A Molotov–Ribbentropp paktumként elhíresült szerződés 50 évre determinálta Közép-Kelet Európa jövőjét. Magyarországon, a volt Szovjetunióban, és számos más helyen is az a nézet terjedt el, hogy a szerződésre a Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak kétkulacsos magatartása miatt kényszerült. „Míg korábban az antifasiszta harc gondolatától vezetve kizárólag a nyugati hatalmakal való szövetség építésén fáradozott, 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba. Miután a nyugati hatalmak az 1939-es nyári tárgyalásokon sem mutattak hajlandóságot érdemleges katonai szerződésre, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére” írta pl. Ránki György.

Sztálin azonban teljesen másképp ítélte meg a helyzetet és motívumairól másképp is nyilatkozott:

Németország fő gondja Franciaország és Anglia legyőzött államainak megfigyelése lesz, hogy ott fékentartsa az ellenállási mozgalmakat. Másrészt a győzelmes Németország óriási területeket szerez meg, és ezért évtizedekig ezek hasznosításával és a német rend [ sic] létrehozásával lesz elfoglalva. Nyilvánvaló, hogy Németország másutt túlságosan is le lesz kötve ahhoz, semhogy ellenünk fordulhasson. Van még egy ügy, ami biztonságunkat szolgálja. A legyőzött Franciaországban nagyon erős lesz a kommunista párt. A kommunista forradalom elkerülhetetlenül kitör, és mi ezt a helyzetet kihasználhatjuk arra, hogy Franciaország segítségére siessünk és szövetségesünké tegyük. A továbbiakban az összes olyan nép, mely eddig Németország 'védelmébe' esett, szintén szövetségesünkké válik. A világforradalom kifejlesztésére széles tevékenységi kör áll előttünk”, mondta Sztálin 1939. augusztus 19-én a politikai bizottság előtt. Beszédjének szövege néhány hét múlva a „Havas” hírügynökségen keresztül meg is jelent Genfben a „Revue de droit international” című lapban. Sztálin 1939. novemberében tiltakozott a lap állításai ellen, sőt a Pravdában meg is jelentette a cikk cáfolatát. 1993-ig a szovjet történészek és emlékiratírók még azt is tagadták, hogy 1939. augusztus 19-én egyáltalán sor került volna a politikai bizottság ülésére. Először Dimitrij Volkogonov vezérezredes ismerte el 1993. január 16-án az Izvesztijában megjelent cikkében, hogy az ülésre sor került.

A politikai bizottság határozatát szóbeli tájékoztatás formájában néhány héten belül a Komintern vezető funkcionárusai is megkapták. Az erről fennmaradt dokumentumok tükrében aligha tartható az az állítás, mely szerint az idézett szöveg hamisítvány volna. Sztálin Molotov, Zsdanov és Manuilszkij jelenlétében elmondott szavait Dimitrov jegyezte fel:

Meg kell mondani a munkásosztálynak: a háború a világuralomért folyik: a hadviselők a kapitalista országok urai imperialista érdekeiért. Ez a háború szenvedéseken és nélkülözésen kívül semmit sem fog hozni a munkásoknak és a dolgozóknak. Határozottan fel kell lépnünk a háború és okozói ellen. Leplezzék le a semleges polgári országok semlegességét. Ők saját semlegességük mellett lépnek fel, miközben más országokban a háborút támogatják, hogy könnyű haszonhoz juthassanak. A komintern elnökségének téziseket kell kidolgoznia és publikálnia.”

Az előbbiekben közölt két dokumentum megértéséhez szükséges néhány előzmény ismertetése is. A Szovjetunió a Versaillesben létrehozott, „rablóbékének” aposztrofált békerendszert kezdettől fogva elutasította. A nyugati országok már csak emiatt is gyanakodva fogadták a Szovjetunió békeszólamait, és hiteltelennek tartották Sztálin külpolitikáját. A nyugateurópai kommunista pártok tevékenysége (és távirányításuk módja) pedig csak fokozta az eredendően meglévő gyanakvást.

Sztálin sokáig nem talált közös nevezőt azzal a két nagyobb országgal, mely szintén az I. világháború utáni rendezés felborításában volt érdekelt: Olaszországgal és Németországgal, melyekkel a spanyol polgárháborúban még katonai konfliktusba is keveredett, annak ellenére, hogy a szélsőjobboldali mozgalmakat, de leginkább Hitlert a forradalom „jégtörőjének” tekintette. A Pravda Hitler hatalomrajutását is úgy kommentálta, hogy a fasizmus az imperialista rendszer mélyülő válságának terméke, a nácik pedig csak siettetik a tőkés rendszerek összeomlását.

Sztálin nemcsak politikai taktikusnak, hanem Lenin politikai örökösének is tekintette magát. Bár meg volt győződve arról, hogy a „szocializmus egy országban” elv gazdagította a leninizmus koncepcióját, de valójában soha sem tett le a világkommunizmus forradalmi ügyéről. Imperializmusértelmezése a 18. kongresszuson visszakanyarodott a „harmadik periódus” elmélethez, mely a háború utáni kapitalizmus permanens válságából indult ki, és mely számára a polgári és fasiszta államok csak a monopolkapitalizmus eszközei voltak. Az imperializmusnak ebben a válságos formájában világméretű háborúkat provokálva kellett volna eltussolnia növekvő krízisét.

Sztálin szerint az új imperialista háború már meg is kezdődött Németország, Japán Olaszország erőszakos expanzióival. Már 1938. október 1-én utalt erre egy a „rövid tanfolyamot” magyarázó beszédében. Követendő stratégiának a Szovjetunió távolmaradását jelölte meg: meg kell várni a hadakozó felek kimerülését hogy az alkalmas pillanatban a Vörös Hadsereg léphessen fel döntőbíróként. A bolsevikiek nem pacifisták, hanem „a farkasokkal kell üvölteniük”, azaz használniuk kell az imperializmus eszközeit, adott esetben még az agresszív lerohanást is, mondta erről. A 18. pártkongresszuson gondolatai csak a körül forogtak, hogy milyen szerepet játszon „a forradalom bölcsőjének” nevezett Szovjetunió ebben a történelmi helyzetben. Legfontosabb természetesen a Szovjetunió védelme: de utalt arra, hogy a szocializmus nehézségei csak a kapitalista bekerítés feltörésével oldhatóak fel. A kapitalista bekerítésre való utalásnak egyérteműen önigazoló funkciója volt. De arról is tanúskodott, hogy a politikai vezetők hogyan képzelték el a Szovjetunió nemzetközi befolyásának növelését. Így pl. a honvédelmi népbiztos helyettese, Mehlisz a Vörös Hadsereg kötelességének tartotta háború esetén a szovjetköztársaságok számának növelését hogy ezzel is elő lehessen segíteni a proletér világforradalom győzelmét. Maga Molotov is külügyi népbizosként abban látta feladatát, hogy minél inkább kiterjeszthesse országának határait. Véleménye szerint a területi expanzió és a Szovjetunió hatalmának növekedése ugyanazt jelentik.

A Litvinov által képviselt külpolitikai koncepció ezzel szemben a kollektív biztonság és a nemzetközi status quo megőrzésén alapult, mivel abból indult ki, hogy minden nemzetközi konfliktus csak gyengíti a Szovjetunió erejét. München után Litvinov biztos volt benne, hogy Anglia és Franciaország kénytelen lesz a Szovjetunióra támaszkodni, amennyiben meg akarja őrizni európai vezető szerepét. Különösen így volt ez 1939. március 31 után, amikor London a lengyel területi integritás sérthetetlenségének garantálásával kényszerhelyzetbe került. A Szovjetunió számára ezért komoly alternatívát jelenthetett volna az összefogás a nyugati hatalmakkal és egyáltalán nem volt szükségszerű szövetkezni a hitleri Németországgal.

A szovjet külpolitika prioritásainak változását mi sem jellemzi jobban hogy az 1939 augusztus 23-án aláírt szerződésből hiányzott minden olyan klauzúra, mely a szerződő felek egyikének harmadik féllel szembenni agressziója esetén feloldotta volna a másik felet a kötelezettségei alól.

Molotov 1939. október 31-én a Legfelsőbb Tanács előtt tartott beszéde bizonyítja hogy a Szovjetunió külpolitikáját az imperializmus előbbiekben említett szélsőséges interpretációja határozta meg. Molotov a II. világháború kitörésének okaként a Versaillesi békeszerződéseket nevezte meg, melyeket Anglia, Franciaország és az USA kényszerített a vesztesekre, hogy ezzel is biztosíthassa imperialista hatalmát. Feltűnő, hogy a szovjet prognózisok az új világháború lefolyását teljes egészében az előzőhöz hasonlították: a jóslások szerint a konfliktus fokozatos kiteljesedése a lakosság növekvő nyomorát hozza majd magával ami kiváltja majd a proletariátus forradalmait.

A szovjet külpolitikai koncepció részeit meglepő módon a nyilvánosság számára is közzétették. Erről tanúskodik legalábbis az 1939-ben kiadott, sokat sejtetően „Pervüj Udar”, azaz „Az első csapás” címet viselő könyv. A kötetet, mely egy jövendő háboró forgatókönyvát tartalmazta, melyben a Szovjetunió meglepetéssszerű támadással rohanja le legyengült szomszédait, hogy gyarapíthassa a szovjetköztársaságok számát, az egész országban milliós példányszámban terjesztették.

Mindez szükségszerűen következett a szovjet katonai doktrínából, mely dogmaként szögezte le, hogy a Vörös hadsereg a világ legoffenzívabb hadserege. A katonai akadémiákon a védelmi hadműveleteket nem is oktatták, ezzel szemben már a harmincas évek elejétől a gyorsanmozgó alakulatok villámháborús hadműveleteinek begyakorlására helyezték a hangsúlyt.

A világon először a Szovjetunióban szerveztek légideszanthadtesteket, paramilitáris alakulatokban közel egymillió ejtőernyőst képeztek ki. Hitler 1936-ban állította fel az első ejtőernyős alakulatot, és ezek összlétszáma 1939-ben 4000 főre rúgott. Sztálin 1930-ban hozta létre az ejtőernyős fegyvernemet és 1941. június 22-re öt hadtestbe szervezve már kb. 100.000 ejtőernyős katona állt fegyverben! 1941. augusztusában fejezték be a második öt légideszanthadtest felállítását, nyilvánvaló, hogy ezek szervezése már hónapokkal korábban elkezdődött. Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért kellett Sztálinnak ennyi ejtőernyős? Nyilván nem a védekező hadműveletekben szándékozta felhasználni ezeket az igen drágán kiképezhető elitcsapatokat - védelemre a legnagyobb pazarlás ejtőernyős-vadászokat bevetni, hiszen elsősorban nem a lövészárokharc fortélyaira képezték ki őket, ellentétben a sokkal olcsóbban kiképezhető gyalogsággal. Zsukov marsall erről szemérmesen csak annyit ír könyvében, hogy „a lehetséges hadműveletek jellegét megítélve jól láttuk, hogy jelentősen növelni kell a légideszant-csapatokat.” A Szovjetunióban gyártottak először szériában úszó és repülő páncélosokat, és fejlesztették világszínvonalra a vitorlázórepülőgép-gyártást, mely a deszanthadműveletek legfontosabb kelléke az ejtőernyő után. Utóbbi eszköz 19 világrekordjából 13-at szovjet gyártmányú vitorlázó-repülőgéppel értek el. Vajon használhatóak-e az előbb említettek egy védekező háborúban? A világon először a Szovjetunióban gyártottak páncélozott repülőgépeket (IL–2), Sztálin utasítására érdekes módon először együléses csatarepülőgépként, elhagyva a hátsó géppuskást, mely a gépet védekezésre is alkalmassá tette volna. Ugyanilyen szempontokból gyártottak le 7275 BT tankot is, melyek a világ leggyorsabb páncélosaiként 73 km/óra sebességgel tudtak közlekedni, miután hernyótalpaikat ledobták. Az utóbbi fegyvernek az volt egyetlen hátránya, hogy védekező hadműveletekre nem volt felhasználható: a BT páncélosokat csak jó utakon lehetett használni, mert a hernyótalpak nem bírták a nagy megterhelést – nem is erre tervezték őket. A Szovjetunió úthálózata még évtizedekkel a háború után is messze elmaradt az európai normáktól, ezt minden tervező tudta. Ha mégis olyan harckocsit terveztek, amely csak utakon tud jól közlekedni, annak az lehet az oka, hogy azokat egy jó úthálózattal rendelkező területen – tehát valamelyik nyugat–európai országban – tervezték bevetni a járművet.

A pártállam történetírása mindig kidomborította, hogy a Szovjetunióban a terveknek csak kis százalékát sikerült 1941. júniusáig teljesíteni. Fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen célt szolgált volna az a hadsereg, mely a tervek teljesítése után fegyverzetében erősebb lett volna, mint az európai kontinens többi hadserege együttvéve!

Mivel a szovjet diplomáciai iratok zöme mind a mai napig publikálatlan, nem tudhatjuk, hogy 1939-1941 között Sztálin milyen menetrenddel számolt. Azt azonban sejteni lehet, hogy a német villámháborús sikereket, majd az angliai légicsata elakadását nem látta pontosan előre. Külpolitikai számítása azonban nem ettől, hanem Hiltler helyettesének, Rudolf Hessnek londoni repülésétől került veszélybe.

Hess április 10-i londoni útját az angol diplomácia arra használta fel, hogy érzékeltesse: amennyiben a Szovjetunió továbbra is semleges marad, akor Anglia esetleg békét köt Németországgal. Németország nyugati tehermentesítésének viszont szükségszerű következménye, hogy erőit a Szovjetunióval szemben fogja alkalmazni, hiszen csak ott szerezheti meg az áhított életteret. Másrészt Sztálin meggyőződése volt hogy Hitler nem vállalja fel a kétfrontos háború kockázatát - a hadviselő Anglia ebből a szempontból számára saját békéje biztosítékának látszott.

Az angol számítás nem volt alaptalan. Egyrészt Hessnek csak ez lehetett a célja - pontosat ugyan nem tudni, mert az iratokat az angol hatóságok még évtizedekre (!) zárolták. Ezt az érzést erősítette a németek ügyetlen és semmitmondó magyarázkodása mellyel bagatellizálni akarták a szovjet fél előtt Hess repülésének okait. Másrészt Sztálint beteges gyanakvása könnyű vevőnek tette meg erre a hírre. Rossz sejtelmeit csak fokozta Sir Strafford Crippsnek moszkvai látogatása: az angol diplomata memorandumban közölte Molotovval, hogy amennyiben a háború elhúzódik, „Nagy-Britannia (de különösképpen bizonyos nagybritanniai körök) kénytelen lehetnek valamilyen megoldát találni a háború befejezésére.”

Ha másból nem, Sztálinnak legkésőbb ebből tudnia kellett, hogy a Szovjetunió hónapokon belül aktívan is részese lesz a hadműveleteknek. Hogy korábban mikorra kívánta időzíteni a fegyveres beavatkozást, nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy április végétől a szovjet katonai felkészülés üteme megváltozott.

A Vörös Hadsereg Németország elleni felvonulásáról 1941-ben három különböző terv is született. Először 1941. március 2-án, majd március 11-én, végül május 15-én terjesztettek Sztálin elé. Utóbbiból összesen egy Vasziljevszkij marsall által kézzel írt példány készült, bevezetőjében a következő áll:

„Ha figyelembe vesszük, hogy Németország hadseregét a mögöttes szolgálatokkal együtt mozgósította, akkor megelőzheti (Vatutyin marsall által kétszer aláhúzva) felvonulásunkat, és meglepetésszerű csapást mérhet ránk. Hogy ezt megelőzzük, és a német hadsereget szétverhessük, (utóbbi áthúzva) szükségesnek tartom, hogy semmi esetre sem engedjük át a német vezetésnek az iniciatívát, előzzük meg (kétszer aláhúzva) ellenfelünket a felvonulásban, és akkor támadjuk meg a német hadsereget, amikor az még a felvonulás fázisában van, és nincs abban a helyzetben hogy frontot építsen fel és megszervezze a fegyvernemek együttműködését.” Sztálin a tervezetet jóváhagyta és saját aláírásával hitelesítette.

A figyelmes olvasó már ebből szövegből is láthatja, hogy a szovjet vezérkart nem az aggasztotta, hogy Németország támad - Németországról nem feltételezték a jószomszédságot - hanem az, hogy a német támadás esetleg megelőzi a tervezett és a saját támadást előkészítő felvonulást. A jelentés ugyanis azt szögezi le, hogy már mindkét hadsereg mozgósított, de a német hadsereg felvonulását a szovjet határra még nem kezdte meg, bár ez bármikor elkezdődhet. Ezzel szemben a szovjet hadsereg nemcsak mozgósított, hanem már felvonulásban volt. Ez a felvonulás ugyanis nem 1941. májusában kezdődött: a szovjet hadsereg 1939-től folyamatosan több hadosztályt állomásoztatott a határon, mint a német hadvezetés. Ez annyiból érthető is, hogy a szovjet útviszonyok sokkal lassabban engedik meg az átcsoportosítást, mint ahogyan arra a német félnek lehetősége van. Véletlen egybeesés, hogy 1941. májusának elején a már felvonult és a határtól zömmel 200-300 kilométeren belül állomásozó kb. 150-180 hadosztály mellé további öt hadsereg felvonultatását is elindították? Ha védekezni kívántak volna, akkor nem lett volna szükség arra, hogy a gyorsanmozgó alakulatokat is a határ mellett vonultassák fel, és arra sem, hogy a csapatoknak német–orosz szótárakat osszanak ki, valamint zsebkönyveket, melyek a nyugat-európai vasúti sínek szovjet szabványra való átállítását tartalmazzák. Az sem volt indokolt, hogy a lengyel lakosságnak felszabadító szövegű plakátokat nyomjanak, miképp az sem, hogy „német proletariátus” és hasonló névre kereszteljenek egységeket, illetve hogy éppen 1941. június 4-én állítsanak fel lengyel vezényleti nyelvű hadosztályt. Ha nem a szomszédos területek pacifikálása járt volna a szovjet hadvezetés fejében, akkor nem lett volna szükséges az erre kiképzett NKVD hadosztályok tucatjait felállítani és állomásoztatni a határ mellett a határőrség szükséges állományán kívül (nem véletlen, hogy ezeket az alakulatokat később, mikor nyilvánvalóvá vált a szovjet katonai doktrína kudarca, normális lövészhadosztályokká alakították át). A határon fekvő Breszt Litovszkban sem kellett volna 10 millió liter benzint tárolni, ha védekezni akartak volna a németekkel szemben. Arra sem lett volna szükség, hogy Krakkóval bezárólag német–lengyel területekről térképekkel lássák el a magasabb parancsnokságokat – elegendő lett volna ezt közvetlenül a támadás előtt megtenni.

1941. május-június folyamán elkezdődött az alacsonyabb parancsnoki kar felkészítése is. A szovjet hadsereg szemléletéről és külpolitikai koncepciójáról érzékletesen tanúskodik egy ismeretlen magas rangú politikai tiszt előadása, mely Kisinyovban hangzott el 1941. június 15-én, 7 nappal a német támadás előtt:

5) A Vörös Hadsereg úgy fog harcolni, hogy teljesen megsemmisíti az ellenséget.”

A fentebb felsorolt dokumentumok persze semmit sem változtatnak azon a tényen, hogy Németország nem ezért támadta meg a Szovjetuniót. Nem csökken a németek háborús felelősségét sem, hiszen az egyik bűn nem tehet bocsánatossá egy másikat. De facto Németország előbb támadta meg lengyelországot, majd a Szovjetuniót, mint a szintén támadásra készülő Szovjetunió. Ebből még nem következik, hogy Adolf Hitler fel lett volna mentve a nemzetközi jog betartása alól, sőt az sem következik, hogy Németország támadása jogos volt – jog és támadás egymást kizáró fogalmak.

A dokumentumokból azonban mindenképpen következik az, hogy újra kell értékelni a Szovjetunió II. világháborús szerepét és felelősségét a háború kirobbantásában.