___Recenziók, interjúk___Vissza
Eörsi László:
Széna tériek 1956

Recenziók, interjúk


POGONYI LAJOS
Hová lettek a Széna tériek? Eörsi László történész az egykori felkelőkről


Milyen politikai célokért kockáztatták életüket a Széna téri felkelők? Hányan lehettek? Kik voltak a legmarkánsabb egyéniségek közülük, és kik voltak a vezetőik? Hová lettek mára, merre sodorta őket a történelem? Róluk beszélgetünk Eörsi László történésszel (49), az 1956-os Intézet munkatársával.

- Nemrég jelent meg Széna tér 1956 című könyve az 1956-os Intézet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára gondozásában. A Széna tér mára kultikus hely lett. Kik voltak azok, akik a téren harcoltak, és kik voltak a csoport fontosabb vezetői?

- E tanulmánykötet az 1956-os fegyveres felkelésen belül a főváros budai központjának eseményeit, az ellenállás személyi összetételét tárgyalja. A túlnyomórészt halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokból rekrutálódott ellenállók spontán módon vették fel a harcot a sztálinista diktatúra és a megszálló szovjet csapatok ellen. A fővárosban számos felkelőcsoport alakult, ezek közül a Széna tériek - a corvinisták mögött - a második legnagyobb ellenálló központot hozták létre, amelynek vezetését Szabó János - „Szabó bácsi” - gépkocsivezető vette kezébe, de Bán Róbert műszerész és a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál művezető, Sillay Rudolf gépkocsivezető is igen fontos szerepet játszott a csoport irányításában.

- Milyen forrásokra támaszkodott munkájában?

- Átfogó tanulmány e tárgykörről még nem készült. Akárcsak korábban, ezúttal is a levéltári forrásokat, legfőképpen a kádárista büntetőeljárások kihallgatási jegyzőkönyveit, önvallomásait használtam fel. A rendszerváltás utáni visszaemlékezések jóval csekélyebb mértékben tükrözik a realitásokat.

- Emiatt szokták önt támadni. Többen koncepciósnak tartják ezeket az iratokat.

- Természetesen e dokumentumok is forráskritikával kezelendők, hiszen a vallomásokban bőven találhatunk taktikai elemeket is, amelyek esetenként nagyon megnehezítik a tények rekonstrukcióját. Mégis ez az irattípus a legmegbízhatóbb a múlt feltárásához. Kétségkívül paradoxon ez: a kádárista hatóságok azért tárták fel a tények tömegét, hogy előkészítsék a megtorlást, a történész pedig felhasználja ezt annak érdekében, hogy a valósághoz híven emlékezhessünk a forradalom fegyveres hőseire. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, vádiratok, bírósági ítéletek jóval csekélyebb forrásértéket hordoznak, mivel az eredeti közléseket nagymértékben eltorzítják.

- Az eseménytörténeten kívül még mit tartalmaz a kötet?

- Csaknem a felét teszi ki a szereplők életrajza. Le kellett mondanom egy-egy momentum közléséről, például arról, hogy a hatóságok kiket szerveztek be ügynöknek, mert személyiségi jogaik védik őket. E rész „nyersanyagként” is felfogható további szociológiai feldolgozás számára. A Függelékben megtalálhatók a Széna téri felkelők legfontosabb életrajzi és peradatai, de csakis azoké, akiknek a neve a levéltári forrásokban megtalálható. Jelenleg 384 Széna téri felkelőről rendelkezünk levéltári adatokkal. Ezeken kívül helyet kapott a városrész halálos áldozatainak listája és a Széna tériek emléktáblái is. A kötet fényképeket is tartalmaz, amelyek közül legértékesebbeknek a résztvevők portréját tartom. Sajnos korántsem teljes a kollekció, több fontosabb szereplő portréja hiányzik.

- Hogyan határozza meg a Széna téri felkelők körét?

- Ők azok, akik október 26-27-ig a Széna téren és a Margit híd budai hídfőjénél, majd október 27. és november 10. között Szabó János parancsnoksága alatt tevékenykedtek. Egyes vélekedések szerint az egész budai oldal civil fegyvereseit a Széna téri parancsnokságról irányították. A valóságban Szabó bácsiék a legközelebbi csoportokkal, a várbeliekkel, a pasarétiekkel és a szabadság-hegyiekkel, valamint a Bimbó utcai és a Böszörményi úti rendőrkapitányságon működő nemzetőrséggel olykor együttműködtek ugyan, de nem diszponáltak felettük. A távolabbi civil erőkkel, mint például a Móricz Zsigmond körtériekkel semmilyen kapcsolatuk nem volt.

- Milyen politikai célok vezették őket?

- Talán ma már hihetetlennek tűnik: a felkelők döntő többsége valamiféle harmadikutas, jugoszláv mintájú, tehát független szocialista rendszer megvalósításáért kockáztatta az életét. Szélsőjobboldali megnyilvánulás éppoly ritkán fordult elő, mint liberális állásfoglalás. A horthysta, mindszentysta szimpatizánsok is elenyésző kisebbségben voltak.

- Összefoglalná, mi is történt?

- A felkelők - mintegy százan - október 25-én harc nélkül elfoglalták az ottani metróépítkezés munkásszállóját, és bázisukká alakították. A szovjet páncélosok ellen barikádokat építettek, amelyeket a Déli pályaudvarról odatolt vagonokkal erősítettek meg, és tűzharcba szálltak a megszállókkal. A sikertelen tűzszüneti tárgyalásokat követően a szovjet-magyar csapatok október 28-án, a hajnali órákban ideiglenesen elűzték a térről Szabó bácsiékat. A fegyverszünet idején a csoport létszáma 800-900 főre duzzadt, ellenőrzési területe is sokszorosára növekedett, mivel Szabó bácsiék kezükben tartották a kerületi pártházat, a Statisztikai Hivatalt, a Bécsi kapu környékét, a Szovjetunióba került pártvezetők villáit, sőt a hűvösvölgyi ÁVH-s objektumot is. Új központjuk a Maros utcai, kiürült ÁVH-s létesítmény lett. Sajátos helyzetet teremtett a II. kerületi Nemzeti Bizottmány megalakulása és tevékenysége. A fegyverszüneti időszakban e forradalmi szervezet nyomást gyakorolt a felkelőcsoportra. Szabó bácsi el is fogadta ezt. November 4-én a csoport a Maros utcai bázist kiürítve ismét a Széna térnél próbálta feltartóztatni a szovjeteket, majd a továbbra is ellenállást vállaló részlegeik a budai hegyekbe vonultak. A nyílt terepen azonban még kevesebb esély volt a szovjet páncélosok megállítására. November 10-én már Szabó János is belátta az ellenállás kilátástalanságát.

- A retorzió nyilván a Széna térieket sem kerülte el.

- Kutatásaim szerint közülük kilencvenegyet ítéltek el jogerősen, közülük tizennyolcat tíz évre vagy annál hosszabb időtartamra, tizenötöt halálra. Egy embert részesítettek kegyelemben, Fónay Jenőt. A kivégzettek között találjuk a felkelőcsoport főparancsnokát, Szabó Jánost, legfőbb helyetteseit, Bán Róbertet és Ekrem Kemált, valamint a részlegparancsnokok közül Czimer Tibort, Laurinyecz Andrást és Rusznyák Lászlót. Kokics Bélát és Pópa (Papp) Józsefet a november 4-i fegyveres tevékenységéért akasztották fel. A többiekre - Folly Gábor, Garamszegi Alfréd, Kiss István, Kolonics János, Mansfeld Péter, Nagy József - elsősorban nem a Széna téri szerepük miatt szabták ki a legsúlyosabb büntetést.

- A rendszerváltás környékén sorra jöttek létre az \'56-os szervezetek. Miért alakult úgy, hogy a kezdetben semleges szervezetek egyre inkább a jobboldali pártok mellé álltak?

- A felkelők utóélete többnyire szerencsétlen. A Kádár-rendszerben mindvégig diszkrimináció sújtotta őket és családjukat, majd csalódtak a rendszerváltásban is. Többen gyökeresen megváltoztatták 1956-ban vallott nézeteiket. A szervezetekbe tömörülő veteránok kevesellték az elégtételt, és „igazi” változásokat követelve mindinkább radikalizálódtak, mivel úgy értékelték, hogy a jobboldali pártok jobban szolgálják érdekeiket. A szélsőjobbig azonban zömében inkább csak az álötvenhatosok jutottak.

- Az ezredforduló környékén jött létre a Széna tér Baráti Kör, amely élesen bírálta Fónay Jenőt, a felkelők egyik volt alparancsnokát, a Pofosz elnökét.

- A Széna tér Baráti Kör tudtommal megőrizte anonimitását, tevékenysége valóban Fónay Jenő diszkreditálásában merült ki, aki korábban a Kádár-rendszer nyílt ellenzékéhez tartozott. Úgy tűnik, a Baráti Kör fellépése eredményesnek bizonyult, mivel 2002-ben Fónay lemondott a Pofosz éléről. Ez azonban egy 12 éves folyamat betetőzése volt, és valószínű, hogy Fónay belefáradt a szélsőjobboldallal való állandó hadakozásba.

- Enyhén szólva „érdekes” személyek kezdtek feltűnni az egykori Széna tériek körül. Ilyen volt Ekrem Kemál György. Őt a mártírhalált halt legendás szabadságharcos édesapjának egykori bajtársai 1989-ben felkarolták, és az \'56-os Szövetség egyik vezetője lett, megkapta a Köztársaság Érdemkeresztet.

- Ezzel visszaélve a legszélsőségesebb körökkel kereste a kapcsolatot. Szabó Alberttel, a Világnemzeti Népuralmista Párt megalakítójával 1993-tól gyakran tartott politikai rendezvényt a Széna téri mártírok kopjafáinál, és a közvélemény kevésbé tájékozott részével elhitették, hogy az 1956-os forradalom és a fasizmus egy tőről fakad. Ekrem hamarosan - Szabóval és a rendszerváltás óta nyilas eszmeiséget hirdető Györkös Istvánnal - az újjáalakuló Hungarista Mozgalom társelnöke lett.

- Egy időben Széna téri harcosként mutatkozott be Bánkuti Géza, amerikai üzletember, aki az \'56-os Magyarok Világtanácsának elnökeként nagy legendagyáros lett.

- Bánkuti - akit többen a nyugati magyarság egyik vezető személyiségének tartanak - jelentős szerepet játszott a forradalom és a Széna tériek utóéletében. Valóban hősi legendákat gyártott magáról, amelyeket sikerült elhitetnie a közvélemény egy részével, pedig még csak nem is volt soha a Széna téri csoport tagja, miként a Corvin közié sem.

- Bánkuti 1999-ben kiadott egy Szálasit és a nyilasokat dicsőítő, 1956-ról szóló könyvet, amelyet Szalay Róbert írt A forradalom igaz története címmel.

- Bánkuti magyarországi szerepvállalása 1992-ben kezdődött, amikor az emigránsok egy csoportjával elhatározta, hogy az 1994-es választásokon anyagilag és erkölcsileg a „nemzeti” oldalt támogatja. 1996-ban annak hírére, hogy Fónay Jenő Pofosz-elnök a 40. évforduló ünnepségére Horn Gyula kormányfőt és Gál Zoltán házelnököt meghívta, lemondta részvételét. De a szélesebb közvélemény e kötet megjelenésekor ismerte meg Bánkutit, amelynek előszavában hangsúlyozta, hogy a „forradalom ábrázolásában ezt a művet tartjuk hitelesnek az eddig megjelent tanulmányok között”. Ekkoriban nyilatkozta ezt is: „Mi [...] már 1944-45-ben is harcolók, nem a kommunizmus megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtunk fegyvert…” Tevékenysége elnyerte az akkori Fidesz-FKGP-MDF-koalíció tetszését. A Magyarok Világszövetségének elnöki posztját megcélozva komoly összegekkel támogatta a „nemzettestvéreket”. Ám miután 2000-ben a Világszövetség elnökének nem őt választották meg, Bánkuti lényegében visszavonult a magyarországi közéletből.

- Kik azok a Széna tériek, akik nem csapódtak a különböző pártokhoz, gyanús szervezetekhez? Őket mára a feledés homálya fedi.

- Ők vannak, illetve voltak nagy többségben. Ugyanis közülük igen sokan hunytak el az utóbbi években. A volt Széna téri harcosok nagyobb része semmilyen szervezethez nem csatlakozott, hanem szerényen háttérbe húzódott.

Népszabadság, 2004. október 22.




Eörsi László
A Széna téri felkelők utóvédharca


1956. október 25-étől formálódott a második legjelentősebb budapesti felkelőcsoport, a Széna téri, amely elfoglalta és bázisává alakította az ottani metróépítkezés munkásszállóját. A kezdetben mintegy 100 fős csoport irányítását a legendás Szabó János ("Szabó bácsi") gépkocsivezető október 26-27-én vette át. A Széna tér a budai oldal stratégiailag legfontosabb csomópontja volt.

A fegyverszünet idején a csoport létszáma 800-900 főre emelkedett. A csoport ellenőrzési területe sokszorosára növekedett, mivel "Szabó bácsiék" kezükben tartották a kerületi pártházat, a Statisztikai Hivatalt, a Bécsi kapu környékét, a Szovjetunióba került pártvezetők villáit, sőt a hűvösvölgyi ÁVH-s objektumot is.

November 4-én fél öt körül a parancsnokság riadóztatta a Maros utcában a nemzetőröket: a szovjet páncélos hadoszlopok közelednek Kelenföld felől.

A reggeli órákban megérkezett a Várból Szabó János főparancsnok is. Az egyik tábornok telefonon arra utasította, hogy a csoportja tegye le a fegyvert. Szabót ez mérhetetlenül feldühítette, majd beszédet intézett a Széna tériekhez: "Magyarok vagyunk, nem hagyjuk szabadságunkat, a szovjet csapatokkal nem ilyen megállapodást kötöttünk.." . Amikor Déli pályaudvarhoz megérkeztek a szovjet erők, Szabó a II. századnak kiadta a tűzparancsot, és állítólag felállt az egyik barikádkocsi tetejére, és géppisztolyát megcsókolva megesküdött, hogy fegyverrel a kezében fog meghalni, de nem adja meg magát.

Ezalatt Szilágyi Zoltán századparancsnok kíséretével a II. kerület rendőr-kapitányságról hívta a rendőröket harcolni. Ezt ők nem vállalták (Szilágyi ezért gyáváknak minősítette őket), de a fegyvereiket átadták.

A szovjet erők a reggeli-délelőtti órákban csaknem sértetlenül vonultak át a Déli pályaudvaron. Ezalatt a III. század a Fogaskerekű alsó végállomásánál tétlenkedett. A terv az volt velük, hogy csak a Moszkva tér felé közeledő kisebb egységgel veszik fel a harcot, a nagyobb csapatot átengedik, hogy azt majd a Moszkva téren másik két Maros utcai századdal és a Széna tériekkel a bekerítsék. De nem jött arra semmilyen szovjet egység.A Széna térre öt menetben beérkező szovjet erők csak a délutáni órákban ütköztek nagyobb ellenállásba, amikor megérkezett a Fogaskerekűnél addig tétlenkedő III. század, sőt a környék más nemzetőr egységei is. A földalatti tornyánál már hajnalban géppuskaállást rendeztek be homokzsákokkal.

Valószínűleg kideríthetetlen, hogy kik, honnan kezdték meg a tüzelést, de hirtelen az egész téren nagy lövöldözés támadt. . A páncélosokban a felkelők valószínűleg még a benzines palackokkal sem tudtak kárt tenni, a motorkerékpárosokat viszont kilőtték.

A harc szünetében a szovjetek rádión megadásra szólították fel a védőket: senkinek nem lesz bántódása, ha leteszik a fegyvert. Szabó bácsi a tér közepén kérdezte harcosait, hogy elfogadják-e az ajánlatot. A nemzetőrök általános véleménye az volt, hogy nem szabad behódolni.

Ezt követően a szovjetek megkezdték az óriási pusztítást előidéző aknatámadást, amellyel szemben a felkelőknek semmilyen ellenszerük nem volt, annál is kevésbé, mivel az aknavetőket a Gellérthegyről tüzeltek. Az ellenállók nagy része szétszéledt, elbújt, de a tisztek már a tűzharc idején elhagyták a csoportot.

:Az előző napi létszámnak a 75%-a hiányzott. A további ellenállást többen nem javasolták, mert harckocsikkal és tüzérséggel támadó szovjet erőkkel szemben nehéz fegyverek híján kilátástalan volt a védekezés. Végül az az inditvány merült fel hogy mindenki hagyja ott a harcállását, és menjen haza, vagy emigráljon, ki-ki a belátása szerint. Szabó bácsi azonban hallani sem akart a harc beszüntetéséről.Hosszas vita után abban állapodtak meg, hogy Szabó összegyűjti azokat az embereket, akik a hegyekbe vonulva végsőkig folytatják az ellenállást. A környéken lévők közül mintegy 30-an jelentkeztek.Jónéhány felkelő megtartotta harci állását, és még napokig nyugtalanította a megszállókat. Szabó János fegyveresei a Statisztikai Hivatal és a Frankel Leó utcai tanács épületébe gyülekeztek, de csak egy-kétszer bocsátkoztak tűzharcba a Széna teret teljesen ellenőrzésük alatt tartó páncélosokkal. Szabó bácsi mind veszélyesebbnek ítélte a csoportja helyzetét, mivel a szovjetek már körbevették és ágyúzták a közeli pártházat. 7-én este csoportjával elindult, hogy a fegyveres ellenállást "kitereljék" a hegyekbe. Másnap, 8-án értek a pesthidegkúti SZOT-üdülőbe, ahol berendezkedtek. Géppisztolyokon, és könnyebb lőfegyvereken kívül 5-6 golyószóróval, egy-két "Maximka" géppuskával, fejenként 5-6 kézigránáttal rendelkeztek.

A Király Béla tábornok a nagykovácsi kastélyban fogadta Szabót. Nagyot csalódott, amikor megtudta, hogy csak csekély számú fegyveres áll a rendelkezésére, mivel ő 6-700 emberre számított. Azt indítványozta, hogy a Széna tériek maradjanak Pesthidegkúton, kerüljék az összecsapásokat és tájékoztassa őt a szovjetek mozgásáról. Ezután Szabó az ellenállás kilátásairól kérdezte a tábornokot. Király nem hitt katonai sikerekben, csak a sztrájkban reménykedett, ami megbuktathatja a kormányt.

Ekkoriban már számos Széna téri felkelő volt Nagykovácsiban. A helységben 200-300 főnyi nemzetőrségi erő gyűlt össze különböző felkelőcsoportokból, diákokból, katonákból. Király Béla a rádióösszeköttetést akart teremteni a különböző egységek között, és állítólag a SZER-felé is. Ám Szabó bácsiékkal nem sikerült megteremtenie az összeköttetést. Bemondatta felhívását, amelyben a szovjet csapatokat, barbároknak minősítette. "Magyarország legyen a szovjetek temetője" - mondta, és végső ellenállást hirdetett.

Másnap, 9-én reggel amikor a pesthidegkúti SZOT-üdülőben a felkelők hírt kaptak, hogy egy szovjet egység közeledik az üdülő felé, Szabó elrendelte az elvonulást. A felkelők Nagykovácsi felé haladtak - valószínűleg Király Béláékhoz akartak eljutni - ám az odavezető utat a szovjet erők ekkor már ellenőrzésük alá vontáké s tüzeltek a felkelőkre. Szabó bácsi és a csoport egyik része viszonozta a tüzet, míg a többiek a Csúcs hegyre menekültek. A Széna tériek ily módon kettéváltak.

Szabó bácsiék - a bekerítés veszélyétől tartva - a Kálvária hegyre, majd a solymári angol temető felé menekültek, de közben szétszóródtak, majd a hegy túloldalán találkoztak ismét. Eközben megjelentek a szovjet katonák, és harc bontakozott ki. Szabó bácsi egy domb irányában, az angol temető felé akart visszavonulni a fiatal fegyvereseivel. Csakhogy a másik oldalról harckocsik közelednek, és azok is tüzelni kezdtek. A bekerített felkelők közül heten vagy nyolcan estek el a szovjetek sorozatlövéseitől, hárman a szovjetek fogságába estek. Másnap, 10-én már Szabó bácsi belátta, hogy céltalan a további ellenállás, és javaslatára eldobálták a fegyvereket, és lementek a városba. Szabó a november 19-i letartóztatásáig a II. kerületi tanács épületében, majd Építőipari Műszaki Egyetem bölcsődéjében bujkált és röpcédulázott, míg a többiek közül néhányan visszamentek Pesthidegkútra, mások pedig megindultak a nyugati határ felé.

A Csúcs hegyre igyekvő 20-25 főnyi részleg eleve esélytelennek találta a harcot, észrevétlenül akart eljutni Nagykovácsiba. Az erdőkben a solymári téglagyár érintésével Nagykovácsi közelébe, a Zsíros-hegyre jutottak. Elhatározták, hogy hárman lemennek körülnézni a községbe, megkeresik Király Bélát, míg a többiek megvárják a visszaérkezésüket. A tábornokot azonban ekkor már nem találhatták meg, mert egységével elhagyta Nagykovácsit. A társaik egy ideig várták őket a zsíros-hegyi erdőben, ám hirtelen szovjet repülők tűntek fel, lövedékeikkel az erdőszéli lőszerraktárt el is találták. Erre lementek Solymárra, és a legszélső házakban szállást kértek, és lemondtak a további ellenállásról.

Az imént említettük, hogy Nagykovácsiból, Nagyszénásból elvonult Király Béla egysége. Ezen a napon, november 9-én itt szintén észlelték a szovjetek közeledését, és megkísérelték megállítani a megszállókat. A páncélos erők azonban rövidesen szétszórták a szabadságharcosokat, és gépkocsiikat szétlőtték. A felkelők szétszóródtak a hegyekben, és a környező településekre leérve letették a fegyvert.

Király Béla mellette maradó nemzetőr egységgel megindult Nyugatra. Nem tudjuk, hogy a Széna tériek közül mennyien maradtak a tábornokkal, aki sikeresen átjutott Ausztriába.

A fegyveres ellenállás lezárult, november 19-én a hatóságok - árulással - letartóztatták Szabó János exparancsnokot, és ezzel megindították a megtorlás gépezetét.

Ezt követően a szovjetek megkezdték az óriási pusztítást előidéző aknatámadást, amellyel szemben a felkelőknek semmilyen ellenszerük nem volt, annál is kevésbé, mivel az aknavetőket a Gellérthegyről tüzeltek.

Népszava, 2004. október 22.

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2006. szeptember 18. hétfő

Keresés a honlapon