Az alkotók kitűnő témát választottak: Tóth Ilona forradalom alatt betöltött szerepe, pere mindmáig az egyik legvitatottabb, legmegoldatlanabb ’56-tal kapcsolatos kérdés.

A forradalom kirobbanásakor éppen 24 éves, kivételes tehetségű és egyéniségű szigorló orvosnő a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton. Október 25-től a Péterfy Sándor utcai kórház Önkéntes Mentőszolgálatának munkájában segédkezett, majd letartóztatásáig a Domokos utcai részleg megbízott vezetője lett. A forradalom fegyveres leverése után bekapcsolódott a fegyvertelen ellenállásba. Részt vett a röpcédulák, illetőleg az Élünk című illegális lap sokszorosításában, terjesztésében. A periratok szerint 1956. november 18-án részese volt az ÁVH-gyanús Kollár István meggyilkolásának, s emiatt az I. és a II. fokú bíróság is halálra ítélte. 1957. június 27-én (három vádlott-társát, Gönczi Ferencet, Gyöngyösi Miklóst és Kovács Ferencet egy nappal korábban) kivégezték. A probléma bonyolultságát jelzi, hogy jelentékeny forradalmi szerepe ellenére Tóth rehabilitációját az igazságügyi szervek – a törvény előírásának megfelelően – még mindig nem tartják indokoltnak.

A film bevezetője viszonylag terjedelmes összefoglalót mutat be az 1953. április 4-től az 1956. november 4-i szovjet intervencióig terjedő időszakból. A szerzők itt figyelmen kívül hagyták Q. Horatius Flaccus intelmét, aki Ars poeticájában utalt arra, hogy a trójai háború ismertetését nem szükséges a Zeusz-hattyútól és a Léda-tojásoktól kezdeni. E film iránt érdeklődők feltehetően ismerik a magyar sztálinizmus, a „júniusi szakasz” és a forradalom történetét, így ezek a narrációk nem nyújtanak új információt.

A témaválasztás abból a szempontból is szerencsés volt, hogy nincs még egy olyan 1956-tal kapcsolatos tárgyalás, amelyről ilyen bőségben maradtak ránk archív felvételek. Ennek értékét Ordódyék azonban súlyosan csorbították azzal, hogy az eredeti szöveget egyáltalán nem hagyták érvényesülni.

Mint korábban említettem, Tóth Ilona története, megítélése mindig is vitatott volt, természetesen a rendszerváltás óta különösen. A film első narrátori mondata: „A kor egyik leghírhedtebb és leghíresebb koncepciós pere a Tóth Ilona-per volt”.1 A művet mindvégig jellemző egyértelműség, a kinyilatkoztatás, a vélemények ütköztetésének teljes hiánya, sajnálatosan a pártállami propagandafilmekre emlékeztet. Mindez nemcsak szemléletbeli kérdés, hanem dramaturgiai is. A jól sikerült témaválasztásból adódó lehetőségek kihasználatlanul maradnak, mivel már a film első percében minden tisztázódik: az ártatlan Tóth Ilona, koholt vádak alapján a kádári retorzió áldozata lett. Megállapításaik azonban, amelyekkel ezt bizonyítani próbálják, nem túl meggyőzőek, inkább banálisak: „Ezt az egész Kollár-ügyet, ezt a rémséges bárgyúságot a szovjet titkosrendőrség irányítása alatt álló kádárista terrorgépezet azért találta ki, hogy a világ közvéleménye előtt bemocskolja a forradalmi ifjúságot, az egyetemistákat, a diákokat, az írókat és a munkásfiatalokat.”

Az I. fokú bíróság ítéletéből levont következtetésük felszínes, nem fedi a valóságot: „Az ellenforradalom céltudatos magatartásába és tervébe kitűnően beleilleszkedett Tóth Ilona és vádlott-társai személye, körülményei és tevékenysége. Nem érdektelen megvizsgálni a büntetőper szereplőinek személyi, társadalmi és erkölcsi összetételét, mert az egyben megadja az 1956. évi október–november havi magyar ellenforradalmi események résztvevőinek keresztmetszetét.” Mindebből az alkotók a következő konzekvenciát vonják le: „Vagyis: a B. Tóth Matild vezette I. fokú bíróság magyarázatot adott arra, hogy miért volt szüksége a hatalomnak Tóth Ilona perére.” Az idézett népbírósági mondatok tömegesen fordulnak elő más csoport-perekben is, ez még önmagában legkevésbé sem bizonyítja, hogy koncepciós perről van szó.

Mindezeknek megfelelően történt a riportalanyok kiválasztása is, akik egyébként értékes információkkal emelték a film színvonalát. Közülük legelőször Obersovszky Gyula író kapott szót, aki a tőle megszokott előadásmódjával érzékeltette az egész procedúrát, a tárgyalás légkörét. Ő a per tizenegy vádlottja közül az egyetlen megszólaló. Az azonban nem derül ki, hogy mi a véleménye a Kollár-ügyről. 1997-ben még a következőket írta: „...a Tóth Ilona-perben egyetlen emberért, egyetlen ÁVH-s besúgóért négy embert akasztottak fel...”2 1999-ben pedig ezt: „Tóth Ilonát megölte az önkény. Megölte, bár ő maga nem ölt, amint ez már napjainkban egyértelművé vált. Az áldozat [Kollár István] közbelépése idején már halott volt.”3 Az utóbbi utalás a kórbonctani, törvényszéki szakemberek jelentésein alapszik, amelyeknek ebben a perben – érthetően – különösen fontos szerepet tulajdonítanak. Erről a filmben is sok szó esik (Buris László, Iván László, Benedek István, valamint a narrátori utalások), még több Obersovszky lapjában (Vagyok), és más forrásokban. Ezek azonban ellentmondóak, és a laikus számára ellenőrizhetetlenek. Obersovszky az orvostani megállapítások egy részére hivatkozik 1999-ben, konkrétan arra, hogy Tóth Ilona társai már végeztek áldozatukkal, amikor a medika késsel szíven szúrta Kollárt. Megítélésem szerint ennek önmagában rendkívül csekély a jelentősége,4 sokkal érdekesebb kérdés, hogy Tóthnak szándékában állt-e ölni. Ezt korábbi ismerősei, elsősorban a tiszteletre méltó egyetemi csoporttársai (Sinkó Erzsébet, Kézdi Mária, Iván László) kizártnak tartják. Az ügy koncepciós jellegét emeli ki Benedek István és Szöllősi József ügyész is. Kahler Frigyes jogász, történész szerint „ma már ezt nem lehet eldönteni”. A film szereplőin kívül még sokan küzdenek Tóth Ilona „ártatlanságáért”, rehabilitációjáért, főleg az 1956 utáni elítéltekből és egykori orvostanhallgatókból már 1992-ben megalakult Tóth Ilona Baráti Kör.

A téma legavatottabb, legfelkészültebb kutatója, Gyenes Pál a Kollár-ügyet már régóta a per koncepciós részének tartja.5 Az Ordódy-filmben az ő érvei hangzottak el, nem derül ki, hogy véletlenségből-e. Gyenes (az elhangzottakon kívül) a következő kérdéseket teszi fel: „Ha elfognak a forradalmárok egy gyanúsan ťleselkedőŤ ávóst – különösen november közepén, amikor már tele van az utca szovjet páncélosokkal és Kádár-huszárokkal –, ugyan miért kísérgetnék bárhova is? Nagy a valószínűsége, hogy a helyszínen agyonlövik. [...] Ha azonban [...] mégis bevinnék a bázisra, vagyis a kórházba, miért kellene a likvidáláshoz segítségül hívni egy nőt? A két marcona, sokat próbált férfi, Gyöngyösi és Gönczi tényleg rá volna utalva Tóth Ilona injekciós tűjére? Ráadásul a medikának éppen egy zsebkéssel kellene szurkálnia az áldozat szivét. [...] Arról még nem is beszéltünk, normális dolog-e az adott helyzetben ávós egyenruhás fényképpel a zsebben felkelők után leskelődni. [...] Alapelv: ha már gyilkolnak, lehetőleg minél többen tudjanak róla. A fűtőtől kérnek szerszámokat, hogy el tudják földelni a tetemet a Domonkos-templom oldalában. A pokróc, amiben állítólag leviszik az áldozatot, sosem lett meg, talán nem is keresték, pedig fontos tárgyi bizonyíték.” Mindezek mellett Gyenes arra is utalt, hogy Kollár István személye a mai napig is rendkívül tisztázatlan.

Ezekre a kérdésekre ma még nem tudjuk a választ.6 Elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy az akkori helyzet rendkívüli volt. Más, hasonló halálesetek is ezt bizonyítják, amelyek november 4-e után országszerte bekövetkeztek.

Arra azonban semmilyen magyarázatot nem kapunk, hogy miért volt szükség Tóth Ilona koncepciós perére. Vajon kinek, milyen hatalmi csoportnak állhatott útjában egy ártatlan, általános megbecsülésnek örvendő, eminens medika? Hogy ellensége lett volna, arról senki nem tud. Nem volt elég „ellenforradalmár” 1957-ben, akiken bosszút lehetett állni?

„Ha ilyen véresen komoly dologban helye volna a humornak, a fekete humornak, azt mondanám: ez a kétbalkezes gyilkosok és a slendrián rendőrök ügye. Csak hát nyilvánvalóan nem erről van szó...” – mondta Gyenes Pál. Véleményem szerint azonban igenis erről van szó, azzal megjegyzéssel, hogy Tóth Ilonát és társait – bár megölték Kollárt – semmiképpen sem nevezném gyilkosoknak. Ők forradalmárok voltak. A „kétbalkezesség” – ahogy erről már volt szó – a rendkívüli helyzetből adódott, ugyanennek a számlájára írható a „slendriánság” is.

A megtorló gépezet – részint az óriási túlterheltség miatt – korántsem működött olajozottan, és emiatt nehezen rekonstruálhatók a történet egyes részei.

A peranyag szövege – a nyomozati, az ügyészi, és a bírósági szakaszok egyaránt – alapvetően különbözik a Rákosi-éra koncepciós irataitól. A Rajk-per esetében például épp az keltett gyanút, hogy a részeket igyekeztek tökéletesen összecsiszolni.7 A szövegrészek abszurd, fekete-fehér jellemábrázolása, helyzetértékelése is csak erre a korra volt jellemző. Tóth Ilonáék perében ennek nyoma sincs, és teljesen elképzelhetetlen – főként ilyen rövid időn belül – ehhez hasonlót összeállítani. A történtek bemutatására érdemes idézni Tóth Ilona a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának írt kegyelmi kérvényéből. „...Aktívan dolgoztam a DISZ-ben is. A Teleki Blanka ált. gimn.-ban tanulókörvezető, osztálytitkár, majd 1949–50-ben iskolai DISZ-titkár voltam. Közben azonban keserű csalódások is értek. Ilyen volt 1947–48-ban két nagybátyám igazságtalan internálása. (Egyiküket súlyosan bántalmazták. Később mindkettőjüket rehabilitálták.) Én magam is őrzök emlékül egy arculütést, amit a tábor előtt egy politikai rendőrtől kaptam. Tudtam azonban, hogy ez éppen nem a szocializmusra jellemző, hanem csak egyesekre, akik nem méltók arra, hogy szocialista embernek nevezzék magukat.

Én szeretem az igazságot, a tisztaságot, s gyűlölöm a kétszínűséget. A DISZ-ben is azok közé tartoztam, akik mertek kritizálni. Eredmény: a diákság tiltakozása ellenére le kellett mondanom a DISZ-titkárságról. Ez nagyon elkeserített, de a DISZ-től mégsem húzódtam vissza...

A politikai eseményeket figyelve örömmel láttam, hogyan kopnak el az utóbbi Pártkongresszusok óta azok a ťkinövésekŤ, amelyek sértettek minden jóérzésű embert, akár párttag, akár nem, s hátráltatták népi demokráciánk fejlődését. Érdekelt a Petőfi Kör, az ott megnyilvánuló bátor, friss hang. Különösen örültem annak, hogy nemzeti sajátosságainkkal többet

törődünk. [...] Örömmel fogadtuk a 14 pontot [...] azonban a Rajk-per egyes vádlottainak szájából borzalmas dolgokat hallottunk az ÁVH-ról, s arról hogyan használtak itt fel orvosi eszközöket ellentétes célokra...

Okt. 26-tól vettem részt sebesült, majd élelmiszerszállításban. [...] Az útjaimba eső szovjet katonák barátságosak voltak, úgy látszott: jó szemmel nézik a forradalmat, s szívesen mennek haza. Egyedül az ÁVH részéről ért egy igen rossz benyomás: a Bajcsy-Zsilinszky ÁVH laktanyában szegeztek rám életemben először géppisztolyt. [...] Mikor nov. 1-jén bementem az Egyetemre, legjobbjainkat találtam a Forradalmi Bizottságban és a Nemzetőrségben. Itt már beszéltünk ugyan a forradalomban észlelt kilengésekről (gyilkosságok, könyvégetés stb.), de úgy véltük, hogy ezek az elítélendő cselekmények részben tömeghisztéria, részben szórványos ellenforradalmi provokációk eredményei, amelyeket a Nemzetőrség hamarosan fel fog számolni. – Sajnos vakok voltunk. [...] Ez a vakság vált később végzetessé az én számomra.

Miután 2 napig betegen feküdtem, nov. 4-én Nagy Imre segélykiáltása és ágyúdörgés indított el otthonról. Nem értettem: Mi ez? Ellenség a szovjet hadsereg?! Veszélyben a forradalom?! Hát tényleg létezik ťvörös fasizmusŤ?! – Nov. 4-én este [...] a Domonkos utcai Szükségkórházba kerültem (mert a lövöldözés miatt más nem volt hajlandó átmenni). Nov. 10-ig egyedül dolgoztam itt. Nehéz volt. Betegeimért és sebesültjeimért mindent megtettem, de láttam, hogy milyen keveset tudok, milyen kevés a tapasztalatom [...] leváltásomat kértem, mert kórházat vezetni nem tudok. Azonban senki nem volt hajlandó a kórház vezetését átvenni [...] befogadtam 8 harcoló fiatalt (fegyver nélkül!), mert féltettem őket a deportálástól vagy agyonlövetéstől. Kb. ezidőtől kezdtem el az Angyal Istvántól kapott illegális röplapok terjesztését, majd sokszorosítását is. – Végsőkig el voltam keseredve. Úgy láttam, elveszett a forradalom, elveszett Magyarország. Ellenségnek tekintettem a Szovjet Hadsereget, az ÁVH-t (nem hittem, hogy feloszlott), s az új kormányt is. – Sajnos, senki sem akadt, aki figyelmeztetett volna: ťRossz úton jársz!Ť – A Tanácsakadémián lakók – amint ez a tárgyaláson is kiderült – csak a hátam mögött mertek tanácskozni, szemben pedig hízelegtek, s rémhírek özönével próbáltak hatni ránk, hogy a röpcédulázást abbahagyjuk. – Annyit elértek, hogy egyre jobban féltem. Édesanyám is kért, hagyjak fel az illegális tevékenységgel, nem lesz jó vége. – Én azonban becstelenségnek tartottam, hogy gyáván megfutamodjam. – Éjjel illegális, nappal kórházi munkát végeztem. Alvás helyett coffeinen éltem.8 Éreztem, hogy fogytán az erőm, de reméltem: hátha diplomáciai úton még megoldódik minden. Így következett el Angyal bukása (nov. 16.), majd a szörnyű nov. 18-a, amikor orvosi és emberi mivoltomról megfeledkezve, megöltem egy embert...

Nagyon bűnös vagyok. De úgy érzem, nem vagyok gyilkos. Amit tettem, nem hidegvérű, aljas megfontolás, hanem hirtelen összeroppanás eredménye volt: mint egy pánikszerű menekülés. Mire rájöttem, mit tettem: már késő volt. [...] Azt is állítom még, hogy nem voltam és nem vagyok a szocializmus ellensége. – Csak megemlítem, hogy míg ezt a súlyos bűnt el nem követtem, életemben egyetlen lépés sem volt, amit Anyám előtt szégyenlenem kellene. [...] Alig vártam már, hogy eljöjjön az idő, amikor már érte élek és dolgozom, boldoggá tehetem. Most, amikor kegyelmet kérek, elsősorban nem magamra, hanem Őrá gondolok. Én talán méltatlan vagyok a kegyelemre, de Ő nem.

Ezért kérem a T[isztelt]. Elnöki Tanácsot, részesítsen kegyelemben.”9

Ismétlem: kizártnak találom, hogy ezt a dokumentumot bárki konstrukciós alapon hozta létre. Másrészt – szerintem szintén vitathatatlanul – a szöveg, teljes egészében Tóth Ilona igazságra való törekvését tükrözi. Több más forradalmár társához hasonlóan – képtelen volt a taktikázásra.

Kollár likvidálását a következőképpen indokolta: „...láttam, hogy valami nagy baj lehet, azért fogták el az ÁVO-st, mert utánunk leselkedett, erre azért is gondolnom kellett, mert az előző napokban már féltünk attól, hogy az illegális röplapok terjesztése miatt a nyomunkban van a rendőrség.”10 „Védelmemre elő kívánom adni, hogy a gyilkosságot azért követtem el, mert akkor az volt a meggyőződésem, hogy azt az embert azonnal meg kell ölni, mert attól tartottunk, hogy ha nem öljük meg, úgy az államvédelmi egységek le fognak csapni ránk.”11

A per VI. rendű vádlottja, Gáli József író12 tudott az eseményről: „Valószínű, hogy Gyöngyösi elszólta magát, és ezután kérdeztem Tóth Ilonát, hogy mi történt. A Gyöngyösi-féle

elszólás és a belőlük áradó izgalom erősítette meg bennem, hogy itt valószínűleg valaminek történnie kellett [...] Amikor megkérdeztem Obersovszkytól, hogy tud-e arról, mi történt az épületben, ő azt mondta, hogy annyit hallott, hogy elaltattak egy embert. Én mondtam, hogy többet tudok, mert megölték...”13

Tóth Ilona ezzel kapcsolatosan így vallott: „valaki beszólt abba a helyiségbe, ahol az Élünk szerkesztése folyt ťIca, Pirosék [Piros: Gyöngyösi ragadványneve] elkaptak egy ÁVH-st.Ť Ezt mindenki hallhatta. Nagyon féltem, ideges voltam, féltettem a szerkesztőket, már [korábban] leszóltam a portára, hogy őrködjenek.”14 „Én magam vele [Gálival] nem közöltem, hogy az elfogott személyt meggyilkoltuk, mivel ezt titkolni szerettem volna az írók előtt.”15

Említettem, hogy az alkotók, a szereplők koholmánynak tartják a Kollár-ügyet. Két momentum azonban a mű koncepciójának ellentmond: a filmben felolvasott vers (Ébresztő), amelynek szerzője a 14 éves Tóth Ilona,16 s amely már önmagában is érthetővé teszi, hogy Obersovszky Jeanne d’Archoz hasonlítja és megszállottnak minősíti őt. A levéltári források között is találhatunk „Jeanne d’Arc-i” idézeteket: „...október 24-én hajnalban a XIV. [kerületi] rendőrkapitányságot bevették és fegyvereket osztogattak. Anyám ide elkísért engem, és nem engedte, hogy fegyvert fogjak. Molnárt láttam fegyverrel és kissé szégyelltem magam, hogy nekem nincs. [...] Pirost tisztelni kezdtem, hogy ilyen fanatikus. [...] A fiúknak mondtam, hogyha valakit elfog a rendőrség, az inkább köpjön, mintsem agyonverjék. Azt is mondtam, hogy Maráczi [Ferenc] meg én mindent vállalunk.”17

A rehabilitáció – a fentiekből adódóan – még mindig nincs lezárva. 1990-ben a Legfelsőbb Bíróság elutasította a semmissé nyilvánítás iránti kérelmet, mivel lényegében elfogadta az 1957-es vádat. Jogi alapon valószínűleg nem érhető el a rehabiliáció, de – véleményem szerint – Tóth Ilonának morálisan mindenképpen a forradalom „igazi” mártírjai között van a helye pertársaival együtt.

Ordódyék e problémát a filmben aktuálpolitikai konklúzióval oldják meg: „De miben reménykedjen a mai ember, ha azt látja, hogy a bolsevizmus idelent a legkülönfélébb maszkok mögé bújva szilárdan tartja hadállásait.”

Pulzusszáma ’56. Portréfilm Naszlady Attila orvosprofesszorról. Rendező: Nagy György. Video-Plan Stúdió, 1998.

A portréfilm három jól elkülönülő részre oszlik. Az első negyedóra, mely a gyermekkor, a származás, a neveltetés témakörét öleli fel, mindenki által jól követhető, ám valószínűleg a szociológusoknak jelent igazi „csemegét”.18 A középső 25 perc ’56-os emlékeké, az utolsó 15 perc Noszlady orvosi munkájáról szól. A riportalany jelentős elismertséget szerzett az orvostársadalomban mint az orvostudomány doktora (1981), kiváló orvos (1991), az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet főigazgató orvosa.

A film készítői az 1956-os emlékekre helyezik a hangsúlyt. A televízió bemondónője ennek megfelelően konferálta be a filmet: „Naszlady Attila... az 1956-os forradalomról is tud még újat, sőt esetenként meghökkentő-megdöbbentőt mondani nézőinknek.”

A jó előadókészségű, megnyerő professzor, akkoriban hatodéves medikus, szigorló orvos már a forradalom első napjaiban a Kilián laktanyába került, hogy tudásával segítséget nyújtson a rászorulóknak. Így fontos történelmi helyszínen tevékenykedett, amiből az alkotók valószínűleg azt a következtetést vonták le, hogy e koronatanú segítségével meg lehet „fejteni” a „Kilián-rejtélyt”.19

Elmondása szerint Maléter Pál ezredes október 26-a és 28-a között naponként többször informálta a honvédelmi minisztert (Bata Imrére emlékezett, valójában Janza Károly volt a miniszter), többek között a Corvin közi felkelőkről is jelentett. Hollmann Gábor százados pedig arról tájékoztatta Malétert, hogy hány felkelőt lőtt agyon orvlövészként a laktanya magasabb emeletéről. „...Ez rettenetes volt számomra, akkor döbbentem rá, hogy én rossz helyen vagyok. Én nem ide akartam jönni, már úgy értve, hogy nem olyan helyre, ahol a felkelők ellen és az oroszok mellett kollaboránsként együtt dolgoznak velük, a magyar nép pusztításán, elnyomásán, és az a rettenetes dilemma állt elő, hogy most vajon mi a teendőm: az orvosi

teendőmnek eleget tenni, és maradni, vagy ebből a politikai-ideológiai-nemzeti értékelésből kifolyólag elmenni és azt mondani, hogy nem, ezeket én nem segítem” – emlékszik Naszlady, aki végül a maradás mellett döntött.

Nem sokkal ezután – meséli Naszlady – Hollmannról elterjedt, hogy orvlövész és ezért lőtték le a felkelők. Az esemény – az elbeszélő szerint – Malétert úgy megijesztette, hogy ki sem mert jönni az óvóhelyéről más helyiségekbe, kiváltképp nem az udvarra vagy az utcára, mivel félt, hogy hasonló sorsa jut. A felcser (Berkovics Pál) közvetítésével lényegében szövetséget ajánlott a Boráros tér környéki intervenciós csapatokkal a corvinista felkelők ellenében – mondja Naszlady, és azt is megjegyzi, hogy Maléter – amikor veszélyes helyzet adódott – fegyvertelenül küldte oda a kiskatonákat. Bezzeg a fegyverszünet idején a külföldi újságírók előtt már mint szabadságharcos-stratéga tetszelgett.

Az elmondottak elemzése előtt meg kell jegyezni, hogy Naszlady Kilián-beli tartózkodásáról eddig semmilyen forrás nem került elő. Ez különösen azért figyelemre méltó, mert erről a témakörről viszonylag bőséges adatbázis áll a rendelkezésünkre.20 A volt medikus elbeszélését a film alkotói sem próbálták (vagy nem tudták) semmilyen dokumentummal alátámasztani. Mindez még elfogadható lenne, ha a meglévő forrásainkkal és a tudományos kutatások eddigi eredményeivel harmonizálnának ezek a közlések. Ráadásul a két súlyosan megvádolt katonának már nincs lehetősége, hogy kiálljon önnön tisztességének védelmében.21 Hollmann kevéssé ismert, de Maléter személye, forradalomban játszott szerepe, úgy tűnik, még hosszú időkig vitatott marad. A tárgyilagos történetírás egyre kevésbé képes fölébe kerekedni Pongrátz Gergely „tanítványainak”, a mind többen jelentkező, ellenőrizhetetlen szemtanúk sokaságának.22 Ezúttal azonban még veszélyesebbé vált a helyzet: az eddigiekkel ellentétben, egy kulturált, megnyerő modorú, tekintélyes, sikeres orvosprofesszor – remélhetőleg nem rosszhiszeműen – új elemekkel torzította tovább a Maléter-képet.

A levéltári források és Csiba Lajos Naplója23 viszont így mutatják be a történteket: október 23-a éjszakájától, a forradalom első szakaszában, a laktanya tisztjei és a fegyverek után kutató civilek szembekerültek egymással. Az utóbbiak lefegyverezték a katonákat. 25-én Maléter odaérkezésekor tűzharcba került a környező épületekből támadást kezdeményező felkelőkkel. Ekkor – körülbelül 14 órakor – az objektumban több corvinista fegyveres is tartózkodott. Az ezredes, aki a legfőbb feladatának a laktanya semlegességét tartotta, fegyverszünetet hirdetett, és ezzel népszerűvé vált a felkelők körében. A semlegesség kérdésében a szovjetekkel is meg akart állapodni. Ekkoriban a corvinista sebesültek egy részét átvitték a laktanyába.24

Ennek ellenére hamarosan konfrontáció alakult ki, és 26-a estéjétől a fegyverszünet kihirdetéséig (október 28-a, 13.15) a Kilián katonái szórványos tűzharcot folytattak a corvinistákkal25 (tudomásunk szerint nem volt civil áldozat). Maléter kiszoríttatta, lefegyvereztette a laktanyában meghúzódó felkelőket. Erről mindenki tudott, és emiatt ekkoriban a Corvinban sokan nehezteltek rá.

Maléter ismertette a kormánynyilatkozatot, amely elismerte a felkelés jogosságát, és ezért amikor először találkozott felkelőkkel (október 28-án), arra akarta rábeszélni őket, hogy tegyék le a fegyvert.26 Eközben Maléter is azonosult a felkelők célkitűzéseivel. Rájött arra is, hogy az addigi információk megtévesztették, hiszen nincsenek ellenforradalmárok.27 Megállapodott a civil vezetéssel, hogy többet nem tüzelnek egymásra, csak a szovjet egységekre, ha azok nem vonulnak ki.28

Az október 29–30-i éjszakán a fegyverátadási tárgyalás alatt tovább javult a kapcsolat. Maléter valósággal el volt ragadtatva a fiatalok harci teljesítményétől.29 Ekkor, szembehelyezkedve a Honvédelmi Minisztérium küldötteivel, többször is a felkelők pártjára állt.30 A civilek ismét átszállították sebesültjeiket, az ott szolgálatot teljesítő orvoshoz. Ezenkívül öt foglyot is átadtak, de barátkozási célból, illetőleg kisebb kérésekkel (gépkocsiigénylés, telefonhasználat) is átjártak a laktanyába.31

A fegyverszünet első napjaiban városszerte ugrásszerűen nőtt a Kilián laktanya hírneve.

A harcok központjának számító környéken nemigen tudta a közvélemény elképzelni, hogy a győzelmet képzetlen, zömével fiatalkorú civilek vívták ki, és a sikereket inkább a félig szétlőtt laktanya katonáinak, mindenekelőtt parancsnokának, Maléter ezredesnek tulajdonították.32 Egyes utalások szerint még a közeli Práter utcai felkelők is hasonlóan vélekedtek.33 Valóban, az ezredes körül óriási nimbusz alakult ki, pályája üstökösszerű gyorsasággal ívelt felfelé.

Olyan adatunk nincs, amely Maléter karrierizmusát igazolná (ugyanis legtöbben ezzel vádolják), olyan forrással viszont az ő vallomásain kívül is rendelkezünk, amely azt bizonyítja, hogy mások dicsőségét nem kívánta kisajátítani: „Cowley [ezredes, brit katonai attasé] gratulált Maléternek a nagyszerű védelmi harchoz... a Kilián laktanya védelme a hadtörténet egyik kiemelkedő védelmi harca volt... Maléter ezredes megköszönte, de elhárította magáról a gratulációt azzal, hogy ő és a Kilián-beli katonák csak védekeztek, de az igazi sikeres harcot a kinti civil felkelők vívták.”34

A Corvin közi felkelők nagy része – mint ahogy a forradalom leverése után bebizonyosodott – Maléter feltétel nélküli híve volt. Több konspiráció, „népi demokrácia elleni összeesküvés” indult azzal a (tév)hittel, hogy csatlakozni fognak Maléter hegyekben harcoló csapatához, mások pedig – akik tudták, hogy a minisztert letartóztatták – a kiszabadítását

tervezték.35

Hollmann Gábor főhadnagy személye lényegesen kevésbé ismert a közvélemény előtt, ám jó néhány forrás valószínűtlenné teszi Naszlady professzor állítását, miszerint a 24 éves tiszt többszörös orvgyilkos lett volna. Hollmann október 23-án részt vett a Rádió épülete előtti tüntetésen, majd társaival értesítette a Petőfi kör ülésének tagjait, hogy az ÁVH-sok tüzet nyitottak a tömegre.36 25-én parlamenter szerepében nemzetiszínű és fehér zászlóval a Tűzoltó utcában igyekezett fegyverszünetet elérni a harcban álló felkelők és magyar katonák között.37 27–28-án a Kilián laktanya semlegesítésén fáradozott. Társaival fehér lepedőket erősített az ablakokra, ezzel jelezve, hogy nem kívánnak a harcokba bocsátkozni, de kívülről se lőjék őket. Eközben találta el őt az a lövedék, amely – ellentétben egyébként a filmben elhangzottakkal – nem azonnal, hanem a kórházba szállítás után vetett véget életének.38

Tehát semmilyen forrás nem utal arra, ami alátámasztaná Naszlady professzor rendkívül súlyos vádjait. Maléter és Hollmann gyáva tömeggyilkosként való beállítása minden valós alapot nélkülöz. A riportalanyt – hacsak nem szándékosan vezeti félre a közönséget – csak kisebb mértékben érheti szemrehányás, a fő felelőtlenséget Nagy Györgyék követték el.

A „szenzációs, meghökkentő-megdöbbentő felfedezésüket” miért tárták ellenőrizetlenül a közvélemény elé? Felkészületlenségük semmiképpen sem mentheti őket, annál is kevésbé, mivel történész-szakértő bevonását is luxusnak találták. Természetesen még súlyosabb vétségről van szó, ha a történelemhamisítást (és egyben kegyeletsértést) nem dilettantizmusból, hanem akarattal követték el.

Halál a hálaadás napján. A „Bang-Jensen-ügy”. Nagy András kutatásai és forgatókönyve (1992–98) alapján. Rendező: Dömölky János.39 Magyar Televízió Rt. és az Országos Széchényi Könyvtár Videotára, 1998.

Régóta megoldandó témát választottak az alkotók: a dán Povl Bang-Jensen rendkívüli életútjának, sorsának megismerése nekünk magyaroknak különösen fontos.40

E dokumentumfilm rendhagyó a maga műfajában: Nagy András kutatásainak summázatát két színész olvassa fel,41 ami a képi megjelenítés rovására megy. Vajon miért nem valamiféle nyomtatott kiadvány készült a filmes feldolgozás helyett? Hiszen Bang-Jensen személyéről – a látottak alapján – nem maradtak fenn archív snittek.

A bevágott korabeli (egyébként igen értékes) felvételek többnyire más témaköröket érintenek (például a szuezi válság, „Tóth Ilona és társai” perének tárgyalása, Szabó Miklós sajtótájékoztatója), és csak csekély mértékben kapcsolódnak a címszereplőhöz, tehát felhasználásuk nem lett volna elkerülhetetlen. Az egyetlen igazi kivétel az ötös bizottság látogatásáról készült híradórészlet bemutatása volt, csak hát ez – balszerencsére – különlegesen szerény képanyag.

Kisebb mértékben, de még mindig a „Bang-Jensen-ügyhöz” tartozott a Hazafias Népfront és Béketanács nagygyűlésén Ortutay Gyula, Babics Antal és mások tiltakozó beszéde az ötös bizottság tevékenysége ellen, valamint az ENSZ-közgyűlésről készült rövid bevágás. Ugyanakkor az elkészült ENSZ-jelentéseket – aminek előállításában Bang-Jensen jelentős szerepet vállalt – nem láthattuk. A kérdés nyitott, csak reménykedni lehet abban, hogy a filmes feldolgozást nem a források elhallgatása vagy eltitkolása motiválta. Mindenesetre az információk eredete, származása a feltűnően hosszú narratív részekből teljes mértékben hiányzik, és ez megkérdőjelezi az egész alkotás tudományos komolyságát.

A témakör nagymérvű kiszélesítésének oka gyaníthatóan szintén a csekély forrásanyagból következett, hiszen Bang-Jensen életútjának bemutatásához erre nem lett volna feltétlenül szükség. Mindezt a mű szerkezete igencsak megsínylette, s ezt csak részben kompenzálja a fejezetek szerinti felosztás, ami szintén inkább az írásműveknél bevett szokás. Talán még a korral foglalkozó történészeknek sem könnyű követni a gyakori váltásokat.

A szuezi válság – ahogy a műből is kiderül – nem Bang-Jensen, hanem Hammarskjörd „dilemmája” volt. A filmben elhangzottakkal szemben ez a „dilemma” nem úgy merült fel, hogy az ENSZ-főtitkár fontosabb kérdésnek ítélte, mint a magyar ügyet, hanem hogy az akkori „jaltai világrendben” semmi esély nem volt Magyarország státusának megváltoztatására, míg Szuez kérdésében a szuperhatalmak közösen léphettek fel.

Szabó Miklós bemutatott 1957-es nyilatkozatában az „imperialisták” leleplezésének hitelessége érdekében a korabeli nézőkkel próbálta elhitetni, hogy a visszatért emigráns kisgazdavezér ideológiailag még mindig szembenáll a kommunistákkal. Nagy András úgy tudja, hogy „feltételezések szerint [Szabó Miklós] régóta a magyar elhárításnak dolgozott”. Azt, hogy Szabó kádárista hírszerző volt, manapság senki sem vitatja. Könyvet is írt erről nem éppen visszafogott stílusban.42

Az alkotás legelhibázottabb, sőt, botrányosra sikeredett része a „Tóth Ilona és társai” 1957-es híradórészlet bevágása volt.43 A képi megjelenítés előtt ugyanis a forradalmat követő kegyetlen megtorlásról volt szó. Ám az 1957-es filmhíradó a per e bemutatott részletével éppen azt sulykolta be a nézőknek – el kell ismerni, nem ügyetlenül –, hogy micsoda ellenforradalmárok, gyilkos fasiszták uralták az utcákat 1956-ban. A történet pontos ismerete nélkül a témában járatlan és elfogulatlan mai néző a látottak alapján joggal állapíthatná meg, hogy nem is volt olyan kíméletlen a kádárista retorzió.

Az eddigiekben tárgyaltak és a további bevallottan feltáratlan „fehér foltok” alapján nem érthető, hogy az alkotók miért tüntették fel a cím mellé, hogy hatéves kutatás áll e munka mögött. Ezt inkább titkolni kellett volna, hiszen Nagy András 1994-es tanulmányához44 képest nem történt lényeges előrelépés.

Lényegesen jobbak az „igazi” dokumentumfilmrészek, az interjúalanyok kiválasztása remekül sikerült. Megszólal több magyar emigráns (Héderváry Klára, Király Béla, Kővágó József, Taraszovics Sándor, Marton Endre), akik az ENSZ-ügyekben részint bennfentesnek mutatkoznak, másrészt a kihallgatásuk körülményeiről beszélnek. Több amerikai ENSZ-diplomata is fontos részleteket mondott el. Szerencsésen sikerült megszólaltatni a „főhős” négy gyermekét is. A legtanulságosabb azonban a Bang-Jensen-történet dán vetülete volt, amely bizonyítékul szolgálhat sokak számára, hogy nem csak a magyarokra jellemző a végletes megosztottság. Az egyik ilyen ütközőpont Dánia világháborús múltjáig nyúlik vissza. Bang-Jensen a washingtoni Hitler-ellenes „dán kormány” második embere volt.45 Mindezek ellenére Alsing Andersent, a nácikkal kollaboráló egykori hadügyminisztert jelölték főnökévé. (Ez egyébként a szovjet–magyar propagandának rendkívül kedvezett.) Nem csoda, hogy munkatársi és emberi viszonyuk mindvégig rendkívül feszült volt.

Bang-Jensen az ENSZ főtitkárával Dag Hammarskjörddel a szovjet hatalommal folytatott politizálás eltérő megítélése miatt került éles konfliktusba.

Nikolaj Petersen történész szerint Bang-Jensen – a totális rendszerek nagy ellensége –

figyelmeztetett legelőször a negyvenes években, hogy a szovjet expanzió aktuális veszély Dániára nézve is, és e skandináv ország lemondva a semlegességéről, ennek hatására csatlakozott a NATO-hoz. (Lehetséges, hogy innentől a datálódik a szovjet titkosszolgálat kitüntetett figyelme irányában.)

A megkérdezettek közül többen szovjetbarátsággal jellemzik az ENSZ főtitkárát, de szinte mindenki egyetértett abban, hogy Hammarskjörd nem képviselte a magyarok érdekét.46 Robert Morris, az amerikai szenátus munkatársa egyenesen szovjet ügynöknek tartja őt.47 Mindenesetre Bang-Jensent nem tudta rávenni arra, hogy átadja a magyar ENSZ-kihallgatottak listáját, emiatt eltávolíttatta a világszervezetből. A dán belviták Bang-Jensen hazatérte után a sajtóban folytatódtak. Ina Lohde nyugalmazott politikus szerint „valami bűzlött Dániában”: „El kell ismernünk, hogy a dán szociáldemokraták nagyon kedvezőtlen szerepet játszottak. Gyávák voltak. És véleményem szerint maga a főtitkár Dag Hammarskjörd is gyáva volt. Mindannyian féltek a Szovjetuniótól... De Bang-Jensen megtagadta a nevek átadását.”

Bang-Jensen személyes tulajdonságairól alig esik szó, pedig lehetséges, hogy közelebb kerülnénk a rejtély megoldásához. Erling Bjöl politológus így emlékezett vissza egykori barátjára: „Mivel nagyszerű jogász volt, gyakran lehengerelte az embereket. Igazából nem is lehetett vele vitázni. Ez bizonyos neheztelést keltett azokban az emberekben, akik beszéltek

vele. Túl okos volt, és egy diplomatának nem kell túl okosnak lennie. Ezzel aztán jó sok ellenséget szerzett magának.” Az egyik életrajzírója, Marschall Peck, Bang-Jensen szembenállását az egész ENSZ-szel Don Quijote küzdelméhez hasonlította.

Számomra azonban még mindig hihetetlen, hogy a világszervezeten belül a magyar ügynek mindössze egyetlen igazi védelmezője akadt.

1           A Rákosi-rendszer politikai pereit nevezzük koncepciós pereknek, amelyeket a tények teljes mellőzésével „gyártottak”. Az 1956-ot követő pereknek szintén voltak koncepciós elemei (számos példáját megtalálhatjuk a Tóth Ilona és társai perében is), de nem nélkülözték a valós alapokat. A mondat arra enged következtetni, hogy Ordódyék – a szakirodalommal ellentétben – ezeket is egyöntetűen koncepciós pereknek tartják.

2           Levél Badacsonyi Tibornénak. Vagyok, 1997. 8. sz. 6. o.

3             Vagyok, 1999. 2. sz. 6. o.

4           Jogi szempontból természetesen nem mindegy, hogy Tóth Ilona a késszúrással megölte-e Kollárt, avagy már csak egy halott testbe döfött bele. A jelentőségét azonban szerintem sokan eltúlozzák: ugyanebben a perben Kovács Ferenc halálos ítéletéhez és kivégzéséhez egy „gyilkossági kísérlet” is elegendőnek bizonyult.

5           Adonyi Sztancs János riportja: A máig élő koncepció. Köztársaság, 1993. 1. sz.

6           A fentieken kívül Gyenes még számos adalékot tud, amelyek ugyanilyen kevéssé tisztázottak.

7           Lásd Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Budapest, 1989, Európa–História.

8             „...naponta 5–6 ampulla coffeint vagy megittam, vagy injekció formájában beadtam magamnak.” Tóth Ilona tárgyalási jegyzőkönyve (továbbiakban jkv.) 1957. II. 20. Fővárosi Bíróság, (továbbiakban: FB) 164/57.

  9        FB 164/57 Vagyok, 1995. 8. sz. A perirat többi része is hasonló tartalmú, a filmben azonban ezekből semmilyen részt nem tüntettek fel.

10         Tóth Ilona ügyészségi jkv. 1957. I. 8. FB 164/57.

11         Tóth Ilona jkv. 1956. XII. 29. FB 164/57.

12         Akit végső soron nem három évre ítéltek, mint ahogy ez a filmben elhangzott, hanem 15 évre.

13         Gáli József jkv. 1957. III. 4. FB 164/57. Mindezt más írásos és szóbeli források is alátámasztják. Gáli ekkor még a következőket is mondta: „Akárki is volt, embert megölni nem lehet, az én nézetemmel ezt nem tudom összeegyeztetni. [...] Ezután megállapodtunk Obersovszkyval abban, hogy ide nem jövünk többé vissza és meg szakítjuk velük a kapcsolatot. ťVelükŤ alatt Gyöngyösit és Tóth Ilonát értettük személy szerint.”

14         Tóth Ilona jkv. 1957. II. 18. FB 164/57.

15         Gáli József–Tóth Ilona szembesítési jkv. 1956. XII. 29. FB 164/57.

16         A vers első része olvasható is volt: „Mivé lettél Árpád büszke népe? / Mivé lettél nemzetem, oh magyar? / Kardodat kezedből miért tevéd le / Háborút már többé nem akarsz? / Meghátráltál a gyáva csőcseléktől! / Örök szégyen, gyalázat ez reád / Ki eddig védted viharban, vészben...” A továbbiakat nem mindig lehet érteni az alákevert zene miatt, de ez a néhány sor is bizonyítja Tóth Ilonának a nemzeti függetlenség iránti gyermekkori eredetű elkötelezettségét.

17         Tóth Ilona jkv. 1957. II. 18. FB 164/57.

18         A szülők gombamérgezésben meghaltak, így Naszlady Attila a nagynénjénél nevelkedett. Meghatározó élmény volt számára a Regnum Marianum cserkészcsapat, mely szerencsétlen, felügyelet nélküli munkásgyermekek foglalkoztatását szolgálta. Ez meghatározta Naszlady pályáját is, hiszen ő is másokat akart „szolgálni” a gyógyítással. Parancsnoka: Tompa Nándor és Kopolcsi Mihály volt. Az utóbbi – Naszlady elmondása alapján – rádióadó-szerelő, 1956-ban munkástanács-elnökhelyettes volt, már elhunyt.

19         A Kilián laktanya története sajátosan alakult a forradalomban. A győzelmet, a kedvező fegyverszüneti feltételeket az akkori vélekedéssel szemben nem az objektum katonái vívták ki, hanem a civil felkelők, akiknek legerősebb bázisai a Corvin moziban és környékén voltak.

20 A Maléter-peranyagon és más peres iratokon (például „Kiss László és társai”, Breznyik János pere) kívül a laktanya akkori parancsnoka, Csiba Lajos naplója és Gosztonyi Péter történész visszaemlékezése a legfontosabb alapforrások. Figyelemre méltó, hogy Horváth Miklós hadtörténész, Maléter életrajzírója sem találkozott eddig Naszlady nevével.

21 „Legfőbb kincs, uram, a szeplőtelen / Hírnév e földön, az ha elmarad, / Az ember arany sár, festett agyag...” Shakespeare: II. Richárd, I. felvonás, 1. szín. Fordította Somlyó György.

22 A Maléter-ellenes rágalmak (gyilkosság, gátlástalan karrierizmus stb.) először tudomásunk szerint Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956 (a szerző kiadása Chicago, 1982) című könyvében jelentek meg. Azóta számos interjú, újságcikk erősíti a Pongrátz-verziót. Legújabban Szalay Róbert és Gajassy G. István gyalázza legvehemensebben Maléter emlékét. Szalay Róbert politikai tiszt volt, 1956-ban aláírta a tiszti nyilatkozatot, és olyan eredményes karhatalmistaként tartották számon, hogy amikor 1957. április 24-én századosi rendfokozattal tartalékállományba helyezték, végkielégítésként még kéthavi illetménnyel jutalmazták. Lásd Honvéd Forradalmi Ezred Parancsnokának 42. sz. parancsa (Hadtörténeti Intézet Levéltára 1957/T/ 50. doboz). Mindez nem gátolja meg abban, hogy a Szittyakürt hasábjain sorozatcikkekben mocskolódjon, bár az ő hitelességét már önmagában is semmissé teszi az a tény, hogy mint szemtanú a rendszerváltás idején ellenkező értelmű írásokat jelentett meg (például

Hitel, 1990. 12. sz. 16–19. o.). Mindnyájukat azonban felülmúlja Gajassy, az ’56 – elárult szabadságharc szerzője, aki ugyan az ismeretlenség homályából lépett elő, de főhadnagynak, Széna téri felkelőnek mutatja be magát. A minden kritikát alulmúló kötetében – jóllehet a Széna téri eseményeket lett volna hivatott elbeszélni – legalább 30 oldalt szentelt az abszurd Maléter-sztoriknak.

23             Szivárvány (Chicago), 1989. november. Csiba a Kilián parancsnoka volt. Abban talán mindenki egyetért, hogy írása hiteles, forrásértékű.

24         Maléter jkv. II. 13. Nagy Imre és társai-per. Vizsgálati iratok. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban N. I. és tsi. V. MOL) 18/24.

25         Ezt még Maléter későbbi szövetségese, a Corvin első főparancsnoka, Iván Kovács László sem tagadta: „26–27-én többször kaptunk könnyű fegyverekből származó tüzet a laktanyából. 28-án már nem.” (Tk. 1957. V. 6. N. I. és tsi. V. MOL 18/24.)

26         Csiba: Napló. 70. o.

27         Illetőleg Dudás Józsefet és csoportját ellenforradalminak tartotta.

28         Iván Kovács jkv. 1957. III. 30. Pest Megyei Bíróság irattára.

29         Iván Kovács önvallomása. Az 1956-os Intézet 1993-as Évkönyve, 214. o.; Virág János jkv. 1957. III. 1. TH V–

15 006/1.

30         „...ezek a felkelők elfogadtak volna engem valószínűség szerint parancsnokuknak” (Maléter jkv. 1957. II. 13. V. MOL 18/24.)

31         Maléter jkv. 1957. II. 13. N. I. és tsi. V. MOL 18/24.

32         Már korábban is előfordult, hogy a médiákban összemosták a Kiliánt a Corvinnal.

33         Az egyik foglyuk szerint „a Práter utcai felkelők hangoztatták, hogy Maléter igazi hazafi, aki elsőnek szállt szembe a szovjetekkel. Ezért főparancsnoknak ismerik el.” (Kecskés Ferenc jkv. Hadtörténeti Intézet levéltára – a továbbiakban: HL – 432/58.)

34         Molnár József tk. 1957. II. 28. N. I. és tsi V. MOL XX-5-h 18/23.

35         A mártírhalált halt Corvin közi Géczi József ezt mondta a tárgyalásán: „Előzőleg sokat hallottam róla, és szerettem volna személyesen megismerni. Én az akkori események alatt hősnek tartottam őt.” (1957. XII. 19. FB 2655/75.)

36         A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. VII. Iparművészvita – orvosvita. Budapest, 1994, 1956-os Intézet, 159. o.

37         Horváth Miklós: Maléter Pál. Budapest, 1995, Osiris–Századvég–1956-os Intézet, 75–77. o.

38         Maléter jkv. 1957. II. 13., III. 7., 16.; Németh József tk. 1957. III. 26. MOL 18/24, Csiba: Napló. 69. o.

39         A filmben nincs feltüntetve a rendező és az operatőr.

40         „A [z ENSZ ötös-] bizottság mozgató ereje, adminisztrátora, lelke, hogy így mondjam, Bang-Jensen, aki az első perctől kezdve ezt az ügyet úgy tekintette, mintha a saját hazáját érte volna az agresszió” – mondta Király Béla.

41             Kettőjük szereplésében szembetűnő a különbség. Máté Gábor természetes előadásmódja Takáts Katalin alig elviselhető „színészkedésével”, modorosságával váltakozik.

42             Csendes háború. Budapest, 1984, Zrínyi. Talán érdekes lett volna a mai Szabó szerepeltetése is.

43         Ordódy György filmjéről (Ki volt Tóth Ilona?) készített recenziómban épp ezt, az archív film eredeti verziójának bemutatását hiányoltam.

44         Jelentés egy kutatásról, A „Bang-Jensen-ügy”. Évkönyv III, 1994. Budapest, 1994, 1956-os Intézet. 293–300. o.

45         Ina Lohde nyugalmazott politikus szerint Bang-Jensen „1940-ben azon kevesek közé tartozott, akik megmentették Dánia becsületét.”

46             Egyetlen kivétel Fynn Munch Petersen dán ENSZ-alkalmazott volt, aki méltatta Hammarskjörd emlékét.

47             Érdemes idézni az általa mondottakat: „[Bang-Jensen] kissé idealista volt az ENSZ-et illetően. ... [Menekültek azt kérdezték tőle:] nem tudja, hogy az ENSZ 37. emelete moszkvai irányítás alatt áll. Erre Bang-Jensen azt mondta: nem hiszi el. Erre azt mondták, hogy meg tudják mutatni a kódolt üzeneteket, amelyek bizonyítják, hogy Moszkvából kapták az utasításokat. Ez hatott, ez bizonyíték volt, úgy ment el, hogy tesz valamit ezzel kapcsolatban. A három ember, akit ez érintett, a három vezető ember volt. Köztük volt Hammarskjörd is.”