Az 1956-os forradalom függetlenségi harcait elsősorban Budapesten, a civil fegyveresekből álló felkelőcsoportok vívták. Közülük a legismertebb a pesti oldalon lévő Corvin közi és a budai Széna téri csoport. A Corvin köziekről, a környező corvinista csoportokról, valamint a szintén jelentős ferencvárosi felkelőkről 2001-ben, illetőleg 1997-ben jelent meg egy-egy tanulmánykötetem.

Az alábbiakban a Széna téri csoportról lesz szó, amelyet különbözőképpen határoznak meg. Némelyek ide sorolják az összes budai fegyveres ellenállót, az óbudaiakat éppúgy, mint a Móricz Zsigmond körtérieket, talán csak a XXII. kerületieket nem. (Ehhez hasonlóan némelyek a pesti oldal összes felkelőcsoportjait utólag a Corvin közi parancsnokság alá rendelik.) Tanulmányomban azokról a felkelőkről írok, akik október 26–27-ig a Széna téren és a Margit híd budai hídfőjénél, majd október 27. és november 10. között Szabó János parancsnoksága alatt tevékenykedtek, mivel csak őket tekintem Széna téri felkelőknek. A legközelebbi csoportokkal, a várbeliekkel, a pasarétiekkel és a szabadság-hegyiekkel, valamint a Bimbó utcai és a Böszörményi úti rendőrkapitányságon működő nemzetőrséggel olykor együttműködtek ugyan,de nem diszponáltak felettük. Ám a távolabbi civil erőkkel, mint például Móricz Zsigmond körtériekkel semmilyen kapcsolatuk nem volt.

Az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához – akárcsak korábbi munkáimban – legfőképpen a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, különösen a kihallgatási, tanúkihallgatási jegyzőkönyveket és az önvallomásokat. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, vádiratok, bírósági ítéletek jóval csekélyebb forrásértéket hordoznak, mivel az eredeti közléseket nagymértékben eltorzítják. Természetesen a primer információk is forráskritikával kezelendők. A főbb szereplők vallomásaiban bőven találhatunk taktikai elemeket is, és ez több esetben nagyon megnehezíti a tények rekonstrukcióját. A periratokon kívül e témakörben számos katonai jelentést is felhasználtam.

Átfogó tanulmány e tárgykörről még nem készült. Néhány kötet a témakör egyes részeit érinti. Horváth Miklós igen alapos 1956 hadikrónikájában többek között végigkíséri e csoport főbb tevékenységét is, ám a Széna tériek történetének rekonstrukciójához nem végezte el az alapkutatásokat, így jobb híján a belügyi összefoglalókra támaszkodott, amelyek távolról sem megbízhatóak. A Hiányzó lapok 1956 történetéből és a „Jelcin dosszié” rávilágít arra, hogy e felkelőcsoportot a szovjet politikai és katonai vezetők is igen jelentősnek tartották. Akárcsak Je. I. Malasenko, aki mint a megszálló haderő tisztje személyes tapasztalatait is felhasználta a Különleges Hadtest Budapest tüzében című tanulmányában. Ezek az írások – nyilván hogy kidomborítsák a bevonuló harcosok érdemeit –, azt a benyomást keltik, mintha novemberi bevonulásuk idején a szovjetek igen komoly ellenállásba ütköztek volna. Valójában olyan túlerőt vetettek be, amellyel szemben a felkelőknek nem volt hatásos ellenszerük. Király Béla és Zólomy László a Külügyminisztérium november 2-i ostroma folytán került kapcsolatba a Széna tériekkel, és mindketten írnak róluk a visszaemlékezéseikben (Honvédségből Néphadsereg illetőleg Én is ezredes voltam a vezérkarnál.) Király e művében a Nagykovácsi környéki harcok kapcsán szintén megemlíti Szabó bácsiékat. Kresalek Gábor három per iratából és az orális forrásokból értékes szociológiai tanulmányt írt a rendszerváltás első éveiben (Mit akartak a felkelők?). Az emigráns szerzők közül Szeredás Jenő, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány egyik volt vezetője 1990-ben jelentette meg az Egyesült Államokban memoárját (Vér a kövön), amely számos valótlanságot tartalmaz. Vitathatatlan például, hogy a szerző mértéktelenül felnagyítja a saját szerepét. A „barikád túlsó oldaláról” Sólyom József még a vizsgálatok befejezése előtt megjelentetett a Széna tériekről egy kötetet A Széna téri banditák címmel. Sólyom a források prekoncepciózus bemutatásával a felkelőket minden árnyalás nélkül fasiszta brigantiknak állította be. A 80-as években Marosán György és Kőrösi György emlékezett vissza arra a vészterhes pillanatra, amikor az „ellenforradalmárok karmai közé” kerültek. Ám kénytelenek voltak elismerni, hogy semmilyen bántódásuk nem esett. A rendszerváltás óta megjelent szóbeli közlések nagyobb része még több valótlanságot tartalmaz, tehát tudományos szempontból még kevésbé használható. Több Széna téri felkelővel készített interjú szerepel Orbán Éva kötetében (Üzenet a barikádokról. II. kötet), amelyből néhány adatot az Életrajzok részben átvettem. Két dokumentum portréfilm is készült a Széna téri felkelőkről: Márton Erzsébetről (Széna tér ’56. Rendezte: Lugossy István. Történész szakértő: Kresalek Gábor.) és az izraeli Tova Meyerről, aki a levéltári dokumentumokban Sáfrány Károlyné néven szerepel („Magyarország levegőjét szívtam”. Rendezte: Ordódy György. Író-riporter: Horváth Tamás.). Mindkét főszereplő elbeszélése számos valótlanságot tartalmaz. Mindezeket figyelembe véve ismételten hangsúlyozom: a kihallgatási jegyzőkönyvek, önvallomások a tények tekintetében – kellő forráskritikával – a legmegbízhatóbb forrásoknak bizonyultak.

A felkelőcsoport története a rendszerváltás óta is folytatódik, bár az egykori felkelők most már csak kevesekben ébresztenek szimpátiát. A forradalom idején hangoztatott célokat átértékelték, nemritkán a radikális szélsőjobb szellemében. A csoport utóéletéről és a témakörhöz kapcsolódó legendákról, önjelölt szabadsághősökről a Széna tériek a rendszerváltás után című részben lesz szó.

Az Életrajzokban a résztvevők életútjáról igyekeztem összegyűjteni a fontosabb adatokat és a fotókat. Le kellett mondanom egy-egy momentum közléséről. Nem közölhetem például, hogy a hatóságok kiket szerveztek be ügynöknek, mert személyiségi jogaik védik őket. A személyes adatokat védő 1992. évi LXIII. törvény jelentősen korlátozza az adatnyilvántartó szolgáltatást is, a belügyi hatóságok ugyanis csak a keresett személy előzetes hozzájárulásával adnak ki adatot. Több fontos szereplőről csekély, vagy ellentmondásos adatokkal rendelkezünk. Szinte alig tudunk valamit Kiss Béla főhadnagyról, aki jelentős szerepet vállalt a csoport irányításában, Vimi Tivadar századosról, aki a Széna téren maradt egység katonai vezetője volt, és aki – Kissel ellentétben – itthon maradt. Nem ez az egyetlen talány a megtorlás történetében: a hiányzó adatok, vagy más okok miatt gyakran nem érthető, hogy a hatóságok kik ellen, miért, vagy miért nem indítottak eljárást. Az életrajzokat közlő rész „nyersanyagként” is felfogható további szociológiai feldolgozás számára: milyen rétegekből származnak, milyen családban nőttek fel a forradalom fegyveres hősei?

A Függelékben szerepelnek a Széna téri felkelők legfontosabb életrajzi és peradatai, de csakis azoké, akiknek a neve a levéltári forrásokban megtalálható. Itt is kitartottam korábbi elvem mellett: a hibák annál hatékonyabban szűrhetők ki, minél szélesebb körben használjuk fel a levéltári forrásokat. Ebben azért is bíztam, mert – mint ahogy táblázataim is mutatják –, nem kevés résztvevő személyéről kerültek elő írásos bizonyítékok. Ma is fenntartom véleményemet, amelyet a Corvinisták 1956 című kötetemben foglaltam össze: „Kétségkívül paradoxon ez: a kádárista hatóságok azért tárták fel a tények tömegét, hogy előkészítsék a megtorlást, a történész pedig felhasználja ezt annak érdekében, hogy a valósághoz híven emlékezhessünk a forradalom fegyveres hőseire.”

Köszönettel tartozom az 1956-os Kutatóintézetnek, és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, amelyek lehetővé tette a kutatást és e tanulmány elkészítését, és a II. kerületi Önkormányzatnak, amely ezt támogatta.

Sokat köszönhetek Csicsely János térképkészítőnek, Eörsi István szerkesztőnek, Eörsi Jánosnak, Jakab Mária korrektornak, Molnár Istvánnak a könyv- és a címlap tervezőjének, Molnár Ottónak a Summary-ért és Simonyi Katalin tördelőnek.