___GERMUSKA PÁL: VÖRÖS ARZENÁL___Vissza

Recenziók

Magyarország részvétele a nemzetközi hadiipari együttműködésben a KGST keretei között
Budapest, 2010. Argumentum Kiadó - 1956-os Intézet

 

Tartalomjegyzék

Bevezetés
1. A nemzetközi hadiipari együttműködés csírai
1.1. A KGST létrehozása
1.2. A sztálini fegyverkezési program
1.3. A magyar haditechnikai export kezdetei
1.4. A nemzetközi együttműködés belföldi koordinációja
1.5. A KGST újjászervezése

2. Az együttműködési keretek kialakítása
2.1. A KGST hadiipari állandó bizottságának megalakulása
2.2. Az útkeresés időszaka - szekciók, munkacsoportok
2.3. Megállapodás a munkamegosztásról
2.4. Hruscsov gyorsított átfegyverzési programja
2.5. Elégedetlenség és bírálatok

3. A KGST es a Varsói Szerződés átalakítása
3.1. A kisebb tagállamok kezdeményezései
3.2. A működőképesség határán
3.3. A magyar intézményrendszer reformja
3.4. A KGST és a VSZ szervezeti összekapcsolása

4. Közös érdek, nemzeti érdek
4.1. A szocialista integráció komplex programja
4.2. Új kihívások - a harmadik világ
4.3. Az együttműködés korlátai
4.4. Új árrendszer és egységesítési törekvések
4.5. Dinamikus növekedés és belső ellentmondások

5. Széthulló együttműködés - Az 1980-as évek főbb folyamatai
5.1. Egyhelyben topogás
5.2. Kölcsönösen egymásra utalva

6. Integrált hadiiparok

Függelék 239
1. A KGST HÁB üléseinek időpontja és helye

2. Mellékletek
2.1. melléklet. A meglévő gyártási specializációk a KGST-ben, 1958-ban
2.2. melléklet. A haditechnikai termékek gyártási specializációjának
kiegészítése és módosítása 1961 júliusában
2.3. melléklet. Haditechnikai gyártásszakosítási ajánlások
az 1966-70. évekre
2.4. melléklet. Haditechnikai gyártásszakosítási ajánlások
az 1971-75. évekre
2.5. melléklet. Haditechnikai gyártásszakosítási ajánlások
az 1976-80. évekre
2.6. melléklet. Haditechnikai gyártásszakosítási ajánlások
az 1981-85. évekre

3. Forintértékek valorizálása az 1950-1990. évekre

4. A hazai hadiipari termelés/értékesítés volumene 1960 és 1989 között
1. ábra. A KGST szervezeti felépítése az 1973. évi állapotnak megfelelően
2. ábra. A magyar haditechnikai termelés szerkezetének változása 1963 és 1989 között

Hivatkozott források
Hivatkozott irodalom
Rövidítések jegyzéke
Névmutató
Képek

 

Bevezetés

„Hadseregeinknek a második világháború éveiben megszületett haditechnikai együttműködése, a kommunista és munkáspártok kollektív erőfeszítései következtében állandóan fejlődött és tökéletesedett, azokból a konkrét politikai, gazdasági, tudományos-műszaki és katonai feladatokból kiindulva, amelyeket az országok párt- és kormányvezetése a szocialista építés különböző időszakában előtérbe helyezett. A szocialista országok gazdaságának és hadseregeinek háború utáni kialakulása időszakában a haditechnikai együttműködésben meghatározó volt részükre az a segítség, amelyet a Szovjetunió nyújtott a fegyverszállításokkal, szakemberekkel és a haditechnika fejlesztése területén szerzett gazdag tapasztalatok átadásával. Az országok között a kétoldalú alapon történő kölcsönös kapcsolatok jellemezték az együttműködés következő szakaszát, amely a Varsói Szerződés tagállamai gazdasági lehetőségei növekedéséhez mérten újabb szakaszba - a szocialista gazdasági integráción alapuló sokoldalú haditechnikai együttműködés szakaszába lépett” - mondta I. A. Fabrikov mérnök vezérőrnagy, a Varsói Szerződés (VSZ) Egyesített Fegyveres Erői (EFE) Technikai Testületének vezetője az 1975. április 22-24. között Moszkvában, a VSZ megalakulásának 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi konferencián.

A szovjet vezérőrnagy ezt követően - a Szovjetunió vezető szerepének hangoztatása mellett - a kölcsönös együttműködés előnyeit és fontosságát emelte ki: „A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) tagállamok szocialista gazdasági integrációjának fejlesztése kedvező lehetőségeket teremt az országok erőfeszítéseinek a KGST keretein belül a termelés kooperálása és szakosítása alapján történő koordináláshoz. Intézkedéseket tesznek a kérdések minden stádiumban összehangolt megoldására - az új mintapéldányok kidolgozására vonatkozó követelmények, a kutatói és szerkesztői munkálatok végrehajtása, a kísérleti példányok elkészítése és kipróbálása, a termékek sorozatgyártásának elsajátítása és a kölcsönös szállítások terjedelmének meghatározása feladatától kezdve - az üzemeltetésig, javításig, a technikai szolgálatok munkájának tökéletesítéséig bezárólag. Amikor a szövetséges hadseregek haditechnikai együttműködéséről beszélünk, meg kell említeni, hogy a Szovjetunióból történő fegyverszállítások és a szövetséges országokban a haditechnikának szovjet licencek alapján való gyártása a hadseregek folytatódó átfegyverzésének meghatározó, fő forrása volt és marad, amely figyelembe veszi a fegyverzet fejlesztésének perspektíváját és fő irányait.”

Az idézetből is kiviláglik, hogy a Varsói Szerződés és a KGST szoros összefonódásban, részletes feladatfelosztás alapján adott keretet a szovjet blokkon belüli politikai, katonai és gazdasági együttműködésnek. A nyilvánosságnak szánt ünnepi felszólalások és megnyilatkozások természetesen minduntalan a „megbonthatatlan barátságot” és a tökéletes egyetértést hangsúlyozták. Ám az 1989/90 után hozzáférhetővé vált dokumentumok megerősítik azokat a korábbi sejtéseket, miszerint sem a politikai-katonai, még kevésbé a gazdasági együttműködés nem volt zökkenőmentes a tagországok között. A korabeli újságolvasó számára hozzáférhető, semmitmondó nyilvános közlemények burka alatt tehát néha egészen éles érdekellentétek és véleménykülönbségek rejtőztek, amelyeket alig lehetett elfedni a külvilág elől. Sőt, az 1970-80-as években ezek az ellentétek tovább fokozódtak. Az egység - hamis - látszatát Moszkva mindvégig hatalmi szóval tartotta fenn.

A Zrínyi Kiadó 1985-ben kiadott Katonai lexikona - szócikkekben is leképezve a szocialista szövetségi rendszer értékrendjét - a következőképpen definiálta a hadiipari együttműködést: „A hadigazdasági együttműködés, illetve integráció legfőbb területe. A hadiipari együttműködés lényege: a koalícióban lévő államok hadiipara a koalíció számára szükséges hadianyagokat és haditechnikai eszközöket, katonai felszereléseket és hadiipari szolgáltatásokat (például javításokat) együttesen, összehangoltan, nemzetközi munkamegosztás keretében gyártmány- és gyártásszakosítás alkalmazásával állítja elő, illetve végzi. A hadiipari együttműködés elősegíti a hadiipari kapacitások ésszerű kihasználását, a legkedvezőbb sorozatnagyság elérését és a termelési költségek csökkentését. Lehetővé teszi, hogy a tagországok adottságaiknak megfelelően vegyenek részt a koalíció haditermelésében, s a fegyver-, hadianyag-, stb. igényeiket kölcsönös szállítások útján kielégíthessék. A hadiipari együttműködés célja, hogy az eszközök (tőkék), közös előteremtésével olcsóbb és hatékonyabb legyen a fegyverzetrendszerek termelése. A hadiipari együttműködés szervezésére két- vagy többoldalú államközi szerveket hoznak létre.”

Ugyanezen lexikon a hadiipar fogalmát így határozta meg: „az ország iparának hadianyagokat és hadfelszerelési cikkeket gyártó része. Nem tartoznak a hadiiparhoz a hadsereg szükségleteinek kielégítésére gyártott polgári termékek iparvállalatai. Békében a hadiipar fogalmába az iparnak kizárólag azt a részét sorolják, amely haditechnikai eszközök és hadianyagok gyártására, illetve javítására létesült (van igénybe véve). Háború esetén a hadiiparhoz tartozik minden olyan iparvállalat, amelyet a kormány hadiüzemmé nyilvánít.” A szócikk ugyanakkor nem tért ki a magyar fogalomhasználat módosulásaira, amelynek hátterében lényeges szervezeti változások állottak. A szektor újjászervezésének időszakától, 1948-tól többnyire hadiiparnak, vagy az orosz kifejezés tükörfordításával középgépiparnak nevezték. 1961-ben megszűnt az önálló hadiipari főhatóság, ezért mindinkább haditechnikai vállalatokról vagy haditechnikai termelésről beszéltek a civil minisztériumokba betagozott, kettős profilú cégek esetében. A hadiipar kifejezést ugyanakkor ezzel párhuzamosan továbbra is használták, tekintettel arra is, hogy a KGST ezzel foglalkozó állandó bizottságának elnevezése sem változott.

A termelés szakosítása a kommunista gazdaságtan azon alaptételén nyugodott, hogy ki kell küszöbölni a párhuzamosságokat és a versenyt, egy vállalatnál, egy trösztnél, egy országban kell koncentrálni egy-egy termék(csoport) gyártását. Ugyanakkor volt bizonyos racionalitása a KGST-n belüli munkamegosztásnak, hiszen a tagországok természet- és gazdaságföldrajzi adottságai, történeti hagyományai készen kínáltak bizonyos együttműködési lehetőségeket. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok élénkítésére a kisebb tagországok természetesen jobban rá voltak szorulva, mint a Szovjetunió. A közép-kelet-európai nemzetgazdaságok többsége ugyanis hasonló gondokkal küzdött: a szűk belföldi piac korlátozott termelési lehetőségeket, gazdaságtalan szérianagyságokat és rugalmatlanságot eredményezett hadiiparukban is. Haditechnikai vállalataik ezért részben civil termékek gyártásával, részben nemzetközi együttműködéssel és munkamegosztással igyekeztek szabadulni ebből a csapdából. A specializáció (szakosodás-szakosítás) és a növekvő export hatékonyan segítette a nyereséges (vagy legalább nullszaldós) termelési szériák elérését és a kapacitások kihasználását. A Szovjetunió ugyancsak profitált a KGST-együttműködésből: a hagyományos fegyverzet és a lőszerek gyártási feladatainak kiosztásával részben sikerült tehermentesíteni a szovjet hadiipart. A gazdaságtörténeti és a - tervhivatali - katonai elemzésekből egyaránt az derül ki, hogy az említett okok miatt Magyarországnak elemi érdeke volt a szakosítás, a nemzetközi munkamegosztásba és kooperációba való bekapcsolódás.


Általában a magyar nemzetgazdaság, de különösen a hadiipar 1945 utáni történetét nem lehet a nemzetközi erőtér és a külgazdasági kapcsolatok feltárása nélkül megérteni és megírni. A hazai hadiiparral kapcsolatos kutatásaim kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy egy majdani monográfiában bőséges teret kell szentelni a nemzetközi együttműködés és a haditechnikai export kérdésének. A kutatással előbbre haladva, újabb és újabb levéltári anyagokat feltárva, átlátva az anyag mennyiségét és a tárgyalandók fontosságát, kiderült számomra: egy könyv kereteit szétfeszítené a KGST-együttműködésnek, a hadiipar szervezeti, szerkezeti változásainak és technológiai fejlődésének, valamint a fejlődő országokba irányuló magyar katonai exportszállításoknak az együttes tárgyalása. Jelen kötet tehát, ha úgy vesszük, egy sorozat első darabja, amely felvázolja és értelmezi a blokkon belüli nemzetközi gazdasági kontextust a további elemzésekhez. Erre annál inkább szükség van, mert az 1990-es évek közepétől ugyan dokumentumok tízezrei váltak hozzáférhetővé szerte Közép-Kelet-Európában, a tudományos feldolgozás azonban nem tudott lépést tartani az exponencálisan növekvő forrásmennyiséggel.

A Varsói Szerződésről, mint a szovjet blokk legfontosabb politikai egyeztető fórumáról, az elmúlt években több, elsődleges forrásbázison alapuló dokumentumgyűjtemény és elemzés látott napvilágot. A Varsói Szerződés keretében megvalósuló katonai együttműködésről hiánypótló munkaként jelenik meg a közeljövőben Horváth Miklós monográfiája Magyarország az atomháború árnyékában - Néphadsereg a Varsói Szerződés katonai szervezetében címmel.

Bár közkeletű nézet, hogy a szocialista integráció döntően meghatározta az egyes nemzetgazdaságok lehetőségeit és mozgásterét, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsáról csak a „levéltári forradalom” előtt készült összefoglalók állnak rendelkezésre. Ennek egyik fő oka vélhetően az, hogy sem a KGST döntéshozó szerveinek és szűkebb vezető testületeinek (ülésszak, végrehajtó bizottság), sem a KGST Irodának (Büro) az iratanyaga nem kutatható, és az egykori tagországokban őrzött dokumentumok jogi státusza és kutathatósága körül is vita folyik. (A KGST XLVI., budapesti záró ülésszakán a tagállamok beleegyeztek, hogy a KGST levéltárát a Szovjetunió kormánya vegye őrzésébe. A Szovjetunió Külügyminisztériumába kerültek az érvényben lévő nemzetközi megállapodások, illetve a Szovjetunió Központi Állami Népgazdasági Levéltára - a későbbi Orosz Állami Gazdasági Levéltár - vette őrzésbe a KGST 1949-1991 között keletkezett levéltári anyagát. Az Orosz Föderáció Levéltári Szolgálata és az Orosz Állami Gazdasági Levéltár kezdeményezésére 2000 májusában a volt KGST-tagállamok levéltárainak képviselői vitatták meg az iratok helyzetét Moszkvában. Az értekezlet elfogadott egy „elvi jelentőségű jegyzőkönyvet”, amely az egykori tagországok közös levéltári örökségének nevezte az iratokat, ám jelezte: multilaterális egyezményt kell kötni, hogy a résztvevő államok támogassák az iratok hozzáférhető tételét, és meghatározzák a hozzáférés szabályait.) Ily módon kisebb résztémák feldolgozásai készültek el, illetve nagyobb gazdaságtörténeti összefoglaló részeként olvashatunk a KGST legfontosabb jellegzetességeiről.

A szovjet hadiiparral foglalkozó munkák többsége meg sem említi a többi VSZ-KGST-tagországot, kivéve Irina Bisztrova nagyszabású monográfiáját, amelyben önálló fejezet tárgyalja a „népi demokráciákkal” való együttműködést. A hadtörténeti, illetve gazdaságtörténeti szakirodalom - megfelelő források hiányában - eddig kevés figyelmet szentelt a kérdésnek. A hadiipari nemzetközi együttműködés bemutatásának egyik első kísérlete e kötet előtanulmányaként született meg. A témában meg kell említenünk néhány - egykor szigorúan titkos minősítésű - kéziratot, amelyek jelentős teret szenteltek a hadiipari együttműködésnek: Jávor Ervin, az Országos Tervhivatal (OT) katonai elnökhelyettesének az elemzése (A magyar honvédelmi gazdaságpolitika és a hadiipar fejlődéstörténete), valamint Cserepes Tibor, az OT Általános Szervezési Főosztálya osztályvezető-helyettesének közgazdász doktori értekezése (A Varsói Szerződés tagállamainak katonai-gazdasági integrációja). E kéziratok ugyan több fontos összefüggésre felhívták a figyelmet, ugyanakkor a nemzetközi együttműködést nem elemezték behatóbban. Fontos ehelyütt arra is emlékeztetni, hogy bár a hadiipari együttműködés a KGST égisze alatt történt, abba soha nem kapcsolódtak be a szervezetbe később belépő, Európán kívüli tagállamok: a Mongol Népköztársaság (1962-től tag), a Kubai Köztársaság (1972) és a Vietnami Szocialista Köztársaság (1978). Albánia pedig annak ellenére, hogy a KGST-nek és a VSZ-nek is tagja volt 1961-ig, teljes egészében kimaradt a haditechnikai kooperációból.

Ebben a kötetben arra vállalkozom, hogy az utóbbi évtizedben Magyarországon kutatható vált dokumentumok alapján árnyalt képet rajzoljak a KGST-együttműködésről - egy konkrét ágazaton, a hadiiparon keresztül és főként magyar nézőpontból. A könyv öt, hosszabb-rövidebb periódusra tagoltan vezeti végig történetünkön az olvasót. A korszakolás nem a rögzülni látszó politikatörténeti sarokpontokhoz ragaszkodik, mert hadügyről, gazdaságról, nemzetközi kapcsolatokról lévén szó, valójában nincsenek is éles cezúrák közöttük. (Ami természetesen korántsem jelenti azt, hogy a politikai folyamatoktól függetlenek lennének.)

Az 1. fejezet a KGST megalakulásától (1949. január) a szervezet újjászervezéséig (1954-55) mutatja be a szovjet blokkon belüli, kétoldalú kapcsolatfelvételek első lépéseit és a kölcsönös haditechnikai szállítások elindulását. A 2. fejezet a hadiipari együttműködés szervezeti kereteinek létrehozásáról szól. A KGST Hadiipari (Együttműködési) Állandó Bizottsága16 1956. nyári létrehozásától adottak voltak ugyan az alapvető keretek, a két- és többoldalú együttműködés formái azonban a következő években alakultak ki véglegesen. 1958-tól megkezdődött a szakosítás, 1963-ban fogadták el a specializáció és kooperáció általános elveit. Ugyanakkor 1962-63-tól a tagországok mind hevesebben bírálták a KGST és a HÁB működésének gyengéit, különféle reformtervek is születtek. A viták és optimalizálási kísérletek 1963 és 1969 közötti periódusáról szól a 3. fejezet, amelynek fontos része a Varsói Szerződés nehezen tető alá hozott szervezeti átalakítása és a blokk két integrációs intézménye közötti kapcsolatok kiépítése. A 4. fejezet az 1969 és 1979 közötti mozgalmas éveket tekinti át, amelyeket egyfelől a kapcsolatok rutinszerű, begyakorolt működése jellemzett, ami azonban másfelől egyre élesebb, nemzetek közötti konfliktusokat és érdekellentéteket hozott felszínre. Az 5. fejezet vázlatos áttekintés az 1980-as évek főbb folyamatairól, a 6. fejezet pedig a több évtizedes együttműködés átfogó értékelését adja. Az egyes fejezetek előtt címszavakban igyekeztem összefoglalni az adott rész talán legfontosabb történéseit, hogy ezzel is segítsem az olvasót a tájékozódásban.

A KGST Hadiipari Állandó Bizottsága tevékenységének részletes elemzésére, a szervezeti, együttműködési kérdések vizsgálatára 1980-ig terjedően van mód - a kutatás idején hatályos jogszabályok ugyanis, külön visszaminősítési procedúra nélkül eddig az időpontig teszik hozzáférhetővé az iratokat. Az 1980-as évek elejétől szórványos iratanyag kutatható: a Minisztertanács üléseinek jegyzőkönyvei (és azon belül a Honvédelmi Bizottság üléseiről szóló rövid tájékoztatók) 1983-ig, a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Néphadsereg Vezérkarának bizonyos irategységei, valamint az MSZMP vezető testületeinek jegyzőkönyvei 1989/90-ig. Ám sem az Országos Tervhivatal, sem az ipari minisztérium(ok), sem a Honvédelmi Bizottság dokumentumai nem hozzáférhetőek. E két irategység pedig nélkülözhetetlen: az OT koordinálta a nemzetközi együttműködést, és a Minisztertanács szűkebb kabinetje hagyta jóvá a KGST HÁB ülésekről szóló beszámolókat, ily módon iktatták be az ott született ajánlásokat a hazai jogrendbe. Mindezek alapján a feldolgozás legfőbb forrását a HÁB 1957 és 1979 között hiánytalanul rendelkezésre álló jegyzőkönyvei és határozatai képezték, amelyeket minden tagország megkapott, és hivatalosan lefordíttatott oroszból a nemzeti nyelvre. E KGST-dokumentációkat egészítettem ki a területtel kapcsolatba kerülő, hazai katonai és civil szervek iratanyagainak tanulmányozásával.

Miután nem állt rendelkezésemre megfelelő összefoglaló a KGST általános történetéről, kénytelen voltam a tágabb szervezeti és intézményi keretek bemutatásának is jelentős teret szentelni, hiszen enélkül nem lenne érthető, mi is zajlik egy állandó bizottságban. Részletesen foglalkozom továbbá azokkal a hazai intézményekkel és szervekkel (főhatóságok és kormánybizottságok), amelyeknek döntési jogkörük vagy végrehajtói feladatuk volt a hadiipari nemzetközi együttműködésben. A könyvben köztudottnak veszem az 1945 utáni nemzetközi politika főbb eseményeit, a hidegháború történetének fontos csomópontjait, a magyar politika- és hadtörténet fordulópontjait. Kizárólag a kevéssé ismert és a téma szempontjából releváns mozzanatokra térek ki külön. Amint a fentiekben is említettem, jelen kötetet egy, a hazai hadiipar négy évtizedét feldolgozó monográfia követi majd - ezért ehelyütt nem foglalkozom a magyar hadsereg- és hadiipar-fejlesztési programokkal, a hadiipar szervezeti és termékstruktúrájával stb. A harmadik világgal, a szocialista vagy szocialistabarát fejlődő országokkal kiépített, katonai és hadiipari kapcsolatok témaköréhez pedig az 1980-as évekbeli iratanyagok felszabadítására és további alapos kutatásra van szükség - így ezt a kérdéskört sem tárgyalom.

A KGST és a hadiipari együttműködés kérdése egy tágabb elméleti keretbe illeszkedik, illetve lehetőséget nyújt ezeknek a konstrukcióknak tesztelésére is. A Szovjetunió és a megszállt, majd bekebelezett közép-kelet-európai térség viszonya, a kapcsolatok jellege és minősége, a szovjet hatalomgyakorlás jellege évtizedek óta élénk vita tárgya a társadalomtudományi irodalomban. A kérdés könyvtárnyi szakirodalmából Borhi László Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945-1956 című könyve bevezetőjében áttekinti a Szovjetunió kelet-közép-európai térfoglalásának elméleti közelítéseit. Külön fejezetet szentel a szovjet gazdasági behatolás és térfoglalás elemzésének. A kötet konklúziójában pedig leszögezi, hogy a Szovjetunió a régióban „hegemón helyzetbe került, és az irányítása alatt álló országokat birodalmi kliensállamokként használta”. A sztálinista diktatúrák azonosultak Moszkva nagyhatalmi érdekeivel, teljesen korlátlan szovjet uralom azonban még így sem jött létre.

Póti László A szovjet Kelet-Európa politika a Gorbacsov-korszakban című PhD-értekezésében széles áttekintést ad a szovjet külpolitikáról alkotott nemzetközi kapcsolatelméletekről, a szovjet-kelet-európai kapcsolatok elméleti közelítéseiről, valamint a nemzetközi kapcsolatok szovjet elméletéről. Póti szerint legáltalánosabban a befolyási övezet-dominancia-hegemónia fogalmi apparátusával írható le a szovjet-kelet-európai viszonyrendszer.

A fogalmi eltérések tisztázásában segítségünkre lehet Mikael Nilsson Tools of Hegemony. Military Technology and Swedish-American Security Relations 1945-1962 című könyvének bevezetője. Az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei, valamint Svédország kapcsolatainak jellegét boncolgatva járja körül a különféle terminus technicusokat. Nilsson határozottan elkülöníti a hegemón és a birodalmi hatalomgyakorlást. Előbbinél valamifajta kölcsönös érdek is érvényesül - még ha időleges konfliktusoktól nem is mentes a kapcsolat. Utóbbinál a hatalmi központ erővel nagyobbítja meg területét, megszállja az országot, és erővel rákényszeríti jogrendszerét és intézményeit a meghódítottakra. Washington és szövetségesei, illetve Washington és Stockholm kapcsolatai nyilvánvalóan nem írhatóak le a birodalmi modellel, sokkal inkább a hegemón együttműködéssel.

Adaptálva Nilsson megközelítését, a birodalmi elmélet annál inkább érvényes lehet a Szovjetunió és a közép-kelet-európai országok viszonyára. A régió államai egyedül az annektálásnak a baltikumi modelljétől menekültek meg, hogy újabb köztársaságokként a Szovjetunióhoz csatolják őket. J. V. Sztálin halálát követően, 1954-1956 között Moszkva kényszerűen változtatott a hatalomgyakorlás birodalmi módszerein, mert azok korántsem voltak hatékonyak. Míg a Varsói Szerződés tanácskozásain legfeljebb csak passzív ellenállással szembesült Moszkva (az 1960-as évek elejéig), addig a KGST-ben már az 1950-es évek közepén felbukkantak a (kölcsönös) érdekérvényesítés kísérletei a tagországok részéről. A szovjet blokkon belüli kapcsolatok tehát némileg elmozdultak a hegemón együttműködés irányába. Közép-Kelet-Európa így korántsem kizsákmányolandó térség volt csupán, hanem egymással és a Szovjetunióval kölcsönös érdekek alapján együttműködő országcsoport, amelynek egyre önállóbb arca lett a nemzetközi porondon is. A KGST négy évtizedes történetét áttekintve magam is visszatérően bírálom a szervezet működésének anomáliáit. Azt azonban érdemes megjegyezni, immár belülről ismerve az Európai Unió mechanizmusait, hogy minden, konszenzusos döntéshozatalon alapuló nemzetközi szervezet működése nehézkes, körülményes és lassú. A sors furcsa fintora, hogy részben a KGST ilyetén bürokratikussága akadályozta meg a Szovjetuniót abban, hogy akaratát korlátlanul érvényesítse, ráerőltesse a kisebb országokra.

Szólnom kell továbbá egy olyan problémakörről, amelyre erőfeszítéseim ellenére sem sikerült megoldást találni. A kötetben a KGST-relációban folytatott, haditechnikai külkereskedelmi forgalom adatai rubelben vannak megadva, ahogyan az az eredeti forrásokban is szerepelt. A korabeli gyakorlat szerint azonban nem közölték annak az aktuális árfolyamon érvényes forintértékét. Az utólagos átszámítás számos, jelenleg megoldhatatlannak tűnő kérdést vet fel. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) által jegyzett hivatalos devizaárfolyamok mellett (helyett) a külkereskedelemben különféle korrigált, pótlékolt és egyéb számított árfolyamokat használtak. A 12/1957. (III.31.) PM-rendelet a hivatalos és magánjellegű külföldi utazások költségeire kiutalt külföldi fizetőeszközöknél és a Magyarországra érkező utasok által beszolgáltatott fizetőeszközök esetében pótlékdíjakat írt elő. Az alapárfolyam utáni pótlékok felszámítását írta elő az előbbi rendeletet felváltó 42/1967. (XII.31.) PM-rendelet is.

A gyakorlatban "soklépcsős" árfolyam jött létre a külkereskedelmi dotációk, ártámogatások, árkiegyenlítések és állami elvonások ("lefölözés") nyomán - valutanemenként, relációnként és szinte termékenként eltérő árfolyamrendszert eredményezve. Az új gazdasági mechanizmushoz kapcsolódóan, 1968. január 1-jével hármas árfolyamrendszer alakítottak ki: továbbra is létezett a devizaforint, létrehoztak egy valutanemek szerint eltérő, egységes devizaszorzót (amelyet a jegybank viszont hivatalosan nem jegyzett), és létezett a nem kereskedelmi forgalomban alkalmazandó árfolyam (magánügyletek, turistaforgalom stb.). A tényleges hazai kitermelési költségek nyomán jött létre a két legfontosabb deviza esetében a 40 Ft/rubeles, illetve a 60 Ft/dolláros "árfolyam". Aztán a tervszerű devizagazdálkodásról szóló 1974. évi 1. törvényerejű rendelet (kihirdetve 1974. január 17-én) alapján a 78/1975. (XII.31.) PM-rendelet előírta, hogy az MNB-nek a külföldi fizetőeszközök forintra, illetve a forintnak külföldi fizetőeszközre történő átszámításához kétféle hivatalos árfolyamot kell jegyeznie: a nem kereskedelmi és a kereskedelmi árfolyamot. Ezzel egyidejűleg megszűnt a devizaforint jegyzése.

1968-tól a nem kereskedelmi árfolyam a konvertibilis valuták esetében a kereskedelmi kurzus 50%-a volt. 1979. január 1-től az illegális váltásból származó tetemes veszteségek csökkentése érdekében mérsékelték a két kurzus közötti szorzót. A több lépcsőben végrehajtott árfolyam-korrekciók nyomán 1981. október 1-jétől megegyezett a konvertibilis valuták kereskedelmi és nem kereskedelmi kurzusa. A rubelviszonylatú külkereskedelemben viszont nem jött létre egységes árfolyam.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a külkereskedelmi forgalom mérésére 1975-ig az előbb már említett devizaforintot használták, amelynek értéke eltért a belföldön használt forintétól. A Központi Statisztikai Hivatal egy 1996-os, 100 éves trendeket bemutató összefoglaló kiadványa is egymástól különállóan mutatja be az 1946-1975., illetve az 1976-1995. évek adatait, és nem is kínál semmilyen átváltási lehetőséget, hogyan lehetne a devizaforint adatokat (belföldi) forintra számítani.26 Honvári János levéltári anyagok, az Országos Tervhivatal belső beszámolói alapján egy rövid periódusra, az 1949-1954. évekre tudott ilyen adatsort összeállítani. Eszerint például 1954-ben a magyar kivitel devizaforintban mérve 5,6 milliárdra rúgott, ami változatlan terváron 8,6 milliárdot, 1954. évi folyó áron pedig 9 milliárd forintot tett ki. A későbbi évtizedekből viszont egyelőre nem került elő hasonló számítási anyag. Hosszú idősoros árfolyamadatok tehát nem állnak rendelkezésre, így lehetetlen az export és import értékek forintra való átszámítása. Koherens adatsorokat talán az MNB segítségével lehetne rekonstruálni, összeállítani.
Joggal teheti fel további kérdésként az olvasó, hogy a kötetben szereplő forintösszegek ma milyen értéket képviselhetnek. Sajnos a hazai közgazdasági-statisztikai szakirodalomban nem találkozni erre alkalmas valorizációs modellel. Egy lehetséges megoldás, amely persze számos tévedési lehetőséget is magában rejt, hogy a hatályos nyugdíjtörvény mellékletét képező valorizációs szorzók segítségével átszámítani ezeket az értékeket. Eszerint az 1950. évi 1 milliárd Ft 2007. évi árakon 157,4 milliárdot tenne ki, az 1960. évi 1 milliárd Ft 69 milliárdot, az 1970. évi 1 milliárd Ft 50,1 milliárdot, az 1980. évi pedig 27,3 milliárdot. A kötetben szereplő összegek nagyságrendjének érzékeltetéséhez segítséget nyújtó, 1950-1990. évi forintösszegeket valorizáló, tájékoztató jellegű táblázat a Függelékben, a 7.3 mellékletben található meg teljes egészében.

***

A kötet több mint ötéves kutatómunka eredményeként született meg, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok K 49465 számú program részeként és támogatásával. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Dr. Horváth Miklós témavezetőnek, aki egyben a könyv szakmai lektora is. Mind a kutatás, mind a kézirat elkészítése során számos tanáccsal, ötlettel és javaslattal segítette munkámat. Köszönettel tartozom a pályázatot kezelő HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak, különösen Dr. Holló József Ferenc altábornagynak a támogatásért és a fényképek rendelkezésre bocsátásáért. A Hadtörténelmi Levéltár és a Központi Irattár munkatársainak, különösen Laczovics Erikának és Hídvégi Idának a segítsége nélkül nem tudtam volna egybegyűjteni a hatalmas iratanyagot.
Hálával tartozom munkahelyemnek, az 1956-os Intézet Közalapítványnak, amely a kutatást és a könyv megjelenését egyaránt támogatta. Külön köszönet illeti Molnár Jánost, aki az orosz szövegek szakszerű fordításával rendkívül fontos adalékokat tett hozzáférhetővé számomra. A kézirat egészét és egyes részeit figyelemmel olvasták intézeti és szakmabeli kollégáim, köszönöm fáradozásukat. Sokat hasznosítottam Kende Péter, Rainer M. János, Tischler János, Békés Csaba, Szakolczai Attila, Kenedi János, valamint Honvári János értő megjegyzéseiből, javaslataiból.
Külön köszönet illeti a kéziratot gondozó és közreadó Argumentum Kiadót: Szilágyi Rita felelős szerkesztőt, a borítótervet készítő Hodosi Máriát, és nem utolsó sorban Láng József kiadóigazgatót.
Végül, de nem utolsósorban sok-sok köszönettel tartozom feleségemnek és egész családomnak, akik nyugodt és biztos hátteret nyújtottak az anyaggyűjtés és az írás legnehezebb pillanataiban is.
Budapest, 2010. január 25.                                  A szerző


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2011. március 4. péntek

Keresés a honlapon