Alább közölt írásom készülő könyvem egyik fejezete. Műfaját tekintve a múlt és a jelen stíluselemeinek sajátos elegye: visszanyúl az időrendet szigorúan követő krónikaírás több évszázados tradíciójához, miközben a közlendő gondolatokat a historizáló publicisztika jelenkori köntösébe öltözteti. Fő témáját az élet által kínált vertikális szerkezetben láttatja. Lent a történelem sodrát érzékelő megyeszékhely, fölötte Budapest, a forradalom vezérlő kalauza, afölött Moszkva mindvégig fenyegető, végül katonai intervenció alakját öltő, exportált ellenforradalma, mely a kritikus napokban magyarországi segédcsapatának már csupán roncsaira számíthatott.

A megfontolt cselekvés városa

Pontosan három nap telt el az 1956-os forradalom budapesti és békéscsabai nyitánya között. A pszichológia nyelvén szólva: 72 órányi „reakcióidőre” volt szüksége Békéscsabának. Vajon a kívánatosnál gyorsabb, vagy lassabb volt-e a békéscsabaiak reagálása? Ráéreztek-e a történelem zaklatott menetére? És eljutottak-e a forradalom fősodrába, vagy beérték valamelyik szelídebb, kevesebb veszélyt tartogató melléksodrával? Aki ismeri a legújabb kori magyar történelmet, hajlamos a fenti kérdésekre leegyszerűsített választ adni: „Békéscsaba háromnapnyi elmaradásában nincs semmi meglepő. Ezúttal is a vidék fáziskésését figyelhettük meg... Az elmúlt 150 évben rendszerint Pest-Buda, majd Budapest mutatta fel a vezérlő eszméket, a vidék pedig több-kevesebb késéssel követte az utat törő fővárost”. – E megállapítások ténybeli bizonyítékai aligha vonhatók kétségbe. Mégsem lenne igazságos, ha felrónánk Békéscsabának, amiért háromnapnyi gondolkodási időt kért a történelemtől, mielőtt cselekvésre szánta el magát.

Békéscsabának – éppúgy, mint a fővárostól távol élő bármely településnek – jó oka volt lépéseinek megfontolására. Amit ugyanis füle és szeme segítségével a budapesti forradalom első napjairól megtudhatott, az jobb esetben ellentmondásos és kibogozhatatlan volt, rosszabb esetben hazug és megtévesztő.

A csabaiak füléhez a hazai rádióadásokból érkeztek a főváros forrongásának első hírei. De ezekből a híradásokból éppen azok a tények és mozzanatok, állásfoglalások és csekmények hiányoztak, amelyek a személyes tapasztalatot nélkülözők tájékozódását és reális véleményalkotását leginkább elősegíthették volna. Október 23-a legfontosabb eseményeiről mindkét országos hatósugarú hazai rádióadó hallgatott. Nem jártak jobban a csabaiak a látható, olvasható információkkal sem. A rohamosan terjedő sztrájkmozgalom a fővárosi újságok előállítását és országos terjesztését napokon át csaknem teljesen megbénította. A nyomtatott sajtó egyetlen elérhető terméke a helyi napilap volt: a Viharsarok Népe, amely most inkább, mint korábban, a Békés megyei pártbizottság, főként Majoros János első titkár fennhatósága alatt készült. Október 24-i, hat oldalon megjelent számának mindössze három eldugott sora tartalmaz homályos utalást a világraszóló eseményekre, amelyek 23-án Budapesten végbementek. Első oldalát csaknem teljesen Gerő Ernő előző esti, országszerte ellenérzéssel fogadott rádióbeszéde és az általa vezetett kormányküldöttség jugoszláviai útjáról szóló közlemény töltötte be.

A következő napok hallható, olvasható hírei és hírmagyarázatai még inkább a tények torzításának, a valóság leplezésének, az eseményektől távol élők tévútra terelésének szolgálatában fogantak. A hazai rádióadók reggeltől estig szórták szitkaikat, megbélyegző jelzőiket a budapesti tüntetőkre. Egy névtelen kommentátor így beszélt a forradalom második napján a Kossuth rádióban: „Rabolnak, fosztogatnak, munkásvért ontanak a nemzeti függetlenség, szuverenitás szent gondolatával takarózva. Ezek nem hazafiak. Ezek sötét gazemberek, vagy megtévesztett kamaszok”. – Ugyanezt a hangot ütötték meg a párthatalom Békés megyei ügyvivői, amikor a Viharsarok Népe október 24-i különkiadásában, majd 25-i és 26-i számaiban egységes sorakozásra szólították fel a megye lakóit Budapest „gonosztevői”, „vérengző bandái”, „ellenforradalmi hordái”, maroknyi hazaáruló csőcseléke ellen.

A viharsarkiak az önkény legzordabb éveiben megtanulták, hogy az effajta útszéli hang valami újabb rossznak – jogfosztásnak, üldözési hullámnak, beszolgáltatási sarcnak – az előhírnöke. A megrendített diktatúra e mostani szitokáradata azonban sem elég komolynak, sem elég félelmetesnek nem tűnt ahhoz, hogy miatta visszahőköljenek Budapest példájának követésétől. A háromnapi töprengés és kivárás fontosabb okát másutt kell keresni: abban az elbizonytalanodásban, mely a történelmi helyzet kulcsszereplőjének, Nagy Imrének a forradalom kezdetén tapasztalható iránykeresését jellemezte. A meggyőződéses reformpolitikust a 23-án kitört forradalom teljesen készületlenül találta, s ez vezetett oda, hogy az első napok fontos kérdéseiben állásfoglalásait inkább a párthatalom hagyományos reflexei, mint a harcba indult néptömegek nemzeti-demokratikus törekvései befolyásolták.

A sztálinista párturalom formálódó békéscsabai ellenzéke, mely október 4-én a zsúfolásig megtelt Balassi Kultúrház vitaestjén nyilvánosan is színre lépett, bizalommal és optimista várakozással tekintett a közéletbe visszatérő Nagy Imre tevékenysége elé. Jó emléket őrzött az 1945-ös földosztás miniszteréről, az 1953-as kormányprogramot meghirdető miniszterelnökről, és különösen közel érezte magához az 1955-ben megbuktatott és tisztségeitől megfosztott Nagy Imrét, aki a moszkvai főnökséggel és itthoni cselédségével szemben bátran védelmezte hazája és népe érdekeivel összhangzó elveit és a rendszer reformjára irányuló koncepcióját.

A poiltikusról alkotott kedvező személyiségképbe sehogyan sem illettek Nagy Imre október 23-át követő első állásfoglalásai: a budapesti fiatalok felkelésének ellenforradalomkénti kezelése, és ezzel összefüggésben a rögtönítélő (statáriális) bíráskodás elrendelése. A kommunista párturalom radikális békéscsabai elutasítói akcióba lépésük előtt nemcsak a Nagy Imre nevével jegyzett pártellenzék erejét és magatartását fürkészték. A fővárosból érkező szemtanúk információinak, valamint a nyugati rádióadók híranyagának felhasználásával legalább a benyomások szintjén igyekeztek tájékozódni a budapesti felkelés erejéről, kiterjedéséről és politikai jellegét meghatározó céljairól. A körültekintő tájékozódás és a megfontolt várakozás napjai érlelték meg a felismerést: itt van a történelemnek az a ritka pillanata, amikor a társadalom, a nemzet sorsa nem egy, vagy néhány felülről vezérelt akarattól függ, hanem a belülről vezérelt emberek ezreinek a kezébe van letéve.

A sajtószabadság kivívása

Az a – némelyeknél ösztönös, másoknál tudatos – felismerés, hogy hiábavaló dolog „felülről jövő útmutatásra” várni, a budapesti forradalomról valamelyest tájékozott, ellenzéki beállítottságú csabaiakat a tömeges cselekvés útjára vezette. Jó úton indultak: a márciusi fiatalok 1956-ban is időszerű, mert valósággá sajnos száz év múltán sem válhatott programjának útján. Kezüket legelőször azért a jogért nyújtották, amely minden más szabdságjog próbaköve, feltétele: a sajtószabadságért... De merre indultak ugyanebben az időben a párthatalom Békés megyei gyakorlói? Alighogy magukhoz tértek a forradalom budapesti kirobbanásának sokkhatásából, megcsappant erejükkel s foszladozó tekintélyükkel megkísérelték távol tartani a forradalmat a megyétől, főként pedig annak politikai és gazdasági, rendvédelmi és igazgatási centrumától: Békéscsabától. Kapóra jött számukra a minisztertanács országos érvényű rendelete a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről. A megyei tanács végrehajtó bizottsága ezt jogforrásként használta ahhoz, hogy október 24-én rendkívüli állapotot rendeljen el Békés megye egész területére, és ez magában foglalta „mindenféle rendzavarás, csoportosulás, gyűlésezés, felvonulás vagy tüntetés” tilalmát „a köznyugalom megvédése érdekében”. – A forradalom preventív elhárításának bonyolult hadműveletét a nagyrészt hiteltelenné vált párt (MDP) megyei vezetői nyilvános és rejtett küzdőtereken kísérelték meg sikerre vinni. A nyilvánosság küzdőterén a tájékoztatási monopólium pár napig még birtokolt fegyverével éltek: a Viharsarok Népe 24-én különkiadásban tudatta a megye lakóival a rendkívüli állapot bevezetését, és még 26-án is folytatta a budapesti forradalom ócsárlását Elég volt! Ne tovább! című belső vezércikkében. A kulisszák mögötti erőfeszítések egyfelől a hatalom fontos posztjain dolgozók párt- és államhűségének megerősítésére irányultak, másfelől a pártapparátus felkészítését szolgálták fegyveres konfliktus esetére. Arzenállá alakított pártházuk később feltárt fegyver- és lőszerkészlete azt valószínűsíti, hogy a tűzparancs lehetősége nem volt eleve kizárt a hatalom fanatikusainak gondolkodásában.

Végül is minden igyekezetük, mellyel Békés megye határainál megpróbálták feltartóztatni a forradalmat, hasztalannak bizonyult. Békéscsabán – és a megye több más helységében – 1956. október 26-án, pénteken elkezdődtek a diktatúrával szemben álló, politikai akciókra kész néptömegek utcai megmozdulásai.

Máig nem tudható biztosan, hogy a gyülekezés előkészített és irányított volt-e, vagy a spontaneitás szüleménye? És ha irányított volt, kik mozgatták az embereket? A Jókai Színház néhány reformeszmék iránt fogékony társulati tagja? Az október 4-i nagy sikerű értelmiségi vitaest ismertté vált szereplői? Esetleg egy budapesti nemzedéktársainak példáján felbuzdult fiatalember, aki barátai, diáktársai köréből szervezte meg a maroknyi „kezdő csapatot”, melynek tagjait sem az írásos, sem a szájhagyomány nem őrizte meg a város emlékezetében? Bármely felsorolt, vagy itt meg sem említett szereplők kezdeményezését igazolják is a jövő kutatásai, annyi bizonyos, hogy október 26-án sötétedés után, este 6 óra tájt fiatal és középkorú férfiak gyülekezni kezdtek a Szabadság tér északi oldalán. Pontosan ott, ahol a csabai 101-es gyalogezred halottaira emlékeztető obeliszk állt, mielőtt a diktatúra fullajtárjai ledöntötték és a föld mélyébe temették. Az élénk kiváncsisággal beszélgető, olykor szenvedélyesen vitázó csapatot a járó-kelő érdeklődők, de főleg a pesti példát követni szándékozók rövid idő alatt tekintélyes tömeggé duzzasztották. Az emberfolyam már elérte a megyei pártház előterét, ott szétterült és tüntető sereggé szerveződött. Az emberek vártak valakire, aki érthetően szól a gyülekezés céljáról és világosan megjelöli a tennivalókat, melyekhez az ittlevők nyomban hozzáfoghatnak.

Nem sokáig kellett várakozniuk. Hét óra körül a tömött sorokból alkalmi szónokok lépnek elő: megfontoltak és nagyralátók, lobbanékony fiatalok és csendesen izzó javakorbeliek. Valamennyien kiutat keresők a jogfosztottság és üldöztetés, a rászedettség és kisemmizettség életsorvasztó állapotából. Szónoki rögtönzéseikben józanul kitűzött feladatok találkoznak fellegjáró vágyképzetekkel, a budapesti forradalom autentikus hírei ölelkeznek megmosolyogtató álhírekkel, amilyen Rákosi tudni vélt törökországi (!) menedéke (lásd az alább közölt röplap 15. pontját). A dicstelenül távozott pártfőnökök nevének hallatán valaki rigmust farag: „Rákosi és Gerő, többé nem lesz nyerő!” A gúny és megvetés szabadon kiáltható szavai, először az est folyamán a derültség fuvallatát keltették életre.

Az idő már kilenc felé járt, amikor a forrongó tömeg betűértő emberei a rögtönzött szónoklatok nyersanyagából és a mintaadó budapesti felhívások elemeiből összegyúrták az azóta helytörténeti ereklyévé vált, tizenhat pontból álló kiáltványukat. A Követeljük! címszó alatt közölt kiáltvány azonnal ható integráló erőnek bizonyult: értelmet adott az alkalomszerűen összeszerveződött, különböző korú, világnézetű, társadalmi helyzetű tüntetők tartós együttmaradásának és programul szolgált késő éjszakába nyúló akciójukhoz.

A zajongás tilalmi ideje (22 óra) már jócskán elkezdődött, amikor a „csendháborítók” a Szabadság térről a város és a megye napilapjának nyomdájához vonultak. A feszült várakozás percei következnek: vállalják-e a párt nyomdájának vezetői a forradalmi röplap elkészítésének kockázatát? Hosszú évek után az első olyan politikai szöveg kinyomtatását, amely ellentétes a helyi potentátok véleményével és akaratával? – A tüntetők megbízottjai jó hírrel térnek vissza a nyomdából: az éjszaka folyamán kinyomtatják a követeléseket! A sikerből új erőt merítő harcosok hosszú menetelésbe kezdenek. Első állomásuk a Pamutszövő Gyár, majd az István malomhoz gyalogolnak, aztán újból a pártház elé, hogy a Munkácsy utcán visszakanyarodva az államvédelmisták rettegett „műintézete” előtt defilírozzanak. Amerre megfordultak, mindenütt csillagtalanították az üzemek, középületek homlokzatát – földi csillaghullást produkálva az októberi éjszakában. Éjféltájt visszaérkeztek a nyomdához, de akkor még folyt a röplapok előállítása. A várakozási idő hasznosításáról Hrabovszky László, a Budapesti Műszaki Egyetem harmadéves békéscsabai hallgatója gondoskodott: személyes élményei alapján tájékoztatta a tüntetőket a forradalom első három napjának fővárosi eseményeiről. Ezalatt elkészült a röpirat kefelevonata, amelyet a csabai Jókai színház dramaturgja, Kaskötő István korrigált. A legkitartóbbak továbbra sem tágítottak a nyomda mellől, amíg a Követeljük! című röpirat legelső, „meleg” példányait kézbe nem vehették.

(Ide tördelendő a Követeljük! című röpirat)

Miközben a röpirat szétosztása és terjesztése folyik, a tüntetés néhány tevékeny szereplője a színészklubban tanácskozik a holnapi és holnaputáni teendőkről, és fontos elhatározásra jut a népmozgalom irányító szerveinek mielőbbi létrehozataláról. A sajtószabadság beteljesülésétől mámoros fiatalok csapata pedig éjjel két óráig hullámzik a csabai belváros utcáin, melyeknek házfalai a Himnusz, a Szózat és a Kossuth nóta dallamfoszlányait visszhangozták. És az ütemesen kiáltott jelszavakat: „Ruszki, mars ki!” – „Vesszen az ávó!” – „Tartsatok ki, pestiek”!

Sínfelszedés a megye és az ország védelmében

A péntek éjszakai mámort a város szombat reggelre tökéletesen kialudta. Másnapos bágyadtságnak nyomát sem lehetett észrevenni. Ellenkezőleg: a tömegmozgalom előző nap felhalmozódott energiái szétáradtak és működni kezdtek a város üzemeiben, vállalati irodáiban, pályaudvarán, sőt a rend védelmére hivatott szervezetekben is. A Követeljük! című röpirat igen sok szakmunkáshoz, értelmiségihez, közalkalmazotthoz eljutott – biztatva-bátorítva őket hazafias érzelmeik és rendszerbíráló nézeteik nyilvánítására, politikai önszerveződésük elindítására.

A békéscsabai forradalom – akárcsak a budapesti – elkezdett osztódni, alulról építkezni, munkahelyhez, foglalkozási ághoz, települési egységhez kötődni. Vagyis természetes módon differenciálódni. Magától értetődő különbségek képződtek a forradalom gyorsan kialakuló politikai, gazdasági és katonai szerveinek döntési és vezetési módszerei között. E különbségek némelykor súrlódáshoz, sőt összetűzéshez vezettek, de a népmozgalom politikai és erkölcsi kohéziójára komoly veszélyt nem jelentettek. És semmiféle esélyt nem adtak a rogyadozó párthatalomnak, hogy a helyi kisközösségek autonóm önszerveződéseit sikerrel fordítsák szembe az átfogó, országos célokkal.

Az október 26-i tüntetést követő napok megmutatták, hogy Békéscsaba forrongó, Budapest nyomdokain haladó társadalmi erői nemcsak a legfőbb célok, de a hozzájuk vezető utak megítélésében is többnyire egységesek. Ennek egyik impozáns megnyilvánulása volt az állami és tanácsi vállalatok munkásainak, értelmiségi alkalmazottainak azonnali reagálása a tüntetők által terjesztett röplapok zárómondatára, mely sztrájkot helyezett kilátásba a követelések elutasítása esetén. Az ötvennél nagyobb létszámú ipari munkahelyeken már a tüntetés másnapján előkészületeket tettek a sztrájkra – számolva azzal, hogy a megingatott, tétovázó hatalom elutasítja, vagy elodázza a követelések teljesítését.

Az október 27-i, szombati nap jelentősége nem bizonyult kisebbnek az előző napénál. A közmondás ugyan azt tartja, hogy bármit elkezdeni nehéz. Egy nemzeti, össznépi célokat követő tömegmozgalom esetében azonban a folytatás még a kezdetnél is nehezebb. Az egyszeri, alkalomszerű tüntetéssé való lefokozódás, a gyors kifulladás réme ott lebeg minden rendszerváltozásért küzdő népmozgalom feje fölött. A folytatás során tárul föl, hogy valójában mekkora társadalmi erők készek tevőlegesen, vagy hallgatólag támogatni a szóban forgó mozgalmat. A folytatás dönti el, hogy kiválasztódnak-e a mozgalom rátermett, önzetlen, küzdőképes és a lehetőségek határait érzékelő vezetői, avagy a rendbomlás idején óhatatlanul megjelenő elvakult ösztönlények szabnak irányt az eseményeknek. Az október 27-i „folytatás” Békéscsabán mind a forradalom tömegbázisának alakulása, mind pedig vezetőinek kiválasztódása tekintetében ígéretes eseményeket produkált.

E nap délelőttjén a színészklubban összejöttek néhányan azok közül, kik előző este a tűz csiholói, a tüntetés és röpiratkészítés főszereplői voltak. Előttük veti fel Hrabovszky László egyetemi hallgató az államvédelmi részleg lefegyverzésének javaslatát, amelyet a jelenlévők helyeselnek és K. J. ávós őrnagy tudomására hoznak. Az őrnagy – aki a belügyminisztérium Békés megyei főosztályának vezetője volt –, a maga és ávós társai nevében közli: valamennyien készek fegyvereiket az e célból létrehozott bizottságnak önként átadni. Így is történt.

Délben több ezer ember részvételével ünnepi nagygyűlést tartottak a Kossuth-szobornál. A kabátokra tűzött nemzetiszínű kokárdák, a szobor talapzatát díszítő Kossuth-címerek és őszirózsa csokrok külsőségekben is kifejezték az alkalom rendkívüliségét. A sorsfordítók elszántsága, szorongással átszőtt izgalma öntötte formába a szónoklatokat. „Csak a becsületes helytállás segíthet rajtunk” – fogalmazta meg a helyzet parancsát Fekete Pál pedagógus, tanár, aki az október 4-i értelmiségi vitaest után most szabadtéri gyűlésen, néptribunként erősítette meg a nagyközönség személye iránti bizalmát. A rendőrség a forradalom oldalán áll, és alárendeli magát a forradalmi bizottságoknak – közölte a gyűlés hallgatóságával Huzsvai Gyula rendőr alezredes. A népgyűlés megható, emlékezetes eseménye volt a gyulai megyei börtönből kiszabadított politikai foglyok megjelenése és köszöntése a Kossuth-szobornál.

Délután és a kora esti órákban a szakszervezetek megyei székházában forradalmi tanácsot választottak, amely nemcsak Békéscsaba, de kisugárzása és mintaadó szerepe következtében az egész megye szabadságküzdelmének kiemelkedő fontosságú politikai szerve lett. A tanácselnöki posztjára a kezdeményező készségével kitűnt Kaskötő István színházi dramaturgot állították. De szónoki tehetsége, munkabírása és politikai lényeglátó képessége Fekete Pált avatta a testület első számú vezetőjévé. A rendkívüli viszonyok kizárták annak lehetőségét, hogy a csabaiak tízezreit ezekben a napokban választási urnákhoz szólítsák. A demokratikus képviseleti elvet kénytelen-kelletlen korporatív elvekkel: a foglalkozási ágak képviseletével igyekeztek helyettesíteni. Ilyenformán a kezdetben is 15 tagú – később két taggal kibővített – testület megválasztói a szakmai sokszínűség forradalmi időkben is ritkának számító csokrát kötötték egybe, melyben szakmunkás és hadosztályparancsnok, orvos és parasztgazda, kisiparos és színházi dramaturg, pedagógus és rendőrtiszt osztozhatott a hatalomváltás gondjain és kockázatos teendőin.

Október 27-e mélyen megindító, kiváltképp krónikába kívánkozó eseménysora nem egyetlen napszakhoz és nem egyetlen településhez fűződik. A reggeltől estig tartó vállalkozásból Békéscsaba és a megye több helységének áldozatkész felkelői derekasan kivették a részüket. Az eposzba illő történet lényege egyetlen szóba sűrítve: sínfelszedés. Vagyis a vasúti pálya használhatatlanná tétele a román határ közvetlen közelében, hogy a szovjet hadvezetés se Lökösházánál, se Battonyánál ne tudjon vasúton újabb csapategységeket, hadfelszerelést és üzemanyagot szállítani Békés megyébe, és rajta keresztül az ország más, forrongó térségeibe.

A cselekménysorozat elindítója egy vasutasoktól származó információ volt – magyarországi bevetésre szánt szovjet csapatok Arad és Temesvár környéki vagonírozásáról. Amikor a közlekedés bizonytalanságától amúgy is ingerült utazóközönség a csabai pályaudvaron hírét vette a keletről fenyegető veszélynek, tüntetni kezdett a szovjet vasúti szállítmányok befogadása ellen. Az állomásról kiáradó tüntetők a közeli laktanyához vonultak, és az ott levő tisztekhez továbbították a román határ túloldaláról érkező baljós híreket. Tóth István alezredes, a 8. lövészhadosztály parancsnoka Csimma Jenő századost Lökösházára küldte, hogy derítse fel a szovjet csapatmozdulatokat és katonai szállítási terveket. A százados telefonon közölte a határ túlsó oldalán lévő Kürtös (Curtici) román állomásfőnökével: szovjet szállítmányt nem engednek be Magyarországra.

Ugyancsak a tüntetésre reagált a békéscsabai vasúti kommendáns hivatal tisztje, Medve János hadnagy – mégpedig olyan speciális műszaki szerelvény összeállításával, amely a sínfelszedéshez szükséges eszközöket és azok felhasználóit Lökösházára vitte. A katonák kezdeményezéseinek eredményességét lankadatlan buzgalmával és hozzáértésével jelentősen előmozdította Széll László, a békéscsabai téglagyár mérnöke. Önkénteseket toborzott a sínfelszedő brigádokba, majd gépkocsin lekísérte a különleges szerelvényt a román határhoz és személyesen irányította a sínszelvények eltávolítását előbb Lökösházán, majd Battonyán.

Bizton állítható, hogy a békés megyei forradalomnak ez volt az egyik legnagyobb szabású, legimponálóbb tömegakciója, amely erejét szellemi és kétkezi munkások, egyéni és szövetkezeti parasztok, honvédek és vasutasok összehangolt cselevéséből merítette.

A „rend” védői a rendbontók mellé állnak Beavatkozik-e a felkelt nép és a kommunista párthatalom küzdelmébe az utóbbi reguláris fegyveres ereje? S ha igen, kinek az oldalán?

Hogy a mindennapok gyakorlata mit fog válaszolni e kérdésekre, azt Békéscsabán ekkor még sem a szemben álló politikai táborok, sem az érintett fegyveres testületek nem tekinthették eldöntöttnek. A diktatúrával összenőtt pártboncok még esélyt láttak a rendvédelmi alakulatok mozgósítására omladozó hatalmuk védelmében. A forradalom hívei bátorítónak érezhették a karhatalom be nem avatkozását a sajtó, a szólás és a gyülekezés szabadságát valóra váltó tüntetéseikbe. Biztosra azonban senki sem mehetett, még a következő nap hozadékának megítélésében sem. Ami a forradalom első öt napján a fő küzdőtéren: Budapesten történt, az a hivatásos rendvédők eszméktől kevéssé befolyásolt, ugyanakkor döntési felelősséget viselő vezetőit inkább a kivárási taktika követésére, mint a felkelt nép harcának kockázatos támogatására mozdíthatta. Az útválasztás efféle dilemmája és drámája játszódott le a csabai forradalom harmadik napján.

Október 28-án, vasárnap reggel a 8. lövészhadosztálytörzs rendkívüli tanácskozásának több résztvevője a megrendült párthatalom védelmére kelt, éles támadást intézett a népfelkelés néhány „szélsőséges hangadója” ellen, követelve azok letartóztatását és a honvédség képviselőinek visszahívását a megyei forradalmi tanácsból. Tóth István alezredes, a forradalom mellett a minap még nyilvánosan hitet tett hadosztályparancsnok, engedve néhány tiszttársa és főként a megyei pártbizottság nyomásának, parancsot adott a népmozgalom két szervező emberének letartóztatására és a felkelők „főhadiszállásának” tartott színészklub elfoglalására. Délelőtt 10 és 11 óra között felfegyverzett katonák őrizetbe vették és a laktanya fogdájába kísérték a tömegmozgalom két energikus vezetőjét: a színház alkalmazásában álló Kaskötő Istvánt és a szülővárosába hazalátogató Hrabovszky László egyetemi hallgatót. Ezzel egyidejűleg katonai osztag szállta meg a klubhelyiséget is magában foglaló színház épületét, melynek bejáratai elé őrséget állítottak.

A rossz hír végigszáguldott Csaba belvárosán, és szinte percek alatt 4-500 főnyi civilt mozgósított a színház környékére. Az emberek izgatottan tárgyalták az eseményeket. Egyesek a forradalom elárulását, mások katonatiszti puccskísérletet, a legtöbben a megyei pártbizottság titokban előkészített, honvédségi erőkkel végrehajtott akcióját feltételezték. Létszámuk növekedésével együtt nőtt a szenvedélyük és elszántságuk fogva tartott küzdőtársaik kiszabadítására. Az utca egyre fenyegetőb hangulata előtt az őrizetbe vételt elrendelő hadosztályparancsnok kénytelen volt meghátrálni: másfél óra elteltével Kaskötőt és Hrabovszkyt szabadlábra helyezte, és a tüntetűk lecsendesítése érdekében mindkettőjüket autóval a színházhoz vitette.

A civil és katonai hatalom konfliktusának hullámverése elérte a délutánra halasztott József Attila utcai népgyűlést is. Itt többen árulással vádolták Tóth alezredest, aki a megyei pártbizottság és a honvédelmi minisztérium utasításaira vezette vissza kifogásolt intézkedését. Szerencséje volt, mivel a csabaiak bizalmát és becsülését élvező Fekete Pál védelmébe vette őt – attól a helyes politikai felismeréstől vezetve, hogy az adott helyzetben százszor fontosabb a forradalom és a katonaság együttműködése, mint a hadosztályparancsnok nyilvános elmarasztalása egy általa amúgy is visszavont, hibás döntés miatt.

Túljutván e bizalomgyengítő incidensen, rendszeresebb lett a konzultáció, átgondoltabb és hatékonyabb a munka megosztása a civil hatalmat megtestesítő megyei forradalmi tanács és a fegyveres erők: a rendőrség, a honvédség és a katonai ügyészség között. Politikai és szervezeti összetartásuknak a szovjet megszállás egységes elutasítása mellett fontos tényezője volt az a régóta érlelődő iszony és megvetés, amelyet a felkelőkhöz hasonlóan a honvéd- és rendőrtisztek, de még a vetélytársnak nem tekinthető vasutasok jelentős része is táplált a diktatúra kiváltságos terrorszervezetével szemben. Ezért sorakozhatott fel e szervezet lefegyverzésének és elszigetelésének Hrabovszky-féle kezdeményezése mögé a nála jóval idősebb és befolyásosabb emberek egész sora: a honvédség oldaláról Tóth István és Biczó Gyula alezredesek, Szabó Jenő százados, Nyilas Sándor ügyész főhadnagy, Medve János és Nyúl Ferenc hadnagyok, a rendőrség részéről Huzsvai Gyula alezredes és Köles Pál százados, a MÁV forradalmi szerveinek képviseletében Zsíros Andor kalauz és Lovas István segédtiszt. Összehangolt cselekvésük egyik közhasznú eredménye lett a BM megyei főosztály államvédelmi részlege – a korábbi ÁVH – személyzetének ártalmatlanná tétele, melyet a forradalmi tanács határozott el, és a vele most már szorosan együttműködő fegyveres erők vittek véghez. Október utolsó napjaiban történt letartóztatásuk, majd pár napos, humánus fogva tartásuk valódi védőőrizetnek bizonyult, amely útját állta a jogaiban és méltóságában sértett, fizikai bántalmazást elszenvedett állampolgárok bosszújának, elejét vette „az ávósok” fölötti véres népítélkezésnek. Tóth alezredes a laktanyából eltávolította, majd őrizetbe vétette a hadosztály politikai és elhárító tisztjeit is, akik közül néhánynak szerepe volt a katonaság október 28-i hatalomátvételi kísérletében.

A tömegmozgalom nemzeti demokratikus jellegének Nagy Imre által történt október 28-i elismerése felerősítette az emberekben az elért változások legitimálási esélyének képzetét: azt a reményt, hogy amit az ország függetlensége, külső és belső politikai szabadsága érdekében tesznek, az törvényesíthető és maradandó lesz. Ez az erősödő közfelfogás a korábban passzív, otthonukba húzódók mind nagyobb hányadának rokonszenvét keltette fel a lakóhelyi és munkahelyi önszerveződések iránt.

Október 28-a jelentőségét Békéscsabán még egy esemény emelte. Ezen a napon elnémult a mindaddig egyeduralkodó pártsajtó, és reggeltől a város lakói végre kezükbe vehették a nemzeti függetlenség és a demokrácia eszmei alapján álló szabad sajtó helyi termékét: a Kossuth Népe első számának példányait. Fejlécén ez olvasható: A Békés Megyei Forradalmi Tanács Napilapja. Az újság első oldalán, szembetűnő helyen tudósít az elmúlt két nap legfőbb békéscsabai és gyulai eseményeiről. Hírt ad Dióssi György megyei végrehajtó bizottsági elnök lemondásáról, és a megyei begyűjtési hivatal vezetőjének eltávolítását követelő határozatról. Közli olvasóival, hogy a forradalom helyi vezető testülete a kormány kompromittált tagjainak – Apró Antal, Bebrits Lajos, Molnár Erik – azonnali leváltását követeli, és a kormány támogatását a „testvérháború megakadályozásának” és a gyűlölt titkosrendőrség feloszlatásának feltételéhez köti. Befejezésül a tudósítás a forradalmi tanács nevében felhívja a megye népét: őrizze meg nyugalmát és fegyelmét, hogy a budapestihez hasonló tragikus események Békésben ne fordulhassanak elő.

Október 29-től széles körben kibontakozik a munkások, értelmiségiek, irodai alkalmazottak politikai sztrájkmozgalma, mellyel a minap kinyomtatott felhívásuknak, mindenekelőtt a szovjet csapatok távozására vonatkozó követelésüknek akarnak nyomatékot adni. Szabadon választott munkástanácsaik vezetésével az alábbi békéscsabai üzemek és vállalatok vettek részt e mozgalomban: Baromfifeldolgozó Vállalat (Barnevál), Békés Megyei Téglagyári Egyesülés, Forgácsoló Szerszámgépgyár, István Malom, Kézműipari Vállalat, Kötöttárúgyár, MÁV-állomás, Pamutszövőgyár, Posta, Ruhagyár, Sertéshizlalda, Sütőipari Vállalat, Vasipari Vállalat.

Október 30-án megkezdődtek az előkészületek önkéntesekből álló milíciák: nemzetőrség, gyárőrség, munkásalakulatok szervezésére. Kiképzésük és felfegyverzésük bázisát a csabai székhelyű hadosztálytörzs tiszti állománya és hadfelszerelése alkotta. Számos kisebb helyi rendfenntartó egységen felül Békéscsabán egy zászlóalj, Békésen, Gyulán és Orosházán egy-egy század, főként munkásokból álló milícia felállítását vették tervbe. Ezeknek fontos szerepet szántak a város és a megye forradalmi vívmányainak megvédésében a restauráció erőivel szemben. A munkásmilicista egységek szervezeti kereteinek létrehozásában, önkénteseinek felfegyverzésében jelentős szerepet vállalt Galánffy János alezredes, a hadosztály tüzérfőnöke és Biczó Gyula alezredes, a hadműveleti osztály vezetője; a toborzás sikerén Szabó Jenő, a megyei kiegészítő parancsnokság századosa és Lovas István MÁV-segédtiszt fáradozott. A nemzetőrség községenkénti alegységeinek felállítása és béketeremtő, békeőrző feladatának ellátása érdekében Huzsvai Gyula megyei rendőr-főkapitány adott ki fontos intézkedéseket.

A szovjet kormány e napon közölte a nyilvánossággal reményt keltő, de tiszavirág-életű döntését arról, hogy hajlandó csapatait kivonni Budapestről, „mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja”. Nagy Imre a Szabad Kossuth Rádió útján nyomban válaszolt. Egyetértése jeléül felhívta a szovjet csapatok parancsnokságát: „azonnal kezdje meg a csapatkivonást” a magyar főváros területéről.

A remények és kétségek 72 órája

A hazai sajtó még föl sem figyelt a moszkvai kormány nyilatkozatára, amikor másnap, október 31-én a birodalom legfőbb irányító testülete a magyar kérdésben 180 fokos politikai fordulatra szánta el magát. Ny. Sz. Hruscsov első titkár okfejtése és javaslata alapján a pártelnökség végső döntést hozott a magyar forradalom katonai leveréséről és egy szovjethű, vazallus kormány megalakításáról, amelynek élére a Nagy-kormánnyal szakítani kész, Moszkvába titokban kiutazott Kádár Jánost és Münnich Ferencet állította. E döntést követő három novemberi napon Moszkva csaknem minden Magyarországra vonatkozó megnyilvánulásának a kétszínűség, a csalárd megtévesztés volt az indítéka. Politikusainak és diplomatáinak, tábornokainak és titkosrendőreinek egész serege teljes erőbevetéssel dolgozott a forradalom leverésének előkészítésén, s ugyanakkor tárgyalási, megegyezési, csapatkivonási „készségét” igyekezett elhitetni a „mit hoz a holnap?” kérdésétől szorongó magyarokkal.

Miközben a Kreml vezetői – néhány budapesti kollaboráns segítségével – a magyar szabadság és függetlenség felszámolását készítették elő, idehaza a diktatúrán felülkerekedett nemzet kegyelettel és méltósággal emlékezett a hazájuk szabadságáért életüket áldozó fiaira. Ez történt Békéscsabán is. Noha itt – a szemben álló felek megfontoltságának köszönhetően – életet kioltó, testi épséget károsító erőszakcselekmény mindaddig nem történt, mindenszentekkor és halottak napján számos csabai lakos gyertyát gyújtott a Budapesten és másutt elesett hősök tiszteletére. A gyász magasztos érzése azonban nem párosulhatott megnyugvással. Az utca emberéhez, különösen a forradalom résztvevőihez tömegével érkeztek ellentétes tartalmú, jót és rosszat sejtető értesülések. Talán sohasem gyötrődött annyi honfitársunk a remény és kétség, a bizakodás és aggodalom végletei között, mint 1956 novemberének első három napján.

Ilyen ellentétes érzelmek uralták a politikai küzdelem békéscsabai szereplőit is. A kommunista párturalom napok alatt végbement összeomlásából sokan új kor virradatára következtettek. A szabad, biztonságosabb élet esélye immár jelen volt a hatalomváltás megyeszerte tapasztalható tényeiben: a honvédség és rendőrség forradalom iránti lojalitásában, az egyéni és szövetkezeti gazdálkodás közötti választás konkrét lehetőségében, a demokratikusan választott munkástanácsok tekintélyének és irányító szerepének növekedésében. És hozzátehetjük: a forradalom nyilvánosságának további szélesítésében is. Október 31-én a politikai komisszároktól megszabadult tömegtájékoztatás új eszközzel gyarapodott: este nyolc órakor megszólalt a békéscsabai Szabadság Rádió. Első adását Féja Géza, a Viharsarok című falukutató mű ismert szerzője tette emlékezetessé. Népet, nemzetet méltató, sodró erejű kiáltványában, melyet a csabai színház egyik kedvence olvasott mikrofonba, egyebek közt így szólt Békés megye lakóihoz: „Maradjunk mindvégig igaz emberek! A hősi harc egységét vigyük át a békébe! Mutassuk meg, hogy az igazsággal áthatott, az igazságra épülő rend hívei és katonái vagyunk...” November elsejétől újabb megyei napilap jelent meg a politikai küzdőtéren: a Független Újság. Mint négy nappal idősebb testvére, a Kossuth Népe – ez a lap is a szabadság, felelősség, igazmondás „szentháromsága” jegyében látott munkához. Bemutatkozó számának vezércikke főhajtás egy kis nép nagy nemzetté magasodása előtt. A lap felelős szerkesztője Kiss Béla. A győzelem napjaiban készült első három számának főbb cikkeit Örsi Tóth László, Dér Endre, Fekete Pál, Tibori János és Molnár Mihály írták.

A rendszerváltozás reményt keltő tényei mögött azonban szüntelenül ott sötétlett a hernyótalpas halál réme: a tankok tömegével rendelkező megszálló hadsereg általános támadásának veszélye. Mégpedig nemcsak borúlátó jövendölések formájában. Nem is csupán a távoli Kárpátalja felől érkező komor hírekben, amelyek kivétel nélkül a szovjet hadsereg beözönléséről szóltak. November elsejétől a maga fizikai valóságában jelent meg ez a fenyegetés: óriás harckocsik, különböző űrméretű lövegek és nagy létszámú gépesített gyalogság alakjában. Ezen a napon Békéscsaba tanyavilágának egy részén, sőt a város vasúton túli munkáskerületének, Jaminának bizonyos pontjain is letáborozott a 32. szovjet gárdahadosztály egyik gépesített ezrede. A hadosztályt állandó szálláshelyén, az ukrajnai Bergyicsevben már október végén riadókészültségbe helyezték. Majd Kárpátalján át Nyíregyháza és Debrecen érintésével a Békés megyei forradalom centrumának peremvidékére irányították. Mivel a megszállóknak e térségben nem voltak katonai létesítményei, az itt lakók régen elszoktak földet rengető acélszörnyeik, ágyúik, marcona katonáik látványától. Ráadásul egy-két nappal korábban a szovjet csapatok budapesti távozásának kedvező hírei érkeztek hozzájuk. Nem csoda hát, hogy a megyeszékhely felé három irányból is közelítő nehézharckocsik és gépesített lövész alegységek megdöbbenést és riadalmat keltettek a megyeri és fürjesi, a vandháti és fényesi tanyavilág földműveseiben, akik a vészjelzést: „itt vannak az oroszok!” – szinte percek alatt továbbították Békéscsaba belterületi lakosaihoz.

Hogyan válaszolhatott a kétszáz milliós birodalom félreérthetetlen fenyegetésére az akkor ötvenezres mezőváros politikai vezérkara? Igen egyszerűen: tegye mindenki a kötelességét ott, ahová foglakozása, önkéntes feladatvállalása állította! A munkástanácsok készítsék elő a termelés november 5-i, hétfői újraindítását, a villanytelep személyzete biztosítsa a folyamatos áramszolgáltatást, a pékségek és szállítómunkások gondoskodjanak az ellátatlan lakosok kenyeréről stb. Ami pedig a fegyveres erőket illeti: a fenyegető szovjet invázióra aligha lehetett okosabban készülni, mint az emberek életének és javainak megóvását célzó katonai diplomáciával, amely jó előre megpróbálja mérsékelni a lakosság szenvedéseit és veszteségeit.

A szovjet csapatok Csaba környéki megjelenésére válaszul Tóth alezredes riadót rendelt el a hadosztálynál, és parancsot adott a szovjet erők nagyságának, mozgási irányának felderítésére. Majd tanácskozott a forradalom civil és fegyveres erőinek legfőbb képviselőivel, akik vele egyetértésben elhatározták: 1. csakis a honvédelmi minisztérium parancsára kezdhetnek harcot a szovjet egységek ellen; 2. meggyorsítják a forradalom édes gyermekeinek számító paramilitáris szervezetek – gyár- és nemzetőrségek, munkásmilíciák – keretállományának felállítását, tagjainak felfegyverzését puskával, géppisztollyal, golyószóróval; 3. az oroszul értő és beszélő Fekete Pál vezetésével parlamentereket küldenek a szovjet csapatok parancsnokságához, hogy felhívják a figyelmét a város megszállása esetén bekövetkezhető konfliktusokra – különös tekintettel a lakosság élesen szovjetellenes közhangulatára.

A halasztást nem tűrő határozatok végrehajtását azonnal elkezdték. Húszas, harmincas éveiben járó, különböző foglalkozású önként jelentkező fiatalokkal bővítették a nemzetőrséget, melynek tagjai – rendőrtisztektől kapott néhány órás kiképzés után – fegyveres rendfenntartó járőrszolgálatot teljesítettek a városban. Önzetlen szolgálattételük ösztönző példaként hatott a gimnázium és a mélyépítő technikum, valamint az ipari szakmák idősebb tanulóira. Közülük hatvanöt, túlnyomórészt tinédzser korú fiatal honvédtisztek vezetésével „fegyveres harci csapatba” tömörült, hogy külső megtámadtatás esetén kivehesse részét Békéscsaba védelméből.

A határozat 3. pontja értelmében Fekete Pál mint a megyei forradalmi tanács megbízott parlamentere, felkereste a szovjet hadsereg egyik – Csaba és Békés közt elhelyezkedő – páncélos alegységét, és tárgyalást folytatott annak alezredesi rangban lévő parancsnokával. Fekete igyekezett megértetni, hogy a városközpont megszállása, vagy átvonulási útként való felhasználása összetűzésekkel járhat, ami sem a városlakók, sem a szovjet katonák számára nem kívánatos. A parancsnok kezdetben elutasító volt. Hadosztálya mozgásának helyét, idejét, irányát – mint mondotta – kizárólag a felettes hadvezetés határozza meg. Később mégis ígéretet tett, hogy a belvárost elkerülve, Csaba peremvidékén fognak átvonulni.

November 2-án és 3-án a kommunista párt és a tanács (VB) Békés megyei vezetőinek egy csoportja, valamint a békéscsabai székhelyű hadosztálytörzs parancsnoka távol maradt munkahelyétől, sőt lakásáról is eltűnt. Közülük néhányan a nagyobb biztonság reményében családostul kis településen élő rokonaiknál, barátaiknál húzódtak meg. A legfőbb vezetők közül többen dezertőrként viselkedtek: átmentek Romániába, a közeli Aradra és Temesvárra, tájékoztatták az ott állomásozó szovjet csapatok parancsnokait Békéscsaba és a megye önvédelmi előkészületeiről, majd bevárták a szovjet hadsereg általános támadását, hogy annak oltalma alatt visszatérjenek az országba, és részt vegyenek a kommunista diktatúra összeomlott intézményeinek feltámasztásában.

A Békéscsaba alatt táborozó szovjet ezred parancsnokságától november 3-án két követeléssel keresték meg a megyei forradalmi tanácsot: l. Adjanak tűzifát az ezred konyhái számára, különben „kénytelenek lesznek élőfát kivágni”. 2. Akadályozzák meg, hogy a lakosság érintkezzen, beszélgetést kezdeményezzen az orosz katonákkal (amit – mellesleg megjegyezve – a szlovák ajkú csabaiak viszonylag könnyen megtehettek). A város új vezetői önérzetes és mértéktartó válaszukban leszögezték: a szovjet csapatok kivonulása az országból a béke elengedhetetlen feltétele. A nemzetőrök figyelmeztetni fogják a lakosságot, hogy ne közelítsen az ezred táborhelyéhez. Tűzifát pedig ez egyszer kivételesen adnak, de a forradalmi bizottság az effajta szovjet kívánságokat – híven a lakosság többségének akaratához – a jövőben nem fogja teljesíteni.

Míg a katonai és politikai vezetés a várható szovjet támadásra összpontosított, a munkástanácsok elnökei, aktivistái a gazdaság és társadalom elemi életfunkcióinak fenntartása érdekében tették dolgukat. A sztrájk bonyolult viszonyai között is törődtek a lakosság élelmiszer-minimumának biztosításával. A kenyérgyár munkástanácsa, élén Komjáthy Ferenc elnökkel, vállalta a szervezés, beszerzés, szállítás feladathalmazát, melynek teljesítésétől függött a sütödék fűtőanyaggal való ellátása, fogyó lisztkészletük feltöltése, vagyis a város folyamatos kenyérellátása.

Az áramellátás kezdődő zavarai romlással fenyegették a Baromfifeldolgozó Vállalat (Barnevál) hűtőházában felhalmozott, nagy értékű húskészletet. Bóna Barnabás gépészmérnök, a vállalati munkástanács elnöke technikusokból és szakmunkásokból csapatot szervezett, melynek tagjai egy öreg generátor és egy még öregebb lokomobil felújításával házilag annyi áramot fejlesztettek, amennyi a hűtőház nulla fok körüli hőmérsékletének biztosításához épphogy elegendő volt. Milliós értékmentést eredményezett ez a vállalat számára, s egyben lehetőséget a nem önellátó rétegek élelmezésének javítására.

Békevágy és jóhiszeműség, felelősségtudat és konstruktivitás – e tulajdonságok érlelték meg november első napjaiban azt az akarati egységet, mellyel a csabai munkástanácsok és az őket követő üzemi, vállalati közösségek a munka felvétele mellett döntöttek. Érzelmi, hangulati állapotukat, racionális megfontolásaikat pontosan kifejezte Molnár Mihály november 3-án írt cikke, melyet a Független Újság szerkesztősége a lap másnapi számában Sztrájk helyett munka címmel óhajtott megjelentetni. A Kézműipari Vállalat munkástanácsának elnöke így kezdte írását: „Egy hétig tartó munkaszüneteltetés után itt az ideje, hogy meginduljon a termelő munka... A további sztrájk csak gyengítene bennünket.” Álláspontjának egyik fő érvét ekként fejti ki: „A dolgozók – ha ... csak előleg formájában is – októberre még megkapták a bérüket. De biztosítható lenne-e a bérfizetés november hónap folyamán is? Helyes lenne-e költségvetési forrásokból fedezni a vállalatok olyan bérszükségletét, mely mögött javak termelése nem áll?” – „Ezt nem akarhatjuk” – feleli Molnár, felelősséget érezve a születő új állam gazdasági, költségvetési egyensúlyáért. Majd a munkástanácsok tagjaihoz, híveihez szól: „Mutassunk példát, hogy a gazdasági vérkeringés újbóli megindításával forradalmunk vívmányait okosan megszilárdítani elhatározottak és képesek vagyunk.”

Szovjet katonai támadás az alvó város ellen

„Ahol az erő s rosszakarat már megvan, s hozzájő az ármányos ész, az ellen aztán hasztalan víhatsz.” – Ezek a csaknem hétszáz éves dantei sorok mindennél tömörebben és kifejezőbben mutatják be a képletét annak a barbárságnak, mellyel a szovjet hadsereg november 4-én Békéscsabára – éppúgy mint az ország minden nagyobb városára – rárontott.

Hajnali négy óra tájban ágyúk dörgése, géppuskák ropogása, repeszgránátok robbanása és tankok dübörgése verte fel a rossz előérzettel pihenni tért, nehéz álomba merült csabaiakat. Különösen szörnyű volt ez az ébresztés a Luther utca, Bartók Béla út és a főterek által határolt negyed lakóinak, és valóságos pokol azok számára, akik a város legforgalmasabb, üzletekkel szegélyezett útján: az akkor Sztálin, ma Andrássy nevét viselő főutcán laktak. A második világháború keleti frontjának és amerikai légi támadásainak emlékét idegeikben őrző emberek riadtan meredtek egymásra, s otthonuk falaitól oltalmat remélve, várakoztak a fegyverek elnémulására. Amikor az említett utcák és terek lakói órák múltán kiléptek otthonukból, egy ostromtól sebzett, szovjet katonáktól hemzsegő városnegyed csüggesztő képe tárult szemük elé. Az állomástól a centrum felé induló polgár első döbbenetét a helyőrségi laktanya látványa okozta. A vasúttal párhuzamos kőkerítésének négy-öt méteres szakaszát T–34-es harckocsik törték át, Sztálin út felőli főkapuját pedig ugyanilyen tankok bevetésével földig lerombolták. A nehézfegyverek lövedékei malomkerék nagyságú nyílásokat vágtak az épületek falain, míg a könnyűfegyverek működését betört ablakok és kirakatok százai jelezték.

A munkástanácsok ügyeiben fáradozó Molnár Mihály naplójában érzékletes leírást ad a belváros szovjet agressziót követő állapotáról. Kidöntött fák, széttaposott útszegélyek mutatják a tankok száguldásának nyomait, járdákat borító „üvegcserép-szőnyegek” tanúskodnak a gépfegyverek és golyószórók „sikeres munkálkodásáról”. A középületektől övezett főtereket szovjet lövegek, harckocsik, rohamsisakos katonák uralják. A városháza, a belügyi főosztály és a megyei tanács épületei összelőve. A főutcáról leágazó Irányi és Munkácsy utcáknál tüzelésre kész tankok, a színház és a belvárosi iskolák előtt ugyanez a helyzetkép. A fizikai rombolás „művével” tökéletes összhangot alkot a rombolók legsürgősebb „szellemi” ténykedése. A belvárost elözönlő szovjet csapatok egyik első teendője volt a Független Újság november 4-i kinyomtatott, terjesztésre váró példányainak lefoglalása, vagyis a sajtószabadság felszámolása.

Ezzel egyidejűleg PRIKAZ (PARANCS!) címmel plakátokat ragasztottak a falakra, melyek tudatták a polgári lakossággal, továbbá a fegyveres testületek – honvédség, rendőrség – tagjaival, hogy a megjelölt helyen fegyvereiket haladéktalanul adják le a szovjet katonai hatóságoknak. E parancs megszegőivel szemben szigorú rendszabályokat helyeztek kilátásba. A lakosság utcai közlekedését, „szabad mozgását” reggel 6 órától délután 16 óráig engedélyezték, magyarán szólva: délután 4 órától másnap reggel 6 óráig kijárási tilalmat rendeltek el. Az általános szesztilalmat pedig a nap teljes 24 órájára érvénybe léptették.

Éles szemre valló, közvetlen megfigyelést hagyott ránk a hajnali támadást végrehajtó szovjet közkatonák viselkedéséről Örsi Tóth László újságíró, akinek úttörő szerepe volt Békéscsaba november 4-i történetének feltárásában és ismertetésében. „Az orosz katonák közömbös pillantásokat vetettek ránk, őgyelgő civilekre... Olyan bizonytalan volt a mozgásuk, mint azoké, akik valamilyen veszélytől tartanak és hihetetlennek érzik, hogy senki sem akarja őket bántani... Tekintetük más volt, mint a háborús filmeken oly sokat látott berlini győzteseké.

Nos, a november 4-i „győztesek” okkal éreztek zavart és feszélyezettséget, mert maguk sem gondolhatták, hogy hadműveletük valami dicső haditett. Hiszen békés elvonulásra tett minapi ígéretüket megszegve, rátörtek a szendergő városra, tetemes anyagi kárt okoztak középületeiben, magánházaiban, és megölték két ártatlan lakosát: a Szent István téren kapuőrségben állt Harmati Imre rendőr szakaszvezetőt és Kovács Zoltán honvéd őrnagyot, aki a Szabadság téren hasztalan próbált menekülni a szovjet géppuskák golyózápora elől.

Békéscsaba november 4-i sorsa természetesen nem választható el Budapest és az ország november 4-i tragédiájától. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatnánk: kicsinyített mása annak. A katonai erőszak alkalmazóinak célja mindkét szinten azonos: eltaposni a forradalmat, mely vissza akarja szerezni a nemzet függetlenségét és politikai önrendelkezését. Alaptézisük itt is, ott is ugyanannak a tévtannak a származéka: Magyarországon ellenforradalmi lázadást szítanak, hogy megdöntsék a munkások és parasztok hatalmát, és visszaállítsák a földesurak és kapitalisták gyűlölt uralmát. Odafönt Kádár és Münnich távozik titokban Moszkvába, hogy megadjon minden szükséges információt a Magyarország ellen elhatározott szovjet katonai intervenció sikeres végrehajtásához. Idelent Majoros János megyei pártbizottsági első titkár és Kálazy József, a csabai 8. lövészhadosztály törzsfőnöke tűnik el munkahelyéről és lakásából, hogy november 4-én a városra törő 32. szovjet gépesített gárdahadosztály egyik ezredének tisztjei oldalán térjen vissza.

De nemcsak a negatív szereplők között kínálkozik a párhuzam megvonása. A politikai megoldás keresésének, a személyes fellépésbe vetett szilárd hitnek és a szovjet fél iránti naiv jóhiszeműségnek megszemélyesítői is megtalálhatók a forradalmi vezetés mindkét szintjén. A Honvédelmi Minisztérium élére állított Maléter Pál beiktatásának napján, november 3-án hivatásbeli kötelességének érezte, hogy delegációt vezessen a szovjet katonai főparancsnokság tököli viperafészkébe, noha világos volt előtte, hogy nagyon is kétséges a békés szovjet kivonulás elérése, hiszen Nagy Imre miniszterelnök ismételt tiltakozása ellenére továbbra is özönlöttek a csapatok Kárpátaljáról országunk területére. „Az erő, a rosszakarat és az ármányos ész” megszelídítésének századunkban kevés sikerrel kecsegtető feladatára Békéscsabán az oroszul tudó Fekete Pál vállalkozott. Előbb parlamenterként egy szovjet gépesített egység alezredesét próbálta eltéríteni a Békéscsaba belterületén való átvonulás tervétől. Majd november 4-e hajnalán életét és testi épségét kockáztatva a túsz szerepére vállalkozott, hogy a halál és rombolás már elindított szovjet gépezetét megállítsa. Csodát persze ő sem tehetett: a gépezet nem állt meg. De polgártársai életéért és városa megkíméléséért hozott áldozata ott élt és hatott a csabaiak hetekig tartó, bátor és szívós utóvédharcaiban.

Kik tüzeltek elsőnek – és kik viszonozták a tüzelést?

Azt hihetnénk, hogy amíg az emberi értelem és erkölcsi érzék különbséget tud tenni elnyomó és elnyomott, támadó és megtámadott, gyilkos és áldozat között, addig Magyarország, s benne Békéscsaba november 4-i történetének megítélése vita tárgyát nem képezheti. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A XXI. század derekától az e tárgyban kutató történészek már nem faggathatják november 4-e élő tanúit és közvetlen megszenvedőit. Sok fontos és hiteles írásos anyag tanulmányozása mellett nekik tömérdek forráskritikai munka árán kell áthatolniuk a pártállami korszak könyv- és hírlapkiadványainak, levéltári irathalmainak rengetegén, ha meg akarják ismerni a torzítás és szépítés mázaitól megtisztított tényeket. Hogy az utókorra hagyott okiratok miként támaszthatnak vitát még olyan ténymegállapításról is, melynek igazsága a forradalmat átélt kortárs szemében kezdettől máig nyilvánvaló volt, annak jellemzésére álljon itt néhány részlet azokból a megyeszékhelyen kelt honvédségi iratokból, melyek sajátos célzattal ismertették a november 4-én Békéscsabára zúdított tűzcsapás keletkezésének körülményeit. A helyesírással és fogalmazással némileg hadilábon álló városi kiegészítő parancsnokság a vezérkari főnökséghez küldött, 1956. december 30-án kelt jelentésében így ír e vészterhes napról: Békéscsaba elfoglalásakor „a BM Főosztály épületéből, ahol a Forradalmi Munkás Tanács tartózkodott, tüzet nyitottak a szovjet egységekre és a szovjeteknek 4 halottuk (!) lett, közte (!) egy őrgy. A tűzre a szovjet csapatok válaszoltak és lőtték az épületet. Ugyanebben az időben a szovjet csapatokra lőttek a Jókai színházból, a laktanyából és környékéről, ahol szintén a szovjet csapatok tűzre tűzzel válaszoltak...” Négy nappal később kelt a megyei kiegészítő parancsnokság ugyancsak a vezérkarhoz címzett, 1956-tal foglalkozó jelentése, amely a november 4-i tűzharc létrejöttének körülményeiről az alábbiakat állítja: „4.25-kor pontosan meg nem állapított okokból a (BM) Megyei Főosztály, illetve a Forradalmi Tanács helyiségei felől rálőttek a meginduló szovjet katonákra, aminek eredményeképpen egy szovjet alezredes, 2 szovjet katona, 2 rendőr és 1 fő polgári személy életét vesztette. A lövöldözésre a szovjet tankok, páncélautók és a páncélos gyalogság megnyitotta a tüzet, így több középületben ágyúlövésektől kisebb-nagyobb károk keletkeztek...

A harmadik – előzőeknél jóval részletesebb – beszámolót egy párt- és szovjethű tisztekből alakított bizottság készítette s küldte 1957. január 7-i keltezéssel a vezérkari főnökséghez. A beszámoló a 8. lövészhadosztály parancsnokával és törzsével összefüggő eseményeket, történéseket tartalmazza 1956. október 23-tól december 31-ig. A békéscsabai laktanyánál november 4-én hajnalban kialakult tűzharcot a dokumentum ekként ismerteti: hajnali 4 óra 30 perckor, amint „a szovjet csapatok a laktanyához értek, a laktanya egyik épületéből géppisztollyal Bedő Tibor fhdgy., aki... mint őrparancsnok teljesített szolgálatot és Talmács István honv. rálőtt a szovjetekre, erre a szovjet csapatok minden épületre lövést adtak le lövegekből és gyalogsági fegyverekkel. A fenti két eseten kívül a hadosztálytörzs személyi állománya a szovjetekre nem tüzelt. A szovjet harcosok a törzset lefegyverezték...”

E jelentésekben feltűnő az a tartalmi rokonság, mondhatni egyöntetűség, ahogyan a tűzharcok keletkezését bemutatják. Mindegyik szerint a forradalom fegyveresei nyitottak tüzet a szovjet katonákra, akik megtámadottként válaszoltak erre. Vagyis a forradalom erői nem vétlenek a november 4-i eseményekben: felelősek a magyar és szovjet emberéleteket kioltó, Békéscsaba belvárosát romboló tűzharc bekövetkezéséért.

Ezt az alig burkolt elmarasztalást segített hatástalanítani a történetírás múzsája, amikor arra ihlette a krónikást: használja ki e jelentések óvatlan, önleleplező részleteit az események valósághű, manipulációktól mentes történetének felmutatására. Buktatónak ezúttal a „bűnösök” nevesítése bizonyult.

A két megnevezett „agresszor” közül a 73 esztendős Bedő Tibort sikerült felkutatni. Az ellene folytatott hosszú hajszába belerokkant, majd 1991-ben rehabilitált, később őrnaggyá előléptetett nyugalmazott katonatiszt visszaemlékezései a november 3-i és 4-i eseményekre a következőkben tömöríthetők:

1956-ban a 8. lövészhadosztály törzsénél szolgáltam mint légvédelmi tiszt, főhadnagyi rangban. A hadosztálytörzs, egy felderítő század és a hadtáp részleg Békéscsabán, az akkori Sztálin úti laktanyában – a mai Rózsa Ferenc Gimnázium területén – volt elhelyezve. November 3-án, este 18 órakor a főkaputól könnyen elérhető, kétszintes épület emeletén vettem át az őrparancsnokságot, míg a felderítő század által adott 24 fős őrségnek a földszinten volt a tartózkodási helye. Megszokott feladatomon felül ekkor az államvédelmi tisztek 54 főnyi csoportjának védőőrizetét is el kellett látnom.

De az igazi gondot nem ők, hanem a város határában táborozó szovjet csapatok okozták. Ideges, feszült hangulat uralkodott a laktanyában. A sorkatonától a törzstisztig mindenki törte a fejét, mit akarhatnak a „ruszkik”, s mit teszünk mi, ha megtámadnak bennünket? A hadosztálytörzs a minisztériumtól, én pedig a hadosztálytörzstől vártam eligazítást, de egyikünk sem kapott semmit. Már túl voltunk november 4-e első óráin, amikor belefáradva néhány bajtársammal közös töpengésünkbe, ruhástól ledőltem az ügyeleti szoba kanapéjára. Félálmomból irtózatos robaj ébresztett: nehézfegyverek lövedékei, aknavetők repeszgránátjai tőlem mintegy 10-15 méterre feltépték az épület falát, detonációjuk bezúzta az ablakok üvegtábláit. Dermedten hallgattam a szovjet tüzérség fülsiketítő pusztítását, és minden elszállt a fejemből, amit e támadás esetére embereim menekítéséről az éjszaka elgondoltam. Csakis a becsületében sértett katona kötelessége szólalt meg bennem, amikor lerohantam a földszintre és tűzparancsot adtam a fegyveres őrségnek. Katonáim géppisztolyukat és egyetlen golyószórójukat a laktanyába betört szovjet tankokra és a mögöttük lopódzó lövészekre irányították, s azokat két-három percig – lőszerük elfogytáig – tűz alatt tartották. Tudtuk, hogy a támadók számbeli és haditechnikai fölényével szemben alulmaradunk, de alattomos, kíméletlen akciójukat nem hagyhattuk válasz nélkül. Ellenállásunk némileg késleltette a Sztálin úti főkapunál betört szovjet osztagok térnyerését, de a MÁV-állomás irányából behatolók akadálytalanul terjeszkedhettek. Igy aztán a laktanya körletét az épületekkel együtt kevesebb, mint fél óra leforgása alatt teljesen birtokba vették. A honvédség tagjait lefegyverezték, a tiszteket ezen felül néhány órán át elkülönítve őrizetben tartották, az ávósokat pedig nyomban kiszabadították, amúgy igen komfortos fogságukból.

Az orosz levéltárak, archívumok nemrég nyilvánosságra került iratanyagai megerősítik a Bedő Tibor által elmondottakat. E forrásokból megismerhettük a 8. gépesített szovjet hadsereg magasabb egységeihez már november 3-án reggel, a teljes személyi állományához 4-ére virradó éjszaka eljuttatott parancsot „a területükön lévő magyar katonai egységek lefegyverzésére és az alapvető fontosságú objektumok: posták, telefonközpontok, elektromos erőművek, pályaudvarok és a forradalmi bizottságok épületeinek elfoglalására”. A nagy kiterjedésű támadás előre megfontoltságának bizonyítéka világosan kiolvasható a szovjet katonai hierarchia csúcsán álló G. K. Zsukov marsall, hadügyminiszter november 4-én, magyar idő szerint délelőtt 10 órakor (!) kiadott győzelmi jelentéséből. Eszerint ...”a szovjet csapatok megkezdték hadműveletüket a rend megteremtésére és a népi demokratikus hatalom helyreállítására Magyarországon. Az előre kidolgozott hadműveleti terv alapján csapataink elfoglalták ...Győr, Miskolc, Gyöngyös, Debrecen, valamint Magyarország más megyeszékhelyeit.”

Ez a Békéscsabát is érintő közlés kétségtelenné teszi: a Szovjetunió legfőbb vezetői a november 4-ét megelőző napokban nem a beavatkozás ürügyeként használható, másodrendű helyi mozzanatokkal foglalatoskodtak, hanem minden figyelmüket és energiájukat a magyar forradalom október 31-én elhatározott leverésének politikai és katonai előkészítésére, megtervezésére és gyors végrehajtására összpontosították.

A honvédségi szervezetek Békéscsabáról küldött jelentéseiben azonban nemcsak tévképzeteket élesztő, dezinformáló közlések vannak, hanem valóságelemeket tartalmazó, történeti tájékozottságunkat szélesítő információk is. Közülük megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a megyét és székvárosát elfoglaló szovjet csapatok emberveszteségének adatai. Az intervencióval szembeni hazai fegyveres ellenállás tényének és mértékének megállapítása nem történhet meg a szovjet fél veszteségeinek tárgyilagos és kritikus számbavétele nélkül. Ezt annál nagyobb körültekintéssel és felelősséggel kell végezni, minthogy a viharsarki forradalom több jeles szereplője mindmáig kételkedik abban, hogy létezett olyan fegyveres ellenállás Békéscsabán s a megyében, mely szovjet katona életébe kerülhetett.

Az oroszországi Podolszkban működő Központi Vezérkari Archívum (FEVKA) egyik dokumentuma listát közöl a 32. gépesített gárdahadosztály magyarországi veszteségeiről. E hadosztály egyik ezrede legfőbb végrehajtója volt a Békés megyei forradalom fegyveres leverésének, Békéscsaba – halálos és sebesült áldozatokat követelő – november 4-i lövetésének. A lista szerint a hadosztály halottakban 6 tisztet, 3 tiszthelyettest és 18 sorkatonát, vagyis összesen 27 embert vesztett, ami csaknem hétszerese a csabai városi és kilencszerese a Békés megyei kiegészítő parancsnokság jelentéseiben feltüntetett szovjet veszteségnek.

A 32. gárdahadosztály veszteséglistájának számai bizonyára erősítik a szovjet elesettek számadataira vonatkozó csabai közlések hitelét, de nem helyettesíthetők be azok helyére. A lista ugyanis nem csupán a Békéscsabára támadó ezred, hanem a hadosztály mindhárom ezredének összesített veszteségét tartalmazza, melyet egész Kelet-Magyarországra kiterjedő tevékenységük során szenvedtek el, a szovjet-magyar határ 1956. október 28-i átlépésétől „rendteremtő” hadjáratuk befejezéséig. Meglehet, hogy a szovjetek szándékosan az elesettek közé sorolták a közönséges baleset, öngyilkosság vagy hadbírósági ítélet következtében meghaltakat, sőt tüzérségük célzási pontatlanságának szovjet áldozatait is. Némileg manipulálhatta a listát a győzelem felértékelésének, a hadvezéri érdemek feldúsításának szándéka is.

A fenti bizonytalanságok ellenére tény: Békéscsabán – s talán a megyében másutt is – volt szórványos, egyénileg vagy csoportosan megvalósított fegyveres ellenállás a szovjet katonai intervencióval szemben. Egyik tanúságtevőjén: a korábban már említett Bedő Tibor nyugalmazott őrnagyon kívül a kilencvenes évek közepén – a Györkei Jenő–Horváth Miklós hadtörténész szerzőpárnak köszönhetően – még egy tanúságtevő került a történeti kutatás látókörébe: a magyar nemzetiségű, kárpátaljai születésű Matvej Lukacs egykori szovjet sorkatona. Békéscsaba peremén táborozó ezredének irnokaként november 3-án tudomást szerzett a másnap hajnalra elrendelt szovjet támadásról. Nem akarván részt venni a magyar forradalom csabai ágának letörésében, megszökött csapattestétől. Rövidesen elfogták és a már szovjet kézre került csabai laktanyának abba a pincéjébe kísérték, amelynek kövezetén szovjet egyenruhás katonahalottak feküdtek. A forradalom 40. évfordulóján Lukacs a magyar állami televízió vendégeként kamerák előtt elevenítette fel ezt a – csabai fegyveres ellenállás dokumentumaként is értelmezhető – lidérces emlékét.

Hogy Békéscsabának voltak harcosai, akik a november 4-i szovjet támadásra fegyverrel válaszoltak, annak talán a legfőbb dokumentumát Alekszander Kirov orosz hadtörténész tette hozzáférhetővé. „A 8. hadsereg Magyarország keleti részéin – így a dokumentum – november 4-e és 6-a között 32 magyar katonai helyőrséget foglalt el és fegyverzett le. (...) A magyar alakulatok 32 helyőrségéből mindössze hat: Debrecen, Miskolc, Mezőkövesd, Szolnok, Kecskemét és Békéscsaba tanúsított ellenállást.”

Epilógus

A krónika írója feltételezi, hogy a felsorolt városok kiválasztásánál ellenállásuk ténye és intenzitása volt a meghatározó. Ebben bízva tiszteleg a maga idején eleve kudarcra ítélt, de ettől még korántsem értelmetlen fegyveres harc vállalói előtt. Mint ahogy tisztelet és becsülés illeti mindazokat, akik az eszmék és gondolatok, a szó és a toll, a szervezés és gyülekezés fegyvereivel vették ki részüket a békéscsabaiak szabadságharcából.

Helytállásuk jóval tovább tartott e tizenkét napnál. Seregük sokkal népesebb volt az itt megnevezetteknél. Későbbi megpróbáltatásaik többszörösen felülmúlták a tizenkét nap viszontagságait. Minderről a könyv más fejezetei szólnak majd.

Amiről azonban a krónikás már most sem hallgathat, azok a visszaállított diktatúra terrorbíróságainak ítéletei, melyekkel e fejezet szereplőit sújtották. Álljon itt betűrendi felsorolásuk jogerős ítéletük időtartamának feltüntetésével:

Biczó Gyula honvéd alezredes, hat év; Bóna Barnabás gépészmérnök, kilenc év; Csimma Jenő honvéd százados, két év; Fekete Pál pedagógus életfogytiglan; Füzesi Ottó színész másfél év; Galánffy János honvéd alezredes hat év; Hrabovszky László egyetemi hallgató tíz év; Huzsvai Gyula rendőr alezredes három év; Kiss Béla szerkesztő két év hat hónap; Komjáthy Ferenc villanyszerelő egy év felfüggesztett; Köles Pál rendőr százados hét év; Lovas István MÁV segédtiszt öt év; Lukacs Matvej sorkatona szovjet bíróságtól négy év; Medve János hadnagy nyolc év; Molnár Mihály jogász, könyvelő három év; Nyilas Sándor katonai ügyész másfél év; Nyúl Ferenc honvéd hadnagy két év; Örsi Tóth László tanár, újságíró kilenc hónap; Szabó Jenő honvéd százados hat év; Széll László mérnök hat év; Tóth István alezredes, hadosztályparancsnok tizenöt év; Zsíros Andor MÁV-kalauz nyolc év.

Felhasznált források

1956 kézikönyve I. Kronológia. Főszerk. Hegedűs B. András, Budapest, 1996, 1956-os Intézet.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Budapest, 1996, 1956-os Intézet.

Germuska Pál: A forradalom Tatabányán. Kronológiai vázlat. In Évkönyv III. 1994. Budapest, 1994, 1956-os Intézet.

Rainer M. János: Budapest és vidék 1956-ban. In A vidék forradalma. Debrecen, 1992, 1956 Hajdú-Bihar Megyei Kutatócsoport.

Rendőrségi napi jelentések. Összeállította: Kajári Erzsébet. 1. köt. Budapest, 1996, Belügyminisztérium–1956-os Intézet.

„Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni”. Válogatás az 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kozák Gyula, Kőrösi Zsuzsanna, Molnár Adrienne. Budapest, 1993, Századvég–1956-os Intézet.