NÓVÉ BÉLA: Gyászmunka vagy halotti tor?
Molnár Adrienne: Ötvenhatosok a rendszerváltásról

1956-os Intézet, Budapest, 2009. 288 oldal, 3000 Ft

Az 1956-os Intézet legfrissebb kiadványa, mint címe is jelzi, a kettős memento jegyében született: a 89-es rendszerváltó év s az 56 jelképeit, legitimációját - számos ellentmondással - újjáélesztő harmadik köztársaság kikiáltásának huszadik évfordulójára. A válogatás az Oral History Archívum interjúiból 89 emlékezés tematikus részleteit kínálja szoros időrendben, nagyobb­részt az 56-os áldozatok újratemetését és rehabilitálását felidézve, bár 1988-tól 1992-ig az előzményekre s az utóhatásra is kitérve. A szépen tipografált, „tenyérbeálló” könyvet, mely fellapozva inkább egy intim, mint reprezentatív kiadvány hatását kelti, Molnár Adrienne válogatta, látta el előszóval, jegyzetekkel s az emlékezők kis életrajzaival, archív képanyagát pedig Nagy Piroska 1988–89-es felvételei adják, melyekből az 1956-os Intézet honlapján (www.rev.hu) még számos további látható.

Az Oral History Archívum és személy szerint Molnár Adrienne immár sokadik korszakidéző interjúválogatása e kötet. (Titokkal a lekemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa, 2000, Kőrösi Zsuzsannával; A hatvanas évek emlékezete, 2004; A forradalom emlékezete. Személyes történelem, 2006, Kőrösi Zsuzsannával és Keller Márkussal.) Aki könyvben, dokumentumfilmen valaha is próbálta, jól tudja, miféle kényes és bajos aprómunka egy ilyen „emlékezés-montázs” összeállítása. Hiszen itt nem pusztán a tárgyi vagy történeti, ám épp annyira a személyes hitel is fontos, mely a múltat eleven valóságként újra átélhetővé teszi, s ezen összhatás eléréséhez kellő anyagismeret, jókora empátia és még nagyobb alázat kell, a formateremtő aszkézis már-már művészi igényességével. Molnár sokadszor bizonyítja, hogy magas fokon műveli e leginkább sokszólamú kórusművek komponáláshoz hasonló műfajt. Birtokában van a kellő arányérzéknek és a motivikus építkezésnek, képes fokozni és ellenpontozni, egy témát váratlanul elhagyni, majd kissé modulálva újra megszólaltatni - mindezt anélkül, hogy szikáran tényközlő jegyzeteit és esemény-összefoglalóit nem számítva, saját hangján közbeszólna.

Munkája annyiban művészet, hogy a legérzékenyebb matériával: személyes életút-vallomásokkal dolgozva sohasem mechanikus. Vegyük példának a „szólókat”. A sűrűn sorjázó, pár mondatos memoárrészletek a könyvben rendre belefutnak egy-egy többoldalas emlékidézésbe. Az olvasó előbb tempóvesztésre, netán személyes elfogultságra gyanakszik, ám a sokadiknál ráébred: mindez korántsem öncélú, s a válogató e „jutalomjátékot” csupán a fontosabb ügyek egykori kulcsszereplőinek engedi át: így Forgács Pálnak a TDDSZ vagy Hegedűs B. Andrásnak a TIB létrejöttéről szólva, netán Pajcsics József rendőr őrnagynak, aki Nagy Imréék jeltelen sírhelyét konok ügybuzgalommal végül kinyomozta. Molnár láthatóan egyensúlyt igyekszik tartani az 56-osok sokféle „szólama" között is: markáns összhangzatokban idézve a TIB-alapítók, az áldozatok hozzátartozói, a fegyveres ellenállók, a pesti és vidéki forradalmi vezetők vagy az emigránsok sajátos rendszerváltás-élményét - a szorongásteli, majd lelkes várakozástól a megkésett katarzison át a más-más okból, ám szükségképp bekövetkező csalódásig. Mindez az olvasótól is értő figyelmet kíván, hiszen az interjúk a közel egyidejű élménybeszámolóktól a nemrég rögzített emlékezésekig kis híján két évtizedet fognak át (a felvétel dátuma zárójelben minden megszólaló neve után ott áll). 

Az emlékezők listáján persze akad néhány szembetűnő hiány - így Litván György, Mécs Imre, Darvas Iván, Krassó György, Méray Tibor, Kende Péter, Rácz Sándor, Pongrátz Gergely és mások hiába keresett neve -, ahogy többféle alternatív szöveggyűjtemény is bizonnyal összeállítható lett volna (akár fordított optikával: „Nyolcvankilencesek - ötvenhatról”, „Ötvenhatosok/nyolcvankilencesek - két­ezer­ki­lencről" etc.) Ennél is fájóbb felismerés, hogy a könyvben megszólalók közül mára sokan csak e lapokon vagy személyes emlékeinkben élnek: Andorka Rudolf, Forgács Pál, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Hevessy József, Király Béla, Lambrecht Miklós, Litván György, Magos Gábor, Szabó Iván, Szabó Miklós, Váradi Gyula és Vásárhelyi Miklós - s e hosszan folytatható névsor gyorsuló iramban naponta bővül.

A könyv bemutatóján néhány indulatos bíráló megjegyzés is elhangzott. Volt, aki felrótta, hogy a kötetben, úgymond, „árulók” is szót kaptak, így a holta után ügynökként leleplezett TIB-alapító: Erdélyi Tibor, s hogy e tényt még kötetvégi életrajza is diszkréten elhallgatja. Mécs Imre szerint 1989. június 16-áról a szerinte egysíkú emlékezések váltig azt sugallják, mintha e nap egyetlen hőse a szovjet megszállásra emlékeztető Orbán Viktor lett volna, holott az övénél, jóval radikálisabb beszéd is elhangzott, például Rácz Sándoré. A kötetet bemutató Ungváry Rudolf egy másik emlékező, Karátson Gábor múltértékelésével szállt élesen vitába, aki szerint „a Duna-mozgalom volt Magyarországon a legnagyobb erő a Kádár-rezsim ellen (...) sokkal jelentősebb, mint a későbbi pártok”. Az pedig, remélem, nem csupán nekem marad kínos emlék, hogy a hosszan váratott legelső hozzászóló: Pákh Tibor patrióta szózatát a teremben jeges csönd fogadta, s hogy valójában ez volt az egyetlen beszéd, mely után „egy tenyér se csattant”. (Az enyém se - restellem is, hogy e kiközösítő csöndbe némán magam is belemeredtem.) Mi tagadás, méltatlan szűkkeblűségnek érzem e világnézeti és ízlésfanyalgást egy 85 éves, örök ellenállóval szemben, aki Kossuth téri sebesülését máig testén viseli, aki tíz hosszú évig raboskodott, s akit utána is a legtöbb vegzálás ért többnyire magányos kiállásaiért, egészen 1989-ig.

E mostani kettős memento egyszerre ad számot a jó három évtizedig - és sokban máig - elsikkadt kollektív „gyászmunká"-ról s arról a tobzódó „halotti tor”-ról, mely a politikában 1989-től e valódi gyászmunka helyett következett. Miként Litván György kevéssel halála előtt írta: „Az a tény, hogy ötvenhat emléke politikai eszköz és fegyver lett a hatalmi küzdelmekben, egyfelől serkenti, másfelől gátolja továbbélését. (...) Kérdés, hoz‑e áttörést ezen a téren a félszázados évforduló.”

Nos, hozott! Az addig csak retorikai acsargás 2006 őszének dermesztő politikai rémbohózatába fúlt, véres utcai ütközetekkel s a T-34-es Deák téri „elszabadításával”. Áttört a militáns szélsőjobb, s ettől nemcsak a magukhoz ragadott 56-os zászlón, hanem a nemzeti önismereten is jókora lyuk tátong azóta is. Hogy mekkora, azt talán jobb, ha nem egy húsz év múlva megjelenő újabb emlékezéskötetből tudjuk meg.

Az ötvenhatosok kollektív emlékezete

A rendszerváltás során fontos szerep jutott az egykori ötvenhatosoknak a demokratikus átalakulás megteremtésében. Sorsuk rövid eufória után gyakran a be nem teljesültség, a keserűség lett - derül ki egy pár nappal ezelőtt megjelent kötetből.

Mi volt az 1956-os forradalom szerepe a rendszerváltozásban, mit hozott a változás az ötvenhatosok életében? Az ötvenhatosok és a rendszerváltás kapcsolatát a személyes emlékeken keresztül mutatja be egy most megjelent könyv, amely az 56-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjúi alapján készült el.

Az archívum elmúlt húsz évében készült több mint hatszáz életútinterjúból 89-et kiválogató Molnár Adrienne szerint a személyes emlékezetben 1988–89 a szabadság (újra)megtapasztalásának korszaka: „A június 16-ai gyászszertartás a forradalom és az ötvenhatos elítéltek rehabilitálását, ugyanakkor a Kádár-rendszer végét, és egyben a rendszer névadójának halálát jelentette. Az eufória rövid ideig tartott, a békés átmenetet a politikai pártok és a civil szervezetek közti konfliktusok, méltatlan csatározások követték. 1989. június 16-a nagyon jelentős szerepet játszott ugyan a rendszerváltásban, de nem vált a változás sarokpontjává. Jelentősége mintha halványulna a kollektív emlékezetben”.

A kötetben megszólaló emberek valóban sokfélék: vannak, akik felnőttként, mások gyerekként szereztek élményeket a forradalom napjaiban, vannak, akik maguk nem emlékezhetnek ugyan 56 őszének történéseire, de szüleik tettei, majd a forradalom leverését követő megtorlás az életüket alapvetően meghatározta. Az emlékezők között vannak a forradalom leverése után szabadságvesztésre ítéltek, munkahelyüktől megfosztottak, emigrációba menekültek – és kivégzett vagy bebörtönzött ötvenhatosok évtizedeken át diszkriminált hozzátartozói is. Megszólalnak néhányan a Kádár-rendszer ellenzékéhez tartozók közül, és olyanok is, akik akkor a hatalmat képviselték.

Molnár Adrienne szerint személyes emlékezetük közös pontja, hogy az 1956 őszén történteket mindig is forradalomnak tartották. Közös volt az az igényük is, hogy a megtorlás során kivégzetteket méltóképpen el kell temetni, ezért június 16-át, Nagy Imre és mártírtársai temetését a magyar történelem katartikus pillanatának tartják.

A virtuális beszélgetés résztvevői felidézik a húsz évvel ezelőtti eseményeket, az euforikus hónapok hangulatát, még erős és lassan oldódó félelmeiket, bontakozó reményeiket, csalódásaikat, örömeiket, a szabadság hosszú idő után először megtapasztalt mámorító érzését, a titokban elföldelt kivégzettek felkutatását, megrendítő exhumálásukat, tényleges vagy jelképes eltemetésük és 1989. június 16-a katartikus hatását. Bepillanthatunk a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alakulásának részleteibe, a hatalommal folytatott politikai harcuk fordulataiba, eredményeibe és kudarcaiba – végül az ötvenhatosok között folyó lehangoló csatározásokba, csalódásaikba, megkeseredettségükbe. (...)

Múlt-kor történelmi portál, 2009. október 22.
A teljes recenziót itt olvashatja:
http://www.mult-kor.hu/20091022_az_otvenhatosok_kollektiv_emlekezete

Martin József: Ötvenhatosok a rendszerváltásról     
 
Húsz esztendeje minden kiszámíthatóan történt? Az események „szükségszerűen” haladtak a végállomás, vagyis az egypárti diktatúra felbomlása felé? Ami két évtizede lezajlott, nem is volt „igazi” rendszerváltás?

A mostanában különféle széleken és különféle alapállásból fölvetett, kérdésbe bújtatott állításokat csattanósan cáfolja az 1956-os Intézet közelmúltban megjelent, kitűnő szerkesztői leleményből született kötete. Sem azok, akik belülről csinálták végig, sem azok, akik kívülről szurkoltak a folyamatnak, az adott pillanatban még nem tudták, hogy pontosan miként is méretnek meg az események azon a bizonyos történelmi mérlegen. Csak két példa: Hegedűs B. András, a Történelmi Igazságtételi Bizottság (TIB) egyik alapítója,  Nagy Imre újratemetésének fő szervezője 1992-ben így vélekedett: „…azt hiszem, hogy az elején az a szűk csoport, amely ezt elindította, nem tudta, hogy a kegyeleti résznek milyen a politikai fontossága és a nemzeti jelentősége.” A Párizsból figyelő Fejtő Ferenc az 1988. június 16-án, a francia fővárosban fölavatott szimbolikus emlékmű egyik fő támogatója pedig utóbb így emlékezett: „Akkor egyikünknek se jutott eszébe, hogy egy év múlva, negyven év után először, eljövök Budapestre, és részt veszek Nagy Imre ünnepélyes nemzeti temetésén.” Az 1956-os Intézet új kötete éppen azt követi nyomon szinte napról napra, hétre hétre, hogy az ötlet fölvetésétől kezdve miként alakultak az események a diktatúra morális összeomlását, legitimációs bázisának elsüllyedését jelző 1989. június 16-i újratemetésig. (...)

Vasárnap Hírek, 2010. január 17.
A teljes cikket itt olvashatja: http://vasarnapihirek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=7529&Itemid=45

valamint:
http://tortenelemportal.hu/2009/10/multfeltaras-es-kollektiv-emlekezet/
http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=32613

A fényképek 2009. október 21-én, a könyv bemutatóján, a Ráday Képesházban készültek.

Fotó: Topits Judit

Nagy Piroska (jobbról) a könyv fotóinak szerzője	Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója bevezeti a programot, balról Molnár Adrienne, a könyv szerzője és Ungváry Rudolf

Orbán György, a Ráday Képesház házigazdája	A közönség

Kézdy György színművész felolvas a könyvből	A közönség soraiban: Székely Dezsőné és Puchert János, egykori 56-osok

Közönség a Ráday Képesházban	Kézdy György színművész felolvas a könyvből

Ungváry Rudolf bemutatja a könyvet, balról Kézdy György és Molnár Adrienne, jobbról Germuska Pál és Rainer M. János	Germuska Pál bevezeti a "Százötven századot a Népköztársaság védelmére. Munkásőr készenléti egységek szervezési terve 1989 áprilisából című tanulmányát. Balra: Ungváry Rudolf