|
Gyenes Judit, Maléter özvegyének visszaemlékezése
Tisztelt Köztársasági Elnök úr, elnök urak, tisztelt résztvevők, emlékezők, nagy szeretettel köszöntöm önöket. Nagyon nehéz megszólalni ilyen nagyszerű történész előadás után, a Köztársasági Elnök úr után, Kende Péter úr után, de ahogy a történészek, a kutatók, az írók, archívumokban és levéltárakban kutatnak, úgy az én számomra nem kell ilyen nagy munkába fognom, elég, hogyha az emlékeimben keresgélek és visszaemlékezem erre az időre, ezekre a napokra, ezekre a borzasztó, egyrészt gyönyörű, másrészt pedig szörnyű napokra.
Nem beszélhetek más nevében, csak a saját emlékeimet mondhatom el, de közben tudom azt, hogy ezer és ezer család éppen olyan izgatottan, izgulva, imádkozva élte át azokat a hónapokat, napokat, éveket, hogy több száz család, akik hozzátartozójának az életét féltette, éppen olyan reszketve hallgatta, olvasta a híreket az egyre szaporodó halálos ítéletekről, a perekről és érezte maga fölött a hatalom lesújtó kezét. Ezt éltem én is át, miközben, én mint budapesti lakos 1956. november 4-én a szörnyű ágyúzásra ébredve, az első gondolatom természetesen az volt, hol van Maléter Pál, mi történt vele, hol keressem? Rögtön a rádióhoz ugrottam, utána a Parlamentbe telefonáltam, hogy visszaérkeztek-e a tököli tárgyalásokról.
 |
|
| Gyenes Judit, Maléter Pál özvegye, Rainer M. János és Sólyom László |
|
Egy fiatal férfihang, aki azt mondta, hogy ő Nagy Imre titkárságáról beszél, várjak egy negyedórát és ez alatt a rádióban bemondták, hogy Nagy Imre üzeni a Tökölön tárgyaló Maléter Pál által vezetett tárgyaló bizottságnak, hogy térjen vissza a Parlamentbe és foglalják el hivatalaikat. Innen jöttem rá arra, hogy ők még nem jöttek vissza, és ezek szerint a Parlamentben nem tudják, hogy hol vannak. Újra betelefonáltam, és akkor ez a férfihang - megkérdezte tőlem: asszonyom ön hol van? Mondom, hogy otthon. Izgatott hangon azt mondta nekem, menjen el otthonról. Hová menjek? - kérdeztem. Menjen be egy követségre. S akkor jött a dilemma, hogyha el is megyek itthonról, milyen követségre menjek be? Nagyon fiatal voltam, de azért átfutott az agyamon az, amerikai, angol, milyen nyugati követségre? Az árthat, ha vele valami baj történik, ha elfogták, akkor ez árthat neki, de azt gondoltam, inkább a Parlamentbe megyek, megpróbálok bemenni. A parancsnokságtól kaptam egy kocsit, elindultunk a Parlament felé, de sajnos az Alagútnál már jöttek magyar katonák, megtudván, hogy hová készülök és ki vagyok, mondták, nem tudok már a Lánchídon átmenni. És kérdeztem: a szélső hidakon el tudom érni a Parlamentet? Ó asszonyom, azokat foglalták el leghamarabb! - mondták. S akkor úgy tudtam, hogy a Donáti utcában az olasz követség van, de aztán utóbb kiderült hogy ez az olasz nagykövet rezidenciája, és azt kértem a sofőrtől, hogy oda menjünk. A nagykövet nem volt otthon, de telefonon megkérdezték, hogy menedéket ad-e, és én egy hétig ott voltam. A Szabad Európa Rádiót tudtam hallgatni és abból egy reménysugár, az első reménysugár az volt, mikor arról beszélt, hogy Maléter a Bakonyba ellenáll a katonáival. Amikor a nagykövet úr hazajött és én megköszöntem a menedékjogot, együtt teáztunk, akkor elmondta, hogy ő nagy vadász és a fegyvermestere ott lakik a Bakonyban és ő is azt mondta, tudja, hogy a Bakonyban ellenállnak és Maléter Pál van ott. Evvel a reménnyel jöttem ki a követségről és mentem haza.
November vége felé már a munkahelyemre, az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetbe is bejártam. Az édesapám följött Pécsről, ő odavaló, ott éltek lenn, és azt ajánlotta nekem, hogy addig mindenképpen fogadjak ügyvédet. Jó barátja volt doktor Kardos János - akinek a nevét később a Tóth Ilona perből ismerhették meg, nem Kardos Jánoson múlott, hogy szegény Tóth Ilonát halálra ítélték - őt kértem föl védőnek, ami később úgy alakult, hogy nem engedélyezték, és ezért szoktam én azt mondani, hogy Maléter Pálnak kirendelt védője volt, mert hiszen csak a választhatók közül választhatott. Ő valamilyen oknál fogva Révai Tibort választotta. Decemberben kaptam egy telefonhívást, megint senkit nem ismertem, mert Maléter Pál katona volt, nem politikus. Politikusokat nem ismertünk, pártembereket nem ismertünk, én soha életemben párttag nem voltam, akkor nagyon sajnáltam, hogy ez így van, mert nem tudtam, hogy kihez fordulhatok, ki az, aki esetleg segíthetni tud. Végül is besegítettek egy kicsit titokzatosan a pártközpontba Nógrádi Sándorhoz. Nógrádi Sándor egy bibliai idézetet mondott nekem. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy hány évig várt Jákob Ráhelre. Mondtam, hogy tudom. És fölhozta, hogy az ő felesége hány éven keresztül várt őrá, amíg ő emigrációban volt. Ez egy ilyen biztató beszéd volt - azt gondoltam, hogy azt akarta velem tudatni, hogy csak várni kell, és az uram vissza fog, haza fog jönni. Elmentem a legfőbb katonai ügyészhez, aki elég barátságtalanul fogadott, és arra emlékszem, azt mondtam neki, csak nem akarnak egy második Rajk-pert csinálni? Ez annyira fölidegesítette, hogy fölugrott, a szék fölborult és rám szólt hangosan, haragosan: ne mondjon ilyet, hogy mondhat ilyet!
Visszatérve a telefonhívásra, Kopácsi Sándor felesége telefonált. Én Kopácsinak a nevét természetesen ismertem, őket nem. De annyit mondott csak a telefonba, Mátyásföld, Gorkij fasor és onnan a Gyorskocsi utca. Tehát én tudtam, hogy a Gyorskocsi utcai börtönben vannak. Ezek után, Kardos János azt javallta, hogy menjek be a BRFK-ra és jelentsem be, hogy keresem az uramat. Így is történt. Pár nap múlva vissza kellett mennem. Azt mondták: a halottak között nincs, az elfogottak között nincs, keressük mint eltűntet. Heteken keresztül hagyták, hogy bejárjak, és mindig ezt a választ adták, hogy még nem találták meg, miközben én már tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Talán ez volt az az első hazugság, amibe én aztán a későbbi években kapaszkodni tudtam.
Ezrek és ezrek, százak és százak éltek át akkoriban az országban, hogy a hozzátartozót kitették az állásából, hogy végül nekem is az otthonunkat el kellett hagynom, egyetemista voltam akkor, az egyetemről eltávolítottak. Nem ennek a következménye volt, de nagyon súlyosan érintette a családot, hogy az édesapámat is közben Pécsett letartóztatták. Ő a Baranya megyei Nemzeti Tanácsnak volt a tagja, jogászemberként. Amikor az otthonunkat kellett elhagyni, az volt az utolsó menedék, az utolsó biztos pont. De nem ez volt a döntő, az elviselhetetlen, hanem az a gondolat, hogy vele mi van?
Mivel az 56-os Intézetben dolgozom, történészek között és ezt az anyagot olvasta az ember, ismeri, tehát nem tudom kivonni magam az alól, hogy már sok mindent tudok, amit akkor nem tudtam még. Ma már úgy gondolom, hogy azt, hogy engem csak 1957 április közepe táján engedtek be először beszélőre, azt talán annak köszönhetem, vagy annak a következménye, hogy a Snagovból, akiket ennek a pernek a vádlottaivá akartak tenni, már hazahozták. Addig én nem láttam az uramat. Egy levelet kaptam tőle, én írhattam levelet 57 áprilisában, amire választ kaptam. Az első mondat így kezdődött: ismertették előttem leveledet. Tehát nem is adták oda, a kezébe sem adták. A következő beszélő egész csodálatos volt, mert ezt a házassági évfordulónkra, május 8-ra én kértem, és beleegyeztek. Még csodálatosabb volt, hogy három szál rózsát, egy kis ajándéktárgyat, fényképeket és egy termosz kávét és két narancsot tudtam vinni neki... Kádár május elseje miatt, meg hogy a nép örüljön - narancsot hozatott be az országba, és én előre kettőt megvettem evvel a céllal. Ennek a héját még ő hámozta meg és még a mai napig őrzöm a kemény narancshéjakat.
1957. május 8. Akkor láttam utoljára. Majdnem két évig ült a börtönben, soha többet nem engedtek be. Minden héten ott ültem a Gyorskocsi utcában, minden héten mentem a kirendelt ügyvédhez, a Gyorskocsi utcában elutasítás, az ügyvédtől pedig biztatás, hogyha elindul valami, abban a pillanatban értesíteni fog. 1957 szeptemberében kaptam választ a beadott leveleimre, és ez volt az utolsó levél. Tehát két találkozás emlékét és két levelet őrzök, mint tényleg szent tárgyakat.
Talán azért említem meg a Farkasréti temetőt, mert én Kádár Jánoshoz írtam egy levelet. Ebben a levélben azt írtam, hogy vajon a pártnak álláspontja-e az, hogy én még a létminimumot sem tudom megkeresni? Abban reménykedtem, hogy kapok egy választ, hogy ó nem, a pártnak nem álláspontja, és amikor megpróbálok állást szerezni, ott ezt megmutatom, ezt majd méltányolják és meg merik tenni, hogy fölvesznek. De arra a reakció nem ez volt. Ahogy utólag megtudtam, mégpedig a Farkasréti temető főkertészétől, hogy szabad pártnap volt, a szabad pártnapon Kádár János elnökölt és föltette a kérdést, hogy milyen munkásfelvételek vannak most, és a temető igazgató jelezte, hogy most tavasszal (58 tavaszán volt) most vannak a segédmunkás-felvételek a temetőben. Lehet, hogy ezt úgy kellett volna felfognom, hogy ez valami jelzés akart lenni... De akkor csak azt éreztem, hogy ennél borzasztóbb, mikor mentem jelentkezni, akkor még az is átfutott az agyamon, hogy talán már ki se fogok jönni ebből a temetőből... A Kerepesi úton kellett jelentkezni, ott volt a központ, de kiderült hogy tényleg segédmunkásként alkalmaztak.
Akkor már nem volt annyi időm, hogy állandóan a Gyorskocsi utcába bejárjak. Nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába, több ízben megtettem és június eleje táján azt a választ kaptam egy ilyen telefon-kérelemre, hogyha beszélőt nem is, levelet sem, de csomagot adhatok be.
1958. június 17-én reggel a testvérem és a sógorom kora reggel negyed hatkor becsöngettek, én rémülten kinyitottam, az ajtót, még nem indultam el a munkahelyemre, a temetőbe. Rémültem mentem ki, hogy vajon ki keres ilyen korán, és rettentő ijedt arccal álltak ott, én úgy gondolom, hogy ez az életösztön volt, az a védekező ösztön, hogy végigkérdeztem az egész család összes tagját, hogy azokkal van valami baj? És legutoljára kérdeztem: Palival? S akkor rábólintottak. Nem vagyok hisztérikus természet, nem sikoltoztam, inkább talán nagyon is csendben voltam. Sokkoló, ez sokkhatású volt. S akkor átmentünk a testvéremnek a lakására, nem akartak egyedül hagyni, s körülbelül két hét múlva csöngettek - én voltam a nővérem lakásán egyedül -, kimentem, és egy fiatal, szőke, feketébe öltözött hölgy állt ott, akiről aztán kiderült, hogy Halda Alíznak hívják. Elmondta, hogy ő Gimes Miklós élettársa, és azt mondta el nekem, hogy azért keresett meg, mert ő bement a Gyorskocsi utcába és reklamálta, hogy egy utolsó levél, vagy egy utolsó beszélőt, hogyhogy nem engedélyeztek? A válasz az volt, Gimes Miklós nem akart senkivel sem beszélni, nem akart senkinek sem írni, a Maléterné bezzeg itt volt elbúcsúzni a férjétől. Itt jött a második nagy hazugság.
Aztán hallottam Halda Alíztól, akivel tényleg nagyon közeli, jó kapcsolatba kerültem, ő volt az egyetlen, aki ennek a pernek a vádlottai közül, illetve hozzátartozói közül engem megkeresett, őtőle hallottam, hogy Gimes Miklós édesanyja beszélt a Fő utcai börtön orvosával, és ez az orvos elmondta volna, hogy a szörnyű végrehajtás az hogy történt, milyen sorrendben. És ott fölsorolta Losonczy Gézát és Szilágyi Józsefet is. Itt jön megint a hazugság. Ők akkor már hónapok óta halottak voltak...
Természetesen, amikor már - mondjuk idegekkel bírtam -, én is bementem a Gyorskocsi utcába, kértem, hogy adják vissza az utolsó, a megmaradt holmiját, az volt a válasz: nem áll módunkban. Írtam 58-ben két vagy három alkalommal, mondják meg, hogy hol vannak elföldelve, vagy hogy miért ott éppen, hogy emberhez méltóan el tudjam temetni! A válasz az volt: nem áll módunkban. A végén én azt mondtam, hogy akkor beszélő-engedélyt kérek!
Valami égi, jó gondolat jött, hogy ennyi hazugság mellett ez nem történhetett meg! Ez nem igaz, nem történhetett meg! Ez nem igaz, kivitték őket a Szovjetunióba, volt már ilyen, akit a családja halottnak gondolt, vissza, egyszer csak vissza fog jönni. Sajnos nem úgy történt. Amikor eljutottam odáig, hogy ezt a közleményt, az egész oldalas újságban megjelent közleményt, a június tizenhetedikeit, el tudtam olvasni, és végén ott az ítélet híre, amihez hozzá kell tennem, hogy úgy olvastam, hogy tudom hogy ki Nagy Imre, tudom hogy ki Tildy Zoltán, tudom hogy ki Kopácsi Sándor, mert a neve a forradalom alatt ismert volt. De fogalmam sem volt, hogy ki Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós, Szilágyi József és a többi. Nem, tényleg nem tudtam, annyira nem ismertem ezeket a köröket.
Ez az utolsó mondat, ami az ítéletek után oda volt írva: az ítéletet végrehajtották, talán ez vágta az embert leginkább mellbe, hogy vége, nincs tovább, nincs hová fordulni, nincs kihez menni, nincs mit tenni, és ezért jött talán az a gondolat, hogy nem is hiszem el. Nagyon sokszor gondolok manapság arra, hogy itt mást sem hall az ember ma, hogy innen kiszivárog-e, onnan kiszivárog az, itt lehallgatnak, ott kihallgatnak; erről a perről - legalábbis a családok szerint - egy árva szó nem szivárgott ki, a diktatúrában, úgy látszik, hogy fegyelmezettebbek az emberek vagy jobban félnek. Révai Tibor ügyvéd, aki azt ígérte nekem, hogy időben értesít, 1958. június 17-i dátummal írt két sort, azt mondja, jöjjön be hozzám, szeretnék önnel beszélni. Kis hezitálás után bementem ebbe az 1-es számú Ügyvédi Munkaközösségbe, ránéztem Révaira, aki be akart rögtön terelni egy kisebb szobába, ránéztem és azt mondtam hangosan, hogy mindenki hallja, hogy "köszönöm ügyvéd úr, hogy ilyen időben értesített!".
Azt hiszem, hogy nemcsak nekem, hanem nagyon sokaknak, bárhogy is élte végig az elkövetkezendő évtizedeket, valahol itt a nyúltagyban volt egy reményünk, hogy hátha nem történt meg. Hisz nem volt sír, nem volt holttest, nem volt semmi bizonyíték.
1989 március végén, amikor az exhumálás volt, és ott megtalálták egy gödörbe dobva ezt a gyönyörű, szép szál embert ócska drótokkal összekötözve, Maléter Pál csuklóján volt egy kábel, avval volt összekötve, és ott el kellett fogadnom a bizonyítékok alapján, hogy ez mégis csak megtörtént, igaz.
Nagyon köszönöm mindazoknak, akik dolgoztak ennek a pernek a leírásán és olvashatóbbá tételéért, éshallani lehet, mert én június 9-én az OSA székházában 51 év először után először most hallottam Maléter Pál hangját. Ha nem emlékeznék ezekre az időkre, ez a hang és ez a szörnyű per, ennek a hangneme most visszahozta nekem egész, egész közel. Köszönöm szépen.
Kende Péter felszólalása
Igen tisztelt közönség! Az 1956-os Intézet és a Nagy Imre Alapítvány együtt vállalta egy olyan dokumentumkötet megjelentetését erre az 50. évfordulóra, amelyből meg lehet tudni, hogy mi történt az 1958. júniusi perben. A kötet alapjában véve dokumentumokat tartalmaz, de hogy ezeket érteni is lehessen, három elemző tanulmány vezeti be őket. Az egyiket - nem sorrendben haladok, hanem értelem szerint - elhalt barátunk, Litván György írta, s arról szól, hogy mik voltak ennek a pernek a politikai előzményei. A második elemző tanulmányt a körünkben tartózkodó Dornbach Alajos írta arról, hogy milyen jogi előzmények után és a jognak milyenfajta alkalmazása mellett került sor erre a perre és az itt kimondott ítéletekre, valamint azoknak a végrehajtására.
Végül egy harmadik tanulmány, Rainer János munkája, lépésről lépésre nyomon követi a per vádlottainak a sorsát, a bírósági per lefolyását és annak körülményeit. Ezt - ha szabad így szólnom - személyesebb oldalról vizsgálja, elsősorban Nagy Imre helyzetén és magatartásán keresztül.
Mármost a dokumentumok. Nem akarok teljes felsorolást adni ezekről, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a per vádiratát és az 1958. június 15-én kihirdetett ítéletet magyarul először ebben a kötetben lehet olvasni. Nem tetszik félreérteni azt, amit mondok: magyarul a teljes vádirat és a teljes ítélet először ebben a kötetben kerül nyilvánosságra. Dornbach Alajos érdeméből angolul ezek a dokumentumok már megjelentek - pontosan tizenöt évvel ezelőtt, abban a kötetben, amely az 1989 évi rehabilitációs per anyagát tartalmazza - de magyarul most először kerülnek nyilvánosságra. És azoknak, akik mint Mérai Tibor és jómagam már ötven évvel ezelőtt dolgozunk egy dokumentumköteten Párizsban, amelyet még 1958-ban franciául, majd később angolul, németül és még magyarul is megjelentettünk, és amelyben pontról pontra válaszoltunk a Nagy Imre-per vádlottai ellen fölhozott vádakra, nekünk voltaképpen soha nem volt kezünkben sem a vádirat, sem az ítélet. Egy kommüniké volt a kezünkben, mint különben Magyarország valamennyi lakosának, egyetlen kommüniké, amelyet az Igazságügyi Minisztérium adott ki 1958. június 16-án éjjel, s amely úgy hangzott, mint egy vádirat és mint egy ítélet, de nem egyezett meg pontosan sem a vádirattal.
Mármost ha valaki megkérdezné hogy benne vannak-e a most közreadott dokumentumkötetben, azt kell válaszolnom, hogy egyáltalán nincsenek benne. Ez nagyon nagy dilemma volt. Sokat tépelődtünk azon, hogy bele tudjuk-e venni a tárgyalási jegyzőkönyveknek legalább egy részét? S arra az elhatározásra jutottunk, hogy nem. Ennek három oka volt. Egyrészt a terjedelem. A teljes tárgyalási anyag, mint azt most már pontosan tudjuk, csak júniusban 52 óra volt. Ha hozzávesszük ehhez a februári és az áprilisi tárgyalási anyagokat, ez a szám fölmegy 80-90 órára, ami kb. három ekkora kötetet jelentene, csak a tárgyalási anyagokat alapul véve, és akkor még egy szót sem szóltam az elkerülhetetlen jegyzetanyagról. Rövidíteni csak önkényesen lehetett volna, s ehhez nem volt jogunk.
Másodszor, egészen a közelmúltig - az általános ombudsman legutolsó megnyilatkozásáig -, úgy tűnt, hogy a tárgyalási anyag kiadása megoldhatatlan jogi nehézségek elé állítana bármilyen kiadót, mert annyiféle engedélyt kellene beszerezni, ami gyakorlatilag lehetetlen. Ennek a részleteibe nem akarok belemenni, de abba sem, hogy ez az akadálymiért van most már leomlóban. De tény, hogy amikor mi a kiadást elhatároztuk és még a könyv nyomtatása pillanatában is, a tárgyalási anyag bárminemű közlésének olyan jogi akadályai lettek volna, aminek a megoldása lehetetlen volt.
Végül volt egy harmadik szempont is. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a vádlottak azt mondták-e a tárgyaláson, amit mondani akartak? Most hogy a tárgyalás hanganyaga a meghallgathatóvá vált, tudjuk, hogy Nagy Imre esetében igennel válaszolható meg ez a kérdés. Nagy Imre, aki az első perctől fogva tisztában volt azzal, hogy ő csak az utókornak beszélhet, hogy neki az utókor felé kell igazolnia a saját álláspontját, azt mondta el, amit mondani akart. A többi vádlott valamilyen értelemben védekezni próbált, e közben látta, hogy ezt olyan körülmények között teszi, amikor kizárólag a foglárokkal állt szemben. Ennélfogva egyikük sem azt mondta, amit egy nyilvános tárgyaláson mondott volna. Szavaik nem tükrözik, amit ők az 1956-os eseményekről gondoltak. (Ez alól kivételt képez Szilágyi József, akinek az ügyét nem véletlenül különítették el a többiekétől.) Ilyen módon a per tárgyalási anyagának a nyilvánosságra hozatala egy olyan magyarázó és értelmező munkát is igényelt volna, ami az erőnket messze meghaladta volna. Bocsánatot kérek, hogy erről ilyen hosszan beszélek, de hát voltaképpen ennek a könyvnek a bemutatására jöttünk össze, és hogy úgy mondjam, magyarázni kell a bizonyítványt. Ennek végére jutva köszönöm mindazoknak, akik eljöttek, hogy vették erre a fáradságot és az időt. Arra kérem őket, olyan szemmel olvassák ezeket a dokumentumokat, amilyet ennek az ügynek a jelentősége történelmi és emberi szempontból megillet.
Fotók: Topits Judit |