Az 1956-os forradalom fegyveres leverésével az ellenállás nem szűnt meg teljesen, egyes társadalmi csoportok önszerveződése tovább folytatódott. Mivel ezek a csoportok nem mondtak le a forradalom alapvető célkitűzéseiről, mind belföldön, mind az emigrációban szembeszálltak a régi-új hatalommal. A legnagyobb hatású ellenállást a munkástanácsok folytatták, de számottevő volt az értelmiségiek és a pártok tevékenysége is. Külföldön a Strasbourgban megalakult Magyar Forradalmi Tanács képviselte leghatékonyabban ’56 eszméit.

Ezek mellett olyan csoportok is létrejöttek, amelyek szinte teljesen eredménytelenül és a társadalomtól elszigetelten konspiráltak. Jószándékú, ám megvalósíthatatlan törekvéseikért többnyire súlyosabb retorziókat kellett elszenvedniük, mint a fentebb említett, ismert mozgalmak résztvevőinek: lebukásuk után sokukat kivégezték. Az emigrációs szervezkedések közül ilyen volt például a bécsi „Magyar Forradalmi Tanács” (ezzel a szervezettel foglalkozó tanulmányom az 1956-os Intézet idei Évkönyvében jelenik meg), az itthoni tragikus kimenetelű illegális mozgalmak közül pedig a budapesti Központi Honvéd Kórház épületében megalakult, később „Bástyá”-nak elnevezett csoport, amely jelenlegi előadásom tárgya.

Az ismertebb ellenálló csoportoktól eltérően a „Bástyá”-t különböző társadalmi rétegek tagjai alkották. Volt köztük hentessegéd, betanított gépmunkás, kalauznő éppúgy, mint egyetemista, orvos, katonatiszt vagy építészmérnök. Legnagyobb részük 20-28 éves volt, és csaknem valamennyien halmozottan hátrányos körülmények között nőttek fel.

1956. novemberében, amikor a szovjet haderő már majdnem teljesen leverte a forradalmat, a Honvéd Kórház az ellenállás egyik központja lett. A Radó György orvos-ezredes parancsnoksága alatt dolgozó orvosok, alkalmazottak és az ideiglenes mentőszolgálat tagjai röpcédulák gyártásával és terjesztésével tiltakoztak a szovjet beavatkozás, a fiatalok Szovjetunióba történő deportálása, később Nagy Imréék Romániába szállítása ellen. Az elhunytakért az újonnan megalakult Kádár-kormányt tették felelőssé. Síkra szálltak a „szabad, független, szocialista és valóban demokratikus Magyarországért”. Követelték Nagy Imre és Maléter kormányba kerülését, a Kossuth-cimer és a hagyományos katonaruha használatát. Általános sztrájkfelhívást tettek közzé. Készítettek idegennyelvű röplapokat is, hogy a nyugati közvéleményt tájékoztassák, és egyúttal támogatást kérjenek az ENSZ-től. Voltak orosz nyelvű röpcédulák is: „Szovjet katonák! Nem fasiszták ellen harcoltok! Ne lőjetek a magyar népre, a magyar munkásokra és parasztokra!” Röplapjaikat a „Felkelő Forradalmi Ifjúság” nevében adták ki. A fegyveres harc kilátástalanságát legtöbben belátták (ezért nem is helyeselték annak folytatását). Abban bíztak, hogy az alulról jövő nyomás hatására a kormány hajlik olyan kompromisszumokra, amelyekkel valóságos konszolidációt lehet elérni.

A röplapokat eleinte az októberi- és novemberi napoknak azok az önkéntes mentői és ápolói készítették, akik ebben a kórházban voltak elszállásolva. Legaktívabb volt közülük a 16 éves Molnár Lajosné autóbuszkalauz (aki már a Rádió ostroma alatt is ellátta a sebesülteket) és Borsodi József bányacsillés (aki a forradalom alatt néhány napot a Corvin közi felkelőknél töltött). Ebbe a munkába kapcsolódott bele Hegedűs László, szintén önkéntes vöröskeresztes másodéves orvossegédképző iskolai hallgató is, barátjával, Korniczky Tamással, az idegosztály röntgenesével. Borsodi révén csatlakozott hozzájuk Szabó Lajos betanított gépmunkás, volt corvinista felkelő is. A kórház orvosai, Radó György, Iván László orvos-őrnagy (az idegsebészet osztályvezetője) és Havasi László orvos-alezredes sebész (a kórház Forradalmi Bizottságának az elnöke) átnézték, több esetben javították, kiegészítették a röpiratok szövegét (Radó kiegészítése pl.: „Nem engedjük, hogy tisztjeink hazaáruló nyilatkozatot írjanak alá!”), illetve papírt, sokszorosítógépet bocsátottak rendelkezésükre. (Természetesen a felsorolt személyeken kívül mások is részt vettek a röpcédula-gyártásban.)

November 8-án vagy 9-én egy váratlan szovjet-magyar karhatalmi ellenőrzés súlyos veszélybe sodorta a csoportot. Éppen sokszorosították az egyik röpcédulát, amikor valamelyikük észlelte a razziát. Lázas sietséggel semmisítették meg a röplapokat, miközben Radó parancsnok kávéval és itallal vendégelte meg a látogatókat.

November 10-e körül Szabó Lajos találkozott volt fegyvertársával, Ivicz György villanyszerelővel, akinek imponált a kórházban folytatott illegális tevékenység. Felmerült köztük, hogy bevonják a Corvin köz volt parancsnokait is, de nem találták meg őket. Néhány nappal később Ivicz felkereste Szabót, és segítséget ígért csoportjának. Előadta, hogy ő kapcsolatban áll Maléter Pállal és Bakonyban harcoló csapatával, majd egy céduláról felolvasta a többi katonai vezető nevét és az egységek elhelyezését. Ezután felajánlotta, hogy összekötő szerepet vállalna Maléter és Szabó között. A csoport a „központi parancsnokság” irányításával harci feladatokat is ellátna, tevékenységét ki kellene terjeszteni az egész főváros területére.

A „titkos összekötő” megjelenésétől a szervezkedés jellege megváltozott. Szabó november 20-21-én a kórház idegosztályán értekezletet hívott össze Ivicz és a röpcédula-készítők (8-10 fő) részvételével. Vele jött egy másik corvinista bajtársa, Nagy József hentessegéd is, aki addig is részt vett a röplapok terjesztésében. (A kórház vezetői az összejövetelen nem vettek részt, de belépőket biztosítottak a „vendégeknek.”)

Ivicz tájékoztatójában megismételte küldetését, Maléterrel való kapcsolatát és a szervezkedés kiterjesztésének szükségességét. Elmagyarázta ennek módját is: a lebukás veszélyének csökkentése érdekében ezt úgy kell végrehajtani, hogy a beszervezett tagok ne ismerhessék egymást. Bejelentette, hogy a fegyverek szállításáról ő fog gondoskodni, ha a parancsnokok kitűzik a támadás időpontját. A társaság fegyverrel rendelkező tagjait óvatosságra intette: harcolni csak az ő utasítására lehet. Egy fegyverraktár szükségességét is hangsúlyozta.

Ezután megalakították az egységeket (amelyek részben már addig is megvoltak), és meghatározták a funkciókat. A megállapodás szerint Szabó Angyalföldön, Borsodi ňbudán, Nagy József Zuglóban szervezi az ellenálló egységeket, hogy a fegyverek elosztásában ne legyen majd fennakadás. Molnárnét nevezték ki összekötőnek, Hegedűsre és Korniczkyra bízták továbbra is a röpcédula-gyártást, a terjesztésre pedig Szabó kapott utasítást. Az elért eredményekről ugyancsak Szabónak (aki Hegedűssel együtt eleinte inkább a sztrájkjog alkalmazását, nem pedig a fegyveres harc folytatását tartotta célravezetőnek) kell majd beszámolnia, és ő közli a tagokkal a következő összejövetel időpontját is. A résztvevők fedőneveket is felvettek, amelyek használatát kötelezővé tették.

Meglepőnek tünhet, de a társaságból senki sem adott hangot kételyeinek, tehát még Maléter tököli letartóztatásáról sem tudtak.

A szervezkedés tagjai eltérő lelkesedéssel dolgoztak a mozgalom kiszélesítésén. A Borsodi-Molnárné-féle „óbudai sejt” létszáma négy aktív főre csökkent, akiknek tevékenysége a röplapok terjesztésére korlátozódott. Szabó és Nagy József Corvin közi ismeretségükre támaszkodva kapcsolták be Lévai Mária joghallgatót, az ő közvetítésével pedig Mécs Imre műegyetemistát. Nekik elsősorban a diákokat kellett megnyerniük. A legelszántabb szervező munkát kétségtelenül Nagy József folytatta, azonban mindenkit, akivel tárgyalt figyelmeztetett a veszélyekre, és arra, hogy az áruló halállal bűnhődik. Hegedűs kapcsolatban állt az orvostanhallgatókból álló Békési Béla-féle, ú.n. „Bagoly”-csoporttal, akik a II. Női Klinikán tartózkodtak, és ők is legfőképp ellenállásra buzdító röpcédulákat terjesztettek.

November végén vagy december elején Szabó ismét összehívta a társaságot, mivel Ivicz, az állitólagos összekötő, igérete ellenére nem jelentkezett. A jelenlevők beszámoltak az addig elvégzett munkáról. Tényleges eredményt csak a röpcédula-gyártó részleg tudott felmutatni, a többiek csupán nagyzoltak. Az volt a megállapodás, hogy mindenki folytatja a munkáját, és az elvégzett feladatokról tájékoztatják Szabót, aki továbbítja az információkat a Maléter-féle „központi parancsnokságnak”.

December elején az egyetemista Lévai Mária közreműködésével Nagy József bekapcsolta a mozgalomba Bárány János szerszámkészítőt, a Tompa-Ráday utcai felkelők legendás parancsnokát, aki ebben az időben aktív szerepet játszott a csepeli munkástanács tevékenységében. Bárány közvetítésével volt parancsnok-helyettese, Karászy János repülőfőhadnagy is csatlakozott a konspirációhoz. Nagy megbízta Bárányt, hogy a IX. kerületben és Csepelen gyűjtse össze embereit az ellenálláshoz, és Karászyt helyettesévé nevezte ki. A két, egykori Tompa utcai felkelő kísérletet tett egy raktárhelyiség megszerzésére Csepelen a fegyverek számára. December 10-én azonban Bárányt, mint a forradalom egyik közismert szereplőjét, a rendőrség letartóztatta. Karászy (aki egyébként Báránynál sokkal nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a szervező munkába) vállalta, hogy átveszi a betöltetlenné vált feladatot, sőt tevékenységét Pesterzsébetre és a VIII. kerület egy részére is kiterjeszti.

Érdekes, hogy Karászy, aki állományban lévő katonatiszt s Maléter régi ismerőse volt (a világháborúban partizánként együtt harcoltak), szintén elhitte, hogy volt parancsnoka csapataival a Bakonyban folytatja az ellenállást. Nagy József viszont már kezdte megelégelni a „központi parancsnoksággal” kapcsolatos titokzatosságot, és december közepén újabb összejövetelt szervezett (ezúttal nem a kórház területén, hanem a csoport egyik tagja, Tóth Nándor akkumulátorszerelő lakásában). Ekkor rögtön felszólította Szabót, hogy tisztázza szerepét, és mutasson fel valami konkrétumot a Maléter-féle „központi parancsnokság”-ra vonatkozóan. Szabó azonban nem tudott újabb híreket közölni, csak Iviczre, az összekötőre hivatkozott, akinek viszont nyoma veszett. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ki kell deríteni az igazságot, mert kár a hiábavaló kockázatért. A tényfeltárással Nagyot és Szabót bízták meg. Ennek eredményétől tették függővé, hogy továbbra is megmaradnak a „központi parancsnokság” irányítása alatt, vagy önálló parancsnokságot hoznak létre. Ezután megerősítették, illetve meghatározták a szerepköröket, és a szervezkedés új tagjai fedőneveket vettek fel. Az értekezlet végén, miután a résztvevők elénekelték a himnuszt, eskütételre került sor, amelynek szövegére Nagy József a nyomozás során tett vallomásában a következőképpen emlékezett:

„Én XY esküszöm arra, hogy a szervezkedéshez, annak céljaihoz hű leszek, valamint a vezetőket és annak tagjait, bármilyen kínzásnak vetnek alá, el nem árulom. A szervezkedés vezetőjének parancsait, utasításait haladéktalanul végrehajtom és engedelmeskedem vezetőimnek. Esküszöm arra is, hogy amig Magyarország területén egyetlen szovjet páncélos lesz, addig a fegyvert le nem teszem. Esküszöm, hogy Magyarország függetlenségének kivívását minden erőmmel elősegítem. Esküszöm, hogy Magyarországon semmiféle kapitalizmust, valamint imperialista törekvést elő nem segítek. Amennyiben eskümhöz hű nem leszek, úgy sújtson engem bajtársaim és az Isten haragja, bosszúja. Ha tudomásomra jut, hogy a legjobb barátom, testvérem a szervezkedést elárulta, úgy azt jelentem a szervezkedés vezetőjének, és az árulókkal szemben kiméletet nem ismerek. Isten engem úgy segéljen.”

Az eskütétel Nagy és Karászy elgondolása volt, a szöveget is ők fogalmazták meg (esetleg másokkal együtt). Nagy olvasta fel, a többiek állva megismételték, majd megerősítették aláírásukkal. (Néhány újonnan belépő személy is részt vett az összejövetelen, közülük Vancsó Béláné diszpécser, aki gyorsírással a jegyzőkönyvet vezette és Forgács Ferenc építészmérnök játszott fontosabb szerepet.)

A következő összejövetelre december 26-án ugyanabban a lakásban került sor. Nagy József és Szabó beszámolója végleg eloszlatta az illúziókat: „központi parancsnokság” nem létezik, Ivicz, az állitólagos összekötő, aki ezidáig félrevezette a társaságot (nem tudjuk miért), elhagyta Budapestet és Miskolcon vállalt munkát. A Honvéd kórház küldöttei (Hegedűs László, Korniczky Tamás és Halkrant Ferenc) ehhez hozzátették, amit Iván őrnagytól, az idegosztály osztályvezetőjétől hallottak, miszerint Maléter a Fő utcában raboskodik. Ismét felmerült a felsőbb kapcsolat és a fegyverszerzés kérdése. Karászy javaslata alapján a résztvevők úgy határoztak, hogy ő és Korniczky utazzék Bécsbe, és vegye fel a kontaktust Király Bélával és Kéthly Annával.

Megállapodtak abban, hogy szervezkedésük a „Bástya” elnevezést kapja. Nagy Józsefet választották a csoportok főparancsnokának, helyettese Karászy, a politikai vezető Szabó lett. (Eddig Szabót tekintették vezetőjüknek.) Karászy javaslatára ismerősét, Forgács Ferenc építészmérnököt „D”-tisztnek nevezték ki, tehát a szervezkedésen belüli elhárítás lett a feladata. Ismét kijelölték a területi parancsnokokat, és az egyéb tisztségeket. Hangsúlyozni kell, hogy a funkciók mindvégig csak névlegesek voltak. Nagy meghatározta a szervezkedés célkitűzéseit: Magyarország függetlensége, a horthysta restauráció megakadályozása, szabad választás, demokratikus államforma. Karászy ismertette az általa kidolgozott szervezeti felépítést és az egységek konkrét feladatát. A tervek végrehajtásához azonban mindössze néhány fő állt volna rendelkezésre, a legcsekélyebb anyagi feltételek nélkül.

Felmerült az a gondolat is, hogy egyesíteni kellene az országban meglévő ellenálló csoportokat. Ennek első lépése adott volt, mivel az értekezleten részt vett a Békési Béla vezette, orvostanhallgatókból álló „Bagoly” csoport három tagja is. (şket a Honvéd kórház küldöttei hívták el.) Nagy József fúziót javasolt, ám a parancsnoklás kérdésében hamarosan parázs vita alakult ki: az egyetemisták álláspontja szerint ők szellemileg képzettebbek, s ezért alkalmasabbak az irányításra, a „Bástya” hangadói szerint viszont a munkásokat illeti meg a vezető szerep. Végül csak abban állapodtak meg, hogy fenntartják egymással a kapcsolatot.

A kórházi küldöttek is előálltak szervezeti szabályzatukkal, mivel fenntartásaik voltak a „Bástyá” tevékenységével szemben. şk a továbbiakban inkább az orvostanhallgató csoporttal konspiráltak.

Az értekezlet végén, az „újak” pótolták az eskütételt. A legutóbb hiányzó Hegedűsék viszont csak hosszabb huzavona után írták alá az eskü szövegét. Az „óbudai sejt” pedig egyre inkább elszigetelődött a többiektől.

1-2 nap múlva Karászy és Korniczky elutazott Bécsbe. Utóbbi a szintén Bécsben tartózkodó „Bagoly” csoport tagjaihoz csatlakozott, de végül az emigrálás mellett döntött, és Angliában telepedett le. Karászy január 8-10-én visszajött, és beszámolt sikertelen útjáról a csoportjának: Király és Kéthly nem tartózkodott Bécsben, az emigráns szervezetek elutasítóak voltak, senkitől sem várhatnak segítséget. Voltak azonban olyan külföldi hírszerzők, akik felajánlották az együttműködésüket. A csoport tagjai szinte egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy ilyen jellegű kapcsolatot nem szabad létesíteni, mert nem egyeztethető össze a célkitűzéseikkel. Nem tudták, hogy Karászy még elutazása előtt kapcsolatba lépett a budapesti brit követség két munkatársával. Az angolok támogatásukról biztosították Karászyt, aki viszont katonai adatokról tájékoztatta őket (Vancsóné tolmácsolásával, Forgács jelenlétében). Karászy azzal zárta beszámolóját, hogy nincs értelme a további harcnak, fel kell oszlatni a csoportot. Szavai általános megdöbbenést váltottak ki: mindenki jó hírre számított. Néhányan nem is fogadták el Karászy álláspontját, sőt, kételkedni kezdtek abban, hogy valóban kint járt-e. Ezt azonban a repülőtiszt számlákkal, jegyekkel igazolta.

Nagy József és Szabó azon az állásponton volt, hogy nem kell megijedni, folytatni kell a konspirációt.

Nemsokára azonban kénytelenek voltak megváltoztatni álláspontjukat: Szabót a karhatalmisták megverték, és néhány napra elzárták, a csoport néhány tagját pedig a lakásán kereste a rendőrség. A szervezkedés vezetői mindenkit felmentettek az esküje alól, és megkezdték a jegyzőkönyvek és a dokumentumok megsemmisítését, a fegyverek (egy géppisztoly, néhány kézigránát, pisztoly) és a lőszerek eltüntetését.

A rendkivüli veszélyekkel járó fegyveres szervezkedés eredmény nélkül ért véget.

A „Bástya” utolsó mozgalmi tevékenységét a Honvéd kórházi részleg hajtotta végre: egy stencilgépet - nem kis kockázattal - átszállítottak a II. Női Klinikára, ahol a „Bagoly” csoport Obersovszkyék letartóztatása után folytatta az „Élünk” folyóirat sokszorosítását.

A szervezkedés tagjai közül Lévai Mária, Karászy János, Iván László emigrált. A szintén menekülni szándékozó Nagy Józsefet február 22-én tartóztatták le Pécsett. Éppen levelet írt Mécs Imrének (aki a menekülésben segített a többieknek is), amikor a rendőrség behatolt vendéglátójának lakásába. A levelet a kályhába akarta dobni, de elvétette. Ekkor még csak nyolc hónapra ítélték el szökési kísérlet miatt.

Az óbudai részleg egyik vezetője, Borsodi József azonban feljelentette a csoportot (név szerint Molnár Lajosnét, Iván László őrnagyot és Szabó Lajost) a III. kerületi rendőrkapitányságon. Ekkor kezdtek nagyobb erőkkel nyomozni a hatóságok. Megkönnyítette feladatukat egy NSZK-ban dolgozó ügynök is, aki Karászyval kötött ismeretséget. Forgács levele, amelyet Karászynak titkosírással küldött volna Angliába, a posta ébersége folytán szintén a rendőrség kezébe került.

Áprilistól megkezdődtek a letartóztatások. A feljelentőt szabadlábra helyezték, és ügyében - aktív mozgalmi tevékenysége ellenére - megszüntették a nyomozást. A bírósági eljárást követően a 13 elitéltből Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Bárány Jánost és Ivicz Györgyöt 1959. február 18-án kivégezték. A volt fegyveres felkelők ugyanis semmiképpen sem számíthattak kegyelemre. (I. fokon halálos ítéletet hirdettek ki Forgács Ferencre és Mécs Imrére is.) A többiekre 1 évtől életfogytig tartó szabadságvesztést szabtak ki.

Irodalom: 451/89 „Nagy József és 12 társa”, 306/90 „Péch Géza és társai” (Fővárosi Bíróság levéltára), 022/58 „Radó György o.ezredes. és társa” (Hadtörténeti Intézet levéltára). Interjú Egri Sándornével (Vancsó Béláné) és Tóth Nándorral (1991. Készítette: Kőhegyi Kálmán), Rácz Józseffel (1992. Készítette: Ferenczy Erika) az Oral History Archívum gyűjteményéből, Mécs Imrével (1989. Készítette: Zsombolyai János) az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteményéből és Karászy János személyes közlése (1993.)

Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben 1956-os Intézet–Osiris Kiadó, 1995, 486–491. o.