Elindulás

Nagy Imre Magyarország dél-nyugati részén, Somogy megyében, Kaposvár városban született 1896-ban. Nagyszülei apai részről urasági cselédek, anyai részről középbirtokos parasztok voltak. Szülei már elszakadtak a földtől és közigazgatási (vármegyei) szolgálatban álltak: anyja szobalány, apja kocsis volt. 1896. január 12-én házasodtak össze, s költöztek a vármegyeházáról a kaposvári Fő utca egy távolabbi részére, ahol egy kb. 14-15 négyzetméteres szoba-konyhás lakrészt béreltek. Itt született meg Nagy Imre 1896. június 6-án, koraszülöttként, anyja terhességének hetedik hónapja végén. Nagy József református vallású volt, felesége katolikus. Az anya reverzálist adott, így elsőszülött gyermeküket "evangelikus református" vallásban keresztelték meg. Összesen négy gyermekük született, Nagy Imre után még három leány, Mária, Terézia és Erzsébet. Utóbbi még csecsemőként, Terézia viszonylag fiatalon, betegség következtében meghalt. Nagy Mária 1939-ben halt meg Budapesten.

Hogy a paraszti léttől való elszakadásból felemelkedés lesz-e, vagy megrekedés a városi kispolgárság legalsó peremén, az Nagy gyermekkorának meghatározó küzdelme, élménye lett. Hatéves korában apja állami szolgálatba lépett (postaaltiszt lett). A szerény, de biztos (nyugdíjjal járó) állás azonban nem elégítette ki vállalkozó szellemét, mert 1907-ben házépítésbe fogott. A felvett hitelt a bérlőknek kiadandó három lakás utáni jövedelemből szándékozott fizetni, azonban 1911-ben elvesztette állását, fizetésképtelenné vált, s a ház eladására kényszerült. Ettől kezdve kocsis, raktáros, vagyis szakképzetlen munkás maradt egészen haláláig.

Ha nem is ennyire nyilvánvalóan, de kudarccal végződött a család kiemelkedésének másik útja is, amelyet Nagy Imre édesanyja szorgalmazott. A hagyományos rurális értékrend szerint a legidősebb gyermek emelkedése fémjelzi a családét. Így került Nagy Imre elemi iskolai tanulmányai végeztével a kaposvári Állami Főgimnáziumba, ahol 1907-1912 között négy és fél osztályt végzett el.

Elemista korában Nagy Imre nem volt színjeles tanuló, de kirívóan gyenge eredménye sem akadt. Gimnáziumi tanulmányi eredményét 1957-ben írott visszaemlékezésében maga is "közepesnek" minősítette. Az 1911/12-es tanév első félévének végén elégtelent kapott matematikából, s ezzel elvesztette tandíjmentességét. Ugyanerre az időre esett apjának állásvesztése is, de nem kevésbé súlyosan eshetett latba a kamasznak a szülőkétől, elsősorban az anyától eltérő elképzelése, amelyre már inkább a baráti kör könnyebben átláthatóbb pályaelképzelései hatottak. "Szándékom, hogy a gimnáziumi tanulmányaimat abbahagyom, már korábban megérlelődött bennem, a negyedik osztály elvégzésekor. Az ösztönzést erre az a körülmény adta, hogy iskolatársaim közül többen […] ipari pályára mentek. [...] Anyám nagyon ellene volt, sokat sírt miattam. ... Elmentem lakatosinasnak azzal a szándékkal, hogy egy esztendei gyakorlat után felső ipariskolába íratkozom Budapesten." A kaposvári gimnázium anyakönyve szerint Nagy Imre 1912. február 1-jén "lépett ki" az iskolából "gyenge előmenetel és szegénység miatt szülői kívánságára".

Néhány évi tanonckodás után ugyan megszerezte a géplakatos segédlevelet, de szülei rábeszélésének hatására 1914 nyarán kilépett abból a lakatosműhelyből, amelyben már dolgozni kezdett és beiratkozott a kaposvári felsőkereskedelmi iskolába. Ha a gimnáziumi érettségi és a köztisztviselői pálya nem is, de valamilyen szakirányú középfokú bizonyítvány és egy magántisztviselői állás elérhető közelségbe került. Sőt, részint valósággá vált, hiszen a tizennyolcadik életévét éppen betöltött géplakatos-segéd egy ügyvédi irodában helyezkedett el az 1914. szeptemberi tanévkezdésig hátralévő hónapokra. Alig fejezte be a felsőkereskedelmi első évfolyamát, amikor tizenkilenc esztendősen behívták katonának.

Élete végén írott önéletrajzában Nagy Imre szeretettel emlékezett szüleire, nosztalgiával idézte fel a 20. század eleji magyar vidéki kisváros meghitt légkörét, tisztelettel gondolt vissza gimnáziumi tanáraira, akiktől a tudományok mellett elsősorban a haza szeretetét, az 1848-as függetlenségi értékrendet tanulta meg. Gyermek- és ifjúkorának mérlege valójában ennél kiegyensúlyozatlanabb. Családja, minden erőfeszítés ellenére megrekedt az emelkedésben, ő maga pedig soha nem fejezte be még középiskolai tanulmányait sem. Nyomasztó korai élményeket szerezhetett a társadalmi viszonyok igazságtalanságáról, ugyanakkor élete végéig vonzódott a kispolgári világ kedélyessége és lassú élettempója iránt. A háború kiszakította addigi, ismerős mikrovilágából, de egyszersmind elhalasztotta (sőt, mint hamarosan kiderült, gyökeresen átfogalmazta) azokat a kérdéseket, melyekre a felnőttkor küszöbére érve válaszolnia kellett volna: kicsoda is ő és merre tart?

Tizenkilenc éves korában behívták katonának – csaknem egy éve tartott az első világháború. melyet Nagy és szülei békeidőhöz szokott nemzedéke még sokáig csak a „Nagy Háborúként” emlegetett. 1915 augusztusában, három hónapi kiképzés után Nagy Imre menetszázada útnak indult az olasz frontra. Részt vett a harmadik és negyedik isonzói csatában, egy ízben meg is sebesült, 1916-ban immár géppuskás őrvezetőként került Galíciába. Itt esett – ismét sebesülten – orosz hadifogságba. Felgyógyulását követően Szibériába, a Bajkál-tó melletti berezovkai hadifogoly-táborba került. Mint diák, ún. értelmiségi barakkban, munkakényszer nélkül töltötte fogoly éveit. Ahogyan a hadsereg, úgy a tábor-lét is önfegyelemre szoktatta, s biztosan fokozta benne az addigra már kialakuló zárkózottságot. Ez kellett a túléléshez, ugyanakkor a front és fogság tette a bizonytalan fiatalembert valóban emberré. A tábor teljesítette ki alapműveltségét – amely így soha nem lett rendszeres, de elültette benne az állandó önképzés iránti igényt. A hadifoglyok körében indult Nagy politikai szocializációja, az akkori idők szellemének megfelelően ez a nevelődési folyamat erősen baloldali, radikális irányba fordult. Önéletrajza szerint 1917 végéig rendszeresen látogatott egy „tanulókört”, ami valószínűleg inkább volt marxista politikai vitakör..

Nagy – mint kortársai és későbbi elvtársai közül oly sokan – hadifogolyként találkozott a bolsevik mozgalommal. A berezovkai táborban 1917 decemberében megalakult a szociáldemokrata hadifoglyok szervező tanácsa. Ebben az időben a foglyok kezdtek kijárni a táborból – a forradalom kitörése után lazult az őrizet, romlott az ellátás. Nagy Imre is munkát vállalt, így lett szakszervezeti tag, ami egyben fegyveres szolgálati kötelezettséget is jelentett. A táborőrségnek elsők között lett a tagja, de egy darabig ez nem jelentett többet, mint a belső rend fenntartását. Amikor például a Berezovkára érkező, bolsevik befolyás alatt álló kozákok 1918 februárjában arra akarták rávenni a szervező tanácsot és az őrséget, hogy vívják meg a maguk forradalmát, vagyis forduljanak tisztjeik ellen, elutasították őket. A folyamatos agitáció mégsem volt eredménytelen, mert a következő hetekben a táborlakók egy kisebb része – mintegy tizede – csatlakozott a szibériai bolsevik-eszer hatalmi központ (Centroszibir) fegyveres alakulataihoz. Nagy Imre is közéjük tartozott, 1918. márciusától ismét fegyvert fogott, részt vett a különböző nemzetiségű és parancsnokságú fehér alakulatok elleni harcokban egészen addig, amíg osztagát be nem kerítette a bolsevikok ellen harcoló csehszlovák légió egyik alakulata, s ő maga újra fogságba nem esett 1918. szeptember első napjaiban. Közben 1918. június elején belépett a pártba is (az ún. Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista (Szociáldemokrata) Pártjába – a bolsevikok egyelőre nem fogadták saját pártjukba a más nemzetiségű volt hadifoglyokat).

A csehek fogságából még az ősszel megszökött, s 1918-19 telét, azután az egész évet a fehér befolyás alá került Bajkál-tó környékén töltötte. Különféle alkalmi munkákból élt, s eközben kapcsolatot tartott a környéken hasonló helyzetben lévő magyar hadifoglyokkal. 1920 januárjában ez a csoportosulás magyar „munkás-paraszt druzsina” néven vett részt az irkutszki bolsevik felkelésben (Nagy személyes részvétele nem bizonyos). Egy fehér ellentámadást is vissza kellett verniük addig, amíg az V. Vörös Hadsereg egységei 1920. február 7-én be nem vonultak a városba. Nagy Imre számára ekkor ért véget a polgárháború.

Ekkorra már a Szibériába maradt hadifogoly kizárólag az új, forradalmi Szovjet-Oroszország hatóságaitól várhatta hazaszállítását. De vajon korábban is ez volt-e az egyetlen lehetőség? Nagy későbbi önéletrajzaiban mindig választásának tudatos voltát hangsúlyozta – de ezek már a kommunista pártkatona (ön)életrajzai, aki a „mozgalommal való találkozását” az erre vonatkozó, ajánlott klisékből (is) építette fel. Valószínűnek látszik azért, hogy a huszonéves fiatalember addigi szociális tapasztalataira, családja hagyományaira és átélt történetére az orosz forradalom nagyszabású, lenyűgöző választ adott. Elsősorban a két meghatározó élményre: a társadalmi peremhelyzetre és a háború poklára. Nagy Imrének hazájától több ezer kilométerre, számkivetettként nem volt vesztenivalója, a béke és a kézzel fogható közelségbe került társadalmi egyenlőség és igazságosság egyenesen megváltást ígért neki is. Ez biztosan szerepet játszhatott abban, melyik utat választotta – mint ahogyan más tényezők is. Így például a képzettebb, műveltebb társak hatása, akiknek nevét az említett önéletrajzok nem őrizték meg. A biztonság igénye, amely az 1918-tól a Távol-Keleten kibontakozó, idegen szemmel átláthatatlan fegyveres harcok körülményei között olyan közeget keresett, ahonnan jobb ellátás, védelem várható. Mit láthatott, mit érthetett a születő újból? Plakátok, röplapok, újságok nagybetűs jelszavait, melyeket már ki tudott betűzni – és mert egyszerűek voltak, meg is értette őket. Vörösgárdista egységének mikrokörnyezetét – ahol ugyan volt parancsnok, de mindenki egyenlőképpen „továris” is volt.

Első tapasztalatait az új társadalmi és politikai rend hétköznapjairól ugyancsak Irkutszkban és környékén gyűjthette. Noha a győzelem után pár héttel szabályos, hazautazásra szóló elbocsátó levelet szerzett, Nagy Imre maradt, további egy évig. 1920. február 12-én immár szabályszerűen tagjelöltje, május 10-én pedig pedig tagja lett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak. Egyébként azzá vált, aminek szülei szánták: hivatalnok, aki egy ideig a még létező, hadifogoly ügyeket intéző „likvidációs bizottság” irodáján dolgozott, nyártól pedig az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (VCSK, Cseka) beosztottjaként – ide kerültek át a hadifogoly ügyek. Emellett pártaktivistaként előadásokat tartott, cikkeket írt a magyar kommunisták helyi „Forradalom”, illetve „Roham” című lapjaiba.

A polgárháborúban több tízezer magyar vett részt a vörösök oldalán hosszabb-rövidebb ideig, a háború végére azonban nagy többségük hazatért. 1921 elején három-négyezer magyar származású bolsevik párttag tartózkodott Szovjet-Oroszországban – Nagy egyike volt e keveseknek. Hamarosan bekerült egy még szűkebb körbe, abba a csoportba, akiket Kun Béla, az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság bukott vezetője haza kívánt küldeni. Elgondolása szerint 192 fő kellett a „magyarországi illegális centrum felépítésére, a már ott lévő apróbb szervezetek megerősítésére és egységesítésére”. „Kisebb megbízással összesen 278 elvtársat továbbított a politikai osztály, akik jó része Magyarország vidéki városaiban helyezkedett el és innen keresik az összeköttetést Béccsel, Berlinnel vagy Moszkvával.” – írta egy jelentés 1921 májusában; Nagy is ebbe a csoportba tartozott. Kun szerint ez a két aktivista gárda hazatérve „felforgatja a szakszervezeteket, megkezdi a sztrájkok szervezését s vezetését, előkészíti, majd pedig megkezdi a fegyveres felkelést.” A kiszemeltek menetparancsot kaptak, a Cseka mintegy egyhónapos kiképzésben részesítette őket (elképzelhető, mennyire alaposan ismerhették meg ezalatt az illegalitás szabályait – Magyarországon a kommunista pártot 1919-ben betiltották, elfogott vezetői ellen büntető pereket indítottak), majd hazatérő hadifogoly-transzportokba osztották őket. 1921. április közepén Nagy hazaindult – többhetes utazás és kétheti csóti „szűrőtábor” után május végén érkezett haza szülővárosába, Kaposvárra. Társai egy része Csót után rendőri felügyelet alá került, mások óvakodtak kapcsolatot keresni egymással, vagy az otthon nemigen létező „Párttal”. Egyelőre úgy tűnt, Nagy Imre is ezt teszi majd.