Nagy Imre külpolitikai elgondolásai és gyakorlati külpolitikai tevékenysége politikusi életművének egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó, ugyanakkor leginkább vitatott része. Azt a legtöbb elemző elismeri, hogy elméleti munkássága legmerészebb, legjelentősebb teljesítménye a szovjet rendszeren belüli államok függetlenségéről szóló, a tömbpolitika ellen írott tanulmánya, ezzel szemben még a magyar forradalom ügyét objektíven, sőt rokonszenvvel tárgyaló történetírásban is érezhetően ott lappang a kétely, amikor Nagy Imrének a forradalom alatti külpolitikai lépéseit tárgyalják. A Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség deklarálása nem volt-e átgondolatlan, elhamarkodott lépés, amely döntő módon hozzájárult a második szovjet beavatkozáshoz s a forradalom bukásához? – kérdezik olykor e fent említett elemzők is.

Ezek a nagyjelentőségű, történelmi döntések önmagukban is indokolják, hogy Nagy külpolitikai elgondolásainak alakulását, fejlődését részletesen elemezzük, s elhelyezzük általános politikai portréjának keretei között. Egy ilyen elemzés szükségességét csak erősíti két további körülmény.

Az egyik, hogy Nagy a magyar külpolitika történetének fontos alakja. A második világháború után Magyarország külpolitikai mozgástere minimális volt, s a magyar diplomácia jószerével csak a békeszerződés szélsőségesen negatív hatásainak „kivédésére” szorítkozhatott. A békeszerződés után, a negyvenes évek végétől az önálló magyar külpolitika lényegében megszűnt, Magyarország külkapcsolatai teljes mértékben a szovjet birodalmi külpolitikának rendelődött alá. Valamelyest önállónak tekinthető magyar külpolitika a hetvenes évek elejétől alakult ki a détente, s a határon túli magyar kisebbségek érdekében való roppant óvatos fellépés jegyében. Önállóságról, sajátos elgondolásokról, külpolitikai és/vagy érdekérvényesítő koncepcióról még ekkor is csak igen korlátozott értelemben beszélhetünk. A közbülső, csaknem két évtizedben Nagy Imre volt az egyetlen, aki markáns külpolitikai elgondolással jelentkezett, s módja nyílott gyakorlati lépések megtételére is, az 1956-os forradalom rendkívüli körülményei között.

A másik körülmény Nagy Imre és külpolitikai elgondolásai utóéletével kapcsolatos. 1989, a kelet-közép-európai kommunista rendszerek összeomlása, majd 1991, a Szovjetunió felbomlása után a magyar demokratikus átalakulás egyik alapkérdése az önálló külpolitikai irányvonal kidolgozása lett. A (legalábbis elvileg) különféle lehetőségek közül a nagy nyugati politikai-katonai egységekhez (EU, NATO) való csatlakozás vált meghatározóvá. Egyetlen többé-kevésbé releváns alternatíva jelentkezett – az is csak nagyon rövid ideig – a Nagy Imre-féle, 1956-os tömbönkívüliség, semlegesség gondolata. Ez az elgondolás a demokratikus átalakulás első szakaszában, a pártállammal vívott küzdelem során ugyanúgy delegitimáló, a fennálló struktúrákat romboló funkcióval bírt, mint 1956 és maga Nagy Imre rehabilitációja. Mint pozitív „külpolitikai doktrína” azonban nemigen fogalmazódott meg. Mégis, a mai napig fel-felbukkan a külpolitikai szakdiskurzusban éppúgy, mint a közgondolkodás leegyszerűsített kategóriáiban. Talán az sem kizárt, hogy a semlegesség iránti lappangó nosztalgia a következő években a regionalizmus, a (Nyugaton is terjedő) „euroszkepticizmus” terjedésével párhuzamosan felerősödik, mint e nemzetközi trendek sajátosan magyar, történeti érvelésre támaszkodó változata.

Kérdés, hogy 1956-ban a semlegesség és a tömbönkívüliség gondolata mennyire volt a magyar forradalomban akaratát kifejező társadalom akarata, s mennyire Nagy Imre elgondolása. Általában azt mondhatjuk, hogy a szovjet megszállás és a Varsói Szerződés mindenfajta alternatívája népszerű volt és tömeges támogatásra számíthatott. 1956 októberében a magyar társadalom egyrészt szabadon kinyilvánította véleményét és akaratát arról, hogy milyen legyen az ország nemzetközi helyzete (függetlenség a szovjet tömbtől). Másrészt – ugyancsak szabad akaratából – „korlátozta” önmagát a reálpolitika jegyében, s a nyugati szövetséghez való csatlakozás helyett az (osztrák-svájci mintájú) semlegesség mellett foglalt állást. Nagy Imre úgy vált a magyar forradalom elismert vezetőjévé, hogy ezzel a társadalmi-nemzeti akarattal nagyjából egybevágó korábbi külpolitikai elgondolásai paradox módon nagyon kevéssé voltak ismertek. Mégsem lehet teljesen véletlen, hogy a népakarat olyan személyiséget juttatott kulcspozícióba, aki nem csupán a rendkívüli helyzetből, hanem saját szervesen felépített meggyőződéséből vezethette le 1956. november 1-je, a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegességi deklaráció történelmi jelentőségű döntéseit. A forradalom napjaiban fennállott különleges körülmények ismeretében sem fölösleges tehát vázolni Nagy Imre külpolitikai nézeteinek fejlődéstörténetét.

Ezzel kapcsolatosan szükségesnek látszik egy előzetes megjegyzés: ilyen fejlődéstörténet önmagában nem létezik. Noha 1956-ban Nagy Imre mögött több mint negyedszázados politikusi múlt állt, kifejezetten nemzetközi kérdésekkel viszonylag keveset foglalkozott. Nagy külpolitikai nézeteinek alakulását két tényező határozta meg. Az egyik, hogy olyan kommunista politikusról van szó, aki e mozgalom első nemzedékéhez tartozott, az arra jellemző univerzalista, messianisztikus attitűddel, amely eo ipso internacionalista volt, vagyis a „mozgalom” (s benne a nemzeti párt) problémáit eleve nemzetközi perspektívában szemlélte. Amióta a Szovjetunió létezett, e nemzetközi perspektívát a szovjet állam létezése, érdekei, birodalmi érdekei és tradíciói határozták meg elsősorban. A másik tényező Nagy Imre teoretikus hajlamaiból adódik. Elméleti érdeklődése középpontjában a kapitalizmusból a szocializmusba (kommunizmusba) való átmenet sajátos nemzeti formái álltak. Mivel elsősorban az agrárkérdés szakembere volt, általában ebből a szempontból kezdte vizsgálódásait, de az előbb jelzett univerzalista felfogás jegyében általánosabb következtetésekig jutott. Külpolitikai érdeklődése és nézetei keretét nem a nemzetközi diplomácia, hanem egyfelől a nemzetközi kommunista mozgalom, a szovjet birodalmi rendszer dogmái, másfelől a nemzeti kommunista alternatívák, közvetve-közvetlenül a nemzeti függetlenség dilemmái jelölték ki.

Érdekes, bár semmiképpen sem kivételes, hogy Nagy legelső ismert írásműve, amelyet 1920-ban írt Szovjet-Oroszországban egy magyar hadifoglyoknak szóló újságban, külpolitikai tárgyú: a Szovjet-Oroszországot ért lengyel támadással foglalkozott. Ezt követően mintegy másfél évtizeden át a magyar mezőgazdaság helyzetével és jövőjével foglalkozott, s legföljebb az összehasonlító agrárstatisztikai módszerek alkalmazásával kalandozott nemzetközi területre. 1930-tól – egy évtizedes magyarországi tevékenység után – Nagy tizenöt éven át szovjet emigrációban élt. Agrárpolitikusként, kutatóként, szak- és általános publicistaként tevékenykedett. A harmincas évek közepén a Komintern Nemzetközi Agrárintézete munkatársaként nagyobb szabású munkát tervezett, amely a szociáldemokraták agrárkérdésben elfoglalt álláspontját egészen a kezdetektől vette volna szemügyre, s nem mellékesen tartalmazta az SZDP elméletét az egész magyar kapitalista fejlődésről. Feltűnő, hogy bár érzékelte a XIX. századi Magyarország nagy problémájának, a nemzeti függetlenség és a nemzetiségek kérdésének fontosságát, jelentőségét lebecsülte, sőt a kapitalista átalakulást gátló tényezőnek tekintette. Vázlataiban többször bírálta a szociáldemokráciát amiatt, hogy a magyar nemzeti függetlenség, az ország területi integritása talaján állva inkább „paktált” a magyar tőkésosztállyal, mintsem szövetséget kötött volna az önrendelkezési jog elismerésével a nemzetiségi paraszttömegekkel. Egy 1936-ban írott tanulmányában hasonló álláspontról vitatkozott Révai Józseffel, a magyar kommunista mozgalom másik jelentős teoretikusával az 1848-as forradalom és szabadságharc értékelése kapcsán. Nagy az antifasiszta népfrontpolitika vonalára gyorsan átálló, s ettől kezdve a nemzeti függetlenségi retorikára fogékony, a számbavehető „nemzeti” irányzatú szövetségesek problémáira érzékeny Révaival szemben 1848 antifeudális jellegét, „osztálytartalmát” hangsúlyozta, mint elsődlegest, amiben nyilván nem volt igaza.

A későbbi függetlenségi politikusnak kevés nyomát találjuk Nagy első par excellence külpolitikai tárgyú dolgozatában, amely a moszkvai magyar kommunista emigráció folyóiratában jelent meg 1938 nyarán, a müncheni döntés előestéjén. Magyarország számára az első lehetőség adódott a trianoni béke részleges revíziójára a dél-szlovákiai többségében magyarlakta területsáv visszacsatolásával. Ugyanakkor ezt nem a nemzetközi közösség egyetértése, vagy kétoldalú tárgyalások nyomán tehette, hanem annak köszönhetően, hogy a nyugati hatalmak, félve a konfrontációtól, meghátráltak Hitler előtt. Nagy úgy foglalt állást, ahogyan a kommunista mozgalom és a Szovjetunió érdekei diktálták, hiszen a szovjet államot szövetségi kapcsolat fűzte Csehszlovákiához. A demokratikus érzelmű magyar erőknek, írta Nagy, kötelességük a csehszlovák demokratikus rendszer védelme a német fasizmussal szemben. Ebben kétségkívül igaza volt, csakhogy Magyarország számára Csehszlovákia nem csak polgári demokratikus rendszer volt, hanem a trianoni béke könyörtelen haszonélvezője, aki magyarok százezreit tartja (bár nem elviselhetetlen) uralma alatt. E nemzeti szempontot azonban nem is jelezte. Felvetett viszont egy olyan gondolatot, amely nem volt része a kapott direktíváknak, s amelyre később is vissza-visszatért: „A Duna-menti kis népeket fenyegető közös veszedelemmel egymagában, magára utalva egyik nép sem tud megbirkózni. A közös veszedelem, a közös sors szinte parancsolólag írják elő, hogy a fenyegetett kis népeknek egymásra kell találniuk.” A dunavölgyi (Kárpát-medencei, közép-európai) kisnemzetek összefogása a térség progresszív gondolkodóinak régi gondolata volt a 19. századtól. Nemigen szerepelt azonban a kommunista mozgalmak célkitűzései között, amelyek részben (s főleg szavakban) a világforradalmi internacionalizmustól várták megoldást a kis nemzetek kölcsönös sérelmeire, részben (főleg gyakorlatban) a Szovjetunió érdekeit képviselték, amely a térségben semmiféle szorosabb kooperációt nem támogatott, hacsak nem maga kezdeményezte.

1944 után Nagy földművelésügyi, majd belügyminiszterként a magyar kormány tagja lett. Ilyen minőségében néhány alkalommal konfrontációba került a szovjet megszálló hatóságokkal, elsősorban a hadsereg sorozatos rablásai és rekvirálásai kapcsán. A kommunista politikusok többségével szemben Nagy magatartását nem a szervilizmus jellemezte. Emiatt többször konfliktusba került pártjával. 1946-ban háttérbe szorult, kikerült a kormányból, s többször felmerült, hogy kinevezik nagykövetnek Varsóba, esetleg Bukarestbe. Delegálása 1946 tavaszán a nemzetgyűlés külügyi bizottságába nyilván az erre való felkészítésként is szolgált. Mint az MKP képviselője, Nagy Imre 1946 nyarán részt vett a bizottság békeelőkészítő különbizottságának munkájában is. Az albizottság véleményezte és véglegesítette a külügyminisztérium által készített, az 1946 őszén kezdődő párizsi békekonferencia elé kerülő magyar béketervezeteket (politikai és gazdasági békejavaslatokat). Meglehetős passzivitás jellemezte tevékenységét, egyetlen említésre méltó felszólalást sem tett. Nagy Imre fontos és meghatározó tapasztalatokat szerezhetett a magyar békeelőkészítés műhelymunkája során. A csehszlovákiai magyarok tömeges és erőszakolt kitelepítésének terve, a Romániával szembeni nagyon mérsékelt magyar területi követelések ügye, s az ezekkel kapcsolatos közömbös illetve Magyarország számára hol egyértelműen kedvezőtlen, hol kétértelmű szovjet magatartás nyilván Nagy Imrében is elültette az első kételyeket a szovjet külpolitikával szemben. Bizonyára maga is osztozott a többi kommunista vezető skizofréniájában: pártja helyzete és célkitűzései szempontjából létérdek a szovjetekkel való jó kapcsolat, mely nemigen tűri a kritikát (főleg nem a koalíciós partnerek jelenlétében), ugyanakkor mint magyar politikust az újraszülető és véglegessé váló nemzeti sérelem, Trianon megismétlődése esetleg súlyosabb feltételek között, nyomasztotta. 1946 őszén a diplomáciai „parkolópályára” küldése lekerült a napirendről, s a Magyar Kommunista Párt visszahívta a parlament külügyi bizottságából is.

A negyvenes évek második felében Nagy a kommunista párt első számú agrárpolitikai szakértőjeként tevékenykedett. Elsősorban a magyar mezőgazdaság nagy átalakulási folyamatai foglalkoztatták, a nagybirtokrendszert megszüntető földreform, majd a kisparaszti struktúrát felváltó újabb integráció dilemmái. Egy szaktanulmányában azonban jelezte, hogy tisztában van a kérdés regionális dimenzióival is. Nagy következtetése szerint a „dunavölgyi országokat”, Csehszlovákiát, Romániát, Jugoszláviát és Magyarországot egymásra utalja a hasonló agrárszerkezet, fejlettség, s ezt belátva gazdaságukat összehangoltan kellene fejleszteni. Mindezt a nyugati és tengerentúli mezőgazdaság versenykihívására szánta válaszul, de egyben ki nem mondva ez ekkor főként jugoszláv részről felvetett föderációs tervekre is reagált. A javarészt a balkáni térségre vonatkozó és belgrádi központú tervekkel szemben Nagy Imre figyelemre méltó módon Kossuth Lajos dunai konföderációs terveire hivatkozott, egy olyan gondolatra, amelynek politikai következtetéseit más körülmények között, az 1950-es évek közepén újra és újra végiggondolta. „A gondolat nem újkeletű. Kossuth dunai konföderációs terveiben, az akkori viszonyoknak megfelelően, már kibontakoztak a körvonalai egy dunavölgyi együttműködésnek. A terv azonban terv maradt, mert hiányoztak megvalósításának előfeltételei. Ma ezek az előfeltételek megvannak.” Nyilvánvaló, hogy ebben az elgondolásban Magyarország nemcsak a hagyományok alapján játszott volna jelentősebb szerepet, hanem azért is, mert mezőgazdasága, minden hasonlóság ellenére fejlettebb volt, mint a többi országoké. Tanulmánya végén mintha egy pillanatra még az MKP agrárszakértőjének, Nagy Imrének személyes álma is megfogalmazódna: „A dunavölgyi országok szorosabb mezőgazdasági együttműködésének elméleti és gyakorlati kidolgozása a megalapítandó Dunavölgyi Agrártudományos Intézet feladata lenne. Ez lebegett a szemem előtt, amikor 1945 nyarán mint földművelésügyi miniszter hozzáfogtam egy ilyen intézet tervének kidolgozásához. Kivitelezésére különböző okok miatt akkor nem kerülhetett sor. Pedig egy ilyen tudományos intézetre igenis szükség van. Eredményes munkát azonban csak úgy tud végezni, ha megteremtjük az előfeltételeit független és valóban tudományos munkájának. ... Tegyük meg mi ezen a téren a az első lépést...” Ezek a tervek nem annyira megvalósulási esélyeik miatt érdekesek, hiszen ilyennel nemigen rendelkeztek, még a Dunavölgyi Agrártudományi Intézeté sem. Inkább amiatt az útkeresés miatt, amely nem csupán Nagyot jellemezte a negyvenes évek végén, de Magyarországon kétségtelenül ő volt egyik legjellegzetesebb alakja.

Az útkeresők arra a kérdésre kerestek választ, hogy a Szovjetunió által elfoglalt térség (Nagy Imrénél: a „Duna-völgy”) országai milyen más, a szovjet modelltől eltérő módon, s mennyi idő alatt juthatnak el a „szocializmusig”. Egy darabig ez magában a Szovjetunióban is vita tárgyát képezte. A második világháború után kialakult új, vagy népi demokrácia az „útkeresők” szerint az átmenet egy sajátos, a szovjettől eltérő útja, amely forradalommal ér fel, de az erőszakos elemeket mellőzheti, vagy legalábbis korlátozhatja, nélkülözi a revolúció hirtelenségét, átfogó, mindenre kiterjedő jellegét, mert hosszú, több évtizedes folyamat. Kiindulópontként a közép-kelet-európai térség Oroszországtól való eltérése szolgált. A „Duna-völgy” jobban hasonlít a Nyugathoz, mindenesetre az orosznál fejlettebb gazdasági és társadalmi viszonyokkal rendelkezik. Az „útkeresők”, ha nem is nyíltan, de bírálták a sztálini szovjet rendszert. Koncepciójuk ugyanis tartalmazta azt a kritikai elemet, hogy Magyarországon (Lengyelországban, Csehszlovákiában, stb.) a szovjet modell alkalmazása nem lehetséges, legalábbis változatlan formában nem. Nem kérdőjelezték meg a háború utáni szovjet birodalmi-hatalmi politikát, bár a különféle nemzeti modellek feltételezése közvetve tartalmazta ezt a mozzanatot is. Amint látható, Nagy Imre átmenet-koncepciója és az ezzel kapcsolatos vita egyáltalán nem nélkülözte a nemzetközi vonatkozásokat, mai nyelven az akkori illetve későbbi (lehetséges, harmadik világbeli) szovjet csatlós országok társadalmi-politikai berendezkedéséről volt szó.

Nagy a negyvenes évek végén politikai vitában vereséget szenvedett, az útkereső elgondolások háttérbe szorultak, majd eltűntek. Bekövetkezett a térség lényegében teljes szovjetizációja. Sztálin halála után viszont legalábbis részleges érvénnyel elismerést nyertek a külöbségek, s ez vezetett a korrekciók politikájához, amelynek révén 1953 júniusában Nagy Imre magyar miniszterelnök lett.

Nagyot a szovjet párt elnöksége jelölte magyar kormányfőnek a magyar vezetéssel folytatott 1953. június 13-16-ki csúcstalálkozó során. Ugyanez a szovjet pártelnökség döntött politikai bukásáról (leváltásáról nem) egy hasonló tanácskozás alkalmával 1955. január 12-én. Mindkét aktus a magyar függetlenség és szuverenitás súlyos megsértését jelentette, Nagy azonban az első esetben, amikor az intervenció döntő szerepet játszott abban, hogy politikai irányvonalát érvényesíteni tudja, szemet hunyt efelett. Úgy érezte, hogy a válság igazolta 1945-49-es útkeresést, tehát vissza kell térni az ún. átmenet közép-kelet-európai (dunavölgyi) alternatívájához. Ezen belül is az átmenet ama szakaszához, amelyet már a kommunisták túlsúlya, de még nem hegemóniája jellemzett, 1947-1948-ba. A helyzetet első kormányzása alatt efelé az állapot felé igyekezett közelíteni. Vissza akarta állítani a kisparaszti mezőgazdaságot, a viszonylag szabadabb közéletet, sajtót, egyes korlátozott autonómiákat, az 1947 utáni álkoalíciót, a még nem teljesen látszat-parlamentarizmust, enyhítette a társadalommal szembeni hadiállapotot. Első miniszterelnökségét (1953-1955) éles belpolitikai harcok jellemezték, ezért külpolitikai kezdeményezésekre nemigen maradt energiája. Elsősorban a szovjet relációra, a moszkvai utódlási küzdelmekre kellett összpontosítania, mert ez határozta meg a magyar korrekció, illetve reform sorsát. Mégis nevéhez fűződik Magyarország első, szerény méretű nyitása Nyugat felé, amelyben elsősorban külkereskedelmi megfontolások vezették. Ekkor kezdődött meg a Jugoszláviával való kapcsolatok normalizálása, amelyek még a negyvenes évek végén, a Sztálin-Tito szakítást követően süllyedtek a mélypontra. Nagy tárgyalásokat kezdeményezett a magyar-román kapcsolatok „tisztázatlan kérdéseinek” megoldására is, de ennek tartalma egyelőre ismeretlen. A megbeszélésekre nem került sor, mert 1955 elején Rákosi a szovjetek segédletével megbuktatta Nagyot, aki elvesztette állami- és pártvezetői funkcióit.

Nagy Imre két politikai bukása (1949, 1955) egy okra vezethető vissza. Az „igazi szocializmus” adekvát megvalósításának módját kereste, de figyelmen kívül hagyta a szovjet modell ama alapvonását, hogy az nem annyira a kommunizmus, vagy a szocializmus valamiféle rendszere, mint inkább egy birodalomé. Amikor Magyarország a birodalom érdekkörébe került, a „szerzemények” konszolidálása és elfogadtatása, legitimálása szinte előírták a lassabb, óvatosabb, a helyi sajátosságok figyelembevételével történő átalakítást. Ebben a szerencsés pillanatban az útkeresők törekvései és a szovjet birodalmi érdek egybeesett. Amikor ez a pillanat elmúlt, az útkeresés hiábavalóvá, fölöslegessé és veszélyessé vált. Hogy 1953-ban Sztálin halála után a birodalmi ésszerűsítés és az újabb külső konszolidáció, illetve a modell esetleges belső újragondolása milyen súllyal váltakozott a változó összetételű szovjet csúcsvezetőségek fejében, az források híján nem állapítható meg egyértelműen. A birodalmi szempont azonban minden Magyarország számára fontos pillanatban (1954-55 fordulóján, 1956 októberében) alapvető maradt.

Ebből indult ki az 1955-56-ban belső száműzetésben élő Nagy Imre, amikor megpróbált szembenézni a klasszikus szovjet modell egészével. Tulajdonképpen nem tett mást, mint külpolitikai részekkel egészítette ki a negyvenes évek második felében a szocializmusba való átmenetről kialakított elképzelését. Ez a kiindulópont eleve leszűkítette gondolkodását a szocialista tömb keretei közé. 1955/56-ban írott munkáiban is kimutatható, hogy számára lényegében csak a tömbön belüli külpolitikai tendenciák érdekesek és fontosak. Ha rendelkezett is ismeretekkel a világpolitika fő tendenciáiról, ezeket elméleti munkásságába nem építette be.

Nagy koncepcióját jelentős mértékben motiválta a személyes sérelem. 1955 nyarán az ugyanazon évi márciusi KV-határozatról készült (s máig kiadatlan) vitairatában írt először „a magyar párt és állam ügyeibe való leplezetlen [szovjet] beavatkozásról”, arról, hogy Szuszlov, a szovjet pártelnökség tagja részt vett a magyar párt vezető szervének ülésén és ott vele és politikájával szemben a Rákosi-féle ortodox sztalinista álláspontot támogatta. Nem állt azonban meg e személyes és politikai sérelemnél, hanem megkísérelte a jelenség elméleti átgondolását. 1955 nyarán és őszén, 1956 legelején írott tanulmányainak centrális felismerése, hogy az általa elképzelt szocializmus nem valósítható meg a nemzeti függetlenség talaján álló „össznemzeti politika” nélkül. Azt a sztálinisták által is únos-úntalan ismételt tételt, hogy a szocializmus építése nemzeti államok keretében valósul meg, Nagy Imre nemcsak komolyan vette, de elméleti igénnyel fejtegette. E fejtegetések mögött az a meggyőződés munkált, hogy a szovjet vezetés is meggyőzhető, a nemzeti állam és a szocializmus építése közötti helyes összefüggésről, sőt ennek gyakorlati következményeiről is. Ez a (meglehet, naiv) meggyőződés nagyon jellemző a reformkommunizmus első nemzedékére, egyben markánsan meg is különbözteti a második, 70-es 80-as évekbeli nemzedéktől. Az első nemzedék, miközben szembesítette a szocialista eszményt a sztálinizmus gyakorlatával, hitt a kritika gyakorlatot megváltoztató erejében. A második 70-es, 80-as évekbeli reformkommunista nemzedék pontosan fordított úton járt. Számukra a felismerés a birodalmi keret és a szovjet érdek változtathatatlansága volt, nem utolsósorban 56 és 68 tapasztalata alapján. Óvatos reformpolitikájuk és a megvalósítás útja szempontjából ez jelentette a mindenkori kiinduló pontot.

Nagy elsőként egy olyan 1955 nyarán írott vitairatában foglalkozott nemzetközi kérdésekkel, amelyben cáfolta a vele és politikájával szemben felhozott „nacionalizmus” vádját. Fentebb idézett korai (1938-as, 1947-es) tanulmányaiból idézett, a dunavölgyi összefogásról, végül leszögezte: „Mint a magyar nép fia és a magyar nemzet tagja, magyar voltomra büszke vagyok, magyarságomat meg nem tagadom, magyar hazámat és népemet forrón szeretem, igaz hazafisággal, amely más népek és nemzetek szeretetével együtt képezi proletárnemzetköziségem alapját és lényegét.” Nemcsak a nemzethez való kötődés hangsúlyozása figyelemreméltó e részletben, hanem az is, hogy a proletár internacionalizmus alapjai közül Nagy kihagyta a Szovjetunió iránti szeretetet, amely sztálini alaptétel volt.

1955. szeptemberében „A marxizmus-leninizmus alkalmazásának néhány időszerű kérdése” című tanulmányában minden korábbi írásánál egyértelműbben jelentette ki, hogy a „szocializmus” megvalósításának szovjet modellje korlátozott érvényű. E modell azért vált kizárólagos és azért másolták mechanikusan, mert a „marxizmus-leninizmus sztálini monopóliuma révén ... háttérbe szorultak és elhomályosultak a lenini tanítások”. A helyes kiindulópont a nemzeti adottságok és feltételek higgadt tanulmányozása, amelynek eredményeképpen „a közép-és délkelet-európai országoknak, nem utolsósorban nekünk, a szocializmus építése terén ... olyan formákat és módszereket kell találnunk és alkalmaznunk, olyan ütemű előrehaladást kell megvalósítanunk, amely a szocializmust elfogadhatóvá és kívánatossá teszi a kapitalista országok ... számára. – A mi társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyaink, amelyekből kiindulva hozzákezdtünk a szocializmus építéséhez, sok tekintetben nagyon közel álltak a nyugati kapitalista országok viszonyaihoz.” Ezen az elvi alapon az átmenet „megfontoltabb, lassúbb, kevésbé fájdalmas és terhes előrehaladás” lehetett volna – a viszonyítási alaphoz, a szovjet út választása viszont „a szocializmus sorsára kiható történelmi tévedés volt.”

Régió helyett a rendszer szintjén gondolkodott Nagy akkor, amikor ugyanebben az írásában állást foglalt a két rendszer békés egymás mellett élése, „a két rendszer harcának békés útja” mellett. Az SZKP XX. kongresszusa csak fél évvel később emelte határozattá Sztálin ezt tagadó álláspontjának kritikáját. Nagy a kérdést olyan fontosnak tartotta, hogy hamarosan külön tanulmányt szentelt neki. Hruscsov 1955. májusi belgrádi Canossa-járása rendkívül mély benyomást tett rá, hiszen a szovjet vezető nyilatkozatában elismerte a szocializmushoz vezető nemzeti utak elvi lehetőségét (a szovjet modell kritikáját persze továbbra is elutasította!).

Külpolitikai programjának végső formába öntéséhez Nagy Imre a bandungi nyilatkozatban rögzített, a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó ún. öt alapelv (nemzeti függetlenség, szuverenitás, egyenjogúság, területi sérthetetlenség és belügyekbe való be nem avatkozás) értelmezéséből indult ki. Ekkorra a saját tapasztalatokon és belső késztetéseken túl egyre inkább megszilárdult az a meggyőződése, hogy a 1955-ös évben alapvető lépésekkel halad előre a Sztálin halála óta tartó nemzetközi enyhülés. Ugyancsak biztosra vette, hogy a Szovjetunióban előrehalad, eredményeket hoz, esetleg végső győzelmet arad a desztálinizáció. Koncepciója e történelmi optimizmus nélkül aligha érthető.

Nagy elgondolásai tehát az öt alapelvből indultak ki, s mintegy egymásra épülve jutottak el az általános elvektől a magyar külpolitika sajátos elveihez, végül egy újabb, végső általánosítással a kelet-közép-európai regionális politika víziójáig. Első két tétele szerint az eredetileg a harmadik világ függetlenségüket frissen elnyert országai által felvetett öt alapelv általános érvényű.

Egyrészt a nemzeti függetlenség elve, amelyet az öt közül a legfontosabbnak tartott, nem a történelem egy meghatározott szakaszához kötődik, hanem nagyhatású, jelenidejű, társadalmi rendszertől független tényező. „Az utolsó évtized történelmi eseményei mind meggyőzőbben bizonyítják, hogy a nemzeti függetlenség, szuverenitás, egyenjogúság és önrendelkezés eszméje, amely történelmi szemszögből nézve a polgári átalakulással, nemzeti felszabadító mozgalmakkal vált a néptömegek eszméjévé, nem csak a polgári átalakulás sajátossága, hanem a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakának, a szocialista átalakulásnak és fejlődésnek is fontos tényezője. ... Amíg nemzetek és nemzeti államok léteznek, márpedig e téren egész történelmi korszak áll még előttünk, az öt alapelv eszméi eleven mozgató erői lesznek a szocialista társadalmi rendszer fejlődésének.” Itt és következő tételei kifejtésekor Nagy élesen bírálta a szovjet tömb országait, ahol – ez esetben – a sztálini ideológiai tételek jegyében lebecsülik, sőt egyenesen tagadják a nemzeti függetlenség jelentőségét.

Másrészt az öt alapelv mindegyike nem csupán a különféle rendszerű országok együttélését hivatott szabályozni. „Nemzeti függetlenség, szuverenitás, önrendelkezés, egyenjogúság és be nem avatkozás fogalma ugyanazt jelenti minden országban, minden más országgal szemben, legyenek azok kapitalista, szocialista, vagy átmeneti népi demokratikus jellegű, avagy más típusú országok.” Ahogyan a nemzeti függetlenség a szocializmus vagy az „átmenet” időszakában sem vesztett jelentőségéből, úgy az ilyen országok egymás közti viszonyait is az öt alapelv szerint kell szabályozni. Beleértve a legkényesebb viszonyt is: „...a Szovjetunió és Magyarország között jószomszédi, baráti viszony történelmi szükségesség. A kapcsolatok fejlesztésének még nagy lehetőségei vannak. Ezeket a kapcsolatokat azonban az öt alapelv alapjára kell helyezni és kölcsönösen tiszteletben kell tartani.” Ami a múltban és a jelenben korántsem áll fenn, teszi hozzá Nagy. Mintegy hatodik alapelvként pedig, a Szovjetunió és csatlós országai kapcsolataiban, érvényesülnie kell az ideológiai be nem avatkozás elvének. Ez az utalás a kommunista pártok kapcsolataiban megkérdőjelezhetetlen szovjet „arbiter”-szerepre vonatkozott.

Nagy harmadik tétele szerint „a hatalmi tömbök politikája ellentétben áll az öt alapelven nyugvó nemzeti függetlenség és szuverenitás, valamint az államok békés egymás mellett élésének elvével. Az államok hatalmi tömbökre való oszlása előbb-utóbb fegyveres konfliktusokra vezet. A békés fejlődésnek, a háború elkerülésének egyetlen járható útja éppen ezért nem hatalmi tömbök létrehozása létrehozása, hanem a tömbök felszámolása.” Noha ez az elv vitathatatlanul helyes, politikai megvalósításával kapcsolatban „komoly megfontolások vannak” – tette hozzá Nagy. Alig több mint fél évvel a szovjet vezetésű Varsói Szerződés létrehozása után megállapítása e megszorítással együtt is komoly merészségre és derűlátásra vallott.

Nagy Imre nem szándékozott azonban megállni e kérdőjelnél, s negyedik tételében megpróbált legalábbis alternatív válaszokat javasolni. „A legcélravezetőbbnek látszik a haladó demokratikus és szocialista vagy hasonló típusú ... országok egybehangolt külpolitikája és együttműködése a hatalmi tömbok politikája ellen, semlegesség vagy aktív egymás mellett élés alapján. ... [A] magyar népnek mind az ország sajátos, mind a szocialista országok általános érdekeit szem előtt tartva, a nemzetközi politika terén az aktív egymás mellett élés politikáját kell követnie.” Az „aktív egymás mellett élés” terminussal Nagy Imre a később el nem kötelezett országok mozgalma néven emlegetett laza politikai tömörülés kezdeteire utalt. Elsősorban is Jugoszláviára, amely kezdeményező és vezető szerepet játszott ezen a téren. Nagy és magyar hívei szeme előtt ebben az időben még nem e későbbi, sok tekintetben kétes és zavaros mozgalom lebegett. Sokkal inkább a Sztálintól függetlenedő (ám, nem mellékesen: szocialista berendezkedésű) Jugoszlávia, amelynek vezető éppen ekkor, 1955-56-ban látszólag elérték: a szovjet vezetés kénytelen-kelletlen beletörődött különállásukba.

Végső három (ötödik és hatodik és hetedik) külpolitikai tételét Nagy nyilvánvalóan az addigi levezetése eredményeként előálló elméleti és gyakorlati magyar dilemma megoldására dolgozta ki. Ötödik tétele nagyon egyszerű: végre szükség van önálló magyar külpolitikai gondolkodásra és külpolitikára, mert idáig egyik sem létezett. A külpolitikai gondolkodást „a sztálini eszmei-politikai egyeduralom” következtében kialakult „dogmák és sablonok” helyettesítik, a külkapcsolatokat szovjet „alárendeltség és függőség” jellemzi, a külpolitika „a szocialista táboron belüli egyöntetűség érdekében szükséges bizonyos egyeztetésre” korlátozódik. A magyar nemzeti külpolitika fő célja világos: „A magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja nemzeti függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státusát.”

A szovjet tábor országainak (elsősorban a közép-kelet-európai térség országainak) sokoldalú nyitását indítványozta Nagy hatodik tétele. „A szocializmust építő országok elzárkózása a világ többi részétől, a nemzetek általános közösségétől káros és hátrányos... De huzamosabb ideig, különösen a gazdaságilag és kulturálisan fejlettebb európai országok esetében nem is tartható fenn, mert olyan feszültségeket teremt az egyes országok belső és nemzetközi helyzetében, amelyek előbb-utóbb komoly megrázkódtatáshoz vezetnek. Egy ország történelmileg kialakult hagyományos kapcsolatait nem lehet figyelmen kívül hagyni, [az] nem gordiusi csomó, amelynek egyetlen lehetséges megoldása a kettévágás.” Ehhez kapcsolódva vetette fel a szovjet vezetésű kommunista mozgalom „rendezetlen viszonyát” a szocialista és szociáldemokrata pártokhoz, „nemzetközi és nemzeti keretekben való együttműködés helyett” – olyan problémát, amellyel a kommunista mozgalom kimúlásáig sem tudott zöldágra vergődni.

Végül utolsó, utalásszerű tételében Kossuth Lajos dunai konföderáció tervére utalt Nagy Imre. „Kossuth lelki szemei előtt a magyarság független, szuverén, önálló és szabad nemzeti létének biztosítására nem valamilyen nagy hatalomhoz, vagy hatalmi csoporthoz való csatlakozás lebegett, hanem a környező népekkel való szoros összefogás, szabad népek egyenjogú szövetsége (föderációja) keretében. Ezekhez az eszmékhez kell visszatérnünk...”

Nagy Imre külpolitikáról írott dolgozata kiemelkedő helyet foglal el gondolatai fejlődéstörténetében. Tételei önmagukban logikus, konzisztens rendszert alkotnak, nyelvezete tudatosan ötvözi a marxista fogalomrendszert és a hazafias pátoszt. Javaslata azonban azzal az előfeltevéssel készült, hogy a szovjet rendszer és a szövetségesei lényegében zökkenőmentesen haladnak tovább a sztálintalanítás útján. Utólag könnyű elejétől végéig naivitásnak nevezni gondolat-kísérletét. Azt ő maga is nagyon jól tudta, hogy ha a körülmények és feltételek másképpen alakulnak, akkor koncepciója megvalósítására semmiféle esély nincsen. Mellesleg ez esetben neki magának sem kínálkozott volna esélye nem csupán a külpolitikai, hanem egyáltalán a politikai tevékenységre. 1956 elején azonban, kiváltképpen pedig az SZKP XX. kongresszusa után egy darabig úgy tűnt, hogy a szovjet birodalom a Nagy-féle elképzelés tendenciái szerint mozog. Ez a mozgás már 1956 nyarára elbizonytalanodott, majd megállt, de például az 1956. októberi lengyel válság paradigmája (Hruscsovék meghátrálása, az, hogy tudomásul vették egy Nagy-típusú vezető autonóm kiválasztását Varsóban Wladyslaw Gomulka személyében) újra Nagy Imre reményeit táplálta. A magyar forradalom végletesen kiélezett válsághelyzetben, váratlan kihívásként tűzte napirendre mindazt, amit Nagy a magyar külpolitika evolutív kialakításaként gondolt el. A forradalom szakítani akart a szovjet birodalommal, amennyire csak lehetséges. Magyarország azonban a szovjet érdekkörbe tartozott, s ezt a legforróbb fejű forradalmár sem vonhatta kétségbe. Óriási jelentősége volt annak a ténynek, hogy az ország élére olyan politikus került, akinek elméletben ugyan, de éppenséggel egy ilyenirányvétel lehetőségein gondolkodott, amely egyszerre biztosítja az országnak a függetlenséget, s keres a birodalommal modus vivendit.

Ez nem jelenti azt, hogy Nagy koncepciója a kor és a feltételek ismeretében tökéletes lett volna. Ellenkezőleg, legalább két lényeges ponton bírálható.

Először is Nagy Imre sem írásaiban, sem másutt nem szólt az általa felvetett gondolatok megvalósításának gyakorlati módozatairól. A tanulmányaiban hivatkozott események, elsősorban a szovjet-jugoszláv kibékülés, valamint a forradalom napjaiban kifejtett tevékenysége és utólagos visszatekintései arra utalnak, hogy a szovjet vezetés „felvilágosult tagjaival” való személyes alkudozást, kis lépéseket képzelt el, ezenkívül jugoszláv-kínai támogatásban reménykedett. Magyarország helyzete azonban lényegesen különbözött Jugoszláviáétől, ahol nem állomásoztak szovjet csapatok. Nagy Imrével szemben pedig 1955-től még a „liberálisabb” liberálisabb szovjet vezetők is bizalmatlanok voltak. Végül Kína a maga részéről egyenjogúságra törekedett a szovjetekkel szemben, de a desztalinizáció nyílt formáját ellenezte és a kis kelet-közép-európai szövetségesek függetlenedései törekvéseit csak nagyon korlátozottan támogatta.

Másodszor Nagy az egész kérdést alapjában a szovjet tábor belügyeként képzelte, ami önmagában reális megközelítésről árulkodott. Így azonban, amikor erre lehetőség lett volna, akkor sem merült fel benne tágabb összefüggések mentén való tárgyalás és egyeztetés. Felfogása szerint amennyiben Tito és Gomulka számára ez a módszer eredményeket hozott, igaza tudatában, a Mikoján képviselte szovjet vezetés meggyőzhetőségét feltételezve ő ugyancsak képes eredményeket elérni. Történelmi optimizmusa itt visszaütött: bízva az egész kérdésnek az immár felvilágosult, „családon belüli” elintézésében, eszébe sem jutott komolyan foglalkozni a nemzetközi élet más tényezőivel, például a nyugattal. Nagyon világosan megmutatkozik ez az egyoldalúság Nagy Imre személyes diplomáciai tevékenységében a fenyegető katasztrófa napjaiban, 1956. november 1-jét követően. Az osztrák követ kivételével egyetlen nyugati diplomatával sem keresett kapcsolatot, jóllehet a semlegességi nyilatkozat kifejezetten a négy nagyhatalom garanciáját kérte. (Más kérdés, hogy a budapesti jelentések tanulságai szerint Nagy Imrével szemben az utolsó napokig igen bizalmatlan, a birodalmi és tömbpolitikák realitásaival viszont nagyonis tisztában lévő diplomaták hogyan fogadták volna közeledését.) Saját, s mások 57-es vallomásai szerint a katasztrófa előtti utolsó pillanatot sem az ENSZ-nek a semlegességet tulajdonképpen visszhangtalanul fogadó reakciójából értette meg, sokkal inkább a kínai állásfoglalás demonstratív megváltozásából. Ám még az intervenció előtti utolsó pillanatban is bízott abban, hogy a kikerülhetetlen veszedelmet a korábbi napok tárgyalási taktikájával elháríthatja. Ezért tárgyalt órákon keresztül november 3-án az éjszakába nyúlóan a román párt Malnasanu külügyminiszter-helyettes vezette delegációjával. Igyekezett meggyőzni őket is, és közvetítést kért Gheorgiu-Dej főtitkártól, hozzon létre számára egy személyes csúcstalálkozót Hruscsovval. Azt a Dejt kérte közvetítésre, aki az előző napon Bukarestben felajánlotta Hruscsovnak román csapatok részvételét a magyar forradalom eltiprásában.

A magyar forradalom kitörése szertefoszlatta Nagy Imre elképzelését a függetlenségi külpolitika evolúciós úton történő megvalósításáról, a lehetséges kelet-közép-európai partnerekkel való együttes fellépésre pedig a rendkívüli helyzetben még kevésbé volt mód. Nagy ennek ellenére módot talált arra, hogy a lengyel október eseményeiről első kézből tájékozódjon egy Budapestre érkezett lengyel pártküldöttségtől. Ez egyelőre abban erősítette meg, hogy a tárgyalásos taktika eredményes lehet, s kihasználva a forradalom okozta kényszerhelyzetet, annyi engedményt csikarhat ki a kényelmetlen helyzetbe került szovjetekből, amennyit csak lehet. Október 31-ig minimálisan a szovjet csapatok kivonására törekedett Magyarországről, de felmerült a Varsói Szerződésből, vagy annak katonai szervezetéből való kilépés gondolata is. Ez utóbbi nem egyoldalú lépésként, hanem két- ill. többoldalú tárgyalások útján. Ami a csapatkivonást illeti, a szovjet vezetés a magyar forradalomról folytatott parázs belső vitáiban felmerült egy ilyen lehetőség 1956. október 28-30. között. De a Varsói Szerződés átalakításáról vagy a szerződésből való kilépésről való tárgyalásokra a szovjet még csak nem is utaltak. Október 31-én döntés született a magyar forradalom fegyveres erővel történő leveréséről. Azt a szövetséget, amelyre Nagy Imre, mint „dunavölgyi” együttműködésre számított a szovjet tömbpolitika ellenében, nem a szabadságra törekvő népek és nemzeti politikusok hozták létre. Hruscsov és a térség sztálinista pártvezetői, továbbá a „független” Tito marsall kötötték meg a moszkvai pártelnökség intenciói alapján 1956. november 1-3. között a magyar forradalom eltiprására. Ezt követően Nagy Imre külpolitikai lépései már csak azt célozták, hogy elhárítsa a fenyegető katasztrófát. Döntései 1956 november 1-jén a Varsói Szerződésből való egyoldalú kilépésről és a semlegességi deklarációról a szovjet intervenciós lépésekra adott válaszul születtek. Ám történelmi választást fejeztek ki: a párt és a nemzetközi mozgalom érdekeivel és dogmáival szemben a kommunista Nagy Imre a nemzet követeléseivel azonosította magát. Ezt természetesen nem valami szimbolikus, hősi gesztusnak szánta (bár végeredményben ezzé vált). Még a reménytelennek látszó helyzetben is megpróbálkozott a szűkös diplomáciai mozgástérben a helyzet befolyásolásával, abban bizakodva, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete valamiféle „védőernyőt” biztosít Magyarországnak, de legalábbis fellép, s ez meggondolásra készteti a szovjeteket. Ez nem sikerült, a november 4-i ismert végkifejletet nem tudta feltartóztatni.

Amikor a forradalom bukása után 1956 november végén Nagyot Snagovba, Romániába internálták, politikai feljegyzések sorozatában öszegezte véleményét a magyar forradalomról. Ez nagyfontosságú, bár befejezetlen dokumentum, Nagy politikai végrendelete azóta sem látott napvilágot. A munka középpontjában az 1956-os magyar forradalom politikai elemzése áll.

Nagy alapdilemmája a saját reformkoncepciója és a forradalom, mint aktus közötti áthidalhatatlan ellentmondás. A reformterv is tartalmazta a politikai szerkezet demokratizálásának és a nemzeti függetlenség felvetésének gondolatát, ám a forradalom az előbbit radikális formában, mint demokratikus többpártrendszer és szabad választások követelését vetette fel, utóbbit pedig egyszerre, azonnal megoldandó igényként. Snagovi írásaiban Nagy többek között azzal próbált szembenézni, hogy vajon 1955-56-os külpolitikai programja és a forradalom szükséghelyzetében hozott döntései kontinuusak és összeegyeztethetők-e. Számára a tét nem egyszerűen koncepció és politikai tett konzisztenciája volt: saját politikusi, gondolkodói és emberi integritása az ellene készülő per, vagyis a halál árnyékában és tudatában.

Elemzése kezdetén Nagy a magyar és a szovjet pártvezetés szűklátókörűségét okolta a helyzet kiéleződéséért. A baj az volt, hogy a népmozgalmat „ellenforradalomként” értékelték és fegyveresen le akarták verni: „Ebből a helyzetből ... adódtak azok a követelések, amelyek a fegyveres szovjet beavatkozás által előidézett általános nemzeti ellenállást jellemezték: a szovjet csapatok kivonása, a varsói szerződés felmondása, a semlegesség kinyilatkoztatása, és az ország belső demokratizmusának ... az MDP mellett más demokratikus és szocialista erők és pártok bevonásával való megvalósítása.”

Valójában azonban a forradalom követelései – erről ő maga is tudott – még a mozgalom fegyveres elnyomásának kísérlete előtt megszülettek, azokat csak nagyon egyoldalú elemzés tulajdoníthatta az ÁVH, vagy a szovjetek beavatkozásának, egyszóval az "ellenforradalmi koncepció" érvényesülésének. Írása egy későbbi pontján, részletesebb kifejtés közepette, ő maga is hajlott egy másfajta megközelítésre: „...a követelések, amelyek a forradalmi felkelés, a nemzeti szabadságharc progresszív tartalmát képezték és szorosan összeforrtak a szocialista vívmányok védelmével és a szocialista demokratizmus kiterjesztésének követelésével, mélyen bent gyökereztek a legszélesebb néptömegekben, a nemzet minden rétegében hosszú esztendők óta."

Nagy Imre feljegyzéseiben egyetlen alkalommal sem rögzítette az 1956 októberi események olyan meghatározását, amelyhez azután mindvégig ragaszkodott volna. Nyilvánvaló azonban, hogy október fő tartalmát Nagy Imre elsősorban a nemzeti függetlenség kivívásának kísérletében látta. Leggyakrabban a "nemzeti felszabadító forradalom" kifejezést használta. A nemzeti függetlenség hiánya foglalja össze a demokratikus törekvéseket és követeléseket is, mert az antidemokratikus rendszer bevezetésének legjellemzőbb vonása, hogy idegen, szovjet minta alapján történt.

"A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.”

Ebben a meghatározásban a rendszerrel kapcsolatos kritika és a változtatás irányai másodlagossá válnak. Egy másik meghatározási kísérlet erre élesen rávilágít: "... a nemzeti függetlenségért, önállóságért, szuverenitásért és egyenjogúságért vívott szabadságharcnak a magyar történelemben első ízben a munkásosztály állt az élére. ... Jellegzetes vonása volt ennek a függetlenségért folyó harcnak, hogy a munkásosztály az egész nemzet egységére támaszkodhatott. Ez a nemzeti egység felölelte a társadalom minden osztályát és rétegét, valamint minden politikai irányzatát a kommunistáktól a demokratákon keresztül a jobboldali reakciós irányzatokig."

Az utolsó félmondat mégiscsak a nemzeti egységen belüli, de a forradalmi célkitűzések tekintetében érvényesülő divergencia felismerésére vall. Az egység-koncepció itt fejtegetett tartalmát a politikai tagoltsággal való számvetés gyengítette volna: "A munkásosztály a népi demokrácia és a szocialista vívmányok alapján állva vezette a harcot a nemzeti függetlenségért. Ez volt a másik sajátos vonása a magyarországi eseményeknek." A harmadik jellemző vonás már csak a szembenálló fél meghatározása: a forradalom "...a függetlenségért harcra felkelt magyar nép és a Szovjetunió fegyveres erői közötti harc jellegét viselte magán. A magyar munkásosztály mint a magyar függetlenségért folyó harc fő ereje, fegyveres harcban szemben találta magát a szovjet fegyveres erőkkel - kétségtelenül tragikus helyzet."

A forradalom másik fontos jellemvonását Nagy Imre egy még régebbi koncepciója alapján határozta meg, s ez a szocializmusba való ún. népi demokratikus átmenet volt. 1947-1949-ben, de 1953-54-ben is világos volt, hogy ezt a fasizmus és második világháború utáni helyzetre kidolgozott, alapvetően taktikai elképzelést stratégiai érvényűnek tartotta, s a hosszabb-rövidebb "rejtőzködések", lappangások után minden kedvezőnek vélt helyzetben ehhez próbált visszatérni. Most mintha ezen is túllépett volna:

"Kétségtelen, hogy ha a magyar forradalom győzedelmeskedett volna,...ha a forradalom elérte volna szociális és nemzeti célkitűzéseit, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek új útja jött volna létre, a szocializmus felé való demokratikus fejlődésnek új típusa, amely lényeges különbségeket mutatott volna a ma teljesen azonos típusú népi demokráciáktól, s a fogalmak – szocializmus, demokrácia, függetlenség, szuverénitás, stb. - az egész szocialista terminológia, amelyet a sztálinizmus valójából kivetkőztetett, visszanyerte volna eredeti, valódi marxista tartalmát, lényegét."

Nagy számára még Snagovban is neuralgikus pontot jelentett a szovjet pártvezetés szerepe a válságos helyzet kialakulásában. A szovjet vezetés egyszerre jelentette egy nyomasztó súlyú nagyhatalom az ország sorsával mit sem törődő irányítóit, ugyanakkor valamifajta legfelsőbb fellebbezési fórumot, igazságos ítélőbírót, amelyre az ész és igazság érveivel lehet hatni, egyszersmind a nemzetközi kommunista mozgalom humanista megújulásának zálogát, reménységét - főleg a XX. kongresszus után. 1956. november 4-e azonban alapjaiban rengette meg ezt az ellentmondásokkal már megterhelt bizalmat is. Csak a Rákosi-Gerő csoport, és Kádár János személyes hibái és bűnei felett érzett felháborodás nagyobb Nagy Imrének a szovjetekben való csalódásánál. Azt a történeti elemzést, amely esetleg az egész szovjet szocializmust, s annak közép-kelet-európai bevezetését tette volna vizsgálat tárgyává, Nagynak nem volt ideje, módja elvégezni.

Nagy Imre a magyar forradalommal szembeni szovjet fellépést feljegyzései számos pontján említette, mindig elítélőleg. A beavatkozás indítékai megjelölése során azonban érezhető egy elmozdulás. Feljegyzései elején két motívumot jelölt meg: a XX. kongresszus ellenére visszatérő és tovább élő sztálinista módszereket és az – ideológiai jelző nélküli – orosz nagyhatalmi törekvéseket.

"Ahogyan [a szovjet pártvezetés] a magyarországi és lengyelországi eseményeket elemzi és jellemzi...s amennyire visszariad attól, hogy felfedje hibáit...és félretenné a szocializmus ürügyén jelentkező nagyhatalmi sovinizmust, hogy saját maga felszámolja az ideológiai és politikai monopóliumot, hogy a szocialista országok közötti viszonyt nemcsak papíron és elkésve, de a valóságban és azonnal az ismeretes öt alapelvre helyezze, hogy a magyarországi eseményeket ne használja ürügyül a sztálinista módszerekhez való visszatérésre – azt mutatja, hogy a magyarországi tragikus események nem egy, a szocializmus sorsára katasztrófális szakasz lezárulását jelentik, hanem hasonló, sőt talán még súlyosabb nemzeti és nemzetközi tragédiák sorozatát vezetik be."

A Varsói Szerződés létrehozását is e politika megvalósítási eszközeként írta le: "...a varsói szerződés nem más, mint a szovjet nagyhatalmi soviniszta törekvések eszköze, ...a szovjet katonai diktatúra ráerőszakolása a résztvevő országokra."

Ami az első idézet zárógondolatát illeti, a későbbi fejlemények ismeretében kétségkívül prófétikusnak bizonyult. A gondolat ugyanakkor valójában sürgető kívánság kifejezése, s az a meggyőződés táplálja, hogy a sztálinizmustól megtisztított "névértéken vett" szocializmus alapján igenis lehetséges nagyhatalom és kis ország "öt alapelv alapján való" együttélése. Azt azonban Nagy Imre is érezte, hogy ha a sztálinizmus mellett rámutat a szovjet politika egyébként valós mozgatóerejére, egy háborúban győztes, és hosszú évszázadok óta folytonosan terjeszkedő agresszív nagyhatalom érdekeire, akkor ez a kívánság legfeljebb felesleges "ráolvasás". Miféle ideológiai változás, "felvilágosulás" változtatna egy mély történeti gyökerekkel bíró törekvésen? Ahogyan más pontokon is, itt is jellemzően ellentmondásos a gondolatmenet, s jellemző a probléma kezelése is. Mivel a végiggondolás saját gondolati alappilléreit veszélyeztette volna, a nagyhatalmi sovinizmust egyszerűen a sztálinizmus alkotóelemévé tette, annak rendelte alá, s a későbbi helyeken már csak a sztálinizmusról beszélt. Nem hagyván kétséget saját álláspontja felől, ám mégis az elvi lehetőséget fenntartva arra, hogy valamiféle elvont belátás alapján felülkerekedik az általa oly sokat emlegett "proletár nemzetköziség".

A politikai perére készülő Nagy emberi, eszmei és politikai útját, benne a messianisztikus kommunista meggyőződést és a magyar függetlenségi törekvések szolgálatát egységes egészként akarta értelmezni. Evolutív külpolitikai programjában képes volt ötvözni a magyar hazafiságot és a demokratikus-nemzeti kommunista történelmi optimizmusát. A magyar forradalom történései és személyes sorsa (amelyet alighanem pontosan előre látott) ezt az egységet kikezdték. Snagovi feljegyzéseiben elsősorban elméleti útkereséseire épített, s töretlenül hitt abban, hogy annak idején helyes elvi alapon adekvát megoldásokat javasolt. Ha csak 1956 forradalmának választásaira építi fel védekezését, életének rövid epizódjára épít. Feljegyzéseiben megpróbálta élete sorsfordító eseményét, az 1956-os forradalmat a szó szoros értelmében rekonstruálni úgy, hogy az események igazolják vagy legalábbis ne cáfolják korábbi útkereséseit, az ütköző értékek végső perspektívájukban egybeessenek. Nagy Imre történelmi szerepét nem elsősorban gondolati útkeresései, hanem a forradalom idején megtett gyakorlati lépései - és az ezekhez való halálig tartó hűség jelöli ki. Ahhoz viszont, hogy hű maradjon, a történteket nem helyezhette egy élet keretén kívül, még akkor sem, ha értékek és döntések biztonságot, nyugalmat adó egysége meglehet, csak őbenne élt.

Nagy külpolitikai elgondolásai figyelemreméltó kísérletet jelentettek a nemzeti függetlenség és a regionális együttműködés kérdéseinek megoldására egy olyan korszakban, amikor ezeket rajta kívül nem sokan gondolták végig. Előfeltevése, hogy a szovjet birodalmi politika valamiféle demokratikus szocializmus felé mozdul el, s így akár integratív erővé, akár a független kisnemzet(ek) jóindulatú partnerévé válik, hibásnak bizonyult. Koncepciójának sok eleme (a függetlenség, a térségi kooperáció, a tömbpolitika veszélyei) azonban a magyar külpolitikai gondolkodás évszázados trendjeibe illeszkedett. Vonzerejének fennmaradását ezen kívül az biztosítja, hogy Nagy Imre a magyar politika történetében ritka erkölcsi erővel és személyes szuverenitással képviselte meggyőződését, a szó szoros értelmében a végső állomásig.

INDEX

Gerő Ernő (1898-1980) 1945-56-ban az Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, 1956. július-október között a párt első titkára. 1949-56 között miniszterelnökhelyettes. A forradalom alatt a Szovjetunióba menekült, 1960-tól Budapesten élt.

Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965) 1945-65 között a Román Kommunista Párt főtitkára, 1952-55-ben miniszterelnök, 1961-65-ben államfő.

Gomulka, Wladyslaw (1905-1982) 1944-48-ban és 1956-tól 1970-ig a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára. 1949-ben kizárták a pártból, 1951-54-ben börtönben volt.

Hitler, Adolf (1889-1945) német fasiszta diktátor, 1933-1945 között Németország kancellárja.

Kádár János (1912-1989) kommunista pártfunkcionárius, 1948-50-ben belügyminiszter. 1951-54-ben koholt vádak miatt börtönben ült. A forradalom alatt az MDP első titkára lett, majd a Nagy-kormány államminisztere. 1956-88 között az MSZMP első titkára, 1988-89-ben a párt elnöke.

Khrushchev, Nikita Sergheievich (1894-1971) 1953-64 között az SZKP KB első titkára, 1958-64-ben miniszterelnök.

Kossuth Lajos (1802-1894) liberális politikus, államférfi, 1848-ban pénzügyminiszter, a szabadságharc alatt az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, 1849 április-október között Magyarország kormányzó-elnöke.

Malnasanu, Aurel 1956-ban román külügyminiszterhelyettes.

Mikojan, Anastas Ivanovich (1895-1978) szovjet kommunista politikus, 1935-1966 között az SZKP KB PB (Elnökség) tagja, 1937-1964 között miniszterelnökhelyettes.

Nagy Imre (1896-1958) kommunista politikus, 1953-55-ben és az 1956-os forradalom alatt Magyarország miniszterelnöke. A forradalom alatt elfogadta és vállalta a népmozgalom követeléseit, a demokráciát és az ország függetlenségét. A bukás után a jugoszláv követségre menekült, ahonnan kicsalták, Romániába internálták, majd Budapesten titkos perben halálra ítélték és kivégezték.

Rákosi Mátyás (1892-1971) kommunista politikus. 1945-56 között a Magyar Kommunista Párt, majd az MDP főtitkára, ill. 1953-tól első titkára. Leváltása után haláláig a Szovjetunióban élt.

Révai József (1898-1959) 1945-53 között és 1956-ban az MDP PB tagja, 1949-53-ban népművelési miniszter.

Stalin, Josif Vissarionovich (1879-1953) 1922-től haláláig az SZKP főtitkára, 1941-től kormányfő.

Suslov, Mikhail Andreievich (1902-1982) 1947-82 között az SZKP KB titkára.

Tito, Josip Broz (1892-1980) 1945-tők haláláig a Jugoszláv Kommunisták szövetsége főtitkára, Jugoszlávia államelnöke.

Társadalmi Szemle,1998, 6. sz. 104–117. o.