A pártvezetés szempontjai
A represszió tömegessége miatt eleve valószínűsíthető volt, hogy a gépezet követ el hibákat: a legsúlyosabb ítélettel sújt olyanokat, akik ezt a rendszer logikája szerint sem érdemelnék meg, másrészről életben hagy olyanokat, akiket elpusztítani szándékozott. Az ártatlanul (véletlenül?) kivégzettekből áll össze a megtorlás áldozatainak legtragikusabb sorsú csoportja: ők a kor abszurd áldozatai, akik csak az ellenük indított eljárás révén kapcsolódnak a forradalomhoz.
A perbe fogottak kiválasztásánál érvényesülő szempontok közül tekintsük elsődlegesnek azt, hogy valóban az események vezetőit és legaktívabb résztvevőit kívánták felelősségre vonni. A cél megvalósítása azonban csak töredékesen sikerült, hiszen a vezetők közül sokan – mint utóbb kiderült, joggal félve az ígérgetések ellenére bekövetkező felelősségre vonástól – külföldre menekültek. (Több esetben ellenük is indítottak eljárást, sőt egyeseket halálra is ítéltek, noha az ítéletet természetesen nem tudták végrehajtani.) Az eredeti célnak a megvalósítását a forradalom jellegéből fakadó következmények is megnehezítették. A közvetlen demokrácia sok-sok apró intézményének több ezer vezetőjét az ország működőképességének komoly veszélyeztetése nélkül nem lehetett perbe fogni és elítélni, ad absurdum: a társadalmat nem lehetett bebörtönözni, így – bár hosszas kísérletek után – a vezetés idővel föladni kényszerült eredeti elhatározását.
A pártvezetés másik fontos – az előbb említettel közel egyenrangú – elképzelése az osztályszempontok érvényesítése volt, ám rövidesen tapasztalhatta, hogy a nyomozati szervek hálóján nem egykori tőkések és arisztokraták, nem a várt irányítók akadtak fönn, hanem jórészt kisemberek: munkások, diákok, „megbolondult bányászok”. Hiába próbálkoztak a bíróságok a megtévesztettek tudatos elkülönítésével, így is túl nagy volt azoknak a munkásoknak, munkás származásúaknak a száma, akik a megtévesztettséget kizáró tudatosságot tanúsítottak. A megoldást két új kategória használata hozta meg: a lumpen elemek és az osztályukat tudatosan elárulók serege vált ettől kezdve az „ellenforradalom” derékhadává. Jellemző a korra, hogy az elítéltek között ez a két csoport van jelen a legnagyobb számban.
A „lumpeneket” igen nagy társadalmi körből meríthették, hiszen a háború és az ötvenes évek politikája emberek tömegeit szakította ki eredeti környezetéből, sodorta ide-oda az országban, s a nagyfokú társadalmi mobilizáció, ami korábban érdem volt, most egyszeriben a majdani bűnösség árulkodó előjelévé vált. Lumpennek – egyben bűnözőnek – minősültek mindazok, akik korábban összeütközésbe kerültek a szocialista törvényességgel, ami egyáltalán nem volt nehéz dolog, elég csak az olyan kreált bűnökre gondolni, mint a tervgazdaság elleni bűncselekmény, az árdrágítás, a közellátás veszélyeztetése vagy a devizabűntett. Osztályukat tudatosan elárulónak minősültek azok a baloldali meggyőződésű, munkás származású, sok esetben párttag felkelők, akik 1917 októbere örökösének hitték magukat, s a szocialista fejlődés korrekciójáért fogtak – képletesen vagy valóságosan is – fegyvert.
Ugyancsak fontosnak tartották a hatóságok annak bizonyítását, hogy tisztességes ember csak elvétve került – megtévesztettként – az „ellenforradalmárok bandájába”. Mivel nem sikerült osztályellenségekkel, megrögzött politikai bűnözőkkel – egyben a levert forradalom vezető gárdájával – feltölteni a börtönöket, így köztörvényes bűnözőkkel helyettesítették őket. A köztörvényes vagy népellenes bűncselekménnyel vádolt személyekről azután megpróbáltak kideríteni valamit, ami kapcsolható volt – bármilyen önkényesen vagy véletlenszerűen is – a forradalomhoz, és az illetőt bele lehetett építeni valamely ’56-os perbe, rámutatva: íme, kikből verbuválódott az „ellenforradalom” tábora.
Ha ténylegesen sikerült érvényesíteni a származási szempontokat, az ítélet indoklásában különös súlyt helyeztek arra, hogy az elítélt apja kulák vagy éppen apósa főispán volt. A vádlottak korábbi cselekedetei, akár büntették ezért korábban, akár nem, szintén súlyosbító körülménynek számítottak. Volt olyan eset, amikor az ítélet jogi indoklásába is bekerültek az elítéltnek a második világháborúban elkövetett cselekedetei, pedig azokért őt a népbíróság egyszer már elítélte, s kiszabott büntetését már le is töltötte. Ezen sokféle, egymáshoz nem kapcsolódó szempontok együttes hatása teszi látszólag ötletszerűvé, véletlenszerűvé az ’56-ot követő megtorlást, pedig az nem volt logikátlan, csak éppen több logikai elv egyidejűleg érvényesült benne, és az egyik elv könnyen kiolthatta a másikat.

Védtelen vádlottak
Miközben az igazságszolgáltatás szervei ügyeltek az érvényes perrendtartásra, a törvényesség alapszintű betartására, a megfelelő ítéletek meghozatala érdekében nem csináltak különösebb problémát az általuk védeni hivatott jogrend megsértéséből. A vádlottak jóval hátrányosabb helyzetből próbáltak meg védekezni az ellenük felhozott vádakkal szemben, mint ezt a perrendtartás betartása esetén tehették volna, ám helyzetük mégis jobb volt, mint Rákosi országlása idején, amikor a vádlottak a védekezés minden eszközétől, lehetőségétől meg voltak fosztva, és fogva tartásuk körülményei is embertelenebbek voltak, mint 1956 után.
A forradalom után fizikai erőszakot, verést elsősorban a nyomozati szakaszban alkalmaztak, de ez is több szempontból különbözött az igazi ötvenes évek módszerétől. Egyfelől nem volt általános, mintegy kötelező, sokkal inkább a helyi apparátustól, annak hangulatától függött, így sokan eljutottak a jogerős ítéletig is anélkül, hogy egy ujjal hozzájuk nyúltak volna. Másfelől több esetben tényleges orvosi ellátásban részesítették a megverteket, ami szintén némi előrelépést mutat a forradalmat megelőző időkhöz képest.
Sokkal nagyobb előszeretettel alkalmazták az elődök jól bevált, a gyanúsítottakat pszichikailag megdolgozó módszereit. Itt szinte az egész eszköztárat felvonultatták: a hozzátartozó teljes bizonytalanságban tartását; a pihenést, alvást lehetetlenné tevő rendszabályokat; a letartóztatottak megfosztását minden információtól, kommunikációtól, kivéve természetesen azokat, amelyekhez fogva tartóik révén jutottak; meggyőzésüket helyzetük teljes kilátástalanságáról, reménytelenségéről. Ezek hatását fokozta mindaz a rossz, ami a börtönök túltelítettségéből, a fegyőrök túlterheltségéből fakadt. A nagy amnesztia után is fogva tartottak emlékezete szerint 1963-ban minőségi változás történt a börtönökben, pusztán a zsúfoltság megszűnése révén.
A gyanúsítottak nagyon sok esetben azt sem tudták, milyen játéknak a részesei. Nem tudták egyfelől azért, mert a játék szabályai megváltoztak, mióta őket letartóztatták, de velük ezt nem közölték. A fegyveres harcban való részvétellel vádoltak például sok esetben elbeszélték szerepüket a november 4-ét megelőző harcokban, amire tudtuk szerint büntetlenséget ígért a Kádár-kormány, miközben kitartóan tagadták, hogy a második szovjet agressziót követő küzdelmeknek is részesei lettek volna. És miközben a felmentés vagy az enyhébb büntetés érdekében küzdöttek, maguk tették nyakukra a kötelet, elismerve részvételüket a fegyveres harcban, ami adott esetben a halálos ítélet indoklásában meg nem határozható számú gyilkosságként vagy annak kísérleteként köszönt vissza. Ha pedig az, akit fosztogatással vádoltak, azzal védekezett, hogy a nemzetőrség vagy a Nemzeti Bizottság megválasztott vezetőjeként helyezett biztonságba vagy használt föl javakat, máris a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetésével ítélték halálra, míg az eredeti vádért mindössze néhány év börtönbüntetést kapott volna. Sok esetben csak későn derült ki, hogy voltaképpen mire irányult a vizsgálat, így a gyanúsított más típusú vádakkal szemben igyekezett tisztázni magát, mint amelyekért valójában eljárás alá vonták.
Nehezítette a letartóztatottak helyzetét, hogy ügyvéddel általában csak közvetlenül a tárgyalást megelőzően vagy magán a tárgyaláson találkozhattak először, így minden jogi védelem, segítség nélkül álltak szemben az ügyészség embereivel. A képzett szakember és az amatőr küzdelmében pedig az utóbbi nagy hátrányban van. (Természetesen előfordult ennek ellenkezője is: igencsak kapaszkodnia kellett például annak a csapatnak, amelyre Bibó István kihallgatását bízták, ám az ilyen eset kivételes volt.)
Tovább rontották a védekezés esélyeit az ügyvéddel kapcsolatos egyéb korlátozások. A bíróság elé állítottak egy meghatározott, megbízhatónak tekintett körből választhattak védőt maguknak, akik természetesen állásukat kockáztatták, ha túl nagy elszántsággal védelmezték a vádlottat. De nem is nagyon volt lehetőségük az érdemi védelemre, hiszen védencükkel nem konzultálhattak, az ügyek legtöbbjét csak a vádirat átnézéséből ismerhették.
Ha jobban ismerték volna a per tárgyául szolgáló eseményeket, akkor sem tudták volna megmenteni a vádlottakat, hiszen – amennyire a kutatás során eddig feldolgozott perekből általános következtetéseket lehet levonni – a perek szokásos lefolytatása ezt nem tette lehetővé. Ezek során ugyanis a bevezető formaságok után sor került a vád ismertetésére, majd a bizonyítási eljárás keretében egymás után – több esetben teljesen önkényes sorrendben – hallgatták ki a vádlottakat saját cselekményeikre vonatkozóan. A vádlottak után következtek a vád által beidézett tanúk, és az ő meghallgatásukkal az esetek döntő többségében le is zárták a bizonyítási eljárást. A vádlottak vagy a védők kérelmét további tanúk meghallgatására a bíróság azzal utasította el, hogy a vizsgált tett minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, további tanúk meghallgatásának már nem lehet jelentősége. Előfordult, hogy önként jelentkeztek mentőtanúk, de be sem engedték őket a tárgyalóterembe.

Jog és jogtalanság
A bizonyítási eljárások sok kívánnivalót hagytak maguk után. Nem egy esetben egészen valószerűtlen bizonyítékok alapján hoztak meg akár halálos ítéletet is. Egy tehenész ellen, akit a mosonmagyaróvári népítéletben való részvétel vádjával végeztek ki, mindössze annyi volt a bizonyíték, hogy elismerte: a helyszínen járt, és ugyanaznap véres kabátban látták. Védekezésében előadta, hogy a tsz-ben tehenet elletett, és akkor szennyeződött be a kabátja. A bíróság megállapította: ennyi idő elteltével tisztázhatatlan, hogy a folt ember vagy állat vérétől származik-e, de elfogadta azt a bűnösség bizonyítékaként. Egy másik kivégzettről a bíróság megállapította, hogy hasonlít a Köztársaság téren hátulról lefényképezett egyik személyhez, s mivel az illető nem tudta meggyőzően bizonyítani, hogy a kép semmiképpen sem ábrázolhatja őt, a bíróság elfogadta a fotót a bűnösség bizonyítékaként.
Ugyanakkor az a törekvés, hogy a vád igazolja a vádlott bűnösségét, nem pedig a vádlottól várták el ártatlansága bizonyítását, jelzi a forradalmat megelőző, Visinszkij nevével fémjelzett, illetve az ’56-ot követő eljárások közötti különbséget. Az eljárás alá vontak számára ugyan egyik sem biztosított esélyt a menekülésre, mivel az első lehetetlen feladat elé állította őket, a második pedig csak formálisan biztosította a védekezés lehetőségét, a kettő mégsem volt azonos.
Ha valaki megkísérelte a bíróság elé kerülve visszavonni a vizsgálati szakaszban tett vallomását, arra hivatkozva, hogy azt kényszerrel csikarták ki belőle, a bírák vagy megfenyegették a vádlottat, hogy elfogadva állítását, ügyét visszautalják a nyomozati szakaszba – ezt természetesen senki sem kívánta, hiszen mindenki jól tudhatta, hogy megismétlődne mindaz, ami korábban történt –, vagy kijelentették, hogy a vádlott szavának nem adnak hitelt, hiszen a tanúk a bíróság előtt is hitelt érdemlően bizonyították a korábban általa is beismert „bűnöket”.
Fukarul bántak a bíróságok az enyhítő körülmények alkalmazásával, sőt adott esetben a büntethetőséget kizáró okot sem vették figyelembe. A halálra ítéltek esetében az enyhítő körülmények ellensúlyát az elkövetett tett különösen nagy társadalmi veszélyességében találták meg. Így aztán halálra lehetett ítélni három kisgyermekét egyedül nevelő özvegy családapát, fegyvert rejtegető vagy mindössze elásott fegyverről tudó, korábban büntetlen huszonéves fiatalt. De a Fővárosi Bíróság halálra ítélt olyan ön- és közveszélyes elmebeteget is, akit ’56 nyarán a Róbert Károly Közkórház zárt osztályán kezeltek, és egy másik személyt is, akit az igazságügyi orvosszakértő gyengeelméjűnek minősített. (Utóbbi esetben a Fővárosi Ügyészség a szakvéleményt felterjesztette az Egészségügyi Tudományos Tanácshoz, amely azt állapította meg, hogy ugyan a vádlott „gyengeelméjűségben szenved, ez a betegség azonban nem zárja ki cselekménye társadalmi veszélyességének felismerési lehetőségét”, azaz elítélhető. A bíróságnak ez még nem volt elég, új vizsgálatot rendelt el, ahol már megfelelő eredmény született: a vádlott fogyatékossága nem éri el a gyengeelméjűség azon határát, ami képtelenné tette volna tette társadalmi veszélyességének felismerésére. Íme: ha nehézségek árán is, de lehetővé vált a „teljesen jogszerű” halálos ítélet.)
A bíróságok feladata az volt, hogy „kemény ítéleteket” produkáljanak, ám ehhez a politikai vezetés adott folyamatosan útmutatást. A rendelkezésünkre álló információk szerint több fórumnak is befolyása volt az „igazságszolgáltatásra”. Dudás József halálos ítéletéhez a szovjetek ragaszkodtak, itt a bíróság feladata csak a per formális lebonyolítása volt. Nagy Imre és társai esetében minden valószínűség szerint a magyar pártvezetés Moszkvával közösen hozta meg az előzetes politikai döntést. Egyes országos hírű vezetők esetében az MSZMP felső vezetősége tartotta fönn magának a végleges döntést, más országos jelentőségű perekre vonatkozóan „csak” általánosságban határozta meg a hozandó ítéletek mennyiségét és minőségét. Szabályos tervutasításos rendszer működött e téren, ahol ugyanúgy megrótták az előírt számokat nem vagy nem időre teljesítőket, akár a gazdaságban, s a perek termelését hasonlóan irányította és felügyelte a helyi apparátus, mint az iparcikkek előállítását.
Napjainkban sokféleképpen ítélik meg az 1956-os forradalmat követő politikai megtorlás pereit. Egykor kétségbevonhatatlan dogma volt, hogy ezen eljárások során azok fölött ítélkeztek, akik vétettek a népköztársaság törvényes rendje ellen, s az eljárások törvényességét, jogszerűségét megkérdőjelezni is bűn volt. Napjainkban már egyértelmű, hogy a politikai, tehát az igazságszolgáltatáson kívüli célt szolgáló eljárások nem felelhetnek meg a jogszolgáltatással szembeni elvárásainknak. Nyilvánvaló, hogy az eljárások során nem az igazság földerítése, hanem emberek (tömegek) megbüntetése volt a cél, vagyis a jog a politika szolgálólányává degradáltatott. Olyan jogi normákat hagytak figyelmen kívül, mint a bizonyítást megelőzően az ártatlanság vélelme; a mindenkit megillető törvényes és szakszerű védelem; vagy akár a vádlott javára bejelentett fellebbezés esetén az ítélet súlyosbításának tilalma.

Koncepció és valóság
Mégis hibás ezen eljárásokat egybemosni a klasszikus koncepciós perekkel. Azoknak ugyanis semmilyen kapcsolatuk nem volt a valósággal azon túl, hogy a perbe fogott személyek léteztek. Teljesen nyilvánvaló, a már-már klasszikus példánál maradva, hogy Rajk nem volt Horthy rendőrségének vagy a Gestapónak az ügynöke, nem állt Tito zsoldjában, nem tört a Magyar Népköztársaság megdöntésére vagy Rákosi és környezete életére. Ezzel szemben az ’56-os perek a valóságra épültek, hiszen a vádlottak legtöbbje valóban elkövette azokat a cselekményeket, amelyekért felelősségre vonták. Ám tetteiket a politika és az azt kiszolgáló igazságszolgáltatás speciális prizmáján keresztül kellett vizsgálni, hogy azok valóban szankcionálhatóak legyenek.
Nem igaz tehát, hogy a pereknek semmi közük a valósághoz, de az emberek és tettek eredeti környezetükből, értelmükből kiforgatva váltak az eljárások tárgyává. Hogy mindez érthetőbb legyen, szolgáljon például Nagy Imre ítélete. Eszerint a forradalom miniszterelnöke bűnösnek találtatott a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hűtlenség bűntettében. Az indoklás valóságtartalma összemérhetetlenül nagyobb a Rajk ellen felhozott vádakénál, hiszen a Nagy Imre által vezetett szervezkedés (értsd: a törvényes magyar kormány) valóban meg akarta dönteni – és néhány napra meg is döntötte – a korábban létezett, népi demokratikusnak mondott államrendet, s azt a szabadság általánosan elfogadott normáinak, a magyar társadalom igényeinek inkább megfelelő népi és demokratikus berendezkedéssel kívánta felváltani. Van alapja annak is, hogy barátaival ellenséges csoportosulást hozott létre – hiszen adott esetben egy laza baráti kör is tekinthető csoportnak –, és valóban nem a labdarúgás szeretete, hanem az ország vezetésével szembeni elégedetlenség adta a társaság kohéziós erejét. Kapcsolható a valósághoz a hűtlenség vádja is, hiszen Nagy Imre „érintkezésbe bocsátkozott” külföldi szervezettel (az ENSZ-szel), jóllehet nem azért, hogy „a magyar állam ellen ellenséges cselekedetekre bírja”, már amennyiben a forradalmat megelőző vagy akár az azt követő kádári struktúrát tekintjük a magyar államnak.
Természetesen sok rokon vonás is megfigyelhető az 1956-ot követő és a klasszikusnak nevezhető koncepciós perek között. Az igazságszolgáltatás mindkét esetben a politikai vezetés céljait szolgálta, az eljárások egyik alkalommal sem az igazság kiderítésére, hanem a letartóztatottak feltétlen megbüntetésére irányultak. Ugyancsak közös pont, hogy az ítéleteket előzetes instrukciók alapján hozták meg a bíróságok, bár ezen a téren is megfigyelhető bizonyos mértékű különbség, hiszen ’56 után a bíráknak valamivel nagyobb volt a mozgásterük: az eléjük sorakoztatott vádlottak között – számos előzetesen megkapott instrukció segítségével – ők osztották ki az előirányzott ítéleteket. A forradalmat követő perekben sem az együtt cselekvők kerültek a törvény elé, hanem előzetes rendezés során választották ki a szereplőket, akik esetleg ekkor találkoztak egymással először. Gondosan ügyeltek arra, hogy lehetőleg minden eljárásba kerüljön büntetett előéletű személy, legyen a vádlottak között olyan, akit a forradalom során vagyon elleni bűncselekmény elkövetésével is lehet vádolni vagy legyen olyan, aki iskolázottsága, foglalkozása révén kinevezhető a csoport vezetőjének. Hasonló a hangnem, a fokozott biztonsági rendszabályok és természetesen a titkosság. (Ez utóbbiból ugyancsak következik a tömeges megtorlás szükségessége, hiszen így lehetett a hivatalos információhoz nem jutó társadalom értésére adni, hogy jobb félnie és hallgatnia, ha meg akarja őrizni viszonylagos szabadságát.)
Igaz tehát egyfelől, hogy az 1956-ot követő politikai megtorlás pereiben is a kollektív politikusi-bírói fantázia teremtett bűncselekményeket, de nem a semmiből, mint a klasszikus koncepciós perek esetében, hanem a valóság – eredeti értelmétől megfosztott, eredeti környezetéből kiragadott – elemeiből. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő perek a Rákosi-kor pereinek rokonai, mégsem tekinthetők azokkal azonosaknak: némi elmozdulás történt a polgári jogalkalmazás irányában. A különbség még inkább alaki, semmint a lényeget érintő, ez a megváltozott forma mégis esélyt adott arra, hogy a hatalom és a társadalom közötti hadiállapot megszűnése után egyfajta modus vivendi születhessen, melynek során az igazságszolgáltatás tartalmában is közelíthet valódi céljához. <

Rubicon,1995. 6. sz.