Erőltetett (át)menet

1930-ban Nagy Imre vitában vereséget szenvedve hagyta el hazáját. 1944-ben nem e vita győzteseként tért haza, mégis elmondhatta, hogy az eltelt idő őt igazolta. 1945-ben földművelési miniszterként irányíthatta élete és most már pártja nagy álmát, a földosztást. Azt hitte, ez lesz a szocializmusba vezető békés út első szakasza. Kemény tapasztalatok formálta, zárkózott, (meg)fegyelmezett ember jött vissza Magyarországra, megtanult, beléje vert és elfogadott politikai nézetekkel. Elfogadta, hogy a szovjet irányítás és minta végső fokon megkérdőjelezhetetlen. De bízott egy emberséges, élhető szocializmus létében, bár ennek gyakorlati tapasztalatai ellentmondtak. Mégis úgy vélte, hogy egy ilyen rendszer nemcsak elvi, de gyakorlati lehetőség, s az emberek – vezetők és vezetettek – erről, mint megannyi tanulni vágyó egyetemi hallgató, meggyőzhetők. Ez az optimizmus (is) kölcsönzött derűt megjelenésének, nyitott réseket a másfél évtized alatt mind jobban záródó személyiség védőburkán, fogadott be új, más embereket és tapasztalatokat. Nagy optimizmusát elsősorban az 1945 utáni Magyarország sajátos, „köztes” helyzete táplálta.

A háborús győzelem és a hidegháborús feszültség eluralkodása közti időszakban a Sztálin a Nyugat és saját közvetlen szomszédai között elterülő „átmeneti zónát” a Szovjetunió biztonsági övezetének tekintette. Birtokon belül, a politikai és katonai ellenőrzés teljes eszköztára (az előbbit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a magyar kommunisták, utóbbit a megszálló csapatok biztosították) rendelkezésére állván végcélja feltehetőleg a térség szovjetizálása volt. Ám Csehszlovákiában, Magyarországon néhány évig hagyta, hogy egyfajta átmeneti rendszerrel kísérletezzenek. A „népi demokráciának” nevezett struktúra végrehajtott radikális átalakításokat (ilyen volt a magyar földreform is, vagy a kezdeti államosítások), ezek azonban részben nemzetközi trendekbe illeszkedtek (az államgazdaság szerepe a nagy gazdasági válság óta mindenütt megnőtt), részben a háborút követő szükséghelyzetből adódtak. A kommunista pártok szerepe mindenütt megnőtt, képviselőik kulcspozíciókat foglaltak el (a magyar ideiglenes kormány földművelésügyi tárcája stratégiai fontossággal bírt, még lényegesebb volt a belügyi – Nagy Imre mindkét tisztséget betöltötte 1944-46-ban), de egy alapjában demokratikus politikai szerkezetben, ahol nyílt némi tér politikai artikulációra, versenyre, választásokat tartottak, viszonylagos nyilvánosság ellenőrzése alatt. Sztálin nem sietett világossá tenni távlati elgondolásait. Hogy az új berendezkedés tartós lesz-e, egyfajta harmadik út, szintézise a polgári és szociális demokráciának (ahogy sokan, köztük Bibó István szerette volna látni), avagy átmenet a szovjet típusú, esetleg egy közép-kelet-európai típusú szocializmusba (nem mellesleg: ha átmenet, meddig tart: néhány évig vagy egy-két emberöltőn át), abban a kortársak nézete is eltért.

Nagy Imre a szocializmusba való hosszabb átmenetként értelmezte a „népi demokráciát. Ezért ama intézményeket, szerkezeteket, amelyeket a „népi demokrácia” hozott létre, így a korlátozott többpártrendszert, a (z ilyen módon létrejött) parlamentnek felelős kormányzást, bizonyos fokú civil autonómiákat, stb. fontosnak és fenntartandónak vélte. Természetesen korlátaikkal együtt: semmi nyoma nincsen, hogy addig, amíg – merőben taktikai megfontolásokból, s rövid időre – Rákosi Mátyás és társai is ezt tartották szem előtt, Nagy Imrének komoly konfliktusai lettek volna velük.

A kezdet igencsak nehéznek bizonyult. Miniszterként elsősorban pártja politikáját kellett végrehajtania, a kormány tagjaként saját bőrén érezte, mennyire szűkös jog- és hatásköre – melyet elsősorban az őt végül is a kormányba juttató Szovjetunió korlátoz. A vesztes háború, a pusztulás, a jóvátétel teljesítése óriási feladatokat rótt rá (is), miközben a rendszert megváltoztató horderejű intézkedéseket kellett tennie.

1945. március 17-én Nagy Imre a kormány rendkívüli ülése elé terjesztette a 600/1945. számú miniszterelnöki rendelettervezetet, amelynek célja -- mint mondotta -- az, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát és birtokába adja ősi jussát, a földet.” Expozéjában a „feudális” nagybirtokrendszer megszüntetésére helyezte a hangsúlyt, nem hallgatott azonban a közvetlen háborús helyzetből adódó célokról sem: a reform egyik „döntő feladatának” nevezte „az ellenség sorainak bomlasztását”. A minisztertanács egyhangúlag fogadta el az előterjesztést, amely aznap napvilágot látott. A gépelt tisztázatot személyesen vitte át hivatalos lap szerkesztőségébe s nyújtotta át Szabó Zoltán író-főszerkesztőnek, „bizonyos ünnepélyességgel. […] Olyasmit hozok, amit bizonyára szívesen nyomtatsz ki -- mondta, rövid mosolyt fojtva el a bajusza alatt, kéznyújtás közben” – emlékezett vissza Szabó Zoltán szerkesztő 1958-ban.

Ahhoz képest, hogy az MKP ettől kezdve Nagyot „a földosztó miniszterként” népszerűsítette, személyes szerepe a lehetőségekhez képest korlátozott maradt. Tervezete alapjait megőrizték, kissé mérsékelték, és a Nemzeti Parasztpárt javaslataként jelentették meg. Vorosilov marsall, a SZEB elnöke annyira siettette a földreform végrehatását (a még német oldalon harcoló magyar csapatok tömeges átállását várta tőle), hogy még az Ideiglenes Nemzetgyűlést sem lehetett összehívni, ezért jelent meg az 1944-45-ös rendszerváltás első, és legfontosabb intézkedése egyszerű kormányrendeletként. Március 29-én Pusztaszeren, a Pallavicini-birtokon, a legenda szerinti honfoglalást követő „országgyűlés” színhelyén (nem véletlenül egy a szó szoros értelmében vett új honfoglalásként) Nagy Imre beszédével megkezdődött a földek hivatalos kiosztása.

A földreform elsősorban politikai intézkedés volt, a szorosan vett közgazdasági racionalitáshoz kevés köze volt. Fő törekvése, ahogyan Nagy is hangsúlyozta, az előző rendszerrel azonosított nagybirtok felszámolása volt. Ezenfelül, kisajátítván a nagyvállalatok birtokait és a nagybérleteket, a nagytőke ellen is irányult, vagyis a kommunista párt hosszabb távú célkitűzéseit is kifejezte. Politikai büntetőszerepet is játszott, mert a háborús bűnösök, a németekkel és nyilasokkal együttműködők, elsősorban a hazai németség Volksbundba tömörült tagjai birtokait elkobozta.

A földek kiosztását túlnyomórészt fiatal, kommunista párttag földosztó biztosok végezték el, a miniszter feladata elsősorban a munka összehangolása volt. Nagy Imre emellett küszködött az élet beindításának megannyi, az agrárszektorra nehezdő terhével – a tavaszi munkák megkezdésével, a Vörös Hadsereg egyezményeken felüli állandó rekvirálásai okozta gondokkal, a városi lakosság ellátását biztosítani hivatott beszolgáltatás megszervezésével. Emellett részt kellett vennie a kormány politikai vitáiban (szigorúan képviselte a kommunista pártvonalat, például amikor más pártbeli kollégái szóvá tették az első rendőrségi önkényeskedéseket, egyértelműen a rendőrség mellé állt) és a párt vezetésében. Ez utóbbit az MKP 1945. májusi pártértekezlete újjászervezte. A 25 tagú Központi Vezetőség ekkor indult el a „pártparlamentté” válás útján. Az első ízben választott Politikai Bizottságba öt moszkvai került be, a későbbi „négyesfogat” (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) és Nagy Imre. A hat „hazai” tag között már ott voltak a következő évek, sőt évtizedek főszereplői: Rajk László, Kádár János, Kovács István, Kiss Károly, Kossa István és Horváth Márton. Az öttagú titkárságba viszont Nagy Imrét már nem jelölték; Rákosi Mátyás főtitkár mellett két-két moszkvai és hazai vezető dolgozott: Farkas és Révai, illetve Rajk és Kádár. A hazai vezetők felívelése (elsősorban Rajk Lászlóé) bizonyos fokig Nagy visszaszorulása irányába hatott. A „hazai közönség” számára vonzó, nem zsidó származású vezető alakját már nem egyedül Nagy testesítette meg az MKP vezetésében.

Ez a háttérbe szorulás a következő hónapokban, években folytatódott. Nagy, a sikeres, látszatra példás kommunista miniszter és pártja között újabb és újabb súrlódásokra került sor, igaz, egyelőre kevésbé jelentős ügyekben. A kommunista párt vezetősége, apparátusa és az ún „aktíva” a politika valamennyi kérdésével foglalkozott, kényszerből, s ezért nehezen elfojtott forradalmi lendülettel. Ez Nagy Imrétől tökéletesen idegen volt: mint egykori hivatalnok, sokkal jobban vonzódott a parlamentarizmus és az állami adminisztráció kiszámítható és olykor ráérős munkastílusához. Nehezen viselte viszont az aszketikus kommunista vezetőtársak által diktált munkatempót, az állandó ülésezést. Egyre gyakrabban maradt el róluk, elmulasztott kötelező szerepléseket (így például nem ment el az 1945. augusztus 20-i kecskemét nagygyűlésre, noha szereplését meghirdették). Ebben szerepet játszott az is, hogy szervezete nehezen alkalmazkodott a moszkvaitól teljesen eltérő megterheléshez, új életritmushoz. Ekkor jelentkeztek először szívpanaszai, melyek végigkísérték életét. 1945. augusztusában az MKP Titkársága kötelezte arra, hogy „a legrövidebb időn belül vizsgáltassa meg és kezeltesse magát.”

Az újjáépítés első sikerei túlzott optimizmussal töltötték el a kommunista pártvezetőket. Nagy ebben is kilógott a sorból: amikor ugyancsak 1945. augusztusában Rákosi a parlamenti választások mielőbbi megtartását javasolta, ő elhalasztásukat javasolta. A pártvezért amúgy is egyre jobban idegesítette a földművelésügyi miniszter. „Kellemetlen esetünk van Nagy Imre elvtárssal, aki munkával való túlterheltségére hivatkozik és nagyon nehezen vonható be a pártmunkába.” – írta szeptember 3-án Georgi Dimitrovnak, a Komintern volt főtitkárának Moszkvába. – „Minisztériumában a régi bürokraták befolyása alá került, és három nappal ezelőtt értesültünk róla, hogy jegyzéket intézett a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, amelyben tekintélyes mennyiségű élelmiszert és vetőmagot kért a Vörös Hadseregtől. Ez a jegyzék joggal keltett méltatlankodást és felháborodást, minthogy eddig még nem tettünk komolyabb erőfeszítéseket azért, hogy a termésből a szükségeset megkapjuk. Szigorú megrovásban részesítjük.”

Egyre nehezebben fogadta el az alkatától és felfogásától idegen feladatokat és szerepeket. 1945 novemberében, az első szabad választás után belügyminiszter lett. Ez kompromisszum eredménye volt: az MKP a keménykezű Rajk Lászlót szánta erre posztra, de az elsöprő kisgazdapárti győzelem ezt nem tette lehetővé, hiába avatkoztak be a szovjetek, értésére adván Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek, a kigazdapárt vezetőinek, hogy népi demokráciában a belgyminiszter csak kommunista lehet. Négy hónapot töltött ebben a pozícióban, és szinte semmivel nem vétette magát észre – a későbbi kommunista belügyminiszterek (Rajk, Kádár) tevékenységének ismeretében ez nagyon kedvező mérleg. Az 1945 legelején megszervezett politikai rendőrség teljesen elkülönült, és a kommunista pártvezetés illetve a szovjet rezidensek instrukciói szerint cselekedett. Bibó István szerint, aki ezekben a hónapokban a Belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályát vezette, minisztere „nagyon megnyerő ember volt, de nem volt expeditív ember. Semmi különös direktívát nem kaptam tőle.” A rendőrségi túlkapások a kommunisták által alkotott, s a koalíciós korszak tetszés szerint értelmezhető „gumifogalmával” jellemzett „reakciósok” ellen folytatódtak – a Parlamentben Nagynak kellett (volna) válaszolnia a felháborodott kritikákra. Irányításával dolgozták ki a német nemzetiségűek kitelepítésére vonatkozó rendeletet – ezzel a kérdéssel már 1945 áprilisában foglalkoznia kellett, amikor még a szövetségesek nem írták elő ezt az intézkedést Magyarországnak… Pártja mindennek ellenére elégedetlen volt vele, és 1946 első heteiben mind élesebben bírálták: nem tisztítja meg a közigazgatást és a rendőrséget a „régi reakciósoktól”.

Az MKP az 1945-ös választásból azt a következtetést vonta le, hogy fő feladata a választás „korrekciója” minden parlamenten kívüli politikai és más eszközzel. Ezek sorában kitüntetett szerepet játszott a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a parasztpártot tömörítő „Baloldali Blokk” létrehozása 1946 márciusában a választáson abszolút többséget szerzett kisgazpárttal szemben. A koalíció gyakorlatilag kettészakadt, bár fel nem bomlott. Ekkor látta Nagy Imre elérkezettnek az időt, hogy elmeneküljön: „erősen leromlott egészségi állapotára” hivatkozva március 18-án lemondott a belügyminiszteri posztról. Bár valóban átesett egy sérvműtéten, valójában nem ez számított. Rákosiék látták, hogy Nagy nem alkalmas a „párt öklének” szánt szervezet vaskezű kiépítésére.

Nagy párt- és állami feladatait mindinkább szakemberként közelítette meg. Az MKP-nak azonban más típusú emberekre volt szüksége - róla kiderült, hogy nem „univerzális” vezető, nem is nagyon tudtak mit kezdeni vele. Egy darabig még úgy tűnt, helyére kerül: tagja lett az MKP Titkárságának (a mezőgazdaságért felelt), vezette a pártapparátus falusi munkával foglalkozó részlegeit (osztályt, bizottságot), ismét ő lett a párt első számú agrárszakértője. Ebben a minőségében lelkesen és odaadóan dolgozott olyan tervezeteken és elképzeléseken (szövetkezetpolitika, községpolitika), amelyekről mind többen érezték, hogy ideiglenes érvényűek. Felmerült diplomáciai való kiküldése pályára (bukaresti követnek szánták), az 1947. augusztusában tartott újabb választás után a nemzetgyűlés elnökévé választották. E jobbára protokolláris szerepben sem hagyott hátra túlságosan vonzó örökséget: erre az időre esett a magyar parlamentarizmus és többpártrendszer felszámolása. Igaz, már korábban kezdődött a Kisgazdapárt felszalámizásával 1947 első felében, majd a közönséges és közvetett csalásokkal terhelt 1947. augusztusi választásokkal. De folytatódott a Magyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítésével, majd sorra következtek a többi párt képviselői. Nem csupán a Ház összlétszáma csökkent 1949-re, a ciklus végére majdnem ötven fővel, de megmaradt 364 képviselő egyharmada is, mintegy 120 képviselő „új arc” volt, akik a megválasztott, de lemondatott, kizárt, letartóztatott képviselők helyét foglalták le. Mindehhez Nagynak kevés köze maradt, de házelnökként, magas állami tisztségben megjelenítette a mind erőltetettebb (át)menet politikáját.

Pártja számára láthatóan ez maradt legfőbb értéke: rokonszenves, tanáros alakja, intellektusa nagyon alkalmasnak tűnt e „megjelenítésre” a parasztság és az értelmiség előtt. Nagy mássága nemcsak a kommunista káderek körében szúrt szemet, akik ekkoriban legfeljebb túlzott kényelemszeretetét, visszahúzódásra, passzivitásra való hajlamát hánytorgatták fel, politikai nézetkülönbségeket nemigen. Ami a pártközpontban ellenszenvesnek tűnt, s Nagyot mindinkább az emelkedő fiatalabb káderek (mezőgazdasági „vonalon”: Donáth Ferenc, Erdei Mihály, Hegedüs András) mögé sorolta, az kívülről inkább tette érdekessé és rokonszenvessé.

Nagy Ferenc szerint, aki 1948-ban, emigrációja elején írta meg emlékeit, „a kommunista miniszterek közül talán leginkább mondható magyar embernek. Sokáig vidéken élt, s a vidéki kisvárosban barátságos modor ragadt rá. Nem nagy politikus, de pártja utasításait gondolkodás nélkül végrehajtja.” Hasonlót érzékeltetett a vele rokonszenvező Kovács Imre 1949-ben: „Nagy Imre nem volt veszélyes, amint hazaérkezett, egyszerre otthon érezte magát, ő tényleg szerette a népet, paraszti eredetét nem tagadta meg.” Bibó István már idézett életrajzi interjújában, a hetvenes években a különbségre tette a hangsúlyt: „Valamiképpen az összes Moszkvából, Sztálin árnyékából jött kommunistában, Nagy Imre kivételével, volt valami embertelen.”

Fentebb idézett, Moszkvába küldött jelentésében Rákosi is említette, hogy Nagyot befolyásuk alá vonták a közigazgatásban dolgozó „reakciósok”. Az osztályalapú, mindenre kiterjedő politikai bizalmatlanság a kommunista vezető archetípusának egyik fontos jellemvonása volt. Ez Nagyot is jellemezte, legalábbis eleinte. Sibelka-Perleberg Artúr, földművelésügyi miniszteriumi vezető tisztviselő a Horthy-rendszerben ellenzéki, középosztálybeli szakember szemével látta miniszterét: „Teljesen idegen volt. Nemcsak úgy, hogy hosszú ideig kint élt Moszkvában és nem ismerte Magyarországot, csak az írásokból – amiket ő írt az országról. Nem volt szakember – ugye az, hogy egy parasztnak a fia, büszkén emlegette mindig: somogyi kovács gyereke vagyok – nem képesítés arra, hogy agrár-külkereskedelmet csináljon. [...] A másik az, hogy rettentő gyanakvó volt. Ezt Moszkvából hozta magával. A Földművelésügyi Minisztérium egyáltalán nem volt jobboldali a maga idejében, egy másodfokú dzsentri minisztérium volt. Akik velünk dolgoztak vagy egy jobb polgári milliőből kerültek föl, vagy szegényebb földbirtokosi rétegnek a másodfiai voltak. Ezekkel szemben szükségszerűen gyanakvó volt.” Szükségszerűen, de nem feltétlenül és végérvényesen. Államtitkára, a parasztpárti S. Szabó Ferenc visszaemlékezése szerint „a gondolkodásában, megjelenésében nem tűnt semmiképpen egy akarnok embernek, aki most mindjárt egy személyben kezd intézkedni. Úgyszólván mindenbe bennünket bevont, megkérdezett...„ Szabó Zoltán, az Ideiglenes Kormány hivatalos lapjának szerkesztőjeként Debrecenben sok időt töltött együtt vele. „A miniszterek asztalánál a Bika-szállóban Nagy Imrét lassú mozdulatú, csendes beszédű embernek ismerhettem meg, akit a vitatkozás, előtérbe kerülés vágya nem fűtött. Személyiségében volt valami megnyugtató, ami részben a nagyvonalúság és a nagyratörés hiányának tulajdonítható, részben a common sense dunántúli változatának. [...] Nagy Imre főként abban különbözött, hogy őszinte embernek látszott... Kétségtelen, hogy a moszkvaiak csoportjából ő volt ez egyetlen, akinek volt esélye rá, hogy a magyar paraszt vagy munkás úgy érezze, hogy a „mieink” közül való, akinek gondolatát hazai gondok kormányozzák.”

Amíg ez az elmosódott, halvány, inkább emberi, mintsem politikai másság előnyöket is hordozott, addig az MKP számított rá. Rendszeresen szerepelt gyűléseken, rádióban, sajtóban. Ezekben az években kezdett tanítani a közgazdasági- és agráregyetemen, ezenkívül előadásokat tartott számtalan szemináriumon. Láthatóan kedvelte az oktatást, szívesen találkozott emberekkel, fiatalokkal, előadásaira gondosan felkészült, többször az alkalomra megírt szöveget olvasott fel; ennek ellenére rendkívül népszerűvé vált elsősorban az egyetemi hallgatók, elsősorban az egyetemekre ekkor beáramló parasztszármazású, népi kollégista hallgatók körében.

1947-48-tól egyre több jel mutatta, hogy a hosszútávúnak gondolt demokratikus átmenet átadja helyét a sztálini rendszer gyors és kíméletlen felépítésének. A hidegháborús konfrontáció élesedésével párhuzamosan a szovjet biztonsági „turoképesség” csökkent, s kockázati tényezové vált a „frontországok” szovjet modelltol eltéro társadalmi berendezkedése is. Úgy tunik, eleinte a sztálini vezetés megelégedett volna a politikai pluralizmus felszámolásával (Magyarországon erre utalt a szovjet „asszisztencia” a Kisgazdapárt szétzúzásában), valamint a korábbi kontroll-mechanizmusok szigorúbb intézményesítésével. Rákosi és a kommunista párt más vezetoi a lehetoséget igyekeztek minél gyorsabban és teljesebben kihasználni, s eközben nem egyszer túlmentek a terjeszkedést mindig óvatossággal párosító sztálini politikán. Elképzelheto, hogy a kezdeti idoszakban, 1948-1950-ben belpolitikai kérdésekben Sztálin nem instruálta Rákosit – de erre nem is volt szükség. A magyar pártvezetés „Homo cominternicusai” egyszeruen ideológiai és kulturális beidegzodöttségei alapján cselekedtek. A társadalomszervezés szovjet módját ismerték, minden más rendszerben idegenként, ellenségként mozogtak. A Birodalom vezetoje bennük sem bízott, ezzel (is) magyarázható, miért épített ki a Szovjetunió 1948-50-ben többek között Magyarországon is olyan rendkívül széles és tagolt ellenorzo apparátust. A „normális” diplomáciai képviselet és fennmaradó katonai megszállás, valamint a megélénkülo pártközi kapcsolatok mellett a szovjetek legális tanácsadókkal és illegális ügynökökkel infiltrálták az állami struktúrákat, a termelést, de mindenekelott a hadsereget és az államvédelmet. Ezeket az embereket is a bolsevik mozgalom sematizált mintái, ideológiai értékei, annak kulturális meghatározottsága vezérelte, kiegészítve szovjet felsőbbrendűségi tudattal és katonai fegyelemmel.

Nagy válaszút elé került. Tudta, a változás, a gyorsításra és a diktatúra kiépítésére irányuló ösztönzés Moszkvából ered. Mégis megpróbálkozott szembeszállni a fordulattal: 1947 végén a kommunista párt gazdaságpolitikai irányelveinek vitájában egyedül ő nyilvánított különvéleményt, jelezvén, hogy szerinte az „államkapitalista” jellegűnek nevezett gazdaság gyors átalakítása nincs napirenden. 1948 tavaszán – egy szovjet követjelentés szerint – ellenezte a Szociáldemokrata Párttal való egyesülést. 1948-ban az átalakítás elérte Nagy Imre saját belső terrénumát, a mezőgazdaság gyors kollektivizálásának célkitűzésével.

1948 őszére egyre inkább elszigetelődött a pártvezetésen belül, amelynek ebben az időben még tagja volt. Akik az átmenet kérdésében hasonló nézeteket vallottak, mint Révai József, ekkorra már felülbírálták nézeteiket. Ha mást nem, Nagy a demokratikus agrárpolitikát igyekezett megmenteni, elsősorban azt a réteget, amelyet egy későbbi átalakulás szempontjából legfontosabbnak, a magyar falu szerkezetében legértékesebbnek tartott: a birtokos középparasztságot. De még a kommunista mozgalomban hagyományosan, s a szovjet minta alapján különösen gyűlölt, szovjet terminológiával nálunk is „kuláknak” elkeresztelt gazdagparasztság elleni fellépést sem helyeselte: a „likvidálás” helyett „korlátozásuk mellett tört lándzsát. Ellenezte a mezőgazdaság erőltetett kollektivizálását is. Az agrárpolitikai vita 1948 szeptemberében kezdődött. Ekkor váltották le Lengyelországban az ugyancsak nemzeti sajátosságokra építő, hosszabb átmenetben gondolkodó Wladyslaw Gomulkát pártvezetői tisztségéről. Nagyot a Politikai Bizottság arra kötelezte, hogy ellenvéleményét terjessze a pártvezetés elé.

Nagy Imre élete veszélyes pontjára érkezett, már nem először és nem utoljára. Az ellenvéleményt ezekben az időkben nem tolerálták, most már Budapesten sem. Rákosi vélt nézetkülönbségek okán is halálba, vagy börtönbe küldött kommunista vezetőket is, mint Rajk László volt belügyminisztert, aki pedig hűséges eszköze volt. Nagyot tán az elméleti ember naivitása és ellenvéleményében megnyilvánuló pártszerűsége mentette meg egy rosszabb végkifejlettől. Hiányzott belőle a hatalom akarásának aszketikus szenvedélye, ellentétben sok készséges végrehajtóval. Eszébe sem jutott elképzelései mellé tábort gyűjteni. Több mint fél évvel később, 1949 tavaszára összegezte terjedelmes, Lenin- és Sztálin-idézetekkel zsúfolt írásműben nézeteit, mintha nem a politika alapkérdéseiről lenne szó, hanem valami marxista-leninista akadémián folytatna polémiát. Ellenfelei azonban abban az időben biztosak lehettek benne, hogy békésen és rituálisan vissza fog vonulni.

Végül hosszú vita után 1949 szeptember 2-án ez is történt. Fegyelmezetten belenyugodott vereségébe, betartotta a bolsevik rituálét, a Központi Vezetőség előtt önkritikát gyakorolt és visszavonta álláspontját. Ekkor, ugyanazon az ülésen zárták ki a Politikai Bizottságból (a KV-nak tagja maradt), amelyen Kádár János előterjesztette jelentését a májusban letartóztatott Rajk László perének előkészítéséről. Nagy „elhajlásának” előadója Donáth Ferenc volt, akkor egyik fő riválisa, a későbbi elvbarát. Bár ennek közvetlen bizonyító dokumentuma nem maradt fenn, a jelek arra mutatnak, hogy az államvédelem „foglalkozott” Nagy Imre személyével is. 1949 nyarán Farkas Mihály egy szovjet pártfunkcionáriusnak beszélt arról, hogy az MDP szűkebb vezetése a Rajk-per után rátér az ideológiai kérdésekre, s ennek kapcsán ki akarja zárni a PB-ből Nagyot, „a leplezetlen buharinistát”. Nem kizárt, hogy Rákosiék fontolgatták letartóztatását.

Nagy Imre a Szovjetunióból hazaküldött legszűkebb vezetés egyik tagja volt, akinek likvidálásához biztosan be kellett volna szerezni Moszkva jóváhagyását. Ott azonban semmiféle megjegyzést nem fűztek a magyar agrárvitához (anyagait Rákosi elküldte a szovjet vezetésnek). Szász Béla, a Rajk-per egyik kiszemelt „tanúja”, utóbb az egyik titkos mellékper vádlottja is hallott a Nagy Imrével kapcsolatos feltételezésekről, s elfogadható ezzel kapcsolatos véleménye: „... bármelyik magyar moszkovita nyilvános elítéltetésével a Kreml egyrészt a maga nevelőmódszere csődjét vallja meg, elismeri, hogy a Szovjetunióban is lehetséges eretnekség, másrészt pedig évtizedes oroszországi elzártságban élő embereket bajosan hozhat kapcsolatba nyugati titkosszolgálatokkal s ha mégis teszi, ugyancsak gyengeséget árul el, azt a látszatot keltvén, mintha a nyugatiak mélyen behatoltak volna a Szovjetunió politikai hadállásaiba”.

A szovjet modellt másfél évtizedes emigrációja alapján belülről ismerő Nagy 1945 után olyan „alternatív modellt” keresett, amely nem szakít a nemzetközi kommunizmus teleologikus céljaival. A szovjet modell valamilyen változatát kívánta megalkotni, amely sokáig ki nem mondott bírálaton alapult. Nem egyedül ő, hanem nagyon sokan (Lukács György és Varga Jenő, Wladyslav Gomulka és Georgi Dimitrov, de például Révai József is) kerestek választ arra a kérdésre, hogy a Szovjetunió által elfoglalt térség országai milyen más, a szovjet modelltől eltérő módon, s mennyi idő alatt juthatnak el a „szocializmusig”. Egy darabig ez magában a Szovjetunióban is vita tárgyát képezte. Az „útkeresők” megpróbálták elméletileg igazolni a háború után kialakult sajátos, ún. „népi demokratikus” közép-és kelet-európai rendszerek eltérését a szovjet típustól. Egyrészt abból indultak ki, hogy a szocializmusra való „átmenet” mintaadó szovjet forgatókönyve is kétarcú volt: a bolsevik forradalmi, hadigazdálkodási (hadikommunizmus) minta mellett szerepelt benne a húszas évek „új gazdaságpolitikája” (NEP) is. A „népi demokrácia”, az „új demokrácia” (Nagy Imre gyakran használta a „demokratikus tulajdonlás” fogalmát) elképzelései is a szovjet típusú „szocializmusból” indultak ki, mint végcélból. Nyíltan kimondták azonban azt is (ahogy pl. Nagy Imre tette 1947-49-ben a szövetkezeti átalakulással) hogy mindez egyelőre a távoli jövő kérdése. Az „útkeresők” másik kiindulópontját az 1917-hez képest megváltozott nemzetközi viszonyok képezték. Ezen nem is annyira a Szovjetunió súlyát, létét értették, mint a kapitalizmus változásait, „demokratizálódását”, amelyhez komoly érveket szolgáltatott például a kommunista pártok részvétele egyes nyugati demokráciák háború utáni koalíciós kormányaiban, az állami szociálpolitika törvényesülése, egyáltalán az állami beavatkozás kiterjedése a gazdaságban, a gazdasági tervezés bizonyos elemeinek megjelenése. Harmadik kiindulópontként a közép-és kelet-európai térség Oroszországtól való „kettős” eltérése szolgált. Egyrészt a nyugatihoz jobban hasonlító, az orosznál fejlettebb gazdasági és társadalmi viszonyokra hivatkoztak (Nagy Imre esetében a parasztság magántulajdonosi tudatának kifejlett voltára, a hagyományos közösségi gazdálkodási formák csaknem teljes felbomlására, mint a kollektív gazdálkodást nehezítő tényezőkre). Ez esetben a régi Oroszország szolgált összehasonlítási alapul. Másrészt az ellenkezőjére: a térségben jelentékeny anakronisztikus („feudális”) maradványok találhatók a gazdasági és társadalmi szerkezetben, már csak ezért is fokozatosan kell haladni (Nagy Imrénél: pár évvel a demokratikus földreform után a „demokratikus” tulajdonviszonyok megszilárdítása, s nem gyökeres átrendezése a feladat). Ekkor viszont a „fejlettebb” szovjet társadalommal történt az összehasonlítás. A közös eredmény: az új, vagy népi demokrácia az „útkeresők” szerint az átmenet egy sajátos, a szovjettől eltérő útja, amely forradalommal ér fel, de az erőszakos elemeket (hála a szovjet „felszabadításnak”) teljesen mellőzheti, vagy legalábbis korlátozhatja. Forradalommal ér fel, de nélkülözi a revolúció hirtelenségét, átfogó, mindenre kiterjedő jellegét. Társadalmi és politikai polarizáció helyett az „útkereső” kiegyenlítő tendenciákat lát a társadalomban (ilyen volt Nagy Imre elmélete az „elközépparasztosodó” magyar faluról), az élcsapat elszántsága mellett, némileg helyette a politikai koalíciók (jóllehet, kommunista dominanciájú ál-koalíciók) fontosságát, mint az átmenet stabilitásának tényezőit hangsúlyozza.

Az „útkeresők”, így Nagy Imre is, utólag kivétel nélkül „politikai álmodozóknak”, „politikailag naiv” embereknek tűnnek, akik egy nagyhatalom taktikai meggondolására próbáltak elméletet építeni. Ráadásul úgy kellett érvelniük, hogy ne tűnjenek mindig eretnekséggel gyanúsítható újítóknak („revizionistáknak”), tehát a szovjet gondolkodásmódot, fogalomhasználatot, eszköztárat alkalmazták. Tagadták rokonságukat a marxizmus-leninizmuson kívül álló, akár lojális, vagy „útitárs” gondolkodókkal. Emiatt ma alig érthető, hogy miről is beszéltek a negyvenes évek végén. Akkor is csak a párt történetét ismerő túlélők tudták, hogy nincs másról szó, mint a húszas évek végén abbahagyott viták folytatásáról, csak éppen a helyzet gyökeresen új. A szovjet kommunizmus demokratikusabb irányba való elmozdulásának kísértete egy pillanatra megjelent – Nagy pedig végleg azonosult ezzel a gondolattal, noha 1949 őszétől néhány éven át erre semmi sem utalt.