A születésnap

Tompa Kálmán, az írók, művészek orvosa, képzőművészeti alkotások és szép, régi tárgyak szenvedélyes gyűjtője három, egymást követő alkalommal, 1958. január 3-án, 4-én és 5-én ünnepelte hatvanadik születésnapját. A három estén csaknem százan – írók, művészek – köszöntötték őt Kékgolyó utcai lakásán. A vendégek között több besúgó is jelen volt. Jelentéseikből a belügyes elemzők azt a következtetést vonták le, hogy államellenes szervezkedés van készülőben. Az értelmiségiekre szakosodott politikai nyomozócsoport tüzetes megfigyelés alá vette a számára leggyanúsabbakat. Lehallgatta telefonjukat, lehallgatókészüléket – poloskát – szereltetett be lakásaikba, új titkos ügynököket szervezett be...

A születésnap hatósági következményeinek elemzése nem csupán a belügyes módszerek feltárását, hanem az írók közötti egység bomlási folyamatának bemutatását is lehetővé teszi. Ennek során érzékeltetjük az állambiztonsági iratok értelmezésének nehézségeit, a történéseket relativizáló forrástípusok problematikáját is.

A háttér

A népiek a forradalom után

Tompához talán legközelebb a népi írók álltak. Számos barátja, ismerőse került ki közülük. A népiek 1956–57 fordulóján még úgy vélték, hogy Kádárnak szüksége lesz a volt koalíciós pártokra, köztük az 1956 októberében Petőfi Pártra átkeresztelt Nemzeti Parasztpártra is. A Petőfi Párt egyik vezetőjének s egyben a Belügyminisztérium informátorának 1957. január közepén kelt, a BM számára írt feljegyzése szerint „[N]incs még végleges kialakult helyzet a pártban, és a koalícióban való részvételről is mindenkinek más a véleménye. Tamási Áron lehülyézi Veres Pétert, Féja Géza Illyés Gyulát nevezi opportunistának [...] Mindnyájan a kibontakozás hívei, az nem kétséges, remélnek egy 75ű-os eredményt már január végére, de egyesek már 50ű-os kibontakozásban is benne lennének. Az ország helyzetét aggasztónak látják, és külön bizottság foglalkozik a koalíció gazdasági terveivel. [...] A szocializmus vívmányait fenntartani kívánják. Nem kell kapitalizmus és még 50-60 holdas birtok sem. [...] MSZMP nem lesz, úgy sem lehet megszervezni. Kádárnak mást kell kitalálni, ez is bizonyos. A hangulat reményteljes és gondokkal teli. De nincs garnitúra az írókon kívül.”

A többpárti kormánykoalíció esélyeinek romlását látva a népiek kulturális (könyv- és lapkiadó) szövetkezet, a Magyar Írás Irodalmi és Művelődési Szövetkezet létrehozásával próbálkoztak: 150 000 tagra számítottak, akik részjegy befizetésével tartották volna fenn a vállalkozást. A nyomozószervek, miután tudomást szereztek erről, azt javasolták az MSZMP vezetésében az e problémakörrel is foglalkozó, a népi írókat jól ismerő Kállai Gyulának, hogy az illetékes állami szerv ne utasítsa el, de ne is engedélyezze Püskiék szövetkezetalapító kérelmét.

Németh László és Szabó Lőrinc 1957 tavaszán Kossuth-díjat kapott, s a népi írókat hónapokig azzal hitegették, hogy folyóiratot indíthatnak. A népiek nehéz helyzetbe kerültek. A lapalapításról nem akartak lemondani, ugyanakkor nem szerették volna azt a látszatot kelteni, hogy támogatják a megtorló hatalmat. Rendőrségi kihallgatásokon, bírósági tárgyalásokon kiálltak a perbe fogott volt kommunista írók mellett. A népi írók legnagyobbjai (Illyés Gyula és Németh László) nem legitimálták Kádárékat: némi hezitálás után úgy határoztak, hogy nem vesznek részt a betiltott írószövetség pótlására létrehozott Irodalmi Tanács munkájában. Besúgói jelentés szerint Püski Sándor, Féja Géza és Kodolányi János hibának tartották, hogy 1957 tavaszán Németh László és Illyés Gyula visszautasította a kormány együttműködési javaslatát, s ezzel az irodalmi élet újjászervezését átengedte a szektás, balos kommunistáknak, akiket a kádári vezetés sem kedvelt igazán, de akikre, más vállalkozók híján, támaszkodnia kellett.

A népi írók eltérően vélekedtek arról, hogy éljenek-e az 1957-ben megnyíló publikálási lehetőségekkel, elfogadják-e a felajánlott kiadói szerződéseket, társadalmi posztokat. Veres Péter és Szabó Pál mellett különösen Féja Géza és Tamási Áron volt megegyezéspárti, a hatalom azonban Némethet és Illyést szerette volna szövetségesül megnyerni: ekkor még hiába. A népiek balszélén elhelyezkedő Darvas József 1956 után is letette voksát a hatalom mellett, míg Jankovich Ferenc talán sértett hiúságból, karriervágyból paktált le Kádárékkal.

A politikai nyomozószervek tervei

Az értelmiségiekre szakosodott állambiztonsági részlegek informátorai, fizetett ügynökei a forradalom alatti kényszerű szünetet követően november 4-e után jelentéseikben visszamenőleg beszámoltak a forradalom alatti eseményekről. Megbízóikat alapvetően az éppen aktuális pártpolitika motiválta: részben megnyerni, részben szétzilálni, egymásnak ugrasztani akarták az írókat, mindenekelőtt a népieket. „A Petőfi Párt helyzetéről csak felszínesen vagyunk tájékoztatva. Operatív elhárító munkánk nem eléggé mélyreható és kombinatív. Például nem használjuk fel kellően kultúrpolitikai lehetőségeinket a népi írók csoportjának bomlasztására. Kevés megfelelő hírszerző lehetőséggel rendelkező ügynökünk van, így ellenséges tevékenységüket nem tudjuk időben figyelemmel kísérni. Ebből adódik, hogy sem hazai, sem külföldi kapcsolataikról, politikai és taktikai elképzelésükről sem rendelkezünk megnyugtató adatokkal [...] A Petőfi Párt vonalán 6 ügynökkel és 2 informátorral rendelkezünk. Ebből kettőnek van komoly hírszerző lehetősége. Két ügynököt a közelmúltban szerveztünk be, de lehetőségeik korlátozottak. Két ügynök pedig megtagadta a munkát” – panaszkodik a belügy egy 1957 elején keletkezett előterjesztésben.

A BM belső elhárítással foglalkozó munkatársai taktikát dolgoztak ki a Petőfi Párt jobbszárnyának bomlasztására. Ügynököket bíztak meg azzal, hogy a passzívakat késztessék nyílt állásfoglalásra, s a lojálisabbakat, hiúságukra építve, nyerjék meg az MSZMP politikájának. Vonják be őket a Hazafias Népfront munkájába. A párt megnyerésük érdekében hozzon anyagi és kulturális áldozatot, engedje őket külföldre utazni, így a volt parasztpártiak emigrációs kapcsolatait is alaposabban fel lehetne térképezni.

Az 1957 őszéről keltezett ügynöki, informátori jelentések szerzői általában tájékozott, művelt értelmiségiek voltak, szinte kivétel nélkül azon fáradoztak, hogy meggyőzzék az MSZMP vezetőit arról, hogy a nem kommunista írók közül számosan, de legfőképpen a népiek, az új rendszer támogatói lehetnek, ha a kommunisták a megfelelő módon bánnak velük. Szerintük az írók zömükben kapitalizmus-ellenesek, gyűlölik a Horthy-rendszert, s kellő politikai ügyességgel a nemzet iránti felelősségérzetük is a Kádár-rendszer javára kamatoztatható. Az egykori parasztpárti értelmiségiek elégedetlensége, morgása jószándékból, s nem „reakciósságból” fakad, állítja egyikük. „A párt hasznos és használható útitársakra, szimpatizánsokra lel bennük – folytatja ugyanő –, ha módot nyújt arra, hogy eszmei zűrzavaruk vitákban tisztázódjék, ha kételyei[k] és megingásai[k] és a tudatosan ellenséges ideológiai rombolás[uk] között különbséget tesz a párt. Ehhez azonban az kell, hogy az egyes párttagoknak olyan kifinomult hallása legyen, hogy meg tudja [sic!] különböztetni a jogos elégedetlenség javítószándékát a hibákon örvendező, alattomos szándékú elégedetlenségtől, amely mindenkor kísérletet fog tenni arra, hogy visszaéljen a szocialista demokrácia adta lehetőségekkel. Jószándéknak, segíteni akarásnak, fejlődésvágynak, a nép iránti odaadásnak nincs híjával ez az értelmiség, hiszen népi, paraszti származásának tudata él benne, végső fokon tehát nem érezheti idegennek a munkás-paraszt hatalmat.”

A politikai nyomozószervek 1957 nyarán javaslatot tettek a szövetkezetalapító kérelmet beadó, 1945 előtti kiadói tevékenységéről ismert Püski Sándor internálására. „Kikapcsolását” azzal indokolták, hogy a disszidensekkel levelez, és az államrend ellen szervezkedik.

Püski még 1957 végén is valamiféle kompromisszum megteremthetőségében reménykedett: elképzelései azonban elfogadhatatlanok voltak az ekkor már egyre magabiztosabbá váló hatalom számára. Püski ugyanis együttmunkálkodni, s nem alárendelődni, megalkudni akart. Az alábbi ügynöki jelentésrészlet azonban kritikával olvasandó: feltehetően Püski gyanakodott beszélgetőpartnere belügyes státuszára, s a spiclit mintegy postásként használta a hatalom felé: „az írók már mind mellé álltak az új politikának: Erdélyi József, Kádár Lajos és Sinka István is, aki pedig a legkésőbb határozta el magát. Csak az a baj, hogy a párt [MSZMP] nehezen szánja el magát arra, hogy a nem kommunista íróknak engedjen pártpolitikától mentes sajtót. [...] nálunk is kialakulhat olyan többpártrendszer, mint a kínai, lengyel és kelet-németországi, és akkor a magyar nép még bizonytalankodó másik fele is eredményesebben tud termelni...” – adta vissza Püski szavait az ügynök. „Az írói tárgyalások nem egyszer Tompa Kálmán orvos lakásán, az ő közvetítésével folytak [...] a Püski-körhöz tartozó Tompa állandóan tartja a kapcsolatot az összes népi írókkal...” – olvasható egy másik ügynöki jelentésben.

Ünneplés három estén át

„Most múltam 60 éves. Négy estén jöttek hozzánk, vagy 150-en. A legnagyobb írók, képzőművészek, néhány nagy színész, néhány egyetemi tanár és néhány jó barát ťcivilŤ, volt itt mozgalom [sic!] bőven, hangulat, érdekesség magas szinten” – írja Tompa Kálmán külföldön élő ismerősének, az 1944-ben emigrált Vaszary Piri színésznőnek.

1. Péntek

Tompa néhány nevesebb ismerősét hívta meg születésnapjára, január 3-ára. Úgy gondolta, bizalmas körben lényegi kérdésekről is beszélgethetnek. A vendégek: Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Szabó Pál, Veres Péter, Illés Endre, Keresztury Dezső, Remenyik Zsigmond, valamint Barcsay Jenő és Borsos Miklós. Az egyik ügynök azt jelentette belügyes kapcsolatának, hogy Tompa szerint „kifejezetten Illyésné kérésére” jött össze a szűkebb társaság. Az első este csak közvetett forrásokból, besúgói másodinformációkból rekonstruálható: az elsőnapi vendégek között ugyanis nem volt rendőrségi ügynök.

„A vezető népiesek [...] már pénteken összejöttek Tompa lakásán születésnapot tartani. Ez annyira feldühítette Sinkát, hogy a szombat esti nagy vacsorára el sem jött [...] A péntek esti ťünnepségrőlŤ Tompáné bizalmasan közölte velem [tudniillik az ügynökkel], hogy nagyon rosszul sikerült. Sokat veszekedtek, a hangulat fagyos volt, s Kálmán (Tompa) egész éjjel nem aludt az idegességtől.” Egy másik jelentő szerint „Illyés kedélye nem volt kielégítő”, és a távol maradó Sinka csak „kicsit bántódott meg”.

„Igen szomorúan beszéltek az irodalmi kibontakozás lehetőségeiről s arról, hogy semmi reményük a saját kezdeményezésre” – összegezte Szabó Pál véleményét egyik – besúgó – ismerőse. Ahogy állítólag Tompa később maga mesélte: „rezignált, tanácstalan hangulatban” voltak együtt. A fenti ügynök két nappal későbbi beszámolója szerint Tompa azt mondta volna neki, hogy az estén „meghitt, jó hangulat” uralkodott.

„Harmadkézből” tudható, hogy az „urbánus” Illés Endre munkahelyén, a Szépirodalmi Könyvkiadóban arról számolt be kollégáinak, hogy nem szívesen vett részt a 3-i összejövetelen. Meghívói azon fáradoztak, hogy megnyerjék elképzelésüknek, vagyis: vesse latba befolyását annak érdekében, hogy a népi írók régebbi művei újra napvilágot láthassanak. Arra kérték, hogy mint ismert kiadói ember járjon közbe érdekükben Köpeczi Bélánál, a kiadói főigazgatónál. Illés nem kötelezte el magát. Illyés és Németh eltérő módon vélekedtek arról – fejtegette besúgó ismerősének Illés Endre –, hogy szabad-e új művek kiadásával a rendszert támogatni. Illyés ellenezte ezt, míg Németh László, valamint Tamási Áron és Féja Géza a publikálás mellett voltak. Illés Endre beszámolójáról, melyet a kiadóban tartott, egyik beszervezett munkatárs jelentéséből is tudunk. „Tompa Kálmán az írók között lévő ellentétek miatt rendezte három nap az összejövetelt” – idézi a besúgó Illés Endrét. Illés itt állítólag azt mondta: „a népiesek jobban konspirálnak, mint valamikor a kommunisták.” A legveszélyesebb ember közülük Féja, aki minden áron egy népies folyóirat főszerkesztője szeretne lenni. Illés Endre retteg ettől, mert Féja „mindenre hajlandó volna”: hatalomvágyó, ezért sokan utálják. Írjon a Kortársba, javasolta Illés, „hisz lényegileg az is a népiesek kezében van”. „Tamási Áron teljesen Féja kezében van”, Veres Péter vezérszerepre vágyó báb, Illyés Gyula pedig kivár egy jobb időre. A népiesek között komoly ellentétek vannak, Féja és Illyés, valamint Németh és Darvas gyűlölik egymást – összegezte Illés beszámolóját az ügynök.

2. Szombat

A második estén gyűlt össze a legnépesebb társaság: körülbelül negyvenen-ötvenen. Lényegében a forradalom előtt és alatt kiteljesedő írói (értelmiségi) egységet reprezentálták. A különféle politikai nézetek és esztétikai felfogások képviselőinek sora Féja Gézától, Erdélyi Józseftől, Püski Sándortól, Jékely Zoltánon, Vas Istvánon, Weöres Sándoron, Szentkuthy Miklóson át Hubay Miklósig, Cseres Tiborig, Kolozsvári Grandpierre Emilig, Kuczka Péterig, Fodor Józsefig, Nagy Lászlóig és Juhász Ferencig terjedt.

A társaság központja Féja Géza volt: ő köszöntötte elsőként az ünnepeltet. Elmondta, hogy Szlovákiában sokan hívei az 1956-os magyar forradalomnak, a szlovákiai magyarok olvassák a népi írók műveit. A Kádár-kormány támogatására bíztatott: „Kádár elvtársékkal lehetne dolgozni, de a kisebb káderek ezt megakadályozzák, s ťezek meg fogják buktatni Kádárt isŤ.” Egy másik vacsoravendég bizalmas baráti körben azt mesélte, hogy Féja szerint jó a viszony a népiek és a hatalom között: „az Aczéllal [Györggyel] való nexust még szorosabbá fogják vonni, meghívják maguk közé, még baráti, társadalmi együttlétekre is. Már eddig is nagy haszna volt, a pártot és a rendszert emberi közelbe hozta olyan írók előtt is, akik nem mindenben szimpatizánsak. Az, hogy ma van élő és alkotó irodalom, azt a párt kizárólag Aczélnak köszönheti. [...] ha mindig ilyen emberek jelentették volna a pártot, nem lett volna 1956 októbere.” Féja a pénteki születésnapi vacsorán szervezte, bővítette a hatalom potenciális partnerének tekintett népiek körét. Feltehetően az ő tanácsára hívott meg Tompa ismerősei közül „baloldaliakat”: Fodor Józsefet, Szüdi Györgyöt és Szentiványi Kálmánt.

Fodort és Szüdit „nagy nehezen, de székely ésszel hívtam meg... Én nem tudtam, amikor meghívtam, nekem azt mondták, úgy megbotránkozva mondták, hogy Maléter ellen írt verset, hogy fel az akasztófára. Akkor még okosság szempontjából sem tudtam volna meghívni, ha én ezt tudom” – idézi egy belügyi összefoglaló Tompát, akinek fentebbi szavait a lakásába beépített lehallgatókészülék rögzítette.

Szentiványi Kálmán a Földműves című lapot szerkesztette, regényeket írt, melyek kiadóra találtak ugyan, de szerzőjük hiába várt mérvadó, szakmai kritikára. Szentiványi közel érezte magát a népiekhez, és gyűlölte a zsidó származású, a Rákosi érában különösen sikeres kommunista írókat. Kommunista elkötelezettsége mögött plebejus népiség, kirekesztő nacionalizmus és polgárellenességnek álcázott, dühödt antiszemitizmus rejlett. Azok közé tartozott, akik már 1956 novemberétől Kádár és a forradalmat leverő szovjetek oldalára álltak. Állásfoglalása egyértelműen bizonyítható 1956 decemberében Solohovnak írott „nyílt” levele alapján, melyet a szovjet pártvezetés külügyekért felelős illetékese, akihez az episztola a címzett helyett (vagy után?) került, jobbnak látott elsüllyeszteni az irattárban.

1956 végén Solohov próbálta meggyőzni a magyar írókat arról, hogy ellenforradalomnak tekintsék a hazájukban történteket. Az ismert szovjet író levelét 1956. december 28-án tette közzé a Népszabadság, ugyanazon a napon, amikor a forradalom mellett kiálló írók különböző csoportjai – az ellenzékivé lett korábbi sztálinisták, a heterogén összetételű népiek, az 1948 után az irodalmi életből kitaszítottak – az írószövetség feloszlatása előtt utoljára tettek hitet a forradalom mellett. Tanácskozásukon Déry Tibor utasította vissza szovjet írótársa elfogadhatatlannak ítélt, tudatlanságról, tendenciózus félretájékoztatottságról tanúskodó tanácsait.

Szentiványi Solohovnak írt levelében – s feltehetően egy évvel később, Tompa születésnapi összejövetelén is – csak a „polgári származású” kommunista ellenzékiek kirekesztésével tudja elképzelni a kibontakozást: nem vesz tudomást 1953 utáni fordulatukról, összemossa őket Rákosiékkal, akiknek végleges menesztésével egyetért. Szembeállítja velük a mártír Rajk Lászlót, mint igazi kommunistát, akinek haláláért már-már minden „polgári származású” kommunistát felelőssé tesz. Bár a szövegben egyszer sem fordul elő a „zsidó” szó, a nyílt levél antiszemita jellegű: burkoltan zsidóellenes. A politikából, a közéletből, a kultúrából a levél szerzője szerint kiiktatandó írókat szitokként használt állandó szókapcsolat helyettesíti: „a pártjelvényes nyárspolgárok”, vagy a „pártjelvényes kispolgárok” jelzős szóösszetétel. 1958 januárjára, a születésnap idejére a levelében felvetettek részben teljesültek: a vetélytársainak tartott volt kommunista írók vagy emigráltak, vagy börtönben ültek. Az elcsenevészesedett irodalmi közélet irányítása azonban a szintén „polgári származású”, balos kommunisták kezébe került (Bölöni György, Goda Gábor, Sándor Kálmán, Mesterházi Lajos), akik helyett Szentiványi – az MSZMP egyes kultúrpolitikusaihoz hasonlóan – szívesebben látott volna népi származású kommunistákat, vagy népi írói szövetségeseket. Ez utóbbi az érintettek egy részének sem volt ellenére. Féja a születésnapi vacsorán arra kérte Szentiványit, hogy az MSZMP-ben járjon közbe a volt párttag írók (Benjámin László, Tamási Lajos) és a népiek érdekében, „s azt az álláspontot képviselje, hogy a népiesekkel a kormány 80ű-ig meg tud egyezni, és létre lehet hozni egy irodalmi egységfrontot a mostani párttag írókból, a volt párttag írókból és a népiesekből, azonban ebből az egységből ki kell maradnia Bölöni Györgynek, Goda Gábornak, Sándor Kálmánnak, Gergely Sándornak és társaiknak. Ezek szektánsok, irodalmi értéket nem képviselnek, ezekkel nem lehet együttműködni. [...] felvetették Szentiványinak azt is, hogy tapogatódzon a kormánynál, hogy az Új Hangot Simon István vezetése alatt lényegileg a régi gárdával nem lehetne-e reorganizálni.”

A szombati társaságban a vegyes összetétel miatt óhatatlanul feszültségek keletkeztek. „A részeg Weöres Sándor nála szokatlan módon élesen megtámadta Fodor Józsefet és Szüdi Györgyöt, ťpiszok hazaárulóknakŤ nevezte őket” – olvasható egy másik ügynöki beszámolóban. („Juhász” fentebb már idézett január 16-i ügynöki jelentése.) Egy másik jelentő szerint a „muszkavezető” szó is elhangzott. „Weöres azt mondta Fodornak – ťJóska! Jóska! Hát így elárultad a forradalmat!Ť” – jelentette a letartóztatott Püski zárkaügynök cellatársa 1962. május 18-án. „Weöres Sándor költő berúgott, s ittasan belekötött a jelenlévő Fodor Józsefbe és Szüdi Györgybe, s hazaárulóknak nevezte őket, mire Kuczka igen karakánul viselkedett, s megvédte Fodort. Erre Fodor felesége sírógörcsöt kapott, nagyon megijedt férje magatartása miatt, taxiba tette és hazavitte.” Nem minden besúgó viseltetett jóindulattal Kuczka Péter iránt sem, aki a kommunista reformellenzékhez tartozott, s akit, elsősorban az Országos Nemzeti Bizottság szervezése miatt, 1957-ben többször fenyegetett a letartóztatás veszélye. Születésnapi köszöntőjét azok a besúgók idézték rosszindulatúan, akik egyébként sem kedvelhették a korábbi években sikeres írót, vagy akik a belügyesek szemében „pettyes” Kuczka további kompromittálásával ügybuzgalmukat szerették volna bizonyítani. „A vacsora alatt több tószt volt – jelenti az egyik spicli –, majd valamennyien a ťmagyar forradalomrólŤ beszéltek. Legélesebben Kuczka beszédét kell elvetni: többek között arról beszélt, hogy az, hogy ilyen szép számmal itt összejöttünk s egyetértésben beszélgethetünk, az a ťdicsőséges magyar forradalomŤ következménye.” „Emeljük poharunkat Tompa Kálmán egészségére, valamint a dicsőséges magyar forradalomra, mely lehetővé tette, hogy mi itt együttesen beszélhessük meg problémáinkat” – idézik Kuczka állítólagos pohárköszöntőjét a későbbi belügyi összefoglalók. „Erdélyi József, amikor meglátta, hogy Féjáék puszipajtások Vas Istvánékkal, dührohamot kapott, és elrohant. Az előszobában, mikor Tompáék maradásra igyekeztek bírni, görbe botját csapkodva azt ordítozta, hogy ťGézáék csináltak már belőlem fasisztát, hazaárulót, népellenséget, de összeesküvőt nem fognakŤ, s azután elrohant. Egyébként engem is nagyon megdöbbentett Féjáék ronda komázása Vas Istvánékkal, az egész polgári bandával” – kommentálja a jelenetet az ügynök. Erdélyi „saját közlése szerint nem akart zsidókkal együtt szórakozni, s különben is veszélyesnek tartotta ezt a nagy összejövetelt” – jelenti egy másik besúgó. Vas István feleségének szavait így adja vissza a fentebb idézett ügynök egy másik (január 24-i) jelentése: „Szántó Piroska megjegyezte: ťMindig mondom Pistának, hogy nincs csúnyább, mint amikor egy zsidó részeg...Ť”

Erdélyi József 1953 végétől fokozatosan került vissza az irodalmi életbe: elsőként a rendszer elfogadásáról tanúskodó írásai láttak napvilágot. Erdélyi a művei megjelentetését lehetővé tévő bűnbocsánat esetleges visszavonását Kádár hatalomra kerülése után sem akarta kockáztatni. A rendszer egyik tabutémáját, a zsidókérdést kerülte ugyan, de nincs okunk azt feltételezni, hogy gondolkodásmódját, antiszemita beállítottságát alapvetően átformálta volna az 1945 után eltelt tizenkét év.

Az összejövetelekre Kodolányi Jánost is meghívták, aki állítólag azért nem jött el, mert „nem megy ilyen helyre, feleslegesnek tartja, nem érdekli a leittasodott emberek össze-vissza beszéde. Ha nekik – népieseknek – valami problémájuk van, elmehetnek [az] illetékesekhez”.

Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Kálnoky László azzal mentették ki magukat, hogy Szigligeten, az írók alkotóházában töltik a szilvesztert: „beutalásunk hosszabb időre szól, és sajna, fölugrani és visszaugrani nem tudunk. Látja, látja, ilyen peches az ember. Pedig hogy mulattunk volna! Magával, esküszöm, még a csürdöngölőt is kipróbáltam volna, ha hajlandó. Persze azért titokban ott leszünk – írja a többiek nevében is Nemes Nagy Ágnes –, lelkünk a borok fölött fog lebegni...” 1958. január 3-án kelt levélben Lengyel Balázs, Kálnoky László, valamint Ottlik Géza és felesége gratuláló sorai is olvashatók.

Az összejövetelre állítólag Jankovich Ferenc és Tatay Sándor is meghívót kapott: távolmaradásuk oka nem ismert.

3. Vasárnap

A harmadik születésnapi összejövetel a művészet és Erdély jegyében telt. Tompa Székelyudvarhelyen született, s Erdélyben nőtt fel. Ezen az estén az ismert színész, Tompa Sándor, az ünnepelt rokona mondott köszöntőt. A társaságban voltak: Czene Béla festő, Banovich Tamás filmrendező, Bihari József színész, Kornis Dezső festő, Molnár C. Pál és Pekári István festő, Pécsi Sándor színész, Radnay Béla gyorsíró, „az ország egyik legnagyobb magánkép-gyűjtemény tulajdonosa”. Erről az estéről nem maradtak fenn ügynöki jelentések.

Mivel magyarázható Tompa Kálmán népszerűsége? Ez a kérdés a politikai nyomozószerveket is foglalkoztatta. „Mint háziorvos állandóan az íróbarátai mellett állott, mikor nem volt részük megbecsülésben s nem volt jövedelmük, ingyen gyógyította, sőt segélyezte őket. Önálló politikai vagy irodalmi véleménye alig lévén, senkivel köztük szembe nem került, s mint jó barát, mindig kiegyenlítő, közvetítő szerepet játszott. Vonatkozik ez elsősorban a népi írókra, akiknek baloldali szárnyát (Veres Péter, Illyés) megbecsülte és segítette a felszabadulás előtt, ezt követően pedig továbbra is jó barátként állt a nehezebb helyzetben lévő ťjobbszárnyŤ (Németh, Tamási, Kodolányi, Sinka, Erdélyi, Szabó Lőrinc) mellett. S minthogy a beérkezettek (Veres, Illyés, Szabó Pál) éppúgy bírták bizalmát, mint a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején mellőzöttek, nem egyszer közvetített közöttük. [...] A közös jó barát [vagyis Tompa] vendéglátó fehér asztalánál elsimultak a személyi ellentétek, s alkalom volt a közös szempontok megbeszélésére. [...] Az ellenforradalom harcai idején imponáló bátorsággal teljesítette orvosi hivatását, nem egy alkalommal részesített elsősegélyben sebesült szovjet katonákat is” – olvasható egy jóindulatúnak mondható ügynöki jelentésben.

Tompa Kálmánnak fülébe juthatott, hogy a születésnapi összejövetelek iránt érdeklődött az állambiztonság. Találóan s talán szándékosan is jegyezte meg ügynöknek vélt beszélgetőpartnerének: „...fel volt készülve rá, hogy ez a nagy összejövetel feltűnést kelt irodalmi és politikai körökben, már csak az időpontja miatt is. De születésnapja mostanra esik, nem tehette más időpontra, különben is (éppen az elsővonalbeli írók) minden évben össze szoktak jönni ilyenkor a lakásán. Hatvanéves pedig csak egyszer szokott lenni az ember – ez indokolta a nagy társaság összehívását [...] Sajnos, túlságosan jó bor volt, ezért volt egy-két disszonáns hang. De pl. nem felel meg a valóságnak, hogy bárki is összeveszett volna a másikkal. [...] Az irodalmi helyzet egészéről az volt a véleménye, hogy mindkét fél valóban a megegyezést keresi. [...] Még olyan mereven tartózkodó író, mint Sinka is, a közeledés, a publikálás, a megegyezés híve”. „A rendszer nagyon bizonytalan, még egy baráti összejövetelt sem lehet rendezni, mert mindjárt összeesküvésről beszélnek. Szerinte nem volt abban semmi. Sok barátom van. Egyszerre nem szedhetem össze őket ebben a zsúfolt lakásban. Így is alig fértünk el.”

A következmények

A szervek a születésnapról beérkezett besúgói jelentések alapján koncentrált támadást indítottak a népiek ellen. Érveikkel politikai feletteseiket, az MSZMP vezetését kívánták meggyőzni arról, hogy engedélyezzék az „ellenséges góc” felderítését. „Azoknak az íróknak és művészembereknek, akik ellenzéki módon viszonyultak és viszonyulnak még ma is [vagyis 1958 januárjában] a szocialista konszolidációhoz, igen aktív szerepet játszottak az ellenforradalmat előkészítő szellemi mozgalomban és az ellenforradalom alatt is – ez a legszélesebb és legjelentősebb szervezett megmozdulása az Írószövetség feloszlatása óta. A vacsora előkészítése és lefolytatása beleillik abba a művelődéspolitikai és politikai vonalba, amely elsősorban a népies írók irányításával mind erőteljesebben bontakozik ki: ismét összetömöríteni az 1954 óta a párttal szembeforduló irodalmi ellenzéki frontot, úgy beleilleszkedni az irodalmi konszolidációba, hogy kisebb kompromisszumokkal az ellenzéki erők megőrizzék elveiket, függetlenségüket, egységes erőt szegezzenek szembe a párt mai irodalmi politikájának megvalósítására törő erők elszigetelésére. Ez érezhető már jó ideje Németh László erőteljes törekvésében; a népiesek és urbánusok, volt kommunista írók egységbe tömörítésére. [...] Az imperialista és emigrációs sajtóban egyre több cikk jelenik meg, mely elsősorban Németh László és a népies írók nézeteihez, törekvéseihez fűz komoly reményeket a konszolidációba beilleszkedő harmadikutas ellenzéki politika legális érvényesítése szempontjából. [...] Az összejövetelt megrendező Tompa Kálmán orvos, a népies írók barátja, az elmúlt években hallgató írók (Sinka, Erdélyi, Kodolányi, Féja stb.) anyagi támogatója is volt. Otthona mindig a népies írók találkozóhelye volt, politikai jellegű megbeszéléseket tartottak ott évek óta, az ő lakásáról indult ki többek között el az ellenforradalomban a Petőfi Párt szervezése is. [...] A népies íróknak ez az irodalmi és művészvilág ellenzéki részét tömörítő kezdeményezése veszélyes abból a szempontból, hogy erőket tömöríthet a párt művelődéspolitikájának gátolására, [a] közeljövőben várható belpolitikai események [feltehetően a Nagy Imre-per] elleni fellépésekre. A külső és belső reakció manővereiből látható, hogy elsősorban is a kulturális élet hazai és nemzetközi tekintélyeit (Kodály, Lukács György, Illyés, Németh László, Veres Péter, Szabó Pál stb) igyekszik megkörnyékezni, s bizonyos akciókba vinni. Ennek meggátolását, az előkészítő lépések megzavarását szükséges elsőrendű ügynek tekinteni! Az akciót ugyanakkor véleményünk szerint úgy kell végrehajtani, hogy a felénk hajló és lojalitást mutató írókat nehogy visszarettentsük, összetömörítsük a velük szemben álló akció kezdeményezőivel” – érvelt a belső reakció elleni osztály vezetője.

A jelentés tendenciózusan népi író ellenes, s mindenekelőtt Németh László befeketítésére törekszik. A belügyi elemzéssel ellentétben a népiek nem „szervezkedtek” sem Tompa Kálmán lakásán, sem másutt, s Németh egyike volt a leginkább visszahúzódóknak.

A Tompa Kálmán születésnapján megjelentek nem szervezkedési szándékkal, valamiféle népi-urbánus egység megteremtése céljából jöttek össze, hanem egyszerűen eleget tettek a baráti meghívásnak. Igaz, a jelenlevők zöme – a házigazda elképzelése szerint valamennyi meghívott – a forradalom híve volt. A vendégek között valóban voltak népiek és nem népiek egyaránt, az orvos ismeretségi köre ugyanis szélesebb volt egy irányzatos irodalmi csoportosulásnál vagy baráti társaságnál.

A háromnapos ünneplés alkalmat adott arra, hogy a népiek iránti hatalmi elnézést helytelenítő belügyesek bizonyíthassák: mégis van ellenséges szerveződési kísérlet, s a szálak külföldre is vezetnek...

A politikai nyomozók bizonyítási vágya érthető: „a belső reakció elleni harccal” foglalkozó nyomozótiszteket elkeserítette az apparátus forradalom alatti szétzilálódása, a forradalom leverése utáni lassú regenerálódás, s legfőképpen az a tudat, hogy szabadszellemű társaságok létezhetnek az ő ellenőrzésük nélkül is. Saját, átmeneti tehetetlenségükkel is magyarázhatták politikai vezetőik engedékenységét, puhakezűségét a népiekkel szemben, akiket ők a revizionista kommunistákkal együtt az „ellenforradalom” legfőbb felelőseinek, szellemi előkészítőinek tartottak.

Az MSZMP vezetőit, eltérően a politikai nyomozószervek tisztjeitől 1957-ben még nem igazán motiválták az ideológiai és érzelmi szempontok. Mindennapjaikat a hatalmuk megszilárdításáért folytatott napi küzdelem töltötte ki. 1957–58 fordulójától azonban a helyzet egyre inkább az állambiztonsági gondolkodásmódnak kedvezett. Kádárék ekkortól már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy a közvetlen megtorlás tűzoltómunkája után nekilássanak a módszeres, törvényileg is körülbástyázott bosszúnak. A politikai pragmatizmus azonban a repressziónak ebben az új szakaszában is megmaradt, s fékezte a hivatásból keményebb belügyesek elméretezett retorziós igényét. A keményedésre utaló változások következtében azonban egyre csökkent a kiegyezésben hívő népiek optimizmusa. Kádár János 1958 januárjában országgyűlési beszédében ország-világ előtt üzent hadat a népieknek: „Mi – példának okáért – nem irodalmi stílusirányzatnak, hanem politikai csoportosulásnak, mégpedig a haladással ilyen vagy olyan formában szembeálló politikai csoportosulásnak tartjuk az úgynevezett ťnépiesŤ írói csoportosulást. Ennek a csoportnak ugyanis az elvi kiinduló pontja – kimondva vagy ki nem mondva – szemben áll a munkásosztály vezető szerepével...”

Az állambiztonsági kívánalom és a politikai szándék közeledett egymáshoz...

A titkos nyomozás

A szervek 1958 májusában javasolták, hogy ügynökeik kezdjenek bizalmas nyomozást a népi írók ellen, s nyissanak róluk ellenőrzési csoport-dossziét. Kiindulásként Tompa Kálmán és Püski Sándor megfigyelését ajánlották. Indokolásuk szerint „a ťnépiesŤ írók környezetében ellenséges tevékenység tapasztalható”. Harmadikutas ideológiájuk egyre népszerűbb az értelmiségiek között, és „igen komoly veszélyt jelent proletárdiktatúránk további fejlődésére”, mert közöttük „igen széles, volt fasiszta, ellenséges személyekből összetevődő ťudvarŤ található”. Feltételezhető, hogy a népiek szoros kapcsolatban állnak az emigrációval: hiszen a kintiek értesülései a hazai eseményekről gyorsak és pontosak, s véleményük is rokon az itthoniakkal. Fel sem merült a belügyesekben, hogy a nézetazonossághoz nem feltétlenül szükséges ellenséges konspiráció. Feladatul jelölték ki a maguk számára a „hazai és nyugati szálak felderítését”, az „ellenséges” körök bomlasztását. Az ügy bonyolultságára való tekintettel kérték, hogy a figyelést a szokásos hat hónap helyett tíz hónapig, de még inkább meghatározatlan ideig folytathassák.

Egy 1972-ben kelt iratból kiviláglik, hogy a BM 1950-től figyelte a Nemzeti Parasztpárt volt vezető politikusait. A pártról ún. „vonal”- vagy „objektum”-dossziét nyitott, melyet 1957-ben immár a Petőfi Párthoz tartozók nyilvántartására, ellenőrzésére újítottak meg, s 1971-ig volt üzemben. Az 1969-es felülvizsgálatkor az „antidemokratikus elemek” száma a dossziéban 26 fő volt: valamennyien értelmiségiek, döntő többségük 50, illetve 60 éven felüli volt. 1972 után az állambiztonsági figyelem „csak” tizenhatukra terjedt ki. A Petőfi Párt szellemi irányító testületét alkotó népi írók 1958-ban, Tompa születésnapi vacsorája után kerültek a politikai nyomozószervek figyelmének középpontjába. Az eddig hozzáférhető iratok alapján Tompa Kálmán megfigyelését 1960-ig követhetjük nyomon.

A Tompa–Püski-ügy a „Harmadikos” fedőnevet kapta, talán utalásként a népiek harmadikutas nézeteire. Az elnevezésben az is szerepet játszhatott, hogy mindkét megfigyelt családjában volt harmadikos gimnazista. A Belügyminisztérium illetékes osztályán (II/5) 1958 végén, 1959 elején sorozatban gyártották a rövidebb-hosszabb – általában 10-14 oldalas – összefoglaló jelentéseket: „kreálták” – formálták, bővítették – a Tompa-ügyet.

Tompa Kálmán „bűnös” múltja

Tompa Kálmán a János Kórházban dolgozott belgyógyász főorvosként. Sok író, művész páciense volt. Pénzzel, ruhaneművel is segítette a rászoruló írókat. 1950–51-ben jótékonykodása már-már életmentő volt: Kodolányi János Balatonakarattyáról, Bibó Lajos Hódmezővásárhelyről írt köszönőlevelei a Tompa-hagyatékban olvashatók. Az írók 1955-ben javasolták, hogy nevezzék ki Tompát az Irodalmi Alap orvosának. A rosszindulatú és prekoncepciós belügyes értelmezés szerint kinevezését „a proletárdiktatúrával szembenálló, az írószövetségben akkor vezető szerepet játszó íróbarátai” szorgalmazták, „hogy a Tompáéknál folyó találkozásokat legalizálják, és a költségeket állami pénzből finanszírozzák”.

1956. október 28-án Tamási Áron, Sinka István, Gombos Imre és Jankovich Ferenc, Ignácz Rózsa és mások az ő lakásán szerkesztették a Rendületlenül című irodalmi röpiratot. Kiadását is ők szervezték meg a Gerlóczy utcai akadémiai nyomdában.

Tompa szűkebb baráti köre a Parasztszövetség újjászervezését tervezte. Vagyis a belügyes gondolkodásmód szerint már a Petőfi Párt megalakulása előtt szervezkedtek. „Az ellenforradalom után közvetlenül Tompa Kálmánnal nem foglalkoztunk. Éppen ezért tételenkénti szervező tevékenységéről nem tudunk, de az ezévben folytatott operatív munkánk során olyan adatok birtokába jutottunk, hogy Tompa az ellenforradalom után közvetlen igen komoly ellenséges szervező tevékenységet fejtett ki” – szégyenkeznek „lazaságuk” miatt a jelentők, s egyben nagy igyekezettel fújják fel a semmit.

A Tompa-ügy 1958-ban

Magánpraxisát Tompa nyugdíjba vonulása – 1958 – után is fenntartotta Kékgolyó utcai lakásán. Feleségének ugyanott volt kozmetikai szalonja. Gazdag képgyűjteményüknek is otthonukban biztosítottak helyet. Főleg írók és művészek s azok hozzátartozói jártak hozzájuk. Az orvos ingyen kezelte a börtönből szabadult írókat és családtagjaikat: Lakatos Istvánt, Zelk Zoltánt, Tardos Tibort és másokat. Orvosi tanácsokkal látta el Déry Tibornét.

Tompa 1958 végén Bécsben „felkereste herceg Esterházy Lászlót, és kérte, hogy anyagilag segítsék a nehéz helyzetben lévő itthoni írókat. Felajánlotta, hogy ő tőlük schillingben átveszi a pénzt, egy a három arányban beváltja, nyugtát ad róla, és eljuttatja a magyar íróknak. Elmondása szerint találkozott Pálffy gróffal is...” Egyik ismerősének „pénzt adott kölcsön Tompa azért, hogy megvesztegetés útján Kunszabó Ferenc elítéltet kiszabadítsák a börtönből” – olvasható az egyik összefoglaló jelentésben. Tompáék gyakran hívtak vendégeket, ellátásukról bőkezűen gondoskodtak. „Tompa orvosi rendelője, felesége kozmetikai szalonja igen alkalmas információszerzésre, politikai nézetek összehangolására, a politikai magatartás, taktikai elvek, gyakorlati tennivalók meghatározását szolgáló összejövetelek legalizálására [sic!].” Sok rokonuk, barátjuk, ismerősük élt külföldön. Tompa 1957-ben Olaszországban volt, felesége több hónapot töltött Ausztriában. Az 1958 tavaszán beszerelt lehallgatókészülék, a telefonbeszélgetések figyelése, a régi és új ügynökök jelentései soványka eredményt hoztak. A nyomozók a természetes kíváncsiságot, a baráti információcserét próbálták szervezkedésként, ellenséges agitációként értelmezni. A belügyeseket különösen az bőszítette, hogy a hallottakat sokszor nem tudták értelmezni. A kudarcot is a saját szájuk íze szerint magyarázták: „Egyes négyszemközti bizalmas beszélgetések – különösen a felesége és látogatói között van ilyen – kívülálló számára szinte érthetetlenek. Fél mondatokat használnak, sok az utalás, s itt a hangsúlyból, izgatott hangulatból következtethető, hogy ezeknek komoly politikai vagy gazdasági háttere van.” Antiszemitizmusát vélték tetten érni, amikor idézték az orvos telefonba mondott szavait: Tompa ugyanis a magyar PEN Klub-választást imigyen kommentálta: „hatból öt zsidó”. A továbbélő hétköznapi antiszemitizmus szokványos megnyilvánulási formájaként a beszélgetésekben valóban gyakran hangzottak el az említettek zsidó származására utaló megjegyzések. A népi írókat bíráló pártállásfoglalásról Tompa így vélekedett: „Attól, hogy lenyomják a népi íróknak a fejét, nem lesznek tehetségesebbek a zsidó írók.”

A szervek figyelme kiterjedt a családtagokra is. Mostohalányát hírszerzéssel gyanúsították: azt állították, hogy magyarországi szovjet katonai járművek rendszámát levelekben Bécsbe küldte, amiért az anyja kiutaztakor rendszámonként 100-100 schillinget kapott. Bizonyítékot azonban a hatóságok nem tudtak produkálni.

Illegális képkereskedelemmel is meg szerették volna vádolni a családot: bizonyítékuk ebben az esetben sem volt. Figyelték üzleti kapcsolataikat. Besúgójelentésből tudták, hogy Tompa 1958 nyarán 10 000 forintot adott a Római híd Mostarban című Csontváry-képért.

A politikai nyomozók gazdasági bűntett fabrikálásával is kísérleteztek. A nyomozati adatokból azt a következtetést szűrték le, hogy Tompa Kálmánék felfedezték a foszforeszkáló körömlakkot, s szabadalmukat a nagyobb jövedelem reményében Nyugaton kívánták értékesíteni. Az akció illegálisnak számított, ezért a belügyesek szerint a család különösen nagy gondot fordított a konspirációs szabályok betartására. A belügyesekkel folytatott játszma olyannyira eredményes volt, hogy a megzavarodott nyomozók végül már a foszforeszkáló körömlakk kifejezést is valamiféle fedőelnevezésnek vélték. „Tompáné – megbízható, ellenőrzött adataink szerint – bizalmas körben elmondta, hogy: ťHát állatok, oda volt írva, hogy körömlakk, hát körömlakk, hát ez az, hogy fedőnevet használtunk.Ť Ezt a problémát ezidáig tisztázni nem tudtuk.” A szerveknek tehát ezen a nyomon sem sikerült semmiféle bizonyítékig eljutniuk. Utólagos „nyomozásunk” sem vezetett eredményre: így nem tudható, hogy Tompáék új kozmetikai cikket fedeztek-e fel, vagy csupán rafinált módszert dolgoztak ki a rendőrség megzavarására.

A belügyesek igyekeztek mindent megtenni a „siker” érdekében. A külföldről hazaérkező Tompánét a vonaton szigorú vámellenőrzésnek vetették alá, a magával hozott holmik nagy részét elkobozták, majd beidézték a vámhatóságra: azonban a kellemetlen tortúrán kívül mással nem tudtak ártani neki. Tompánénak voltak ismerősei az egyik kerületi rendőrségen, akik megvesztegették az illetékeseket: eltüntettették az esetleg kompromittáló vámbizonylatokat.

Az orvos–kozmetikus házaspár a rászorulókat ruhaneműkkel is segítette. A nyomozók ebben az önzetlen gesztusban is bűncselekményt szimatoltak. „Az a gyanúnk – olvasható a november 26-i összefoglaló jelentésben –, hogy Tompáék valamilyen külföldi, népi demokrácia ellenes segélyszervezettől is kaphatnak csomagokat az ellenálló értelmiségi személyek támogatására.”

A Tompa Kálmán-ügyről készült 1959. október 9-i intézkedési terv szerzője önkritikusan megállapítja: „Eddigi operatív feldolgozó munkánk során nem sikerült megnyugtatóan tisztázni Dr. Tompa Kálmán tevékenységét. Ennek főleg az az oka, hogy az ügyben foglalkoztatott ügynökségünk nem tudott mélyreható felderítőmunkát végezni.” Megoldásként további besúgókat építettek be környezetükbe. Az újabb nyilvánvaló kudarcot hangzatos frázisokkal próbálták kisebbíteni: „Tompa kedvenc módszerei közé tartozik a szélsőséges nacionalista, soviniszta, irredenta nézetek napirenden tartása kapcsolatai körében [...] Dr. Tompa és családja ellenséges beállítottságú. Állandóan rendszerváltozáson spekulálnak.” A politikai nyomozótisztek két hónappal később ismerték be önmaguknak, hogy rossz irányban kutakodtak: „Tompa Kálmán a ťHarmadikosŤ-ügyben nem tölt be irányító szerepet. Erre alkalmatlanná teszi nagyfokú politikai képzetlensége...” – írják lekezelően, hogy valamiképpen kompenzálják eredménytelenségüket.

Epilógus

Tompa Kálmán képgyűjteménye a hatvanas évek elejére végképp kinőtte a lakást. Az orvos közgyűjteményként szerette volna az utókorra hagyni műtárgyait. A hatóságokkal legmagasabb szinten folytatott tárgyalásai eredményeképpen – Szirmai István és Aczél György jóváhagyásával és közbenjárására – 1967-ben a gyűjteményt megvásárolta a pécsi Janus Pannonius Múzeum. Tompa Kálmán ellenértékként lehetőséget kapott a régen vágyott nyugati típusú személyautó megvásárlására, valamint életjáradékot biztosítottak számára.

Nyolcvanadik születésnapját 1978-ban ünnepelte népes baráti, ismerősi társaságban, s immár, úgy tűnik, belügyes ellenőrzés nélkül.

Halála után gazdag könyvtára is Pécsre került. Juhász Ferenc a könyvtárt felavató beszédében így méltatta őt: „Tompa Kálmán ihletett ember volt. Benne a mindig-ihlet élt, mint a természetben. [...] Mindnyájunkat gyógyított! Mindnyájunkat bíztatott! Mindnyájunkat éltetett! És mit kapott tőlünk cserébe? Tőlünk, esettektől, elesettektől, gyógyulást-áhítóktól? Egyre több hallgatást. Világegyetem-méretű csöndet. Alig-reményt. Futott az Ôsz Lobogás, gyógyított, bíztatott, írt, családdá szervezte külön-külön magányos dermedéspont életünket, hátba-vert, ha kellett, s nézett csüggedt szomorú bozontos szemekkel, ha már mit se tehetett, hitt bennünk és hitt nekünk, gyűjtött könyvet, szobrot, képet, tárgyat [...] e tárgyözönben élt a magányos halálig. Orvos volt. Tompa Kálmán. Őrizzük azt is, amit ránk hagyott: mámoros, mámorító élethitét. Győztes életszeretetét!”