A MŰKÖDÉSRŐL, AVAGY A BESÚGÓK
A könyv kétségtelenül legérdekesebb része a Módszerek címet viseli, amelyben a nem hivatalos munkatársak beszervezéséről, tevékenységéről és sorsáról olvashatunk részben a tematikusan csoportosított fejezetekben, részben pedig hosszabb esettanulmányokban.
A nem hivatalos munkatársaknak (NM) meglepően sok minősített típusa alakult ki: az „elhárítás ellenséggel érintkező NM-e”, „a különleges bevetésen levő NM”, „a belföldi elhárításnak az ellenséggel operatív területen érintkező NM-e”, „a konspirációs összeköttetést biztosító NM”, „a felügyelt terület biztosítását és politikai-operatív feltárását biztosító NM”, „a gyanúsított személy leleplezésével és feldolgozásával közvetlenül foglalkozó NM” stb. (A továbbiakban, némileg pontatlanul, az NM-ekat többnyire ügynököknek nevezzük.)
A fejezetből világosan kiderül, hogy az Állambiztonsági Minisztérium jóformán minden vezető kulturális munkahelyre fontosabbnak tekintett nem hivatalos munkatársait kívánta elhelyezni. A könyvben név szerint tárgyalja a szerző ezeket az eseteket. Mintha Magyarországon azt olvasnánk, hogy a Kádár-korszak idején a magyar írószövetségben az egyes posztokon kik voltak a besúgók, kik tartoztak a beszervezettek megfigyelési körébe, s kik vállalták azt, hogy beszervezésük „áraként” kiadják a kötetüket, engedélyezik külföldi útjaikat stb.
Az egyik különleges bevetésen levő ügynök jelenti állambiztonsági felettesének, az őt irányító elhárító tisztnek: „Bizonyítottnak tekinthető, hogy Henninger kapcsolatokat tart fenn olyan szerzőkkel, akik nem az NDK kultúrpolitikájának irányvonalával értenek egyet. Annak ellenére, hogy intenzív ellenőrzéseket végeztünk, eddig nem sikerült bizonyítani, hogy H.-nak ellenséges szándékai és céljai vannak. A rendelkezésünkre álló tények azonban bizonyítékként használhatók föl arra, hogy H. objektíve, a magatartása és a fellépése alapján megbízhatatlan pontja a Der Morgen Könyvkiadónak, és el kellene tűnnie ebből a pozíciójából. Nehogy még olajat öntsünk a tűzre, Höpcke elvtárs azt javasolta, H.-t pártpolitikai érdekből hívjuk vissza a funkciójából, és a pártapparátuson belül más beosztást adjanak neki”. (271–272. o.) A könyvből megtudhatjuk, hogyan jártak el a továbbiakban az állambiztonsági tisztek, valamint azt is: milyen tárgyalások eredményeként került a számukra megfelelő ember a nekik megfelelő helyre.
Az NDK jóformán minden kulturális eseménye biztosítási-befolyásolási feladat volt: a szépirodalmi művek véleményezése (szakértők bevonásával), az írószövetség közgyűlése, szerzői est vagy a lipcsei könyvvásár. Az 1983-as írószövetségi közgyűlésről például többek között ezt olvashatjuk: „A rendezvény biztosítása, beleértve az ügynökök célirányos alkalmazását, a megdolgozandó negatív résztvevők operatív kezelése és a fontosabb kérdésekkel kapcsolatos állandó információáramlás biztosítása céljából a következő intézkedéseket hajtjuk végre: 1. Bevetjük az alábbi ügynököket (teljes névsor, mind ismert írók, köztük egy ún. FVNM, vagyis főhivatású vezető NM. A feladatmegbeszéléshez a találkozót az operatív szükségleteknek megfelelően kell lebonyolítani. 2. Bevetési csoport (Einsatzgruppe) megalakítása az alábbi főhivatású munkatársakkal (teljes névsor, mind elhárító tisztek), akiknek szolgálati helye az épület 408. szobájában lesz”. (295–296. o.)
Az Állambiztonsági Minisztérium folyamatosan együttműködött a cseh, lengyel és magyar (és természetesen a szovjet) titkosszolgálattal (a levelezés orosz nyelven folyt.) A könyvben számos információ található magyar írókról is.
Az állambiztonsági munkatársak rutinszerűen alkalmaztak hitelrontó eszközöket. Az egyik módszert például hivatalosan „bomlasztásnak” nevezték. Ilyenkor valakit hamis hírekkel, pletykákkal lehetetlenné igyekeztek tenni, lelkileg elbizonytalanítani. Mindezen módszereknek kidolgozott tipológiája volt.
Az Állambiztonsági Minisztériumban statisztikákat készítettek az ügynökök motívációiról. A szerző az alábbi motivációs tipológiát állította föl:
1. Idealizmus, ami különösen a korai fázisban tapasztalható (számos későbbi disszidens, például Rolf Biermann tartozott ehhez a csoporthoz).
2. A szükségszerűség felismerése: hogy a rendszernek (bármennyire nem kívánatos) szüksége van titkosrendőrségre.
3. Sikerélmény, különösen olyan írók esetében, akik úgy érezték, nem ismerik el őket eléggé.
4. Öncélú élvezet. Az elhárító tiszt, aki Hermann Kantot, az NDK írószövetségének elnökét beszervezte, a következőt jelentette róla: „Azt mondta, hogy az egymüttműködés számára különösen az utóbbi időben szórakoztató, és a titkos találkozókban személyesen sok élvezetet talál.” (517. o.)
5. Mások fölötti hatalomvágy: az élvezet, hogy tudják, jelentésüktől emberi sorsok függnek.
6. Karrierizmus.
7. Félelem. Ennek feltételezhetően rendkívül fontos szerepe volt, noha sokan önmaguknak sem adtak számot róla.
A „nem hivatalos munkatárs” 1968 óta hivatalos fogalma csak a kilencvenes évek elején vált közismertté. Az NDK idején sem ez a megnevezés, sem elődei (az „informátor” és a „titkos informátor”) nem szivárgott ki a titkos ügykezelés világából.
Az új munkatársak beszervezésében a tervgazdálkodásra jellemző következetességgel jártak el. Meglepően sok belső dokumentum és oktatási segédlet született az évek során (az utóbbiaknak – köztük számos diplomamunkának is – a Stasi titkos főiskoláján folyó továbbképzésben volt szerepe). A lehetséges jelölteket egy „előszűrő-, kereső- és utalókatalógusból” választották ki (a precíz német ügyviteli kifejezés valószínűleg nemcsak magyarra lefordíthatatlan: „Vorverdichtungs-, Such- und Hinweiskartei”). Az életrajz részletes leírása, elemzése után következett az engedélyeztetési eljárás, amelynek során különösen ügyeltek arra, hogy az egyes részlegek és társintézmények ne keresztezzék egymást (például hogy kiderüljön, ha egy másik szerv az illetőt már kiszemelte). Mindez hatalmas irattári apparátust igényelt. Részben ennek és nem kizárólag a besúgói jelentések tömegének köszönhető, hogy később hiába semmisítették meg egy részlegben vagy intézményben a dokumentumokat, másolati példányaik más helyeken fennmaradtak. Az engedélyezési eljárás után következtek a hosszas, ismétlődő beszélgetések. A beszervezést végül a nyilatkozat aláíratása zárta le, amelyből soha nem hiányzott az a formula, hogy mindarról, ami a tudomásukra jut, „senkivel, még a feleségemmel sem fogok beszélni”.
A beszervezés és a munkatársi viszony kérdéseinek oktatására hozták létre a Stasi jogi főiskoláján az „operatív lélektan” tanszéket, amelynek munkatársai az írók közül beszervezettek lélektanával foglalkoztak. A külső munkatársakat irányító ún. „vezető- vagy kultúrtiszt” egyszerre volt pszichológus, ideológus, oktató és jóságos atya. „Az egyik lényeges probléma, hogy az írók közül kikerülő ügynökök többnyire bonyolult személyiségszerkezettel rendelkeznek, amely megnehezíti a nem hivatalos együttműködés során a célirányos minősítést. A találkozók idejének jelentős részét az ideológiai munka veszi igénybe. Az ügynökök sokszor elvárják, hogy a találkozó folyamán az őket foglalkoztató ideológiai kérdéseket tisztázzák. Nem szokatlan, hogy az írószövetség, a publikációs gyakorlat, az irodalomkritika kérdéseiben kell a vezető tiszteknek állást foglalniuk. Az erre vonatkozó információkat az ügynökök azzal az elvárással közlik, hogy az Állambiztonsági Minisztérium haladéktalanul intézkedni fog a felvetett ügyekben […]. A találkozókon fölvetett ideológiai kérdések tárgyalásakor sokszor kiderül, hogy azoknak az ügynököknek, akik csak lazábban kapcsolódnak az írószövetséghez és nem tagjai a pártnak, saját tapasztalatokon alapuló ismereteik vannak, amelyeket csak nagy ráfordítással lehet leépíteni.” (521. o.) Ez az orwelli szövegrészlet egy 1986-ban készült belső helyzetjelentésből származik. Nagyon hiányoznak ebből a könyvből az olyan részek, melyek az idézett leírásokból kirajzolódó képet lélektani és szociális elemzésnek vetnék alá, jobban megvilágítva azt a sajátos, az öncsalás, a szolgalelkűség és az önérvényesítés keverékéből álló személyiségképet, amely a nem hivatalos munkatársak tömegeit jellemezhette. A titkos találkozók során felvetődő ideologizálások mennyisége mindenesetre arra utal, hogy a résztvevők valamilyen módon erkölcsileg igyekeztek tevékenységüket legitimizálni, sokszor olyan formában, hogy a kritikai álláspont képviseletét játszották meg önmaguk előtt is, és mindezt éppen a találkozókon…
A szerző külön fejezetet szentel azoknak, akik a szervezetet otthagyták. Ezek a kilépők eleven cáfolatai annak a legendának, amelyet a mindvégig hűségesen szolgáló besúgók igyekeztek terjeszteni arról, hogy a szervezetből nem lehet kilépni. Az elhárító tisztek a beszervezéskor ugyan hangsúlyozták, hogy életre szóló megállapodásról van szó, amelynek önkényes felmondása büntetőjogi következményekkel járhat, de a gyakorlat azt mutatta, hogy ezzel csak fenyegetőztek: az alkalmazásra abban az esetben nem került sor, ha a kilépő meghúzta magát. A kilépést sokszor hosszú érlelődési, olykor lelki meghasonlási folyamat előzte meg; ez az elhárító tisztek feljegyzéseiből nyomon követhető. Előfordult, hogy a belső áthangolódáshoz éppen azok járultak hozzá, akiket ezeknek az ügynököknek kellett megfigyelniük.
A könyvnek a kilépési lehetőségre vonatkozó információja tágabb történelmi-társadalmi összefüggésbe helyezhető. „Kilépni” más körülmények között is lehetett. Legenda például az is, hogy az SS Einsatzgruppe vagy a Wehrmacht tagjaként adott esetben életveszélyes lett volna megtagadni a zsidónak nyilvánított emberek vagy a hadifoglyok meggyilkolását. Ezt a történeti kutatás és több irodalmi mű szerzője is cáfolja. Az SS rendőri egységeinek „bevetései” előtt a parancsnok számos esetben közölte alárendeltjeivel, hogy aki nem kíván részt venni az akcióban, azt felmentik a részvétel alól. Alig akadt, aki ezt választotta volna, de nincs nyoma annak, hogy emiatt bárkivel szemben megtorlást alkalmaztak volna.
UTÓÉLET, AVAGY A SZEMÉLYISÉGI JOGOK
Joachim Walther annak érdekében, hogy a hetvenes és nyolcvanas években megfigyelt írókat néven nevezhesse, 140 írótól kért engedélyt, akik közül nyolcan – különféle okokra hivatkozva – megtagadták a hozzájárulást.
A szerző az érintettek külön hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta azoknak az ügynököknek a nevét, akik jelentős köztisztséget töltöttek be, vagy tevékenységük a sajtóból már közismertté vált.
Rövid életrajzokat olvashatunk külön fejezetben a fontosabb elhárító tisztekről. Walther könyvében leírja az irodalommal foglalkozó részlegek pontos szervezeti felépítését, valamennyi vezető és főmunkatárs nevét. Könyvéhez egy közel 1400 nevet tartalmazó névmutatót mellékelt, amelyben számos egykori ügynököt felsorol. A névmutató része a közel 800 tételből álló fedőnévmutató.
A könyv megjelenése után Gunnar Müller-Waldeck greifswaldi irodalomprofesszor, aki 1973-ig „a felügyelt terület biztosítását és politikai-operatív feltárását biztosító nem hivatalos munkatárs” volt, beperelte a kiadót nevének nyilvánosságra hozatala miatt. Az elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek, arra alapozva ítéletét, hogy nem jelentős beosztású munkatársról van szó. Már született korábban ehhez hasonló ítélet, amikor 1994-ben a Halle térségében foglalkoztatott 4500 nem hivatalos munkatárs nevét nyilvánosságra hozták. A bíróság arra hivatkozott, hogy az ilyen listák nem járulnak hozzá a kérdés tudományos feldolgozásához. A közel másfél évig húzódó pert végül a berlini fellebbviteli bíróság a kiadó javára döntötte el. Eszerint a Stasi munkatársai a jövőben a nevükön nevezhetők a nyilvánosság előtt.
A szerzőről még érdemes megjegyezni, hogy tagja volt a nyugatnémet PEN Klub elnökségének. Amikor a keletnémet PEN tagjai 1997-ben elhatározták, hogy egyesülnek a nyugatnémet szervezettel, és ezt néhányan nyugatnémet részről is támogatták, Walther néhány elnökségi társával feltételül szabta, hogy több PEN-tagot (köztük jelentős közéleti szereplőket), akik korábban besúgók voltak, ki kell zárni. Másoknak pedig nyilatkozniuk kellett volna az állambiztonsági szervekhez fűződő kapcsolatukról. Mivel a keletnémet írók túlnyomó többsége ezzel nem értett egyet, az érintettek pedig se önként kilépni, se nyilatkozatot tenni nem voltak hajlandók, Walther megszüntette a tagságát.
KITEKINTÉS
A könyv bizonyos értelemben olvashatatlan. Ez nemcsak a szerző minuciózus, ugyanakkor teljességre törekvő munkája miatt van így, és nemcsak azért, mert a titkos ügynöki munka lélektani és szociális összetevőit eleve nem akarta megragadni és elemezni, hanem a tárgya miatt is. Az olvashatatlanság az állambiztonsági szolgálat szellemiségéből következik. A könyv tele van az eredeti iratokból idézett szövegrészekkel. Az az aprólékos munka, amellyel a Stasi hivatalnokai egymást, továbbá az általuk irányított besúgókat értékelik, a találkozókat jegyzőkönyvezik és amivel a besúgók jelentéseiket készítik, lényegében a mindennapok valójában teljesen érdektelen dolgait rögzíti. Az olvasó semmitmondó történéseket olvashat oldalakon keresztül, s nagyon hamar rájuk un. A lehallgatók például pontosan rögzítették a telefonbeszélgetések közben zavartan kinyögött szavakat, és az értelmetlen udvariassági üresjáratokat is.
Richard Swartz svéd újságíró, akit mint kémet figyeltek meg másfél évtizeden keresztül, a róla készült jelentések elolvasása után így értékelte a Stasi áltevékenységét: „Kratsch altábornagy ne tudta volna rólam, [hogy valójában nem vagyok kém]? Természetesen nem képzelte, az altábornagy ennél okosabb volt. De az állt érdekében, hogy bebizonyítsa, a Hauptabteilung II. valóban dolgozik, és tevékenységéről jelentéseket készít.”
A könyvet végső soron agyonnyomják a feldolgozott tények. Márpedig nincs megtévesztőbb néha, mint a realitás, ha túl sok van belőle. Az olvasó, egyre mélyebben elmerülve az adat- és idézettömegben, egyre inkább valami átfogóbb kitekintésre vágyik.
Az állambiztonsági birodalomban tevékenykedők elsősorban a puszta ellenségre, az ellenkezésre, az engedetlenségre és az emberek „bűnösségére” utaló tények, adatok gyűjtésére koncentráltak. A létező szocialista társadalom egyéb szektoraihoz hasonlóan az ő életüket is a tervek irányították. A túlteljesített terv jutalommal, a nem teljesített terv büntetéssel járt. Mi akadályozhatta volna meg éppen az Állambiztonsági Minisztérium alkalmazottait, hogy annyi aktával teljesítsenek túl, amennyivel csak képesek? Mi akadályozhatta volna meg ennek a szervnek a tisztjeit, hogy a „semmit”, amit az ügynökök révén begyűjtöttek, megfelelően felöltöztetve tényként rögzítsék?
Ennek a szervezetnek a tevékenységére senkinek sem volt rálátása. Itt lehetett a legkönnyebben a terv teljesítésével megfelelni az elvárásoknak. Gyártották hát a szemetet, fontosságuk igazolására összehordtak hetet-havat: e szövegek olvasása ma kiábrándító. A Stasi tisztjeinek előmeneteleit inkább az segítette, ha valaki kém, és nem csupán újságíró, és még inkább az, ha valaki ellenséges elem, mintha csak író vagy titkárkisasszony lenne.
Ez a könyv nagy hiányérzetet kelt, ha valakinek egyáltalán sikerül átrágnia magát az adatok, idézetek, néven nevezett besúgói életutak tömegén. Ugyanolyan hiányérzetet, mint amelyet azok érezhetnek, akiket egykor megfigyeltek, és ma – a Gauck-hivatal jóvoltából – olvashatják a több száz oldalas róluk szóló iratcsomókat.
Az adatoknak ez az „őserdeje” más kritikusok szerint is Walther hátrányára válik. Nem más ez – írja Jürgen Fuchs –, mint „tetszetős távolságtartás, amelynek örvén 888 oldalon keresztül folytatható a név- és fedőnévmutatók gyártása. Végül mindenből végtelenül sok lesz; listák és sorok özöne.” A kritika némileg igaztalan: Walther gyűjtögető munkája a tárgyszerűségre törekvés önfegyelmével párosult, s mindenképpen tiszteletre méltó.
Olyan ez a könyv, mintha valaki leltárt készítene arról, mi mindent hallgat el beszélgetés közben szándékosan a másik előtt, de sem arról nem esik szó, miért hallgatja el mindezt, sem pedig arról, hogy eközben mi játszódik le partnerében.
A hiányérzetet az okozza, hogy mindannak, amiről a könyvben adatszerűen, idézetszerűen, felsorolásszerűen szó esik, van egy emberi, lelki, társadalmi, személyes összetevője. Erről a könyv elolvasása után is csak halvány, saját személyiségünk ismeretéből kiinduló képzetünk lehet, ami nagyon emberi, végtelenül selejtes és rettenetesen veszélyes. Gilbert a háborús bűnösök Nürnbergi naplójában, illetve Merle a Mesterségem a halál című könyvében próbálta megrajzolni azt a lelki hátteret, amelyről – más formában ugyan – az állambiztonsági szolgálat esetében is szó van, s amit mind ez ideig még senkinek sem sikerült ábrázolnia.
FÜGGELÉK
STASI–DOKUMENTUMOK
A Gauck-hivatal által kiadott könyvsorozat köteteinek címlistája
1. kötet: Klaus-Dietmar–Henke-Roger Engelmann (szerk.): Aktenlage. Die Bedeutung der Unterlagen des Staatssicherheitsdienstes für die Zeitgeschichtsforschung (Irathelyzet. Az Állambiztonsági szolgálat dokumentumainak jelentősége a jelenkor-kutatásban).
2. kötet: Karl Wilhelm Fricke: Akten-Einsicht. Rekonstruktion einer politischen Verfolgung (Iratbetekintés. Egy politikai üldöztetés rekonstrukciója).
3. kötet: Helmut Müller-Enbergs: Inoffizielle Mitarbeiter des Ministeriums für Staatssicherheit. 1. rész. (Az Állambiztonsági Minisztérium nem hivatalos munkatársai. Irányelvek és végrehajtási utasítások).
4. kötet: Matthias Braun: Drama um eine Komödie. Das Ensemble von SED und Staatsicherheit, FDJ und Ministerium für Kultur gegen Heiner Müllers „Die Umsiedlerin oder das Leben auf dem Lande” im Oktober 1961 (Dráma egy komédia miatt. Az SED és a Stasi, az FDJ és a Kulturális Minisztérium együttesének fellépése Heiner Müller „Az áttelepülő, avagy vidéki élet” című darabja ellen 1961 októberében).
5. kötet: Siegfried Suckut (szerk.): Das Wörterbuch der Staatssicherheit. Definitionen zur „politisch-operativen Arbeit” (Állambiztonsági szótár. A „politikai–operatív munka” terminológiája).
6. kötet: Joachim Walther: Sicherungsbereich Literatur. Schriftsteller und Staatsicherheit in der DDR (A szépirodalom az állambiztonság hatókörében. Az írók és az állambiztonság a Német Demokratikus Köztársaságban).
7. kötet: Clemens Vollnhals (szerk.): Die Kirchenpolitik von SED und Staatsicherheit (A SED és a Stasi egyházpolitikája).
8. kötet: Siegfried Suckut–Walter Süß (szerk.): Staatspartei und Staatssicherheit. Zum Verhältnis von SED und MfS (Az állampárt és az állambiztonság. A SED és az állambiztonság viszonyáról).
9. kötet: Silke Schumann: Parteierziehung in der Geheimpolizei. Zur Rolle der SED im MfS (Pártoktatás a titkosrendőrségen. A SED szerepe az Állambiztonsági Minisztériumban).
10. kötet: Helmut Müller-Enbergs: Inoffizielle Mitarbeiter der MfS. 2. rész. Anleitungen für Agenten im „Operationsgebiet” West (Az Állambiztonsági Minisztérium nem hivatalos munkatársai. Utasítások a nyugati operatív terület ügynökeinek).
11. kötet: Karl Wilhelm Fricke–Roger Engelmann: „Konzentrierte Schläge”. Staatssicherheitsaktionen und politische Presse („Koncentrált csapások”. Az állambiztonsági akciók és a politikai sajtó).
12. kötet: Reinard Buthmann: Kadersicherung im Kombinat VEB Carl Zeiss Jena. Die Staatssicherheit und das Scheitern des Mikroelektronikprogramms (Káderek beépítése a VEB Carl Zeiss Jena Kombinátba. Az állambiztonság és a mikroelektronikai program bukása).
13. kötet: Clemens Vollnhals: Der Fall Havemann. Ein Lehrstück politischer Justiz (A Havemann-eset. A politikai jog iskolapéldája).
14. kötet: Sonja Süß: Politisch mißbraucht? Psychiatrie und Staatsicherheit in der DDR (Politikailag visszaéltek vele? A pszichiátria és az állambiztonság az NDK-ban).
15. kötet: Walter Süß: Staatsicherheit am Ende. Warum es den Mächtigen nicht gelang, 1989 eine Revolution zu verhindern? (Az állambiztonsági szervezet vége. Miért nem tudták a hatalmon levők megakadályozni 1989-ben a forradalmat?).
16. kötet: Roger Engelmann–Clemens Vollnhals (szerk.): Justiz im Dienste der Parteiherrschaaft. Rechtspraxis und Staatsicherheit in der DDR (A jog a párthatalom szolgálatában. Joggyakorlat és állambiztonság az NDK-ban).
17. kötet: Thomas Auerbach: Einsatzkommandos an der unsichtbaren Front. Terror- und Sabotagevorbereitungen des MfS gegen die Bundesrepublik Deutschland (Kommandók a láthatatlan fronton. Az Állambiztonsági Minisztérium terrorista és szabotázs tevékenységének előkészületei a Német Szövetségi Köztársaság ellen).
18. kötet: Hubertus Knabe: West-Arbeit des MfS. Das Zusammenspiel von „Aufklärug und „Abwehr” (Az Állambiztonsági Minisztérium nyugati aknamunkája. A „felderítés” és az „elhárítás” együttműködése). |