A Molotov-Ribbentropp paktumként közismert német-szovjet szerződés okairól megoszlik a történészek véleménye. Magyarországon, a Szovjetúnióban, és számos más helyen is az a nézet terjedt el, hogy a Kelet-Európa jövőjét több mint 40 évre meghatározó szerződésre a Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak kétkulacsos magatartása miatt kényszerült. „Míg korábban az antifasiszta harc gondolatától vezetve kizárólag a nyugati hatalmakal való szövetség építésén fáradozott, 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba. Miután a nyugati hatalmak az 1939-es nyári tárgyalásokokn sem mutattak hajlandóságot érdemleges katonai szerződésre, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére.”

Úgy véljük hogy ez az álláspont túlságosan leegyszerűsítő és hamis képet nyújt a Szovjetunió céljairól és lehetőségeiről. Nemcsak azért, mert Németország a Szovjetuniót Lengyelország aktív közreműködése nélkül (ami eleve kizárt volt) nem tudta volna megtámadni, mivel csak egy igen rövid szakaszon volt közös határa a Szovjetunióval, hanem azért is, mert alapvetően fordított sorrendet állít fel a Szovjetunió céljait illetően.

1939 tavaszán Anglia és Franciaország már világosan látta, hogy a további német terjeszkedés csak háború árán állítható meg. Németország felemelkedése elsősorban őket, és az általuk létrehozott békerendszert veszélyeztette, és nem a Szovjetuniót. Anglia és Franciaország volt az, aki (érthető módon) nem akarta megosztani sem gyarmatait, sem nagyhatalmi státusát egy harmadik birodalommal, és ezért már egyszer vállalt egy világháborút is.

Hitler csak akkor tudta volna érvényesíteni keleti „Lebensraum” igényeit, ha ehhez megszerzi a nyugati hatalmak támogatását. Ezt azonban Anglia és Franciaország nem adhatta meg, amennyiben nem akart lemondani európai nagyhatalmi szerepéről. Németországnak tehát először mindenképpen a nyugati hatalmakra kellett ráerőltetni akaratát, és csak azok legyőzése után jelentett látens veszélyt a Szovjetunió számára. Ennek köszönhetően a Szovjetúnió vált mérleg nyelvévé - amit Sztálin mint május 10-én nagy nyilvánosság előtt ki is mondott: „A Szovjetunió nem hajlandó másoknak kikaparni a gesztenyét a tűzből”. Sztálin felismerte, hogy páratlan lehetőséghez jutott külpolitikai céljainak megvalósításához, és ahhoz, hogy átvegye az események irányítását. Hogy ez mennyire így volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy nem Németország kereste meg a Szovjetuniót, hanem a Szovjetunió tett folyamatosan ajánlatokat Németországnak, jelezve már 1939 júniusában, hogy „mérvadó” befolyásra tartanak igényt a Baltikumban, valamint Besszarábiában. Éppen ezért nem igaz a szovjet történészek által hangoztatott állítás, hogy az 1939-1940-es év területi változásai improvizáltak lettek volna. Ezeket a Szovjetunió már előre megtervezte.

A Szovjetunió tárgyalási stílusa is igen sajátos volt a nyugati hatalmakkal, amennyiben kizárta a kompromisszumnak még a lehetőségét is. Molotov teljesen értelmetlen időpocséklásnak tekintette a nem hivatalos tárgyalásokat, és csak arra adott lehetőséget nyugati tárgyalófeleinek, hogy elfogadják, vagy visszautasítsák feltételeit, mivel tudta, hogy a nyugati hatalmak nem engedhetik meg maguknak a kapcsolatok megszakítását. így természetesen semmilyen lehetőség sem volt arra, hogy létrejöjjön a hagyományos „give end take” és „good-will” szellemben fogant diplomáciai megegyezés. Jellemző hogy a Szovjetunió végső követeléseiben az is bennefoglaltatott, hogy a szerződő hatalmak akkor is jogosultak katonai segítséget nyújtani a balkáni és balti államoknak, ha azok azt nem kérik! Ezt a követelést csak a Szovjetunió tudta volna kihasználni területek annektálására, míg a nyugati hatalmak csak a nevüket adhatták az agresszióhoz.

„Hitler (...) még legbizalmasabb környezete előtt sem tett soha említést semmiféle szovjet támadás veszélyéről”, állítják sokan. Ez tévedés. Szovjet támadás veszélyéről Hitler már 1940 szeptember 10-én említést tett Sztójay akkori berlini magyar követnek, és e megjegyzésekből a „Hitler hatvannyolc tárgyalása” c. műből még több példát is sorolhatnánk. 1939-1941 között Hitler a Szovjetunióban olyan ellenséget látott, amellyel előbb utóbb elkerülhetetlen az összeütközés, mert érdekeik ellentétesek. Ezért a Szovjetunió állandó látens fenyegetést jelentett Németországnak, mint ahogyan Németországi is a Szovjetuniónak. Mind Hitler, mind Sztálin tudták, hogy a katonai összecsapás elkerülhetetlen, és mindketten igyekeztek kedvező poziciókat keresni ehhez a harchoz. Hitler attól csakugyan nem tartott (amit a „preventív háború” tézise állít), hogy a Szovjetunió még 1941-ben megtámadná, az azonban minden alapot nélkülöző állítás, hogy egy esetleges későbbi szovjet támadást nem tartott volna valószínünek.Erre a feltételezésre minden oka megvolt, hiszen a Szovjetunió majdnem minden európai szomszédját 1941-ig megtámadta, és területeket szakított eltőlük (Finnország, Lengyelország, Románia, Baltikum).

Ezek az akciók korántsem korlátozódtak e néhány országra, a Szovjetunió kölpolitikáját egészen a „peresztrojka” kopráig az imperialista törekvés primátusa határozta meg.

Éppen ezért egyes történészek azon állítása, hogy „a német oldalon sohasem szerepelt esetleges szovjet támadás feltételezése” egyáltalán nem állja meg a helyét. Azt mégsem képzelhette a német vezérkar, hogy a szovjet hadvezetés malmozni fog akkor, amikor ők Angliával és esetleg az USA-val szemben le lesznek kötve.

Sztálin ezért kötötte meg a szovjet-német megnemtámadási szerződést, hiszen elsődleges célja az volt, hogy egymásra uszítsa az „imperialista” hatalmakat. „A Németországgal kötött szerződést egy európai háború szükségessége diktálta” táviratozta a Külügyi Népbiztosság 1940 július 12-én a tokiói szovjet követnek. „Amennyiben azonban mégis kitörne a háború nem ülhetünk tétlenül - fel kell lépnünk, de fellépni utolsónak fogunk, hogy mi lehessünk a mérleg nyelve, úgy hogy az döntő legyen.”írta Sztálin, még jóval a háború kezdete előtt, elárulva ezzel a Szovjetunió hosszútávu külpolitikai céljait.

A szovjet diplomácia hasonló akciókat indított Japán felé is, mivel a Szovjetunió érdeke az volt, hogy Japán ambícióit déli irányba terelje, és ezáltal katalizálja a Japán-Nagybritannia-USA közti háború kialakulását. Ezért kötötte meg a Szovjetunió Japánnal 1941 áprilisában a megnemtámadási szerződést: „Minden szerződést jóváhagyunk, amely Japán és az USA összeütközését idézi elő” táviratozta a Külügyi Népbiztosság a tokiói követnek.

Hitler nem kezdhetett volna háborúba a Szovjetunió politikai és gazdasági támogatása nélkül. Sztálin azonan nem elégedett meg az augusztus 23-án kötött szovjet-német megnemtámadási szerződésben foglaltakkal. Helyzetével „visszaélve” folyamatosan újabb és újabb területi követelésekkel állt elő. 1940 augusztus 1-én Molotov beszédében kijelentette, hogy az eddigi eredményekkel a Szovjetunió nem elégedhet meg, és hogy további „sikerekre” van szükség. Még abban a hónapban megszállták a Duna-delta néhány román szigetét, majd Molotov 1940 novemberi berlini látogatásán beterjesztette az új szovjet kívánságlistát: szovjet támaszpontok a Dardanellákon, a szovjet érdekszféra kiterjesztése Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Görögország, és Magyarország területére, valamint a Perzsa-öböl, és a Szahalin szigetek irányába. E tények ismeretében egyértelműen kizárható az a lehetőség, hogy Sztálin a németekkel való szövetséget azért kötötte meg, mert időt akart nyerni. A Szovjetunió magatartásában óvatosságnak és tartózkodásnak nyoma sem volt, ezzel szemben sorozatosan olyan akciókat kezdeményztek, amivel vagy német szövetségesüket, vagy a szövetséges hatalmakat provokálták, amire kiváló példa a finnországi akció 1939/40-ben.

Hitler nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy egy teljesen megbízhatatlan szövetségessel a hátában háborút viseljen az USA támogatását élvező Angliával szemben. Az angliai légicsata kudarca után csak az a lehetősége maradt, hogy „Anglia kardját”, a Szovjetuniót térdre kényszeríti, hogy ezáltal Angliával szemben kedvező tárgyalási pozicióba kerüljön.

Ezt Sztálin is sejthette, amit több megnyilatkozása is bizonyít. Alapvető tévedése csak az összecsapás időpontjának megjelölésében volt. 1941 január végén azt jelentette ki Kirill Afanaszjevics Mereckovnak, a honvédelmi népiztos helyettesének, hogy nem lehetetlen ”hogy 1942-ig meg tudjuk őrizni a békét. Sztálin május 5 én a katonai akadémiák hallgatói előtt tartott beszédében kiemelte, hogy az elsődleges cél, hogy ne 1941-ben, hanem 1942-ben kerüljön sor a Németország elleni háborúra, mivel az akkor a Szovjetunió szempontjából kedvezőbb feltételekkel vezethető.

„A vezetés háborút előkészítő politikája teljesen nyilvánvaló volt számunkra (...) amit védelmi intézkedéseknek állítottakl be, az a valóságban régóta előkészített és gondosan álcázott támadási tervnek bizonyult.” írta Meandrov vezérőrnagy még 1946-ban, kiadatása előtt.

Ez azonban korántsem zárta ki azt, hogy a szovjet támadás még abban az évben is megindulhasson. A gépesített és páncélos alakulatokat közvetlenül a határhoz, annak legexponáltabb, kiugró szögleteibe csoportosították, a hátsó védelmi vonalakat és parancsnokságokat leépítették, a légierőt és az első stratégiai lépcső hadosztályait közvetlenül a nyugati határra, a második lépcső alakulatait pedig a határ mögé telepítették, a raktárakkal és ellátóintézetekkel együtt, valamint lázas ütemben új utakat, hidakat, laktanyákat építettek, és mindezt akkor, amikor a németek felvonulása a határra még el sem kezdődött. Mindebből egyértelmű, hogy a Szovjetuniónak (is) offenzív szándékai voltak. Ebből a felvonulásból csak azonnali támadás volt végrehajtható, a védekezésre teljesen alkalmatlan volt, ami érthető, hiszen a szovjet hadsereg harcászati szabályzata kifejezetten elvetette a védekezést, mivel a szovjet hadsereg „a világ legoffenzívebb hadserege”.

Ezt támasztja alá Andrej Visinszkij 1941 február 13-i kijelentése, mely szerint „a Szovjetunió azonnal belépne a Németország elleni háborúba, amint angol csapatok partraszállnának a Balkánon.”

Éppen ezért nem igaz Borus azon állítása, hogy a szovjet vezérkar nem rendelkezett támadási tervekkel. A szerzőnek inkább azt kellett volna kiemelnie, hogy a szovjet vezérkar védekezési terveket egyáltalában nem készített!

A Szovjetunió 1929 óta folyamatosan fejlesztette hadiiparát, mely a háború elején minőségi és mennyiségi mutatók terén is lekürüzte Németországot. Sztálin alatt a Szovjetunióban már messze a háború előtt hadigazdaság működött (lásd a nehézipar mértéktelen fejlesztését). A Szovjetunió 1941 június 22-én több mint 24.000 páncélossal rendelkezett, és ezek közül 1862 a legmodernebb T34, ill. KV típusu harckocsi volt, mellyel még a legmodernebb német harckocsik sem vehették fel a versenyt. Csak az összehasonlítás kedvéért jegyezzük meg, hogy a németek mindössze 3580 páncélosából is 1700 annyira elavult volt, hogy még a legrégibb szovjet modellekkel sem mérkőzhetett meg. A Szovjetunió nyugati katonai körzetében tartózkdó kb. 15.000 „már nem korszerű” páncélossal összesen csak kb. 1880 német páncélos vehette fel a siker reményével a harcot.

A szovjet hadsereg, mely magát „minden hadseregek legoffenzívabbikának” tartotta, csak egy doktrínát ismert: „az ellenséget a saját területén kell szétzúzni”. Ez a megállapítás a személyi kultusz idejében olyan törvénynek számított, melyről még vitát sem lehetett kezdeményezni anélkül, hogy az illető Tuhacsevsszkij és társai sorsára ne jusson.

A fentiekben ismertetett tények alapján nyilvánvaló, hogy a szovjet hadsereg már 1941-ben komoly stratégia fenyegetést jelentett Németország számára.A szovjet politika agresszivitása még akkor is felismerhető, ha Sztálin annak élét néha taktikai okokból tompítani igyekezett. Ennek alapján pedig arra a következtetésre kell jutnunk, hogy 1941 nyara az egyik agresszornak, Hitlernek az utolsó lehetőség volt arra, hogy a másik agresszort, Sztálint megelőzze.