___Recenziók a könyvről___Vissza
Rainer M. János
A „hatvanas évek” Magyarországon.
(Politika)történeti közelítések
Recenziók

Lengyel László
A hosszú hatvanas évek


Remek könyvet adott ki az 56-os Intézet a hatvanas évek Magyarországáról, Rainer M. János szerkesztésében. Invenció, levéltári szorgalom, csapatmunka - olvasói élvezet. A Moszkva és Washington közötti hidegháborús szorításban, a berlini, a kubai és a vietnami sötét fellegek alatt, az 1956-os kádári Magyarország lassan kapaszkodik fölfelé a megtorlás véres és a konszolidáció porosan szürke lépcsőin. A "hosszú hatvanas évek", a szovjet modellről való leválás kezdete. Ekkor áll be a magyar modell - máig tartó? - sajátos ciklusa, dinamikus rángása: megmerevedés-válság-korrekció-reform-rekorrekció/megmerevedés. A szovjet típusú lassú ciklus és a magyar dinamikus ciklus együttélése, ütközése adja a politikai, a gazdasági és a kulturális mozgás alapütemét. A hruscsovi gyorsítás - a szuezi és a kubai atompróbák, az utolérni és elhagyni gazdasági nagy kalandja - bukása és a hosszú, brezsnyevi-andropovi-csernyenkói pangás a kísérője a Fehér-Nyers-Aczél hatvanas éveknek, majd a "rövid hetvenes éveknek", és a "hosszú nyolcvanasoknak". A könyv arról szól, hogy miért nem sikerült a szovjeteknek és magyar szövetségeseiknek teljesen visszacsukni a hatvanas években kinyitott nyugati és a múltba vezető kapukat.

Baráth Magdolna kiválóan megírja a szovjet-magyar kapcsolatok fordulatait, a birodalmi elefánt sesztyigyeszjatyijét (hatvanas éveit), és a kisállami magyar hatvanasait. Hogyan döndül az elefánt egy-egy lépte visszafelé, távolodóan a hídon, s neszez a kisegér tőle válva, a túlsó part felé. Szabó Csaba írása a magyar-vatikáni viszony rendezéséről igazi meglepetés: három világhálózat pókjainak - az amerikai, a szovjet és a vatikáni - kölcsönös tapogatózása Magyarországon keresztül. A Vatikán rajtunk át szőtte újra világhálóját a szocialista országokban, a szovjetek pedig magyarokat küldtek be letapogatni a vatikáni működést. Legközelebb bizonyosan megszületik majd egy tanulmány a harmadik pillérről, a (nyugat)német-magyar kiegyezésről, az Ostpolitik (keleti politika) jelentőségéről. Magyarország nem általában a Nyugat, hanem az NSZK és Ausztria felé nyitott, és a Brandt-Kreisky politikák azon voltak, ne legyen módja Magyarországnak, s háta mögül a Szovjetuniónak becsuknia a nagyobb és a kisebb kaput.

Talán más hangsúlyokkal írtam volna a gazdasági reformról és az életforma módosulásáról - más az ízlésünk. A hatvanas évek története, mint minden történet, nem egy igaz, hanem ezer lehetséges történet. Valószínűleg itt hiányzik leginkább az összehasonlítás a jugoszláv, a csehszlovák, a lengyel vagy a román történetekkel. Vajon a magyar dinamikus rángású ciklus milyen viszonyban volt a jugoszlávval és a csehszlovákkal, a lengyellel és a románnal, a magyar életformaváltás mit ér a vajdaságihoz és a dalmáciaihoz, az erdélyihez és a morvához képest? A reformokról gondolkodók kis nemzetközi családja hogyan talált egymásra, szakadt el egymástól a hatvanas években? Hol vagyunk már attól, hogy Nyers Rezső Belgrádban magyar-jugoszláv-csehszlovák együttműködést javasol a gyanakvó jugoszlávoknak? Mit ér a reform, ha magyar?

Standeisky Éva - a kő, amelyre az 56-os Intézet egyháza épül - az aczéli "békemű"-ről és annak bomlásáról ad közre megkerülhetetlen tanulmányt. Felfogása szerint az engedékenység-keménység rövid ciklusai, a válságkezelés állandósulása a hetvenes évek elejére felbomlasztotta a hatvanas években kialakított konszolidációs békeművet. Példa példára következik, hogyan pusztul le, öregszik és hal el Aczél békeépítménye. Paradox módon, mire Aczél megbukik az ellenreformerekkel folytatott harcban, műve már romokban hever. A következő tanulmánykötetre vár, hogy miként sikerült mégis a bomlás folyamatát meghosszabbítani egy évtizeddel, s megőrizni a túlélt intézményeket.

Horváth Sándor Huligánok, jampecok, galerik című írása talán a legszórakoztatóbb a kötetben. Itt találkoznak a brit munkásfiúk és az orosz sztyiljagik, a francia blousons noirs srácok és a magyar galerisek. Otthon vagyunk a világban. Liverpool és Woodstock napja ragyog, a Szabad Európa recseg, ülünk a Nagyfa alatt vagy sétálunk a Penny Lane-en. Krakkóba vagy a Balcsira stoppolunk, mindig tavasz van. Az írás szembesíti egymással a hivatalosságot és e megfoghatatlan, időtlen, más nyelvű világot - tömény irónia.

"Ne feledjék, hogy a legjobb királyok ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodtak, mint a legrosszabbak! A rendszer bűnei sokkal nagyobb súllyal estek latba azon emberek erényeinél, akik működtették!" - írja Tocqueville az ancien régime-ről. A hatvanas évek megmutatja az erényesek kínlódását és próbálkozásait, s a rendszer korlátait. Csak az 56-os Intézet kiegyensúlyozott és megalapozott szemléletével van értelme e korszakot szemlélni: élvezni és kínban nevetni.

Népszabadság, 2004. június 22.



2004. június 25. Kossuth Rádió
14.04-14.59: Péntek kávéház


Műsorvezető: Szente László
Szerkesztő: Szénási Sándor
Vendég: Rainer M. János történész

http://real1.radio.hu/kossuth/2004/06/25/2004-06-25-k14.ram

A műsor a Kossuth Rádió által közzétett részletben 4'20"-nél kezdődik.


VARGA PÉTER
Kiskapus diktatúra


Ketten egy új könyvről - "Hatvanas évek" Magyarországon. Tanulmányok. Szerkesztette: Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest, 2004. 509 oldal, 5000 Ft

A "hatvanas évek" emlékezete. Az oral history archívum gyűjteményéből. Válogatta és összeállította: Molnár Adrienne. 1956-os Intézet, Budapest, 2004. 234 oldal, 2500 Ft

"Elrohant velünk az élet, / Álmodtunk, mert volt miről / Ó, azok a hatvanas évek / Nem tehetnek semmiről!" - dalolta Földes László, alias Hobo 1986-ban, a "fordított 68-as" évben, amikor A nagy generáció című film is elkészült. A hatvanas éveknek egyszerre nosztalgikus és ironikus ábrázolása lehetséges volt már ekkor, a szisztematikus történeti kutatás azonban nem. Az 1956-os Intézet két kiadványa - a Rainer M. János szerkesztette tanulmánykötet és a Molnár Adrienne válogatásában közreadott interjúk - bevallottan a korszak feltárásának kezdetét jelentik csak. Mindkét könyv bőséges jegyzetapparátussal és szakirodalmi tájékoztatóval jelent meg, kár, hogy az interjúkötet névmutatójából kimaradt: Straub F. Brunó államfő (az Elnöki Tanács elnöke) is volt.
Nem véletlenül idézőjeles a cím - már a periodizáció is gondot jelent. A 16 tanulmány a "hatvanas éveket" Magyarországon 1956 és 1973 közé teszi, vagyis a Kádár-korszak első felére, kezdetén a forradalom leverésével, végpontján a gazdasági reformok lefékezésével, a filozófusperrel, az eladósodás felgyorsulásával. Jobb híján a "hosszú hatvanas évekről" szól mindkét kiadvány, tematikus fejezetekre bontva. A viszonyítási alap szükségszerűen a Rákosi-korszak, a - mondjuk így, "rövid ötvenes évek" - a tanulmányok írói, és az "oral history" emlékezői számára egyaránt. Bár a szerzők és az emlékezők a különbségeket emelik ki, a kontinuitás legalább ilyen erős - elég csak elolvasni az interjúkötet végén lévő életrajzokat, vagy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás kapcsán Rainer M. János megállapítását az egyszemélyes döntéshozatalról. (Grósz Károly még 1985-ben is kijelenthette: "Mi csináltuk az ötvenes éveket, itt vagyunk!")
Az 1956 előtti és utáni korszakot Rainer M. János bevezető tanulmánya következetesen párhuzamba állítja: a megtorlás és restauráció az 1947-49 közötti hatalomátvételnek, a tsz-szervezés az ötvenes évek hasonló kísérletének, a felemás gazdasági reform pedig a Nagy Imre-kormány "Új szakasz" politikájának sajátos ismétléseként is felfogható. "Nem rés, hanem erős bástya" helyett egyre szélesedő rés támadt, amelyet már lehetetlen volt betömködni. Bár a tanulmányok szerzői az előszó szerint témájukat "nem a végkifejlet perspektívájából" vizsgálták, mégis kiolvasható belőlük az, hogy a politikai akarattal szemben a meginduló változások visszafordíthatatlannak bizonyultak.
Az egyes tanulmányok sajátosan kiegészítik egymást, és az interjúkötet szövegei ezekkel párhuzamosan olvashatók. Rainer M. János a kádári politika egyik legfontosabb újítását a rendszer nyugati imázsának javításában látja - az oral history válogatás egyik fejezete éppen az Országimázs címet kapta. Ehhez az új képhez tartozott a Vatikán engedményeket tevő keleti politikája, amely szinte mindenben engedett Kádáréknak, és "megfeledkezett" a normális viszony kedvéért a papok elleni perekről, a hetvenes évekig tartó letartóztatásokról. Szabó Csaba Magyarország és a Vatikán című írásával egy fejezetben olvasható a szovjet-magyar kapcsolatokat áttekintő Baráth Magdolna-tanulmány, amely részletesen dokumentálja az 1956 és 1970 közötti tárgyalásokat, ugyanakkor önmagának is ellentmond egy igen lényeges ponton: egyrészt kijelenti, hogy az ötvenes évekre jellemző direkt szovjet beavatkozásra, amely a magyar belpolitikában változást idézett elő, e korszakban már nem került sor, mégis azzal zárja írását, hogy Kádár csak a magyar gazdasági reform legkövetkezetesebb híveinek feláldozásával maradhatott a helyén.
"Kezdtük kinyitni a kapukat" - mondja büszkén az 1956 utáni vezetőgárda egyik képviselője az interjúkötetben. A kapuk azonban nem mindenkinek, és nem egyszerre nyíltak ki: az 1971-ig börtönben lévő Pákh Tibor késői szabadulása után is intranzigens módon szemben állt a rendszerrel - mások újra kezdték építeni életüket, de 56-os múltjuk a rendszerváltásig felhozható volt ellenük -, Földvári Rudolf esetében elég volt Mező Imréné látogatása, és munkahelyén az özvegy akarata érvényesült: a rendszerhez alkalmazkodó, nem politizáló volt "ellenforradalmár" karrierje kettétört.
A "kapunyitás" kényszerű engedmények sorozatához vezetett, amelyek felülről adagoltak, ezért elvileg visszavonhatóak voltak. Varga Zsuzsanna tanulmánya szerint a gazdasági reform több lépését előzetesen "kipróbálták" a mezőgazdaságban, de a bevezetéshez eleve illúziók fűződtek: a szabályozók mindenhatóságába vetett hit, és az áttörhetetlen dogmák, így a teljes foglalkoztatásé. Germuska Pál vizsgálódásaiból viszont éppen az derül ki, hogy a hadiiparban sem tudták fenntartani a tervutasításos modellt, oda is "begyűrűztek" a felemás piacosítás következményei. Péteri György és Tischler János egy-egy, akkoriban nagy visszhangot kiváltó "gazdasági bűnügy" politikai hátterét vizsgálva jut ellentétes következtetésre: előbbi szerint az ötvenes évekre jellemző leszámolásokat a jóval enyhébb következményekkel járó gazdasági botrányok váltották fel a hatvanas évektől, utóbbi viszont a koncepciós eljárások mechanizmusának továbbélését is látja Onódy Lajos perében.
Sajátosan "vitatkoznak" egymással az oral history gyűjteményéből válogatott interjúrészletek, mivel alul és felül lévők, egykori foglyok és az őket börtönbe juttató politikusok egyaránt megszólalnak - miközben néhány 56-os visszaküzdötte magát az elitbe. A lent és fent egyensúlya a gazdasági reformot bemutató fejezetben bomlik meg, ahol kizárólag egykori vezetőkkel készült interjúk olvashatóak. Két címszó - a Kalmár Melindánál szereplő "optimalizálás" és Standeisky Évánál a "bomlás" - általánosan érvényes: optimális üzemméret és szabványosított falusi kockaház, nagyvárosi panellakás, (rendőrileg) kezelhető ifjúsági szubkultúrák, és felülről ellenőrzött "szocialista tömegkultúra" - mindez a Nyugatra is jellemző technokratikus illúziókat, a tervezhető jövő hitét jelentette, miközben felbomlasztotta a rendszer koherenciáját.
Ellentmondásos kor - párbeszéd pártbeszéd helyett: áll az évtized filmjeit bemutató írásban. De az itt elemzett Húsz óra a "Párt"-nak nagyon is megfelelően interpretálta a közelmúltat. A kor, amely a háromévenkénti útlevél engedményével (már akinek) kisablakot nyitott Európára...


Élet és Irodalom, 2004. szeptember 3.


Kő András - Nagy J. Lambert
Mindarról, ami tabu volt a hatvanas években

A hazai reformfolyamatot Kádár a csehszlovákiai intervencióban való részvétellel véglegesen lezárta

A hatvanas évek magyarországi eseményeinek modern történettudományi eszközökkel való vizsgálatára eleddig senki nem vállalkozott. A téma napirenden volt, sokan és sokszor kapaszkodtak bele, érintették tanulmányaikban, cikkeikben, de elemző kutatómunkát nem végeztek. Most itt egy könyv, amely a Széchenyi-tervben elnyert támogatásnak köszönhetően azt tűzte ki célul, hogy a vizsgálatok kezdeti szakaszában felmérést készítsen a korszak problémáiról, olyan időszakban, amikor már folyik ugyan történeti kutatás, de a hatvanas évekről szóló ítéletek még nem szilárdultak meg. Az úttörő vállalkozásként definiálható könyv szerkesztőjével, Rainer M. János történésszel, az ’56-os Intézet főigazgatójával szándékaikról, elképzeléseik megvalósulásáról beszélgettünk.

– Milyen szerkesztői elvek érvényesültek a tanulmányok összeállításakor?
– A szerkesztői elvek a kutatás súlypontjaiból adódtak. Ezek kiválasztása határozta meg a munkánkat. De mindjárt be kell vallani, hogy nem sikerült mindegyik problémát megfelelően érinteni, ami aztán aránytalanságokhoz vezetett. A hatvanas évekről még nagyon sok szó esik majd Magyarországon, a most megjelent könyv zárójelentés bibliográfiával, hivatkozásokkal, egy pillanatnyi állapotot tükröz. Az egyik alapkérdés az volt, mi történt ebben az időben körülöttünk, a világban. Hogyan alakult a szovjet– magyar viszony, továbbá kapcsolatunk a Vatikánnal stb.
– Baráth Magdolna, akit történészi körökben „egyszemélyes műhelyként” emlegetnek, a magyar–szovjet viszony kapcsán egy helyütt azt írja, hogy 1956 novemberében és decemberében a szovjetek „úgy viselkedtek, mint az ország igazi urai”.
– A legtöbb szerző a kötetben az ötvenes évek második felétől indítja vizsgálódását (legtöbben 1956-tól), és az egységesen, irányadóan sohasem definiált Kádár-rendszer már kialakult, „üzemszerű” működésének időszakában zárja. De ha már Baráth Magdolnát hozták szóba, akit örömömre sikerült megnyerni az ügynek, ő sokszor egy olyan sugárnyalábon hatol be a levéltárak rejtelmeibe, ami mások számára elérhetetlen. Így kell olvasni a mondatait, ha a magyar hiteligényről ír, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról, arról, hogy Kádár bizalmat kapott: Rákosi nem térhet viszsza a hatalomba, vagy Kádárnak a Hruscsovhoz fűződő kapcsolatáról, illetve 1967-ben, a valutaalapba való belépéskor az első komolyabb magyar–szovjet konfliktusról. A második probléma: a „nagy” politika története. Helyesebbnek láttam, ha a politika bizonyos részterületeit vizsgáljuk, és esettanulmányokat végzünk, mert ezek sokkal jobban rávilágítanak a szóban forgó időszak karakterére, tehát a Kádár-rendszer hatalmi mechanizmusának természetrajzára, mint a didaktikus magyarázatok. Ilyen például az Onódy- vagy a Megév-ügy.
– Az Onódy-üggyel kapcsolatban nagyon sok mítosz és legenda látott napvilágot, és végre hiteles képet kapunk arról, mi történt valójában. Azt is mondhatjuk, hogy Tischler János tanulmánya már-már a krimi fogalmát súrolja, és tökéletes képet ad arról, mi zajlott a 60-as évek Magyarországán.
– A korszakra jellemző pesti vicc ez esetben is megszületett. Miután Brezsnyev 1965-ben Kádár meghívására Magyarországon vadászott, rögtön elterjedt, a szovjet pártvezető azért jött ide, hogy tisztázza magát, nem érintett az Onódy-ügyben... A harmadik kérdéskör így fogalmazható meg: mi történt a magyar társadalomban ebben az időben? Azt gondoltuk, hogy legyenek olyan „bemeneti pontok”, amelyeknek a tüzetes vizsgálata talán többet mond a korszak társadalmi folyamatairól, mentalitásáról, létviszonyairól, az anyagi helyzetről, az életmódról stb., mint a puszta statisztikai adatok elemzése. Ezért nagyon örültem Tóth Eszter Zsófia „mélyfúrásának”, aki egy munkás mikroközösség, egy brigád életút-elbeszélésének minden oldalról való elemzése során tár fel jelenségeket. Ezért nagyon jó szerintem Horváth Sándor tanulmánya az ifjúsági szubkultúrákról, amely egy galeriügyet állít mondandója közepébe, vagy Valuch Tibor korrekt, szakszerű, koncentrált vizsgálata a falusi lakásviszonyokról.
– Mondhatjuk, hogy ez volt az első olyan korszak, majd egy évszázad távlatából, ami teljesen átformálta a magyar falu arculatát.
– Így van. Tehát ez lett volna a harmadik súlypont; a negyedik egy jelenség, az úgynevezett reformproblematika, amit a gazdasági mechanizmus reformjának neveztek. A kérdés úgy vetődött fel, mit jelent a reform ma, három és fél évtized távlatából. Buktatókkal, előnyökkel, beépített fékekkel, sikerekkel és kudarcokkal. És aminek rengeteg vonatkozása van, mert ez politikai kérdés volt. Örültem, hogy találtunk egy gazdaságtörténészt Varga Zsuzsanna személyében, aki a feladatra vállalkozott, mert a gazdaságtörténész hiánycikk ma Magyarországon.
– A gazdasági mechanizmus fogalmát mikor használta először a magyar nyelv?
– 1954-ben. Az akkori reformtervek nagyon sok olyan felismerést tartalmaztak, amelyet a hatvanas évek közepén próbáltak megvalósítani. Egy nagyon fontos különbség azonban volt: hogy ugyanis a magyarországi kommunista reformgondolkodás atyjára nem lehetett hivatkozni. Maga az atya – Nagy Imre – és az akkori felismerések jelentős része is tabunak számított. Ilyen például az, hogy a gazdasági mechanizmus reformja mit sem ér politikai reform nélkül. Péteri György esettanulmánya – ami tulajdonképpen a reformerek bukásáról szól – azt a technikát írja le, ahogyan az egymással rivalizáló frakciók összeütköznek.
– A reformereket megbuktatják, de nem akasztófára kerülnek vagy tárgyalóterembe, hanem mondjuk a közgazdasági intézetbe.
– Igen, ez már egy szelídebb változat. Állítólag Hruscsov is leváltása után, 1964-ben azzal ment haza, hogy bevágta a sarokba az aktatáskáját és azt mondta: „Na tessék, nyugdíjas lettem, de azért valamit mégis elértem, mert Sztálin biztos kivégeztetett volna.” És teljesen igaza volt... Végül az ötödik súlyponti kérdés a korszak művészeti életéből egy lenyomat. Amit történetesen az építészetről Prakfalvi Endre leír, ahhoz hasonló jelenségek – mutatis mutandis – egészen biztosan vannak a zenében és a többi művészeti ágban is. Különben is, minden összefügg mindennel. Amikor Varga Balázs a filmek történetképéről beszél, és végső soron az egyetlen emblematikus alkotást, a Húsz órát elemzi, mondandójának kvintesszenciájában ott van a hatvanas évek új hulláma Molnár Adrienne összeállításában.
– A tanulmánykötet kistestvére A hatvanas évek emlékezete. Az utolsó tizenöt-húsz évben készült életinterjúk részletei. Mindkét könyvet egy-egy fotóesszécsokor színesíti. És ahogy egy kórházi zárójelentés a tényekre épít, a hatvanas éveket elemző tanulmányokból is az szűrhető le: az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon komoly és eredményes forrásfeltárásnak és történeti kutatómunkának lehettünk tanúi.
– Valóban igyekeztünk szakszerűen írni, a forrásokra hivatkozva a dolgot magát néztük, és nem éreztük feladatunknak a tényeket valamiféle jelenkori kontextusba ágyazni, és ítéleteket megfogalmazni. A fotóesszével valami ellenkező történt. Nem operál kemény adatokkal, a lelőhelyen kívül nem közli az olvasóval, hogy kit vagy mit ábrázol a kép, és hol készült. Ebben az esetben tényleg a hatvanas évek világát szerettük volna szubjektív módon felidézni Molnár Iscsu Istvánnal és Sárközy Rékával. A rövid szöveg, amely a fotókat bevezeti, közli az olvasóval, hogy a szándék a nagyítás. Mindenki azt nagyíthatja ki a könyvekben található anyagból, amit akar.
– A szerkesztői instrukciók, a szerzők kiválogatása ígéri a végeredményt. Mégis mi lepte meg a kéziratok első olvasatakor?
– Két egymásnak eléggé ellentmondó dolog. Azonban mind a kettő igaz valamilyen módon. Az egyik az, hogy a hatvanas évek vagy a Kádár-rendszer berendezkedésének időszaka mennyire kontinuus az egésszel, majdnem a végpontig. Tehát hogy utána már különösebb újdonság nem történt. A másik ennek pontosan az ellenkezője. Az lepett meg, hogy a magyar hatvanas évek – az összes metszet – tulajdonképpen egyedi jelenségnek számított itt a térségben. Reformkísérletek másutt is voltak, de nem olyanok, mint a magyar. Itt a maga „buherált” módján egy tovább létező, tovább élhető változat alakult ki. Ebben benne volt még a nyitás lehetősége is. Az én tanulmányomnak egyik tézise az – bár ez nagyon sajátságos nézőpont –, hogy a reformfolyamat hol kezdődött el és hol ért véget. És állítom, hogy 1968. augusztus 21-én ért véget. Az volt az a pillanat, ameddig elmondható volt, hogy Magyarország egy belső és külső külön utat választott. Ezt Kádár János a csehszlovákiai intervencióban való részvétellel egyszer és mindenkorra lezárta. És innentől kezdve – az én olvasatom szerint – ennek a rendszernek nem volt perspektívája. Ezt a maga módján mindegyik tanulmány visszaigazolta.
– Egy olyan víziónak lehettünk a tanúi több helyütt a világban, hogy a szocializmus össze tud nőni az akkori fogyasztói társadalommal, és létrejöhet valami igazságos társadalom.
– 1968-ban ez végleg kimúlt. A vízió soha többet nem vetődött fel, és a világban tapasztalható periferikus változatai csak szánalmas karikatúrának számítottak.
– A most megjelent tanulmánykötet felveti, hogy milyen az együttműködés az egyes magyar kutatóműhelyek között. És egyáltalán van-e, lehetséges-e az együttgondolkodás?
– Az együttműködés lehetséges. Erre példa a szóban forgó könyvünk is. De természetesen verseny van, és elsősorban a forrásokért. A verseny pedig kiélezett, miközben elég kicsik a lehetőségek.
– Az ’56-os Intézet, illetve a XX. és a XXI. Század Intézet (benne a Terror Háza) között a múltban szembenállás volt. Mi a helyzet ma?
– Nyilvánvaló, hogy az ebben az intézetben és az abban az intézetben dolgozók fundamentálisan másként vélekednek a magyar vagy az egyetemes történet egy és más kérdéséről. Én bizonyára nem értek egyet egy sor kérdéssel, amit Schmidt Mária ír vagy mond, és valószínűleg ő is így van velem. Ez azonban a kutatók esetében nem probléma. Különösen akkor nem, ha emellett tudunk beszélgetni. Más történeti narratívák is elképzelhetők a hatvanas évekkel kapcsolatban, odáig, hogy egy ilyen projektben együttműködjünk a XX. Század Intézettel. De ilyen közös munkáig még nem jutottunk el. Hangsúlyozom azonban, hogy van kommunikáció az intézetek között, és például a forradalom ötvenéves évfordulója 2006-ban közös kihívásként fogható fel. Rengeteg vetülete lesz: politikai, protokolláris esemény, de ugyanakkor történettudományi, szakmai probléma is. Inspiráció, hogy új eredményeket produkáljunk. Nem mindegy, ezt az évfordulót hogyan mutatja be a szakma önmagának és a világnak. Ennek kapcsán már arról beszélgetünk, tervezgetünk, hogyan működhetne együtt az összes kutató- és emlékőrző hely, amelyik Magyarországon a jelenkor történetével foglalkozik, és ebben ők is benne vannak. A legfontosabb, hogy beszélgessünk, kommunikáljunk, és nem az, hogy elkiabáljunk egymás mellett.

Magyar Nemzet, 2004. július 19. 4. oldal


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2010. május 31. hétfő

Keresés a honlapon