Az 1956-os magyar forradalom számtalan csodája közül az egyik a forradalom napjai alatt létrejött szervezetek fantasztikus hatékonysága és egyrészt a szervezetszociológia minden törvényét betartó, illetve bizonyító operativitása, másrészt az azokat cáfoló gyors kifejlődése és életképessége volt. Az október 23-a és november 4-e közötti tizenhárom nap alatt az élet szinte minden területén létrejöttek azok a szervezetek, amelyek mind a normális polgári élet gyakorlásához, mind pedig a forradalom folytatásához elengedhetetlenek voltak. Elsőként azokra a kérdésekre kell választ adnunk, hogy kik is voltak azok, akik e szervezeteket létrehozták és működtették, milyen motivációk alapján viselkedtek – a mából tekintve – hallatlanul célirányosan, racionálisan, miért tudtak vállalkozni a történelem által kitűzött feladatok teljesítésére, és honnan tudták, hogyan kell helyesen cselekedni.Mindenekelőtt a motiváció az, amely a legáltalánosabb, de a legelfogadhatóbb választ adja a fenti kérdésekre. Ahhoz, hogy egy ember vagy egy embercsoport teljesítménye eredményes, sikeres legyen, a feladattal kapcsolatos minél mélyebb és erősebb involválódásnak kell meglennie. A motiváció a forradalom szereplői esetében olyan önmegerősítő tényező volt, amely a rendkívüli történelmi körülmények között igen koncentráltan, mintegy a személyiség lényegeként jelent meg. Akik a forradalom ideje alatt valamilyen organizációt hoztak létre, vagy ilyenben tevékenykedtek, azok teljes személyiségükkel, teljes létükkel, addigi teljes életük minden tapasztalatával fordultak a feladat sikeres megoldása felé. Számukra nem volt szükség semmilyen kiképzésre, pszichológiai tréningre, oktatásra, a feladat a maga konkrét megjelenésében olyan kihívást jelentett, hogy arra a személyiség rejtett tartalékaiból lehetett választ adni. S aki a legjobb választ adta, az (többnyire) a szervezetek vezetői közé került, mert azok, akik a szervezetek vezetőit választották, a kiélezett, egyedi történelmi pillanatban felismerték, hogy ki alkalmas a feladat megoldására.A rövid idő, amely alatt a forradalom lezajlott, kizárta, hogy a szervezetszociológia által sokszor leírt érdekharcok bekövetkezzenek. Ez a megállapítás többnyire egyaránt érvényes csoporton belülre és a csoportközi viszonyokra. Természetesen nem állítom azt, hogy ilyen harcok egyáltalán nem voltak, de nem ez volt a jellemző a forradalom alatti szervezetekre. A forradalom rövid időszakában a szervezetek közötti együttműködés rendkívül sikeres és szokatlanul összehangolt volt. Nagyon ritka volt a rivalizálás, annál jelentősebb és jellemzőbb volt a kollaborációs hajlam. Szintén a szervezetszociológiai alapelvekkel ellentétben a legtöbb szervezet rendelkezett altruista vonásokkal, ami a forradalom mámorának (is) köszönhető volt, de köszönhető volt annak is, hogy az altruista megnyilvánulások tulajdonképpen a saját szervezet sikeres tevékenységét is segítették. Hatalmas tartalékot jelentett a szervezetek működésének sikerességében, hogy a többi szervezet nem riválisként, hanem partnerként jelent meg, még akkor is, ha feltételezhetjük, hogy később keletkeztek volna konfliktusok, s a forradalom szervezetei is rátértek volna a normális, a szervezetekre mint olyanokra jellemző működési módra. A szervezetek sikeres működésének másik feltétele a világos és egyértelmű cél. Ez a cél a forradalom napjaiban könnyen megfogalmazható, a kevésbé iskolázottak számára is érthető volt, s jelentős emocionális tartalomhányaddal rendelkezett. Eszmék materializálódtak, s nagyon is materiális célok kerültek eszmei köntösbe. A szabadság a korábbi, elnyomó hatalom kiűzését, a szovjet csapatok kivonását jelentette, tehát a szabadságeszme könnyen lefordítható volt racionális aktusra. De fordítva is igaz: a gyárak munkásigazgatásának igénye mint látványos és érthető tevékenység könnyen átemelődött az elvont igazságosság szférájába.