___Recenziók: TÜKÖRSZILÁNKOK – KÁDÁR-KORSZAKOK A SZEMÉLYES EMLÉKEZETBEN___Vissza

Vissza a könyvhöz

Takács Tibor: Szilánkok által homályosan

Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Szerk. Kovács Éva. Budapest, MTA Szociológiai Kutatóintézet – 1956-os Intézet, 2008.

 „A történelem túlságosan is fontos dolog, hogysem rábízható volna egyedül a történészekre” – állítja Odo Marquard német filozófus. Mintha ez a vélekedés a múlttal foglalkozó „empirikus” kutatásokban is teret nyert volna: a történetírói konstrukciók mellett egyre nagyobb figyelem irányul az egyes személyek saját elbeszéléseire, arra, hogy a kortársak miként éltek át egy bizonyos korszakot. A megéléstörténet, az emlékezeti kutatások előtérbe kerülése még inkább felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a múltról való beszéd a jelenben születik, a történelem és a történetek a jelenben íródnak és a jelennek szólnak, így legalább annyi tájékoztatnak a máról, mint a tegnapról. Nem véletlen, hogy az emlékezet a jelenbeli társadalmi valóságra irányuló kutatások, a „jelentudományok” vizsgálódásának az eszköztárába is bekerült. A most bemutatott kötet, mely azt vizsgálja, miként jelenik meg a személyes emlékezetben a Kádár-korszak (illetve a korszakok), is ebbe a sorba helyezkedik, hiszen szociológusok munkájának az eredménye.

Mindezidáig kevés olyan munka jelent meg, amely a közelmúlt történelmének kutatásába bevonta a kortársi emlékezetet, így mindenképpen úttörő jelentőségű kötetről van szó. Különösen értékes Kovács Éva imponálóan gazdag szakirodalmon alapuló bevezetője, amely kitér a kommunikatív emlékezet minden lényeges összetevőjére és aspektusára, a személyes emlékezettől kezdve, a történelempolitikán és az emlékezeti helyeken keresztül, a kollektív, társadalmi emlékezetig. Felvázolja a biográfiai módszer kialakulásának folyamatát, az élettörténeti emlékezet kutatásának elszakadását az oral history-tól. Az alapos és szerteágazó bevezető ismertetése és további méltatása helyett azonban fordítsuk figyelmünket a konkrét esettanulmányokra, leginkábba abból a szempontból szemlélve ezeket, hogy mennyire építenek a bevezető elméleti alapvetésre. A recenzió három fő problémakörre koncentrál: 1. a kiválasztott társadalmi csoportok mennyire voltak alkalmas vizsgálati keretek; 2. az életút-elbeszélések elemzéséből mit tudhatunk meg a Kádár-korszak(ok)ról; 3. és, ezzel összefüggésben, a tanulmányok szerzői miként viszonyulnak az elbeszélők személyes nézőpontjához. Kovács Éva megjegyzése szerint ugyanis „az élettörténeti módszer poiesise csak akkor bontakozhat ki, ha az elbeszélő mellett az elemző személyes attitűdjei sem maradnak teljesen rejtve”. (8.) A tükörszilánkokból így a szerzők arca is visszaköszön, mint ahogy e recenzióból a recenzensé. (...)

Betekintő, 2009/2. sz.
A teljes recenziót itt olvashatja: http://www.betekinto.hu:80/Default.aspx?cikkId=115

Kárpáti András: Aljasság és nosztalgia: könyvek Kádár Jánosról és koráról

Kovács Éva (szerk.):
Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben
Szerkesztette MTA Szociológiai Kutatóintézet / 1956-os Intézet, 348 oldal, 2900 Ft

Célkitűzés
A tanulmánykötet nem a Kádár-korszakról, hanem a Kádár-korszakra való emlékezés sémáiról, a személyes emlékezőmunka különböző stratégiáiról szól, amelyekkel az interjúalanyok az életútról szóló beszámolóikban az életrajzot átalakítják, átszínezik, hangsúlyait átrendezik, részben módosítják. Szó van arról is, hogy melyek a tipizálható emlékezésstratégiák mögött kitapintható történeti és szociálpszichológiai okok és ezek hogyan hatnak a mai társadalmi folyamatokra. A kötet szerkesztője és az egykori tanítványokból kikerült fiatal kutatócsoport arra volt „kíváncsi, hogy a Kádár-korszak emlékezete mennyiben és miként szervezi a jelenkori társadalmat”.

Megvalósítás
Az életinterjúkhoz kiválasztott alanyok olyan társadalmi csoportokból kerültek ki, amelyek „létezése elsősorban a jelenben és nem a múltban releváns”: így az etnikai csoportok közül németek, szlovákok, szerbek és horvátok, zsidók, cigányok; a társadalmi csoportok közül arisztokrata származásúak és a mai hajléktalanok, valamint - a Kádár-korszakot „elszenvedő” csoportokétól eltérő viszonyukat a szerkesztői tagolással is elkülönítve -a rendszer úgynevezett kiszolgálóival és az országot 45-ben vagy 56-ban elhagyó, a rendszerváltás után hazatelepült „disszidensekkel” is készültek interjúk. A korlátozott terjedelemben közölt, tipikus történetek a múltról mesélnek, de általában nem az az igazán érdekes, amit elmondanak, hanem az, ahogyan a beszélők mai társadalmi státuszaiknak megfeleően megalkotják és újraalkotják a saját múltjukat. Az interjúidézeteket megszakító és összegző értelmezések csak ritkán történeti kommentárok, főleg a mából tükröződő Kádár-korszakok konstrukcióit, azok működésmódját értelmezik - több-kevesebb sikerrel. Az interjúalanyoktól idézett részletek nyomtatásban közölt átiratai szigorúan nem-szerkesztett szövegek, melyek az élőbeszéd szaggatottságát, sajátos fordulatait, hibáit híven őrzik - néhány esetben kissé túlzottan is.

Nosztalgia
A kötet a Kádár-korszak nosztalgia-közhelyének természetrajzát adja. Az életinterjúk sorából egyre világosabb, hogy a rendszeresen visszatérő nosztalgia-motívumnak nincs köze a múlt valóságához, hanem a jelen társadalmi státusától meghatározott emlékezet-munka egyik alapformája. A fiatalság, a biztonság, a közösségi értékek és társaik nem a korszak valós jellemzői: az a szerepük az emlékezésben, hogy az egyén számára feldolgozhatóbbá tegyék a fiatalság, a régi életformák és értékek elvesztését. Látjuk a saját magáról beszélő embert, semmi különöset nem mond, mégis drámája van. A kötet fő problémája ugyanakkor az életinterjú-elemzésekbe való „beavatkozási” szintek bizonytalansága. Az okos(kodó), gyakran csak bölcsésznyelven ugyanazt elismétlő megszakításoknál nemegyszer rossz érzése támad az olvasónak: hogy jön ahhoz a szerző, hogy infantilizálja, értékelje, leleplezze a beszélőt? Az elemzők némelyike csúszkál a hétköznapi pszichologizálgatás és a szociológiai értelmezés pályái között. Ugyanakkor több példa van a kötetben arra is, hogy pszichologizálás nélkül is le lehet vonni érvényes és érdekes következtetéseket.

Tanulság
Az „ellopott élet” a tanulság. Az élettörténetek közül soknak az az egyik legjellemzőbb vonása, hogy hiányzik belőlük 20-30 év. A Kádár-korszakot megelőző időre tehető gyerekkor után Pali bácsi eseménytelenné teszi az életét, így nincs is tovább mit mondania róla, az interjúelemzés az életút-beszámoló rejtett hiányait tárja fel. „A történésnélküliség nem a nyugalomé, hanem a kisemmizettségé, az értelmetlenné tett mindennapok elmondhatatlansága.” A Kádár-korszakhoz érve az élettörténetek gyakran elhallgatnak, a hétköznapi élet valamiért (és itt nem ügynökmúltra, bűntudatra kell gondolni) nehezen elbeszélhetővé válik. Az arisztokrata Erzsébet életútjából rádöbbenünk, hogy a Kádár-korszak „feloldotta a nemességet mint társadalmi csoportot”, és nagyon sokaktól elvette a gyökereiket.

Origo, 2008. július 10. http://www.origo.hu/itthon/20080710-konyvkritika-kadar-el-mindennapok-kadar-koraban-tukorszilankok-retroszotar-comics-a.html?pIdx=1

 

Kádár-kor: egészségesebb a nosztalgia, mint a gyűlölet. Herskovits Eszter interjúja Kovács Éva szociológussal, a kötet szerkesztőjével
168 óra, 2008. augusztus 12.  http://www.168ora.hu/cikk.php?cikk=23041

 

N. Sándor László: Kádár-korszakok a személyes emlékezetben
Sok-sok drámai és bonyolult emberi sors tükördarabkáiból áll össze az a nemrég megjelent kötet, amely a Tükörcserepek - Kádár-korszakok a személyes emlékezetben címet viseli. Kovács Éva és szociológuscsapata könyvéből kiderül, annyi Kádár-korszak létezik, ahány átélője és tanúja van ennek a történelmi időszaknak.

Ernő szegénységben nőtt fel L. faluban. Anyanyelve német. Született 1926-ban. Leventeként lövészárkokat ás. SS-katonaruhát adnak rá, amitől tetves lesz. 1945 januárjában önként jelentkezik munkára, és a Szovjetunióba deportálják. Lágerbe kerül, amely - mint az elbeszélő is hangsúlyozza - igazi munkatábor, nem büntetőtábor. Dolgozik szénbányában, és pakol vagonokat. Csencsel, és barátságba kerül az őrökkel. Amikor hazatér, belép a kommunista pártba, de a forradalom idején széttépi a párttagsági könyvét.

Sándor, a mai hajléktalan 1948-ban született egy dél-magyarországi megyeszékhelyen, szegény családban. Tizenöt évesen áll munkába. 1968-ban nősül meg, húszévesen. Három fia születik. Egy fővárosi munkásszálláson lakik, amely 1994-ben megszűnik. A Kádár-kori sikersztori hajléktalantörténetbe megy át. A biztonságérzet tükréből, a munkás sikertörténetéből kibontakozik a rendszerváltás egzisztenciavesztési drámája. "A Kádár-rendszerrel semmi bajom, sőt jó volt" - mondja a bonyolult életutat bejárt, egykor megbecsült munkás. "Merthogy nekem végül is a keresetem megvolt, dolgozhattam, és ezért hagyták a kisembert is érvényesülni... Hát ha most kéne három gyereket fölnevelni, akkor borzasztó bajban volnék."

Janó Katalin 1971-ben született egy kis faluban. Két és fél esztendős, amikor a gyámhatóság intézetbe utalja. Gyerekkorában többször is megpróbál véget vetni életének. Mindig rajtakapják. Tizennégy évesen egy „magyar bácsi” megerőszakolja. Ezt nem mondja el senkinek. Ugyanebben az évben terhes lesz, és megszületik a gyereke, Roland. Majd egy szükséglakásban együtt él egy férfival, aki rendszeresen üti-veri. Viszontagságos gyerekkorában talál magának egy távoli jótevőt. Ez nem más, mint maga Kádár János, akivel intézeti gyerekként Kati rendszeresen levelezik. A Kádár-korszakot mintha saját gyerekkorával azonosítaná. Bensőséges, személyes kapcsolat alakul ki Kádár és a katartikus sorsú gyereklány között.

Íme néhány szilánk, amelyet a könyv szerkesztője: Kovács Éva, a tapasztalt szociológus sajátos, óriási tükörré rakott össze. Meghökkentő olvasmány: sok-sok drámai és bonyolult Kádár-kori emberi sors tükördarabkáiból áll, amelyeket a szociológuscsapat sziszifuszi munkával rakosgatott egybe, összességében reális képet alkotva a korról.

A tükör azt a Kádár-korszakot mutatja, ahogyan a korszak megélői és kiválasztott tanúi látták és érzékelték a világot. Az emlékezők nem csupán időbeli változásokat jeleznek, hanem a korszak egy vagy több oldalának egyidejű szociális-politikai sokszínűségét is tükrözik. A jó Kádárt és a komisz Kádárt is. A büntetőt is, az atyai gondoskodót is. A gyilkost, a konszolidálót és az élhető Magyarország gazdáját is. Kiderül: nincs időbeli cezúra a komisz és a jó Kádár között. Sokkal inkább attól függően jóságos Kádár János, hogy kik azok, akik megidézik, és nem feltétlenül attól jóságos vagy komisz, hogy melyik korszakában idézik meg.

A Kádár-korszaknak nem csupán történészi felfejtése nélkülözhetetlen, hanem a szociológusi megidézés is. Fájdalmasan komoly szomorújáték e tükörcserepeknek az összerendezése. Nemcsak az anyaggyűjtés szokatlansága lepi meg az olvasót, hanem a vállalkozás időbeli átfogó jellege is. Mert a kádári rendteremtés és az apai lelkületű konszolidáció között nincs merev választóvonal az időben.

Az igény és a szándék egy differenciált Kádár-korkép összeállítására megvolt korábban is. A Tükörszilánkok azonban mind tematikáját, mind a felölelt, ábrázolt időtartamot, mind az anyaggyűjtési technikát tekintve úttörő munkának tekinthető, újdonság a komplex történelmi, szociológiai irodalomban. Az a kollektíva, amely a Kádár-korszak(ok) tükörcserepeinek gyűjtésére és összeállítására megbízást kapott, nem kezdő volt, nem alkalmi kutatótársaság, hanem rég egybegyúrt közösség. Együtt gyűjtötték össze a holokauszt túlélőinek döbbenetes elbeszéléseit. Egyszerre kutatótörténészek és riporterek, akiknek jó pszichológiai érzékre is szükségük volt.

A pártatlan és elfogulatlan riportokban a kor harag- és elfogultságmentes képét akarta Kovács Éva csapata az utókor elé tálalni. Hatalmas munkával és sietve, nehogy meghalni „engedjék” azokat, akiknek emlékezete drága kincs, és nélkülözhetetlen a tudomány és a nemzeti emlékezet szempontjából.

Népszava, 2008. október 21. 9. o.

Nóvé Béla: „Elhunyt korszakról jót, vagy...”
Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok.
Kádár-korszakok a személyes emlékezetben
MTA Szociológiai Kutatóintézet–1956-os Intézet,
2008. 348 oldal, 2900 Ft

A Kádár-sír feldúlása, nem szűnő ügynökbotrányok, Nagy Imre és társai ötven év múltán „kihangosított” bosszúpere, eltitkolt politikuspedigrék és kihantolásra váró köztörvényesek a nemzeti díszsírhelyen...

Kísért a múlt, a már csaknem húsz éve prolongált, maszatolt „félmúlt”, és nyilván kísérteni fog mindaddig, amíg a többséget személyes élmények zavarba ejtő sokasága köti hozzá. Elvégre fél életét, tulajdon „identitásrészvényeit”
nem bolond veszni hagyni senki – ha már vesznie kell valaminek, hát vesszen inkább az ország vagy ami egyedül azzá teheti: a kollektív lelkiismeret. És miközben a kádári évtizedek napi valósága mindinkább fényévnyi távolba vész, reflexei, megannyi önámítása és önigazolása mintha váltig uralná magán- és közéletünket. A naptár jó ideje már oda-vissza pörög az utcai és pártharcok forgószelében, „örökhétfő”-ből „örökcsütörtök” lett, s az államszocializmus kétes vívmányai: a teljes foglalkoztatás, a relatív lét- és közbiztonság rég elenyésztek.
Ami maradt, alig több, mint a népboldogító hatalmi arrogancia és a kádári önmítosz bágyasztón nosztalgikus felújítgatása a bulvármédia haknikínálatában. Már csak ezért is üdítő felütni egy frissen megjelent, sokszerzôs tanulmánykötetet, amely szigorú módszertani premisszákkal jóval többre vállalkozik a Kádár kori  magánemlékek elemzô föltárásában.

Bizalomkeltő már a cím is, amely egyszerre utal a személyes múltidézés szükségképpeni fragmentáltságára és zavarba ejtő sokféleségére, hiszen emlékeink – mint a kötetben idézett interjúk sűrűn példázzák – nem csak másokéival, ám olykor egyazon élményanyag felidézésekor is kihívóan feleselnek egymással. További „dícsérnivaló”, hogy a metaforikus címet frappáns borítókép illusztrálja: szétzúzott tükör cserepeiben egy vadászház előtti csoportképet látni, középütt a vadászöltönyös Kádárral, akit ingujjra vetkezett sofőrök, vadászok, nyakkendős káderek, önfeledten hahotázó szakácsnék és szemérmes szobalányok ülnek vagy állnak körül. A könyv első látásra csak egy szabatos műfajmeghatározással marad adós, hogy a cím által kíváncsivá tett olvasó nyomban értse: olyan tudományos igényű munkát vett a kezébe, amely párhuzamos életútinterjúk tanulságait elemzi, és illusztráció gyanánt azok  hosszabb-rövidebb idézeteit közli. (...)

Holmi, 2008. december, 130–135. oldal

A teljes recenziót itt olvashatja: /rev/images/content/kiadvanyok/tukorszilankok_holmi.pdf

Gervai András: Ex libris
Tükörszilánkok
Kádár-korszakok a személyes emlékezetben

(...)
A kutatást vezető Kovács Éva bevezető tanulmánya szerint olyan emberekkel akartak életútinterjút készíteni, akiknek a rendszerváltás „sorsesemény" lehetett. Ezért esett a választás régi-új etnikai és társadalmi kisebbségek, formációk tagjaira. Németekre, szlovákokra, szerbekre/horvátokra, zsidókra, romákra, nemesekre és arisztokratákra, hajléktalanokra, a kontrollcsoportban pedig egykori káderekre és hazatelepült disszidensekre. A száz interjúalanyt - nem tudni, hogy ez miért volt fontos - valamilyen csoportazonosságukhoz köthető, 1990 óta működő vagy politikailag új alapokra helyezett intézményen keresztül találták meg.

Számomra nem teljesen meggyőző, hogy miért pont ezeket a csoportokat választották, hiszen a rendszerváltás - a fiatalokat kivéve - így vagy úgy mindenkinek cezúrát jelentett az életében. Mindenesetre hiányolom az egykori ellenzékieket, illetve a hatalom reprezentatívabb képviselőit. Az elitet csupán egy ÁVH-sból lett munkás s egy vidéki gyári párttitkár képviseli. (Életútinterjúik és elemzésük a kötet talán legizgalmasabb tanulmánya: a múlt feldolgozásának, átrajzolásának stratégiáiba ad betekintést.)

Kovács szerint a kötet több is, kevesebb is a korábbi publikációknál. Több az elemzései miatt, kevesebb, mert az életútinterjúk egészében nem olvashatók. Bennem viszont hiányérzetet keltett, sőt egy-egy különösebben izgalmas sorsvázlattal találkozva kifejezetten frusztrált, hogy csak összefoglalásokat és részleteket, fragmentumokat ismerhettem meg. Ami pedig az elemzéseket illeti: az életút egyes fontos eseményeihez, történéseihez vagy egy-egy mondathoz, kifejezéshez fűzött kommentárok, elemzések gyakran evidenciák vagy a szövegből kiolvashatóak.

Kovács Éva bevezetőjében kifejti, hogy az élettörténeti interjúk „poiesise" csak akkor bontakozhat ki, ha az elbeszélő mellett az elemző személyes attitűdjei sem maradnak teljesen elrejtve, s nyugtázza: a kilenc szerző -egy kivételével a tanítványai - különböző módon és mértékben, de „beleálltak" saját szövegeikbe. Sajnos, túlságosan is. Ezzel - a koncepció, a módszer hibájából következően - többnyire megakadályozzák, hogy hasson a töredezett narráció poézise, katarzisa.

A tanulmányok jelentős része csak kevés újat tesz hozzá a témá(k)ról (nemzetiségi és kisebbségi identitástörténetek, kitelepítés, stb.) megjelent tanulmányokhoz, könyvekhez, s nagyrészt adós marad a Kádár-korszak(ok) emlékezetével. Furcsa paradoxon - a legtöbb írásban ez meg is fogalmazódik -, hogy a történetek megtörnek a Kádár-éránál. Ahogy Viczián Zsófia írja (173. o.): az élettörténetekben „a hiány lesz a (...) korszak legfőbb jellemzője. (...) a Kádár-korszak valamiért nehezen elbeszélhető."

(Szerkesztette Kovács Éva. MTA Szociológiai Kutatóintézet-1956-os Intézet, Budapest, 2008. 338 oldal, 2900 Ft)

Élet és irodalom, LII. évfolyam 42. szám, 2008. október 17.
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21188

 

Murai András: A kortárs emlékezet alakzatai
(...) Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben

(...) A Tükörszilánkok több szempontból is előrelendítheti a hazai emlékezetkutatást. A könyv ugyanis legalább annyira a biografikus emlékezet vizsgálatához járul hozzá, mint a Kádár-kor megismeréséhez. Az elméletet és a módszertant összefoglaló bevezetőből, valamint a kilenc, közel száz interjút feldolgozó tanulmányból álló kötetet olvasva úgy tűnik, az 1956-tól 1989-ig tartó időszak apropó, kutatási lehetőség, de a szerzőket valójában az élettörténeti emlékezet elméleti és kutatási problémája érdekli.

A szerzők szándéka elsősorban nem az egyéni életutak felmutatása, hanem az emlékezési mechanizmusok, a múltidézés sémáinak, közös eljárásainak felderítése. Az interjúalanyok kiválasztása körültekintően történt, és sajátos szubkultúrák képviselőire esett a választás, amikor az akkori és a mai kisebbségi lét szereplőit kérdezték. Mit jelentett a Kádár-korszakban kisebbséginek lenni? A választ sváb, szerb, horvát, szlovák, zsidó, nemesi, roma származású személyektől, valamint mai hajléktalan emberek elbeszéléseiből igyekeztek a kötet írói megkapni. A kontrollcsoportot a migrációból hazatértek és a Kádár-rendszert „kiszolgálók” alkották.

A kötet tanulmányait egyebek között az a feltételezés fogja össze, hogy „a Kádár-korszak emlékezete ma még elsődlegesen kommunikatív” (11. o.). Jan Assmann német egyiptológus és kultúrakutató fogalmazza meg a kommunikatív és a kulturális emlékezet megkülönböztetését (Assmann, 1999: 49–56). Eszerint az előbbi saját, közvetlen tapasztalaton alapszik, míg az utóbbi közvetett ismereteken. A kommunikatív emlékezet az adott eseményt, korszakot követő egy emberöltőig terjed, a kulturális emlékezet nyolcvan–száz évvel azután kezdődik. A modern társadalmakban ugyan ilyen egyértelműen nem választható szét a kettő, a tanulmánykötet kiindulópontjának, tehát, hogy a Kádár-korszak mindenekelőtt a kommunikatív emlékezetben él, legalább két fontos következményét emeli ki a szerkesztő, Kovács Éva: egyrészt az emlékezet töredezettségét, másrészt a közvetlen és ezért differenciált személyes élményeket. A kötet alcímében szereplő „Kádár-korszakok” többes száma pontosan mutatja az alkotók emlékezésre és a Kádár-korszakra vonatkozó koncepcióját. A tanulmánykötetnek nem célja a teljes korkép kialakítása, nem is lehet, hiszen a személyes emlékezet sokféle változata él ugyanazon időszakra vonatkozóan. (...)

Médiakutató, 2008 ősz
A teljes recenziót itt olvashatja:
http://www.mediakutato.hu/cikk/2008_03_osz/10_kortars_emlekezet


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2009. szeptember 9. szerda

Keresés a honlapon