|
Szerkesztői bevezető
A jelen kiadvány létrejötte egy olyan nemzetközi programnak köszönhető, amely 1989 után a kelet- és közép-európai, valamint oroszországi archívumok megnyitását, dokumentumaik hozzáférhetőségének biztosítását tűzte ki célul. A washingtoni National Security Archive, és a Woodrow Wilson Center Cold War International History Projectje a kilencvenes években sorra rendezte nemzetközi konferenciáit a hidegháború történetéről. A tanácskozások általában egy-egy hidegháborús válság lefolyását elemezték, s az elemzéseket minden esetben vaskos kötetnyi frissen „titoktalanított” (declassified, rasszekrecsen) dokumentum segítette. Sőt, ma már elmondható, hogy a kubai rakétaválságról, az 1953-as kelet-berlini felkelésről, az 1956-os magyar forradalomról, az 1968-as prágai tavaszról vagy a lengyel Solidarnosc forradalmáról lefolytatott eszmecserék legmaradandóbb hozadéka az az esetenként akár több ezer oldalra rúgó dokumentáció, melyet a moszkvai és más levéltárak ily módon a nemzetközi jelenkortörténész közönség rendelkezésére bocsátottak. 1998-ban a Georgia állambeli Musgrove-ban rendezték az első olyan, viszonylag szűk körű ún. kritikai oral history konferenciát, melynek témája a gorbacsovi korszak szovjet külpolitikája, illetve a hidegháború vége volt. Erre a konferenciára még a korábbiaknál is nagyobb számú szovjet dokumentum került kibocsátásra, elsosorban az utolsó szovjet pártfőtitkár-elnök személyes irataiból, melyeket Moszkvában a Gorbacsov Alapítvány archívumában őriznek. A következő évben a közép- és kelet-európai rendszerváltozások tizedik évfordulóján Budapesten, Prágában és Varsóban újabb konferenciák megrendezésére került sor, melyre ugyancsak jelentős számú dokumentumot adtak ki.
Az elsősorban a változás pillanatára összpontosító kutatások és elemzések adták az ötletet a jelen kiadvány összeállítóinak, hogy dokumentumok segítségével próbáljanak képet adni arról a folyamatról, melynek általában végpontja kelt izgalmat: a kommunista rendszer válságának és összeomlásának folyamatáról. Annak a kommunista rendszernek a válságáról és végvonaglásáról, amelyet Magyarországon szovjet hatásra, felülről vezettek be, amelynek érinthetetlen, elemezhetetlen és kibeszélhetetlen tényezője a „testvéri Szovjetunió” szerepe volt, s amelynek válságának is alighanem a Szovjetunióbeli változások adtak sajátos végkifejletet. A nemzetközi tudományosság tendenciáit szerencsésen egészítette aki a hazai jogalkotás. Az 1996-ban elfogadott magyar levéltári törvény lényegében minden korlátozás nélkül kutathatóvá tette a pártállami korszak dokumentumait, így a külpolitikaiakat is.
Alig egy évtizednyi távolságban lévő események történeti igényű ábrázolásakor óhatatlanul felmerül a kétely: vajon lehetséges-e az effajta ábrázolás? Megfelelő távlatot ad-e az elmúlt idő, s ha elvileg rendelkezésre is állnak, de feltártak-e olyan tömegben a források, hogy az ábrázolás megfelelő alapra támaszkodhat. Ami az előbbit illeti, az évtizednyi távlat „normális körülmények között” még viszonylagos érvényű történeti elemzésre sem jogosítana fel. 1989-90 azonban nem átlagos történeti fordulópont. A véglegesség és a lezártság érzése rendkívüli erővel jelent meg a rendszerváltozás éveinek történéseiben, közbeszédjében – miközben a „mélyáramlatok” kontinuitása ugyancsak közös érzése és élménye a magyar társadalom igen jelentős részének. Ami azonban a forrásokat illeti, a helyzet ugyancsak rendkívüli. A magyar rendszerváltozás legfontosabb évének, 1989-nek levéltári forrásai nemcsak igen jelentős részben hozzáférhetők, hanem sokukat közzé is tették. Így olvashatók a demokráciáért küzdő ellenzéki erők politikai tevékenységét koordináló Ellenzéki Kerekasztal jegyzőkönyvei, a hatalmat gyakorló Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989 (és 1988.) évi jegyzőkönyvei, valamint az átmenetről folytatott Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások plenáris ülésjegyzőkönyvei is. Az év legnagyobb hatású tömegdemonstrációjának, Nagy Imre és mártírtársai temetésének hátteréről ugyancsak számos forrás nyomtatásban megjelent. Ezt a munkát szeretné folytatni kötetünk is. Szeretne „nyersanyagot” szolgáltatni majdani elemzésekhez, s iratok bizonyító erejével szembesíteni a kommunista rendszer válságáról és végéről szóló, nem kevés közhellyel és tévhittel teli nyilvános diskurzust. E megfontolásokból született az ötlet, hogy egyfelől a dokumentumok segítségével jelenítsük meg az 1989-90-es változásokhoz vezető közvetlen folyamatot, másfelől, hogy az így megjelenítendő kép középpontjában „kulcsszereplők” álljanak; az adott történelmi pillanatban az ország „kormányrúdjánál” állók, valamint Mihail Gorbacsov, aki azoknak az éveknek kétségtelen, bár sok tekintetben enigmatikus meghatározó alakja volt.
A könyv három fő részre tagolódik. Az első szerkesztési egységben az 1985 márciusa, Konsztantyin Csernyenko temetése és 1989. júliusa közötti kétoldalú magyar-szovjet csúcstalálkozókról készült feljegyzések kaptak helyet. Tizenkét alkalomról összesen tizenöt dokumentumot közlünk, mivel három találkozóról, 1985-ből, 1988-ból és 1989-ből szovjet és magyar dokumentum egyaránt rendelkezésre áll. Az összes többi esetében csak a magyar fél „interpretációját” ismerjük.
A találkozókról a szovjet tárgyalófél úgynevezett tömörített jegyzőkönyvet készített. Gorbacsov jelenlévő munkatársa párbeszédszerűen rögzítette az elhangzottakat, a valóságosnál nyilván jelentősen rövidebben, de minden érdemi kérdést rögzítve, s valószínűleg megőrizve, vagy legalábbis érzékeltetve a fontosabb nyelvi jellegzetességeket is (természetesen a magyar fél által elmondottakat az orosz fordítás alapján). E három jegyzőkönyv a moszkvai Gorbacsov Alapítvány archívumában található, s azokat teljes terjedelmükben közöljük.
A magyar fél hasonló jegyzőkönyveket nem készített. Az ötvenes-hatvanas években előfordult, hogy párt-és állami delegációk tárgyalásait hasonlóan rögzítették – a nyolcvanas években azonban csak összefoglalók maradtak fenn a szovjet-magyar csúcstalálkozókról. Ezeket Kádár János, Grósz Károly, stb. tolmácsai, tanácsadói vetették papírra, s a Politikai Bizottság – 1989-ben a PB és a kormány – tájékoztatására szolgáltak. A PB tagjai általában csak elolvashatták a tárgyalásokról szóló jelentéseket, melyek jelentősen rövidített változataival néha a KB tagjai is megismerkedhettek. Utóbbi testület azonban jobbára csak szóbeli tájékoztatót hallgathatott meg – melyet általában vita nélkül vett tudomásul. (A szovjet „jegyzőkönyveket” Gorbacsov irattárában őrizték, a moszkvai Politbüró tagjai számára valószínűleg hasonló jellegű tájékoztatók készültek, melyek azonban nem állnak rendelkezésünkre.) Néhány esetben a PB számára készült tájékoztatót nem találtuk, talán nem is készült – ebben az esetben a tájékoztatás eggyel alacsonyabb szintjén keletkezett dokumentumot közöltük. Azokban az esetekben, amikor az adott találkozóról több magyar dokumentum is rendelkezésünkre állt (Tájékoztató a PB-nek, tájékoztató a KB-nak, szóbeli kiegészítés illetve beszámoló a KB-nak), mindig csak egyet, a legmagasabb szintűt közöljük. Valamennyi magyar dokumentum a Magyar Országos Levéltár pártiratokat tartalmazó gyűjteményében található, teljes terjedelmében visszaminősített, vagyis a kutatás számára hozzáférhető állapotban. Általában teljességre törekedtünk, azzal a tartalmi megszorítással, hogy „vegyes tartalmú” iratok esetében (KB-ülésjegyzőkönyv, pártkongresszusi beszámoló, többoldalú nemzetközi találkozóról – például Varsói Szerződés, KGST – szóló tájékoztató) csak a legfelső szintű kétoldalú tanácskozásról szóló részletet vettük fel a kötetbe.
A „csúcstalálkozó” az első szerkezeti egység központi fogalma. Meghatározásánál abból indultunk ki, hogy azokat a találkozókat tekintjük annak, amelyeken Gorbacsov előbb pártfőtitkári, majd emellett államfői mivoltában részt vett. 1987 nyaráig a magyar párt (és az ország) vezetője, Kádár János volt a tárgyalópartnere. Ezután két esetben is előfordult, hogy Gorbacsov hosszabb tárgyalást folytatott a magyar miniszterelnökkel (Grósz Károllyal 1987 nyarán, Németh Miklóssal 1989 tavaszán). Mindkét eset azt bizonyítja, hogy a szovjetek (természetesen) tisztában voltak az informális hatalmi hierarchia magyarországi változásaival, a magyar kormányfő személyének szokásosnál nagyobb politikai jelentőségével. A miniszterelnökök „normális” körülmények között lezajlott kétoldalú tárgyalásairól szóló dokumentumokat azonban e két esettől eltekintve nem vettük fel a kötetbe, mert azok tematikája szinte kizárólag a gazdaságra korlátozódott. A gazdaság politikai jelentősége a nyolcvanas években nem csökkent, inkább nőtt, de a legfontosabb döntéseket arról is a legfelső szinten hozták – vagy nem hozták.
A könyv második szerkezeti egysége úgynevezett „háttéranyagokat” tartalmaz. A magyar levéltárakban óriási mennyiségű hasonló dokumentum található, ezeknek közlése ugyanúgy szétfeszítette volna a kötet kereteit, ahogyan például a miniszterelnöki tárgyalásoké. Ahogyan a csúcstalálkozók esetében, e részben is Gorbacsov személye volt a viszonyítási pont. A „háttéranyagok” nagy része az ő kezébe került, az ő, vagy legközvetlenebb munkatársai számára készült. Kivételt csupán két dokumentum képez. Ezek azok a ritka esetek, amikor magyar dokumentumok jellemzik a szovjet „másodvonalbeli” tárgyalópartnerek magatartását és attitűdjét Magyarország illetve a térség iránt.
Függelékként az úgynevezett szocialista tábor közös politikai, katonai és gazdasági intézményeinek 1991-es felszámolásáról szóló néhány dokumentumot, a csúcstalálkozókon és a háttértárgyalásokon részvevők rövid életrajzait valamint névmutatót közlünk.
Az orosz nyelvű dokumentumok fordítását a szerkesztők végezték, az ettől eltérő eseteket az iratok végén külön jeleztük, akárcsak azt, ha a szóbanforgó forrás már korábban megjelent magyarul. A magyar nyelvű iratokat betűhíven, s amennyire lehet, formahűen (a korabeli iktatószámok, minosítések – szigorúan bizalmas – feltüntetésével) közöljük. Az orosz dokumentumok esetében ezt a gyakorlatot nem követhettük, mert a Gorbacsov Alapítvány archívumában az iratokat mágneslemezen tárolják, s ezt bocsátják a kutatók rendelkezésére.
Budapest, 2000. június
A szerkesztők |