___Ha valami tabu, ...___Vissza
Kőrösi Zsuzsanna–Molnár Adrienn
„Ha valami tabu, akkor azt az emberek lassan eltemetik...”
A megtorlás következményei az ötvenhatosok második nemzedékének életében
1994 végén az 1956-os Intézet Oral History Archívumában új, négyéves kutatást indítottunk Az ötvenhatosok második nemzedéke címmel. Célunk az 1956-os magyar forradalom leverése után kivégzettek, illetve börtönbüntetésre ítéltek gyermekei sorsának, és ezen keresztül a Kádár-rendszer működési mechanizmusának valamint mentalitástörténetének vizsgálata. Az Archívum gyűjteményében már mintegy ötszáz életútinterjú található a forradalom szereplőivel, szemtanúival, és így számos információval rendelkezünk többek között arról is, hogy a visszaemlékező, annak családja, gyermekei hogyan élték meg a megtorlást, milyen egyéni és családi stratégiák alakultak ki egy külső erők által létrehozott és a társadalom jelentős része által elfogadott helyzet kezelésére. Természetesen mindezeket elsősorban a forradalom résztvevőinek szemszögéből ismerhettük meg, és mindeddig keveset tudtunk arról, mit jelentett az elmúlt közel negyven évben „ellenforradalmár” gyermekének lenni, az ötvenhatosok második generációjához tartozni.
Kutatásunk nem reprezentatív mintára épül, interjúalanyainkat – a szülők társadalmi összetételét szem előtt tartva – egyedi megfontolások alapján választottuk ki. Összesen hatvan életútinterjú elkészítését tervezzük, ez idáig húsz interjú készült kivégzett, kilenc börtönbüntetésre ítélt gyermekével. (Az elkészült huszonkilenc interjú esetében a családok lakóhelye és a szülők foglalkozása szerinti összetétel a következő: Budapesten éltek tizenhárman, városokban kilencen, községekben heten. Az apák közül tizen szellemi, tizennégyen ipari munkás, öten mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak, az anyák közül tizen szellemi, tizenhárman munkás, négyen mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak, ketten pedig háztartásbeliek voltak. Az elítélt apák közül nyolcan fegyveres felkelők, tizennégyen forradalmi szervezetek, illetve munkástanácsok vezetői voltak, négyen a politikai ellenállásban vettek részt, és három apát gyilkosság megalapozatlan vádjával ítéltek el. A gyermekek közül tizenketten 3 évesek, illetve annál fiatalabbak, öten 4-6 évesek, heten 7-9 évesek, öten pedig 10-13 évesek voltak.) A kiválasztásnál figyeltünk arra is, hogy az apák forradalom alatti tevékenysége és a gyermek életkora szerinti különbség is tükröződjék. Megkerestük tehát a fegyveres harcosoknak, a különböző forradalmi szervezetek, a politikai ellenállás tagjainak, illetve a forradalmi megmozdulások résztvevőinek fiatalabb és idősebb gyermekeit egyaránt. Fontosnak tartottuk, hogy megismerjük a térben és társadalmi réteghelyzetben eltérő családi háttérrel rendelkezők életútját, és ezek alapján a tendenciák, a hasonlóságok és az eltérések leírhatóak, elemezhetőek legyenek.
A forradalom leverését a magyar történelemben minden eddigit felülmúló méretű megtorlás követte. Koncepciós ítélettel kétszázhuszonkilenc embert végeztek ki forradalmi, vagyis közvetlen ’56-os cselekményekért. Körülbelül huszonkétezer a jogerősen elítéltek, tizenháromezer az internáltak száma, a fegyelmi elbocsátás és rendőri felügyelet alá helyezés további tízezrekre terjedt ki. A megtorlásnak, melynek a bosszúálláson túl egyik célja a társadalom megfélemlítése volt, az elítéltek családtagjai is áldozatul estek. A házastársakat többnyire elbocsátották a munkahelyükről, romlott a család egzisztenciális helyzete, a gyermekeknek megbélyegzetten kellett felnőniük, és egész életpályájukat meghatározta, hogy apjukat a hatalom ellenségnek tekintette.
A Kádár-rendszer legitimitása érdekében meghamisították a tényeket, átírták az eseményeket, átértelmezték az összefüggéseket. A forradalmat ellenforradalomnak, az abban résztvevőket a nép ellenségeinek, gyilkosoknak, bűnösöknek kiáltották ki. A közvetlen megtorlást követően a konszolidációval párhuzamosan megpróbálták a feledés homályába száműzni az 1956 őszén történteket, illetve a forradalom leverését és a megtorlást. A privát történelem tehát hivatalos szinten érvényét veszítette. A hatalom az emlékezést is igyekezett manipulálni, átalakítani, célja az volt, hogy a társadalom tagjai megtanuljanak úgy emlékezni, ahogy azt tőlük elvárja. Mérei Ferenc szállóigévé vált szellemes szófordulatával „össznemzeti elfojtás” követte az 1956-os forradalom eltiprását. Az emberek többsége rövid idő alatt „elfelejtette”, kitörölte emlékezetéből akkori élményeit, érzéseit, véleményét; hallgatott és elhallgatott, elfogadta – legalábbis látszólag – a hivatalos ideológia, illetve propaganda értékelését. Nemcsak hivatalos szinten, hanem magán szinten is, a legtöbb családban – szinte egészen 1989-ig – tabu volt 1956 és az azt követő megtorlás. (Ehhez az is hozzájárult, hogy a hatalom a hallgatásért cserébe engedményeket adott. Megszűnt a Rákosi-rendszer nyílt terrorja, emelkedett az életszínvonal, az emberek többségének nőtt a szabadságérzete.) Természetesen, ezek a módszerek sem voltak „mindenhatóak”. Léteznek ugyanis a személyes emlékezetnek olyan fragmentumai, amelyekben nem érhető el a „kívánt” eredmény, az intézményesített világ nem képes mindent kiiktatni belőle. És persze nem szabad elfeledkezni azokról sem, akik tudatosan ellenálltak a hatalom nyomásának, és mindvégig kitartottak a forradalom eszméi mellett.
Írásunkban kutatásunk eddigi eredményeire támaszkodva egyrészt arra a kérdésre próbálunk választ adni, miként szocializálta a család a gyermeket annak a különös élethelyzetnek a megoldására, amelyben a magántörténelem, a személyes tapasztalatok sok esetben ellentmondtak, konfrontálódtak a hivatalos történelemmel. Milyen hatással volt az elítéltek gyermekeire a hatalom emlékezetátalakító szándéka, és ennek eredményeként hogyan értékelték, értékelik apjuk tettét. Milyen kommunikációs stratégiát alakítottak ki a családon belül, valamint kifelé, a társadalom tagjaival, illetve intézményeivel szemben. Bemutatjuk, milyen pozitív és negatív visszajelzéseket (szolidaritás, diszkrimináció) kaptak a társadalom tagjaitól arra nézve, hogy ők egy olyan csoport tagjai, akiket a hivatalos értékelés megbélyegzett. A megtorlás áldozataival szemben tanúsított elutasító, illetve támogató magatartás egyben – hacsak közvetve is – a társadalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalását is jelzi. Írásunk elsősorban az interjúalanyok gyermekkorával foglalkozik, a felnőtt életüket, a forradalomról alkotott képüket csak érintjük.
Interjúalanyaink gyermekként élték meg a forradalom eseményeit. Emlékeik elsősorban attól függnek, hogy 1956-ban hány évesek voltak, hol éltek, milyen eseményeknek voltak szemtanúi, mit csinált az apa, illetve hogy a szülők hogyan interpretálták, magyarázták meg a gyermeknek az eseményeket.
Tizenkét interjúalanyunk 1956-ban olyan fiatal volt, hogy ők nem emlékezhetnek az eseményekre: „Az idő nagy úr, és én még akkor olyan picike voltam.” Akiknek vannak emlékeik a forradalomról, azok sem tudták értelmezni a rendkívüli helyzetet, többnyire a mindennapoktól eltérő eseményeket, a harcokat, a lövöldözéseket, a szülők izgatottságát idézték fel. Emlékeik mozaikokból állnak, az események összemosódnak.
„Emlékszem, észrevettem, azért az izgalmas volt, arra egy gyerek is odafigyelt. Mi a Fő utcában laktunk, a tanácsházával szemben, az egy eklektikus tornyos épület, elég jellegzetes. És emlékszem, hogy ott leverték a vörös csillagot. És emlékszem a tankokra is, amikor az oroszok vagy kivonultak, vagy visszajöttek. Akkor el kellett sötétíteni. A fürdőszobában üldögéltünk a nagymamával egy gyertyával. Erre emlékszem, mint kép megmaradt.”
„Mikor jöttünk a mamához, emlékszem, a sötétben süvítettek ilyen világítós golyók, nagyon féltem. És akkor mindig a pincében aludtunk.”
„Teljesen váratlanul egyszer csak sorbanállás lett, mert azelőtt soha nem volt ott sorbanállás, de ugye ilyenkor, ha kinyitott egy kicsit a bolt, akkor az egész környékről mindenki odatódult. És ott álltunk sorban, amikor egyszer csak valami iszonyatos robaj volt. Mindenki elkezdett sikoltozni, és a felnőttek elfutottak szanaszét, és mi gyerekek pedig azonnal ki az utcára, hogy mi van. És tankok jöttek lefele a Németvölgyi úton. Ezek nyilván orosz tankok voltak, hát más tankok nem lehettek. De mi nem féltünk, nekünk fogalmunk nem volt, és kirohantunk a járda szélére, és boldogan néztük. Boldogan? Lehet, hogy félve, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy odarohantunk és néztük, hogy ezek ott dübörögnek lefelé.”
„Arra nagyon emlékszem, hogy ott sírtunk-ríttunk, a gyerekek meg az anyám... Hogy az apám ne menjen a tömegbe, ne hagyjon ott bennünket, ne csinálja.”
A tizenévesek közül néhányan nemcsak szemtanúi, hanem részesei is voltak egy-egy eseménynek.
„Emlékszem rá, hogy ott Ököritófülpösön mi is felvonultunk. Volt ott vagy tán kétszáz gyerek vegyesen, fiúk-lányok, tizennégyéves korig, tehát akik általános iskolások voltak. Olyan gyerekek voltak ott, akiknek a szülei nem éltek, vagy állami gondozásba adták őket. És mi is felvonultunk, és előttünk a tanárnők mentek, illetve a gondozónők. És azok különböző jelszavakat kiabáltak, mi meg utánuk kórusban. És ahogy mentünk, végig virágot szórtak elénk az ottani emberek. Ez úgy megmaradt bennem.”
„A rendőrök ott voltak bent a rendőrségen... Azt mondták [a forradalmárok], hogy kérem, aki nem akar harcolni, menjen haza. Aki harcolni akar, annak itt van egy puska, tessék, az maradjon köztünk. Így történt. Tehát én egy hangos szót nem hallottam. Sőt, valaki mondta is, hogy vigyázzunk, mert lehet, hogy az ablakból lőni fognak a rendőrök. De nem lőttek, semmiféle incidens nem volt. Egészen nyugodtan zajlott le a dolog... Láttam például összeégett orosz katonát a tank mellett, és csöppet se sajnáltam.”
„Arra emlékszem, hogy apám kivitt engem a Parlament elé 23-án a tüntetésre. Erről van egy emlékem, de csak ennyi, hogy ott rengeteg ember van, meg valami történik...”
Többen – bár nem voltak azzal tisztában, hogy apjuk mit is csinált a forradalom alatt – érzékelték, hogy apjuk fontossá vált a környezete számára.
„De még volt 2-3 nap, semmi nem történt valójában. Akkor elindult egy lavina. Megválasztották, hogy mivé választották meg őt valójában, nem tudnám megmondani [a községi nemzeti bizottság elnökhelyettesévé]. Utána már kezdtem felfigyelni, amikor egyre több ember járt hozzánk. Apám egyre fontosabb ember lett, egyre több este.”
„Azt tudom, hogy apu napokat töltött benn a Kohászatban, hogy nehogy probléma legyen, hogy az üzemelés folyamatos legyen, mert borzasztó nagy károk keletkeztek volna azzal, ha egy ilyen üzem leáll.” Az első tudatosan megélt élmény szinte kivétel nélkül mindenki számára az apa letartóztatása volt. Voltak akiket ez nem ért váratlanul, családjuk számított erre, hiszen a levegőben volt, környezetükből már többeket elvittek. Gyakran a család és az ismerősök próbálták menekülésre bíztatni az apát, de ők a disszidálást többnyire elutasították. A letartóztatás emléke még ma is elevenen él gyerekeikben, különösen azok számára fájdalmas ez, akik ekkor látták apjukat utoljára. |
|
„Novemberben megváltozott otthon a hangulat, ezt már a gyerekek is érezték, tudták. Akkor már valahogy valami érződött a levegőben. Egy kicsit, mintha inkább anyám részéről, mintha rossz előérzetek lettek volna a végkifejletre tekintettel. Volt egy rekamiénk, ilyen nagy, kihúzható, és ott már ki volt építve valami rejtekhely hátul, hogy ha valami baj van, akkor a papát majd oda eldugjuk. Amikor november 4-én elment, és lőttek, akkor már mi gyerekfejjel is tudtuk, hogy valami nagy baj van. Ezt már mi is éreztük.”
„Az öcsém emlékszik rá, hogy sírtak, meg nagyapám-nagymamám könyörgött, hogy most miért viszik el, hát nem csinált semmit. De fegyvert fogtak rájuk, hogy csöndben legyenek.”
„Nem láttam rajta se pánikot, se semmit. Elköszönt tőlünk, odajött és azt mondta, hogy majd látjuk egymást. Nem lettünk beavatva, hogy fiam, ezért meg azért megyek el, mert... De ezt így tudtuk.”
„A lovaskocsi ott állt, hogy édesapát elviszik, átviszik a határon, mert volt ott ismerős, aki tudta, hogy merre lehet menni. Még ’57 elején is lehetett volna menni, de édesapa nem ment el. Meg volt minden ismerősnek adva, hogy te hogy csöngess. És akkor tudtuk, hogy ki érkezik hozzánk: ismerős vagy idegen. Erre például megint emlékszem, hogy csengettek, és a szobában megszólaltak, hogy ez idegen, ki lehet ilyenkor?... Ha valami nagy öröm vagy bánat ér, az azért tényleg megmarad az emberben, mert komolyan, minthogyha most történt volna, amikor elvitték. És akkor házkutatást is tartottak, mert tudom, hogy felkeltettek bennünket az ágyból, a szalmazsákokat is megnézték, mert fegyvert kerestek. És a hálószobában nem volt fűtés, és a kéménynek a nyílása újságpapírral volt betömve, azt is kiszedték. Fegyvert kerestek. Átkutatták az egész lakást, de fegyvert nem találtak, és édesanyával közölték, hogy egy váltás fehérneműt adhat. És vitték édesapát. És akkor édesapa elbúcsúzott tőlünk. Annyira él bennem, mintha most történt volna az egész. Akkor mindegyikünktől elbúcsúzott... Legyünk jók, fogadjunk szót édesanyának, s emlékezzünk rá szeretettel, azt hiszem, azt mondta. Én legalábbis úgy emlékszem, hogy én nagyon tragikusan fogtam föl. Azt se tudtam, hogy mi történik.”
Az apa letartóztatása után a családok életében új korszak kezdődött. Az anyáknak számos problémával kellett megküzdeniük. Hirtelen eltűnt a biztonságot nyújtó családfő, többnyire egyedül az anyára hárult a család eltartása, és mindeközben még a letartóztatott apa is segítségre szorult. A magukra maradt házastársaknak meg kellett érteniük, magyarázatot kellett találniuk arra, mi és miért történt velük. Sokan nem tudtak ezekre a kérdésekre válaszolni; hiszen sem elég információjuk nem volt, sem környezetükben nem voltak olyanok, akik ebben segítséget nyújthattak volna. Az édesanyáknak nehezen megoldható problémát jelentett az is, hogy hogyan beszéljék meg gyermekükkel a történteket, hiszen az eseményeket úgy kellett (kellett volna) interpretálniuk, hogy az a gyermeki lélek számára feldolgozható legyen. El kellett (kellett volna) mondaniuk, hogy az apát letartóztatták, majd elítélték, tehát évekig börtönben lesz, vagy hogy kivégezték. Majd elmagyarázni, hogy az apa mit és miért csinált ’56-ban, miért ítélték el. Megérttetni velük, hogy hogyan történhetett mindez, és felkészíteni őket arra, hogy hogyan éljenek egy olyan társadalomban, amelynek hivatalos ideológiája szerint apjuk a rendszer ellensége, és „bűne” miatt a család, a gyermek is megbélyegzetté vált. Az anyák akkori ösztönös vagy tudatos stratégiaválasztása a gyermek egész életére meghatározó jelentőségűvé vált.
Az eddigi interjúk alapján három kommunikációs stratégiatípus körvonalazódott. Természetesen ezek nem tisztán létező, egymástól egyértelműen elkülönülő változatok, egy-egy családon belül idővel változhattak, és találkoztunk olyan családokkal is, ahol az anya a fiatalabb gyermekével szemben más stratégiát követett, mint idősebb testvérével.
Anya és gyermeke közötti őszinte, nyílt kommunikáció stratégiájával nyolc családban találkoztunk. Ezekben a családokban az édesanyák gyermeküket – életkoruknak megfelelően – mindenbe beavatták. Nyíltan beszéltek az apáról, ’56-os tevékenységéről, illetve a következményekről. Nem óvták a gyermeket a tények ismeretétől; ellenkezőleg, bevonták őket a mindennapi problémák intézésébe, és súlyt helyeztek arra, hogy már a letartóztatástól kezdve közös családi ügyként éljék meg a történteket. Együtt mentek beszélőre, együtt állították össze az apának küldendő csomagot, a tárgyalásokra magukkal vitték a gyerekeket. Így a gyermek rögtön értesült az ítéletről, konkrét megélt élménye volt a börtönről, a rácsról, a börtönőrökről, és arról, hogy mások is vannak hasonló helyzetben.
Azok az édesanyák tudták az őszinte kommunikáció stratégiáját követni, akik ismerték férjük forradalmi tettét, azonosultak is vele, és így a későbbiek folyamán is ennek az adekvát normaszintnek a folyamatos őrzésével biztosították a gyermek számára az egyensúlyt önmagával és a világgal. Maximálisan támogatták börtönben lévő férjüket, lehetőségeikhez képest megpróbálták elérni, hogy a várható ítélet enyhébb legyen. Mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermekük ismerje és megértse az apa sorsát. Nekik sikerült úgy megoldaniuk a végső soron megoldhatatlan problémát, hogy gyermekük – már ha ez egyáltalán lehetséges – lelkileg ne sérüljön. Megőrizték, ápolták az apa és a forradalom emlékét, és a gyermekekben – az őszinte kommunikáció következtében – pozitív kép alakult ki ’56-ról és az apáról. Az őszinte, nyílt légkör mindkettőjüket hozzásegítette a trauma feldolgozásához, és a gyereket felvértezte a külvilág esetleges támadásaival szemben.
Kik tudták kialakítani ezt a stratégiát, mit tudunk róluk? A fővárosban, városokban éltek, és ha foglalkozásukat tekintve nem sorolható is mindegyik szülő az értelmiségiek közé, attitűdjét, mentalitását tekintve igen. A családtagok között a forradalom előtt is őszinte kommunikáció folyt. Ezeknek az édesanyáknak volt leginkább olyan kommunikációs készségük, pszichikai képességük és kulturális hátterük, amelyre ebben a helyzetben kiváltképp szükség volt, és náluk tudatosabban lendültek mozgásba a túléléshez szükséges mechanizmusok is. Az apák már a forradalom előtt is környezetük informális elitjéhez tartoztak, így ’56-ban saját tekintélyük jogán kerültek politikai pozícióba, forradalmi szerepvállalásuk tudatos volt – például az apa valamelyik forradalmi szervezet tagjaként a rend fenntartásában vagy a helyi túlkapások megakadályozásában, békéltetésben tevékenykedett. Az apa tevékenységéről nemcsak a család, hanem annak tágabb környezete is pozitív képet őrzött, így – hacsak hallgatólagosan is, de – támogatták őket, nem maradtak egyedül tragédiájukkal, emlékeikkel. Jobb társadalmi beágyazottságuk révén nagyobb esélyük volt mind a családi, mind a baráti segítségre, erkölcsi támogatásra, környezetükben szervezettebb volt a szolidaritás. A családon belüli és az informális külső világ legtöbb hatása erősítette egymást, a szűk környezet nem kérdőjelezte meg a családi értékeket.
„Édesapa úgy szerepelt a mi életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu, azért mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk mindig ilyeneket mondott, hogy apátokkal álmodtam, kértem, hogy járjon közbe értünk, adjon tanácsot... Ez állandó téma volt a családban, úgy hogy ez megtörtént, ez tragédia, de mégsem éltük meg tragédiáként. Ebben a legnagyobb része a nyíltságnak volt, hogy erről mindig beszéltünk. Mivel soha semmi nem volt titok, nem történt olyan soha, hogy ez eddig titok volt, most meg kiderült az igazság, és akkor azt megdöbbenve vette az ember tudomásul.”
„Itt már muszáj volt együtt élni a mamával, ilyenkor már nem volt titok. Olyankor, amikor tárgyalásra vitték – valakitől megtudtuk, hogy mikor lesz – anyánk akkor elvitt minket oda. A bíróság folyosóján olykor találkoztunk vele, amikor ott hozták bilincsben.”
„Arra emlékszem, hogy mikor mentünk apuhoz beszélőre, éjszakai vonattal utaztunk, személyvonattal, az volt az olcsóbb. Hajnalban felkeltünk, alig tudtunk kikászálódni, borzasztóan álmosak voltunk, macskaköves úton mentünk végig a börtönhöz. Akkor végre odaengedtek bennünket, ott több síró emberrel találkoztunk. Amikor bekerültünk – tíz perces beszélők voltak – megjelent apu a rács mögött. Először borzasztó volt látni. Meg se lehetett érinteni, még úgy se, hogy az ujjadat benyújtod a rácson, egy csirkehálót képzeljél el, olyan volt. Apu rabruhában jött, de fegyelmezetten két őr kíséretében, akik mindent figyeltek, hallottak, az ember legfeljebb a szemével, egy szemöldökfelhúzással próbálta a másikkal megértetni azt, amit nem lehetett elmondani. Volt olyan őr, aki tisztességesebb vagy rendesebb volt, és félrenézett, akkor egy ujjal hozzánk tudott érni. |
|
„Tudtam, hogy forradalom volt, anyám elmondta, hogy az apám egy hős volt, aki meghalt a magyar szabadságért.”
„Külön nagy felvilágosító beszélgetésekre nem emlékszem, hiszen velünk élt ez az esemény. Ahogy én cseperedtem, úgy tudtam meg egyre több és több részletet, hol erre, hol arra bukkantam.”
A tabusító kommunikációs stratégiával találkoztunk a leggyakrabban. Azok az édesanyák, aki ezt a stratégiát követték, nem titkolták el az apával történteket, vagyis elmondták, hogy letartóztatták, illetve hogy kivégezték őt, de helyzetükről képtelenek voltak beszélgetni gyermekükkel, így sem a személyes sors, sem a forradalom eseményei, illetve értékelése nem vált a családi kommunikáció részévé. Távol tartották, óvták a gyerekeket az eseményektől, így ők csakis a fantáziájukra hagyatkozva képzelhették el mindazt, amiről a nyílt kommunikációt követő családokban a gyermekeknek személyes tapasztalataik voltak (börtön, rács stb.). Az anyák – az információhiány, illetve a félelem következtében – maguk sem értették a történteket, így nem tudtak megnyugtató választ adni a gyermekben felmerült, kimondott vagy kimondatlan kérdésekre. A tényeket közlő, rövid válaszokkal útját állták a további beszélgetésnek, így nem voltak segítségükre a helyzet megértésében.
Ez a stratégia nem differenciált sem az apa foglalkozása, sem a lakóhely típusa szerint. Mezőgazdasági munkástól értelmiségiig, községi lakostól fővárosiig szinte mindenki élt vele. Ha az apák ’56-os tevékenységét nézzük, szintén színes a paletta. Volt közöttük, aki politikai, békéltető szerepet vállalt, volt aki fegyveres akciókban vett részt, és volt akit népítéletben való részvétel vádjával ítélték el. Az anyák inkább alacsonyabb képesítésű munkát végeztek már ’56 előtt is, de találkoztunk olyan értelmiségi anyával is, aki ezt a stratégiát követte. Néhány édesanya még azt sem tudta, hogy férje miben vett részt ’56-ban. Többnyire ezek az asszonyok is kiálltak letartóztatott házastársuk mellett – elsősorban a férj iránti kötelességből, szeretetből – látogatták őket a börtönben, ám egyikük sem tudott férje tettével azonosulni, még ha azt pozitívnak tartotta is. Félelme, a család jövőjéért való aggodalma mindennél erősebb volt. Az ilyen stratégiát követő családokban felnőtt gyermek bizonytalanná vált mind a történelmi esemény, mind az apa megítélésében, tettének értékelésében, és védtelenné vált a külső, negatív hatásokkal szemben.
„Anyuval tabu volt ez a téma, vele nem lehetett ilyesmiről beszélni, soha nem engedte. Ő a mai napig is fél. Körülöttem mindenki forradalomnak tartotta, de soha nem beszéltek róla. Ez a téma tabu volt. Nehéz ezt elmagyarázni, de ha valami tabu, akkor azt az emberek lassan eltemetik.”
„Amikor elkezdtem konkrétan érdeklődni a dolgok iránt, akkor anyám csak azt közölte, hogy meghalt. Nem azt mondta, hogy kivégezték az apámat, hanem hogy meghalt. És akkor egy darabig be volt zárva az ajtó. Amikor megint érdekelni kezdett a dolog, akkor megint csak ilyen szavakkal válaszolt. Anyánknak mindig a család volt a legfontosabb, ő mindig félt attól, hogy bennünk valami megmozdul, és nehogy résztvegyünk valamilyen megmozdulásban vagy tömeges dologban. Mindig mondta, hogy most lenne ennyi éves, és akkor el volt szomorodva, elpityergett, visszament, lefeküdt aludni. Számomra csak mostanában derült ki pontosan, hogy mi történt.”
„Annyit mondott csak, hogy: kisleányom, apádnak azért kellett meghalnia, mert azt akarta, hogy menjenek ki az oroszok. Mert tényleg ezt akarta. Hát jó, én nem értettem, hogy aztán ezért miért kell meghalni. És utána már később, amikor már tudta az ember, akkor meg ha úgy elkezdtünk édesapáról beszélni, minthogyha kettévágták volna. Akármilyen jókedve volt, abban a pillanatban elhallgatott, és teljesen más lett megint. Akkor meg már szerintem nemigen szeretett visszaemlékezni újból a dolgokra.”
„Nálunk ez úgy ment, hogy nincs itthon, nincs itthon, kész. A mai napig úgy van, hogy ami nem ránk tartozik, azt nem kérdezzük. Minket így neveltek föl. Nagy valószínűséggel a 4-5-6 éves szintünkön biztos mondott valamit, de valóban arról szó nem volt, hogy gyerekek, apátok forradalmat csinált és le van tartóztatva. Ez egy olyan téma volt, amit kerültünk.”
Az eltitkoló kommunikáció stratégiájával öt családnál találkoztunk. Az anya igyekezett minél tovább eltitkolni gyermeke előtt mind a letartóztatás, mind az ítélet tényét. Ám a gyermek előbb-utóbb – vagy kíváncsiságából adódóan vagy a környezete tagjai felől érkező elbizonytalanító információk hatására – faggatózni kezdett, ám az anya még ekkor sem merte elmondani az igazságot, hanem a kérdésekre hazugsággal válaszolt. A távollétet külföldi munkavállalással indokolta, illetve a halált – az erőszakos halál tényét kendőzendő – természetes halállal magyarázta. A titkolással, hazugsággal tovább növelte a gyermek lelki terheit. S ha a későbbiek során fény derült is a titokra, azt a továbbiakban tabuként kezelte a család.
Ha az eltitkolás stratégiáját követő családoknál megnézzük, hol éltek, illetve mi volt az apák foglalkozása, az előző csoporthoz hasonlókat mondhatunk el róluk is, azzal a különbséggel, hogy itt nem találkoztunk értelmiségi apával. Az ’56-os tevékenységük alapján sem lehet őket egyértelműen tipizálni, de az előzőektől eltérően egyikőjük sem tudatosan, átgondoltan vállalt szerepet a forradalomban, hanem inkább véletlenül sodródott az eseményekbe. Ezeknek a családoknak volt a legalacsonyabb a kulturális szintjük, és az édesanyákról egyértelműen elmondható, hogy a legalacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeztek, ennek megfelelően a társadalmi rétegződésben is alacsonyabb volt a helyzetük. Mindezek következményeként a családtagok számára sem a forradalom idején, sem később nem derült ki, hogy mit is csinált az apa ’56-ban, miért is lett elítélve. Teljesen értetlenül álltak a tragikus események előtt. A már felsoroltak következtében ezek az asszonyok nem azonosultak férjükkel, néhány közülük meg is tagadták, szégyellték házastársukat, illetve annak tettét. Ők gyermekeikkel együtt védtelenekké, kiszolgáltatottakká váltak a külvilággal szemben, és egész életüket átszőtte a félelem, ami mind a mai napig tart. Az ő apa- és forradalomképük állt legközelebb a hivatalos állásponthoz
„Nem magyarázták meg. Én az egész ’56-ot, szinte az utolsó pillanatban tudtam meg, sajnos nem a szüleimtől, hanem másoktól. Tehát engem az utolsó percig védtek és óvtak attól, hogy tulajdonképpen mi is volt a mi családunk életében ’56. Hogy hol van édesapa, arról azt mondták, hogy most egy kis ideig nem jöhet haza, hogy külföldön van. És ebben a tudatban éltem utána. A dolog pikantériéja, hogy nekem feltűnt már az első év után, hogy hol az édesanyám, hol a nagyapám hétvégeken sosincs otthon. Na most ez azt jelentette, amit én még nem tudtam, hogy édesanya minden héten ment édesapához látogatóba. És amikor kérdeztem, hogy hová mennek, akkor mindig azt a választ kaptam, hogy most olyan munkája akadt, hogy el kellett utaznia. És amikor [az iskolában] megtudtam, hogy édesapám börtönben van, akkor borzasztó zilált idegállapotban mentem haza, és még akkor is azt mondták nekem, amikor kérdeztem, hogy nem börtönben van, hanem külföldön. ... És rá nemsokára az udvarból az egyik kislány, aki egy évvel volt idősebb nálam, mondta nekem, hogy mit hazudok össze-vissza, hogy apám külföldön van, amikor nem külföldön van, hanem börtönben. ... És ezután követeltem, hogy mondják meg, hogy mi van édesapámmal. Szegény édesanyám azt sem tudta, hogyan kezdje el. .... Ők engem akartak kímélni, de így borzasztó volt, hogy nem tőlük tudtam meg, és nekik is borzasztó volt, hogy magyarázkodni kellett, mert végülis nem kellett volna magyarázkodni, hanem megmondani az igazat.”
„Mindezt megpróbálta egész addig kerülni, amíg ténylegesen rákérdeztünk a dologra. Nagyon nehéz, fájó pontja volt ez. Valahogy megpróbált minket ettől az érzéstől megóvni, mert a bratyómat lelkileg biztos, hogy teljesen maga alá tette volna... Amikor megkérdeztem, hogy miért titkolta el előlünk, azt válaszolta, azért mert úgy érezte, nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy ezt megértsük. Ezzel mi túl is tárgyaltuk az ügyet.”
„Hideg volt. A zoknit már a paplan alatt húztuk le, villanyoltásra készültünk. A bátyám megkérdezte, hogy mikor fog hazajönni apu? Anyám annyit mondott, hogy nektek már nincs apátok. Villanyoltás, csönd. Szóval innen tudtam meg, hogy nincs. A kivégzés tényét még mindig nem tudtam. Akkor aztán volt egy mese, hogy apu a börtönben segédkezett, felment a radiátorért a nem tudom hányadik emeletre, nagyon kimelegedett, hideg vizet ivott, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Ez gyakorlatilag nem volt téma közöttünk.”
A tabusító és az eltitkoló kommunikációs stratégiával találkoztunk gyakrabban, így bizonyosnak vehetjük, hogy az ’56-os elítéltek gyerekeinek többsége olyan családban nőtt fel, ahol nem vagy csak keveset beszéltek az őket ért tragédiáról, még az emlékeikből is megpróbálták kitörölni a történteket. A legtöbb családban a későn feltáruló családi titkok közé tartozott mindaz, ami ’56-ban és azt követően történt, ezért a családi kommunikációs zavarok következtében a gyermekeket a szocializáció során torzulások érték.
A teljes eltitkolás stratégiáját leginkább a kivégzettek özvegyei tudták követni, hiszen a kivégzéssel véglegessé vált a családfő elvesztése. Ezek a családok nem bízhattak abban, hogy az elítélt visszatérte után könnyebb lesz az életük, szemben azokkal, akiknek hozzátartozóját börtönbe zárták. Előbbiek családjai számára még a lehetőség sem adatott meg arra, hogy a börtön után az apa segítsen gyermekének a trauma feloldásában, azzal, hogy élményeinek elmesélésével hozzásegítse őt egy a hivatalos értékeléssel ellentétes forradalomkép kialakításához. Nekik nem volt kinek csomagot küldeni, nem volt kihez a börtönbe beszélőre járni, nem volt kit várni. És – többnyire – sír sem volt, amit gondozni lehetett volna. A kivégzettek feleségei még inkább egyedül maradtak az újfajta életstratégia kialakításában, és ez a helyzet nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a gyermek előtt minél tovább titkolják az igazságot.
A kivégzések híre mellett akár még az életfogytiglani ítéletet is szinte megkönnyebbüléssel fogadták a családtagok. Legalább életben van az apa, egyszer kiszabadul. Együtt reménykedhettek és várták ezt a pillanatot. Ám azt, hogy mikor is látják egymást, senki sem tudhatta. És ha a gyermekkel erről nem beszéltek, az apa hiányán túl még a bizonytalan várakozás terhével is egyedül kellett megküzdenie.
Természetesen a különböző szociális és kulturális helyzetű családok eltérő értékrenddel, más-más kommunikációs hagyományokkal rendelkeztek. Számos olyan családdal találkoztunk, ahol a házastársak egymással, illetve gyermekeikkel korábban sem osztották meg a mindennapi megélhetésen túli problémáikat, így a kiélezett élethelyzetben nem volt bázisa még a rutinszerű kommunikációnak sem, vagyis a hallgatás szükségszerű következmény volt.
A tabusító és az eltitkoló stratégiaválasztást nagymértékben elősegítette az információhiány, a félelem és a bizonytalanság. A forradalom napjaiban többnyire informális csatornákon terjedtek a hírek, a családtagok számára kevés alkalom adódott az események megbeszélésére, értékelésére, sokan még abban is bizonytalanok voltak, miben is vett részt hozzátartozójuk. A forradalom leverését követően meginduló letartóztatásokkal a társadalom tagjaiban tovább nőtt a bizonytalanság érzése, hiszen nem lehetett tudni, hogy kinek és miért kell bűnhődnie. A bírósági eljárások többnyire zárt tárgyalótermekben zajlottak, a valóságot meghamisító koncepciós vádakra épültek. A represszió szabadon lévő áldozatainak többsége légüres térbe került, és ők sem önmagukban nem tudták feldolgozni a tragédiát, sem környezetük nem rendelkezett olyan tartalékokkal, hogy akár erkölcsileg, akár anyagilag támogatni tudta volna őket. Sokaktól elfordultak korábbi ismerőseik, barátaik, voltak akik a vád tanújának szerepét is vállalták, ami még tovább növelte a bizalmatlanságot és a veszélyeztetettség érzését.
A megtorlás a társadalomból, különösen az elítéltek családtagjaiból előhívta az elmúlt évtizedekben megtapasztalt, nemzedékről, nemzedékre átörökített félelmet is. Szinte minden családban találtunk egy-egy hadifoglyot, munkaszolgálatost vagy valakit, akit politikai okokból munkahelyéről elbocsátottak, osztályidegennek minősítettek, elvették a földjét stb. Több családtagnak volt korábban politikai konfliktusa a hatalommal, annak képviselőivel. Az otthon maradottak féltek a várható ítélettől és annak következményeitől, féltek, hogy őket is utolérheti a bosszú. Féltek attól is, hogy a gyerekek nem tudják majd feldolgozni apjuk kivégzését, bebörtönzését, ezért sok édesanya azért is hallgatott, hogy így megkímélje, megóvja gyermekét a tragédia súlyától.
Egy-két félmondatból, elejtett szavakból valószínűsíthető, hogy néhány anyában bűntudat, lelkiismeret-furdalás volt. Néha azért, mert valamilyen módon hozzájárult férje letartóztatásához és így a tragédiához is. Vagy – minden valós alap nélkül – úgy érezték, magukra hagyták férjüket, és magukat mint túlélőket tették felelőssé. Még a kevésbé kiélezett helyzetekben is jellemző reakciója ez a túlélőknek. Néhány feleség neheztelt a férjére, amiért családos ember létére – nem gondolván a veszélyekre és családjára – részt vett a forradalomban, és egyedül hagyta őket. Az előzőektől nem függetlenül több családban működésbe lépett az elhárítás mechanizmusa is, hiszen egészében nem feldolgozható élmény az, hogy valakinek férjét, gyermekét, apját bebörtönözték vagy kivégezték. Az ennek kapcsán kialakuló kínzó, belső feszültség csökkentésére is irányult tehát a hallgatás és a hárítás. Több olyan családdal találkoztunk, ahol a tragédia következményeként az anya pszichikai tartalékai elfogytak, lelkileg összetört. Sokak – és nemcsak az édesanyák, hanem később gyermekeik is – egészsége megromlott az erejükön felüli lelki és fizikai erőfeszítések következtében. A bizalom teljes hiánya jellemző ezekre a családokra. Az anya bizalmatlan – tudjuk, többnyire joggal – a külvilággal szemben, de bizalmatlan gyermekével szemben is. Azért sem mesél semmit neki apjáról, nehogy az elmondja egy kívülállónak, és így abból további hátránya származzon.
„Hiányzott tulajdonképpen az apánk, de hogy mi is történt, hogy mivel vádolták, miért kellett meghalnia, nem tudtuk. Pedig anyám ott volt a tárgyalásokon, de például a halálos ítéletet nem tudta. Apám nem mondhatta meg még az utolsó beszélőn sem, hogy kivégzik, csak utalt rá. Nem értettük a dolgot, még anyám sem. Eltelt jó pár év, míg valahogy megértettem, hogy mi volt ez az egész, és miért kell nekünk ennyit dolgozni.”
„Anyám nagyon félt, mert nem elég, hogy apánkat kivégezték, de abban az időben még vele is volt egy kis herce-hurca. Persze azt nem tudom, hogy pontosan mi. „
„Anyámnak fogalma sem volt arról, hogy apám mit csinált, illetve hogy csinált-e valamit egyáltalán. És persze nem is nagyon szeretett lázadozni. Valami nagyon súlyos dolgokat gondolhatott, a komcsi propaganda is befolyásolhatta őt ebben. Mit keresett ő ott, ha családja van, ilyesmiket gondolt.”
„Valami olyan lehetett, hogy anyámat is kihallgatták. És ő valahogy nem jól beszélt, ellene beszélt az apámnak. Azt hiszem, anyám soha nem tudta ezt megemészteni. Persze ez is csak már utólag derült ki.”
„Édesanya rettenetesen haragudhatott rá. Otthagyta őt azért mégiscsak, hiába. Mert azért ő mondogatta neki, hogy ne, ne, ennyire mélyen ne menjél bele. És mielőtt édesapát letartóztatták, édesanya könyörgött neki, hogy menjen el, disszidáljon.”
„Eltelt egy pár év, mire lelkileg meg idegileg ő is egy kicsit rendbe jött. Addig hagytuk ezt a témát. Utána is, amikor összejött a család, nem beszéltünk a dologról, csak néha hiányoltuk apánkat.”
„Gyerekkorunkban édesanya nem mesélt nekünk semmit se, soha nem beszélgettünk édesapáról. Édesanyát biztos kérdezgették jobbról-balról, és ő úgy gondolta – legalábbis felnőtt fejjel így fogom fel – jobb, ha nem mond nekünk semmit, mert akkor mi sem tudunk beszélni. Biztos, hogy mint gyereket fölhasználhattak volna bennünket, és édesanya nagyon félt.”
Mindenki előbb-utóbb felteszi magának és másoknak azt az egészében megválaszolhatatlan kérdést, hogy ki vagyok én. A gyermek életében fontos helyet foglal el az apa, az apához való viszony. Az ’56-os elítéltek gyermekeinek identitásában sok esetben komoly problémákat idézett elő a véglegesen vagy átmenetileg elveszett apa. Hiszen a kettős kommunikáció, a kettős szocializáció légkörében kellett megküzdeniük azzal a bonyolult kérdéssel, hogy apjuk bűnös, ártatlan vagy hős-e. A kérdés megválaszolásában elsősorban a család volt hivatott segíteni, ám a környezet tagjai felől érkező – a családi értékeket erősítő vagy gyengítő – reakciókról sem szabad elfeledkeznünk.
Azokban a gyermekekben, akiknek anyja az apa tettét elfogadta és támogatta, majd azt gyermeke felé a későbbiekben pozitív értékként közvetítette, egy reális apa- és forradalomkép alakult ki. Mivel stabil családi értékrendben és őszinte kommunikációban nőttek fel, nem bizonytalanodtak el, nem hittek a hivatalos álláspontnak. Apjukra büszkék voltak, tudták, hogy ártatlanul ítélték el őket, fel sem merült bennük a bűnösség kérdése. Mind érzelmileg, mind intellektuálisan azonosultak apjukkal, apjuk tettével.
„Én mindig büszke voltam apura, és mindig úgy gondoltam, hogy amit ő tett, azt az országért, a hazáért és tulajdonképpen értünk tette. Büszkeséggel tölt el, hogy legalább tett valamit ezért az országért, és így emelt fővel megyek ki a temetőbe.”
„Nagyon-nagyon büszke vagyok apámra, feltétlen példaképem. Ő nekiment a hazugságoknak. Ő tényleg hitt abban, hogy jót lehet csinálni. És úgy gondolta, hogy a szovjet megszállás rossz. És kiállt az igaza mellett.” |
|
Sokkal nehezebb volt azoknak a gyermekeknek a helyzete, akiknek családja nem tudott határozottan szembeszállni a hivatalos értékeléssel. Ha az anya intellektuálisan nem azonosult is férjével, de nem ítélte el, a gyermek is ambivalenssé vált apja tettének értékelésében, viszont az soha nem fogalmazódott meg benne, hogy az apja bűnös lenne. Náluk az egyértelmű azonosulás nem történhetett meg, de apjukat ártatlannak tartották. Ám ha az apa tettét teljes homály fedte, és esetleg az anya maga is elhitte, amit a propaganda sulykolt az emberekbe, a gyermek szinte megoldhatatlan dilemma előtt állt. A forradalom értékelésében a hivatalos állásponthoz igazodtak, elhitték a szörnyűségeket, de apjukat kivételnek tartották, róla egy mítoszt őriztek.
„Gyerekfejjel nem tudtam fölfogni, hogy ha valaki ártatlan, miért kell börtönben ülni, miért ítélték el.”
„Anyu nagyon sokszor mondta, hogy emlékezzetek majd csak vissza a szavaimra, még büszkék lesztek apátokra. Apátokról még utcát neveznek el. Ez fontos volt a számunkra.”
„Mert a muter se, meg a nagymuter se igazából tudott mindent. Ők meggyőződéssel és hittel állították, hogy nem csinált semmi olyasmit, ami miatt ezt kellett neki elszenvednie. Olyan magyarázatot adtam, hogy itt valami baj van. Mert úgy értem, hogy itt valami nem stimmel ezzel az egész akkori rendszerrel kapcsolatban... Ez csak talán egy tudatalatti, olyasmi volt, hogy egy belső meggyőződés, egy belső hit, ami azért fojtva maradt. Fojtva. Egyszerűen nem lehetett nyíltan beszélni róla, mert annak következményei lehettek volna.”
Bár csak egy interjúalanyunk mondta ki, hogy gyermekkorában bűnösnek tartotta apját, mégis úgy érezzük, hogy sokan küszködhettek ezzel az érzéssel, hiszen beszélgetéseink során többeknél értetlenséggel, hárítással találkoztunk, amikor apjuk tettének értékeléséről kérdeztük őket, és egy-egy elharapott mondat, ellentmondás is erre utal.
„Én szégyelltem. Ha kivégezték, akkor biztos, valami bűnt követhetett el. Az én szememben, ha valakit elítélnek húsz évre, meg életfogytiglanra, akkor az borzasztó bűnös. Én gyerekkoromban még nem éreztem, hogy amit ő csinált az valami nagy dolog. Inkább bűnösnek tartottam. Most már nem, egyértelműen nem. Nagyon sajnálom hogy ilyen élete volt.”
A börtönből szabadult apa általában nem változtatott a korábbi kommunikációs stratégián. Ahol a gyermeket már korábban beavatták a történtekbe, ott az apa további részletek elmondásával, az események értelmezésével segítette őt az eligazodásban, és egy reálisabb forradalomkép kialakításában. A börtönélmények felelevenítésével a gyermekekben többnyire feloldódtak a korábbi szorongások, és legtöbbjük azt láthatta, hogy édesapja lelkileg nem tört meg.
„Nagyon vártam, és arra emlékszem, hogy nagyon boldog voltam. És ő is. Szóval én gyerekként semmit nem érzékeltem abból, hogy ő min ment keresztül, mert akkor ő nagyon boldog volt, és akkor én egy szerető-kedves apát kaptam. Úgyhogy én abszolút nem érzékeltem, hogy benne ez milyen nyomokat hagyott. Később aztán, mikor már együtt laktunk, akkor nem múlt el nap anélkül, hogy ő valamire ne emlékezett volna. Örökké forgatta az agyát, és valami mindig eszébe jutott, úgyhogy rengeteget mondott el, élményeket. Minden nap szinte, szinte úgy kérődzte fel magából ezeket.”
„Amikor apámmal voltak ezek a beszélgetések, akkor ugye egyértelműen kiderült, hogy az nem ellenforradalom volt. Viszont mondta, hogy ennek az ötvenhatnak is rengeteg szerteágazó ága van”
„Én nem éreztem úgy, hogy ő egy megtört, megbüntetett ember. Úgy éreztem, hogy igaztalanul volt börtönben, tehát nem egy bűnért büntették meg. Ő gondolom, hogy hasonlóan érzett és gondolkodott mint korábban, úgyhogy egyáltalában nem adott nekem semmiféle olyat át, hogy látod így jár az, aki...”
Természetesen, akik a szabadulás után felejteni akartak, gyermekükkel nem osztották meg sem a forradalom, sem a börtönévek alatti tapasztalataikat. Ők a hallgatást választották, és így a gyermek előtt ezután is rejtve maradtak a történtek, illetve annak okai.
„Próbált az egész család úgy, ahogy van megnyugodni és valahogy felejteni. Apám nem mesélt arról, hogy mit is csinált 1956-ban. Amit én tudok erről, azt inkább később és máshonnan, szóval utalásokból.”
„Azt én nem tudtam akkor, hogy ártatlan áldozat vagy nem ártatlan áldozat. Ma már tudom, hogy ártatlan volt azokban a dolgokban, amit felróttak neki. Apám sem mondta el még hosszú ideig miután kiszabadult. Volt egy olyan elméletük, hogy bennünket nem kell terhelni ezekkel a dolgokkal, mert ezáltal bizonyos konfliktusoktól megóvnak bennünket.”
A család jó esetben egyfajta védőhálót biztosít a gyermek számára. Minden gyermek számára számos konfliktusforrást rejt a társadalomba való kilépés folyamata, ám interjúalanyaink stigmatizáltságuk révén még egy újabb konfliktussal is találkozhattak. A gyermekek az édesanya által választott kommunikációs stratégia függvényében voltak felkészülve a társadalom tagjaitól várható reakciókra. Azokban a családokban, ahol a forradalomról, az apáról nyíltan beszéltek más volt a taktika kifelé, mint befelé. A gyermekben tudatosították stigmatizáltságát, többnyire felvértezték a külvilág várható támadásaival szemben, és egyben arra is megtanították, hogy hogyan értelmezzék a külvilág felől érkező megnyilvánulásokat, illetve, hogy hogyan viseljék, leplezzék stigmatizáltságukat, hogyan kezeljék, esetleg kerüljék a konfliktusokat. Tudták, hogy mindennapi életük, karrierjük során számos korlátba, akadályba ütközhetnek, ezért a családi és a szűk baráti körből kilépve „veszélyes” múltjuk leplezése érdekében a hátrányt okozó információk, tények elhallgatására kényszerülnek. Az anyák soha nem a megtagadásra, hanem a konfrontációk kerülésére tanították gyermeküket.
„Anyám nem titkolt előttem semmit, de azt is tudtam, hogy nem szabad erről mások előtt beszélnem. Szóval egy titokkal a lelkemben éltem, és nem volt szabad arról beszélni, hogy az én apámat megölték, meg hogy szabadság, meg hogy oroszok. Én ezt pontosan tudtam már elsős koromban.”
„Volt egy képem, ami otthonról származott, amit abszolut nem kérdőjelezett meg az iskola. Teljesen egyértelmű volt, hogy számomra a referenciacsoport az ez, nemcsak a család, hanem a baráti kör. Ez teljesen egyértemű volt, nem emlékszem, hogy ez megkérdőjeleződött volna. Én azt szűrtem le, hogy ehhez alkalmazkodni kell, de csak a feltétlen szükséges mértékben. Valahogy elég egyértelműen adódott, az ember a realitásokhoz alkalmazkodik, de megpróbál a realitásokon belül egy olyan helyzetet találni magának, ami nem a párt, nem átpolitizált, ami a legkevésbé politikus helyzet. Az ember ne vágja el maga alatt a fát.”
„Azt valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi ebben az értelemben mások vagyunk, a mi családunknál valahogyan egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, másra nem tartozik. Nem kellett külön a lelkünkre kötni, mert ezt valahogyan megéreztük.”
„Úgy volt inkább, hogy ne beszéljünk róla más előtt. Hogy ne bántsanak, vagy mit tudom én, hogy abban a rendszerben ez bűn, és nehogy bajunk legyen nekünk, vagy egyáltalán a családnak.”
„Azt mondta anyám, hogy élni kell, és előre kell jutni, és egyetemre kell menni és tanulni kell. És valamit produkálni kell. És azt nem úgy, hogy az ember mindenben aláveti magát, meg kussol, de nem hirdeti fennhangon. Nem is tagadja meg, mert arról nem volt szó, csak hogy az ember azt mondja, hogy apám meghalt, ez igaz. De hogy miért, hogyan, azt az ember nem teszi hozzá. Erre jó példa az életrajz: apám meghalt 1958-ban.”
Akiket nem készített fel a család a várható külső reakciókra, azoknak saját, többnyire negatív élményeik, tapasztalataik során kellett kialakítaniuk stigmájuk viselésének technikáját. Családon belül is bizonytalanok voltak. Számos esetben az otthoni és a hivatalos értékrend között vagy nem volt ellentét vagy ha volt is, az a gyermekben csak a társadalom tagjaival történt konfrontációk során tudatosult. Visszahúzódtak, szégyellték sorsukat, természetesen ők is kerülték a konfrontációt, de – ha csak elvétve is – találkoztunk olyan esettel, amikor a gyermek tudatosan provokálta környezetét. Többgyermekes családoknál a fiatalabb testvérek gyakran az idősebb testvér tapasztalatain keresztül sajátították el a kudarckerülő magatartást. A legidősebb gyermek még megpróbált a hatalom által felállított falakon rést ütni, a tiltott társadalmi helyekre bejutni, de a többszöri kudarcok a későbbiekben nemcsak őt, hanem kisebb testvéreit is elriasztották a próbálkozástól.
„Változó volt. Némelyik gyerek szemtelenül gúnyolt bennünket, börtöntöltelék az apád. Meg látszott a hangulaton. Vissza nem szóltam, hanem kerültük. Tehát konfliktushelyzetet nem teremtettem, ha láttam, hogy középen van, előrementem. Tehát tulajdonképpen mindig figyeltük azt, hogy ne kerüljön sor inzultusra. Természetes volt. Azért, mert amikor először átéltem, borzasztóan kiborított, sírtunk. És utána ennek az élménynek tudatában már tudatosan kerültem. Szóval nem akartam, hogy még egyszer előforduljon. Néha én is kifakadtam, és elküldtem oda, ahova tudtam. Hát én is visszavágtam valószínű, de végül is legfőképp a jellemző azért az volt, hogy tudatosan visszavonultunk.”
„Meg az a sok megaláztatás, ami ezért ért minket az évek során, főleg az első időben. Később nem. Amikor az ember már vissza tud ütni, akkor más a helyzet. Sok megaláztatás éri az embert, és néha bizony volt kisebbségi érzésem. Mert az ember félt, és volt sokszor ilyen érzésem, amit marha nehéz levetkőzni. Valószínű, a mai napig megvannak ezek az érzések.”
„Később az ember rájött, hogy itt nem lehet pofázni, itt nem lehet csinálni semmit, itt azt kell csinálni, amit ők mondanak.”
Tehát a megbélyegzetten élőknek sikeres beilleszkedésük érdekében titkolniuk kellett ’56-os érintettségüket. Ennek a magatartásnak az elsajátítása egyrészt az elsődleges szocializáció, másrészt egy már „felnőtt” tanulási folyamat, a szekunder szocializáció része. Sokan olyan „jól elsajátították” ezt a magatartást, hogy személyes, intim kapcsolataikban sem tárták fel múltjukat, még házastársukkal sem beszéltek erről, illetve ha közölték is a másikkal az apjukkal történteket, a titkok és tabuk között felnőttek közül csak keveseknek sikerült az őszinte, nyílt kommunikációt kialakítaniuk új családjukban.
„A férjemnek elmondtam a dolgokat, hogy tudjon róla, hogy kivel jár. Amikor már láttam, hogy komoly a dolog és tudtam, hogy a szüleinek be akar mutatni, akkor neki elmondtam. De akkor egyszer beszéltünk róla, és utána soha többet nem. Én nagyon sokat gondoltam és gondolok mind a mai napig édesapámra, de erről nem beszéltünk.”
Az ’56-os elítéltek és családtagjaik stigmatizáltsága fokozatosan enyhült, majd 1989-ben hivatalos szinten is „feloldozták” őket. Elméletileg megszűntek a régi görcsök, félelmek. 1989 óta szabadon lehet beszélni, ám a több évtizeden keresztül gyakorolt stratégiát nehéz egyik percről a másikra feladni. Többnyire oly mértékig rögzült a tabusítás, a titkolás stratégiája, hogy mind a mai napig – ha enyhébb formában is, de – működnek a korábbi kommunikációs gátak.
Az apa letartóztatásával, illetve kivégzésével létrejött veszteséget fokozta a hatalom diszkriminációjának számos egyéb megnyilvánulása is. Minden interjúalanyunk beszámolt arról, hogy az apa mint családfenntartó kiesésével, illetve a teljes vagyonelkobzás végrehajtása következtében rosszabb anyagi körülmények között kényszerültek folytatni életüket. Mindez a kistelepülésen élő, alacsony képzettségű, korábban is szegény sorban élőket érintette a leginkább. Az édesanyákat korlátozták munkavállalásukban, nem kaptak sem árvasági segélyt, sem özvegyi nyugdíjat. Néhány esetben még azzal is nehezítették a család helyzetét, hogy elvették lakásukat. Sokan megpróbáltak új életet kezdeni. Volt, aki családjával elköltözött arról a településről, ahol ismerték történetüket, vagyis stigmájukat, és volt, aki röviddel a kivégzés után újból férjhez ment, elsősorban azzal a céllal, hogy ezzel megváltoztassa saját és gyermekei nevét, vagyis „életrajzát”, és megkönnyítse további sorsát.
„Ketten kerestünk annyit, hogy legalább kajára volt pénzünk. Féltünk, éheztünk, fáztunk, ez az igazság. Nem volt tüzelőnk télen. Szóval nagyon rosszul álltunk, nehéz évek voltak azok.”
„Hát nem is tudtunk járni iskolába, mert szinte mezítláb voltunk, meg éheztünk, nagyon sokat éheztünk. Anyukámnak voltak ismerősei, magyarok, azokhoz járt koldulni, és adtak neki egy kis kenyeret, egy kis krumplit, egy kis zsírt, egy kis ezt-azt. „
„Amikor édesapámat kivégezték 1957-ben, akkor ki lettünk tiltva Budapest területéről. Édesanyám kapott egy papírt, hogy 48 órán belül el kell hagyni Budapestet. Többször megpróbált visszakerülni, de nem sikerült... Így Kiskunlacházára, a szüleihez költözött velünk, de én nemsokára az apai nagyszülőkhöz kerültem, mert édesanyám egyedül két gyereket eltartani nem tudott. A nővérem vele maradt.”
„Apukám egyik barátja azt tanácsolta anyámnak, hogy menjen férjhez, és a férje vegyen a nevére bennünket. És ezt pillanatok alatt elintézték. És ez után megváltozott az önéletrajzom.”
„Édesanyámban is benne volt a félsz, azért egyezett bele, hogy a második férje minket a nevére vegyen, nehogy hátrányunk legyen abból a névből kifolyólag.” |
|
A gyermekek a családból kilépve az iskolában, a továbbtanuláskor, a munkavállaláskor, a katonaságnál, a hivatalban a hatalom állította falakba ütköztek, számtalan diszkrimináció érte őket. Megnehezítették továbbtanulásukat, bizonyos foglalkozások, magasabb munkahelyi beosztások elérhetetlenek voltak számukra. A szakmunkásképző intézetek – az első egy-két évet kivéve – többnyire befogadták az „ellenforradalmár” gyerekét is, hiszen ebben az időszakban nagy volt a munkaerőhiány. Majd kinyíltak a középiskolák kapui is, igaz, az első években többnyire esti tagozaton. 1963-ig mint osztályidegenek gyermekei, csak külön minisztériumi engedéllyel jelentkezhettek a felsőoktatási intézményekbe. Néhány magasan kvalifikált értelmiségi család gyermeke kiemelkedő tanulmányi eredménye alapján – a család kapcsolatainak felhasználásával – már a hatvanas évek elején bejuthatott a választott egyetemre, főiskolára. Akik viszont nem rendelkeztek hasonló adottságokkal, egyáltalán nem, vagy csak kerülőutakon, esetleg felnőtt korban tanulhattak tovább.
Gyakran csak informálisan rajzolódtak ki azok a határok, amin ajánlatos volt belül maradnia az ’56-os elítélt gyermekének. E határok áttörési kísérleteinél általában felvillantak a tiltások, a figyelmeztető jelek, „mi tudjuk, kinek a gyereke vagy”. Az iskolák, a munkahelyek igazgatói, párttitkárai, személyzeti osztályvezetői nyíltan vagy csak jelzésszerűen éreztették a gyermekkel, hogy ő apja múltja miatt megkülönböztetett. Ugyanakkor a hivatalnokok részéről támogató összekacsintással, kerülőutak ajánlásával, informális segítségnyújtással is találkoztak. Majd fokozatosan „puhult” a diktatúra, lazult az ellenőrzés, már többnyire a hivatalos szinten sem kérték számon a történteket, ám ezzel párhuzamosan nőtt a társadalom közömbössége, érdektelensége, és sok esetben csökkent a segítőkészség is.
„’56 és mondjuk ’60 között, a hivatal kellemetlen kellett hogy legyen velem, ugyanakkor az ember, aki az ügyet intézte, az esetleg szimpatizált és éreztette is velem, hogy ő nem tehet róla, csak előírják neki, hogy azért ide nem vehet föl. Később meg már már azt lehetett érezni, hogy ha az ember ezt beírja, akkor nemcsak a hivatalnak lesz meg a véleménye rólam, hanem már a hivatalnoknak is.”
„A bátyám Miskolcra került, ott végezte el az általános iskolát. Jóindulattal tanácsolták, hogy miért kell neked itt tanulni, miért nem mész oda? Nekem is mondták később, hogy minek kell nekem itt dolgozni. Odébbmegyek egy várossal, és akkor már nem tudják. Illetve a papíron már nem lesz rajta, a mit tudom én milyen kísérőlapon.”
„Mezőgazdasági technikumba felvételiztem, tudtam, hogy minden sikerült, amit kérdeztek. Örültem, biztos fölvesznek. És jött a papír, hogy nem vettek föl. Nagyapám bement, mert az igazgatót még az előző rendszerből ismerte. Ő azt mondta, hogy minden sikerült a gyereknek, de sajnos nem vehetem fel. Nyugodjon bele, nem vehetem föl. Próbáljon meg valamilyen kisebb horderejű iskolába jelentkezni, és utána, ha tizenhat éves korában el tud menni dolgozni, valahova fölveszik, és akkor esti tagozatra kötelesek fölvenni. Így jelentkeztem a gyors- és gépíró iskolába. Azt elvégeztem jeles eredménnyel.”
„1965-ben az igazgatónő megkérdezte a hugomat, hogy képzeli, hogy egy volt ellenforradalmárnak a leánya fogja a jövő nemzedékét oktatni, tanítani? Óvónő, hát ne is álmodozzon róla, hogy ő valaha is óvónő lehessen. Aztán már nem próbálkozott.”
„A munkahelyemről jelentkeztem főiskolára. És amikor mentem a jellemzésemért a személyzeti osztályra, akkor megkérdeztem, hogy mi van benne. Azt mondták, hogy semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam, én ott jóban voltam a kollégáimmal, azt hittem el fogják mondani. Akkor vissza akarták venni tőlem, persze én akkor már nem adtam, mert sejtettem, hogy mi lesz benne. Hazajöttem, itthon felbontottam. Édesapáról volt benne, hogy mit csinált, hogy csinálta. Rólam meg az, hogy nem volt sem úttörő, sem KISZ-tag, és nem vett részt a megmozdulásokon, nem olyan beállítottságú, hogy vezető beosztásra alkalmas lenne, így javasolják a nevezett felvételi kérelmét elutasítani. Hát ezzel a papírral már nem mentem el felvételizni.”
Az eddig vizsgált életutak azt mutatják, hogy a politikai elítéltek gyermekeinek intergenerációs mobilitása nem tér el lényegesen a hatvanas, hetvenes évek trendjétől. A foglalkozási mobilitás tekintetében nem történtek sem látványos lecsúszások, sem felemelkedések. A mezőgazdasági fizikai foglalkozású apák leányai betanított munkások, fiai szakmunkások lettek, a szakmunkások gyerekei szakmát tanultak, illetve leányaik közül többen adminisztratív munkakörbe kerültek, az értelmiségi származásúak többnyire értelmiségivé váltak. Nem marginalizálódtak, sikerült beilleszkedniük, ám ezt óriási erőfeszítések árán tudták csak elérni. Egyértelműen kimondhatjuk, hogy a politikai elitéltek gyermekeinek többsége anyagi és kulturális vonatkozásban a korábbi lehetőségeihez képest hátrányba került, s ha tovább is tanulhatott, gyakran nem a vágyott pályán. Állandó bizonyítási kényszerben éltek. A korlátok legtöbbjükben az emberi tartást erősítették, néhányukban a reménytelenség, a kiszolgáltatottság érzése erősödött, és ez testi és lelki egészségük visszafordíthatatlan megromlásához vezetett.
Tudjuk, a környezet visszajelzései milyen fontosak önértékelésünk szempontjából. A politikai elítéltek gyermekei felnőtté válásuk során egyaránt találkoztak mind elutasító, mind együtt érző reakciókkal. A legváratlanabb helyzetekben vetették szemükre apjuk múltját, megszégyenítették őket. Ám mind a közvetlen, mind a tágabb környezet felől számtalan támogató, szolidáris visszajelzés is érkezett feléjük. Több családnak volt része explicit formában megjelenő segítségben is. Ruhákkal, ajándékokkal, pénzadományokkal próbáltak a fokozott terhek viselésén enyhíteni, vagy a ház körül segítettek nekik. Ezek a spontán külső megerősítések az elbizonytalanodás ellen is segítséget nyújtottak. Többeket hallgatólagosan segítette, támogatta a környezete a leplezkedésben. Nem kérdeztek, nem beszéltek, hallgattak.
Oda került egy új számtantanár, Balázs bácsi. Ez szintén utólag áll össze, egy bukott káder volt, és oda tették párttitkárnak és számtan-fizika tanárnak. És egyszer kibukott, és kiabált, hogy az ő idegei sincsenek kötélből, mert az ellenforradalmárok őt megtámadták és csúnyán bántak vele, ki akarták végezni. És az ilyen emberek miatt, mint az ő apja – és mutatott rám... És akkor ez nekem egy hideg zuhany volt, mert én azt hittem, hogy ott egy jó gyerek vagyok.”
„Egy tanár azt mondta, hogy szemetes kosárba ültetne, mert hogy odavaló vagyok. Különösebb előzménye nem volt, csak nem álltam fel, szófogadatlan voltam, és akkor mondta, hogy olyan vagy, mint ahogy neveltek a szüleid, olyan vagy, amilyen apád, odavaló vagy a szemétkosárba, ahová apád, oda kéne ültetni.” style='color:black'>
„Az anyám esetében volt olyan, hogy nem tudott elhelyezkedni ez miatt. Hanem volt a faluban egy-két olyan család, aki igenis befogadta, hogy takarítson, hogy nevelni bírjon bennünket. De ott is mindig volt egy olyan légkör, hogy nem anyánkkal éreztették, vagy velünk, de azért tudtuk azt, hogy nem úgy kezelnek bennünket, tehát éreztetve van. De anyám elhelyezkedni máskülönben nem is tudott volna a faluban, nem kapott volna munkát.”
„Azután volt a tárgyalás, hogy én odakerültem februárban, a második félév kezdődött ebben az új iskolában, és ők már tudták. Szóval biztos tájékozva voltak az én helyzetemről. És ez a tanárnő borzasztó kedves volt hozzám, rengeteget segített nekem, és nagyon szeretetteljes volt az egész iskola. Szóval ’58-ban még nagyon is működött ez a társadalmi szolidaritás, abszolút nem bélyeg volt az, hogy az apám börtönben van. De nem tartott ám az a társadalmi szolidaritás olyan nagyon sokáig. Szóval az első időben érezhető volt, és aztán később úgy kopott. „
„A rokonaink úgy voltak, hogy kicsit messzebb helyezkedtek tőlünk. Maradt valami földünk, de minimális, abból éltünk. Nagyon padlón voltunk anyámmal. Volt valamennyi árpánk, meg rozsunk vetve és le kellett aratni. Anyámnak volt egy nagybátyja, sírásóként halt meg. Egyedül az jött el ’57-’58 körül. Az jött este, hogy te Mari, elmegyek, levágom én. Mondta anyám, hogy nem bírom kifizetni. Nem baj, nem azért jövök. És eljött a legszegényebbje a falunak. Voltak anyámnak gazdagabb rokonai is, de ők nem segítettek.”
„Reggel anyu szépen megetetett, otthagyott a kiságyban, és a nénik napközben jöttek, tisztába tettek, megetettek, mindenki rám nézett. Úgyhogy engem tulajdonképpen az első három évben a ház nevelt.”
„Többször jött oda hozzám ismeretlen ember az utcán, és azt mondta nekem négyszemközt, hogy apám nagyon rendes ember volt, mindenki szerette, meg hogy sajnálják, egyáltalán nem ezt érdemelte. Gondolom, ez már nem udvariasság volt, mert soha nem én kérdeztem.”
„Ebben nagyon sok civil bátorság volt más emberek részéről. Volt egy igazi társadalmi szolidaritás szerintem.”
Nehéz választ adni arra, hogy kik voltak azok a gyermekek, akik az iskolában, környezetükben szolidaritással találkoztak, illetve kik voltak azok, akik velük szemben ilyen módon viselkedtek. Eddigi interjúinkból úgy tűnik, hogy azokkal a gyerekekkel volt szolidárisabb a környezetük, akiknek apját a településen már korábban is ismerték, és a forradalom alatti tettét a közösség – az általánosan elfogadott emberi értékek alapján – pozitívnak értékelte, illetve a megtorlás oly mértékben sújtotta az egyébként is elesett, hátrányos helyzetű családokat, hogy a nyomort már nem lehet tétlenül szemlélni.
Nem tudhatjuk, hogy az interjúalanyainkkal kapcsolatba kerülők miként vélekedtek a forradalomról, mit csináltak ’56-ban, illetve milyen viszonyban álltak a hatalommal, de azt feltételezhetjük, hogy a stigmatizált felé irányuló reakcióik – ha áttételesen is – egyben a forradalommal és a hatalommal szembeni vagy melletti állásfoglalásukat is tükrözték. Az elítéltek és családtagjaik még a mindenáron felejteni akarókat is emlékezésre, állásfoglalásra késztették. A társadalom tagjainak egy kisebb része a megtorlást támogatva saját személyes bosszúját is érvényesítette, míg mások interiorizálták a hivatalos propagandát, az „irányelveket” a saját gyakorlatukban érvényesítették, illetve voltak olyanok, akik „bizonyítani” igyekeztek, mert félek attól, hogy maguk is kompromittálódtak a forradalom napjaiban. A többség hallgatott, felejtett és hárított, az érintettekkel kapcsolatba kerülve semleges magatartást tanúsított. A társadalom tagjainak egy jelentős része viszont humanitárius, lelkiismereti okokból vagy a forradalom melletti szimpátiája okán, ha csak szűk körben, informálisan is, de támogatta, segítette a megbélyegzetteket.
Miként a társadalomban is, úgy az ’56-os elítéltek, illetve családtagjainak körében is találkoztunk egy olyan szűk réteggel, melynek tagjai a hetvenes évektől kezdve egyre több valós információhoz jutottak az illegális irodalom, a SZER, illetve a sorstársakkal történő beszélgetések útján. És ezzel párhuzamosan ők is egyre több olyan emberrel találkoztak, akikből szinte puszta jelenlétükkel is előhívták a kíváncsiságot, az emlékezésre, a valóság megismerésére irányuló szándékot.
„Helyre került egy csomó minden. És akkor elkezdtem gondolkodni, hogy ki lehetett, milyen lehetett az apám. ... És megkérdeztem anyámat, hogy nem túl ideális képet fest-e az apámról. Biztos, hogy ilyen nagyszerű, minen tekintetben ilyen kitűnő ember volt? Anyám teljesen megrökönyödött, és akkor – utóbb már tudom, hogy szervezett akció volt – jöttek apám barátai „véletlenül” látogatóba. Akkorra elég sokan elmondták, hogy az micsoda csodálatos volt. Aztán minden könyvet elolvastunk, amihez hozzájutottunk még szamizdatban.”
„Én éltem egy általános iskolában, ahol én is rossz voltam, a családom is rossz volt, és minden rossz volt. És bekerültem egy gimnáziumba, ahol ez átfordult... Elsős gimnazista voltam, amikor egy fiú kiszedte belőlem ezeket a sztorikat, hát a börtönt és hogy egyáltalán én mire emlékszem. Akkor tapasztaltam azt először, hogy ez valakit érdekel. Kiderült, hogy ők tudják, hogy ki az én apukám, hogy ők az én apukámat valami nagyon nagy embernek tartják.”
Megjelent: Hitel, 1996. október 41–62. o. |
|
|
|
|
|
|
|