A reform szó már a Kádár-korszakban a Kádár-rendszer egyik „hívószavává” vált, a reform a az 1956 utáni magyar rendszer egyik emblematikus jelensége lett. Legalábbis így tűnik, ha végigtekintünk a Kádár-rendszerről szóló egykorú nyugati beszámolókon, s így tűnik a mai történeti értékelések nagy részének tükrében is. A reform terminológia konkrét formát adott Kádár János és rendszere másságának, amelyről sok szó esett Nyugaton már az ötvenes évtized legvégén, a hatvanas években végig, tehát jóval az 1968-ban bevezetett ún. gazdasági mechanizmusreform előtt. A reformról való beszéd, a Kádár-rendszer reformált rendszerként való emlegetése nem szűnt meg a hetvenes évek második felében sem, amikor az 1968-as változtatások egy tetemes részét visszavonták. Megmaradt a nyolcvanas években is, amikor a - reformált vagy nem reformált - rendszer a nyílt válság mind több tünetét mutatta. Miközben az egyidejű elemzések és az utólagos (történeti) emlékezet majdhogy nem a reformot láttatja a Kádár-rendszer legjellemzőbb és legfontosabb differentia specifica-jának, nem árt rámutatni arra, hogy a rendszer névadója és hivatalos diskurzusa nemigen tette ezt. Az 1968-as változtatások bevezetése előtt volt olyan álláspont, amely még a reform szó használatát is kerülte volna, s a gazdasági reform terminológiát is a gazdaságirányítási rendszer reformja, de még inkább az új gazdaságirányítási rendszer, röviden új mechanizmus kifejezéssel kerülték ki. Maga Kádár, ahogy arra életrajzírói, Huszár Tibor és Roger Gough egyaránt rámutattak, a reform szót alig használta pozitív kontextusban, sokkal inkább ellenkezőleg.

Mivel azonban így vagy úgy, de a reform mindenképpen leválaszthatatlan lett Kádár korszakáról és Kádár rendszeréről, többnyire a teljes időszakra szokták alkalmazni. Néhány vonatkozásban ez nem is helytelen, ám összességében aligha az. Ennek az előadásnak az összefüggésében csak az 1968. január 1-jén bevezetett ún. mechanizmusreformra szűkítem le a fogalmat. A reform időszakának az 1964-től meginduló előkészületeket, a bevezetést és a többé-kevésbé az 1966-67-ben véglegesített intencióknak megfelelő működés időszakát nevezem, 1972-73-ig, vagyis nagyjából egy évtizednyi időtávot. Miután másutt e periódus néhány, döntően politikatörténeti vonásával már foglalkoztam (A „hatvanas évek” Magyarországon. (Politika)történeti közelítések. In Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok. Bp., 1956-os Intézet, 2004. 11-30. p.), most csak három kérdésről szeretnék szólni. Az első a szocialista rendszer reformja magyar változatának történeti-fogalmi meghatározása. A második a magyar reform "eredményessége". A harmadik Kádár János személyes viszonya a reformhoz az 1964-73 közötti periódusban.

1. Hogyan látja tehát a reformot a mai, rendszerváltás utáni történetírás Magyarországon?

a. 1987-88-ban számos visszaemlékezés és tanulmány látott napvilágot a magyar reformról itthon és külföldön. Kornai János nagyszabású elméleti-közgazdaságtani összegzése (Kornai János: A magyar reformfolyamat: víziók, remények és a valóság 1-2. rész. Gazdaság, 1987. 2. sz. 5–46. p., 3. sz. 5–40. p.), Berend T. Iván gazdaságtörténeti monográfiája (Berend T. Iván: A magyar gazdasági reform útja. Budapest, 1988, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) és Ferber Katalin-Rejtő Gábor interjúkötete (Ferber Katalin - Rejtő Gábor: Reform(év)fordulón. Budapest, 1988, Közgazdasági és Jogi Kiadó) fémjelezte az akkori diskurzusban  elérhető eredményeket és még mindig fenálló határokat. Kornai a nemzetközi tudományosság álláspontját jelenítette meg, Berend a késő-kádárkori kanonikus történetképet, Ferber és Rejtő a már lassan elmondhatóvá váló (de még távolról sem teljes, kritikus és önkritikus) belső történetet. Akkor senki sem gondolta volna, hogy ez lesz - legalábbis idáig - a csúcspont. Igazán csak a Kornai-kezdte út folytatódott (pontosabban ő maga folytatta nagy összefoglalójában, lásd Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest, 1993, HVG Rt., illetve rendhagyó önéletrajzában, Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Budapest, 2005, Osiris). Új, történeti monográfia nem született a gazdasági reformról. A reform kétségtelen főszereplőjének, Nyers Rezsőnek a kései megszólalása (Huszár Tibor: Beszélgetések Nyers Rezsővel. Budapest, Kossuth, 2004) érdemben semmit sem tett hozzá az 1988-as történethez. Úgy tűnik, hogy a magyar reformból nem vált nagy történettudományi téma. A reform persze így is beépült a 2. világháború utáni időszakot tárgyaló nagy történetekbe – de a mérvadó művekben (közülük Romsics Ignác összefoglalója a legelterjedtebb és leghatásosabb) csak a magyarországi posztsztálini rendszer egyik fontos sajátosságaként.

b. Miközben úgy tűnik, hogy a magyar reform nemigen tárgya intenzív történeti stúdiumoknak, az elméleti érdeklődés iránta nem csökkent. Többen is próbálkoztak azzal, hogy a reformot elhelyezzék a szovjet típusú rendszer történetében. A rendszerváltással egyidőben született Kornai János már említett nagy elméleti összefoglalója (Kornai következetesen szocialista rendszerről beszél, s mivel úgy véli, hogy az ismeretes ázsiai és latin-amerikai példák is ide tartoznak, nem beszél lezárt történetről). Kornai kiindulópontja az ún. klasszikus rendszer, ami nála lényegében a sztálini rendszerrel azonos, kb. 1929-től 1953-ig. E rendszer kauzalitását modellező ábrája:

(Forrás: Kornai, A szocialista rendszer...)

szerint osztályozta a klasszikus rendszertől való elmozdulás változatait.
Kornai elméleti leírása szerint a klasszikus rendszer megváltoztatásának indítékai a következő négy csoportba oszthatók:
- a gazdasági nehézségek feltornyosulása (amelyek veszélyeztetik például a katonai erőt);
- a lakosság elégedetlensége (elsősorban a hiány, az alacsony életszínvonal, a bürokrácia stb. miatt);
- a hatalmon lévők elbizonytalanodása (a társadalommal való szembenállás miatti rossz közérzet, a Nyugat nyomasztó fölénye, a repressziós fenyegetettség stb. miatt);
- külső példa.
Az elmozdulás típusait a klasszikus rendszerhez képest bekövetkező változás mélysége illetve radikalizmusa alapján lehet elkülöníteni. Minél közelebb áll a változás a kauzális lánc elejéhez - vagyis a politikai rendszer megváltoztatásáig - annál mélyebb. Minél mélyebb egy-egy változás egy-egy blokkon belül, a változtatás annál radikálisabb. Reformnak nevezhető az a változás, amely tartósan és lényegbevágóan módosít az 1-3. blokkok közül legalább egyikben legalább egy alapvonást, anélkül, hogy a rendszer kilépne a szocialista rendszercsalád keretei közül. Vagyis a reform mély, közepesen radikális változás - de nem rendszerváltozás. Ez utóbbit Kornai forradalomnak nevezi. Ebben az esetben a kauzális lánc első, legmélyebb struktúrájában bekövetkezik a legradikálisabb fordulat: a kommunista párt elveszíti a hatalom monopóliumát, s a kommunista ideológia legjobb esetben egy lesz más, versengő ideológiák sorában.
Kornai modelljében részletesen elemzi a változás különféle tendenciáit is. Ilyenek például a szabályozás „tökéletesítése” (átszervezés, vállalatösszevonás, tervezés tökéletesítése), a politikai liberalizálás (represszió enyhülése, ideológia rugalmas revíziója, plurális csírák, korlátozott, de bővülő nyilvánosság, nyugati nyitás), a magánszektor részleges rehabilitációja, az önigazgatás, a piaci koordináció bővülő szerepe (ezt nevezi piaci szocializmusnak), az árreformok, a makrofeszültségek kezelésére irányuló eljárások.
A magyar reform a 3. és 4. blokkban hajtott végre mélyreható változásokat. Teljesen érintetlen maradt az 1. blokk (a politikai-igazgatési reformokként értelmezhető ún. Hegedüs-bizottság javaslataiból semmi sem valósult meg) és lényegében semmi sem változott a tulajdoni pozíciókban.

Az új gazdasági mechanizmus azért nevezhető reformnak, mivel a bürokratikus koordinációt egy sor vonatkozásban (termelői oldalról a felülről diktált vállalati tervutasítások megszüntetése, fogyasztói oldalról a részleges árreform említhető) piaci koordináció váltotta. Az 1968-as reform még éppen reform - azon belül pedig sem különösebben mélyebbnek, sem különösebben radikálisnak nem mondható. A klasszikus rendszertől való elmozdulás ún. piaci szocializmus típusú kísérletének tekinthető.

c. Említésre érdemes Pető Iván tipológiája, amelyet egy esszében fejtett ki (lásd Pető Iván: Változások a változatlanságért. A gazdasági rendszer átalakulása a Kádár-korszakban. In Rácz Árpád (szerk.): Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Budapest, 2001, Rubicon - Aquila). Pető a változások indítékait csak két csoportba osztotta (külső politikai kényszerek illetve belső gazdasági nehézségek). A változások jellegét illetően elkülönítette a krízisjelenségekre való egyszerű gazdaságpolitikai reakciót (ami egyszerűen korrekciós jellegű) illetve az intézményrendszerben végrehajtott változtatásokat. Ez utóbbin belül a legegyszerűbb és legfelületesebb az átszervezés, ennél egy fokkal mélyebb a  szabályozók változtatása, ennél is radikálisabb a tulajdonviszonyok megváltoztatása, s végül a valamennyi eddigi változtatás elemeit integráló reform következik. Pető az 1968-as változásokat reformként írta le, de maga is rámutatott arra, hogy a tulajdonviszonyok terén a hatvanas években Magyarországon nem sok változás történt. Ahogyan tehát Kornai, Pető is a magyar reform viszonylagosságát hangsúlyozta.

d. Az átfogó elméleti modellek érthetően nem foglalkoznak a szovjet típusú rendszer reformjának magyar sajátosságaival. Bár a szocialista kori magyar fejlődés specifikuma láthatólag leértékelődött 1989 óta (hogy a történetírás nem foglalkozik vele, az mindenesetre közvetve erre utal), nem fölösleges számbavenni ezeket a sajátságokat. Számomra ilyennek tűnik először is a hosszú  reformperiódus, a fokozatos változtatás, a nyitott reformidőszakok hosszabb időtartama. Másodszor, magyar sajátosság a többszöri reform, a reformmal való többszöri kísérletezés. 1953–54, 1964–68 (majd 1968–72-ben a megkezdett reform továbbfejlesztése), 1979-83, végül 1987-88 mind sajátos karakterű reformperiódusok - sőt az 1956-os forradalom utáni represszió mélypontján, 1957-ben is folyt egyfajta reformtervezgetés. Magyar specifikum a forradalom utáni, azt elkerülni kívánó reform. Az 1968-hoz vezető felismerések mögött mindvégig ott volt 1956 tapasztalata – beleértve az 1953-54-es Nagy Imre-féle próbálkozások kudarcát is, amely egyik oka volt a forradalomnak. Végül hazai sajátosság a magyar reformtábor. Talán Magyarországon volt (lehetett) a legtöbb reformer (az 1968-as reform előkészítésében a pártapparátus mellett több száz szakember vett részt, és a változtatások társadalmi támogatottsága is érzékelhetővé válhatott). A reformer attitűd megjelent a rendszer elitjének minden pontján, egészen a legfelsőbb pártvezetésig. Fontos következményként a magyar reformerek bizonyos fokú nyilvánossághoz jutottak. Ugyanakkor ez a viszonylag széles reformtábor amorf, szervezetlen, s ezért rendkívül bizonytalan maradt. Jó része képes volt az igényelt segítséget megadni a politikai vezetésnek akkor is, amikor az a reformok visszaszorítása mellett döntött.

2. a. Ami a magyar reform „kemény” eredményeit illeti, azokat mai szemmel Angus Maddison hosszú időtartamra kidolgozott GDP-számításai alapján vehetjük szemügyre. Maddison táblázatai (bármennyire is vitathatók, mint minden hasonló becslés, amely ráadásul hosszú, több évszázados folyamatokat vizsgál) összehasonlításhoz is alapot szolgálnak. Az egyik lehetséges állítás szerint a magyar reform eredményes volt, és ennek köszönhető Magyarország állítólag gyorsabb fejlődése. Mit mutatnak Maddison adatai (http://www.ggdc.net/maddison/)?

A leghosszabb időtávban (1950–1990 között, a szovjet típusú gazdasági rendszer teljes periódusa alatt) az egy főre eső GDP Magyarországon 2,6-szorosára nőtt, Csehszlovákiában 2,4-szeresére, Lengyelországban 2,1-szeresére, Romániában csaknem 3-szorosára, a Szovjetunióban 2,4-szeresére. Vagyis a magyar növekedés kicsit gyorsabb volt az átlagosnál, de nem kiugróan – jelentős növekedést olyan országok is produkáltak, amelyekben – legalábbis a közfelfogás szerint – alig mozdultak el a klasszikus rendszertől. Erre mutatnak a szorosabban vett reformperiódus adatai is. Ha az egy főre eső GDP-t 1968-ban 100-nak vesszük, a tíz éves növekedés adatai 1968–79 között a következők (a szám után a zárójelben a növekedés ugyanezen bázison 1968-73 között, vagyis a magyar reform zavartalan periódusában):
Magyaro. 27% (1968-73:  13,4 %)
Csehszl. 25 %  (  13,1 %)
Lengyelo. 37 % (  23 %)
A kép hasonló - a magyar növekedés éppen ebben az időszakban még kevésbé volt kiugró, mint hosszabb időtávban.

b. A reformmal kapcsolatos másik elterjedt vélemény szerint az egyfajta „versenyelőnyt” jelentett Magyarországnak a rendszerváltás után. Eszerint Magyarország azért lehetett a piacgazdasági átalakulás „mintaállama” 1990 után, mert a magyar reform a többi országhoz képest kedvezőbb előfeltételeket teremt a piacgazdasági átmenethez. Kornai János A gondolat erejével... című, már említett könyvében a „reformiskola” kifejezést használja ezzel kapcsolatban.
Kornai nem utal konkrét számításokra, csak bizonyos jelenségeket sorol fel akkor, amikor cáfolja ezt a megállapítást. Maddison adatai ugyanezt támasztják alá. 1990-2003 között az egy főre eső GDP Magyarországon 23 %-kal, Csehszlovákiában (Csehországban és Szlovákiában) 14 %-kal, Lengyelországban 50 %-kal, Romániában 0 %-kal nőtt. A rendszerváltások utáni gazdasági pályák tehát nem állnak feltétlen összefüggésben azzal, hogy korábbi „reformországról” van-e szó. Sokkal fontosabb, hogy milyen gazdasági, privatizációs, tőkeimport stb. politikát érvényesítettek 1990 után az egyes kormányzatok.

c. Az effajta számítások persze nem újak (az előadás óta nagyon hasonló következtetésre jutott például Romsics Ignác, Gazdasági reformok a Kádár-korban, Élet és Irodalom, 2007. jún. 22.). Maradna a reform eredményességének utolsó érve, amely szerint Magyarországon a reform következtében a társadalmi közérzet összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint másutt. A közérzet meglehetősen nehezen mérhető, pozitív leírása szinte lehetetlen, inkább csak normatív keretekben lehetséges. Ezt tehát mellőzném. Az bizonyosnak látszik, hogy éppen ennek a közérzetnek az emléke az egyik tényező, ami a Kádár-korszakot máig „nosztalgiaképessé” teszi. Könnyen belátható ugyanakkor, hogy a gazdasági reform közvetlen materiális eredményei csupán egy csoportot képeznek a közérzetet formáló tényezők sorában. Bizonyára ide tartozik maga a reform jelensége, az ezzel kapcsolatos relatív nyitottság, a nyilvánosság szerényen bővülő terrénumai, a politikai részvétel és véleménynyilvánítás lehetőségei. Mindez elsősorban a szakszerűsödő, de az uralkodó ideológiától nem eloldozódott értelmiségre vonatkozott csak - a mai reformnosztalgia is jobbára az értelmiségi diskurzusban létezik. A magyar reformdiskurzus alapot adott pozitív különbözőségünk tudatához, más szovjet rendszerű országokhoz képest. Ezt a reformnosztalgia máig táplálja. Amint megpróbáltam rámutatni, a pozitív leírás erősen megkérdőjelezi ezt az érzületet. E rész végén még egy következményére kívánom felhívni a figyelmet. Más országokban a szovjet típusú rendszer gazdasági-politikai csődje 1989 után traumatikus élmény volt, elég világosan levezethető a korábbi időszak történéseiből. Magyarország esetében viszont a reformok táplálta különbözőség érzülete, a válságról folytatható félig-nyílt vita „eltolta” a traumát. A posztsztálini, paternalista diktatúra e hagyatéka szinte teljes egészében a rendszerváltás utáni piacgazdaságot és demokráciát terhelte.

Nosztalgia természetesen a szélesebb társadalmi csoportok és rétegek körében is él a kádári korszak iránt. Ez a nosztalgia azonban nem annyira a reformról szól, hanem a paternalista gondoskodás sajátlagosan szovjet típusú, de nem specifikusan kádári jellegzetességeire összpontosul: a teljes foglalkoztatottságra, az ingyenes vagy jelképes árú állami szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra, valamint a paternalizmus szociálpszichológiai rendszerére: értékekre, magatartás- és viselkedésmintákra, szerepekre, stratégiákra stb. Ami ezek alapját illeti, az nem annyira a specifikusan magyar reform, mint inkább az egész szovjet rendszer Sztálin utáni paradigmaváltása. A nemzeti össztermékből fogyasztásra fordított hányad 1953 és 1961 között minden szovjet rendszerű országban megnövekedett a felhalmozás 1949–53(61) közötti szélsőségesen magas hányadához képest. Magyarországon erre az első kísérletet Nagy Imre új szakasza tette, de az 1953 előtti arányokhoz sem az 1955-56-os visszarendeződés, sem az 1957-ben berendezkedő első kádári gazdaságpolitika nem tért vissza. A magyar változat sajátossága, úgy tűnik, inkább az ehhez való szinte görcsös ragaszkodás (szemben a reformbizonytalankodással), vagy a fogyasztási prioritásokat ki szolgáló-kiegészítő merész nemzetközi hitelpolitika (súlyos következményekkel, amelyek ugyancsak jelentős részben a magyar demokráciát terhelték).

3. Ami Kádár Jánosnak a reformfolyamatban játszott személyes szerepét illeti, az újabb feldolgozások tükrében elfogadhatónak tűnik Nyers Rezső 1988-as megállapítása. Szerinte Kádár szerepe az előkészítésben minimális, a döntésben viszont kardinális volt. Huszár Tibor (Kádár János politikai életrajza 2. köt. 1956-1989. Budapest, 2003, Szabad Tér Kiadó) és Roger Gough (Kádár János, a jó elvtárs? JLX Kiadó, Budapest, 2006) könyvei, Kádár saját megnyilatkozásai némi képet adnak arról, hogy ezt a szerepet mi magyarázza, mi motiválta? Miért vállalta Kádár a hatvanas évek derekán a reformdöntést, ha egyszer semmiféle elkötelezettséget nem mutatott a reform iránt, és semmi nyoma annak, hogy a reform valaminő átfogó vízió része lett volna gondolkodásában?

a. A magyarázó tényezők sorában elsődlegesnek látom Kádár ötvenhat-élményét és ötvenhét tapasztalatát. Az első arra vonatkozott. hogy a társadalmi és politikai konfliktusok okvetlenül robbanáshoz, kiszámíthatatlan helyzethez vezetnek. Saját sorsa és hatalmi pozíciója e mérlegelésben teljes mértékben összefonódott az ország sorsának, rendeltetésének kádári felfogásával – ez utóbbit a szovjet típusú, de helyi sajátosságokat is tartalmazó szocializmussal azonosította. A konfliktusok, sőt az ilyenek irányába nyitott helyzetek tehát mindenáron elkerülendők. Az ötvenhét-tapasztalat arra mutatott, hogy az életszínvonalpolitikai intézkedéscsomagok a leghatékonyabb gyógyszerek, egyszersmind preventív eszközök (afféle gazdasági vitamininjekciók) az első imperatívusz szolgálatában. Utóbbi tehát a korai konszolidáció receptjét emelte általános érvényre.

b. Kádár döntésében tagadhatatlan szerepet játszott hruscsovista alapbeállítottsága. Hruscsov elképzelése szerint a kommunista projekt felsőbb rendű a kapitalizmusnál, nemcsak versenyképes , hanem le is tudja győzni. Ám ezt nem katonai erővel, vagy a felsőbbrendű világmagyarázat megvilágító erejével teszi. Többet tud adni az embereknek, képes arra, hogy túlhaladja mondjuk az Amerikai Egyesült Államok életszínvonalát. A DIP (dognaty i peregnaty) kora hatvanas évekbeli víziójának nem volt határa (legfeljebb a csillagos ég, de még az sem igazán - gondoljunk az űrprogramokra...). Kádár hruscsovista víziójának alapszerkezete ugyanez volt - de az övének nagyon is volt határa, igen közel a földhöz. 1958-ban egy KB-ülésen még azt is visszautasította, amikor Antos István Ausztria "utolérését" tűzte volna célul. Kádár válasza a következő volt: „[Érjük utol] magunkat!” Ez volt Kádár víziója, sajátos DIP-je: utolérni és túlszárnyalni azt az életszínvonalat, amelyet a nagyipari munkásság és a szegény- és középparasztság az 1945 előtti rendszerben élvezett. Mielőtt ezt elhamarkodottan minimalistának neveznénk, nem árt arra gondolni, hogy a magyar sztálinizmus elérte azt 1951–53-ban, hogy még ez is távoli álomnak tűnjön.

c. A kádári reformdöntésnek kedvezett politikai felettes énjének (vagyis a szovjet pártvezetésnek) sajátos viselkedése hatvanas évek közepén. Hajdu Tibor állapította meg nemrégen egy tanulmányában (Hajdu Tibor: A diplomások létszámnövekedésének társadalmi hatásai a 20. század ötvenes-hatvanas éveiben. Történelmi Szemle, 49. évf. 2007. 1. sz. p. 63-89.), hogy a Brezsnyev-időszakban az új szovjet vezetés nem állított új kommunizmuskoncepciót a hruscsovi helyébe. Kádár szerény elképzelései, óvatos kísérletei útjába nem állt újabb, esetleg a korábbinál is offenzívebb célképzet Moszkvában.

d. Kádár ezzel kapcsolatos gondolkodásmódját útkarbantartó-attitűdnek nevezném - szemben az olyan útkereső politikusokkal, mint amilyen bizonyos vonatkozásokban Nagy Imre volt. Az útkereső sem szakít a szovjet típusú kommunizmus projektjével, de teljességgel eredeti (vagy annak vélt) utakra is hajlandó eltérni, ha más meggyőződései erre indítják. (Nagy vagy Dubcek esetében ilyen meggyőződés volt az erőszakmentesség, a humanista társadalomátalakítás lehetőségébe vetett hit.) Az útkarbantartó viszont az utat adottnak tekinti. Ám az út minősége igen fontos számára, egészen a karbantartó beavatkozásig. „Körülraktuk mi ezt a reformot mindazon biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk és amelyek lehetségesek, addig a határig, ameddig ez azért mégis ténylegesen reform” – mondotta Kádár 1967. június 2-án az MSZMP KB ülésén. Alapvetően egy út van – de egy-egy éles kanyar ívét, ha szükséges, korrigálni lehet, ha a terepviszonyok megengedik, akár ki is lehet egyenesíteni azt.

Radikálisan eltérni persze nem lehetséges, hiszen erre "kötelezve vagyunk"... Ahogyan arra is, hogy visszatérjünk a fő vonalra, ha kell. "Enélkül sem pusztultunk volna el és vannak olyan országok, amelyek élni tudnak más irányítási rendszerrel" - jegyezte meg Kádár 1972. november 15-én ugyanebben a körben, és mint fentebb látható volt, sok tekintetben helytállóan. Kádár viszonyát a reformhoz mindvégig a relativálás jellemezte, és még ezen belül is nagy hangsúlyt fektetett a kontinuitásra. "A reform nem új találmány és nem is valami csodaszer" – summázta a reformhoz való viszonyát 1989-ben, Kanyó Andrásnak adott interjújában (Kádár János – végakarat. Az interjút kész. és vál. Kanyó András, szerk. Veres Mária. Budapest, Hírlapkiadó, [1989]). Attól tartok, e meglehetősen lapos bölcsességen túl Kádárnak tényleg nem volt mondanivalója arról, amit sokan élete fő művének tartottak itthon és külföldön.

Kádár nem reformer, hanem pragmatikus (kommunista) politikus volt. Ez a pragmatizmus nem lebecsülendő tulajdonság a doktrinerekkel összehasonlítva. De még az olyan útkeresőktől is előnyösen külünbözteti meg, mint a nemzeti-kommunista Ceausescu vagy a késő-hruscsovista légvárakat építő Gierek. A pragmatista kommunista vezető olyan, mint a kaméleon: ha kell, reformer terepszínt ölt, ha kell, konzervatív színekben pompázik. Valódi színe – ha van – ez utóbbihoz áll közel. Ez a gondolkodás eléggé szilárd együttest alkotott, amelyhez Kádár élete végéig makacsul ragaszkodott. Időnként - a hatvanas évek reformja ilyen időszak volt – a preferenciák összessége dinamikus lépésekre ösztönözte. A valóságban azután ezek a lépések inkább óvatosra sikeredtek. A valódi, megkérdőjelezhetetlen dinamikát azonban a politikai felettes én szabályozta. Szűkebb periódusunk, a reform időszaka ettől tűnik máig kétarcúnak: a mechanizmusreform éppúgy fémjelzi, mint Magyarország részvétele Csehszlovákia megszállásában.

A XX. Század Intézet Mit kezdjünk vele, Kádár János (1912-1989) című konferenciáján 2007. június 15-én elhangzott előadás szerkesztett változata (A „rendezvények” menüpont „Mit kezdjünk vele?” alcíménél található)