén Budapestre – magától Kádártól kapott ígéretet arra, hogy ha lesz is per, azon semmiképpen sem hoznak majd halálos ítéleteket. A LEMP a Nagy Imre-perrel – de különösen a módszerrel, ahogyan az történt – nem értett egyet, s a kulisszák mögött helytelenítette azt, ennek ellenére egyáltalán nem óhajtott szembehelyezkedni a tábor többi országával. 1958 nyara nagyon távol állt 1956 őszétől. Gomulka 1958. június 28-i gdanski beszéde nem is hagyott kétséget efelől, hiszen – a „politikai pragmatizmus” jegyében – teljes egészében magáévá tette a hivatalos magyar álláspontot a Nagy Imre-perrel kapcsolatban.

A LEMP vezetése a későbbiekben úgy gondolta, hogy a gdanski beszéddel a Nagy Imre-ügy, s általában véve az 1956-os magyar forradalom megítélésének kérdése részükről végképp le van zárva, semmilyen formában nem tértek rá vissza, csak arra vártak, hogy a lengyelek egész egyszerűen elfelejtsék ezt az egészet. S amikor 1981 októberében mégis felelevenítették a 25 évvel korábbi magyarországi eseményeket, akkor ezt arra használták fel, hogy megrettentsék a Szolidaritás szakszervezetet és általában véve a lengyel társadalmat a magyar forradalom véres eltiprásával. De ez már egy másik történet.