56-os Portál - „Még mondtuk is tréfásan egymásnak, ...

___„Még mondtuk is tréfásan egymásnak, ...___Vissza

„Még mondtuk is tréfásan egymásnak, ezért érdemes ülni egy pár évet”
1956. november–december
Összeállítás az 1956-os Intézet Oral History Archívuma interjúiból

Az alábbi interjúrészleteket az 1956-os Intézet Oral History Archívumának ’56-os gyűjteményéből válogattuk, és szerkesztett formában közöljük. Az idézetek előtt feltüntetjük a visszaemlékező rövid életrajzát, illetve megadjuk az eredeti interjú legfontosabb adatait. Az Archívumról lásd még: Budapesti Oral History Archívum/Oral History Archive, Budapest című kiadványunkban, illetve a www.rev.hu internetcímen.

Pokol Zoltán (1920), vasutas. 1956-ban a záhonyi vasútállomás munkástanácsának elnöke. 1957-ben internálták, majd hét hónap börtönbüntetésre ítélték.
[nyilvános] »398« 1992. 5 ív, Valuch Tibor

November 4-én, ahogy a rádiót bekapcsolom, hallom, mi történik Budapesten. Azonnal indultam, hogy megkeressem az állomásfőnököt, mert tudtam, hogy Záhonyban is baj lesz, de hiába kerestem, nem találtam. Olyan 9 óra tájt hallom, hogy elkezdenek a falu nyugati oldalán lövöldözni, tudtam, hogy arra vannak a tüzérek, azt hittem, hogy a tüzérek csaptak össze az oroszokkal. Biciklivel voltam, hajtottam a falu nyugati részére. Akkorra már ott volt a kertek alján egy csomó férfi, asszony, fiatalabbak, idősebbek, és mindnyájan a temetőn túlra néztek. Én is arra néztem, és akkor láttam, hogy orosz harckocsik szinte körülvették és lövik a tüzérlaktanyát. Azért lehetett látni már szabad szemmel is, mert november 4-re a fák lehullatták a leveleiket, ha volt is valahol fasor, azon is átláthattunk, meg a kukoricán is. Láttam vagy hét-nyolc harckocsit. A szóbeszéd azt is kihozta, hogy a tüzérek egyetlen lövést sem adtak le az oroszokra. [...] Ugyanakkor azt látjuk, hogy egy harckocsi a falu felé jön, a falu felé van az ágyúcsöve. És ahogy ez lenni szokott, szerencsétlen asszonyok elkezdtek jajveszékelni, hogy mi lesz. A férfiak is arról beszéltek, hogy hogy volt ’44. október végén, amikor Záhonyon keresztülment a front, hogy akkor is belőttek, és öten-hatan meg is haltak. Mások meg azt kezdték beszélni, hogy legalább menne el a tanácselnök meg a katonák parancsnoka az oroszokhoz, és szólna, hogy Záhonyt kíméljék meg, itt csak szerencsétlen falusiak vannak. Az egyik meg azt mondta, hogy ki kellene tűzni a fehér zászlót a templom tornyára, mint ’44 októberében, mert amikor kitűzték a fehér zászlót, azonnal abbamaradt az ágyúzás. Egyszer csak Eszenyi Pista bácsi egyenesen hozzám fordult, és mondta: „Zoli öcsém, te biciklivel vagy, te értelmes ember vagy, ismerünk mindnyájan, tudsz jól oroszul, úgy hallottuk, azért választottak meg munkástanácselnöknek is, menj már, aztán beszélj ezekkel a főfejesekkel, a tanácselnökkel, a katonák parancsnokával, a rendőrök parancsnokával, és valami küldöttségben menjetek az oroszokhoz, hogy kíméljék meg a községet.” És akkor az asszonyok is elkezdtek rimánkodni, hogy „drága Zolikám, menj már, neked is itt van a családod a faluban”. Hallgattam rájuk, tudtam, hogy valóban ezt kell csinálni, én is féltettem a családomat, szüleimet, testvéreimet. Egyenesen mentem Kovács László MÁV-segédtiszthez. Azt is kellett győzködnöm, nem is őt, hanem a feleségét, mert a felesége nem akarta engedni, mert féltette a férjét. Végül fogta a sapkáját, ültünk a biciklire és mentünk. Odaértem a téglaépülethez, az olyan húsz méter hosszú lehetett, és ott láttam a csődületet. Én úgy megrémültem, a biciklit azonnal levágtam, elkezdtem rimánkodni a parancsnoknak, hogy drága elvtársak, mit akarnak, hát ne tegyenek ilyesmit, ez az ember [az állomásfőnök] ártatlan, ez csak azt tette, amit neki Debrecenből meg Budapestről parancsoltak. És akkor mondta a parancsnok: rendben van, nem lőjük agyon, de ha a község részéről bármilyen támadás vagy bántalom éri a szovjet katonákat, akkor nemcsak őt lőjük agyon, hanem ezeket is, akik itt állnak feltartott kézzel – tíz-tizenkét katonatiszt meg a vasúti légóparancsnok volt. Szerencsére sokan elmenekültek, különösen a legénység. A kukoricásba meg a füzesbe be tudtak slisszolni, és így nem történt semmi bajuk. [...]
Én ígérgettem, fogadkoztam, hogy nem lesz semmi ilyesmi, meg engedjék meg, hogy beszéljek a hangosbeszélőn a községgel, hogy kérjek mindenkit, őrizzék meg a nyugalmukat, ne csináljanak semmit, akkor az oroszok megkímélik a községet. Erre mondta: rendben van, ez értelmes, okos dolog lesz – így mondta: mologyec –, de vegyem tudomásul, hogy köztük is van, aki tud magyarul, és ha lázítani merészelek, akkor odaállítanak engem is a főnök mellé. Mondom, én annak csak örülök, ha tud valaki magyarul, mert legalább hallják, hogy mit beszélek, csak egy a fontos, hogy a községet kíméljék meg. Rendben van. Még be kellett melegednie a mikrofonnak, közben én átgondoltam, hogy mit fogok mondani. Elkezdtem beszélni: „Halló, halló, itt Pokol Zoltán beszél, most beszéltem az orosz katonai parancsnokkal, és ígéretet kaptam rá, hogy ha a község részéről nem éri semmiféle támadás vagy bántalom a szovjet katonákat, akkor ők is meg fogják kímélni a községet. Ezért felkérek mindenkit, hogy tartózkodjon a házában meg az udvaron, nehogy fejetlen futkosással félreértésre adjanak okot. Akik a templom közelében laknak, tűzzenek ki a torony négy ablakába fehér lepedőfélét, ugyanezt tegyék a két laktanyában is, oda is tűzzék ki a fehér zászlókat.” Én ezt többször is megismételtem, hogy hallják a falusiak a hangomat, hogy ezáltal is megnyugtassam őket, és lássák, hogy én tényleg figyelemmel kísérem a község sorsát. Ahogy ismét elkezdem mondani a mondókámat, egyszer csak beront egy orosz katona, a fegyverét rám fogja, lefasisztáz, hogy lázítok. Mondom, dehogy lázítok, itt van a parancsnokotok vagy hatvan méterre, annak az engedélyével beszélek, kísérj oda, és akkor minden tisztázódik. Szerencsére, ahogy folyt ez a vitatkozás – a mikrofon be volt kapcsolva –, meghallották az oroszok, egy őrnagy azonnal szaladt, és félrecsapta az orosz katona fegyverét. Akkor mondtam neki, hogy őrnagy elvtárs, egy másik katona talán nem fog ennyit alkudozni, tessék valamit csinálni, nehogy valami bajom származzék. Két-három perc múlva jött egy másik katona helyette.
Aznap igen sokat kellett szaladgálnom, intézkednem, mert itt ilyen félreértés, ott olyan félreértés volt. Például összeszedték a sebesülteket a tüzérlaktanyában, vitték volna kórházba Kisvárdába, ott voltak a gépkocsin. Persze a sorompónál ott álltak az orosz katonák, igazoltattak, és nem akarták engedni. Akkor a kiskatonával odamentem, és mondtam az őrnek, engedélyt kaptam, hogy minden sebesültet kórházba lehet vinni, ezeket is el kell engedni. És ez a kiskatona bizonygatta, hogy én vagyok a prezident. Szerencsére az oroszok, ahogy meghallották a prezident szót, abban a pillanatban engedelmeskedtek, elvitték a sebesülteket. A fegyvereket szedték össze, azt is be kellett mondanom a hangosbeszélőbe, hogy akinél fegyver van, az hozza be, és szolgáltassa be a szovjet parancsnokságra.
Amikorra én kiszabadultam a stúdióból, akkorra már eltűntek a katonatisztek, eltűnt az állomásfőnök is, mindenki. Csak másnap tudtam meg, hogy átvitték őket Csopra. A katonatisztek feleségei jöttek hozzám, hogy menjek a parancsnokhoz, kérdezzem meg, mi van a férjeikkel. Ahogy elmondtam az asszonyok panaszát az őrnagynak, ő bement a parancsnokhoz, valamit beszélt vele, aztán kijött, és azt mondta, lehet, hogy már aznap este, lehet, hogy másnap mindenki idehaza lesz, mert csak kihallgatásra vitték őket. És a katonatisztek, ha nem aznap, másnap már biztos, hogy hazajöttek, november 6-án. [...]
November 5-én kaptam engedélyt arra az oroszoktól, hogy kimehessek a téesz stráfszekerével összeszedni a halottakat. Öten voltak. Jött velünk a kocsison kívül még vagy három-négy téesztag. Ott is voltak őrök, meg parancsnoka is volt az őröknek, ott aztán elmondtam a mondókámat. Én akkorára már csináltam egy kétnyelvű parancsot magamnak, hogy nekem ilyen meg ilyen dolgokra van meghatalmazásom, ilyen dolgokban intézkedhetek, felmutattam a parancsnoknak, mondta, davaj, davaj. Akkor összeszedtünk öt halottat, felraktuk a stráfszekérre. A tanácsnak volt egy csűrféléje, oda raktuk be a halottakat. November 6-án gondoskodtunk a koporsókról, a sírásásról. Ezt már a tanács intézte, fogadott fel embereket, és november 7-én délután úgy fél három-három táján rendeztük meg a temetést. Csak nagyon egyszerű temetést engedélyeztek az oroszok, csak néhány hozzátartozó vagy ismerős kísérhette ki őket. Így aztán öt-hat katonatiszt kísérte meg egy menyasszony, akinek a vőlegénye az öt halott között volt. [...] Szépen leraktuk az öt halottat egymás mellé, csináltam egy vázlatot, hogy itt ez nyugszik, ott az nyugszik, aztán a fejfát is odatűztük. A katonák is csináltak ugyanilyen vázlatot. Hallottam később, hogy exhumálták, hazavitték, és odahaza temették el őket.

Ujhelyi Szilárd (1915–1996), jogász, politikus, illegális kommunista. A Márciusi Front egyik alapítója, a Tovább szerkesztője. 1945 után népjóléti államtitkár. 1951-ben elítélték. 1954-es szabadulása után a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja. 1956-ban a Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták. 1962–1972 között a Film-főigazgatóság vezetője. 1972–1976 között UNESCO-nagykövet Párizsban.
[kutatható] »40« 1982–1985. 27 ív, Tóth Pál Péter

November 4-én hajnalban a jugoszláv követségről Zigmund, az éppen távozóban levő tanácsos elég gyenge magyarsággal telefonon [Haraszti] Sanyit kereste. Azt mondta, hogy megbízása van Soldatictól, és Tito elnök üzenetét adja át, hogy szívesen látja a követségen, mert meg fog indulni a szovjet csapatok visszatérése Budapestre, és mivel félreértések lehetnek, felajánlja a követség vendégszeretetét. Sanyi mondta, hogy jó, de itt van a családja, a lánya, az unokája és itt van még Ujhelyi Szilárd is. Az nagyon jó, hangzott a válasz, mert ez az üzenet Ujhelyi Szilárdnak is szól, és természetesen Losonczy elvtársnak is. Elindultunk, és az volt az érdekes, hogy ahogy mentünk az úton láttuk, hogy a trolik elindultak. A Damjanich utcánál volt valami garázsuk. Úgy nézett ki, hogy megindul az élet. Igen ám, de alig mentünk pár lépést, már hallottuk az ágyúdörgést, ami egyre jobban fokozódott. Beértünk, s lassan ott voltak már a többiek is, Nagy Imre, Szilágyi József, Lukács György, Szántó Zoltán, stb. [...]
– Ott tartózkodásod alatt te mit csináltál a jugoszláv követségen?
– Megőriztem csüggedésemet változatlanul.
– Egy fotelban ültél és teáztál?
– Nem teáztam. Két oszlop között volt a fekhelyem. Ez egy pokrócból állt, amit a jugoszlávok adtak. Másképpen ugyanis nem tudtak elhelyezni negyven embert. Én tehát szépen ott feküdtem és néztem a plafont. Hallgattam Fazekas Gyuri zsörtölődését arról, hogy lehetetlen, hogy ezek most is játsszák a vezetést és minket kihagynak. Tudniillik az Intéző Bizottság tagjai – most nem tudom, Münnich tagja volt-e kint – Kádár kivételével mind a jugoszláv követségen voltak. Szabályosan üléseztek, tárgyaltak Soldaticcsal, és mi, akik nem voltunk tagjai az Intéző Bizottságnak, ki voltunk zárva a megbeszélésekről. [...] Én tehát feküdtem, néztem a plafont. A gyerekek ott ugráltak össze-vissza, körülöttem, rajtam. Volt egy nagyon kedves jugoszláv alkalmazott, szakácsnő, akinek a konyhában, a mosogatásban, a terítésben, egyebekben segítettünk. Különben ott ültünk a vörös szalonban. A legkülönbözőbb hírek és rémhírek kavarogtak körülöttünk. Közben történt egy tragikus eset, Zigmund utóda – elfelejtettem szegénynek a nevét – odament az emeleten az ablakhoz és kinézett. Abban a pillanatban egy sorozatot kapott a fejébe. Tudniillik egy tank állt a követség előtt, és onnan jött a lövés. Nagyon elkeseredettek voltak a követség dolgozói. A jugoszláv diplomaták egyáltalán nem tettek diplomatikus kijelentéseket azokra, akik lőttek. [...] Én tehát nem vettem részt az üléseken, de azt tudom, hogy arról is volt szó, hogy mi legyen a sorsunk. Volt olyan javaslat, hogy mondjon le Nagy Imre és ismerje el a megalakult kormányt. Ezt elvetették.
A követségen tartózkodott Vidic jugoszláv külügyminiszter is, aki november 22-én összehívott bennünket. Ekkor arról tájékoztatott, hogy a jugoszláv kormány megbízásából tárgyalásokat folytatott azokról, akiknek ők menedékjogot nyújtottak, és megállapodás született arról, hogy bántatlanul visszatérhetünk lakásunkra, a normális életbe, és senkinek semmiféle bántódása nem eshet. Megmutatta az írásba foglalt egyezményt, amelyet Münnich Ferenc írt alá. Ezek után jelezték, hogy másnap jön értünk egy autóbusz, amely mindenkit elvisz a lakására. Mielőtt beszálltunk volna az autóbuszba, az a szakácsnő, akiről előbb szóltam, berohant hozzánk és azt mondta Nagy Imrének: „Nagy elvtárs, ne szálljanak be, mert orosz a sofőr!” Ez nem egy diplomáciai közlés volt, mindenesettre azt hiszem, Imre bácsi azt mondta, hogy meg kell nézni. Soldatic pedig ekkor azt közölte Nagy Imrével, hogy ha a legkisebb kétsége van abban a vonatkozásban, hogy esetleg nem tartják be a megállapodást, akkor ő közli, hogy menedékjogunk továbbra is érvényes a követségen. Egyben azt is mondta, hogy ha Nagy Imre úgy látja, akkor ne induljon el. Végül is úgy döntött, hogy elindul. Ott volt egy magyar rendőr is, akit Maca [Nagy Imréné] megszólított, hogy „nem szégyelli magát, magyar ember létére...” Amire az a rendőr azt válaszolta, hogy „esküszöm, hogy Münnich elvtárs akar beszélni Önökkel, és mindenkit hazaviszünk”. Felszálltunk, de miután Soldatic azt látta, hogy csak van valami aggály, azt mondta Nagy Imrének, hogy két munkatársát velünk küldi, hogy biztos legyen abban, hogy ők az egyezményt megtartják. A jugoszlávok – Georgijevic és Dikic, akik diplomaták voltak – felszálltak az autóbuszra. Az autóbusz mögött állt egy személykocsi, de amögött már egy harckocsi állt. Így indult el ez a menet. A Benczúr utca sarkán [Donáth] Feri édesanyja szólt, hogy „én itt lakom, miért nem fordulunk be? Tegyenek le!” „Nyugalom, nyugalom” – mondta a rendőr. Erre Feri édesanyja azt válaszolta, hogy borzasztó így bánni felnőtt emberekkel. Ez szállóigévé vált! Az autóbusz tehát ment tovább, az Ajtósi Dürer sorra befordult, majd megállt. Itt valami magas rangú szovjet tiszt szállt fel, és felszólította a jugoszláv elvtársakat, hogy hagyják el az autóbuszt. Erre azok azt válaszolták, hogy nem hagyják el. A szovjet tiszt pedig azt felelte, hogy akkor eltávolítja őket. Le is rugdosták őket. Mi pedig elindultunk és kikötöttünk a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolában, ahol az autóbusz sorfalként álló katonák közé állt be. Közöttük mentünk fel, egyenként kellett menni, majd elosztogattak bennünket. A szobában volt vaságy, asztal meg szék. Még aznap este Imre bácsinál megjelent Román Walter, aki a román párt nevében kapacitálta Nagy Imrét, hogy meg kellene egyezni, le kellene mondani, meg nem tudom még mi mindent szeretett volna elérni. Erről Nagy Imre Ferit értesítette – ezt utólag tudtam meg – egy cédulán. Itt még a WC-re is kísérgettek minket, mert nem akarták, hogy érintkezzünk egymással.
Másnap reggel sorban Münnich elé hívtak bennünket. Én nem tudom pontosan, hogy ki mit mondott. Hogy [Losonczy] Géza mit mondott azt tudom, mert vele beszéltem. Ő egész egyszerűen azonnal azzal kezdte, hogy ilyen körülmények között nem hajlandó tárgyalni, csak szabadon. Majd sarkon fordult, kijött, és átment a szobájába. Én nem ezt tettem, mert Münnich az iránt érdeklődött, hogy mi a szándékom, hiszen nincs semmi akadálya annak, hogy hazatérjek. Erre azt válaszoltam, hogy én tegnap az ő aláírását láttam egy okmányon, és abban az volt, hogy azonnal és mindenki hazatér. Ez a saját érdekünkben van, közölte velem, mert nem tudnak felelősséget vállalni értünk, hogy ha a lakásunkra megyünk. De természetesen nem mindenki egyformán van veszélyeztetve, és nem mindenki egyformán felelős, s ha én óhajtok, akkor hazatérhetek. „Mi a szándékom?” – kérdezte. „Osztani kívánom társaim sorsát – válaszoltam –, ha ők hazatérnek, én is hazatérek. Ha ők nem, akkor én sem.” Ez volt a válaszom. Másnap közölték velünk, hogy innen továbbmegyünk. Feltűnő volt, hogy mindenkinél megnézték, hogy van-e fegyvere. Nagy Imrénél volt egy revolver, azt leadta. Lukácstól is megkérdezték, hogy van-e nála fegyver. Erre benyúlt a zsebébe, és elővette a töltőtollát. „Ez van, s nem is akármilyen!” – mondta, majd visszatette a zsebébe. Nálam és a többieknél nem volt fegyver. Alkonytájt ismét betereltek egy autóbuszba bennünket. Találgatni kezdtük, hogy hová visznek. Először azt gondoltuk, hogy Szolnokra, de aztán mondták, hogy a tököli reptér irányába megyünk. Volt ott valami katonai repülőtér, ahol három repülőgép állt. Elkezdték olvasni a neveket. Én abba a gépbe kerültem, amelyben Nagy Imre és Szántó Zoltán is. Egy tábornok szállt még be, Nagy Imre még kintről ismerte, de nem beszélgettek, csak nekem mondta, hogy kinti, és hogy mi a beosztása. Amikor felszálltunk, közölték, hogy két óráig fogunk repülni. Találgatni kezdtük, hogy hová megyünk. Két órára lehet Belgrád, s lehet Bukarest. Nagy Imre azt mondta, hogy ő tudja, hogy Lvov körül pompás kolostorok vannak, és ő úgy gondolja, hogy valami ilyesmibe visznek bennünket. De nem, Bukarestben a repülőtéren szálltunk le. A gépre egy férfi jött fel, és magyarul jó estét kívánt. Közölte, hogy vendégül látnak bennünket. Nagy Imre erre azt mondta, hogy nem kértük. „De jól fogja magát érezni – hangzott a válasz –, mert külön zárkában lesz.” A repülőtéren láttuk Gézáékat és Feriéket.
– A három gép egyszerre érkezett meg?
– Igen. Bevárták, míg mind a három landolt. A busszal egy erdőn mentünk keresztül, míg végre a pártközpont apparátusának az üdülőjébe értünk. Ott kiosztották nekünk a szobákat. Tényleg jött a pincér, és hozta az italt. Minden úgy indult, mintha egy üdülő vendégei lennénk. Csak már az első nap kiderült, hogy nem lehetett arra sétálni, amerre akartunk, mert körös-körül román őrség strázsált.

Gyenes Judith Maléter Pálné (1932), agrártechnikus, fizikai munkás, könyvtáros. Férjét 1958. június 15-én a Nagy Imre-perben halálra ítélték, 16-án kivégezték.
[nyilvános] »694« 1998. 5 ív, Molnár Adrienne

A letartóztatás előtti utolsó beszélgetésünk Maléter Pállal egy telefonbeszélgetés volt 1956. november 3-án este 8 óra tájban, a Mindszenty beszéd után. Ő akkor mondta meg nekem, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Nekem ijesztő volt az a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat Budapest körül. Ezt is ő mondta el nekem, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: „Értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben ugyan mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek.”
Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, az volt, hogy „Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget!” Amikor azt mondják rá, hogy volt benne egy bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, hogy valóban elfogadták a feltételeket, talán ennek a mondatnak a fényében ez nem egészen így volt. Volt benne rossz érzés, de hát amilyen ő volt, úgy érezte, neki ki kell menni a tárgyalást folytatni. [...]
A lakásunkban akkor mindkét nővérem ott volt, és természetesen este erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, persze rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását, az utolsó beszédét. Ezután én betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról, és kérdeztem tőle, hogy az uram hol van, visszajöttek-e Tökölről. Erre az volt a válasz, hogy „kérem, hívjon vissza egy negyedóra múlva”. És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióba, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, hogy térjenek vissza a hivatalaikba. Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, akkor talán ez a rádióközlemény nem is hangzik el. [...]
November vége, december közepe táján dr. Jánosi Andor, az Országos Növényfajta Kísérleti Intézet, ahol dolgoztam, igazgatója szólt nekem, hogy Erdei Ferenccel volt alkalma találkozni, és Erdei azt üzeni nekem, hogy együtt fogták el őket Tökölön, és egy autóban vitték be őket a Gyorskocsi utcába. Abban állapodtak meg, amelyikük hamarabb hazakerül, az értesíti a másik feleségét. Ez volt az első hír. [...]
Az édesapám – lenn éltek Pécsett a szüleim – följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, akkor az első szava az volt, hogy „és elmentél hozzá?” Én mondtam, hogy még nem. „Nahát, akkor gyerünk!” A papám ismerte Erdeit. Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, fogadták és bevezették őket egy terembe, és elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyaló fél vezetője. Legalább egy jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és – tudjuk ezt a történetet már – Szerov jelent meg. Erdeitől hallottam először azt, hogy Malinyin vagy nagyon jó színész volt, vagy valóban nem tudott arról, hogy ez készül, mert csendben, suttogva vitába szállt Szerovval, és amikor Szerov meggyőzte, akkor a magyar tárgyaló delegáció felé fordult, széttárta a karját, mutatva, hogy rajta kívülálló okok miatt szakítja meg a tárgyalásokat, és az egész szovjet delegáció kivonult a teremből. Erdei így mondta el. Nem sokkal ezután, pár nap múlva vagy egy hét múlva, egy addig ismeretlen úr keresett föl, akit úgy hívtak, hogy dr. Szűcs Sándor. Elmondta, hogy a Tildy titkárságon dolgozott, Tildynek jó barátja. Amikor a tárgyaló delegáció Tökölre indult, megkérték, hogy „Sándor, te is menj velük, te tudsz oroszul, és te vagy egyedül rendesen fölöltözve”. Sötét öltönyben volt, fehér ingben. A markába nyomtak egy termosz kávét, mondván, hogy ezek az oroszok inkább teáznak, mint kávéznak, az éjszakába nyúlik a tárgyalás, jó lesz, ha kávét visznek. Mint Pilátus a credóba, úgy került bele a delegációba. Elmondta, hogy őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott a börtönben többször kihallgatták. Ő azt gondolta, hogy Maléter Pál is ott van, és azért keresett meg engem, hogy hozza a hírt, valószínű, Ungváron van. Elmondta azt is, hogy mi történt Tökölön, jóformán szó szerint azt, amit Erdei mondott. [...] Közben még egy megerősítés volt. Fölhívott Kopácsi Sándorné, és ő is azt mondta, hogy Tököl, Mátyásföld, Gorkij fasor, Gyorskocsi utca, szóval ezek voltak az állomások, ahogy a Gyorskocsi utcába bekerültek.

Kiss József (1930), mérnök. 1956-ban a Borsod Megyei Munkástanács elnöke, november 5-én a szovjetek Ungvárra hurcolták. 1958-ban tizenkét év börtönbüntetésre ítélték.
[nyilvános] »176« 1990–1991. 11 ív, Molnár Adrienne

December 5-én megindult a gépkocsioszlop a küldöttséggel Budapestre, de biztos, ami biztos, a szovjetek kíséretet adtak, nehogy bántódásunk legyen, mert igen nagy csapatmozgások voltak az úton. Még bementünk a szovjet parancsnokságra. Felkísértek, akkor még nagyon úriember módjára. Bevittek egy tábornokhoz, ott elmondtam, hogy tárgyalni akarunk az új kormánnyal. Igen, jó, rendben van, majd mindjárt intézkedik, hogy adjanak biztosítást. Hány kocsi, hány ember, stb. Igen, menni akarunk, nagyon jó. Bekísértek egy hosszú helyiségbe, mondták, hogy üljek le. Leültem. Egyszer csak kezdenek a küldöttség tagjai szállingózni befelé a helyiségbe. A hosszú asztalt körülültük. Amikor a teljes küldöttség beérkezett oda, akkor özönlött be a rengeteg szovjet géppisztollyal, és körbeálltak a fal körül. Mindegyik tiszt volt, annyi tisztet én még életemben nem láttam, még a Vörös téri felvonuláson se. Hogy honnan az ördögből szedték elő őket? Vagy minden bakát beöltöztettek tiszti egyenruhába. Akkor hozta be az NKVD-s úriember a sárga plakátot, és ideadta nekem, hogy olvassam fel. Az a Kádárnak a felhívása volt a magyar néphez. Én felolvastam. A következő kérdés az volt, hogy „egyetértenek ezzel?” „Egyetértünk – benne volt lényegében a követelésünk –, de mi azért szeretnénk a Kádárékkal beszélni, az új kormányfővel.” [...] Aztán jött az elismerés aláírása. „Nem! Mi személyesen akarunk vele beszélni.” Tehát maradt ez a makacsság. [...] Amit szerettünk volna megtudni, hogy mi lett Nagy Imrével meg egyáltalán mi történt ebben az országban ilyen hirtelen. Ezt szerettük volna megtudni. Ha mi ezt a nyilatkozatot aláírjuk, akkor talán elengednek, és másnap fognak el újból, nem így egy csoportban. De senki nem írta alá. Pedig elég szorongatott helyzetben voltunk, de kitartottunk amellett, hogy nem írjuk alá, mi tárgyalni akarunk. [...] Nem volt finom beszélgetés, de még akkor nem voltunk megijedve. Nem hittük, hogy ez történhet velünk. Valahogy erősebbnek éreztük magunkat. Nem sikerült nekik lebeszélni minket. Akkor volt még az, hogy fegyvereket az asztalra! A hátunk mögött lévő tiszt végigmotozott. Fegyverünk egyikünknek sem volt. Még akkor se tudtuk, hogy mi lesz. Mi megyünk. Erre lefelé az udvarra, csak nem a személyautókba, hanem bele a páncélautókba. [...] Megérkeztünk Debrecenbe a repülőtérre, sötétben. [...] Egy részeg alezredes vagy ezredes lehetett, ült az íróasztalnál, eléje volt készítve annyi szék, ahányan voltunk. Oda leültettek, hogy pazsaluszta, elnézést, hogy ilyen késő van, üljünk le. Majdnem, hogy örültünk. Akkor elkezdte kérdezni, hogy hogy hívnak. Végig mondtuk a nevünket, akkor megint felkönyökölt, mert olyan részeg volt, hogy nem bírt felállni, utána aztán ordított, hogy ilyen fasiszták, olyan huligánok, majd ő megmutatja. Közben még az is volt, hogy ő üdvözli az ellenkormány tagjait. Mert úgy fogtak el az oroszok, hogy mi vagyunk a Kádár-kormány ellenkormánya. [...] Aztán belöktek egy kis helyiségbe, elég szorosan voltunk, a kétszemélyes zárkában tizenhárman. [...]
Amikor kivittek Ungvárra, ott huzamosabb vendéglátásra készültek fel a szovjetek. Kezdve attól, hogy kopaszra nyírtak. Először a társaság még együtt volt, bezártak egy óriási nagy helyiségbe. Egy 10x10-es nagy alapterületű helyiségbe, ahol emeletes ágyak voltak. Még ott vicceltünk, hogy ha minden tagunk külön fog feküdni az ágyban, akkor is sok lesz az ágy. Úgy emlékszem, hogy együtt voltunk azon az első éjszakán. Reggelre már robbantották a társaságot, engem elvittek onnan. Ki tudja, hogy hova, egy udvarra kerültem, ahol bekötötték a szemem rögtön, ahogy kiszállítottak a rabóból. Aztán belöktek egy szobába. Egy irodaszerűség volt. Én ott töltöttem egy pár napot az irodában. Onnét maceráltak. [...] Volt egynéhány kihallgatás. Állandóan arra voltak kíváncsiak, hogy hogy lehet az, hogy Magyarországon ilyen – szerintük ellenforradalom – kirobbanhatott. Én igyekeztem elmondani, hogy őket Rákosi vezette félre azzal, hogy Magyarországon jó helyzet van, hogy szeretik az oroszokat, de ez nem igaz. Ők elhitték az akkori politikai vezetésnek a magyarországi viszonyokról adott beszámolókat. Ezt nagyon zokon vették, és mindig abbamaradt a kihallgatás, mert tovább sose jutottunk. Én nem tudtam mást mondani, hogy miért indult el Magyarországon ez a forradalmi akció, csak azt, hogy a viszonyok olyanok voltak, hogy elég volt. Hogy a párt az már nem párt, az egy új arisztokráciát nevelt ki, amelynek semmi köze nincs a munkásosztályhoz. Erre kaptam két nagy büdös pofont, és megint elvittek. Akkor nem szóltak hozzám két-három napig. [...] Engem egy háromcsillagos meg két civil hallgatott ki. Az egyenruhással csak egyszer találkoztam, ő pofozott meg. Felugrott az asztaltól, amikor mondtam, hogy semmi köze a Rákosiéknak a munkásosztályhoz meg a többiekhez. [...]
Aztán engem egyszer csak megint elvittek, be a rabóba, hallottam, hogy vasút. Aztán kiszállítottak onnét. Addig meg voltam bilincselve. Onnan levette a bilincset. Képzelje, a rabóban még megbilincselve. Ott állt egy vonat, az már tele volt néppel, aztán fellöktek a vonatra. Volt vagy húsz kocsi. [...] Azt lehetetlen volt megállapítani, hogy hányan voltunk, mert szovjet távolsági vagonok voltak, ezek a fiókosak, ahol Szergej a felső polcon alszik, a másik a harmadikon-negyediken, az a távolsági vagon, amelyben aludni is lehet, batyuzni is lehet. Abba fellöktek. Megindult a vonat. Csak magyarok voltak, de nekem egy ismerős sem volt. [...] Pestiek voltak ott, azok beszélgettek csak. Idegen volt mindenki, meg eléggé megnyúvasztottak az NKVD-sek vagy a GPU-sok, vagy a fene tudja, hogy mik voltak, úgyhogy nem volt nekem semmi kedvem a világon beszélgetni, felhúzódtam a legfelső polcra. Megérkeztünk egy vasútállomásra. Már sötét volt. Akkor itt kiszórtak bennünket, és be egy börtönbe. Az egy rettenetes börtön volt, az I. vagy a II. században épülhetett. Ott bekerültem egy olyan helyiségbe, ahol voltak legalább vagy nyolcvanan. Végig a földön, mint a hasábfa. Úristen, ez a vég! Ott voltam talán két napig, mikor nagy óbégatással engem kerestek. Kivittek onnan, és az első logikai kérdés az volt, hogy hogyan kerültem ide? Egy civilruhás azt kérdezte tőlem, „hogy az Istenbe került maga ide?” Aztán bevittek egy irodába. Ott már volt bandatagunk, azt hiszem Fekete Laci. [...] Aztán újra belöktek egy rabóba. Az oroszoknál minden csak éjszaka történt. Ott nem látta az ember, hogy a rabóba kit löktek be. Ott volt az őr, nagyon gyorsan járt a géppisztolytusuk, meg a csővel is tudtak akkorákat ütni, hogy ott jobb volt hallgatni. Úgyhogy nem pisszegni, meg hogy van-e itt valaki, mert az őr felszólítás nélkül ütött akkorát, hogy két napig nem tért magához az illető. Belöktek a rabóba, vissza Ungvárra. Jó hosszú ideig utaztunk. A kocsi megállt többször. Éjszaka indultunk, és másnap éjszaka jutottam megint ki a rabóból. Dolgot végezni, az kétségbeejtő volt, mert mindig egyenként lehetett kiszállni, két manusz meg nyomta az ember oldalába a géppisztolyt. [...] Amikor megérkeztünk, belöktek – már nem börtöncellába – egy irodába. Akkor már rettentő jó dolgunk volt, mert fehér kenyeret hoztak, vajat, cukrot. Olyan kérdéseket tettek fel, hogy miért vagyok itt, meg hogy kerültem oda? Másnap már összekerültünk többen, és akkor mondták, hogy megyünk haza. [...] Én megkérdeztem, hogy mit mondjunk odahaza, hogy hol voltunk? „Hát kirándulni!” „Rendben van – mondom –, de kopasz vagyok. Nézze, én otthon nem voltam kopasz. Miért nyiratkoztam kopaszra kirándulás ürügyén?” Ez most mókás, de akkor nem volt egészen az, mert őnáluk soha nem lehetett tudni, hogy ha mondanak valamit, abból mi lesz. Először nem hittem el, hogy hazahoznak. [...] A Szovjetből való hazaindulásnál egy vigasztalt csak, hogy nem voltam megkötözve. Odafelé meg voltunk kötözve. Kaptunk egy 5 kg-os húskonzervet, kockacukrot meg fejenként három kocka kenyeret meg mahorkát. Nekem adott egy Pravdát, hogy legyen cigarettapapírom. [...] A ruszki felbontotta a konzervet a kocsiban. Nagy marhahús konzerv volt, azt ettük. Én akkor nem ettem már három napja, mert addig toloncoltak egyik helyről a másikra, hogy az étkezés mindig kimaradt. [...] Három hét után hoztak haza, de ott még maradtak sokan. [...] A sztriji börtön, ahonnan engem elhoztak, az tele volt. Rengetegen voltak benne. Biztos, hogy nem egy vonat volt, amikor odavittek, és egy vonat legalább egy ezrednek felelt meg. Ott többszáz ember, minimum ezer volt abban a szerelvényben, amelybe beletuszkoltak. [...]
Hát, hogy miért jöttünk haza? Én csak annyit tudok, hogy idehaza sztrájk volt. Fel kellett használni bennünket egy ideig, amíg a Kádár-kormány vagy az ő bandája egyáltalán ebben az országban valami minimális látszat rendet tud tartani. Mert utána, ahogy előtte se voltunk otthon, állandó küldetésben volt mindegyikünk valahol, valamelyik gyárban, üzemben, bányában, Ózdtól kezdve végig mindenütt. Azt hittük, hogy jót teszünk ezzel. Én jártam a világon mindenütt, már a borsodi területen. Az emberek nem akartak dolgozni, azt mondták, hogy ők tovább folytatják a sztrájkot, mert nincsenek eredmények. És azt kíséreltük meg, hogy rábeszéljük őket, higgyék el, meglesznek az eredmények. Mert én még akkor is azt hittem, hogy meglesznek az eredmények. De ahhoz az kellett, hogy a termelés induljon meg. Tehát ez egy gazdasági racionalitás volt, nem politika. Elvi felmérés, hogy dolgozni kell, mindenütt induljon meg a termelés. Mert addig az volt, hogy a kórház kap szenet, a sütődék kapnak energiát, de ez nem megoldás. Mi lesz holnapután? A fizetést mindenki kapta, tehát kereslet volt, de a kínálat szép óvatosan eltűnt. Lefoglaltunk gyümölcs- meg más, külföldre szóló szállítmányokat, és szét lettek mérve a boltokban, de hát továbbra is kellett valami. Úgyhogy akkor ezért nem tartóztattak még le bennünket, mert erre használtak fel. Nem emberbaráti vagy jócselekedet volt az ő részükről. Mert ki mehetett volna ki? Ha Grósz úr kimegy valamelyik bányába, nem úgy jár, mint Leninvárosban, hanem agyon is verik. Gyakorlatilag ezért hoztak vissza a Szovjetből is. A lefogásnál ugyan nem volt apostoli csók, de a visszahozásnál már igen. Mert ugyanannak az NKVD-s ezredesnek, aki legorombított és mindenféle gazembernek lehordott, testvér lettem, mire hazajöttem, ölelgetett, azt hittem, hogy agyonszorít.

Nagy Elek (1926–1994), esztergályos, katonatiszt. 1952-ben eltávolították a néphadseregből, ezután Csepelen munkás. 1956-ban a Csepeli Központi Munkástanács elnöke. Tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után munkás, műfordító. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja, majd egyik alelnöke.
[kutatható] »22« 1986. 32 ív és melléklet, Hegedűs B. András

November 4-én Csepelen egyetlen puska sem durrant el, a mieink átengedték az oroszokat, ők pedig nem lőttek ránk. Reggel 9-10 óráig tartott az oroszok átvonulása. Utána több szovjet csapat nem jött. Akkor még nem tudtunk, nem is tudhattunk Maléterék letartóztatásáról. Azt tudtuk, hogy a küldöttség kiment Tökölre tárgyalni. November 4-én 10-11 óra tájban már az volt a vélemény, hogy ide többé orosz katona nem teszi be a lábát, ha jön, lövünk. De nem jöttek. Sziget maradt Csepel. Budapestről hallottuk a lövöldözéseket, de nem tudom, mikor zajlott le Budapest elfoglalása. Utólag láttam, hogy a Nagykörúton minden házba belőttek, csak úgy, találomra, a második emeletre, mind ki volt lyuggatva. Nekem mint katonának megvan a magam elképzelése ezekről, a politikát félretéve. Nemigen hiszem, hogy a Nagykörút mindegyik házában géppuskafészek lett volna. Ezután kezdte el Csepel védeni magát. A Nagyvásártelepnél felálltak a szovjet nehéztüzérek, a Gellérthegyről 120-as aknavetőkkel, nehézvetőkkel lőtték Pestet, illetve Csepelt. Utána már orosz nem jöhetett be, mert mi lőttünk rájuk. Így alakult ki körülbelül 5-ére a front. [...]
– Csepelt tehát azokkal a légelhárító lövegekkel védték a csepeli munkások, amelyeket a magyar honvédség hagyott ott?
– Igen. És egyszer lőttek repülőgépre is, mégpedig olyan sikeresen, hogy a gép darabokra esett. Pont kint álltam az úton, és mintha gólt rúgott volna egy nemzetközi meccsen a magyar válogatott, olyan taps volt Csepelen. Nem kell szépíteni, ez így volt. Én még olyan háborút nem láttam, lőttek, lőttek, aknák jöttek, és a népek meg sorban álltak kenyérért, a lövedékek elől meg beálltak az eresz alá. Szóval ezt normális ésszel már felfogni sem lehetett. Nem félt ott senki. Az Imre tértől a Szabadkikötő felé legközelebb eső házakat szétlőtték. Aki életben maradt, jött, gyerekkocsin tolta a kis motyóját, fogta a gyereket. Mit tudtam csinálni? Beköltöztettem a csepeli kibombázottakat a gyár légvédelmi bunkereibe. 5-én már a Szabadkikötőből kitolták az olajszállító tartályvagonokat, volt vagy tizenkettő, bele a foszforos lövedékkel, lángtengerként égett. Az oroszok meg felgyújtották a Szabadkikötőben az olajtárolót. Ez egy betonmedence. Égig ért a füst, sétálni lehetett volna rajta.
Így ment ez éjjel-nappal. Nem voltak üzletbetörések, fosztogatások. Frontállapot volt, a lakosság legteljesebb mérvű hozzájárulásával. Ez így történt, ennek szemtanúja voltam. Megbeszéltem a munkástanács tagjaival, hogy innen jó lesz minél hamarabb eltűnni, mert ha bejönnek az oroszok, nem lehet Csepelt megvédeni.
– Te mint volt katonatiszt a katonai akcióban egyáltalán nem vettél részt?
– Nem, egyetlenegyszer nem volt fegyver a kezemben.
– Hogyan esett el Csepel, és ti a munkástanácsban mit csináltatok?
– Akkor nem volt munkástanács, akkor front volt! A gyárat őriztük, hogy idegen ne menjen be, ne lopjanak. A kórházba bejártam, láttam összeégett orosz katonákat, bőr se volt rajtuk, szólni sem tudtam hozzájuk. Láttam sebesült magyarokat. Egy generátort működtettünk, hogy a kórháznak, illetve a rendelőnek legyen árama. Ennyi volt Csepelen a tevékenység, és rettenetesen el voltunk keseredve.
– Mennyire becsülöd a halottak és sebesültek számát Csepelen?
– Szerintem meghaladta a néhány százat. Huszonhét orosz feküdt ott, és egy se gyógyult meg, de nem az orvosi kezelés hiánya miatt, hanem mert összeégtek a harckocsiban. Nem tudom, hány harckocsit lőttek ki. Amikor a mieink nem tudtak lőni, mert az egyik ágyú megsérült, amíg áthozták a másik ágyút, azt csinálták, hogy lajtkocsiból olajjal fellocsolták az utat, arra ráment a harckocsi, pörgött, aztán bumm-bumm, már égett is. Voltam itt is, ott is, járkáltam, beszélgettünk, munkásokhoz mentem. Értelmetlennek tartottam, tragikusnak tartottam az egészet, teljesen el voltam keseredve, és a magam életéért is aggódtam, mert tudtam, ha bejönnek az oroszok, itt olyan felelősségre vonás lesz, hogy nincs annyi villanyoszlop...
– Ezeket a lövegeket kezelő, civilbe öltözött katonákat vagy valódi civileket végül is felelősségre vonták-e, volt-e nekik perük?
– Nem. Akik a lövegeket kezelték, azok közül kb. tíz-tizenkét főt ismertem, és mind disszidáltak. Ez nem a Szabó bácsi csoportja volt, nem Corvin köz volt, sokkal nagyobb kárt okozott az oroszoknak is, a kormánynak is. [...]
– Anyagi kárt?
– Anyagit is, de főleg erkölcsit. Csepel november 11-ig tartotta magát. November 11-ig nem tudtak bejönni az oroszok. Hozzáteszem, hogy annyira talán nem is próbálkoztak. Mert ha az orosz hadvezetőség úgy gondolkodik, akkor összevonja az erőit és lerohanja. Mikor levették a repülőjüket, utána már nem mertek a repülők sem jönni. [...] November 9-10-én rendkívül intenzív támadás indult Csepel ellen. Megjelentek újra a repülőgépek, hullámokban mélyrepüléssel géppuskázták végig a Kossuth utcát. Nagyon sok mélytámadás volt, és akkor már lehetett látni, hogy az orosz hadvezetőség elszánta magát Csepel felszámolására. Nagy össztüzek voltak. Beszéltem azokkal a munkástanácstagokkal, akikkel találkoztam – mert szervezetileg nem jöttünk össze –, hogy elmegyek, itt hagyom Csepelt, mert ha az oroszok bejönnek, hiába van nekem passzív szerepem ebben az egész háborúsdiban, engem is fel fognak kötni vagy fejbe lőnek. Azt hiszem, ez jogos feltételezés volt. Nem gondoltam akkor, hogy Csepel mint a munkásság fellegvára a munkás–paraszt forradalmi kormány és a Szovjetunió részéről egy olyan ügy, hogy akármi történt is, agyon kell hallgatni. Most már tudom. Ez is válasz egyben arra, hogy volt-e per a harcosok ügyében. Nem volt.
Akkor elhatároztam, hogy átjövök a fronton. Sok választásom nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy a bolgárkertészetek, a Szabadkikötő felé jövök. 11-én hajnalban kis tűzszünet volt. [...] A város kihalt volt, a romok látványa miatt végigsírtam az Üllői útig terjedő részt. Tényleg emberi belek is voltak ott a romok között. Istenem, elvesztettük ezt az egészet!

Csongovai Per Olaf (1930), filmrendező. 1956-ban részt vett a Magyar Rádió épületének ostromában, a Tűzoltó utcai felkelőcsoport helyettes parancsnoka, a Nemzetőrség Operatív Bizottságának tagja. A forradalom bukása után Franciaországba emigrált, ott a trockista mozgalom aktív tagja lett. 1988-ig egy filmvállalat tulajdonosa.
[nyilvános] »420« 1992. 6 ív, Eörsi László

November 4-e a Tűzoltó utcában ért. Az irodában egy asztalon aludtam, s azon a hajnalon azzal jöttek be a srácok, hogy itt vannak az oroszok. Emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy a fene vigye őket, nem tudtak várni egy-két órát, olyan jól aludtam. Aznap éjjel Angyal Pista is egy asztalon töltötte az éjszakát. Fölvettük a fegyvereinket. Az én egységembe a volt ávósokat osztották be, akiket korábban szedtek össze a srácok, és ott voltak velünk. Elmentünk a Nagyvárad térre, ott dobáltuk a benzines palackokat az orosz tankokra. Egyszer belelőttek a lakásba, amelyben voltunk. A muris az volt, hogy szétlőtték az ablakot, de nekünk semmi bajunk nem lett. Az nagyon megnyugtató volt, hogy nem volt olyan életveszélyes a dolog. Az ÁVH-s sorkatonák rendesen harcoltak, de egy szép reggel aztán mindegyik eltűnt. Megléptek, de otthagyták a fegyverüket, amit tőlünk kaptak. Ez körülbelül 6-án lehetett. Úgy két napi harc után aztán visszamentünk a Tűzoltó utcai garázs köré. A Berzenczey utca végén állt egy szovjet tank. A srácok a Berzenczey utca egyik oldaláról a másikra átdobtak egy kötelet. A kötélre rá volt hajtva egy bábut utánzó lepedő, és húzogatták oda és vissza. A szovjetek vad erővel lőtték, géppuskázták és ágyúzták azt a bábut, a srácok meg röhögtek. Azok vidám pillanatok voltak. [...]
Aztán voltak borzalmasabb pillanatok is. Hoztak nekem a srácok egy régi típusú szovjet maxim géppuskát. Nem tudom hogyan, de hirtelen megtanultam vele lőni. A Berzenczey utcában egyszer csak feltűnt egy szovjet gyalogos egység. Borzalmas volt! S akkor elkezdtem lőni feléjük, de ezek meg sem gyorsították a jártukat, jöttek éppoly nyugodtan tovább felénk. Rettenetes érzés volt. Ezeknek nincsen halálfélelmük? Úgy meg voltak nevelve, hogy lőttem rájuk és nem is feküdtek le, jöttek tovább egyenesen. Én akkor elkezdtem félni. Mert attól nem féltem, hogy bevetettek ellenünk tankokat, de a gyalogosok... A vérengzéstől féltem, attól, hogy itt kölcsönösen vérengzések lesznek. Szerencsére befordultak az egyik utcába, és nem kellett lekaszálnunk őket. Nekik se minket. Emlékszem, visszamentünk akkor a garázsba, de azután már nem múlt el belőlem a félelemérzet. Lementünk a pincébe, mert akkor elkezdtek ágyúval és aknavetővel is lőni. Állandóan az volt bennem, hogy te jó Isten, ha most bevetik a gyalogosokat, és itt a pincében ránk törnek, a sarokba vagyunk szorítva, mint a patkányok. Ezt nem bírtam tovább, és fölmentem az emeletre, egy ablakhoz. Csak akkor nyugodtam meg, mikor az ablaknál voltam és láttam jönni a szovjet tankokat. Tudtam, hogy nincsenek gyalogos támadások.
Az én álláspontom egyébként az volt, hogy védekezni kell, vissza kell lőni. Nem tudom, a többiek mit gondoltak, mert nem jöttünk össze, nem volt gyűlés, és az sem volt megszabva, hogy ki hova menjen. Semmilyen szervezettség nem volt, sajnos. Ott mindenki arra ment, amerre éppen gondolta. A corvinisták azonnal visszavágtak, és mi is azonnal visszavágtunk. A Tompa utcaiak is kijöttek velünk az Üllői útra. A IX. kerület és a corvinisták, vagyis mi, a civilek, azonnal harcba léptünk. Ezzel kapcsolatban a Corvin köziek rám nagy benyomást gyakoroltak, amikor 4-én bejöttek az oroszok. Volt ott valami toronyépület, ahonnan a magasból géppuskával lőtték az orosz tankokat. Akkor nagyon föl voltam háborodva, mert ez teljes öngyilkosság volt. Egy toronyból nem szabad lőni, mert a tankok visszalőnek és szétlövik őket. De ezek állati vakmerően lőttek ott. [...] Nekem a taktikai elvem az volt, hogy le kell csapni az oroszokra nagyon gyorsan, meglepetésszerűen, és eltűnni nagyon gyorsan, hogy minél kevesebb halott legyen, mert nekünk élő hősökre van szükség, és nem pedig halottakra. A[z Angyal] Pistával ezen is vesztünk össze a végén, még ő ott akart maradni a Péterfy Sándor utcában, és én hiába mondtam, hogy már semmi értelme sincs, innen el kell tűnni.
Amíg lehetett, persze, mindent megpróbáltunk. Még az oroszokkal is tárgyaltunk 5-e, 6-a körül. Én híve voltam a tárgyalásoknak, mert az összes tárgyalásnak, amit vezettünk, annak legalábbis demoralizáló hatása volt az ellenségre. Mi hittünk annyira az igazságunkban, hogy mertünk tárgyalni. A követséggel, a nagyparancsnoksággal nem voltam hajlandó tárgyalni. [...] Pista akart tárgyalni a szovjet követséggel. Tárgyalt is, de csak telefonon keresztül. Szerencsére nem ment be. [...] Én a Kossuth Akadémiával azért tárgyaltam, mert az helyi parancsnokság volt. Ez is egy hülyeség volt, de mégis igazam volt, mert visszajöttem. Persze mázlim volt. Szörnyű volt a helyzet. Amikor megérkeztünk oda, éppen begördült egy tank, amelyre föl voltak halmozva a szovjetek halottai. Mi ott azt próbáltuk elérni, hogy a civileket engedjék el. A szovjet parancsnok, azt hiszem, egy őrnagy, azt mondta, hogy „ide figyeljen, nem tudok maguknak engedményeket tenni, én parancsot hajtok végre. Addig, amíg nem teszik le a fegyvert, amíg maguk meg nem adják magukat, addig én harcban vagyok ezen a vidéken.” Az egész néhány óráig tartott csak, és még szerencsénk is volt, hogy visszaengedtek. Mert ilyen légkörben, hogy ott hullákat hoznak, elképzelhető lett volna, hogy nem engednek vissza, és ott a helyszínen kivégeznek.
Ezekben a napokban a lakosság már kezdett morgolódni. Eddig nagyon rendesen kitartottak mellettünk és egyetértettek velünk. Hozták állandóan az értesítéseket, hogy hol vannak az oroszok, mi történt, enni adtak nekünk. Teljes egység volt a lakosság és mi közöttünk, de attól kezdve, hogy elkezdtek ágyúzni, félteni kezdték a bőrüket. S kezdtek nyomást gyakorolni ránk, hogy hagyjuk abba a harcot, vagy menjünk máshová. [...] A szabadságharc utolsó napjaiban aztán elhatároztuk, hogy föloszlatjuk a csoportot, és a fegyvereket eldugjuk. Még egy pár napig tartottuk magunkat. Már beálltak akkor a harckocsik az utcába is, mindenhová, és az utcák végét lezárták. A srácok mindent megpróbáltak, amit lehetett. Valaki azt tanácsolta, hogy a palackokba ne csak benzint tegyünk, hanem acetont is, mert jobban, tartósabban ég tőle a benzin. S akkor a srácok szereztek is acetont valahonnan, és a benzines palackokba acetont is töltöttek, bár én nem tudom, hogy tényleg jobban égett-e, pedig dobáltam én is a Molotov-koktélokat. [...] Ha lett volna elégséges és modern fegyverzetünk, akkor győzhettünk is volna. [...] Én azt is reméltem, bár nem nagyon hittem benne, hogy valamit csinál az ENSZ is. Kétségbeesésünkben sok srác remélte, hogy a Nyugat csinál itt valamit.
Amikor láttuk, hogy a lakosságnak mi a helyzete, hogy itt már semmi remény nincs, Pistával megbeszéltük, hogy el kell vonulnunk a Tűzoltó utcából. Úgy tudom, hogy mi dobtuk be azt a jelszót, hogy márciusban újra kezdjük. Azt mondtuk a srácoknak, hogy ide figyeljetek, nagyon hideg van most, majd májusban, majd tavasszal, ha újra jobb lesz az idő, újra kezdjük, de azt javasoljuk, hogy most tegyük el a fegyvert és vonuljunk el. [...] Mi nem a pincéken keresztül menekültünk el. Mi végigmentünk a nyílt utcán! Láttuk az orosz tankokat is, akik csak bejöttek az utcába. [...] A Péterfy Sándor utcai kórház felé igyekeztünk. Nálam volt még egy pisztoly, de tudtommal Pistának nem volt fegyvere. Arról szó sem volt, hogy letegyük a fegyvert, arról volt csak szó, hogy eldugjuk. Tudtommal el is dugták ott a környező házakban a fegyvereket a gyerekek, de én a pisztolyomat megtartottam. Ez nagy veszélyt jelentett önmagában is, de jobb érzés volt nekem, hogy nem vagyok fegyvertelen. Inkább haljak meg egy harcban, minthogy fegyvertelenül elkapjanak és úgy nyírjanak ki. Azt bizton tudtam, hogy én nem adom olcsón az életemet, megverekszem érte. Ezért aztán megtartottam a pisztolyomat.
A forradalom alatt gyakran voltam a Péterfy Sándor utcai kórházban, mert onnan is hoztunk mi kaját, meg ha sebesült volt, főleg oda vittük be őket. A Péterfy Sándor utcában Pista berendezett egy propagandaközpontot. Én akkor azt akartam, hogy kreáljunk valamilyen tárgyalási ürügyet és csináljunk egy merényletet Kádár ellen. A Péterfy Sándor utcában Pista mindenkit befogott, aki csak ott volt, hogy éjjel-nappal gépeljenek, nyomják és terjesszék a röpiratokat. Volt ott a kórház alagsorában egy stencilgép, azon ment a sokszorosítás. Amikor készen voltak a röplapok, Pista is kiment az utcára osztogatni. Bár segítettem Pistának a röplapok szövegezésében, nekem az volt a véleményem, hogy inkább meg kellene szervezni azt a tárgyalást, és ott a tárgyaláson el kell követni a Kádár ellen azt a merényletet. Tárgyalni Pista is akart, mert állandóan telefonálgatott. A tárgyalásban teljesen benne volt ő is, de a merényletben nem, ez csak az én elgondolásom volt. Voltak a Baross utcai csoportból is emberek velünk, akik vadabb srácok voltak. Azoknak a röplaposztogatás nem nagyon jelentett sokat, viszont az tetszett nekik, hogy részt vegyenek egy Kádár elleni merényletben. [...] A Baross utcaiak tudtak is volna szállítani egy kb. húsz–harminc főnyi egységet. A Baross tériek még akkor is együtt voltak, ők voltak az utolsók, akik feladták 8-án vagy 9-én.
Angyal Pistával meg Eörsivel együtt Szirmai Ottó is a Péterfy Sándor utcai kórházba vonult vissza. Volt is közöttünk elég sok vita, hogy mi legyen, mi ne legyen, hogyan legyen, meg a röplapozással kapcsolatban is tárgyaltunk, hogy milyen szöveg menjen. Közben már tudtuk, hogy az új hatalom egyre inkább kezdi összeszedni politikai ellenfeleit. Emlékszem, egy Horváth Gyuszi nevezetű mentős srác szólt nekem, amikor bejöttem a kórházba egyik éjszaka, hogy itt vannak már a rendőrök, keresnek. Szabályosan kirúgott a kórházból, hogy menjek el innen, mert itt ennek rossz vége lesz. Angyalt én próbáltam rávenni, hogy tűnjön el, de Angyal hajthatatlan volt. Mindenki féltette őt, mert már keresték a lakásán. Engem is figyelmeztetett a házmester fia a házunkban, hogy kerestek és azt mondták, hogy ha hazajövök, akkor falhoz kell állítani engem. Volt egy ügyvéd a házban, aki ÁVH-s ügynök is volt, neki kellett volna elkapni engem. Mikor Horváth Gyuszi is szólt a kórházban, meg az Eörsi Pista is figyelmeztetett, akkor eldöntöttem, hogy elhagyom az országot. Még próbáltam rávenni Angyalt, mondván, hogy itt vége van mindennek, de Pista hallani sem akart róla. Azt mondta nekem is, hogy életünk csúcspontját értük el. Mondtam, hogy nekem is ez az érzésem, de most vége. [...]
Körülbelül november 13-án, 14-én lehetett már, szóval még egyszer hazamentem és közöltem Pannival, a feleségemmel, hogy innen nekem el kell mennem, mert itt most már minket levertek. [...] Vonattal mentünk Hegyeshalomig. Hegyeshalom előtt a vonatot leállították, leszálltunk és elindultunk gyalog Ausztriának. Helyi parasztoktól tudtuk meg, hogy merre is van Ausztria, merre kell mennünk. Ausztriában a menekülttáborban engem megkértek, hogy legyek tolmács náluk. Emlékszem, arra figyelmeztettek, hogy jól nézzem meg a katonai igazolványokat, mert abba be van írva, hogy párttag volt-e az illető vagy nem volt. Mondom, mi közük hozzá maguknak? És ha párttag volt? Hát azt mondja, lehet, hogy akkor kémek. Mondom, szerencsétlenek! Ha kémek, akkor biztos ki van húzva belőle, hogy ők párttagok voltak. De a tökfejű osztrákok nem értették meg. Azt hiszem, tíz napig vagy két hétig tolmácskodtam itt, utána jöttek a különböző országokból a küldöttségek és összeszedték, hogy ki hova akar menni. Én a franciáknál jelentkeztem, és elvittek Franciaországba vonaton.
Előbb egy katonai laktanyába, azt hiszem Besanconba kerültünk. Ott adtak öt frankot mindegyikünknek és egy vonatjegyet, mert föl akartunk menni Párizsba. [...] Szóval összeálltunk néhányan magyarok, s együtt fölmentünk Párizsba. Közösen kivettünk egy szállóban egy szobát, s ott töltöttük az első éjszakát. Majd közölték, hogy hol vannak különböző intézmények, ahol lehet segítséget, ellátást, egyebeket kapni. Sőt, megmondták, hogy hol van a szegények közkonyhája, ahol lehetett kajálni. Később hallottunk egy helyet a Montmartre-on, ahol egy zsidó menedékhelyen éjjeli szállást és ennivalót kaptunk. A menedékhelyen összetalálkoztam magyar menekültekkel. Mikor meghallottuk, hogy Király Béláék szervezkednek és harcok vannak a Dunántúlon, elhatároztuk, hogy hazajövünk. [...] Körülbelül december 5-6-a felé érkeztünk haza.
Azzal a szándékkal jöttünk haza, hogy a Király Bélával folytassuk a harcot. De aztán Pesten kisült, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó. Kimentem Albertfalvára, mert ott volt a feleségem meg a lányom. Emlékszem, mikor megérkeztem, nem sokkal később beállított egy rokon, Dezsényi Miklós is. Azt mondja, de jó, hogy Olaf már nincs itt, mert itt van a kezemben egy körözőlevél. Igen meglepődött, mikor meglátott. Közölte velem, hogy köröznek, és állítólag vérdíj van a fejemre kitűzve. Megvártam, hogy Panni hazajöjjön, és akkor a szomszédoknál bújtam el még egy pár napig. Már tudtam, hogy Angyalt letartóztatták.
Másodszor már Pannival együtt indultunk el. [...] Nekem már volt egy francia menekültügyi papírom is, ezért amikor átértünk a határon, akkor kértük, hogy azonnal Bécsbe mehessünk. Bécsben jelentkeztem a francia követségen, ahol adtak jegyet Párizsig. Pannival együtt akkor vonatra ültünk, és szépen el is jutottunk Párizsba.

Abod László (1924), teológus, szociológus. 1946–1950 között a Független Ifjúsági Szövetség és a Magyar Kollégiumi Egyesület főtitkára, a NÉKOSZ alelnöke. 1956-ban gyárigazgató, a Nagybudapesti Központi Munkástanács tagja. Nyolc év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után a Kőbányai Porcelánárugyár számítástechnikusa.
[nyilvános] »193« 1988–1989. 19 ív és melléklet, Molnár Adrienne

November 14-én az Egyesült Izzóban ahogy leültem, észrevettem, hogy mellettem Biszku Béla ül svájcisapkában – elég hűvös volt a teremben. Hallatlanul ideges volt, tőlem kért gyufát, hogy rá tudjon gyújtani, reszketett a keze. Előttünk két sorral Gáspár Sándor foglalt helyet. Az ő „megbízólevelük” az MSZMP-től volt. Nyilván őket beengedték, amikor ellenőrizték a küldötteket, okosan és helyesen azt mondták, legyenek ott, lássák mi történik. A küldöttek elmondták, hogy összpontosítani kell a munkástanácsok erejét, létre kell hozni egy bizottságot vagy egy központi tanácsot, amely egybehangolja a tevékenységünket. Közösen kell állást foglalni a sztrájk kérdésében is. Varga Domokos író ismertette Bibó november 6-ai tervezetét, és elfogadásra ajánlotta a küldötteknek. El is fogadtuk. Nagyon népszerű volt az a gondolat, hogy maradjon meg a szocialista társadalmi rendszer, és a magyar parasztság számára pedig elfogadható keretek között létezzen magántulajdon. Teljesen felesleges azon vitatkozni, hogy ez a KMT terve volt-e, az értelmiség fejében született-e meg, vagy a munkások ötlete volt. Én azt hiszem is-is, mert a munkások akarták, az értelmiség pedig odaszegődött. Sok régi barátommal találkoztam ezen az ülésen. Az Értelmiségi Forradalmi Tanács részéről is részt vett két-három fő.
A következő történt: megbíztak egy társaságot, állítson össze – nagyon gyorsan, még ott az ülés szünetében – egy tervezetet, amely tartalmazza azokat a pontokat, amelyekkel a megalakuló KMT elmehet a kormányhoz tárgyalni. A 8 pontos követelés összeállításban részt vettek az Írószövetség képviselői, néhány barátom és jómagam. Miután elkészültünk, ismertettük a pontokat, majd választottunk egy bizottságot, amely még aznap este el is ment a Parlamentbe tárgyalni. Ezen a tárgyaláson én nem vettem részt. Kádár hajlandó volt fogadni a KMT küldöttségét annak érdekében, hogy a munka beinduljon, és akkor még az volt a kormány álláspontja is, hogy a munkástanácsokra szükség van. A KMT elsőszámú követelései voltak, hogy Nagy Imrét kell a kormány élére helyezni, és a szovjet csapatoknak ki kell vonulni az országból. Ez határozott és konzekvens megnyilvánulás volt a KMT részéről.
A tárgyalásról másnap a Népszabadságban, az MSZMP új lapjában, megjelent egy cikk. A KMT küldöttsége 15-én beszámolt a tárgyalásokról a Fővárosi Villamosvasút Akácfa utcai központjában, ahová áttette a székhelyét. Ezt Babay István, a KMT titkára tette lehetővé. Egészen december elejéig ott voltak a gyűlések. Egyre szervezettebbé vált a KMT, a gyűlésekről jegyzőkönyvek is készültek, amiből később elég sok baj is származott, mert a letartóztatások egyik fő alapja lett, így aztán nem is lehetett még mellébeszélni sem a kihallgatások során.
Még Újpesten megválasztottuk a vezetőséget, amelynek elnöke Dévényi József, Csepel egyik küldötte lett. Később az a vélemény alakult ki róla, hogy nem elég határozottan képviseli a KMT-t, ezért helyére 16-án Rácz Sándort választották. Őt keményebbnek, konzekvensebbnek és harcosabbnak tartották. Rácz ekkor huszonhárom éves volt, ragyogó intellektusú, hallatlanul határozott, energikus fiatalember. A felszólalásaiban minden mondatnak volt keze-lába, és amit mondott, annak tartalma egybeesett azok véleményével, akiknek az érdekeit képviselte. Ő a Beloiannisz gyárból jött, ugyanonnan, ahonnan Bali Sándor. Mindketten szerszámkészítők voltak, kiváló szakmunkások. Rácz a fiatal, temperamentumos, Bali pedig a megállapodott, bölcs, igazi munkásembert képviselte, szintén nagy intellektussal. [...] Részt vett a vezetésben Kalocsai György vegyészmérnök is, ő volt az egyik elnökhelyettes, Bali Sándor a másik, Babay István pedig a titkár, aki biztosította a helyiséget és kézben tartotta az adminisztratív ügyeket, valamint Sebestyén Miklós a MOM-ból. [...]
Elég sokat jártam kint a gyárban is, tudnom kellett, hogy mi az emberek véleménye. A KMT ülésein már ritkábban vettem részt. Sebestyén és Rácz megbízása alapján felvettem a kapcsolatot az írókkal, Eörsi Istvánnal, Obersovszky Gyulával, Gáli Józseffel és Derzsi Sándorral. Őket próbáltuk megbízni azzal, hogy szerkesszenek egy lapot a KMT számára. Köztük volt Szilvási Lajos is, aki később aztán volt szíves eljönni a vád tanújaként. A harc elsősorban a lapengedély kiadásáért folyt, ezt azonban konzekvensen megtagadta a kormány. Elzárkóztak előle, nem akartak olyan lapot engedélyezni, amelynek az első számában azt követelik, hogy Nagy Imrét a kormányba, a szovjet hadsereg pedig távozzon. Ezt nem tehették meg, elismerem. A KMT és a kormány között hatalmi harc folyt. A 8 pont egyike kimondta, hogy a munkástanácsok nem engedélyezik, hogy a gyár területén politikai szervezet, pártszervezet működjön. Szakszervezet az igen, tisztességes rendes szakszervezet, amit maguk választanak, amelyik az érdekeiket képviseli, az igen, de pártszervezet semmiképpen sem. Világos, hogy ilyen körülmények közt a lapengedély kissé illuzórikus volt. Ahhoz túl nagyvonalúnak kellett volna lennie a kormánynak, hogy megadja az engedélyt.
December 1-jén ültünk össze Sebestyén lakásán az írókkal, újságírókkal, ott határoztuk el, hogy mindenképpen kiadjuk a Munkásújság című lapot, még akkor is, ha nem engedélyezik. Arról is beszéltünk, ha illegálisan kell kiadni, hol sokszorosítsuk. Obersovszkyéknak volt egy sokszorosítógépük a Naphegyen, az Élünk című lapot ők akkor már kiadták, felvetődött, hogy ott fogjuk kinyomatni. Végül az én közreműködésemmel Gáli és Obersovszky előkészítette kiadásra a lapot, egy-két vers és irodalmi alkotás is volt benne. Az első oldalán az 1. sz. Tájékoztató szövege jelent volna meg. A Pátria Nyomda ki is szedte a szöveget, be is tördelték. A nyomda munkástanácsa merte vállalni, hogy lapengedély nélkül megcsinálja. Rácz bejött a nyomdába, és mivel tudta, hogy nincs engedély, széttörette a betördelt szöveget, nem engedte, hogy kinyomtassák, mondván, hogy nem akar egy újabb összeütközést. Akkor volt egy kis esély arra, hogy lesz egyezség a kormány és a KMT között, bár ez a tárgyalások végső szakaszában volt, december 2-án vagy 3-án.
Ugyancsak december 1-jén határoztuk el Obersovszky, Gáli és Eörsi Pista kezdeményezésére, hogy december 4-én, tehát november 4-e egyhónapos fordulóján csendes nőtüntetést szervezünk, és megpróbáljuk rávenni a munkástanácsokat, hogy támogassák. A következő KMT ülésen ezt Sebestyénnel együtt elő is terjesztettük, de a vezetők tartottak az esetleges provokációtól, ezért nem merték vállalni a felelősséget. Ennek ellenére december 4-én megvolt a nőtüntetés. A felhívásban az szerepelt, hogy csak nők, egy szál virággal menjenek ki a Hősök terére, a virágot tegyék le az Ismeretlen katona emlékművénél, és csendben távozzanak. Ez így is történt. A tüntetés után az emlékmű tele volt virággal, még egy nemzeti színű zászlót is beletűztek, a virágtömeg megtartotta a zászlót. A titkárnőmmel sokszorosíttattam a felhívást, és a gyárból hivatalosan elengedtem néhány nőt a tüntetésre, mert akkor már igazgató voltam. Később aztán az egyik elég meredek vádpont volt ellenem a december 4-ei tüntetés megszervezésében való részvétel.
Utána nagyon felforrósodott a helyzet, és felgyorsultak az események. Több tárgyalás volt a KMT képviselői és a kormány tagjai között, akik egyre merevebbek voltak, és az ég egy világon semmilyen engedmény nem hangzott el a kormány részéről a munkástanácsok követeléseivel kapcsolatban. November 16-án a kormány kiadta a munkástanácsokról szóló rendeletet, amely csak gazdasági és munkaügyi tekintetben foglalt állást a munkástanácsok mellett. Nevezetesen, hogy bér- és tervügyekben, a beruházásokkal kapcsolatosan, a nyereségmeghatározásban és -elosztásban a munkástanácsok állást foglalhassanak. Politikai kérdéseket nem érintett a rendelet. Azzal kapcsolatban, hogy Nagy Imre vegyen részt a kormányban vagy ő legyen a miniszterelnök, Kádár széles karlengetéssel mondta, hogy ők nagyon szívesen vennék, csakhogy Nagy Imre éppen az egyik külföldi állam területén tartózkodik, tehát nem áll módjukban teljesíteni ezt az igényt. Amíg Nagy Imréék a jugoszláv követségen voltak, addig nagyobb volt az esélyegyenlőség a tárgyalások során, még a szabadon bocsátásukat is garantálták, viszont amikor november végén Romániába vitték őket, romlott a tárgyalások sikerének esélye. Amikor elvitték Nagy Imrééket – rögtön értesültünk erről a külföldi rádiókból –, akkor már tudtuk, hogy nagy bajok lehetnek. [] Közben kezdték elhurcolni a munkástanácstagokat is. Főként vidéken volt ez elég gyakori, és az elhurcolás bizony súlyos következményekkel járt, mert vidéken nagyon komoly verések, kínzások fordultak elő. Salgótarjánban jó néhány munkástanácstagot elvittek, ami ellen tüntettek a munkások, és a karhatalom közéjük lövetett.
A KMT november második felében felvette a kapcsolatot a szovjet hadsereg vezetőivel is, mivel a szovjet hadsereg jelenléte nagyon irritálta a magyar közvéleményt. A budapesti parancsnokságtól számos alkalommal magas rangú tisztek vettek részt a KMT ülésein. Úgy tűnt, mintha nem lennének pontosan tájékozódva az eseményekről. Egyszer Rácz Sándor azt mondta, hogy a szovjet hadsereg képviselőivel könnyebben lehet tárgyalni, mint a kormány tagjaival, mert ők sokkal megértőbbek. Hogy aztán ebben mi volt a taktika, azt természetesen nem tudjuk. Feltehető, hogy hatott rájuk, amit elmondtunk, hogy itt szó sincs szocializmusellenes megnyilatkozásokról. Arra gondosan vigyázott is a munkástanács, hogy ne lehessen olyan tagja, aki nem ért egyet az alapkoncepcióval.
Az erők egyesítése érdekében a KMT országos munkástanáccsá akart alakulni. Ehhez még vissza kell mennem időben november 21-ére, amikorra a Sportcsarnokba volt meghirdetve az országos munkástanács alakuló ülése. Azonban a Sportcsarnok felé vezető utat orosz tankokkal lezárták, úgyhogy nem lehetett ott megtartani az ülést, helyette az Akácfa utcába mentünk át. Ez az akció teljesen kizökkentette az addigi tárgyalásmenetet.
December elején a KMT áttette székhelyét a MÉMOSZ Székházba. Többek között azért, mert a villamosközlekedés megindult, és kellett az irányítóknak az Akácfa utcai munkahely, és nem lehetett zavarni a tevékenységüket. A MÉMOSZ Székház üresen állt, volt hely, és ott ültek össze. December 8-án már itt volt egy KMT-ülés, amikor a salgótarjáni sortűz hírére teljesen felbolydult a munkástanács, és azonnal országos sztrájkot rendelt el december 11-12-re. Közben már a legtöbb helyen folyt a munka, hiszen a munkástanácsokban megvolt a készség a munkafelvételre annak ellenére, hogy az alapvető követelésekben nem engedett a kormány, mert nagyon nagy károk lehettek volna a sztrájk további folytatásából. December 9-én a kormány föloszlatta a KMT-t, de az üzemi munkástanácsokat még engedte működni.

Lukách Tamás (1923), lakatos, gépészmérnök. 1956-ban a Ganz Vagon- és Gépgyár ideiglenes munkástanácsának elnöke, később titkára. 1957-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után segédmunkás, műszaki alkalmazott, majd környezetvédelmi szakember.
[nyilvános] »399« 1992. 6 ív, Abod László

November 14-én megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács. Ezt nagy örömmel fogadtuk, mert úgy éreztük, hogy az egyes gyárak, üzemek munkástanácsai külön-külön nem elég erősek a kormányzattal szembeni igények, követelések érvényesítésére. Kis megütközéssel vettük észre, hogy zömmel a Standardból alakult meg, de ez nem okozott különösebb zavart. Megkerestük őket és közöltük velük, hogy mi mindenben igyekszünk velük együttműködni. Tehát elfogadjuk a KMT-t, és az elképzeléseik mellé állunk, amennyiben az nem ütközik szögesen a mi elképzeléseinkkel. Így rendszeres és közvetlen kapcsolatunk volt, amit részben Lendvai György, a Ganz Vagon- és Gépgyár Munkástanácsának az elnöke, egy esztergályos, részben én mint a végleges munkástanács titkára építettünk ki.
A november 16-án kiadott munkástanácstörvény szerint megválasztottuk a végleges munkástanácsot. Késhegyig menő harc folyt, ugyanis a szakszervezet és a pártbizottság, amelyik még működött, azt akarta, hogy egységes választás legyen, tehát bárkit lehessen jelölni erre a feladatra. Ez azt jelentette volna, hogy ha a párton belül elhatározzák, hogy az ő emberük kerüljön be, akkor őt többséggel meg is választották volna, hiszen a párton kívüliek nem voltak úgy összehangolva, mint a párttagok. Mi azt javasoltuk, és ezt sikerült is elérnünk, hogy a gyárban az egyes munkaterületek válasszanak küldötteket, hiszen ott ismerik legjobban egymást az emberek. Tudják, hogy ki az, akire lehet számítani, ki az, akire nem. Mind a hetvenegy munkaterületről jelöltek egy-egy embert, és ők választották meg az elnökséget. Az elnök ismét Lendvai György lett [...], és én lettem a munkástanács titkára. Ez a munkástanács már nem érdekvédelmi szervezet volt, hanem a gazdasági felügyeletet látta el. Tehát beleszólást akartunk az igazgatóválasztásba, ki akartuk ebrudalni a gyárból a pártszervezetet, és a szakszervezetet is a megfelelő keretek közé akartuk szorítani. Az volt az elvünk, hogy a gyáron belül a párt nem működhet. Volt a gyárnak egy kultúrháza, azt mondtuk, hogy ott megfelelő helyiséget biztosítunk a párt számára, de csakis a munkaidő után működhetnek.
Mivel a Ganz Vagon- és Gépgyár szinte 90%-ig külföldre dolgozott, – ennek körülbelül 60–70%-át a szovjet export jelentette – tudtuk, hogy az exporttevékenységet továbbra is fenn kell tartani. De helytelenítettük, hogy a gyár és a megrendelő között még egy közvetítő külkereskedelmi szerv legyen, amely földuzzasztott apparátusával irdatlan mennyiségű rezsiköltséget emésztett föl. Azt javasoltuk – és ezzel egy kicsit a jugoszláv példára hagyatkoztunk, mert akkor ez ott már megvalósult –, hogy a vállalat kapja meg az önálló exportjogot. Ez nagyon fontos kérdés volt, mert úgy gondoltuk, hogy ezáltal a gyártmányaink ára lényegesen alacsonyabb lesz. A bérezéssel kapcsolatban a normális teljesítménybérezést tartottuk megfelelőnek. Azt akartuk elérni, hogy ne csökkentsék minden évben 15-20%-kal a teljesítményidőket. Mindig normakarbantartás címén tették ezt. Néhány helyen az a lehetetlen állapot is bekövetkezett, hogy volt olyan tevékenység, ahol a normaidő nulla volt. []
A munkástanács törvénytelennek, jogtalannak tartotta Nagy Imréék elhurcolását, a Nagy Imre-kormány eltávolítását és a Nagybudapesti Központi Munkástanács néhány vezetőjének december 9-i letartóztatását. Azt követeltük, hogy a Kádár-kormány vonja vissza ezeket az intézkedéseit. Ezeket igyekeztünk a kormányzat tudomására hozni, részben levélben, részben küldöttségek útján a Parlamentben. Sajnos nem jártunk eredménnyel. December folyamán a kormány nyomása mind erőteljesebb lett, és már nem ragaszkodott az általa kiadott munkástanácstörvény paragrafusainak, előírásainak a betartásához. Éreztük, hogy visszafordult az idő kereke, és az ’53-as, ’54-es esztendők politikai hangulata következik ismét, ezért nagyon vigyáztunk, hogy a munkástanácstörvény előírásait ne lépjük túl. Ez a törvény sokat jelentett nekünk. A munkástanácsülésekre Botka Imre mindig úgy jött el, hogy ott volt a kezében a munkástanácstörvény. Amint felmerült valami probléma vagy javaslat, ő már rögtön nézte is, hogy belefér-e a törvény adta keretekbe, vagy sem. Ha annak ellentmondott, elvetettük. Ő volt az élő lelkiismeretünk. Higgadt, felnőtt férfiak voltunk, nem akartunk törvénysértő dolgokat tenni. Nem is tettünk, mégis elítéltek és lecsuktak bennünket.
December 4-én vagy 5-én éjszaka a lakásomon megjelentek a rendőrség civil ruhás nyomozói, és elvittek. A Gyorskocsi utcába kerültem, ahol két éjszakát és egy napot voltam. A második éjszakámon egyszer csak nyílt az ajtó, és Szalma alezredes elé vittek, aki közölte velem, hogy a gyárban sztrájk tört ki azért, mert engem letartóztattak, és hogy ezt a sztrájkot föloldják, engem méltányosan fognak kezelni, de előbb a fővárosi főkapitány óhajt velem beszélni. Beültettek egy kocsiba, átvittek a Deák térre, a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, ahol Sós György Budapest rendőrfőkapitánya azzal fogadott, hogy „Uram, ön miatt hatalmas sztrájk tört ki a gyárban, és az a kérésem, hogy most innen telefonáljon nekik, hogy szabadlábra került és rövidesen ott lesz. A sztrájkot szüntessék meg, mert az az országnak óriási gazdasági károkat okoz.” Én maximálisan egyetértettem azzal, hogy a sztrájk az országnak csak károkat okozhat. Így fölhívtam a gyárat, hogy szabadlábra helyeztek, rövidesen indulok vissza. Egy rendőrségi kocsi vitt ki a gyárba, s mire megérkeztem, összegyűlt vagy négyezer ember. Felálltam egy ládára, és amikor a nagy zaj és nyüzsgés elcsitult, levettem a kalapomat, és erre olyan néma csönd lett, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt az, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtak. És akkor elmondtam, hogy „Emberek, elvittek két napja. Ott voltam két éjszakát, egy napot. Most itt vagyok. Örüljenek neki, hogy kiszabadultam.” És én még akkor azt hittem, és azt mondtam, hogy úgy látszik, ez a kormányzatnak a megértését, jóindulatát jelzi. Akkor még senki nem hitte, hogy Kádár azok után, amiket ígért, ilyen nagy pálforduláson megy át. Az emberek megnyugodtak, elmentek és megindult a munka.
A december 11–12-i sztrájkot mi is meghirdettük, leállt a gyár. Úgy döntöttünk, hogy egyedül Lendvai, az elnök lesz bent a gyárban és a többiek otthon maradnak, de mindenki biztosítja, hogy szükség esetén könnyen elérjék. Tíz vagy tizenegy óra körül telefonáltak a gyárból, hogy menjünk be, mert egy szovjet katonai küldöttség akar a munkástanáccsal tárgyalni. Takács Lászlóval, aki kb. tizenöt percre lakott tőlem, telefonon beszéltünk, és elindultunk gyalog, hiszen közlekedés ismét nem volt, és másfél-két órás út után megérkeztünk a gyárba. A bejárat előtt három szovjet harckocsi, két páncélkocsi és egy legényekkel teli csapatszállító teherautó állt. Fölmentünk. Három szovjet katonatiszt, két alezredes meg egy őrnagy, és legnagyobb csodálkozásunkra a MÁVAG munkástanácsának három képviselője várt, akik közül kettőt ismertünk, a harmadik ismeretlen volt.
Az oroszok tolmács útján megkérdezték, hogy miért nem dolgozunk, miért tartunk sztrájkot, amikor már a harcoknak vége van, béke van. Mi elmondtuk a magunk ellenvéleményét, tiltakoztunk a letartóztatások ellen, ők meg hosszan győzködtek bennünket. Majd megszólaltak a MÁVAG képviselői is, akik azt mondták, hogy ők bizony nem sztrájkolnak, és igazán nem értik, hogy mi miért tesszük ezt. Hagyjuk abba, mert micsoda kár ez az országnak, és csak mondták és mondták a sablonos szöveget. Igazán meglepő volt számunkra a magatartásuk. A végén odáig jutottak, miközben állandóan az utcára, a harckocsikra mutogattak, hogy küldjünk a Rádiónak egy felhívást, hogy a sztrájkot befejezzük. Azt akarták, hogy már másnap kezdjük el a munkát. Erre mi millió kifogást hoztunk föl. Végül is nem ment el a Rádiónak a közlemény, semmi nem történt. Mindannyian rendkívül mérges és paprikás hangulatban távoztak. Tehát a Ganz Vagon- és Gépgyárban a sztrájkot mindkét nap megtartottuk.
Ezen sztrájk időszaka alatt történt a Nagybudapesti Központi Munkástanács tagjainak a letartóztatása. Így már nem volt olyan központ, ahol a közös elképzeléseket össze lehetett volna hozni. A nagyvállalatok lettek a munkástanácsok helyi központjai, így például mi, a Ganz Vagon- és Gépgyár a VIII. és X. kerületi gyárak központja. Ha bármelyik gyárban felmerült valami probléma, rögtön telefonáltak, és kérdezték tőlünk: „és ti hogy, miként csináljátok?”. Igyekeztünk minél jobb tanácsokat adni.

Litván György (1929) történész. A Nagy Imre körül kialakult pártellenzék tagja. A szellemi ellenállásban vállalt szerepe miatt a Mérei-perben hat év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után könyvtáros, majd az MTA Történettudományi Intézet munkatársa. A TIB alapító tagja. 1991–1998 között az 1956-os Intézet igazgatója.
Kerekasztal-beszélgetés Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós részvételével.
[kutatható] »800« 1981–1982. 49 ív, Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós

A mi november 4-e utáni illegális mozgalmunk és tevékenységünk módját, vonalát, személyi összetételét persze nagyban meghatározta és befolyásolta az a körülmény, hogy a mi egész vezető csoportunk a jugoszláv követségen volt, lényegében internálva. Már a következő napokban megindult az a természetes folyamat, hogy mindenki lépett egyet, a réseket valahogy betömtük, és olyan emberekkel léptünk kapcsolatba, akikkel addig esetleg csak két-három ember közvetítésével voltunk ismeretségben, ha egyáltalán személyes ismeretségben, és így tovább. Szóval, így kerültünk mi például akkor különösen közel Hegedűssel, de így kerültem össze Fekete Sándorral és tulajdonképpen Gimes Miklóssal is. Mielőtt a dolog részletezéséhez hozzá kezdenék, itt le kell szögeznem, hogy ennek az egész szervezkedésnek a megindítója és lelke Gimes Miklós volt, a második legfontosabb emberét pedig, akármilyen furán hangzik is ez ma, Fekete Sándorban látom.
A dolog úgy kezdődött, hogy november 10-e körül kaptam egy telefonértesítést, hogy menjek el Fekete Széchenyi rakparti lakására. Feketénél ott volt Gimes és még néhány ember, akikre ma egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni, tulajdonképpen a belső körből azt hiszem, senki. Ellenben ott volt valami volt pártfunkcionárius, aki valahol ott a közelben, a pártközpont tömbjében lakott. [] Nem tudom a nevét felidézni, az illető azután térden csúszva kért a párttól bocsánatot, úgy tudom, kizárták, de különösebb baja nem lett. Itt felmerült az, hogy mi van Nagy Imréékkel és hogy mi a teendő. Természetesen erről a két kérdésről beszéltünk. Határozottan emlékszem arra, hogy Gimesnek nagyon rossz véleménye volt arról, hogy a Nagy Imre-csoport önként besétált ebbe a kelepcébe, és emlékszem arra is, hogy amikor felmerült, hogy Vásárhelyi nincs benn a követségen és nem tudtuk még pontosan, hogy mi van vele és a családjával, és feltételeztük, hogy talán az anyósához költözött és ott bújtak el, akkor Gimes felszólított, hogy menjek el oda, és mondjam meg Mikinek, hogy ne hülyéskedjen, jöjjön elő és csináljunk valamit, semmi értelme nincs most bujkálni. Persze utóbb kiderült, hogy ez a feltevés vagy híresztelés téves volt. Ez november 10-e és 12-e között volt, nem tudom ma már a pontos dátumot, legkésőbb 12-én. [...] Nem emlékszem a nevekre, de biztos, hogy azok közül, akik később börtönbe kerültünk és akik a Petőfi Körben vagy az írómozgalmakban jelentősebb szerepet játszottak (talán az egy Novobáczky Sándoron kívül) senki nem volt ott. Én máig sem értem, hogy miért ezeket az embereket hívták össze. Egyébként ennek a képtelensége ott percek alatt világossá is vált, mert Gimes ott nagyon radikálisan és határozottan megmondta, hogy itt egy illegális mozgalmat kell indítani, mert nyugati segítségre vagy hasonlóra számítani nem lehet, itt a régi illegális módszerekkel kell küzdeni tovább, és neki is és még nekünk is volt annyi eszünk és tapasztalatunk, hogy tudjuk, nem egy hat-nyolc vagy tíz fős társaságban kell megbeszélni ennek a módjait és részleteit, hanem ott rögtön megállapodtunk abban, hogy egy szűkebb mag fogja ennek a tervét kidolgozni, előkészíteni, majd ennek megfelelően azok, akiknél ez szükséges lesz, újra találkoznak. (Utólag hozzáfűzöm: emlékeim szerint Novobáczky volt az, aki nyomban, nyíltan és becsületesen bejelentette, hogy illegális munkában nem kíván részt venni, ilyesmiben rá ne számítsunk.) [...]
Mint később megtudtam, Gimes, akivel egyszer-kétszer még találkoztam, de köztünk ez a direkt összeköttetés megszakadt, egy más vonalon indította el a szervezkedést. Azt hiszem, Bohó Róbert lakásán találkoztam Ádám Gyurival, ott volt Fekete is és ott volt Pozsár István. Nem tudom, hogy kívülük volt-e még valaki. Tulajdonképpen itt határozódott el, hogy egy sokszorosított lapot indítanak. Pozsárnak és Bohónak rendelkezésére állt valamilyen sokszorosító gép, és így, ekkor alapították meg az Október Huszonharmadika című lapot, amely az ugyanakkor megalapított Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom orgánumaként jelent meg attól kezdve. [...] A lapot elsősorban Gimes és Kende Péter szerkesztették, a sokszorosítást Pozsár, Bohó és adjutánsai végezték. Néhány nappal vagy talán egy jó héttel később Kende Péter keresett meg, aki akkor még itthon volt, és elmondta, hogy szükség volna egy sokszorosító gépre, hogy az Október Huszonharmadikának egy második kiadását nyomhassuk rajta. [] A körülmények úgy jöttek össze, hogy véletlenül azokban a napokban szereztem tudomást egy facér sokszorosító gép létezéséről, amely ott a Belgrád rakparton a Béketanácsnak vagy melyik szervnek az épületében volt, és amelyet onnan Lipták Tamás, mint megtudtam, egy hátizsákban elszállított, félretéve jobb időkre, hogy esetleg szükség lesz rá. Ugyanezekben vagy az előző napokban történt, hogy felkeresett egy addig szintén távoli ismerősünk, Hoffmann Gertrúd tanárnő, aki égett a tettvágytól és feltételezte, hogy mi csinálunk valamit, s felajánlotta, hogy segítségünkre lenne. Ezeket a szálakat én összekapcsoltam annyiban, hogy mivel ő egyedül élt és volt egy erre a célra viszonylag megfelelő lakása, megszerveztem ennek a sokszorosító gépnek az elszállítását, és ott kezdtük az Október Huszonharmadika című lap második kiadását stencilezni. Kézi tekerésű, rossz minőségű, ócska gép volt ez, amelyen sajnos, elég egyenetlen, elég vacak példányokat tudtunk csak készíteni. Részben tehát kiadtuk az Október Huszonharmadikának néhány számát, amely itt-ott eltért az eredeti kiadástól. Hozzátettük a friss híreket, amelyeket a letartóztatásokról meg hasonlókról hallottunk, és aztán volt olyan pillanat, amikor tulajdonképpen önálló vagy majdnem teljesen önálló lapot csináltunk. Nem tudnék most már visszaemlékezni a részletekre. Négy-öt számot adtunk ki. Száz–százötven, talán kétszáz példányban jelent meg, de lehet, hogy ezzel sokat mondok. A terjesztése egyszerűen baráti, ismeretségi alapon történt. Mindannyiunknak volt néhány tucat olyan egyetértőnek és megbízhatónak tartott barátja, akinek adtunk belőle. [...] Sokaknak adtunk, és amellett ezeket is és az általunk készített röpiratokat is közvetlenül postaszekrényekbe dobva is terjesztettük. Itt meg akarom említeni, hogy az Október Huszonharmadikán kívül néhány ilyen röpiratot is csináltunk. [...] Emlékszem, hogy egy hosszú körsétát tettem az Újlipótvárosban, ahol különösen sok párttag lakott, és ott egy csomó lépcsőházban, az ajtók résébe, a rács mögé vagy levélszekrénybe bedobáltam, de hát más módon is terjesztettük. Lehet, hogy ezekből készült kétszázötven is. Ez például egy pár oldalas, olyan négy-öt oldalas röpirat volt. Közben létrejött a szoros együttműködés Fekete Sándorral, aki egy nap üzenetet hagyott nálam, hogy egy eszpresszóban találkozzunk, lehet, hogy éppen emiatt a Ne engedjétek! röpirat miatt. [...] Tehát közben Fekete jelentkezett, hozta ezt a röpiratot, majd megmutatta az általa akkor írt Hungaricus néven azóta közismert hosszabb vitairatának az első részét. Ennek Két pogány közt volt az eredeti címe, a Hungaricus pedig a szerző fedőneve volt. Ez a vitairat – ebben a részében – a magyar forradalom előzményeivel foglalkozott, 1917-ig visszanyúlva, és a jugoszláv mintát is elemezte. Nekem annyira megtetszett, olyan briliánsnak tartottam, hogy teljesen fellelkesített, és elhatároztam, hogy minden eszközt mozgósítva, ezt nagyobb példányszámban sokszorosítani kell, terjeszteni kell, mert ez a mi tulajdonképpeni ideológiai platformunk. Még mondtuk is tréfásan egymásnak, ezért érdemes ülni egy pár évet.

Mécs Imre (1934), villamosmérnök, politikus. 1956-ban a műegyetemi diákmozgalomban és a Nagy József és Bárány János által vezetett csoport tevékenységében vett részt. Ezért első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A demokratikus elenzék aktív tagja. A TIB alapító tagja. 1990-től az SZDSZ országgyűlési képviselője.
Kerekasztal-beszélgetés Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós részvételével.
[kutatható] »800« 1981–1982. 49 ív, Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós

November 4-e után végtelen gyűlöletet és elkeseredést éreztem én is, amint annyian mások, és kerestem a lehetőséget, hogy valamit csináljak az idegen, elnyomó nagyhatalommal szemben, amelyik ilyen aljas módon viselkedett velünk. Ennek során kapcsolatba kerültem egy laza szervezkedéssel, amilyen akkor nagyon sok helyen működött egyszerre, nagyon sok helyen voltak hasonlóan gondolkodó emberek, s tényleg csak valami kristályosodási magra vártak. Az egyetemen, a mentőszolgálatoknál, a kórházakban a különféle fegyveres csoportok szétlazult tagjai keresték egymást, és már megalakultak a munkástanácsok, tehát sokan a munkástanácsokban is tevékenykedtek. Nos, ezen egymást keresés közben persze zajlottak az események. Például a karhatalom betört az egyetemekre, a diákszállókba. A várbeli diákszállót lovas rendőrök vették körül, és gumibotos hordák törtek be a szobákba. Kiforgatták a szekrényeket, különösen fényképeket, röplapokat és fegyvereket kerestek, s összeverték az ott talált nagyszámú műegyetemi hallgatót. Szerencse, hogy a vidéki hallgatók jelentős része hazautazott. Ugyanez volt a többi diákszállóban is. Az egyetemen is voltak, akik akartak valamit csinálni, s ilyen szempontból kapóra jött egy gyerekkori ismerősöm, egy joghallgató lány, Lévai Mária felszólítása – úgy 10-e körül –, hogy van egy társaság, amelyik megpróbál valamit csinálni, s ezzel a társasággal összehozott. Az a szűkebb társaság, amelyikbe én kerültem, az egyrészt a Corvin közben harcolókból került össze, másrészt ehhez lazán kapcsolódott Bárány János, aki a Tompa utcai fegyvereseknek volt a parancsnoka. Ekkor már Csepelen tevékenykedett, szerszámkészítő munkás volt a Vas- és Fémműveknél, és ott az akkor alakult MAFISZ-szervezetnek volt a titkára. Azon kívül az ottani munkástanácsnak is az egyik vezetője. Ehhez a csoporthoz csatlakoztak a Honvéd Kórházban szerveződő csoport tagjai. Mint ahogy akkor szokás volt, a kórházakban mentőszolgálatok alakultak, és a harcok során megsebesülteket vitték a kórházakba. Hozzá kell tennem, hogy tekintet nélkül arra, kik voltak a sebesültek, tehát sok oroszt is bevittek. Ezek a mentőszolgálatosok és a sebesült felkelők is együtt maradtak 4-e után. [...]
Rendkívül sok kósza hír terjedt akkoriban, és emlékeznünk kell arra, hogy a külföldi rádiók – jelesül a Szabad Európa Rádió – rendkívül inkorrektül viselkedtek. Igen sok álhírt terjesztettek, többek között arról, hogy fölkelő csapatok húzódtak vissza a Bakonyba, a Mecsekbe, Miskolc környékén a Bükkbe, sőt, olyan hír is elterjedt, hogy maga Maléter is kiszabadult az oroszoktól, és ő is csapatokat szervez. A nyugati adóknak nem volt korrekt a tájékoztatása, a belső hírszolgálat megszűnt, ennek következtében – továbbá a vágyainkat tükrözték ezek a hírek – ezeket nagyobb gyanakodás nélkül igyekeztünk elfogadni. Tehát novemberben még láttuk annak a lehetőségét, hogy egy nagy, hatalmas ellenállással meg lehessen állítani ezt az egész folyamatot, és ezt az áruló, a magyar történelem folyamán legrondábban viselkedő kormányzatot térdre lehessen kényszeríteni. Úgy éreztük akkor, az októberi napok után, hogy soha többé nem lehet ahhoz visszatérni, ami azelőtt volt, és nem lehet már visszanyomni minket, a szellemünket a palackba. És azt éreztük, hogy tényleg mindenki egyformán gondolkodik, és csak egy maroknyi, törpe kisebbség az, amelyik velünk szemben, a szovjetek zsoldjában áll. Ennek megfelelően a mi szervezkedésünk nagyon laza volt, és nem volt valami konspiratív. Tehát az egyetemeken és a klinikákon is csapódtak hozzánk emberek. Bárány János például november 16-án a jogi egyetemen egy diákgyűlésen beszélt, s ott elmondta, hogy részt vett a harcokban, hogy munkás, hogy híve a szocializmusnak, de mégis az ellenállás mellé áll. Közénk került egy Kárászi János nevű repülőtiszt, akit beléptettünk a karhatalomba, és onnan hozott nekünk információkat. Ő hozta nekünk az első híreket, hogy az egész Maléter dolog és a Bakonyban harcoló ellenálló csapatokról szóló hírek valószínűleg alaptalanok. Akkor határoztuk el – de hát ez már december közepe táján volt, a KMT vezetőinek a letartóztatása után –, hogy utána fogunk nézni ezeknek a dolgoknak. [...] December végén Kárászit kiküldtük Bécsbe tájékozódni. Kijutott, beszélt telefonon Kéthly Annával, Király Bélával és másokkal. Január elején jött haza, és szomorúan közölte, hogy semmi remény, a nagybetűs Nyugat ismét cserbenhagyott minket, az ancien régime visszatér. Minden további véráldozat felesleges és káros. Január 11-én hosszú, keserves vita után feloszlattuk a szervezetet, és én kaptam megbízást, hogy az exponált, a rendőrség által keresett társaink külföldre juttatását megszervezzem. De ez már egy másik történet.
Mi bíztunk egymásban. Csak nem fog hazudni a másik? Ez a gondolat föl sem merült. [...] A szervezkedés első ülésén megjelentek más csoportok megbízottai is, többek között Békési Béláéktól is, akinek az Orvosi Egyetem Szülészeti Klinikáján volt a főhadiszállása. Ezek aztán a romantikus olvasmányok hatására, a két munkásgyerek, akik a vezetők voltak – tehát Nagy Jóska és Szabó Lajos – azt követelték, hogy tegyünk le esküt. [...] Aztán esküt tettünk a romantika szabályai szerint, hogy a szabadságunkért, a nemzeti függetlenségért az utolsó csepp vérünkig harcolunk, egymást támogatjuk, titkot nem árulunk el, egymást védjük. [...] Ezt követően kisebb akcióink voltak. Röpcédulákat szórtunk, röpcédulákat vittünk diákszállókba, munkásszállásokra, egyéb helyekre. Néhány fegyvert szállítottam, a biciklimre rákötöztem egy malaclopó zsákban két géppisztolyt, és ezzel végig bicikliztem a szovjet járőrök között. Egy alkalommal ki kellett mennem Csepelre, a Vas- és Fémművekbe – ez november végén volt – Bárány Jánossal tárgyalni, és a farzsebemben volt egy TT pisztoly. Biciklire ültem, azzal mentem. A Csepelre átvezető hídon karhatalmisták álltak őrségben, jeges volt az út, én elvágódtam a biciklivel és pont ráestem a pisztolyra, ami egyrészt nagyon fájt, másrészt hatalmasat zörrent. A karhatalmisták oda futottak és feltámogattak. Ezek olyan kamaszos élmények voltak. Bárány Jancsival tárgyaltam, aki közölte, ő úgy érzi, hogy szorul körülötte a hurok, és ezért most minden konspirációs szálat elvág, mert attól fél, hogy letartóztatják. Az üzenetet aztán átadtam a többieknek, és valóban, nem sokkal később le is tartóztatták. Meg kell mondanom, hogy Bárány Jancsitól az ég világon semmit sem tudtak meg a mi szálainkról, semmit! Nagyon bátran és nagyon szimpatikusan viselkedett.

Kelemen Sándor (1917), újságíró, politikus. A harmincas években a népi mozgalom lapjainak munkatársa. 1945–1946-ban a parasztpárt tagja, a Parasztszövetség egyik vezetője. 1947-ben a Magyar Közösség elleni perben három és fél év kényszermunkára ítélték. 1956-ban a Petőfi Párt és a Parasztszövetség vezetőségi tagja.
[nyilvános] »172« 1988. 25 ív és melléklet, Körösényi András

A tervezgetések, helyzetfelmérések közepette Göncz Árpád, kedves barátom november 19-én, egy kora délelőtt feljött a lakásomra. Vele ezt megelőzően is többször találkoztam. Azzal a hírrel jött, hogy találkozott Kozmovszky Tiborral, az indiai követség magyar alkalmazottjával, és tőle olyan értesülést kapott, hogy amennyiben a forradalmi szervezetek valamelyikétől vagy többtől felhívás menne az indiai kormányhoz közvetítésre, akkor ezt az indiai kormány nagyon pozitívan mérlegelné. Kozmovszky felbukkanása azért érdekes, mert igen hosszú ideig együtt ültem vele a börtönben. Ő nagyon jómódú, régi budapesti nagypolgári család fia volt. Jogot végzett, kint tanult Oxfordban, és gyönyörű oxfordi dialektusban beszélt angolul. Barátilag is kötődött hozzám. Őt azért zárták be háborús bűnösként, mert a háború előtt mint ügyvéd nyilasokat is védett. Aztán lehet, hogy ő nyilas párttag is lett, ezt nem tudom, de kétségtelen, hogy pár évet lehúzott. A Kozmovszky név nekem, a börtönbeli ismeretségem alapján garancia volt arra, hogy ez alaposan megfontolt hír. Komolyan vettem, azt gondoltam, hogy Magyarországon a kibontakozás – a november 4-e után bekövetkezett változás következtében – csak a külföld közbejöttével történhet meg. Első lépésként nagyon jó lesz, ha egy semleges állam Magyarországra is akkreditált követe hivatalos minőségben eljön, és itt a helyszínen felmérést végez. Megfogalmaztam a levelet, az eredetije még megvan. Elolvastuk, itt-ott belejavítottunk, finomítottuk. Ez a Nehrunak szóló levél volt az első lépés ahhoz, hogy India Magyarországra is akkreditált moszkvai követe, Krisna Menon eljöjjön, és helyzetfelmérő látogatást tegyen az országban.
[...] Pecsétet tettünk rá, a nevek mellé a lakcímet is odaírtuk. Ezt a levelet Göncz Árpáddal és Bibóval, tehát hármasban – ha jól emlékszem – másnap kora délelőtt elvittük az indiai követségre, a Bimbó út környékére. Erősen él bennem a kép, hogy Göncz Árpád ült a gépkocsivezető mellett, mivel ő már többször is járt arra, mint megtudtam közléseiből. Én hátul ültem Bibóval. Beszélgettünk. Bibó nagyon helyeselte ezt a lépésemet, hozzátéve, hogy nagyon vagány dolog, s hogy ő is meg volt lepve, pedig jó barát volt, hogy a lakcímet is a nevünk alá írtuk. Tehát hogy teljesen nyíltan csináltuk. Göncz Árpád bevitte a levelet, és minket a gépkocsi egy kis tekergés után levitt. Mind a ketten más helyen szálltunk ki. És így – a konspiráció szabályai szerint – elváltunk egymástól. Göncz Árpád elmondta, hogy nagy örömmel fogadták az indiai követségen a levelet. Kozmovszky Tibor, ahogy a levelet átadta, tolmácsként angolul is elmondta a szöveget. Az első meglepetésük az volt, hogy a pecsét mellé még a nevünket és a lakcímünket is odaírtuk. Meg is kérdezték, hogy ezt hogyan merjük vállalni. Göncz Árpád nagyon helyesen – ahogy mondta nekem – azt válaszolta, hogy ez nyílt dolog, ez a meggyőződésünk. A levél tartalmának megismerésekor azt mondták, hogy ez jó, de hasznos lenne, ha még egy-két szervtől jönne levél, hogy nagyobb súlya legyen az indiai kezdeményezésnek.
Amikor ezt Göncz Árpád elmondta, Oláh István is ott volt nálam. Neki a forradalom alatt baráti kapcsolatai voltak a csepeli forradalmi bizottmánnyal és a csepeli ellenállással. Ezért ő vállalkozott arra, hogy kimegy Csepelre, hogy egy munkásszervezettől is jöjjön ilyen levél. Az általam írt levél egy példányát elvitte magával, és másnap hozta a csepeliek levelét, amely nagyjából ennek a levélnek a szövege alapján készült. Csak azon más nevek szerepeltek, és más pecsét volt rajta. Oláh István azzal jött vissza, hogy nagyon könnyen elfogadták a javaslatot a csepeliek. Úgy aposztrofáltak bennünket: „ha ti ott az agytrösztben így gondoljátok, akkor mi is benne vagyunk”.
A november 19-én írt levél után az események nagyon felgyorsultak. Részben az orosz megszállás, az orosz hadsereg beavatkozása következtében, részben a pártok lehetőség szerinti mozgása és az ezzel kapcsolatos kibontakozási tervek következtében alakult ki egy másik vonal, amit mi akkor utóvédharc-állapotnak neveztünk. Ebben a vezető szerepet kétségtelenül a Petőfi Párt játszotta. Elsősorban Bibó István, aki már november 9-én államminiszteri minőségben írt egy kibontakozási tervezetet, amelyről már szóltam. A koalíciós pártok november 4-e után végeredményben már a hatalomból kikerült pártok voltak, de még nem lettek felszámolva. Általában a Bibó-terv alapján indultak el. Ezt egy folyamatnak kell felfogni, mert legalább három különböző Bibó-féle javaslat volt. Ennek az volt az útja-módja, hogy Bibó jött a javaslatával, amelyet nagyon szépen, okosan megírt. Ezt megtárgyaltuk. Voltak simítási, módosítási javaslatok, ellenvélemények. Nem alapvetőek, hanem inkább stiláris meg taktikai jellegűek, hogy mennyit bír el a hatalom, vagy hogy mennyit bír el az orosz, mint megszálló erő. A javaslatokkal elmentek a Független Kisgazdapárt vezetőihez. Kovács Béla ekkor Antall Józsefnél lakott átmenetileg. Ott elolvasták, Tildy is elolvasta. Akkor jött a viszontválasz: ki, mit kíván módosítani. Akkor elvitték az anyagot a szocdem párthoz, ott is megtárgyalták, majd megint visszajött.
Általában a kis Antall József volt az, aki a kisgazdapárt és a Petőfi Párt között hordta-vitte a különböző kibontakozási terveket. Varga István közgazdász professzor pedig ugyanezt tette a szocdem párt vonatkozásában. Valami régebbi kapcsolatrendszer alapján neki nagyon jó kapcsolata volt például Kossa Istvánnal. Úgyhogy ezek a kibontakozási tervjavaslatok még hozzá is elkerültek. Onnan részben kacsintó jellegű helybenhagyással, vagy némi fenntartással jött vissza, amiből azt a következtetést lehetett levonni, hogy az új hatalom berkeiben is vannak olyan erők, amelyek helyeslik ezeket a terveket. Igaz, a kormány sem volt még akkor egyértelműen a hatalomban.
A Petőfi Párt régi, Dorottya utcai székházát ekkor már nem használhattuk, viszont a József nádor téri kis székház – két szoba –, amely furcsa módon a Rákosi-rendszer alatt is megmaradt mint a Nemzeti Parasztpárt központja, a mienk lett. Akkor ez lett a Petőfi Párt központja. A Nemzeti Parasztpártból alakult Petőfi Párt ideiglenes vezetőségi tagjai folyamatosan részt vettek az utóvédharc munkájában, azaz ott voltak ezeken a tárgyalásokon. Farkas Ferenc, hivatalvezetői minőségében rendszeresen bejárt az irodába. Rendszeresen bejárt a helyettese, Zsigmond Gyula is. Igen komolyan idekötődött Sebestyén László és Sinka István. Keresztury Dezső is elég sokszor bejött. Elég sokszor jelen volt Illyés Gyula is. Veres Péter hellyel-közzel járt csak be. Bibó István rendszeresen bejárt, Féja Gézát, Tamási Áront úgy jellemezhetném, hogy sűrűn, de alkalomszerűen járt be. Eleinte nagyon rendszeresen látogatott bennünket Somogy megyéből Kanyar József. Ő nemcsak az irodában, hanem még a lakásomon is többször volt, amikor feljött Pestre. Ha pedig úgy jött fel, hogy nem volt program, akkor leültünk, és az éppen akkor aktuális ügyekről beszéltünk. Eleinte elég sűrűn bejárt S. Szabó is, később azonban elmaradt. Érdekes módon Zsebők teljesen elmaradt.
Gyakorlati politikai szempontból ennek az elszakadó hadmozdulatokat végző Petőfi párti összejövetel-sorozatnak az igazi értelme, eredménye két dolog volt. Az egyik az, hogy a Petőfi Párt a Nagybudapesti Központi Munkástanáccsal – Sebestyén Laci egyéni szorgalma és munkája alapján – nagyon szoros kapcsolatot épített ki. Sebestyén László több nagybudapesti munkástanácsi gyűlésen, értekezleten részt vett, és mindig beszámolt az ott történtekről. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy valamikor december végén vagy januárban a Magyar Írószövetség részben a kibontakozással kapcsolatos javaslatait, illetve helyzetértékelését a Petőfi Pártban is megtárgyaltuk. Erről jegyzőkönyv is készült, amelyet többen aláírtak. De egy-két alkalommal én is részt vettem ezeken a megbeszéléseken, aminek az eredménye az volt, hogy a Petőfi Párt jegyzőkönyvileg csatlakozott az Írószövetség kibontakozási tervezetéhez, a kibontakozást szolgáló kiáltványához.
Az idő múlásával ezek az összejövetelek ritkultak, részben azért mert az emberek látták a helyzet reménytelenségét, és már nem jelentek meg. Lassan én is elmaradtam ezekről az összejövetelekről, mert amit Bibó megírt, azzal egyetértettem, de annak megoldására gyakorlati remény nem volt. Aranyhidat képezett volna, ha elfogadják az oroszok a visszavonulást, de mert a hatalom természetrajza olyan amilyen, ebből gyakorlatilag nem lett semmi. Erre az időszakra az is jellemző volt, hogy lebukásunk után a társutassá lett paraszti képviselők közül sokan átálltak, beléptek a kommunista pártba, és ott lettek képviselők, sőt némelyik közülük még az Elnöki Tanács tagja is lett. Ezek 1956 decemberében olyan tervezetet készítettek, hogy a Magyar Parasztszövetséget mint agrár-érdekképviseleti szervezetet kellene megindítani. Gyakorlatilag ez úgy történt, hogy 1956. decemberben Tóth János, aki hajdanában a Magyar Parasztszövetség békés megyei titkára volt, azzal jött hozzám – tekintettel arra, hogy Kiss Sándor és Horváth János már akkor disszidált, Kovács Béla és Vörös Vince pedig visszavonult –, hogy Dobi azt üzente, okvetlenül menjek el a Magyar Parasztszövetség képviseletében egy megbeszélésre. A Földművelésügyi Minisztériumban volt egy összejövetel, amelyre elmentem. Nem úgy vettem részt, mint a Petőfi Párt vezetőségének egyik tagja, hanem mint a Magyar Parasztszövetség egyik régi vezetője. Ezen – emlékezetem szerint – részt vett Z. Nagy Ferenc kisgazdapárti képviselő, a Nemzeti Parasztpárttól Nánási László, aki szintén mindent végigcsinált, Kiss Dániel volt kisgazdapárti képviselő, aki a Dobi vezette Elnöki Tanácsnak is egészen végig tagja volt. Ott volt a kommunista párti parasztképviselő, aki a kommunista párt békés megyei titkára is volt, Boros Gergely. Ő nagyon jól képzett, jó kiállású, határozott felfogású parasztképviselő volt. Nagyon jól lehetett vele szót érteni. [...] Ott volt a megbeszélésen Gyenes Antal, a minisztérium részéről Soós Gábor, aki akkor még csak főosztályvezető volt, de ténylegesen szakmailag ő vezette abban az időszakban a Földművelésügyi Minisztériumot. Ő biztosított számunkra egy szobát, írógépet, és előadták, hogy a Magyar Parasztszövetséget a parasztság érdekeinek a megszervezése céljából meg kell indítani.
Ezt elsősorban Z. Nagy Ferenc képviselte, és úgy tüntette fel önmagát, mint aki Nagy Ferenc disszidálása után a kisgazdapárti parasztképviselők egyik áldozata, akinek a fennmaradás és a jogfolytonosság érdekében mindent végig kellett csinálnia. A régi politikai zsurnaliszták szlengje szerint, nagyon harcosan beszélt, hogy a parasztszövetséget meg kell csinálni. Ezek hordószónoklatok, azaz abszolút magtalan és abszolút konkrét program és terv nélküli beszélgetések voltak. Olyan kijelentésekre emlékszem, mint „...mert ha nem csináljuk, akkor inkább hazamegyek a falumba, és itt hagyok mindent”. Én azt vetettem fel, hogy mielőtt bármihez is hozzákezdünk, kérdezzük meg a hatalmat, hogy mit szól hozzá, mert addig mindez csak üres beszélgetés. Ezt a közbevetésemet elfogadták, és megkértek arra, hogy írjam le, mit is akarunk. Kötélnek álltam, és leültem a gép mellé. Elkezdtem írni. Minden mondatot felolvastam. Ráhümmögtek, mindenki rábólintott, hogy jól van, jól van. Megírtam a Magyar Parasztszövetség elvi koncepcióját, úgy, ahogy azt annak idején csináltuk. Ez nagyon érdekes volt, mert senki egy szót sem mondott ellene. Körülbelül két-három oldalnyi „pro memoriam”-szerű szöveg lett. Bármelyik évi kiadványunkból kivehettem volna ezt a szöveget, azokat is én írtam. Tehát azt a két és fél, három oldalnyi szöveget, amelyet ekkor gépbe diktáltam, elfogadták, aláírták és elmentek. Boros Gergely, Z. Nagy Ferenc, Kiss Dániel és Nánási László – négyen mint aktív képviselők – bementek a Parlamentbe, elvitték ezt az elaborátumot. Ez december végén volt, a napra már nem emlékszem. Amint később megtudtam, Kádár is fogadta őket, elolvasta az elaborátumot. Én tudtam, hogy mi lesz a sorsa, úgyhogy nem lepett meg, amikor közölték, hogy nem. Mint említettem, én a Magyar Parasztszövetség régi jó elvi koncepcióját írtam meg. Kádárnak első kérdése az volt, hogy ki garantálja azt, hogy ebből nem lesz a falun ellenforradalom. S jellemző, ahogy nekem a kommunista képviselő Boros Gergely mondta, hogy senki nem szólt semmit. Nánási rögtön nagy fejbólogatással reagált erre: „Igen, kedves Kádár elvtárs, mi is sokat vitatkoztunk ezen a kérdésen, mi magunk is.” Bár valójában nem vitatkoztunk ezen. Kádárnak ez a megjegyzése az elaborátumot le is lőtte. Én ezt is vártam. Ezzel ez a kis patak mindjárt az első homokzátonyon fennakadt.

Válogatta és szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne

Megjelent: Beszélő évek 1957–1968. A Kádár-korszak története. 1. rész. Szerkesztette Révész Sándor. Budapest, 2000, Stencil Kulturális Alapítvány, 6–35. o.

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.

Utolsó módosítás: 2006. szeptember 27. szerda