NATIONAL SZÉCHÉNYI LIBRARY
1956 INSTITUTE AND ORAL HISTORY ARCHIVE
   magyar
 ___AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI SZERVEK IPARI ELHÁRÍTÓ TEVÉKENYSÉGE ... [AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI SZERVEK IPARI ELHÁRÍTÓ TEVÉKENYSÉGE ...]___
Germuska Pál

Az állambiztonsági szervek ipari elhárító tevékenysége a szocialista nagyüzemekben az 1960-as években

 A szocialista rendszerben az államvédelmi-állambiztonsági szervek köztudottan kitüntetett figyelmet szenteltek az energia- és nehéziparnak, a nagyüzemeknek. A területen működő úgynevezett ipari elhárítás tevékenységének tanulmányozásához kézenfekvő volt a magyarországi szocialista városok (Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Leninváros és Várpalota) bányászati, kohászati és egyéb ipari üzemeit választani, mert az állampárt és a különböző minisztériumok iratanyagaiban talált utalások alapján már valószínűsíthető volt, hogy – kiemelt jelentőségük miatt – erőteljes és aktív elhárítási munka folyt e városokban, illetve az ezekben épülő nagyberuházásoknál. Az 1940-es évek vége és az 1970-es évek eleje között – a szovjet mintának megfelelően – az ipari elhárítás úgynevezett objektumelv szerint szerveződött. Mint azt egy „kiugrott” katonai elhárító írta: „Az objektumelhárítás formáját ott vezetik be, ahol valamilyen fizikailag vagy szervezetileg jól körülhatárolható fontos szervezetet, létesítményt, illetve azok személyi állományát kell védeni, biztosítani. Az objektum lehet jelentősebb ipari üzem, katonai létesítmény, laktanya, hírközlő vagy műsorszóró állomás, de akár a Magyar–Szovjet Baráti Társaság szervezetei vagy a Budapesti Közlekedési Vállalat is.” Az egyes objektumokról aktát „fektettek fel”, ez az úgynevezett objektumdosszié. 1971 után az objektumokra épülő elhárítás megszűnt, illetve átalakult (lásd alább részletesen), ezért ezzel az időszakkal már nem kívánok e tanulmányban foglalkozni.

A kutatás alapját a Történeti Hivatalban található objektumdossziék képezték. Az ipari elhárítás iratanyagának azonban csak egy részét kapta meg a hivatal, mert ez az állambiztonsági részleg az 1960-as évek második felétől a Belügyminisztérium III-as Főcsoportfőnökségén belül a belső reakció elleni elhárítástól (III/III) átkerült a kémelhárításhoz (III/II), illetve a katonai elhárításhoz (III/IV). A Történeti Hivatalban kutatható dossziékat átnézve feltűnő volt, hogy szinte kizárólag az 1989–90 óta felszámolt, illetve megszűnt – főként szénbányászati – vállalatok iratai kerültek hozzájuk, viszont olyan stratégiai jelentőségű – de nem hadiipari – nagyüzemek, mint a Borsodi Vegyi Kombinát (BVK, Kazincbarcika), a Tiszai Vegyi Kombinát (TVK, Leninváros), a százhalombattai kőolaj-finomító, az összes (várpalota-inotai, komlói, oroszlány-bokodi, kazincbarcikai, tatabányai stb.) erőmű, a tatabányai és ajkai alumíniumkohó stb., objektumdossziéinak híre-hamva sincsen. A jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok tehát minden az 1940-es évek vége óta ezen üzemekkel kapcsolatban az ÁVH-nál, illetve a BM III-as Főcsoportfőnökségénél keletkezett iratot maguknál tartanak mind a mai napig.

Németországban, ahol az Egykori Német Demokratikus Köztársaság Állambiztonsági Minisztériumának Iratait Felügyelő Szövetségi Biztos Hivatala jelentős kutatói bázissal rendelkezik, sokkal előbbre tart a kutatás, mint Magyarországon. Az egykori NDK-ban az ipari elhárítással foglalkozó Stasi XVIII. Főosztály szervezetéről már könyv is született. Nálunk – megfelelő források hiányában – eddig alig-alig foglalkozott a történetírás az ipari elhárítás témakörével, ami inkább csak a rendszerváltás után megjelent emlékiratokban bukkant elő. A fentebb már idézett Losonczy V. László például így írt visszaemlékezésében az ipari elhárításról: „A magyar elhárítás a gazdaságban is működött. Az e területen dolgozó állambiztonságiakat ipari vonalnak is nevezték. A szervezetnek ez a része azonban jóval kisebb létszámú volt, mint a politikai elhárítás. Többnyire csak a katonai jellegű üzemeket biztosították. Esetenként ott is működött az operatív védelem, ahol jelentős károkat okozhatott volna egy szabotázs- vagy terrorakció.” Ehhez hasonlóan 1990-es visszaemlékezésében a III/III utolsó csoportfőnöke, Horváth József is igyekezett bagatellizálni az e területen végzett állambiztonsági tevékenységet: „1962 után a belső biztonsági szolgálatnak egyszerűen nem volt olyan feladata, hogy az ťuralkodó osztályŤ [azaz a munkásosztály] ellen állambiztonsági intézkedéseket foganatosítson. Volt ugyan ťnépgazdasági védelemŤ, de az tényleg védelem volt, és a kémelhárításra tartozott. A politikai vezetés azt, hogy milyen a munkások hangulata, folyik-e közöttük valamilyen szervezkedés stb., politikai kérdésként próbálta kezelni. Nem váltak állambiztonsági feladattá a bányászsztrájkok, a nagyüzemi munkabeszüntetések, sőt még az is csupán rendőri feladat maradt, hogy Csepelen ki adott zsíros kenyeret a Lenin-szobor kezébe.”

Az alábbiakban a Történeti Hivatalban és más közgyűjteményekben jelenleg hozzáférhető iratanyag alapján próbáltam választ adni arra a kérdésre, hogy valójában mit is csinált az ipari elhárítás; igyekeztem a szervezeti keretek felvázolásán túl az elhárító tevékenység módszereiről és mindennapjairól is képet rajzolni.  

 

Az ipari elhárítás célja és szervezete

Magyarországon 1945 februárjától kommunista irányítással és aktív szovjet közreműködéssel kezdődött meg az új erőszakszervezetek felállítása. Az újjászervezett rendőrség és hadsereg államvédelmi, illetve elhárító részlegei kezdettől a mindent tudni akarás és a politikai-gazdasági folyamatok belülről történő befolyásolásának igényével tevékenykedtek. A kommunista hatalomátvételt követően az államvédelem a társadalom és az élet minden területének totális ellenőrzésére tett kísérletet. Az 1956-os forradalom után az újjáéledő és állambiztonságira átkeresztelt elhárító szervek mintegy 600 ezer (+/– 100 ezer) főre szűkítették az ellenőrizendők körét, akiket viszont annál aktívabban és céltudatosabban figyeltek. Az 1960-as évek eleji átszervezésekkel létrehozott BM III-as Főcsoportfőnökségének célkitűzései a szocialista rendszer bukásáig lényegében nem változtak – a szervezet mindvégig az 1950–1960-as évek fordulóján kijelölt úton haladt.

A nagyüzemekben végzett elhárító tevékenységet kezdettől hármas cél vezérelte. 1. A külső és/vagy belső ellenség által elkövethető munkalassító, termeléskiesést és kárt okozó szabotázscselekmények megelőzése, illetve elkövetőinek felderítése és elfogása. 2. Mivel az emberek életük jelentős részét a munkahelyükön töltötték, itt sokkal könnyebben figyelemmel kísérhető volt minden megmozdulásuk, cselekedetük, beszédük, mint otthon, a magánéletükben. Tehát hangulatukról, véleményükről, viselkedésükről és legfőképpen politikai hozzáállásukról a lehető legtöbb információt a munkahelyen kellett beszerezni nyílt vagy titkos módszerekkel. 3. A munkahely 1945–1948 között és a későbbi években-évtizedekben is a politizálás egyik legfontosabb színtere volt. A különböző politikai pártok, majd az állampárt is területi és munkahelyi elv szerint szerveződött. A kommunisták ezért – nagyon tudatosan – elsősorban a munkahelyeken, különösen a bázisuknak tekintett nagyüzemekben folytattak harcot politikai ellenfeleikkel, majd „ellenségeikkel” szemben – szükség esetén igénybe véve az államvédelmi-állambiztonsági szervek „segítségét” is. Mindezt figyelembe véve érthető igazán, hogy miért létesítettek az elhárító szerveken belül önálló ipari részleget, amelynek vázlatos szervezettörténetét alább tekintem át.

1946-ban a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályán már önálló alosztály (VII) végezte az üzemi szabotázselhárítást, majd 1948-tól a BM Államvédelmi Hatóság „D” ügyosztálya foglalkozott az üzemi ügyekkel. 1950-től az ÁVH I-es (Hálózati) Főosztálya alá rendelték a szabotázselhárító részleget. 1950–1953 között az ÁVH I-es (Hálózati) Főosztály 4. Osztálya feladata volt a hálózati és operatív munka az ipar, a kereskedelem, a pénzügy és a közlekedés területén. Ezen belül az 1. alosztály dolga volt a nehézipari minisztérium(ok) és vállalatok ellenőrzése.

Az ÁVH mellett a rendőrség úgynevezett társadalmitulajdon-védelmi részlege is foglalkozott hasonló ügyekkel, és hálózati személyeket maga is „tartott” – 1952-ben például több mint 4500 főt. A rendőrség és az ÁVH között egyfajta munkamegosztás működött: a fajsúlyosabb, politikainak tűnő ügyeket a rendőrség rövid úton átadta az ÁVH-nak, megtartva magának a valóban köztörvényes cselekményeket. Ez a határ azonban időnként nagyon is átjárhatónak tűnt: egy túlpolitizált rendszerben bármilyen apró (köztörvényes) bűncselekményből könnyen lehetett szabotázsügyet kreálni, s a túlfeszített beruházási tervek nem teljesítése esetén is rögtön vizsgálatok indultak, hogy nem szándékosságról volt-e szó.

A rendőrség – a szovjet mintát másolva – tehát az állami tulajdon védelmére is ügynököket mozgósított, elmosva ezzel a határt a közrend és az állambiztonság védelme között. A hálózatot az aktív megelőzés legfőbb eszközének tekintették, mint azt Györe József belügyminiszter egy 1953. áprilisi parancsa is mutatja: „A bűncselekmények számának csökkentésében legbiztosabb és leghatásosabb fegyverünk a hálózat. Jó eszköz a hálózat a dolgozókkal való kapcsolatunk elmélyítéséhez, a bűnözők világába való behatoláshoz, a bűncselekmények megelőzéséhez és kiderítéséhez. A hálózat mint éles fegyver azok ellen irányul, akik tevékenységükkel igyekeznek aláásni népgazdaságunkat, a közbiztonságot, és akik fosztogatják, vagy fosztogatni akarják a szocialista és a társadalmi tulajdont.”

Péter Gábor és társai letartóztatása megtépázta ugyan a „Hatóság” tekintélyét, de az ÁVH szervezeti önállóságának felszámolására és a BM-be való integrálására nem belső „kényszer” hatására, hanem a szovjet minta változása miatt került sor (Berija 1953 tavaszán hozta létre az egységes szovjet belügyminisztériumot). Nagy Imre intézkedései (az internálótáborok feloszlatása, a rendőrbíráskodás megszüntetése stb.) csökkentették ugyan a represszió mértékét, Gerő Ernő minisztersége idején (1953. júliustól 1954. júniusig) mégis erősödött az egységes BM államvédelmi jellege. Ekkortól az elhárító szervek a korábbinál nagyobb hangsúlyt helyeztek a megelőző munkára – az operatív felderítésre és a preventív intézkedésekre. Ugyanakkor a nyilvántartott személyek számát a sorozatos felülvizsgálatok nyomán 1,2 millióról 1956 szeptemberére 585 ezerre csökkentették. Az „egy fedél” alá kényszerített rendőrség és államvédelem között azonban sűrűsödtek a konfliktusok, s az utóbbi érdekérvényesítő képessége és hatalma csökkent az 1949–1953 közötti évekhez képest.

A szabotázselhárítás 1953-tól mindenesetre önálló, V-ös osztályként működött. A BM Kollégiuma 1954 januárjában döntött az ipari és a vele korábban összevont mezőgazdasági szabotázselhárító osztály újbóli szétválasztásáról. Az osztály – mint azt egy az MDP Politikai Bizottsága számára készült jelentés megállapította – azonban nem sok sikerrel működött: „1955-ben 1954-hez viszonyítva az ipari kártevésre és szabotázsra utaló jelzések szaporodtak. Feldolgozó munkánk hiányossága – bár a felderítés javult –, hogy tudatos szabotázst bizonyítani és leleplezni mind ez ideig nem tudott.” Emiatti aggodalmában dönthetett úgy a párt legfelsőbb vezető testülete, hogy „az eddigieknél sokkal inkább előtérbe kell állítani a népgazdaság védelmét, a szabotázselhárító munkát”; valamint minden korábbinál világosabban és határozottabban jelölte meg az ipar azon területeit, ahol fokozni kell az elhárítás tevékenységét:

„a) atomkutatás,

b) urániumbányászat és [uránium-] lelőhelyek,

c) honvédelmi ipar,

d) az ipari kutató- és tervezőintézetek,

e) ásványolaj és földgáz feltárása,

f) alumíniumipar,

g) villamosenergia-termelés,

h) vacuum- [sic!] és híradástechnika,

i) szénbányászat”.

Az 1956-os forradalom idején az államvédelem szervezete szétesett, állománya október 30-tól csoportosan hagyta el szolgálati helyét – sokan közülük a szovjet csapatok mellé szegődtek. Számos ügynökük lelepleződött, jelentős mennyiségű operatív iratanyag megsemmisült. A második szovjet intervenció után a harcok még be sem fejeződtek, amikor 1956. november 8-tól Budapesten Mátyás László rendőr ezredes vezetésével megkezdődött a politikai nyomozó osztályoknak nevezett államvédelmi részlegek újjászervezése. Az Országos Rendőr-főkapitányság és a Budapesti Rendőr-főkapitányság, valamint a megyei rendőr-főkapitányságok alárendeltségében szervezték meg a politikai nyomozó (fő)osztályokat, amelyek zömében a régi ÁVH-s állományt vették vissza. Feladatuk a belső reakció elleni harc, az ipari és közlekedési szabotázsok elhárításs, valamint az államellenes bűncselekmények vizsgálata volt. Budapesten a szabotázselhárító osztály kezdetben 30 fővel, titkos lakásokban kezdte meg munkáját. Ezekben a hetekben már 100 ügynökkel vették fel újra a kapcsolatot, s egyik legsürgősebb feladatuknak a munkástanácsok tagjainak priorálását (nyilvántartásokban való lekeresését) tekintették.

1957 májusában a belügyminiszter újra szabályozta a politikai nyomozó főosztály szervezetét: az ORFK helyett közvetlenül a BM alá rendelte annak II. főosztályaként, és azon belül az ipari szabotázselhárító osztály a VI-os számot kapta. Az osztály vezetője 1957. április 30-tól Kucsera László rendőr alezredes volt. Egy 1958 februárjában készült összefoglaló jelentés szerint a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának Ipari Alosztálya a főváros területén 111 objektummal foglalkozott, amiből 15 kiemelt figyelemben részesült (például a Danuvia Szerszámgépgyár, a Prés- és Kovácsoltárugyár, a Láng Gépgyár, a BHG stb.). Az alosztály ekkor 226 hálózati személyt foglalkoztatott (92 ügynököt, 119 informátort, 15 rezidenst). A jelentés készítésekor 53 „dossziés ügyük” volt, amiből viszont csak 5 volt szabotázs-diverzió, a többi kémkedés, izgatás, illetve főként „ellenforradalmi tevékenység”.

A rendőrség társadalmi tulajdonvédelmi részlege 1956 után is kiemelten foglalkozott a nehéziparral és a bányászattal. Az ügynökhálózatot is újjászervezték, amely az ipari elhárítási részlegektől elkülönülten, az ORFK alárendeltségében tevékenykedett. 1958-ban a társadalmi tulajdonvédelmi osztály 3166 ügynököt foglalkoztatott, de a rendőrség ez évi tevékenységét összegző jelentés szerint „csak kismértékben sikerült magasabb műveltségű, jó hírszerző lehetőségekkel rendelkező személyeket beszervezni”. Úgy tűnik, hogy a rendőrség az 1960-as évek elejétől valóban csak köztörvényes ügyekkel foglalkozott (nagy kárértékkel járó sikkasztás, csalás, hűtlen és hanyag kezelés stb. illetve kisebb kárértékű lopások), az osztályszempontok alkalmazása és egyes cselekmények politikai motivációkkal való magyarázása azonban változatlanul megmaradt. A rendőrség a többmilliárd forintos új nagyberuházásokat – a régi rutin szerint – operatív eszközökkel, több száz főnyi besúgóval is biztosította, és a politikai nyomozó osztályok ipari szabotázselhárító részlegeivel szoros együttműködést alakított ki.

Az 1962 végén végrehajtott átszervezést követően a BM III/III-as. Belsőreakció- és Szabotázselhárító Csoportfőnökség folytatta az ipari elhárítási tevékenységet. Az ellenőrzés alatt tartandó vállalatok, üzemek körét időnként felülvizsgálták, illetve más-más prioritásokat neveztek meg az elhárítási munka számára. A belső utasítások ismeretének hiányában e változásokat sajnos nem lehet nyomon követni, és csak egy-egy jelentésből lehet következtetni az eredeti rendelkezés szándékaira. 1962 nyarától – az állambiztonsági részlegek átszervezésével összefüggésben – az ipari elhárításnál az „objektumelvről” a belső elhárítási tevékenységre helyeződött a hangsúly: az intézmény, üzem helyett az ott dolgozók kerültek az érdeklődés középpontjába – a különböző kategóriákba és dossziékba sorolt ellenséges személyeket igyekeztek ellenőrizni, s a „legfertőzöttebbnek” azok a munkahelyek minősültek, ahol a legtöbb korábbi politikai elítélt, volt csendőr és „ellenforradalmár” dolgozott, illetve ahol „aktív ellenséges tevékenység” (izgatás, szervezkedés stb.) folyt.

1965 márciusában a belügyminiszter – az elhárítási munka intenzívebbé és differenciáltabbá tétele jegyében – az ipar területén a népgazdaság fejlesztésével kapcsolatos beruházások, a távlati kutatások és a fontos objektumok szigorúbb megfigyelésére adott parancsot. Az ennek nyomán készült egyik intézkedési terv szerint például a Komárom megyei III/III-2. alosztály megvizsgálta az oroszlányi XXII. és XXIII. akna beruházási munkálatait, a legnagyobb kivitelező vállalatokat (például az Aknamélyítő Vállalat), és szigorúbban fogja ellenőrizni az Oroszlányi Hőerőművet és a Tatabányai II. Számú Erőművet.

Amint az az alább idézett objektumdossziékból kiderül, az 1960-as évek második felében (valószínűleg 1967-ben) újabb átalakításra került sor, s ekkortól III/II-b kódszámon szerepelt az ipari elhárítási alosztály – azaz a belső elhárítástól átkerült a kémelhárításhoz. 1971-ben ismét változások történtek az állambiztonsági szervezetben, s 1971 nyarán az objektumdossziék egy részét a következő indoklással zárták le: „Az 1971. évi országos értekezlet alapján a ťBŤ kategóriába tartozó objektumok területén az általános népgazdaság-védelmi elhárítás megszűnt.” Az ipari elhárítás korábbi kiemelt jelentőségét mindenképpen elvesztette, a stratégiai vállalatok és üzemek ellenőrzését azonban nem számolták fel. 1972-től az ipari elhárítás valószínűleg beolvadt a kémelhárításhoz tartozó III/II-6. osztályba, amely a hadiipar, a közlekedés, a hírközlés, a minisztériumok és a főhatóságok preventív védelmét látta el. Az 1970–1980-as évek fordulóján Magyarország a korábbiaktól eltérő feladatokat kapott a KGST-munkamegosztásban, és a fejlett nyugati, többségében COCOM-listás technológiák és ipari termékek fő importálója és közvetítője lett. Emiatt – megváltozott formában – újra előtérbe került az ipari elhárítás, amely ekkortól 20–50 kiemelt vállalat (Videoton, Ganz, BHG stb.) ellenőrzését végezte – immár a III/II-as (kémelhárító) vagy III/IV-es (katonai elhárító) csoportfőnökség kötelékében.

A kutatás jelenlegi szakaszában nem rendelkezem további információkkal az ipari elhárítási alosztályok tárgyalt időszakbeli szervezetéről, létszámáról, parancsnokairól. Különösen vidéki viszonylatban hiányos az anyag. A BM III-as Főcsoportfőnöksége megyei kirendeltségeinek tevékenysége amúgy is ismeretlen terület, hiszen eddig szinte senki sem foglalkozhatott ezzel. További eredményeket széles körű – a jelenleg működő nemzetbiztonsági és szakszolgálatok irattáraira is kiterjedő – vizsgálattal lehetne elérni e területen.

A továbbiakban esettanulmányokon keresztül igyekszem bemutatni a III/III-hoz (később III/II-höz) tartozó ipari elhárítási alosztályok munkáját a Fejér, Komárom, Nógrád és Veszprém megyei részlegek iratainak felhasználásával. Az alább ismertetett ügyek tipikusnak mondhatóak, és egyaránt előfordultak az 1950-es és 1960-as években is, a hozzáférhető források alapján azonban főként az 1960-as évekbeliek leírására van mód. Igyekeztem az eseteket tematikus csoportokba gyűjteni a könnyebb áttekinthetőség és az elhárítás munkamódszereinek megrajzolása érdekében.

Az államvédelmi munka az ipar területén; az objektumdosszié

A stratégiai jelentőségű iparágakban és a hadiiparban már a második világháború idején is nyilvánvalóan végeztek titkos eszközökkel folytatott elhárító tevékenységet. A Magyarországra benyomuló Vörös Hadsereg „második lépcsős” csapataival együtt az NKVD is megérkezett, amely egyrészt irányította és felügyelte a jóvátétel címén elszállítandó termelőberendezések leszerelését, másrészt ellenőrzése alá vonta az utóbb szovjet tulajdonba kerülő, valamint a jóvátételre termelő üzemeket. Valószínűleg a magyar kommunista vezetés államvédelmi egységei is ezekben a gyárakban és bányákban vetették meg először a lábukat. Az ipari elhárítás 1945–1950 közötti korszakából azonban tudomásom szerint eddig nem vált ismertté dokumentum, így munkájáról még vázlatos képet sem alkothatunk.

A kommunista hatalomátvételt, majd az első ötéves terv megindulását követően azonban – éppen az iparfejlesztés kiemelt jellege miatt – az államvédelem ezen területe különös fontosságot nyert. Az ÁVH megfelelő részlegeinek most már nemcsak a meglévő nagyüzemek, hanem az ötéves terv alapján megépülő új hadi-, nehéz- és energiaipari „nagylétesítmények” szabotázstól, kártevéstől és diverziótól való megvédése volt a feladata. Az 1950–1956 között a fentebb vázolt szervezeti keretek között a rendőrség és az ÁVH közösen dolgozott az ipari területen: előbbi a társadalmi tulajdon védelmére, utóbbi a politikai bűncselekményekre koncentrált.

Egymástól függetlenül az ÁVH és a rendőrség ügynökei, az MDP aktivistái, instruktorai és funkcionáriusai rendszeresen információval látták el az ipari elhárítást és a pártközpont megfelelő osztályait a stratégiai jelentőségű üzemek és beruházások állapotáról. A megkezdett nagy építkezéseknél fokozták a rendőri jelenlétet, és ÁVH-s egységeket is telepítettek a közelükbe. E „nagylétesítmények” rendőri és operatív biztosításának módjáról 1953 júniusából maradt ránk egy a BM Közrendészeti Főosztálya által kiadott utasítás. Eszerint először az építkezések megkezdése előtt nyílt kapcsolatot kellett létesíteni a beruházó vállalatokkal, szervekkel, hogy fel lehessen mérni a várható munkástömeget, annak érkezési idejét és ütemét, elhelyezésüket stb. A következő feladat – a munkálatok megindulásával párhuzamosan – a hálózat kiépítése volt: „A nagy építkezéseknél a szaktájékoztatás és a folyamatos feltérképezés érdekében elsősorban megfelelő szakhírforrásokat kell beszervezni. [...] A feltérképezés adatai alapján az építkezés kiterjedését és a kivitelezés időszakát figyelembe véve meg kell határozni, hogy hány és milyen fajta hírforrásokat kell beszervezni a biztosítás érdekében. Elsősorban a szakhírforrásokat, hírforráscsoportokat (rezidentúrákat) kell szervezni. Amennyiben már biztosítva vannak bizonyos mértékben a nagy építkezések, a meglévő hírforrások vagy csoportok számát a szükségesre kell emelni.” Sajnos e tevékenység mindennapjairól eddig nem sikerült dokumentumra bukkannom.

1956 után az ipar területén is az „ellenforradalmi” szervezkedések és csoportok felszámolása volt az állambiztonsági szervek elsődleges feladata. A folyamatosan megfigyelés alatt tartandó személyek köre emiatt újabb jelentős csoporttal gyarapodott: az „ellenforradalmárokéval”, akik esetleg szabotázsakciókkal kívánnak hangot adni a rendszerrel való szembenállásuknak. Az állambiztonság által ellenőrzött ipari terület még mindig elég széles volt: az ipari elhárítás a stratégiai fontosság, az egyedi termékek, a hadiipari termelésben való részvétel, az éves termelési érték, a dolgozói létszám, a termelés veszélyes jellege vagy a nemzetközi kooperációban és kereskedelemben való részvétel alapján több ezer vállalatról és üzemről vezetett dossziét. Például a salgótarjáni Magyar Ötvözetgyár esetében a következő indokok elegendőek voltak az úgynevezett objektumdosszié megnyitásához: „a népgazdaság keretei között jelentős szerepet tölt be, mivel országos viszonylatban egyedüli előállítója különböző ferroötvözeteknek, mely ötvözetek a nemesacélgyártásnál nyernek felhasználást. [...] Az üzem gyártmányainak előállításához nagy teljesítményű transzformátorokat üzemeltet, melyek diverzióra és kártevésre igen érzékenyek. Az alapanyag adagolása az olvasztótérbe nyitott tüzelőtéren keresztül történik, így a tüzelőtérbe könnyen bejuttatható robbanóanyag, ami által az egyes kohók teljesen megbéníthatóak. Az objektumdosszié megnyitását a fentiekben leírtakon kívül indokolja az a körülmény is, hogy az üzemnél fizikai munkakörben több volt csendőr és különböző erőszakos bűncselekmények elkövetéséért [korábban] elítélt személy dolgozik.” (Kiemelés tőlem – G. P.)

Az adott vállalat, nagyüzem objektumdossziéjába mindenféle irat bekerült: a folyamatos megfigyelő, elhárító munka időnkénti (általában éves) összegzései, a rendkívüli események dokumentumai, a kiküldött és a beérkező levelek és jelentések, néha egy-egy ügynökjelentés.

Az objektumdossziék „bevezető” részében minden esetben találunk egy az ipari alosztály tisztjei által készített hosszabb-rövidebb felmérő, értékelő jelentést, amely egyrészről általános jellemzést ad a vállalatról és üzemeiről, másrészt feltérképezi a különböző veszélyforrásokat: a fizikai veszélyeket (sújtólég, balesetveszélyes munka stb.), a diverzióra érzékeny berendezéseket (trafók, szállítószalagok stb.) és a rendszer ellenségeinek különböző kategóriáit a volt csendőröktől az „ellenforradalmárokig”. A jelentés összegző, intézkedő része minden esetben meghatározza, hogy szükség van-e folyamatos operatív elhárításra, illetve milyen más intézkedések szükségesek az üzem védelméhez.

A Komárom Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya VI. Alosztálya például úgy értékelte az Oroszlányi Szénbányák Vállalat helyzetét, hogy a hozzá tartozó bányaüzemek népgazdasági szempontból nagy jelentőséggel bírnak, mert a vállalat napi terve 7028 tonna szén kitermelése, összlétszáma pedig 5900 fizikai, 455 műszaki és 233 adminisztratív dolgozó. A XVI-os, XVII-es, XVIII-as, XIX-es, XX-as, III-as fejlesztési üzem és szolgáltató üzem voltak a legfontosabbak, s valamennyi sújtólégveszélyes üzem volt, tehát diverziós elhárítás szempontjából különös odafigyelést igényeltek. Mint írják: „eddigi elhárító munkánk során megállapítottuk, hogy valamennyi bányaüzemben az osztályidegen, deklasszált politikai elítéltek beszivárgása igen nagymérvű, e személyek állandóan változtatják helyüket, és emiatt operatív figyelésük körülményes.” A jelentés készítői szerint „az ellenséges kategóriákba tartozó személyek aknamunkájának” számtalan megnyilvánulási formája volt: összejárás, beszélgetés, „a harmadik világháború kirobbanását várják, és bíznak a rendszer változásában”, sőt Hruscsov tatabányai látogatása idején „a III-as aknában az alapközlői szállító gumiszalagot 441 cm mélyen elvágták, a jelzőberendezéseket megrongálták”; továbbá egyes műszaki és tervező szakemberek a helyi terepviszonyok figyelmen kívül hagyásával – szándékosan? – elméreteztek bányabeli objektumokat. A jelentés további részében részletesen leírták az egyes bányaüzemek (aknák) és a központi részlegek (osztályok) „operatív helyzetét”: létszám, dolgozók megoszlása, ellenőrzendő személyek, priuszosok, disszidálásból visszatértek. A vállalat igazgatóságának közel 180 dolgozóját mind priorálták, a legveszélyesebbnek tartott személyekre ügynököt szerveztek, de csak a beruházási osztályon rendelkeztek „minőségi hálózattal”. A bányáknál dolgozók elvetemültségét bizonyítandó bekerült a jelentésbe, hogy a XVIII-as aknában (ahol 1956 előtt 1200 fogva tartott dolgozott a KÖMI-üzemben, s számosan közülük szabadulásuk után is ott maradtak dolgozni) a 82. frontfejtésen „több lapáton horogkereszteket láttak bevésve”. Ugyanezen aknában 1956 tavaszán hét halálos áldozatot követelő vízbetörés volt, s az emiatt hosszú ideig folytatott operatív nyomozás végén kénytelenek voltak megállapítani, hogy diverzióra utaló adat nem volt.

Hasonló felmérő jelentés készült például a Salgótarjáni Sík- és Öblösüveggyárról, amelyet nem feltétlenül sorolnánk első látásra a stratégiai jelentőségű üzemek közé. A jelentésben a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság ipari alosztálya értékelte a vállalat népgazdaságban betöltött fontosságát („az országon belül síküveget egyedül állít elő”), megnézték, hogy van-e hadiipari megrendelése („Jelenleg konkrét HM-feladatai nincsenek a vállalatnak, azonban termékéből használnak fel [a] HM autók, hajók, gázálarcok üvegezéséhez és építkezésekhez”), vizsgálták a nemzetközi kapcsolatait („a KGST keretén belül fog termelni, termékének 17%-át exportálja különböző külföldi országokba” [sic!]) és belföldi kapcsolatait más üzemekkel, valamint az előző években végrehajtott beruházások volumenét és hatékonyságát, a termelőüzemek állapotát, a diverzióveszélynek kitett üzemrészeket, továbbá a figyelendő-ellenőrizendő személyek számát és beosztását. Az operatív helyzet értékelését ekként zárták: az öblösüveggyár esetében „az elmúlt évek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az objektumban konkrét operatív elhárító munkát nem szükséges végezni”, a síküveggyár azonban „több diverzióra érzékeny üzemrészből tevődik össze, továbbá […] jelenleg is magas [selejt]százalékkal termel, sok az üvegszakadás. A fentiek szükségessé teszik az objektum[ban] konkrét operatív elhárító munka végzését.”

Az objektumdossziéba folyamatosan gyűjtött eseti ügyeket általában évente összegezték, és a vállalat operatív helyzetét elemző összefoglaló éves jelentést készítettek, amit felterjesztettek a megyei ipari elhárítási alosztályvezetőnek is. Példaként lássuk a várpalotai szénbányászati nagyüzemekről beszámoló 1966. évi jelentést, amely a szénbányászati tröszt, a Mélyfúró és Kutató Vállalat, valamint az Aknamélyítő Vállalat ügyeivel foglalkozott. A Veszprém megyei rendőrség ipari elhárító alosztálya hálózati munkája során főként az ellenséges kategóriába sorolt személyek ellenőrzésére és a rendszeresen „izgató kijelentéseket” tevő dolgozók felderítésére koncentrált. A bányaüzemeket különösen „fertőzött” területnek tekintették, mert ezekben sok volt politikai elítélt is (köztük az 1956 előtt itt működő KÖMI-táborban raboskodók) dolgozott fizikai munkakörben. A különösen veszélyesnek ítélt személyek mellé munkahelyükön ügynököt helyeztek, illetve lakóhelyükön a körzeti megbízottak segítségével követték nyomon mindennapjaikat. Az elhárítás figyelme az élet szinte minden területére kiterjedt. Figyelték a Várpalotára hazalátogató ötvenhatos disszidenseket is. A jelentés szerint P. I., aki Angliából gépkocsival jött haza rokonlátogatóba, „költekező magatartást tanúsított, környezetében a nyugati életformát dicsőítette”, ezért tiltó névjegyzékre vetették (azaz a kinti magyar követség a következő alkalommal már megtagadta tőle a beutazóvízumot). Az ausztriai túrára induló helyi futballcsapat 6 tagjával utazás előtt „elbeszélgettek a kint maradások megakadályozására”. Öt fiatal bányászt pedig – miután olyan értesüléseket kapott az elhárítás, hogy „disszidálással foglalkoznak” – nemcsak rendőrségi figyelmeztetésben részesítettek, hanem a fiatalokat az úgynevezett kutató-nyilvántartásba is felvették.

Az ipari elhárító alosztályok időnként szélesebb kört felölelő, ágazati összefoglaló jelentéseket is készítettek, amelyek az adott megye egy-egy iparágának helyzetét mutatták be. A Komárom megyei alosztály 1963 augusztusában például a megye területén lévő szénbányászati iparágról állított össze egy beszámolót. Felmérték és összesítették az itt termelő három nagyvállalat (Tatabányai Szénbányászati Tröszt, Dorogi Szénbányászati Tröszt és Oroszlányi Szénbányák Vállalat) foglalkoztatotti létszámát, termelési értékét, az egyes bányaüzemek veszélyességét, a halálos balesetek számát és gyakoriságát, valamint kiemelt figyelmet szenteltek a tervezett, illetve a folyamatban lévő beruházásoknak. A tatabányai bányáknál – annak ellenére, hogy a tröszt több százmillió forintnyi beruházást hajtott végre – nem találtak rendellenességet. Az egyik dorogi aknánál azonban állandó vízbetörések nehezítették a termelést, illetve már az akna feladása is felvetődött, és a víztelenítési munkák elhúzódása miatt két ügynöktől jelentést kértek a helyzetről. A dorogi tröszt esetében mindezek ellenére megállapították, hogy a „szabotázselhárítás vonalán olyan jelzésünk vagy ügyünk nincs, ami arra engedne következtetni, hogy a tröszt valamelyik aknaüzeme területén ellenséges tevékenység folyna”. Az oroszlányi bányáknál a beruházásoknál láttak problémákat. Összefoglalóan megállapították, hogy az „operatív elhárítás tekintetében különös figyelmet érdemel a szénbányászat területén folyó beruházási munkálatok ellenőrzése, hálózati, hivatalos és társadalmi kapcsolatok bevonásával. Ugyancsak fontos feladatnak tartjuk a fentiekben említett bányák biztonságának rendszeres ellenőrzését, felülvizsgálását, tekintettel arra, hogy igen gyakori a halálos kimenetelű baleset. A legfontosabb bányaüzemekben fontos feladatnak tartjuk preventív célból a társadalmi kapcsolatok létszámának növelését.”

Kapcsolattartás az elhárítással

Az állambiztonsági szervek munkájuk során – nyílt vagy burkolt formában – az adott vállalat, üzem vezetőjével, párttitkárával, személyzeti osztályvezetőjével és rendészeti vezetőjével is kapcsolatba léptek. (A vállalatoknál, hasonlóan mint a kulturális és közintézményeknél, a köznyelvben BM-összekötőnek nevezett személyek is dolgoztak, akik rendszeresen információt szolgáltattak az állambiztonsági szolgálatnak. Az objektumdossziékban azonban nem leltem nyomát működésüknek.) Az ipari elhárítás általában konkrét esetekben kért tájékoztatást, illetve információt a vállalattól, de ezenkívül is igyekezett folyamatos kapcsolatot tartani a kulcsemberekkel. A vállalat rendészeti vezetője és személyzetise (gyakran maguk is volt BM-esek) mint feletteseiknek jelentettek az elhárítási alosztály tisztjeinek, szükség esetén szóbeli utasításra is gyorsan beszereztek bármilyen szükséges adatot az üzemről vagy annak dolgozóiról. Érdekes dokumentum a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság vezetői és ipari elhárító tisztje, illetve a Salgótarjáni Síküveggyár igazgatója, nagyüzemi párttitkára és személyzetise között lezajlott „ismerkedő” megbeszélésről készült emlékeztető. „A megbeszélés témája az ÁB [állambiztonsági] szervek munkájának ismerete, a munka igénye, támogatása, valamint a kialakított személyes kapcsolat vizsgálata volt” – írta a nyomozó. A síküveggyár vezetői rendszeresebb kapcsolattartást sürgettek az ipari alosztállyal, hogy az „megfelelő realitással” vizsgálhassa a vállalat dolgait. Az igazgató kifejezte azon elvárását is, hogy az üzem állambiztonsági problémáiról „maximális értelemben” tájékoztassák, továbbá „kérte a főkapitány és az osztályvezető elvtársak, valamint az illetékes kapcsolattartó elvtársak maximális bizalmát, [mert] szeretné, ha a terület első számú rendőrének tekintenénk a bizalom szempontjából, és ő ezt a bizalmat igazolná is”. A jó együttműködés valószínűleg mindkét félnek egyaránt hasznára volt: az elhárítás egyszerűbben és még több forrásból jutott információhoz, a vállalat vezetése pedig bennfentesnek érezhette magát, s biztosabbnak a pozícióját.

 

 

Beavatkozás a termelésbe, „hatósági” funkciók

Az 1960-as években az ipari elhárítási részleg a közvetlen, napi termelési kérdésekkel már keveset foglalkozott. Annál nagyobb figyelmet szentelt viszont a tervezés és beruházás szakaszának, ahol a régi reflexekkel és gyanakvással „szaglásztak”. Mivel az állami vállalatokat a gazdasági szabályozókkal és más módokon nem lehetett rászorítani a hatékonyabb gazdálkodásra, a források jobb felhasználására, ezért az államigazgatás az ellenőrzések szigorításával és sűrítésével igyekezett ezen javítani. Így nem csoda, hogy az elhárítás – kvázi általános ellenőrző hatóságként – vállalatoktól, minisztériumoktól, kutató- és fejlesztőintézetektől kért be iratokat, terveket vagy igazoló jelentéseket, továbbá saját szakemberei véleménye alapján „ajánlásokat”, intézkedési javaslatokat fogalmazott meg a különböző főhatóságok számára.

A Komárom Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya például 1959-ben az Oroszlányi Szénbányák Vállalatnál épülő palatörőmű, illetve a tervezett bokodi erőmű beruházásának kérdéseiről a Komárom Megyei Beruházási Banktól szerzett adatokat „hálózati úton”. Az 1958 őszén jóváhagyott beruházás tervezésében az elhárítás szakértői hibákat és következetlenségeket találtak (ami természetesen burkoltan rögtön felvetette, hogy nincs-e szó szándékosságról, azaz szabotázsról), s ezért javasolták a BM központi VI. osztálynak, hogy tisztázza a Nehézipari Minisztériummal a következő problémákat: megfelelő-e az oroszlányi palatörőmű tervezett kapacitása, összhangban van-e a széntermelő aknák kapacitása az épülő erőmű tervezett teljesítményével, tudják-e majd biztosítani erről a szénmezőről az erőmű ellátását.

Egy 1963-as Nógrád megye szénbányászatát elemző jelentés az állambiztonsági szempontból kiemelkedő jelentőségű objektumok közül a Nógrádi Szénbányászati Tröszt Műszaki, Beruházási és Tervezési Osztályait emelte ki. A jelentés rosszhiszeműen szögezte le, hogy „megvizsgálva a tröszt 5-6 évre visszamenő termelő- és beruházó tevékenységét megállapítható, hogy a megkezdett és befejezett beruházások elsősorban a kapacitás megtartására irányultak. [...] Ha a meglevő szellemi kapacitást a tröszt illetékes szervei jobban kihasználták volna, úgy az érintett beruházások terén is nagyobb eredményt lehetett volna elérni.” A tröszt összesen 66 főt foglalkoztató három központi osztályán egy volt vezérkari százados, egy nyilvántartásban szereplő személy és egy kémkedés gyanújával hosszabb ideig megfigyelt osztályvezető okozott fejfájást az elhárítóknak, akik két mérnök ügynök segítségével igyekeztek nyomon követni a „veszélyes” személyeket. A jelentés összegzése szerint azonban a kérdés még így sincs megnyugtatóan megoldva, „mert meglévő hálózataink csak akkor tudják jelenteni az egyes beruházások körüli problémákat, amikor már olyan stádiumban vannak, hogy a felsőbb szervek egyetértenek vele. [...] Ellenben megállapítható, hogy a kártevés, rombolás megelőzésére eddig tett intézkedéseink hatékonyak voltak, mivel elsősorban a vezető, irányító szervek tevékenységének ellenőrzésére irányultak. Feladat, hogy ezen a területen hírszerző lehetőségeinket tovább növeljük.”

Szintén az ipari elhárítás „hatósági” funkciói domborodtak ki a munkafegyelem és munkabiztonság ellenőrzése során. A szénbányászatban, amely valóban a legbalesetveszélyesebb iparágak közé tartozik, tulajdonképpen hasznosnak nevezhető plusz feladatokat is ellátott az elhárítás (hogy milyen módszerekkel, az más kérdés). A bánya olyan veszélyes üzem, ahol egyetlen másodpercnyi figyelmetlenség, hanyagság vagy nem szabályszerű munkavégzés katasztrófát okozhat, ezért a bányaműszaki felügyelőség bányabejárásai mellett az ipari alosztályok is ellenőrizték (valószínűleg hálózati úton) a biztonsági előírások betar(ta)tását és a munkafegyelmet. Egy ilyen ellenőrzést követően például a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője – az ipari alosztály információi alapján – levélben figyelmeztette a Nógrádi Szénbányászati Tröszt főmérnökét a bányákban tapasztalt hiányosságokra: a robbanóanyagok tárolása, kezelése, felhasználása kapcsán; a sújtólégveszélyes bányaüzemek közül többnél laza volt a „metánfegyelem” (azaz nem mérték megfelelő rendszerességgel a levegőben lévő metánkoncentrációt); egyes munkahelyeken rossz volt a szellőztetés (levegőellátás); több üzemképtelen (bányavíz kiemelésére szolgáló) szivattyút találtak; továbbá felrótta, hogy a rendkívüli eseményekről a tröszt csak 2-3 nap késéssel értesíti a rendőrséget. Hasonló problémákra világított rá egy szintén nógrádi ügynökjelentés, amely a Kányási-akna sújtólégfegyelmének – lesújtó – helyzetéről számolt be. A várpalotai bányák objektumdossziéjában pedig megtalálható egy 1964. januári központi, a BM III/III-1-a Alosztálytól származó utasítás, amely a korábbi években megszaporodott és több mint száz halálesetet okozó sújtólégrobbanások miatt a bányabiztonsági intézkedéseknek a Veszprém megyei bányákban történő betartásáról kér jelentést.

 

Munkahelyi balesetek, munkaeszköz-rongálások, sztrájkkísérletek

A továbbiakban néhány olyan egyedi esetet írok le, amikor valamilyen oknál fogva felmerült annak gyanúja, hogy a cselekmény politikai indíttatású vagy (helyi) politikai következményekkel járhat, s emiatt került az ipari elhárítás hatáskörébe az adott ügy. Van közte tragédia és kisszerű ügy egyaránt, ami azonban mindegyikben közös, az az állambiztonsági szervezet változatlan ébersége: minden apró gyanús jelre beindult az egész gépezet, és betegesnek tűnő gyanakvással minden cselekmény mögött politikai indítékot vagy célt látott.

Az államvédelmi szervek – valamilyen szinten – minden jelentősebb munkahelyi balesetnél bekapcsolódtak a nyomozásba. Így történt ez a magyar szénbányászat egyik legsúlyosabb szerencsétlenségénél is, amikor a Tatabányai Szénbányák XII-es aknájában 1950. december 30-án 23 óra 20 perckor egy sújtólégrobbanás 81 halálos és 15 sebesült áldozatot követelt. A XII-es aknában bekövetkezett sújtólég- és sorozatos szénporrobbanás – mint azt az egyik vizsgálati jelentés megállapította – olyan erejű volt, hogy az a majdnem 160 m-es függőakna zárófedelét felnyomta, és az 550 m hosszú lejtakna bejáratánál is érzékelhető volt. A mentőcsapatoknak csak 79 áldozat holttestét sikerült megtalálniuk, és legalább kilenc holttest annyira összeégett, hogy azonosíthatatlan volt. A balesetet az ÁVH által vezetett vizsgálat szerint az okozta, hogy bizonyos munkahelyeken nem szellőztettek megfelelően, a szénport nem kötötték meg, és ráadásul nem sújtólégbiztos robbanóanyaggal robbantottak (omlasztás céljából). Mivel a detonációt elindító robbantómester maga is meghalt, a szerencsétlenségért elsősorban a bánya üzemvezető főmérnökét, másodsorban a főbányamestert, harmadsorban a körletaknászt tartották felelősnek a szellőztetés elégtelensége és a – szabálytalan – robbantás engedélyezése miatt. Ezek alapján az ÁVH (valószínűleg ipari elhárítási) nyomozója B. J. üzemvezető főmérnök, B. J. főbányamester és K. J. bányakörlet-vezető őrizetbe vételére tett javaslatot. Az 1951. január közepén elkészült összegző nyomozati jelentés a felelősnek tartott vezetők esetében már a politikai motívumokat igyekezett kidomborítani: a főmérnököt 1948-ban kártevés gyanújával bocsátották el az Alumíniumérc Bánya és Ipari Rt.-től (állítólag a Szovjetunióba „exportált” – azaz jóvátételi – nyersanyagot „a megrendeltnél rosszabb minőségben szállította”), továbbá cisztercita gimnáziumba járt, és „klerikális beállítottságú”. A főbányamestert még 1943-ban nevezték ki erre a posztra, s a jelentés szerint „mint a Horthy-rendszer híve mindent elkövetett, hogy a háború érdekében az üzem minél többet termeljen, ezért 1944-ben Horthytól katonai bronzkereszt kitüntetést kapott”, továbbá „a háborús években az üzemvezetőség megbízásából figyelte a munkásság hangulatát, és baloldali személyeket súgott be”. A körzetvezető apja pedig állítólag tagja volt a vitézi széknek, és „így ő [is] vitézi várományos volt”. Mivel mindhárman elismerték, hogy súlyosan megszegtek több bányabiztonsági előírást, minden készen állt a tudatos károkozás vádjához.

A baleset súlyát mi sem jelzi jobban, minthogy a felelősök megbüntetéséről nem más döntött, mint maga Rákosi Mátyás. A már egyszer újraírt vádiratot Molnár Erik igazságügy-miniszter terjesztette fel jóváhagyásra az MDP főtitkárához a következő indoklással: „a most javasolt konstrukció mellett a vád a tényállást világosan fedi, s a vádlottak beismerése, a tanúk vallomása és a szakértő vélemény a vád keretében tartott bűnösséget teljes mértékben visszaigazolja [sic!]. A tárgyaláson lefolytatandó bizonyítás egyszerű és világos, a bűnösség megállapítása semmiféle erőltetett (jogi) konstrukciót nem igényel.” Molnár feljegyzésében részletes javaslatot tett a tárgyalás időpontjára, a bíróságra, az ügyész és a bíró személyére, a meghallgatandó tanúkra, a közönségre, s nem utolsósorban magára az ítéletre: „A két első vádlott kapjon 15-15 év börtönbüntetést, a harmadrendű vádlott, akinek felelőssége mint bányász csoportvezető munkás lényegesen kisebb, kapjon 5-6 év büntetést.” Rákosi telefonon hagyta jóvá a tárgyalás menetét és az ítéletet.

Az utasításnak megfelelően a Budapesti Megyei Bíróság 1951. február 12-én B. J. főmérnököt és B. J. főbányamestert 15-15 évi, K. J. körzetvezetőt 6 évi börtönre ítélte emberi életek halálos veszélyeztetése és társadalmi tulajdon megrongálása miatt. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság nemcsak elutasította a fellebbezésüket, hanem cselekményüket részben át is minősítette: mivel nem biztosították a megfelelő szellőztetést, ezért „a bánya üzemben tartásával, a szén kitermelésével kapcsolatos jogszabályok értelmében tett hatósági rendelkezéseken, az Általános Biztonsági Szabályzaton alapuló kötelességüket szándékosan megszegték, és ezzel a népgazdaságnak a tatabányai szénmedencére vonatkozóan előírt részletterv megvalósítását veszélyeztették”. (Kiemelés tőlem – G. P.) Az elítélt bányászati vezetők további sorsáról sajnos nincs más információ, így nem tudni, hogy szabadulásuk után mennyi ideig foglalkozott még velük az elhárítás.

Míg ilyen sok áldozatot követelő tragédia szerencsére ritkán történt, addig kisebb súlyú munkaeszköz-rongálás annál gyakrabban előfordult. Például 1962. december 27-én az Oroszlányi Szénbányák Vállalat üzemrendészete bejelentette, hogy a központi műhelyben szabotázsgyanús cselekmény történt: „2 db javításra váró, jugoszláv gyártmányú, összesen 5-6000 Ft értékű vastámot ismeretlen személyek préssel összenyomtak, és ezáltal a támok használhatatlanná váltak”. 1963. január elején már az állambiztonsági szervek végezték a kihallgatásokat a helyszínen, majd a nyomozást átvevő százados javasolta „az ügyben intézkedési terv készítését, és a hálózati munka beindítását, mert nyílt nyomozati módszerekkel eredmény nem várható”. Az elkészült intézkedési tervben az alosztály tisztázni kívánta a vastámösszenyomás és a présgép meghibásodásának viszonyát, azt, hogy kártevési céllal nyúlt-e valaki a géphez, és a pontos kárértéket. Ennek érdekében 90 embert tartottak szükségesnek ellenőrizni, s egy korábban is foglalkoztatott operatív személy segítségével kideríteni a tettes(ek) kilétét. A titkos nyomozás során ugyan többeket gyanúsítottak, de végül sikertelenül zárták le az ügyet: nem derült ki, hogy valódi rongálási szándék vezette-e az elkövetőt.

Előfordultak azért valódi „szabotázs-cselekmények” is, amikor valaki – jogos vagy jogtalan – elkeseredettségében tényleg kárt akart okozni. Ezek során általában kevéssé iskolázott emberek „luddita” módon akartak bosszút állni a hatalmon, vagy legalábbis az állami tulajdonú termelőeszközön. Ilyen eset volt, amikor 1964. december 30-án az Oroszlányi Szénbányák Vállalat XIX-es aknájában a délutáni műszakban megrongáltak két hevederes szállítószalagot. 1965. január elején az állambiztonsági nyomozók 20-25 bányászt hallgattak ki az ügyben. Végül február elején egyikük, B. F. bevallotta: ő vágta el bosszúból a gumiszalagot, ráadásul többedik alkalommal, mert 1958-ban belépett a téeszbe, de betegeskedő feleségétől 1 hold háztáji földet elvettek. A bányászt előzetes letartóztatásba helyezték, mert cselekményével 100 ezer forint körüli termeléskiesést okozott cselekményével (magának a gumiszalagnak a kijavítása néhány ezer forint lehetett). Az ügy tanulságait pedig ekként foglalta össze a jelentést készítő nyomozó: „Az oroszlányi XIX-es aknán 3 alapnyilvántartásban szereplő személy dolgozik, azon kívül sok olyan személy, aki köztörvényes bűncselekmények miatt el volt ítélve. Ez a tény, valamint hogy B. F. – bár büntetlen előéletű – többször tett rendszerellenes kijelentést, amiért az üzem párttitkára figyelmeztette, de az eset nem jutott a politikai nyomozó szervek tudomására, szükségessé teszi, hogy jó társadalmi kapcsolatokkal rendelkezzünk ebben a bányaüzemben. Ha előbb tudomást szerzünk nevezett izgatásáról, akkor egyrészt figyelemmel tudtuk volna kísérni a magatartását, másrészt a nyomozás során B. F. személyében hamarabb fény derült volna a tettesre.” A bányászt végül bíróság elé állították, az ítéletről azonban már nincs információ az objektumdossziéban.

A vizsgált korszakban kisebb, néhány órás munkabeszüntetés több helyen előfordult, elhúzódó sztrájkra viszont csak 1956 őszén került sor, ami sokkolta a kommunista elitet. Ezért 1956 után már a legkisebb elégedetlenkedő „megmozdulás” esetén nemcsak a felsőbb pártszerveket és a szakszervezeti vezetőket riasztották, hanem a III/III nyomozóit is. Ennek illusztrálására álljon itt egy Fejér, illetve egy Nógrád megyei eset.

1964. december 3-án Kiss Ernő rendőr őrnagy, a Dunaújvárosi Városi és Járási Rendőrkapitányság Bűnügyi Alosztályának vezetője jelentette a politikai osztály helyi kirendeltségvezetőjének, hogy a városi tanácshoz tartozó Vegyesipari Vállalat szandálüzemében – az üzemvezető és a párttitkár bejelentése szerint – december 1-jén és 2-án több műszakban a munkások csak 63–75%-ra teljesítették az éppen akkor felemelt normát. Bár – mint írja – „azt megállapítani nem tudtuk, hogy az új normát nem akarták teljesíteni a dolgozók, vagy pedig olyan szoros volt, hogy nem is tudtak volna többet termelni”, mégis kiszálltak az államvédelmi nyomozók. Az ügyben úgy tűnik, végül mégsem indult vizsgálat.

Ezzel közel egy időben Nógrád megyében ennél komolyabb akciókra került sor. 1964–1965 fordulóján a Nehézipari Minisztérium új bérezési rendszer kikísérletezésére adott utasítást a Nógrádi Szénbányászati Trösztnek. Ennek szellemében a bányában egy-egy termelő-munkahelyre sokkal több dolgozót telepítettek, amivel javult ugyan az összüzemi teljesítmény, viszont jelentősen csökkent a vájárok bére – akár 40-50%-kal is. A tiribesi akna dolgozói emiatt írásbeli panaszt tettek a szakszervezetnél, valamint a Magyar Rádiónál; a kányási akna vezetőjét pedig majdnem megverték a bányászok, amikor rendre akarta utasítani az egyik elégedetlenkedő munkacsapatot. „A fenti jelenségek mellett állambiztonsági szempontból sem lehet elmenni – állapította meg a jelentést készítő nyomozó –, amit bizonyít, hogy az 1964. december 15-i fizetés után T. G., a kányási aknaüzem másik frontjának vezetője, mivel kevesellte a fizetést, a kocsiban hazafelé úgy nyilatkozott: ťha L. [egy másik frontmester] megkezdte, majd én folytatomŤ, ennek hatására a kocsiban utazó lapujtői dolgozók között igen forró és zavaros hangulat keletkezett. [...] A fenti problémák következtében a dolgozók között olyan szállóige van, hogy ťúgy dolgozunk, ahogy fizetnekŤ.” A bányászok ráadásul nemcsak elégedetlenkedtek, hanem amikor kevesellték a fizetésüket, arra a hónapra nem fizettek szakszervezeti tagdíjat, és nem mentek el a pártoktatásra. Sőt 1964 novemberében, amikor egy szakszervezeti gyűlésen az üzemvezetőség az aktuális termelési feladatokról akarta tájékoztatni a dolgozókat, több bányász felszólalt, hogy a szakszervezetnek inkább a dolgozók érdekeinek védelmével, mint a termeléssel kellene foglalkoznia. Rendőrségi retorzió mindenesetre nem követte az eseményeket.

Végül egy már-már tragikomikus nógrádi esetet szeretnék felidézni, amely jelentéktelensége miatt a feledés homályába kellene hogy merüljön, de nagyon is jól jelzi, hogy milyen alacsony volt a rendszer toleranciaszintje. Történt ugyanis, hogy 1965. augusztus 11-én reggel a Salgótarjáni Acélárugyár üzemrendészeti osztályának vezetője bejelentette a rendőrségnek, hogy a vasöntöde és a tmk-műhely közös férfivécéjében „ismeretlen tettes kézírásától származó, kommunistákat gyalázó” feliratot találtak. A „helyszínt” a rendőrség megérkezéséig a rendészet egyik dolgozója „biztosította”. Az ipari alosztály nyomozója a vizsgálati alosztály vezetőjével karöltve szállt ki a helyszín megtekintésére. A jelentés szerint megállapították: „A vasöntöde és tmk közös férfi WC-ben a kovács tanulóműhely felőli bejárattól számított harmadik WC fülke furnér lemezből készített jobboldali alsó betét falára grafit-ceruzával az ismeretlen tettes az alábbi szöveget írta: ťSzaros kommunisták, mocskos piacilegyek [sic!], mindent odaadtok a muszkának, kötelet kaptok rövidesen.Ť A helyszínen talált szöveg elhelyezéséből arra lehet következtetni, hogy a tettes a szöveget a WC-n ülve a padlószinttől kb. 70 cm magasságban, a fülke szélétől (bejárati) 16-17 cm-re, kissé előredőlve, maga felé dőlve készítette. Közben intézkedést tettünk arra, hogy a kommunistákat gyalázó szöveget eredeti formájában a WC oldalfaláról kivágják, amit később magunkkal hoztunk. (A feliraton található kismértékű elmaszatolódás attól származik, hogy a kivágást végző asztalos karja kivágás közben a szövegrészhez ért.)” A nyomozók ezt követően végigkérdezték a dolgozókat, ki látta először a feliratot, s kiderítették, hogy az már reggel 6 órakor is ott volt. Egy állítólag erős hasmenéssel küszködő esztergályostól írásmintát is vettek, mert gyanúsnak találták, hogy még a helyszíni szemle idején is a vécében tartózkodott. A korabeli gyári higiéniás viszonyokat is jellemzi a nyomozók azon megállapítása, miszerint „a WC használatával kapcsolatban megjegyzendő, hogy a tmk, [a] vasöntöde, [a] huzalműi patentírozó, [az] acélöntöde egy része, a fűtőház, [a] hideghengermű dolgozói használják, három műszakban kb. 1800 fő.” A fűtőház egyik nyilvántartott dolgozóját rögtön kérdőre is vonták, aki 6-ig dolgozott éppen. Az sajnos nem derül ki a dossziéból, hogy később sikerült-e megtalálni az 1800 dolgozó között e „súlyos” cselekmény tettesét. A nyomozó hadnagy viszont nem biztos, hogy dicséretet kapott feletteseitől az ügy felfújása miatt.

A külföldiek és a külföldre utazók ellenőrzése

Az állambiztonsági szervezet különös figyelmet szentelt a külföldi vendégeknek, szakembereknek, akiket érkezésüktől elutazásukig minden pillanatban ellenőriztek. Ehhez elég széles kör segítségét kellett hogy igénybe vegyék a nyomozók: a portások, a pincérek, a tolmácsok, az idegenvezetők és a kísérők – akarva-akaratlanul – mind információval szolgáltak. 1963–1964 fordulóján például két német bányászati szakember érkezését várták az Oroszlányi Szénbányák Vállalatnál. Az előzetes jelentés nyugtázta, hogy a németeket M. F. főelőadó, tolmács kíséri majd, aki korábban az ipari alosztály ügynöke volt, tehát mindenképpen első kézből kapnak majd adatokat. 1965 nyarán–őszén két angol bányászati szakember hetekig volt Oroszlányban, hogy az Angliából vásárolt „Dobson” típusú önjáró biztosító berendezés próbaüzemelését és a munkások betanítását felügyelje. Az ipari alosztály nyomozója több beszélgetést folytatott azzal a négy emberrel (a munkásszálló gondnoka, az üzemigazgató, a műszaki fejlesztési osztály vezetője, a tolmács), akik folyamatos kapcsolatban voltak az angolokkal. Beszerezte ezenkívül az angolok személyi adatait, nyilvántartotta budapesti és egyéb vidéki utazásaikat, valamint hogy kikkel beszéltek telefonon stb. Az angolok – otthoni felkészítésüknek vagy itteni barátaik tanácsainak köszönhetően – tartózkodóan viselkedtek. Így már-már csalódottan állapította meg a jelentést író nyomozó, hogy az angolokat „politikai vonatkozásban nyilatkozni, vagy ilyen irányú kérdés felvetését tőlük nem hallották”.

A Nyugatra utazó magyar állampolgárok ehhez hasonló figyelemre számíthattak: az elhárítás tisztjei előzetesen „elbeszélgettek” velük, figyelmeztették őket, vagy éppen „apró szívességeket” kértek tőlük. A várpalotai szénbányák dolgozói közül például 1968-ban 71 ember utazott Nyugatra, közülük nyolcan megbízást is kaptak az ipari alosztálytól, s öten „figyelemre méltó körülményről” is beszámoltak. Mint a jelentés megállapítja: „A kijelölt személyek a megbízatást elfogadták, bár némelyike [sic!] először konkrét hírszerzésre gondolt, majd amikor elmagyaráztuk nekik, hogy valójában vizuális felderítésről van szó, [akkor] nyugodtak meg, és vállalkoztak a megbízatásra. A jövőben nagyobb figyelmet fogunk fordítani a kiutazók megbízatására és beszámoltatására. Ismerve Várpalota katonai vonatkozású fontosságát, ezért 1969-ben minden Nyugatra kimenőt alaposabban fogunk megvizsgálni, és akik eligazítása célszerű, azokat felkészítjük saját védelmükre, valamint felderítő jellegű adatok megfigyelésére, és hazatérve beszámoltatjuk. A többieket pedig csak a visszaérkezésük után fogjuk beszámoltatni, illetve meghallgatni a Nyugaton tapasztaltakról.” A Veszprém megyei alosztály következő évi jelentése a fokozottabb beszámoltatásra már nem tért ki, így nem tudhatjuk, hogy az előző évihez képest többen vagy kevesebben vállalták-e a kiutazók közül az együttműködést.

 

Tanulságok

Végére érve ennek a furcsa tablónak, többféle tanulság szűrhető le. Az ipari elhárító szervek – mint azt a fentiekben láttuk – a saját területükön komplex tevékenységet folytattak: foglalkoztak beruházási és termelési kérdésekkel; munkafegyelmi és munkavédelmi „szuperfelügyeletként” ellenőrzéseket végeztek; megfigyelték, lehallgatták, ellenőrizték a hozzájuk tartozó üzemek dolgozóit; rendkívüli eseményeknél nyomoztak (balesetek, munkabeszüntetések stb.); megfigyelték a területükre érkező külföldieket, és igyekeztek információt gyűjteni a külföldre utazó magyarok segítségével. Mindez tételesen cáfolja Horváth Józsefnek a dolgozat elején idézett állításait: a bányászsztrájkok, a nagyüzemi munkabeszüntetések vagy az „uralkodó” munkásosztály hangulatának változásai és véleménynyilvánítása nagyon is állambiztonsági kérdés volt – egészen 1989 végéig.

Az ipari alosztályok által készített jelentések valóságtartalmában nincs értelme kételkedni, csak nagyon meg kell gondolni, hogy milyen adatot mire használ fel belőle az ember. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az objektumdosszié már a jellegénél fogva sem alkalmas konkrét történetek feltárására. Ezekbe a dossziékba sok minden bekerült, ami az adott vállalattal, üzemmel kapcsolatos volt, de a komoly ügyek önálló dossziévá váltak, és a vizsgálati osztályra kerültek. Emiatt sokszor csak olyan fragmentális történeteket kapunk, mint Örkény egyik egyperces novellája.

Az objektumdossziékban megtalált adatokat adalékként lehet használni vállalattörténeti, helytörténeti, intézménytörténeti tanulmányokhoz, de társadalomtörténeti vizsgálatra már kevésbé alkalmasak. Ugyanakkor ezek az akták valahol mégiscsak a magyar társadalom elmúlt évtizedekbeli mindennapi életének lenyomatát őrzik. Mert azt vajon ki jegyezte fel az állambiztonság besúgóján kívül, hogy a nógrádi bányászok mit beszélgetnek a tévébemutatót követő reggel a Nehéz emberek című filmről? Ez egyfelől gusztustalan kukkolás mások magánéletében, másfelől fantasztikus körutazás egy letűnt korszak embereinek fejében.

Szembetűnő volt, bár ez adódhatott a dossziék említett jellegéből is, hogy nem találkoztam nagyszabású ellenállási akciók nyomával. Azt hiszem, hogy ez valódi bizonyítéka a kádári politika sikerének: 1956–1957 után – valószínűleg egészen 1989-ig – a magyar ipar munkásai és alkalmazottai elfogadták a fennálló helyzetet, igyekeztek kihasználni a meghagyott lehetőségeket; néha-néha morgolódtak egy kicsit, de csinálták a dolgukat, hiszen továbbra is azt látták, hogy aki sokat ugrál, az hamar a nyomozók előtt találhatja magát.

Szerintem a groteszk falfirkálási ügyek ellenére az elhárítás valóban széleskörűen tudta ellenőrizni és sakkban tartani a társadalmat, amelynek egy része különféle okokból, de kész volt együttműködni vele. Az elhárító tisztek, tiszthelyettesek értettek az ellenőrzésük alá tartozó szakterülethez (bányászat, kohászat stb.). Az állambiztonsági munka ugyanúgy professzionalizálódott, ahogyan a gazdasági élet egyes területei. Az elhárító szervek – még ha egy-egy ügyet „túl is reagáltak” – nagyon is jól tudták, hogy mi veszélyes a rendszer fennállására, és mi nem. Ezért, bár e dossziékat tanulmányozva időnként magam is hajlottam erre a következtetésre, mindenkit óvnék a Kádár-rendszer elhárító szerveinek lebecsülésétől. Hiszen mi is csak abban kutathatunk, amit ők kiválogattak és itt hagytak nekünk, és eddig nem sok „pentito” akadt a volt állambiztonsági tisztek közül. Így talán sohasem fogjuk megtudni, hogy a titkosszolgálat milyen mélyen épült be a gazdaság és a társadalom vérkeringésébe. Feltéve, hogy valóban tudni is akarjuk...

Évkönyv VIII. –2000, Budapest, 1956-os Intézet, 58–77.o.

  
Search website
Advanced search
 

Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive, 1074 Budapest, Dohány street 74. Tel: +36 (1) 322-5228