6. Nem szerencsés egy kalap alá rángatni a Dreyfus-ügyet meg az iraki háborút, s hozzájuk – kimondatlanul – a szocializmus alatti író-szerepeket. A magyar írók – akárcsak kelet-európai társaik – egészen 1989-ig más, független szószóló híján némi joggal érezhették magukat mindenféle szószólónak . Zola és az iraki háborúhoz hozzászólók csak magukat képviselték. BE

7. Mi más, mi világ??? CZA

8. Valóban, a politikus, nemzetképviselő „vezérköltő” alakja végigvonul e két és fél évszázadon – de egy nagy cezúrát mégis kell ezen az időn belül húznunk. Ugyanis az a tény, hogy a kiegyezés után a magyar állam függetlensége a megelőzőkhöz képest elképzelhetetlen nagy lett, egybeesett a modern nemzeti-állami ideológia és ideológiai propaganda (manipuláció) kiépülésének gesztusával is (továbbá az irodalom tömeges iskolai oktatásának elterjedésével), aminek következtében a 19/20. század fordulójára az irodalom a propagandisztikus manipuláció egyik legfontosabb összetevőjévé lépett elő. Mindazon nagy irodalmi gesztusok, melyek születésükkor (pl. Kölcsey, Petőfi stb. esetében) „ellenzéki” „magánkezdemények” formájában működtek, államosított elvárások formájában erősödtek meg (gondoljunk csak pl. a millennium irodalmi apoteózisára, s arra a meghatározó szerepre, melyet Beöthy Zsolt „irodalmi kis-tükre” játszott, messze túlmutatván az irodalmi berkeken; vagy arra, hogy már az első világháború előtti politika ideológiai hátterét is írók biztosították, Rákosi Jenő vagy Herczeg Ferenc személyében), s a velük szemben való irodalmi fellépés ezért eminensen politikai ellenállás formáját kellett hogy magára öltse (ld. pl. Adynak vagy a Nyugat indulásának nagyon erősen átpolitizált vitáit!). MI

9. Mikroelemezni viszont sokféleképp lehet. Miután a recenzens – néhány helyeslő mondattól eltekintve – sajnos nem foglalkozik a kötettel magával, annak módszertani sajátosságaival még kevésbé, álljon itt egy testes széljegyzet Standeisky Éva kutatási programjáról. Már csak azért is, mert ha az alábbiakban van egy szemernyi igazság, Lengyel László némely végkövetkeztetése is meginoghat. Nem biztos ugyanis, hogy oly szilárd a talaj, melyről elrugaszkodik. Hogy szép-e ugrása, nos, ennek eldöntését átengedem társaimnak a szerkesztésben.

Félreértéseket kerülendő azonnal leszögezem: Standeisky kötetéből rengeteget tanultam, fejezeteit faltam, írójának szerénységét mindig is tiszteltem. Körültekintően (és nem kis fáradsággal) feltárt tényeinek jó része – úgy hiszem – már régóta tankönyv (Spenót)-érett, az empíriát nem cirkalmazza, a leírást nem terheli saját nagyratörő értelmezési kísérleteivel, és egy pillanatig sem büszkélkedik saját kutatási módszerével. Kicsire tör. Nem „esszézik”, sőt inkább közread, mint tanulmányt ír. Az olvasó meg vele halad, készséggel, mert nem kényszerítik. No de meddig jut el?

Én szeretnék messzire, jó darabig sikerül is, akkora bennem a detektívszenvedély: keveset tudok, és mindent tudni akarok Standeisky hőseiről, ő pedig nem fukarkodik az adatokkal. Távol álljon tőle, hogy félre akarna vezetni. Sőt, vezetni akar a legkevésbé. Legszívesebben levéltári felfedezéseibe avatja be az olvasót, szikár, majdhogynem poéngyilkos stílusban. Nem köszörüli a nyelvét, nem utálkozik (pedig mennyi alkalma lenne rá), és nem tüntet ki senkit rokonszenvével (igaz, erre alig akadna érdemes). Még mindig vele haladok. Egy idő után azonban motoszkálni kezd bennem valami hiányérzetféle. Észreveszem, hogy:

a szerző kizárólag „papírból” dolgozik, szemmel láthatóan csak a levéltári forrásokban bízik, mintha nem élne vagy néma lenne minden tanú, netán azok összes leszármazottja, barátja, munkatársa, horribile dictu, házvezetőnője és sofőrje. Mintha mondjuk, a reformkor irodalmi életét tanulmányozná a levéltár sötétjében. Vajon miért nem nyúl az oral history alkalmas szerszámaihoz (a naplókat és az ügynökjelentéseket most nem ide sorolom), miért gondolja, hogy a papír és annak tudós olvasója (esetleg megtámogatva más tudós olvasók művei által) elegendő bármely történeti rejtély megfejtéséhez, amikor félő, hogy többnyire még tisztességes rekonstruálásukhoz is kevés? (Példa – találomra sorolom –: kérdezzük Révai József kisebbik, Horváth Márton nagyobbik fiát, Heller Ágnest, a mozgóvilágosokat, éntőlem Agárdi Pétert vagy E. Fehér Pált is erről-arról, vagy ha már megkérdeztük/ték őket, idézzünk tőlük bátran, no persze, illő forráskritikával. Én nem félnék: ezek a források nem lesznek semmivel sem „maszatosabbak”, mint a legtöbb azok közül, melyeket Standeisky használ, és melyek legfőként abban különböznek ezektől, hogy korábban vetették őket papírra. S talán jobban megértenénk a Lukács–Révai–Horváth dinamikát vagy a hetvenes évek fiatal íróit…)

Hőseinek jelentős része író(nak mondja magát), művek garmadájával, Standeiskynél mindazonáltal e figurák s alkotásaik jobbára esztétikai minőség híján vannak. Az általa ábrázolt játék kétszereplős: az író mint olyan áll szemben a kommunista hatalommal (mely túlnyomónak mondható), s mindkettő vadul politizál. Jó író – rossz író? Nála bajosan számít, szereplőit a politika instrumentális igyekezete válogatja. Dehogy vagyok én irodalomtörténész! – hallom ki a szerző hangját a sorok közül –, politikatörténetet írok, na jó, az irodalompolitika történetét. Tiszteletreméltó önkorlátozás, bár ha literátor lennék, bizton háborognék ellene. Most inkább az zavar, talán nemcsak szakmai sovinizmusból, hogy a gazdaság- és társadalomtörténet még mellékes mellékkörülményként is alig jelenik meg a színen, ám a művészet irodalommal szorosabban határos régiói sem gyakran, a tudomány meg egyáltalán nem. Vajon miért hagyja ki a szerző az interdiszciplináris ziccereket? (Példa: Amikor a „rendpártiak” felülkerekedéséről ír az MSZMP-ben (320.), 1973/74-ben járunk, van előtte minden, Szolzsenyicin, Sik Endre, Jevtusenko, Dolmányos, egy kis prágai tavasz, csak épp az új gazdasági mechanizmus sehol. Talán igaz se volt…)

Módszertani minimalizmusát (nevezhetném konzervativizmusnak is) – reméltem én egészen a kötet végéig – feltehetően az magyarázza, hogy új „gúzsbakötési – gúzsbakötöttségi” típusokkal kísérletezik, melyek bevezetéséhez az empírikus anyagot sűrítenie kell, a szereplőket és stratégiáikat lecsupaszítania, hogy minél precízebb meghatározásokhoz jusson, még azt a kockázatot is vállalva, hogy más fogja hőseit felöltöztetni előbb-utóbb. Vártam a záró analízist. Nem jött el. Újraolvastam az előszót és a fejezetvégi összegzéseket. Egyetlen újsütetű fogalommal, annyi szent, nem találkoztam bennük, hacsak a címadó kölcsönmetaforákat (kígyóbőr, cipőfűző, apukám épít stb.) nem számítom. A szerző legtöbbször beéri a pártállami kategóriákkal (ha aktor, akkor népi író, polgári, úrifiú stb; ha stratégia, akkor hívő, behódoló, alkudozó, lojális ellenzéki stb.), fellengzősen szólva, kitart a szigorúan genetikus elemzés mellett. Miért? Nem baj, hogy imígyen tényfeltáró munkáját sem ő irányítja mindig? Kitűnően különbözteti meg mondjuk a kultúrpápa, a középfunkci és a besúgó véleményét, de általában arról s úgy ír, amiről és ahogyan olvas. (Példa: megtudjuk, s jó hogy megtudjuk, hogy Aczél Tamás Sztálin-díjból vásárolt autóján disszidált (148.), és azt is, hogy Erdélyi József túlsúlyos kisgyerek volt, s Svarcra, a helybéli zsidóra hasonlított (336.), de az „Írószövetség és pártszervezete” című alfejezet öt és fél oldala sem elég arra, hogy értesüljön az olvasó, kik is voltak a szövetség párttitkárai a hatvanas években (290–295.). )

Standeisky majdnem kizárólag magyar és szovjet forrásokat használ, nyugati irodalmat nem idéz (a Heller–Nyekrics könyvet nem tekintem annak), ami persze nem annyira a magyar politikatörténet értelmezésében hátráltatja az olvasót. Hanem a szovjetében, mely történetet – szerencsére nem mindig – fontos független változóként kezel. Pedig a zsdanovscsinától egészen az 1968 utáni merevedésig majd pangásig volna mit átvenni/bírálni a (poszt)szovjetológia kultúrtörténeti elemzéseiből. (Példa: ha tegyük fel, a Zsdanov körüli herce-hurcát sebesen változó felállású frakciók szimbolikus politizálással jócskán megterhelt, nehezen megfejthető, kicsinyes küzdelmének fogná fel (lásd a késő-sztálinizmus irodalmát McCagg 1978-as Stalin Embattledjétől, vérünk, Rittersporn Gábor 1991-es Stalinist Simplifications-én át egészen a brit–orosz páros, Gorlickij és Hlevnyuk 2004-es Cold Peace-éig), akkor valószínűleg természetesnek venné a magyar rögtönzéseket, sötétben tapogatózásokat, zavarosban halászásokat (Mondják már végre meg, ki a főnök! Most népiség van vagy már nemzetköziség!? ), s nem indítana egy periodizálást ezzel a félmondattal: „1945 és 1949 között Moszkva viszonylag lazán tartotta a gyeplőt …” (146.).)

Tévedés ne essék, a szerző joga az önkorlátozáshoz számos esetben nehezen vitatható. Egy dokumentarista igényű kötetben vidáman megteheti, hogy 1986-ban írott cikke módszertanilag makacsul ne különbözzék a 2004-estől. Hogy ne íveljen. Hogy kötet maradjon, ami már rég könyv lehetne. Mi több, azt is megengedheti, példátlan nagylelkűséggel, hogy mások ékeskedjenek majd tollaival. Hogy lábjegyzet legyen ott, ahol a címoldalon is pompázhatna. Öngúzs (pardon). Nem lehetne most egy ideig kerülni a levéltárat? KJM

10. Nem egészen világos, hogyan, mivel, milyen eszközökkel tanította meg a harmincas évek Magyarországa erre a móresre a hatalmat? Azt sem értem, vajon a korabeli Magyarországon a hatalom a társadalom „szélesebb köreihez” miért éppen a „népi írókon” keresztül juthatott el? Miért nem a polgári irodalmat vagy a szociális kérdésekben nem kevésbé élesen állást foglaló szociáldemokrata irodalmat? Nem egyszerűen arról van szó, hogy az egyre radikálisabban jobboldali, fasizálódó hatalom növekvő ideológiai ráfordításához ideológiatermelő „szerves értelmiséget” keresett és talált bennük? Túl ezen, a magyar írástudó súlyát (politikai tőkéjét) és persze öntudatát e korszakban is még legalább két tényező növelte meg: az elmaradottság, a fennálló hatalom nem-polgári, nem- jogállami, nem-parlamentáris jellege (ideokratikus hatalom, rendi-korporatív állam, kasztos társadalmi szerkezet, egyházzal összenőtt állam) és a parlamentáris demokrácia, a valódi sajtószabadság hiánya. Apróságok ezek tán, de a tárgy szempontjából mégsem elhanyagolhatóak. SZÁ

11. Annak megértéséhez, hogy ez a kettős kötődés és kettős viszonyulás milyen „természetes” lehetett, érdemes elolvasni Illyés feljegyzését: íme, a harmincas évek végén az ellenzéki író zavartalanul vacsorázik a miniszterekkel, miközben nem ütközik meg azon, hogy a rendőri zaklatást is el kell szenvednie…. „Barátaim megjegyezték kifogástalan jó modorom; mondják, udvarias mosolyomról és kitérő simaságomról vagyok ismeretes közöttük… Meglepődnek, mikor e tökéletes előzékenység mögül egyszerre egy sötét tekintetű béreslegény eszmevilága, kegyetlen szándéka villan elő… Az természetesen más fogadtatásban részesül. Általában egész hazám részéről kétféle bánásmódot tapasztalhatok. Néha egyidőben oly ellentéteset, hogy mosolyognom kell rajta egységesen szívem mélyéig. Egy miniszter vacsorájáról hazajövet házkutatás várt.” In: Uő: Magyarok, Nyugat kiad. é. n. 467. MI

12. Márai nem baloldali! Világos, hogy viszonyfogalomként is fel lehet fogni a kifejezést, s az akkori hatalom csököttebbjei vagy a széljobb számára az egykoron Kafkát magyarító (aminek Kafka nem örült), a háborúsdiért sosem kifejezetten lelkesedő Márai maga a destrukció és a szalonbolsevizmus. És persze Lillafüreden is megkapja (Mécs Lászlótól, l. Standeisky, 47.), hogy a kommün alatt, illetve közvetlenül utána stb. Ám valójában Márai nem baloldali – ilyesmit Standeisky remek tanulmánya sem állít róla, no meg Márai sem magáról –, tán soha nem is volt az, s baloldaliságáról beszélni igen jellemző magyar és k-európai félreértés! Errefelé valamiért mindenkit egyre inkább baloldalinak szokás tekinteni (mióta? nem tudnám megmondani, de mondjuk ’90-ben még biztosan nem így volt), aki nyíltan és kertelés nélkül józan, megveti az antiszemitizmust, és meleg szavakkal szól Nyugat-Európa bizonyos civilizatorikus vívmányairól, mint amilyen pl. a hatalommegosztáson és széles körű szabadságjogokon alapuló modern parlamentáris demokrácia. Dehát ez még (v. már) nem baloldaliság (arról nem is szólva, hogy ki mindenki van az ilyen-olyan oldalakon)! CZA

13. Már hogy lett volna szabad? Mikor és hol állt szóba ez a hatalom a kommunista, a szociáldemokrata írókkal, még ha nem voltak is zsidó származásúak? Mikor, melyik politikus kereste, mondjuk Kassák társaságát? A „nemzettest” rendies fölfogása, amely a 19. században a parasztságot zárta ki a politikai nemzetből, a restaurált úri társadalomban a modernizált – rasszista alapra helyezett rendi nemzetfelfogás jegyében a zsidó származásúakat zárta ki belőle. De egyszersmind kizárt a politikai nemzetből minden demokratát, mindenkit, aki számára a nemzet nem a rendi vagy faji nemzettel volt azonos, hanem a polgári nemzettel, ami maga a szuverenitáshoz jutott nép, az egyenjogú és szabad állampolgárok politikai közössége. SZÁ

14. Nem csak a zsidók maradtak képviselet nélkül (s ez sajnos nem csupán a lillafüredi tanácskozásra, hanem az egész Horthy-Magyarországra vonatkozik), hanem az ún. magyar nép, a hárommillió koldus is. LL alább Móricz hiánya kapcsán említi ezt. Bizony, a Horthy-Magyarország osztálytársadalom volt, s vezető rétege nemcsak a zsidókat , hanem a népet is megvetette és pusztulásba vitte. BE.

15. Nem, LL téved; nem volt szabad. A korszak végső perspektívájából, a Shoah felől tekintve valóban mindenekelőtt zsidónak nem volt szabad születni – de azért ugyebár, miként erre BE utal: arculcsapás, pusztai, 30–35 éves koráig (s itt most mindegy, hogy Illyés nem úgy volt ennek a szenvedéstörténetnek a részese, miként sugallja). A kortársak közül pedig még egy Jászi vagy egy Bibó, illetve Cs. Szabó, Márai, Radnóti, Sárközy, Szerb sem ismerték előre a végső perspektívát, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy végtelenül tisztességes, sőt „érintett” írók és gondolkodók nem ebben a fogalmi készletben és egészen más problémahalmazban gondolkodtak, mint LL. Vagyis nemcsak a „kereteknek ez a magabiztos meghatározása és engedelmes elfogadása” zárta össze az akkori hatalmat és az írókat, és akiket nem zárt össze, azok sem feltétlenül azt látták, amit LL.

Konkrétice Lillafüred: ott komcsinak sem volt tanácsos lenni, s még a szocdemeket sem hívták meg (Kassák, Nagy Lajos stb. kigolyózásáról l. Standeisky, 20.! A „szimpatizánsságot” persze elnézték, moszkvai írókongresszusra is el lehetett látogatni, no meg felbukkant Darvas (akit a hatalom nem „illegálisként” hív meg – ezt Darvas ui. a Parasztpárt ’49-es felmorzsolásáig nem veri nagydobra –, hanem „baloldali népiként”). CZA

16. Óh, az írók szent szolidaritása! Emlékezzünk csak, hogyan is viszonyultak folyóiratok, szerkesztők, szövetségek, s persze sokan maguk az írók, személyükben, az 1970-es évek vége óta a rendszerváltásig érvényesített csendes cenzúrázási listákhoz! Hány olyan esetre emlékezhetünk, mikor maga a betiltott (mondjuk inkább így: kitiltott?) szerző volt kénytelen szemrehányásokat elviselni, csupán azért, mert megzavarta társainak kompromisszumos nyugalmát! Vagy hogy egy mégis nagy port felvert esetre hivatkozzunk: mikor a Mozgó Világot betiltották, az írótársadalomnak mekkora része volt aktívan szolidáris? (E korszaknak listáival és botrányaival kapcsolatos hivatalos és nem-hivatalos megnyilatkozásai igen szép csokorban olvashatók a szintén betiltott Tiszatáj volt főszerkesztőjének feljegyzés-gyűjteményében: (Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztő értekezletek történetéből 1975–1986. Tiszatáj könyvek, Szeged, 2004. 363 l. 2250 Ft.) MI.

17. Kiábrándult viselkedés, amely abból indul ki, hogy itt úgyse lesz jobb. Szolidaritást nélkülöző viselkedés, amely abból indul ki, hogy mi vagyunk a jobbak, az igazibbak, és képes megfeledkezni arról, hogy a „kevésbé jó”-ság vagy a „kevésbé igazi”-ság nem bűn, főképpen nem halálos bűn. Cinikus viselkedés, amely abból indul ki, hogy ha a hatalommal parolázom, akkor több esélyem van megúszni a megúszandókat, mint annak, aki nem parolázhat, és közben nem nagyon nézzük, milyen is az a hatalom. Nagyon nem rokonszenves viselkedés, bármiből induljon is ki. Még szerencse, hogy akad egy-két (egy?) destruktív alak, mint Móricz Zsigmond. BA

18. Nem meglepetés, mert természetesen jócskán találkozhatunk más írókkal. Standeisky könyvének egyik legfőbb és masszívan alátámasztott gondolata, hogy majdnem ugyanaz a sajnálatos viszonyrendszer – vagy valami igen hasonló – leképeződhet kooptált vagy egészében új írószereplőkkel. CZA

19. De ez a nemzedék először is nem ugyanaz a nemzedék, mint Camus, Sartre egy generációval idősebb nemzedéke, másodszor pedig – a feltörekvő elsőgenerációs fiatal értelmiségiek minden vadságával együtt – túlzás, hogy bármikor bárkit hajlandó lett volna a szocializmus eszméi nevében vállára emelni vagy sárba tiporni. Arról nem is beszélve, hogy ennek a nemzedék az antifeudalizmusa, antiklerikalizmusa történelmileg enyhén szólva jogos volt, évszázadok jogfosztottsága tört föl benne. Más kérdés, hogyan manipulálta ezt a kommunista párt. De amikor 1956-ban döntően ugyanez a nemzedék szállt szembe az újabb jogfosztással, a Rákosi-diktatúrával, akkor – talán nem véletlenül – nem 1945 vagy 1941 elé, hanem 1945–47-hez akart visszatérni. SZÁ

20. Ahány név, annyi tévedés. A Hamu és gyémánt az egyik legaljasabb, már rég olvashatatlanná silányodott lengyel könyv, amit valaha is írtak. Borowski a lágerirodalom klasszikusa, akinek azonban 1945 utáni önreflexiója kimerült az öngyilkosságban. Az Argentinában csücsülő Gombrowicznak semmi köze nem volt az egészhez. A rabul ejtett értelem 1953-ban jelent meg (angolul is), és nem zárt le semmit, ellenkezőleg: az első könyv volt, amelyik felnyitotta – vagy inkább felnyithatta volna – a Nyugat szemét. Öngyilkosságról azonban szó sem volt benne. BE

21. Végtelenül igazságtalan a magyar írókkal szemben. Annál alaposabb és becsületesebb helyzetfelmérést, mint amit Bibó adott, senkitől nem ismerek. BE

22. Mármint a kommunista íróké. Olyanoké, mint Paul Éluard vagy Louis Aragon. SZÁ

23. A művek elmaradásának egyik döntő oka az lehetett, hogy az 1949-es államosítástól kezdve csak állami, tehát cenzúrázott könyvkiadás létezett. (Ennek mechanizmusát pompásan írja le Bart István Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban című 2002-ben megjelent alapkönyvében, amelyet nem ártott volna Standeiskynek is utólag figyelembe vennie.) Verset még csak ír az asztalfiókjának az ember – számos nagy vers született is a legnagyobb sötétség idején, elég csak Pilinszky 1950-es Apokrifjét említenem, (nagy)prózát azonban már aligha. BE

24. Bár volt személyi kontinuitás, de ennél sokkal fontosabb a konstelláció folyamatossága. L. az előző megjegyzésemet. CZA

25. Beh jó volna egy részletes, alapos történeti-szociológiai vizsgálatot olvasni arról: mennyi tényleges kiváltságot és juttatást (no meg persze tiszta jövedelmet) jelentett is a szocializmusban elismert írónak lenni. Azt hiszem, igencsak meg fogunk majd lepődni, ha az adatok a napvilágra jönnek – hisz csak amennyit eddig tudhatunk, igen nagy kiváltsághalmaz! MI

26. Hát bizony, ember legyen a talpán, aki pironkodás nélkül végig tudja olvasni Némethnek Az utazás című „vígjátékát” (1961), melyben a szerző állítólag a szovjet útjára kapott reflexiókat gondolta újra… Hova lett eddigre az a radikális gondolkodásmód, mely a csak pár éve megírt Galileiben oly mélyen végigjárta az értelmiség és hatalom dilemmáit (akár mind a két szélsőséges lehetőség oldaláról is végignézve a kérdést!)? S hogy süvít ebből a darabból a „békés egymás mellett élés” nagy szocialista ideológiája… MI

27. S mennyire érdekes, hogy Illyés kompromisszumát még az a kritikus is történelemformáló erővé stilizálta át, aki pedig ebben az időben éppen ellenzékinek vélte magát: „Még abban is volt valami jelképesen sokatmondó és megnyugtató, hogy a költőfejedelem és a politikai hierarchia csúcsán álló államférfi közvetlenül átellenben laktak egymással…” (NB. Illyés és Kádár valóban utcaszomszédai voltak egymásnak). L.: Alexa Károly: A költő – ha magyar. Kritika, 1988/1. 30. MI

28. Illusztrációként érdemes elképzelni, ahogy az író és a politikusok együttesen próbálják valamilyen nagyon-nagyon nagy bajból kiráncigálni egymást (most épp a Béres-cseppek botrányából): „Nem tudtam aludni, hánytam is közben. Jól megéreztem: mi fog történni. Reggel felé írtam egy levélvázlatot Dobozynak, hogy kilépek az Írószövetségből, mert a Béres-ügyről csak éppen nekem nem szabad írni. – Mindent elrendeztem magamban, tudván, hogy ez a lépés milyen következményekkel jár. Sírtam kicsit, majd 7 körül elaludtam. Szóltak az ébresztőórák 9-kor. Telefonáltam: megjöttek-e a levonatok? Igen. Jován telefonja: baj van. Taxival be. Hívjam A-t. Pozsgayt hívom, minisztertanácsi ülés. Mondom, súgják a fülébe: fontos ügyben keresem. Kihívják, várja telefonom egy szobában. Mondom: kilépek az Írószövetségből, az írás megjelenik szoc. Országban. Õ: hol beszélhetnénk? Én: nem akarok beszélni. Õ: gyere a Parlamentbe! Én: nem megyek, nem az enyém. Olyasmit mondott, hogy az enyém is, és kocsit küldenek. Hol laknak ezek az urak? Kérdem a sofőrt? Majd vezetem, mondja. A. szobája, ugrálnak, mint az ijedt békák, s halványak. 2 óra fecsegés, közben eltemetem az arcom, térjünk a tárgyra, sokszor mondom, de csak fecsegés. Nem is hallom, mert csak magamra koncentrálok. Végül A.: a Min. Tanács döntést hozott: szabad az útja a Béres-szernek. Kétféle megfogalmazás, mindkettő suta-buta. Kemény föltételeim. Majd másutt megírom. Kósa kesereg. A többiek is. De nagy dolog, mégis, amit elértünk. Csak nem kell hinni nekik!” In: Krónika-töredék. Nagy László naplója (1975. febr. 14. – 1978. jan. 29.) S. a. r. Görömbei András. Helikon Kiadó, 1994. 359–360. (1977. jan. 27. csütörtök). MI

29. Azért a fogantatást nem merném ilyen egyenlőségbe foglalni. Kell egy olyan politikai rendszer, amely természetesnek tekinti az erőteljes cenzúrát, és ennek nyomán választódnak ki a szereplők. Ha puhább a diktatúra, akkor valóban több körülményeskedéssel, oda-vissza folyik a huzavona, de a kezdőrúgás (bármely testrészt érjen is) a hatalomé. Képzeljük el a cornwalli, devoni, dorseti és somerseti írók közösségét (akik a nem létező Brit Írószövetség nem létező Délnyugat-angol Csoportjának tagjai), amint támogatásért, befolyásért, több/jobb publikálási lehetőségért kilincselnek a Munkáspárt (Konzervatív Párt, Liberális Demokrata Párt) exeteri (plymouthi) irodájában. Azt hiszem, ezt még elképzelni is csak burleszkként vagy az Egyesült Népkirályság bevezetése utáni időkre lehetséges. BA

30. Itt lehet, sajnos, nyakon csípni Aczél György ügyességét, sőt tehetségét. Mert amikor azt mondta (nem szó szerint idézem, mégis pontosan), hogy a pártnak egyúttal önnön ellenzékét is meg kell testesítenie, akkor persze a markunkba röhögtünk; Standeisky azonban jól látja és láttatja, hogy ez a fából vaskarika a gyakorlatban is megszületett, ezt hívja – találóan – lojális ellenzékinek. „De szép idők voltak! Hála az Égnek, hogy elmúltak!” – írá dr. Jókai Mór Az új földesúr Utóhangjában. Csatlakozom. BA

31. Ennek a problémának a szempontjából kellene talán majd a történészeknek értelmezni és újraértelmezni azt a nagy mondást, melyet a legenda szerint Csoóri Sándor ejtett ki a száján, mikor az 1986-os írószövetségi közgyűlésen a hivatalos jelölteknek hatalmas százalékát kiszavazták a vezetőségből: „Túlgyőztük magunkat! MI

32. Azt hiszem, irodalomtörténetileg nagyon ritka, ez esetben mégis igen jellemző körülmény, hogy nálunk ez a generációváltás (1960-as évek vége), mely a politikai szocializáció, a hatalomban való részvétel, az egyéni karriercsinálás szempontjából radikális elkülönböződést hozott létre, együtt járt az irodalmi paradigmák teljes körű átalakulásával is, s a politikaihoz való viszony átalakulása az irodalmiságnak (mind a lírának, mind a prózának) is egészen meglepő új virágzását tudta magával hozni! MI