___Bemutatta: Gyáni Gábor, történész, egyetemi tanár___Vissza
Gyáni Gábor bevezetője A „Hatvanas évek” Magyarországon (Szerkesztette Rainer M. János) című könyvéhez Bp. 1956-os Intézet, 2004


Kedves egybegyűltek! Mondhatni, büntetésként kaptam ezt a feladatot. Mert valamikor, talán februárban, egy csomó lemezt küldött nekem Rainer János a tervezett kötet anyagával, hogy olvassam el és mondjak róla véleményt. Elég elfoglalt voltam abban az időben, és bár minden lyukas időmben olvastam az anyagot, nem haladtam vele olyan gyorsan, amilyen hirtelen megjelent maga a kötet. Úgyhogy kritikai megjegyzéseim, melyeket most meg is találtam, végül nem hasznosultak. Azért, mert elmulasztottam az előzetes kritikai munkát, most bűnhödnöm kell; így került talán sor arra, hogy én mutassam be a „Hatvanas évek” Magyarországon címmel közreadott testes tanulmánykötetet.

Az első kérdés, ami annak olvasása közben fölmerült bennem, mi vajon a jelentősége egy ilyen kutatásnak, amely a talán még nem is igazán történelmi közelmúltra irányul. Ahogy ezen merengtem, egy frissen megjelent írásra bukkantam, melyben Sándor Iván, az író és kitűnő esszéista, aki a Tiszatáj júniusi számában a történelmi regényről folyó diskurzushoz szólt hozzá, igencsak gondolatébresztő felvetése szerepel.

Sándor elsőként is idézi a francia posztmodern gondolkodót, Jean Baudrillard-t, aki egy helyt azt mondja, „a történelem, mint esemény felhígult, mert bekerült a médiába, és mindenütt túláradóan láthatóvá vált... Az emberiség kilencven százaléka napjainkban is kívül van a történelmen, kívül egy olyan interpretációs és leíró rendszeren, amely a modern időkkel született, és hamarosan eltűnik... Ez a mi szempontunkból persze szomorú, de mégiscsak így válik lehetővé, hogy átadja helyét a sorsnak”. Eddig szól a Baudrillard.

Sándor ezt követően hosszan fejtegeti saját elgondolását – mert alkalmasint történelmi regényt ír, bár az nem ’56-ról, vagy a hatvanas évekről, hanem a második világháborúról fog szólni. A történelem elveszését, helyesebben a történelem elveszítését gondolja tovább és megállapítja: ez úgy következik be, hogy a 20. század eseményei az újabb nemzedékek számára immár teljességgel érthetetlenné és megközelíthetetlenné lesznek, mivel csak az álarcukat mutatják. Éppúgy áll ez a Horthy-rendszerre, a második világháborús részvételünkre, a Don-kanyarbeli önelpusztításra, mint a holocaustra vagy, az 1956-os forradalomra. Sőt, ilyenné vált a rendszerváltás eseménysora is!

Végül azzal fejezi be, ami az egész gondolatmenet csattanója is, hogy: ”Mai kultúránk egyik kérdése éppen ez: lehet-e még bármi után nyomozni”? [Történészként és íróként egyaránt, teszem hozzá.] Még nem nyugszunk bele a történelem elveszésébe. Még forrásokkal, tényekkel, metaforákkal, magántörténetek szembesítésével kísérletezünk. Még a nem felejtendőről, a felejtés vétkéről gondolkozunk, arról, hogy a megőrzendő, az okulást nyújtó tűnik el nyomtalanul. Miközben látjuk, hogy a história feloldódik az információáradatban, medializált voltában önmagát tagadja meg, úgy nyel el bennünket, hogy észre sem vesszük, és a megérthetetlenség rémálmaként öröklődik.” Eddig az idézet.

Bár kommentárt igényelnek a fenti sorok, mégis úgy gondolom, fellehető bennük a válasz iménti kérdésemre, hogy tudniillik mi a voltaképpeni jelentősége ennek a mostani tanulmánykötetnek. A Kádár-kor, vagy a Kádár-kornak ez a rövidebb időszaka (alperiódusa), vagyis a hatvanas évek, ma leginkább a politikai diskurzus tárgyát szokta képezni, azaz: medializált formában, vagy mondhatnám úgy is, a tömegkultúra játékszereként kerül elénk nap mint nap. S ezen nincs is okunk csodálkozni, ha arra gondolunk, hogy a politikai kultúra manapság mint tömegkultúra körvonalazódik, annak lett az egyik leágazása. Azaz: ha a történelem politikai akaratok manipulációjává degradálódik, annyit látunk csupán belőle, amennyit ez a politikai látószög láthatóvá tesz. Ehhez képest az a tanulmánykötet, melyet itt a kezünkben tartunk, továbbá mindazon történeti kutatások, melyet jelen kötet mintegy reprezentál, némileg más képet tár elénk a mondott múltról, más a jelentés és eltérő a jelentőség, melyet a „hatvanas évek” történelmiesített fogalmának kölcsönözni próbál.

Oda kell tehát figyelni arra, amit a többnyire fiatal historikusok e könyvben a számukra már tisztán történelemként ható hatvanas évekről mondani tudnak gondos forrásfeltárás és elemzés után. Oda kell figyelni már pusztán azért is, hogy ne hagyjuk belesodorni magunkat abba, amit a történelem – ahogy Sándor Iván Baudrillard nyomán mondta – elveszésének a folyamata sorsunkká tehet. Ne hagyjuk tehát elveszni – a politikai kultúra vagy a tömegkultúra által is sodortatva magunkat – a történelemnek akár még ezt a szakaszát se. Talán ezért is tűnt sürgősnek a könyvet minél gyorsabban megjelentetni, mert minden elvesztegetett perc drága. Meg persze azért is, mert minisztériumi kutatási támogatás tette lehetővé annak tető alá hozását, és a projekt épp véget ért, ami jelentéstételi kötelezettséggel jár együtt. Holott az egyes tanulmányok nemrég készültek, alig fél éve hangzottak el még konferencia-előadás formájában és most pedig már jegyzetekkel felszerelve, megszerkesztve kézhez is kapjuk őket. Ez azt látszik alátámasztani, hogy nem csak médiasztárok magán- és nemi életét ecsetelő bestsellerek jelenhetnek meg néhány hét vagy hónap leforgása alatt, de olykor még tudományos munkák is, ha megvan hozzá a kellő akarat és anyagi fedezet. Hogy aztán hány emberhez jut el egy ilyen munka, az már egészen más kérdés.

Másodikként az a kérdés kezdett izgatni a tizenhat szerző tizenhat tanulmányát felölelő kötet kapcsán, hogy időbeli egységet alkot-e vajon a „hatvanas évek”, vagy másként kifejezve: történelmi entitást alkot-e vagy ellenkezőleg. Ha nem tévedek, éppen ezt a kérdést állította figyelme előterébe a kötet szerkesztője, a kutatások irányítója, Rainer M. János is bevezető tanulmányában. Ez a szöveg, bizonnyal nem tévedek, nagyon sokat hivatkozott írás lesz a következő évek során, e témakörben egyike lesz a talán legtöbbet hivatkozott szövegeknek. Lehet, hogy sokan vitatni fogják a szerző egyes megállapításait, vagy akár a koncepció egészét, de hogy megkerülhetetlen lesz, az vitán felül áll.

Rainer felfogása arról, hogy mit jelent a „hatvanas évek” kifejezés, milyen jelentést lehet tehát neki tulajdonítani, arra fut ki, hogy a hatvanas évek bizonyos tekintetben az ötvenes évek megismétlődése, annak számos buktatójával és változásával együtt. A hatvanas években is megtalálható tehát mindaz, amit a kommunizmus terror korszakaként, a sztálinizmus időszakaként szokás számon tartani, hiszen a „hatvanas évek” 1956. november 5-ével veszik kezdetüket és ilyenformán a forradalom eszményeivel és ’56 eseményei ilyen–olyan tevőleges cselekvőivel való könyörtelen leszámolás jegyében telnek az első három–négy év mindennapjai. Ugyanakkor tagadhatatlanul megtalálható benne az is, már persze valamivel későbbre datálódva, amit az 1953-as reformígéret, a Nagy Imre-féle fordulat hozott akkoriban magával. Újraéled tehát a ’53 szelleme is közel egy évtized múltán. Majd nem hiányzik a visszavágás (’55 szelleme), az tehát, amit Rákosinak a hatalom teljességébe való visszatérése jelentett annak idején – ez az 1970-es évek eleje, amikor kezd immár lezárulni „a hosszú hatvanas évek” kora. Ilyenformán az ötvenes évek ,minden kanyarulata, összes cikkcakkja így vagy úgy megismétli önmagát. Ez az első, amit ki szerettem volna emelni Rainer gondolatmenetéből. Azt tehát, amit ő – angol szót használva – a remake fogalmán ért, nevezetesen, hogy a hatvanas években újra végigpereg az ötvenes évek egész története. Mindez persze nem szó szerint értendő, hiszen a történelem — a közhittől eltérően — soha nem ismétli önmagát, és ez okból nem is lehet belőle igazán tanulni. A történelem az élet tanítómestere nem több üres szlogennél, amit diszkontinuus és struktúrákban tagolt történelem fogalma megfoszt minden komoly hitelétől. Ennek ellenére bizonyos tekintetben mégis felfedezhető valami ehhez hasonló logika a történelmi korok egymásra következésében.

Rainer ugyanakkor egy másik tézisében azt állítja, a hatvanas évek a maximumot hozta ki abból a rendszerből, amit mint kommunizmust, bolsevik típusú szocializmust szokás megjelölni, amely egyszerre volt állami tervgazdaság és parancsuralmi rendszer. Ennyi és nem több állhatott elő belőle akkor, amikor leghumánusabb oldalát mutatta. Teljesítményének ezt a vonatkozását jellemezték a kortársak kívül és belül egyaránt úgy, mint a rendszer liberalizálódása, fellazulása és, hogy ennek a magyar modellként is szemlélni szokott változata a gulyás-kommunizmus, olyan soft dikttúra tehát – ezt azonban inkább csak utólag mondták így – amely tartózkodik a nyílt terror alkalmazásától, egyúttal pedig némi teret enged a fogyasztói szabadságnak is. Ez irányban ment tehát el legtovább a Kádár-féle szocialista modell, melynek a „hatvanas évek” a fő hivatkozási pontja. Nincs ugyanis hozzá fogható másik példa arra nézve, hogy ez a teljesítmény felülmúlható lett volna. Nem többre, ennyire tellett csupán a rendszernek a maga erejéből.

Amikor valamikor 1972–73 táján végül mégiscsak véget ért a „hosszú hatvanas évek”, vége szakadt egy időre a gazdasági és kulturális kísérletezéseknek, társadalmi kísérletekről azonban már ekkor sem lehetett szó. Tovább élt ugyan valamelyest és valameddig a reformok ethosza, de mindez már messze alatta maradt annak, ami nagyjából Ebben áll tehát, megítésem szerint, a szerző második fontos tézise.

A legjobb lesz, ha az imént rekonstruált fogalmi támpontokat nyomban bele is helyezzük valamilyen kontextusba. Mindenekelőtt abba, amelyet restaurációs koncepciós kísérletnek is nevezhetünk, mellyel Rainer maga is nyílt vitában áll, bár ez itt most nem kap kellő hangsúlyt. A politikai baloldalon szokták manapság mind sűrűbben emlegetni, hogy létezik itt egyfajta folytonosság az 1989 előtti ancien régime, valamint az azt követő időszak fejleményei között. E felfogás hirdetői azt sugallják tehát, hogy a Kádár-rendszer valamiképpen már a rendszerváltás előtt egyengette az utat, mintegy azt készítette elő, mely utóbbinak már éppen el kellett csak jönnie, hiszen semmi sem állt többé az útjában. Ennek a sajátosa teleológiának azonban nincs semmi reális alapja. A jelzett felfogás olyan célelvű, a jövő egy számunkra már ismert pontja felé mutató történetet ad elő, ami a valamikori cselekvők felől tekintve, egész egyszerűen nonszensz. Történészként gondolhatja-e bárki komolyan (a ténybeli, az empirikus igazolás nehézségeiről, sőt lehetetlenségéről ezúttal nem is beszélve), hogy az államszocialista rendszer (elitje) bármikor is akarhatta azt, ami 1989 után bekövetkezett? Hogy egyik–másik struktúra léte az időben meghosszabbodott, és pl. a valamikori pártelitből kivált, vagy a pártállami elit integráns részét képező szociális csoport (amit egyesek „késő kádári technokráciának” is neveznek) az „újkapitalista” elitnek is a részévé lehetett, még nem bizonyíték az anticipáció feltételezése mellett. Valójában a hatvanas évek maga is megtorpant a korai hetvenes években, és határozott visszalépés következett be ezt követően. A fejlődési linearitás iménti elve már ezen a ponton hajótörést látszik szenvedni. Mindazok a koncepciók tehát, melyek egy ilyen folytonosan előremutató, tartalmát tekintve töretlenül liberalizáló, magyarán: a rendszerváltást mintegy előkészítő jelleget tulajdonítanának a kádári berendezkedésnek, szöges ellentétben állnak a „hatvanas évek” e könyvbe foglalt meglehetősen plasztikus képével. Én magam feltétlenül ez utóbbival értek egyet, és a politikai s ideológiai beszüremkedés jelének vélem az ellenkoncepció megjelenését.

Ennyit mondanék arról, amivel a kötet indul. Ezt tizenöt, hasonló szellemben –írt tanulmány követi és található a kötetben egy fotógyűjtemény is. Nehéz, sőt talán lehetetlen is néhány percre szorítkozva mindegyikből kiemelni az igazán fontosat vagy érdekeset. Meg kell tehát elégednem azzal, hogy csupán egyetlen egy dologgal foglalkozom a még hátralévő néhány percben.

Roppant sokat tanultam azokból a tanulmányokból, melyek a kulturális, a művészeti, vagy az ideológiai élet egy–egy vonatkozását vizsgálták meg közelebbről a hatvanas évek egyik vagy másik felében. Szerzőik kétfajta megközelítést alkalmaztak. Az egyiket a forráshasználattal lehet elsősorban jellemezni: itt a Történeti Hivatal, tehát a cenzorok, a politikai döntéseket meghozók által termelt, sőt kifejezetten a rendészeti megfigyelés nyomán keletkezett gazdag (bár nemegyszer kétes értékű) információk dominálnak; belőlük kiindulva próbál a történész a politikai apátia és a látszólag konszolidált közállapotok mögé látni úgy, hogy közben a rend előállításának a diktatórikus mechanizmzusát is megmutatja. A másik követni kívánt megközelítés kultúránk akkori állapotát tárja a szemünk elé, midőn a filmművészet, az építészet, a képzőművészet, s a többi terület termését tekinti át és értékeli is azokat. Ez esetben nem az már a fő kérdés, hogy ki hogyan irányította a kultúra előállítását, vagy hogy miként igyekeztek politikailag befolyásolni (korlátok közé szorítani) az alkotó folyamatot, hanem az, hogy mi született ekkoriban azokon a területeken?

Hadd emeljek ki ezúttal egyet az utóbbiakból. Várostörténész lévén nem áll tőlem nagyon távol az építészet világa, a példa is ehhez kapcsolódik tehát. Néhány hete Pécsett, egy a várossal foglalkozó multidiszciplináris konferencián az egyik fiatal előadó (aki egyébként Debrecen főutcájáról, a Piac utca Nagytemplom előtti épített környezetéről beszélt), antropológusként negatívan szólt az ott újjáépített (vagy csak felújított) házakról, úgy aposztrofálva némelyiküket, mint a szocialista–realista sematikus építészet termékeit. A vita egy építész hozzászólója, egyebek közt, kifogásolta ezt a megnevezést (vagy inkább megbélyegzést), rámutatva, hogy milyen téves, ha hetvenes–nyolcvanas években épült épületeket szocialista–realista stílusúaknak nevez valaki. Ez a stílus megjelölés ugyanis szinte csak az ún. ötvenes évekbeli építészet produktumait illeti meg. Elolvasva Prakfalvi Endre A hatvanas évek építészetéről című kötetbéli írását, a legmesszebbmenőkig igazolva látjuk a mondott építész konferencián tett észrevételét. Prakfalvi ugyanis ebben a panorámában nem csak elítélő terminusokban, hanem elemző módon, vagyis az értékekre is figyelve ad számot a kor architekturális teljesítményeiről. Ez a gondos írás végképp meggyőzőtt arról, hogy milyen durva leegyszerűsítés jellemzi azt a sommásan ítélkező gyakorlatot, ami oly gyakran jellemez bennünket az ancien régime kulturális világával szemben; könnyedén intézünk el sok mindent a szocialista, meg szocialista–realista jelzővel, amikor a nyolcvanas évek vége előtt keletkezett épületekről és másfélékről esik szó. Ezzel mégiscsak óvatosabban kellene tehát bánni.

Ez egy volt csupán az önként kínálkozó példák hosszú sorából arra nézve, hogy milyen fontos tudással lát el bennünket a „Hatvanas évek” Magyarországon című tizenhat tanulmánya a legkülönfélébb kérdések kapcsán. Ezek teljes spektruma a világpolitikától – Magyarország és a Szovjetunió, Magyarország és a Vatikán viszonya – , a gazdaságon át (melyet sajátos módon a korrupció és a gazdasági ügyletek kriminalizálásának a korabeli gyakorlata tár a szemünk elé, mint amilyen az Ónodi-ügy, a MEGÉV-ügy) az életmód, a mentalitás kérdéséig tart. Ez utóbbi körén belül külön is figyelmet kapnak a lakásviszonyok, a fogyasztás, sőt, a nyugati életmód–modellek fiatalokra gyakorolt hatásának a fejleményei, mint amilyen a jampec, a huligán szubkultúra kérdése. S, mint ahogy az már az iménti példából is kiderülhetett, az építészet, a filmművészet, a képzőművészet, és a kreatív művészetek megannyi többi ága is terítékre kerül itt. És ne feledjük továbbá a kollektivizálás kérdését ecsetelő kitűnő tanulmányt sem, vagy azt, amelyik azokról az értelmiségi szubkultúrákról beszél, melyeket mindenekelőtt a Lukács-iskola filozófusai és szociológusai telítettek élettel.

Roppant széles tehát az a panoráma, melyet a kötet szerzői számunkra megfestenek arról a hatvanas évekről, melyet a kötet nyitó bevezető tanulmány fő tézise így jellemzett: olyan időszak volt ez, amely az ötvenes évekhez, de az 1972–73 utáni hetvenes évekhez képest is sajátosan egyedi képet mutatott. Ezt az egyszervolt és immár menthetelenül elsüllyedt múltat rekonstruálja számunkra a kutatócsoprt együttes munkája úgy, hogy gazdag empirikus anyagot mozgatnak meg a történetírói hitelesség érdekében. Ezért sem lehet majd könnyen félretolni a benne foglaltakat, hiszen a jól megrostált forrásadatokon nyugvó képet nem oly könnyű tetszőleges tézisek hangoztatásával retusálni vagy valami merőben másfélére átmázolni.

Ez a kutatás azonban ezzel korántsem ért még véget, mégha most, minden bizonnyal, egy kis szünet is következik a folytonos mélyfúrások menetében. Mégis: arra biztatnám az ’56-os Intézetet, meg azt a tágabb kutatói kört, melyet ez az intézet mozgósít és műhellyé szervez, hogy folytassák tovább a munkát a késő Kádár-kor kutatásával. Azt, amit eddig csináltak, egy időre legalábbis félretehetik, mivel nekem úgy tűnik, hogy lerakták, ha nem is a szocializmus, de a szocializmus-kutatás alapjait. Erre lehet építeni a későbbiekben, amikor a hetvenes és nyolcvanas évek kerülnek majd napirendre. Így tehetik végre tisztába a közelmúlt históriáját, és persze oroszlánrészt vállalva abban is, hogy ne vesszék el a történelem, legyen mit átadnunk utódainknak.

Jó szívvel ajánlhatom tehát minden érdeklődő figyelmébe a „Hatvanas évek” Magyarországon című könyvet. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

A bevezető 2004. június 10-én hangzott el.


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2010. május 31. hétfő

Keresés a honlapon