Elhallgatás, tabu, titok

„Tudatlanul éltünk, nem is tudom hány évig...”

Az 1956-os forradalom leverését a magyar történelemben minden eddigit felülmúló méretű megtorlás követte. Háromszáznegyvenegy emberen hajtottak végre halálos ítéletet, ebből kettőszázhuszonkilenc embert végeztek ki forradalmi, vagyis közvetlen ’56-os cselekményekért.(Száztizenkettő embert köztörvényes vagy a forradalomhoz nem kapcsolódó politikai bűncselekményekért végeztek ki.) Körülbelül huszonkétezer a jogerősen elítéltek, tizenháromezer az internáltak száma, a fegyelmi elbocsátás és rendőri felügyelet alá helyezés további tízezrekre terjedt ki.
A Kádár-rendszer azonban nemcsak a forradalom résztvevőit és azok családtagjait igyekezett elhallgattatni, illetve ’56-os érintettségüket elhallgatni, hanem megpróbálta a feledés homályába száműzni az 1956 őszén történteket, illetve a forradalom leverését és a megtorlást. Meghamisították a tényeket, átírták az eseményeket, átértelmezték az összefüggéseket. Ezt a módszert érhetjük tetten többek között a forradalmat követő bírósági perek nyelvezetében és koncepciójában, vagy a Kádár-rendszerben - főként annak első éveiben - megjelenő brosúrák, filmek dramaturgiájában. Átírták a történelmet, és így a privát történelem hivatalos szinten érvényét veszítette. Fényképekről, filmekből kiretusáltak részleteket, embereket. Vagy gondoljunk a „tabusítás módszerére”, amikor a rendszer szempontjából nemkívánatos eseményeket, akár egész korszakokat oly módon igyekeztek meg nem történtté tenni, hogy már annak említése is félelmet keltsen az emberekben, és ezért tartózkodjanak tőle.
A hatalom ezekkel a módszerekkel az emlékezést igyekezett manipulálni, átalakítani. Célja az volt, hogy a társadalom tagjai megtanuljanak úgy emlékezni, ahogy azt tőlük elvárja. Természetesen, ezek a módszerek sem „mindenhatóak”. Vannak ugyanis a személyes emlékezetnek olyan fragmentumai, amelyekben nem érhetőek el a „kívánt” eredmények, az intézményesített világ nem képes mindent kiiktatni az emlékezetből.
Mérei Ferenc szállóigévé vált szellemes szófordulatával „össznemzeti elfojtás” követte az 1956-os forradalom eltiprását. Az emberek többsége rövid idő alatt „elfelejtette”, kitörölte emlékezetéből akkori élményeit, érzéseit, véleményét; hallgatott és elhallgatott, és elfogadta – legalábbis látszólag – a hivatalos ideológia, illetve propaganda értékelését. Nemcsak hivatalos szinten, hanem magán szinten is, a legtöbb családban tabu volt 1956 és az azt követő megtorlás. Ehhez az is hozzájárult, hogy a hatalom a hallgatásért cserébe engedményeket adott. Megszűnt a Rákosi-rendszer nyílt terrorja, emelkedett az életszínvonal, az emberek többségének nőtt a szabadságérzete. Természetesen, voltak olyanok, akik ellenálltak a hatalom nyomásának, és mindvégig kitartottak a forradalom eszméi mellett.

Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában egy éve Az ötvenhatosok második nemzedéke címmel folyó kutatás keretében a forradalom leverése után kivégzettek, illetve börtönbüntetésre ítéltek gyermekeinek életútját, sorsának alakulását, és ezen keresztül a Kádár-rendszer működési mechanizmusát valamint mentalitástörténetét vizsgáljuk. A következőkben a forradalom után kivégzettek gyermekeivel eddig elkészült húsz életútinterjú alapján személyes sorsokon keresztül jelenségek, tendenciák, különbségek felvázolására vállalkozom.

A gyermek fejlődése szempontjából a család, a primer szocializáció tere a legfontosabb. Mivel interjúalanyaink apjuk letartóztatásakor, illetve kivégzésekor kiskorúak voltak, a családnak kitüntetett szerepe volt abban, hogy a gyermek mit tudott meg az apjáról, a kivégzésről, a forradalomról. Elsősorban a családnak kellett, illetve kellett volna választ adnia a gyermek – sokszor fel sem tett – kérdéseire, arra, hogy mi és miért történt az apával és velük. Hogy miért más az ő családjuk, mint a többieké? A családtól függött az is, hogy hogyan tudta a gyerek feldolgozni, megoldani az elmúlt történelmi korszak mindennapjait át és átszövő kettős kommunikáció problémáját. Mindez elsősorban az édesanya, illetve a nevelő stratégiájától függött.
A forradalommal és az édesapával kapcsolatban a családon belüli kommunikáció három, jól elkülöníthető típusa körvonalazódott.
Az első típusba sorolhatók azok a családok, ahol teljes és őszinte kommunikációval találkoztunk. Az anya semmit sem titkolt gyermeke előtt, a családban nyíltan beszéltek az apáról, a vele történtekről. Az anyák felismerték, hogy nem lehet és nem is szabad megóvni a gyermeket a tények ismeretétől, a valóságtól, tudták, a „titkok” előbb-utóbb kiderülnek, és akkor a gyermek személyiségfejlődésében zavarok jelentkeznek. (Ha nem is fogalmazódott meg ilyen explicit módon, a szándék, a tendencia ez volt.) Az anya igyekezett gyermeke minden kérdésére őszintén válaszolni, a gyermeket mindenbe beavatni.
Ha a gyermek már nagyobb volt, tehát voltak személyes élményei, közvetlen emlékei az apjáról, a forradalomról, a letartóztatásról, akkor az anya megosztotta vele gondjait, problémáit, a családtagok együtt élték meg és dolgozták fel azokat.

„Amikor édesanya megtudta, hogy ők meghaltak, rögtön mi is megtudtuk. Arra emlékszem, hogy ahogyan ült a fotelban az édesapám édesanyja, hátrahanyatlott, amikor megtudta, hogy meghalt. Énbennem ez maradt meg.... Édesanya bennünket már a kezdet kezdetén sem óvott – hogy úgy mondjam – ezeknek az eseményeknek az ismeretétől. Egy pillanatig sem volt titok, hogy édesapa hol, mit csinált, mi van vele, hogy forradalom volt.”

Ha a gyermek kisebb volt, és így nem az apa traumatikus, villámszerű elvesztését élte meg, hanem már apa nélkül eszmélt, az anyának a történéseket utólag kellett interpretálnia. A gyermek fejlődésével párhuzamosan mind többet és többet mesélt el neki, és így fokozatosan állt össze a kép.

„Először csak azt tudtam, hogy forradalom, anyám elmondta, hogy az apám egy hős volt, aki meghalt a magyar szabadságért... [később már] azt [is] tudtam, hogy az oroszok tehetnek róla, hogy meghalt, de nem úgy, hogy az oroszok ölték meg, hanem azért, mert az oroszok itt vannak és nekünk ez nem jó, mert nem vagyunk szabadok... Akkor szó volt arról, hogy börtönben ült. Nem is tudtam. Ez a kettő nem kapcsolódott össze... És hogy megölték, akkor változott kivégeztékre. Akkor már egy kicsit keményebben és őszintébben fogalmazott... Helyre került egy csomó minden... Aztán minden könyvet elolvastunk, amihez hozzájutottunk, még szamizdatban.”

Ezekben a családokban sem az apa, sem a forradalom nem volt tabu vagy titok, hanem a családi kommunikáció, a megélt mindennapok részét képezte. Ez a nyíltság, őszinteség segített a gyermeknek a trauma feldolgozásában és a későbbi eligazodásban.

„Édesapa úgy szerepelt a mi életünkben mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu, azért mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk mindig ilyeneket mondott, hogy apátokkal álmodtam, kértem hogy járjon közbe értünk, adjon tanácsot... Ez állandó téma volt a családban, úgy hogy ez megtörtént, ez tragédia, de mégsem éltük meg tragédiáként. Ebben a legnagyobb része a nyíltságnak volt, hogy erről mindig beszéltünk. Mivel soha semmi nem volt titok, nem történt olyan soha, hogy ez eddig titok volt, most meg kiderült az igazság, és akkor azt megdöbbenve vette az ember tudomásul.”

Eddig ezzel a stratégiatípussal találkoztunk a legritkábban, és feltételezésünk szerint ezt az arányt a későbbi interjúk sem fogják módosítani. Mit tudunk róluk? Városban éltek, az apa értelmiségi volt, az anya – ha foglalkozását tekintve nem is sorolható ide, de attitűdjében, mentalitásában követte férjét. Az apák már a forradalom előtt is környezetük informális elitjéhez tartoztak, így ’56-ban saját tekintélyük jogán kerültek politikai pozícióba. Tevékenységükről nemcsak a család, hanem annak tágabb környezete is pozitív képet őriz. Így őket a környezetük – hacsak hallgatólagosan is, de – támogatta, ezáltal nem maradtak egyedül tragédiájukkal, emlékeikkel. E ritka esetekben a családon belüli és az informális külső világ legtöbb hatása erősítette egymást, a környezet legitimálta a családi értékeket, ami a személyiség stabilitását eredményezte.
Azok az édesanyák tudták az őszinte kommunikáció stratégiáját követni gyermekükkel szemben, akik ismerték férjük forradalmi tettét, azonosultak is vele, és így a későbbiek folyamán is ennek az adekvát normaszintnek a folyamatos őrzésével biztosították a gyermek számára a világgal és önmagával való egyensúlyt. Maximálisan támogatták börtönben lévő férjüket, lehetőségeikhez képest mindent megmozgattak, hogy enyhítsék az ítéletet. Mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermekük ismerje és megértse az apja sorsát. Nekik sikerült úgy megoldaniuk a végső soron megoldhatatlan problémát, hogy gyermekük – már ha ez egyáltalán lehetséges – ne sérüljön. Megőrizték, ápolták az apa és a forradalom emlékét, és a gyermekekben – az őszinte kommunikáció következtében – pozitív kép alakult ki ’56-ról és az apáról.

Az előzőtől alapvetően különbözött az a stratégia, amikor az anya az apa kivégzésének tényét ugyan nem titkolta el a gyermek előtt, de a gyermekben ezzel kapcsolatban felmerülő kérdésekre nem adott megfelelő választ. Ezekben a családokban az apa sorsa ugyan nem volt titok, de tabu annál inkább.
Erre azokban a családokban találtunk példát, ahol a gyermek már idősebb volt 1956–58-ban, (az általunk ismert esetekben tíz év körüliek) így az apáról, ’56-ról voltak személyes emlékei (például szemtanúja volt az apa akkori tevékenységének vagy letartóztatásának és az apja elleni eljárásnak), tehát az anyának közvetlen a letartóztatás, illetve a kivégzés után valamilyen magyarázatot kellett adnia az apa „eltűnésére”. Többnyire nem titkolták, nem is titkolhatták el az apa kivégzésének tényét, hiszen – ha távolabbról is, de - a gyermek együtt élt az eljárás körüli eseményekkel. Így ők szinte rögtön értesültek a tragédiáról.

„Nagyapám aznap reggel, amikor a kivégzés volt, mondta nekem, hogy ma fogják kivégezni az apukám... És emlékszem arra is, hogy harangoztak az evangélikus templomban. És akkor mondta a nagyapám, hogy most már meghalt az apukám.”

Az anyáknak, illetve a nevelőknek az együtt megélt történéseket kellett volna értelmezni, értékelni, „kibeszélni”. Ám interjúalanyaink többsége arról számolt be, hogy családjukban a kivégzést követően teljes lett a némaság. Nem beszéltek velük a forradalom alatt és után történtekről, így teljesen egyedül maradtak a traumával.

„Igen, nekem megmondták, hogy aput kivégezték, de azt senki nem tudta, hogy miért. Nem emlékszem rá, hogy beszéltünk volna róla. Én arra emlékszem, az járta, hogy kivitték a Szovjetunióba egy bányába. De inkább úgy volt, hogy ne beszéljünk róla, nehogy bántsanak, hiszen abban a rendszerben ez bűn, és nehogy bajunk legyen belőle.”

„Anyuval tabu volt ez a téma, vele nem lehetett ilyesmiről beszélni, soha nem engedte. Ő a mai napig is fél. Körülöttem mindenki forradalomnak tartotta, de soha nem beszéltek róla. Ez a téma tabu volt. Nehéz ezt elmagyarázni, de ha valami tabu, akkor az emberek azt lassan eltemetik.”

A némaságot néha enyhítette, oldotta egy-egy az apára emlékező mondat, de ez mindig csak a családtagnak szólt, és soha nem a kivégzett forradalmárnak.

„Persze azért családon belül előjött apám, néha-néha elhangzott a neve. De ’56-tal kapcsolatban semmi, se a forradalomról, se apámról. Csak apámnak az emléke, hogy hú de jó ember volt, meg de kedves srác volt, meg maholnap már te is akkora leszel, amekkora ő volt. De semmi konkrétum, hiszen a rokonaink se tudtak sokat. És nem értették, hogy mi történt apámmal. És féltek. Hisz mi is olyan egyszerű emberek vagyunk, mint sokan mások az országban. Egy-két emlék meg a fényképe van. De más egyéb egyszerűen nem volt számomra.”

Hasonló stratégiával találkoztunk néhány olyan családban is, ahol a gyermek fiatalabb volt a kivégzés idején, és így csak néhány év elteltével kezdett érdeklődni apja felől. Az édesanyák előbb-utóbb elmondták gyermeküknek, hogy az apát kivégezték, de a gyermek további kérdéseinek gátat szabtak, a miértekre nem tudtak magyarázatot adni.

„Eleinte mondogatták, hogy majd hazajön. Na és ugye ahogy múltak az évek, én csak nyaggatóztam, hogy mi van apuval, hol van, mikor jön már haza. És akkor valahogy kiderült, hogy meghalt, majd később azt is megmondták, hogy kivégezték. De se a mutter, se a nagymutter nem tudott igazából mindent, legalábbis pontos történéseket nem tudtak, hogy valójában hogy vannak a dolgok meg mint történtek, és feltételezem, hogy főként ezért nem mondtak el nekem mindent, mert ők sem értették... Ha összejött a család, akkor sem hangzott el olyan dolog ’56-tal kapcsolatban, ami konkrétum, csak úgy a faternak az emléke jött elő, hogy milyen jó ember volt.”

Még azokban a családokban is, ahol az anya nem rejtette magába a tragédiát, nehéz volt a kommunikáció.

„Sokszor beszélgettünk apuról. Csak hát anyu mindig elsírta magát. Ezért inkább sokszor nem is beszéltünk róla. Anyunak mindig fölkeveredtek az emlékei, és mindig rosszul esett neki... És féltünk, hiszen nyomot hagy az emberben, ha bejön négy-öt fegyveres, és azt csinál velünk, amit akar.”

A tabusítás stratégiával találkoztunk a legtöbbször. Ez a stratégia nem differenciált sem az apa foglalkozása, sem a lakóhely típusa szerint. Mezőgazdasági munkástól értelmiségiig, községi lakostól fővárosiig szinte mindenki élt vele. Ha az apák ’56-os tevékenységét nézzük, szintén színes a paletta. Volt közöttük, aki politikai, békéltető szerepet vállalt, volt aki fegyveres akciókban vett részt, és volt akit népítéletben való részvétel vádjával végeztek ki. Az anyák inkább alacsonyabb képesítésű munkát végeztek már ’56 előtt is, de találkoztunk olyan értelmiségi anyával is, aki ezt a stratégiát követte. Néhány édesanya tudta, hogy férje mit csinált ’56-ban, és volt aki semmit sem tudott erről. Többnyire ezek az asszonyok is kiálltak letartóztatott férjük mellett, látogatták a börtönben, de ezt nem a forradalmár iránti szolidaritásból, hanem a férj iránti kötelességből, szeretetből tették. Ám a tabusítás stratégiáját követő anyák egyike sem tudott férje tettével azonosulni, még ha azt pozitívnak tartotta is, a félelme, a család jövőjéért való aggodalma mindennél erősebb volt. Az ilyen stratégiát követő családokban felnőtt gyermek bizonytalanná vált, mind a történelmi esemény, mind az apa megítélésében, tettének értékelésében, és védtelenné vált a külső, negatív hatásokkal szemben.

A harmadik típusba azok a családok tartoznak, ahol a gyermek előtt igyekeztek mindent eltitkolni, amikor faggatózott, hazudtak neki, vagy kérdései elől kitértek. A teljes titkolózásra a fiatalabb gyerekek édesanyjának volt „lehetősége”, mivel ezen gyerekek már úgy nőttek fel, úgy eszméltek, hogy az apa nem volt jelen a családban. De előbb-utóbb kérdezősködni kezdtek, hiányolták őt, tehát az anyának valamilyen magyarázattal kellett szolgálnia arra nézve, hogy náluk miért nincs apa. És ők ezt vagy természetes halállal vagy disszidálással magyarázták. Ezt a gyermek sokáig el is hitte, hiszen mindaddig bizalommal fordult anyja felé, amíg valamilyen véletlen útján rá nem jött, hogy hazudott neki. Ám hiába derült fény az igazságra, az édesanyák továbbra sem tudtak gyermekükkel az apáról, a vele történtekről beszélni. A hallgatás, az elhárítás nem szűnt meg, nem oldódott.

„Nekem semmit nem mondtak el. Lehettem olyan tíz-tizenkét éves, amikor találtam otthon egy olyan újságcikket, hogy apám a bíróság előtt. De nem tudtam elolvasni, mert kivették a kezemből, és azt mondták, hogy ez nem rám tartozik... És tulajdonképpen mikor jött ez a rendszerváltás, akkor tudtam meg, hogy mégis mi történt. De addig nem beszéltünk ilyenről. Nem mertünk egymás között sem ilyenről beszélni. Mert akkor még nem volt szabad.”

„Körülbelül tizenhét éves koromban hallottam én először erről. Tulajdonképpen akkor is csak ilyen sejtéseket hallottam, illetve ilyen véletlenül elkapott szavakat. [Anyám] mindezt megpróbálta egész addig kerülni, amíg teljesen rá nem kérdeztünk a dologra. Akkor elkezdtem faggatni anyut, de még akkor sem mondott szinte semmit.”

„Anyánkból semmit sem tudtunk kiszedni. Abszolút tabu volt a téma, nem lehetett kiejteni a szánkon. Nincs, elment, disszidált. Én évekig annyira vártam őt, vagy hogy ír majd, vagy csomagot küld... Az igazat aztán egész későn tudtuk meg. Talán még most sem tudunk eleget a részletekről. Ott a falunkban annyira tabu volt, hogy nem hozták elő. Ez egy elmúlt dolog volt. Én most azt is gondolom, hogy tapintatból nem hozták elő. Kiderült, hogy tudták ők eleitől kezdve, csak mi nem tudtuk, hogy tudják.”

„Nagyapámék nem akartak beszélni, amikor kérdeztem valamit, nem válaszoltak. Annyira fájt nekik a múlt, ... és a megtorlások olyan kegyetlenek voltak, hogy nem mertek beszélni. Nem tetszik elhinni, de mi édesapámról attól a perctől kezdve soha nem beszéltünk. Soha. Addig amíg nem jött a rendszerváltás. Nem lehetett, mert akkor mi is börtönbe kerültünk volna. Ez borzasztó időszak volt... Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán kinyitni a szájukat. Először is annyira belénk rögződött a félelem, másodszor az is borzasztó volt, hogy nincs apukánk, hogy az ember megnémult.... Egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha.”

És féltek attól is, hogy a gyerekek nem tudják majd feldolgozni apjuk kivégzését, ezért sok édesanya azért is hallgatott, hogy így megkímélje, megóvja gyermekét a tragédia súlyától, a külvilággal való – várhatóan negatív – szembesüléstől.

„Nem akartuk neki a lelki nyugalmát fölkavarni. És arra is gondoltunk, hogy az iskolában ezekről beszélnek, tanulnak. És az én apósom az olyan típus volt, hogy mindig leállított bennünket, ha sírtunk, nem szabad volt sírni, ha beszéltünk, nem szabad volt róla beszélni. Szóval nem lehetett előtte beszélni semmit se róla. Még egymás között se... Éppen ezért mondta az apósom, hogy ne beszéljünk neki ezekről a dolgokról, mert az iskolában, ha valamit mondanak róla, úgyis másképp mondják, mint ahogy mi mondjuk neki, és akkor csak baja lesz a gyereknek.”*

„Mindezt megpróbálta egész addig kerülni, amíg ténylegesen rákérdeztünk a dologra. Nagyon nehéz, fájó pontja volt ez. Valahogy megpróbált minket ettől az érzéstől megóvni, mert a bratyómat lelkileg biztos, hogy teljesen maga alá tette volna... Amikor megkérdeztem, hogy miért titkolta el előlünk, azt válaszolta, azért mert úgy érezte, nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy ezt megértsük. Ezzel mi túl is tárgyaltuk az ügyet.”

Nem állíthatjuk azonban, hogy a hallgatást, a tabusítást, a titkolást csak a félelemérzet, illetve veszélyeztetettség érzése generálta. Tudjuk, hogy az ’56-os forradalom utáni megtorlás korlátozott nyilvánosság előtt zajlott, a hozzátartozók többségét teljes bizonytalanságban tartották, sokszor hónapokig nem tudtak semmit a letartóztatottról, nemcsak a letartóztatottat, hanem őket is megfosztották a kommunikáció lehetőségétől, nem juthattak hozzá az információkhoz, nem beszélhettek hozzátartozójukkal, nem követhették nyomon az eljárást, nem vehettek részt a tárgyaláson etc. Nem ismerték a „játékszabályokat”, sokszor az is rejtély volt számunkra, miért is került sor a letartóztatásra.

„Két civil ruhás nyomozó tartóztatta le a férjemet, de én akkor nem tudtam, hogy az letartóztatás. Gondoltam, talán beszélnek vele ott a tanácsházán, vagy kihallgatják, és aztán hazajön. De hát nem így történt... Azt sem tudtam, hol keressem. Mindenfelé írtam levelet, és végül a Pest megyei ügyészség válaszolt, hogy ’56-os események miatt letartóztatták... Arra gondoltam, hogy lehet, hogy megbüntetik, mert ugye ha ők egyszer azt mondták, hogy ellenforradalmi tevékenységben vett részt, az valami büntetést csak von maga után. De arra álmomban sem gondoltam, hogy kivégzik.”*

„Hiányzott tulajdonképpen az apánk, de hogy mi is történt, hogy mivel vádolták, miért kellett meghalnia, nem tudtuk. Pedig anyám ott volt a tárgyalásokon, de például a halálos ítéletet nem tudta. Apámnak nem volt szabad megmondani még az utolsó beszélőn sem, hogy kivégzik, csak utalt rá. Nem értettük a dolgot, még anyám sem. Eltelt jó pár év, míg valahogy megértettem, hogy mi volt ez az egész, és miért kell nekünk ennyit dolgozni.”

S mert gyakran a hozzátartozók is a represszió áldozatává váltak, a helyzet kafkaivá vált, nem lehetett tudni, miért kell és kinek bűnhődnie.

„Anyám nagyon félt, mert nem elég, hogy apánkat kivégezték, de abban az időben még vele is volt egy kis hercehurca. Persze azt nem tudom, hogy pontosan mi. „

A férj ’56-os tettével való azonosulást az információhiányon túl sokaknál nehezítette még – legalább – két tényező. Egyrészt, ha az apa részéről nem tudatos választás eredménye volt az akkori tevékenysége, véletlenül keveredett az eseményekbe, illetve ha valamely humán értékek szerint elitélendő eseménynek volt aktív résztvevője vagy csak szemlélője, akkor azt a résztvevő és így a házastárs sem tudta feldolgozni, helyesen értékelni. Ezekben a családokban kivétel nélkül mindenki elfogadta a hivatalos értékelést.

„Anyámnak fogalma sem volt arról, hogy apám mit csinált, illetve hogy csinált-e valamit egyáltalán. És persze nem is nagyon szerethetett lázadozni. Valami nagyon súlyos dolgokat gondolhatott, a komcsi propaganda is befolyásolhatta őt ebben. Mit keresett ő ott, ha családja van - ilyesmiket gondolt.”

Másrészt, ha a házastársak között már korábban is kommunikációs zavar volt, nem osztották meg egymással a mindennapi megélhetésen túli gondjaikat, problémáikat, akkor a kiélezett élethelyzetben nem volt bázisa még a rutinszerű kommunikációnak sem, vagyis a hallgatás szükségszerű következmény.
Egy-két félmondatból, elejtett szavakból valószínűsíthető, hogy néhány anyában volt bűntudat, lelkiismeret-furdalás is. Néha azért, mert valamilyen módon hozzájárult férje letartóztatásához és így a tragédiához is.

„Valami olyan lehetett, hogy anyámat is kihallgatták. És ő valahogy nem jól beszélt, ellene beszélt az apámnak. Azt hiszem, anyám soha nem tudta ezt megemészteni. Persze ez is csak már utólag derült ki.”

Vagy – minden valós alap nélkül – úgy érezték, magukra hagyták férjüket, és magukat mint túlélőket tették felelőssé. Még kevésbé kiélezett helyzetekben is tipikus reakciója ez a túlélőknek.
Néhány feleség egyértelműen neheztelt a férjére, amiért családos ember létére – nem gondolván a veszélyekre és családjára – részt vett a forradalomban, és egyedül hagyta őket.

„Édesanya rettenetesen haragudhatott rá. Otthagyta őt azért mégiscsak, hiába. Mert azért ő mondogatta neki, hogy ne, ne, ennyire mélyen ne menjél bele. És mielőtt édesapát letartóztatták, édesanya könyörgött neki, hogy menjen el, disszidáljon.”

Az előzőektől nem függetlenül több családban működésbe lépett az elhárítás mechanizmusa is, hiszen egészében nem feldolgozható élmény az, hogy férjét, gyermekét, apját kivégezték. Az ennek kapcsán kialakuló kínzó, belső feszültség csökkentésére is irányult tehát a hallgatás.

„Eltelt egy pár év, mire lelkileg meg idegileg ő [ az anya] is egy kicsit rendbe jött. Addig hagytuk ezt a témát. Utána is, amikor összejött a család, nem beszéltünk a dologról, csak néha hiányoltuk apánkat.”

A bizalom teljes hiánya jellemző ezekre a családokra. Az anya bizalmatlan – tudjuk, többnyire joggal – a külvilággal szemben, de bizalmatlan gyermekével szemben is. Azért sem mesél semmit neki apjáról, nehogy az elmondja egy kívülállónak, és így abból hátrányuk származzon.

„Gyerekkorunkban édesanya nem mesélt nekünk semmit se, soha nem beszélgettünk édesapáról. Édesanyát biztos kérdezgették jobbról-balról, és ő úgy gondolta – legalábbis felnőtt fejjel így fogom fel – jobb, ha nem mond nekünk semmit, mert akkor mi sem tudunk beszélni. Biztos, hogy mint gyereket fölhasználhattak volna bennünket, és édesanya nagyon félt.”

Ha az anya az információhiány vagy szorongásai, félelme (esetleg mindkettő) következtében képtelen volt a történteket megérteni, feldolgozni és gyermekével nyíltan beszélni a problémáról, ám a gyerek – hiszen egy-egy elejtett mondatnak, utalásnak, tárgyi emléknek, hirtelen elhallgatásnak tanúja volt – mégis megérzett valamit a családi titokból, akkor megromlott a szülő és a gyermek közötti bizalmas viszony, a hiányos kommunikáció következtében az elhallgatás súlya egyre nehezebbé vált, és a gyerek bizonytalanságban, bizalomhiányban nőtt fel, ami felnőtt életét is befolyásolta.

„Sokára, de a bátyámtól megtudtam, hogy apámat kivégezték. De nem volt elég ez a szörnyűség. Legalább az anyám segített volna. De hát ez nem igazán jött össze neki sem. Már onnantól kezdve, hogy ő nem mondott igazat. Ezt később aztán fel is róttam neki. Már amikor láthatta, hogy nem vagyunk annyira buták, akkor is hazudott.”

Számos tényező együttes hatása befolyásolta tehát, hogy az anya gyermekével szemben mely kommunikációs stratégiát választotta. Az előzőekben leírtakon túl szólnunk kell még egy, az anya stratégiáját befolyásoló tényezőről.

Annak ellenére, hogy a magasabb társadalmi réteghelyzetben lévőknél találkoztunk az őszinte kommunikációval, és a tabusítás, a titkolás inkább jellemző az alacsonyabb réteghelyzetű anyákra, nem mondhatjuk, hogy a különbségek közvetlenül a társadalmi hierarchiában betöltött helytől függtek. Jobb megközelítésnek tűnik a kulturális és kapcsolati tőke nagysága, illetve az attitűdök szerint tenni különbséget. (Természetesen a kulturális és kapcsolati tőke mértéke és a társadalomban elfoglalt hely szoros kapcsolatban vannak, de a korreláció mégsem „1”.) A nagyobb kulturális és kapcsolati tőkével rendelkező családoknál tudatosabban lendültek mozgásba a túléléshez szükséges mechanizmusok. Többnyire az ő környezetükben volt szervezettebb a szolidaritás. Nekik volt leginkább olyan kommunikációs és pszichikai készségük, valamint kulturális hátterük, amelyekre ebben a kiélezett társadalmi helyzetben kiváltképp szükség volt. Nekik a jobb társadalmi beágyazottságuk révén nagyobb esélyük volt mind a családi, mind a baráti segítségnyújtásra, erkölcsi támogatásra. Az alsóbb, elesettebb rétegek esetében mindezek többnyire hiányoztak, így - kevés kivételtől eltekintve - sem önmagukban nem tudták feldolgozni a tragédiát, sem környezetük nem rendelkezett olyan tartalékokkal, hogy őket akár erkölcsileg, akár anyagilag támogatni tudta volna.

„Szerettem volna ugyanolyan lenni, mint a többiek...”

Az ’56-os elítéltek gyermekeit apjuknak tulajdonított rendszerellenes cselekedetei miatt diszkreditálta a hatalom, illetve a társadalom egy része. A társadalom többsége által megbélyegzetten kellett felnőniük, a családból kilépve az iskolában, a továbbtanuláskor, a munkavállaláskor, a katonaságnál, a hivatalban etc. a hatalom állította korlátokba, falakba ütköztek, diszkriminációval találkoztak. A családi kommunikációs stratégiától függően voltak felkészültek ezekre a helyzetekre.
A stigmatizált életében annak felismerése, hogy ő valamilyen szempontból különbözik a többségtől, és emiatt diszkreditálhatják, és annak elsajátítása, hogy ezt a helyzetet hogyan kezelje, illetve ezek időzítése meghatározó. Az egyén közvetlen környezetének védőszerepe a felismerést késleltetheti, időben kitolhatja, de előbb-utóbb mindannyian részesei lesznek olyan szituációknak, amikor stigmatizáltságukkal szembesülniük kell.
Ha az anya tájékoztatta gyermekét a történtekről, ezzel párhuzamosan igyekezett is felkészíteni őt a várható élethelyzetekre, tehát arra, hogy ők mások, mint a többiek, és emiatt bizonyos szituációkban a társadalom elutasításában lehet majd részük. Ezek a gyerekek már kisgyermekkorban szembesültek másságukkal.

„Már egész korán tudtam, hogy velünk valami zűr van. Azért tudtam, mert akkor én nem jártam oviba, és sokat gondolkodtam. Álltam az ablakban, és vágytam arra, hogy én is olyan legyek, mint a többiek, mehessek oda, ahová ők. Szerettem volna ugyanolyan lenni, mint a többiek, hogy nekem is legyen apukám, ne legyek illegális.”

Interjúalanyaink többsége másságáról először az iskolában szerzett tapasztalatokat, hisz ez az a hely, ahol a család már nem oltalmazhatta meg őket a „hivatalos”, társadalom felől érkező negatív reakcióktól.

„Az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel az, aki árva vagy félárva. Én másodikos voltam ekkor, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze hogy felálltam. És akkor a tanítónő mondta, hogy én csak üljek le. Ez egy olyan élmény volt számomra, amely rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többi. A mi családunk más, engem másképp kezelnek. Tehát sok fenntartással kell fogadni, másképp kell nézni, figyelni a dolgokat.”

Sokak számára a stigmatizáltság érzése egy sokáig – szinte napjainkig – nem múló, őket az élet számos területére elkísérő élmény volt.

„Az iskolában is, meg azért a községben is voltak olyan helyek, ahol bizony úgy néztek ránk, mint a bűnösökre. A család meg volt bélyegezve, ezt mindig éreztük... Mint mikor valakinek kisebbségi érzete van. Bennünk ez egy olyan volt, hogy mi meg vagyunk bélyegezve, mink még hallani sem szerettük ezt a dolgot.”

Azoknál, akik előtt az anya igyekezett mindent eltitkolni, a gyermek kérdéseire nem adott választ vagy hazudott, a szembesülés később történt meg. Persze, egy gyermek sok mindent megérezhet anélkül, hogy tudná, mik vannak egy reakció hátterében, de ők azok, akik nagyon sokáig ösztönösen, felkészületlenül élték meg ezt a helyzetet. Vagy nem érte őket közvetlen diszkrimináció, életük során nem kerültek olyan helyzetbe, amikor a hatalommal konfrontálódni kényszerültek volna, vagy ha mégis, nem tudták azt megfelelően értékelni. Jól illusztrál egy ilyen megkésett ráébredést a következő interjúrészlet.

„Én csak mostanában, már felnőtt fejjel kezdtem felfogni, hogy a sok nyomor, a szegénység, az hogy anyám nem törődött velünk úgy, meg hogy ivott és én nem tanulhattam tovább, mind miért történt.”

Interjúalanyaink, hiszen megbélyegzettségük az adott környezet számára nem volt szembetűnő, a hátrányt okozó információk, tények manipulálásával megkísérelhették a stigma leplezését, titkolását. Ezt a magatartást csak akkor követhették, ha tudták, hogy apjukat milyen vádak alapján végezte ki, hogy ennek milyen hatása van az ő életükre, vagyis tisztában voltak különleges státuszukkal. Az, hogy milyen technikát alkalmaztak „bűnös múltjuk” titkolására, szintén elsősorban a mintául szolgáló édesanya stratégiájától függött.

Ha a gyermekben tudatosult stigmatizáltsága, párhuzamosan megtanították arra is, hogyan kontrollálhatja az ezzel kapcsolatos információkat. Az ilyen családokban más volt a taktika kifelé és befelé. Ők egymás között többé-kevésbé nyíltan beszéltek erről, ám a körülmények azt diktálták, hogy a külvilág előtt a mindennapok világa által megkövetelt magatartást tanúsítsák, vagyis színleljenek, „veszélyes” múltjukat titkolják.

„Anyám nem titkolt előttem semmit, de azt is tudtam, hogy nem szabad erről mások előtt beszélnem. Szóval egy titokkal a lelkemben éltem, és nem volt szabad arról beszélni, hogy az én apámat megölték, meg hogy szabadság, meg hogy oroszok. Én ezt pontosan tudtam már elsős koromban.”

A gyerekek így megtanulták, hogy apjukról nem szabad beszélniük, illetve azt, hogy az előbbre jutásuk – sokszor fennmaradásuk – érdekében is bizonyos kompromisszumokat kell kötniük. Apa nélkül kellett élniük, megbélyegzetten. A felesleges konfliktusokat elkerülték, tudták, bizonyos élethelyzetekben hiába is küzdenének a hatalom, a társadalom ítéletével szemben.

„Azt mondta az anyám, hogy élni kell, előre kell jutni, tanulni kell, egyetemre kell jutni. Valamit produkálni kell. És azt csak úgy lehet, hogy az ember nem hirdeti fennhangon a múltját. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben aláveti magát, meg hogy megtagadja a múltját, nem. „

„Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És nyilván édesanyám azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, hogyha élni akarunk. Nem beszélve arról, hogy milyen terror volt... Szóval nem ragasztottuk a homlokunkra, hogy kik vagyunk. Nem járattuk feleslegesen a szánkat, és így tulajdonképpen békén hagytak bennünket.”

Korábban már láttuk, hogy arányaiban igen nagy volt azoknak az édesanyáknak száma, akik gyermekük előtt tabusították, titkolták az apával történteket. Ők a külvilággal szemben is igyekeztek a teljes leplezkedés stratégiáját követni. Volt, aki úgy próbált új életet kezdeni, hogy családjával elköltözött abból a városból, ahol ismerték történetüket, vagyis stigmájukat, és volt, aki röviddel a kivégzés után újból férjhez ment, elsősorban azzal a céllal, hogy ezzel megváltoztassa saját és gyermekei nevét.

„Apukám egyik barátja azt tanácsolta anyámnak, hogy menjen férjhez, és a férje vegyen a nevére bennünket. És ezt pillanatok alatt elintézték. És ez után megváltozott az önéletrajzom.”

„Édesanyámban is az a félsz volt benne, azért egyezett abba bele, hogy a második férje minket a nevére vegyen, nehogy hátrányunk legyen abból a névből kifolyólag.”

Ha az apával történteket abszolút tabuként kezelték, vagy azt teljes titok fedte, a gyermekben nem tudatosult stigmatizáltsága, illetve az, hogy őt másképp kezeli a társadalom. Mégis mondhatjuk, hogy kialakult benne egy ösztönös „leplezkedés”. Érezte, hogy az apáról nem lehet kérdezősködni, tehát neki is hallgatnia kell erről.

Interjúink alapján úgy tűnik, ha az ’56-os elítélt gyermeke saját környezetében, lakóhelyén – vagyis ahol mindenki tudott a stigmájáról – próbált továbbtanulni, munkát vállalni, akkor nem számíthatott sikerre. Itt a hatalmi pozícióban lévők még ha akarták volna sem tehették meg, hogy a „többiekkel” azonos módon kezeljék őket. A „hivatalból” diszkriminálók motivációival kapcsolatban három alapvető magatartást feltételezhetünk. 1. Személyes bosszú: a forradalom alatt elszenvedett egyéni sérelmek megtorlása. 2. A forradalom leverését követő hivatalos propaganda „interiorizálása” – az „irányelvek” átültetése a gyakorlatba saját hatáskörben, „korlátozott megtorlás”. 3. Diszkrimináció félelemből: ösztönös félelem attól, hogy baj lehet, ha a kimondott és a ki nem mondott irányelveket nem veszik figyelembe; illetve azok félelme, akik ’56-ban maguk is „kompromittálódtak”, s utána igyekeztek „bizonyítani”.

Más volt a helyzet, ha a stigmatizált távol került a szülővárosától. Ha lakóhelyétől távolabb próbálkozott a munkavállalással, többnyire sikerrel járt. Hiszen egy idegen helyen, ahol nem tudtak múltjáról, családjáról, tiszta lappal indulhatott, és nagyobb sikerrel tarthatta ellenőrzése alatt a stigmatizáltságával kapcsolatos információkat, a szituációt. Ezek voltak számukra azok a nyilvános helyek, ahol ugyanolyan fogadtatásban részesültek, mint bárki más. Itt többnyire módja volt az információ korlátozására.

„Nem árultam el, hogy kinek a lánya vagyok, mert ha kiderült volna, hogy ki az édesapám, egész biztos, hogy soha nem taníthattam volna.”

„A bátyámnak többen jóindulattal tanácsolták, hogy miért kell neked itt tanulnod, miért nem mész máshova, más városba. Később nekem is mondták, hogy minek ragaszkodom ahhoz, hogy itt dolgozzam. Odébb megyek egy várossal, és akkor már nem tudják... Illetve a papíron már nem lesz rajta, a mit tudom én milyen kísérőlapon.”

Teljes biztonságban az úgynevezett rejtekhelyeken érezhették magukat. Itt szabadon cselekedhettek, beszélhettek, hiszen vagy ugyanolyanok – „sorstársak” – között voltak, mint ők, vagy a többiek tisztában voltak stigmatizáltságukkal, de elfogadták azt. Akiknek a családjában őszinte kommunikáció folyt, és a gyermeket mindenbe beavatták, ilyen biztonságos – ám szűk – rejtekhely volt az otthon.
Szerencsés esetben hasonló rejtekhely lehetett egy baráti társaság is, ahol a közös értékek miatt nem kellett titkolni az apával történteket. Érdekes módon még azok is, akiknek környezetében volt ilyen közösség, arról meséltek, hogy az őket mindenhová követő félelem miatt itt sem mertek beszélni, az erős tiltás megakadályozta őket abban, hogy feloldódjanak.

„Mind ismerős családok gyermekei voltak, tehát én tudtam, hogy ők tudják, tudtam, hogy előttük nyugodtan beszélhetnék, de sokszor még ott sem beszéltem, olyan erős volt a tiltás.”

A terek nagysága, helye és aránya időben szükségképpen módosult. A Kádár-rendszer konszolidálódásával párhuzamosan csökkentek a tiltott helyek, s növekedtek a nyilvánosak.

„Engem végigkísért ez, de később már nem számított, hogy úgy mondjam nem bántottak emiatt. 1968 után már más volt a légkör.”

A különböző társadalmi helyek szétválasztása és az egyes helyeken célravezető, követendő magatartások elsajátítása egyrészt az elsődleges szocializáció, másrészt egy már „felnőtt” tanulási folyamat, a szekunder szocializáció része.

„Később az ember rájött, hogy itt nem lehet pofázni, itt nem lehet csinálni semmit, itt azt kell csinálni, amit ők [a hatalom] mondanak.”

Többgyermekes családoknál a fiatalabb testvérek gyakran az idősebb testvér tapasztalatain keresztül sajátították el a kudarckerülő magatartást. A legidősebb gyermek még megpróbált a hatalom által felállított falakon rést ütni, a tiltott társadalmi helyekre bejutni, de a többszöri kudarcok a későbbiekben nemcsak őt, hanem kisebb testvéreit is elriasztották a próbálkozástól.

A különböző információkontroll-technikák alkalmazása távolságtartást feltételez, hisz a kivégzettek családtagjai arra törekedtek, hogy a környezetük személyes identitásuk ezen „foltját” ne ismerjék meg. Sokan olyan „jól elsajátították” ezt a magatartást, hogy személyes, intim kapcsolataikban sem tárták fel a múltjukat, még házastársukkal sem beszéltek erről, illetve ha közölték is a másikkal az apjukkal történteket, az őszinte, nyílt kommunikációt keveseknek sikerült kialakítaniuk új családjukban.

„A férjemnek elmondtam a dolgokat, hogy tudjon róla, hogy kivel jár. Amikor már láttam, hogy komoly a dolog és tudtam, hogy a szüleinek be akar mutatni, akkor neki elmondtam. De akkor egyszer beszéltünk róla, és utána soha többet nem. Én nagyon sokat gondoltam és gondolok mind a mai napig édesapámra, de erről nem beszéltünk.”

Az ’56-os kivégzettek családtagjainak stigmatizáltsága fokozatosan enyhült, majd 1989-ben hivatalos szinten is „feloldozták” őket. Elméletileg feloldódtak a régi görcsök, félelmek. 1989 óta szabadon lehet beszélni, ám a több évtizeden keresztül gyakorolt stratégiát nehéz egyik percről a másikra feladni. Többnyire oly mértékig rögzült a leplezkedés stratégiája, hogy mind a mai napig – ha enyhébb formában is, de – működnek a korábbi kommunikációs gátak.
A rendszerváltozást követően az ötvenhatosok második generációjában kialakult egy, a korábbiakkal „ellentétes előjelű stigmatizáltság-élmény”. A forradalom felhasználása aktuálpolitikai harcokra, a különböző érdekcsoportok marakodása és a kárpótlás körüli visszásságok a társadalom számos csoportját elriasztották ’56-tól. Több interjúalanyunk nem vállalja azokkal a volt ötvenhatosokkal a közösséget, akik sokszor ’56-hoz valóban méltatlan magatartásukkal lejáratják a forradalom tiszta eszményeit.

„Én örülök, hogyha apám nevét bárhol leírva látom, de én ezektől a felszínes és nagyon egy kaptafára menő ünnepektől, amik hasonlítanak a régi november 7-re, azoktól nagyon fázom. Sokszor az volt az érzésem, hogy apám csak egy ürügy arra, hogy a szónok saját politikai meggyőződését elmondhassa.”

„Nagyon sokat ártanak olyannal, hogy azt mondják, hogy ők milyen bátran harcolta, aztán nem is igaz. És olyan dolgokat művelnek, ami ’56 szellemének az ellenkezője. Ehhez semmi közünk.”

Mások nem akarják, hogy dicsekvésnek érezze a környezetük ’56-os múltjukat.

„Én különösen ’89 óta nem feszegetem ezt a kérdést. Előtte csak megtudták, vagy én böktem ki beszélgetésekkor munkahelyen, itt-ott, akkor elmondtam, amit tudtam, hogy ez volt, kész. De mióta volt a kárpótlás, meg egyáltalán ’89, azóta én nem beszélek erről. Nem szeretném, ha félreértenék, hogy most az ember elkezd ezzel hősködni, mert végül is semmi közöm hozzá. Úgyhogy kerülöm a témát.”

„Én nem egy gyilkos embernek vagyok a gyereke,
hanem csak az állam elleni felforgatóé.”

Mindenki előbb-utóbb felteszi magának és másoknak azt az egészében megválaszolhatatlan kérdést, hogy ki vagyok én. Azonosságtudatunk két csomópont, személyes, illetve szociális identitásunk köré szerveződik. Személyes identitásunk – lévén reflektív – külső közvetítők nélkül nem jöhet létre, csak szociális identitásunkon nyugodhat. A szociális identitásunk kialakulásának fő meghatározója, hogy a környezetünk tagjai miképpen reagálnak ránk, miféle kategóriákkal azonosítanak bennünket. Mások által látjuk magunkat.
Interjúalanyainkat környezetük kisebb-nagyobb része – a hivatalos álláspontnak megfelelően – megbélyegezte, egy társadalmilag nemkívánatos ember gyermekével, illetve egy bűnös képével azonosította őket. Ám a társadalom formális és informális csoportjai felől nemcsak ezt megerősítő, hanem ennek ellentmondó ítéletek is jöhettek. Tehát ellentmondások, konfliktusok kísérték életüket a kettős identitás szorításában.
Az ’56-os kivégzettek gyermekei esetében a személyes identitás meghatározó része volt stigmatizáltságuk megélése, az ahogyan szociális identitásuk azon foltját értékelték, kezelték, amelyet rejtegetni kényszerültek. Ez egyrészt az apához, az apa tevékenységéhez, illetve az elítéléséhez való viszonyuktól, másrészt a reflektáló tágabb társadalmi környezettől függött. Ebben az erőtérben kellett tisztázniuk, hogy kik is ők tulajdonképpen, ki volt az ő apjuk, hol a helyük a világban.
Elsősorban a családnak kellett (volna) megválaszolnia azt a kimondott vagy kimondatlan kérdést, hogy a kivégzett apa hős, áldozat vagy éppen bűnös. A gyermeki – és nemcsak a gyermeki – logika szerint azt kell megbüntetni, aki vétett, aki rosszat tett. Ha az apát megbüntették, akkor az apa bűnös? Ha nem az, akkor miért végezték ki? Nagyon nehezen megoldható probléma, illetve nehezen feloldható ellentmondás ez, és minél fiatalabb valaki, annál inkább.
Természetesen a külvilág, a szűkebb és a tágabb környezet visszajelzései is befolyásolták az apáról kialakított képet. A vizsgált korszakban felnövők életére többnyire a kettős szocializáció, kettős értékrend volt a jellemző, a család és a társadalom által közvetített értékek között gyakran feloldhatatlan különbség volt. Ha értékdiszkrepancia vette körül a gyermeket, választania kellett. Tudjuk, milyen nehéz – különösen egy gyermeknek – a különböző közegek által közvetített egymásnak sokszor ellentétes értékek közül választani, eldönteni, hogy melyik a követendő, a helyes és melyik nem.

A kérdés tisztázásában többféle segítséget kaphatott a gyermek. Legkönnyebben a döntést azok hozták meg, akiknek édesanyja férje tettét pozitív értékként közvetítette, és a családban folyó őszinte kommunikációval sikerült gyermekében is egy reális apa-, illetve forradalomképet kialakítania. A propaganda, a hivatalos értékelés nem bizonytalanította el őket. Apjuk kivégzését a rendszer aljasságával magyarázták. Büszkeséggel gondoltak apjukra, a bűnösség gondolata fel sem merült bennük. Sőt, ezek a gyerekek azonosultak apjukkal, számukra ő normaképző lett, életük fordulópontjain igazodtak feltételezett cselekedetéhez, ítéletéhez.

„Az apám véleményét mindig magam mellett álló véleménynek éreztem, egy kapaszkodónak.”

„Apám mindig velünk volt. Tudtam, nem csinált semmi elítélendőt, sőt ő csak olyat tett, amire mindenki büszke lehetne.”

Lehet, hogy az anya félelme következtében a családban tabusították a történteket, de ez nem törölte ki az apáról már korábban kialakított pozitív képet. A két világot szét tudta választani, tudta, hol az apja és az ő helye.

„Én akkor, tizenhárom évesen tudatosan nem politizáltam, és még később sem, de azt nagyon jól tudtam, hogy apukámnak igaza van. Mindig mellette voltam, és tudtam, hogy helyes úton járt. Soha kétség nem volt bennem eziránt. Tudtam, hogy amit a fehér könyv írt az nem igaz, hogy aljas hazugság.”

„Kezembe került a fehér könyv, és el is olvastam. Úgy írtak apámról, mint egy csavargó kulák fiáról. Szegény nagyapámat kivitték hadifogságba, akkor ő csavargó? Nevetséges dolgok voltak benne. Körülbelül igaz, ami le van írva, csak az hogy ezért ítélték édesapámat halálra, az a nevetséges dolog. Szóval én egy percig sem gondoltam, hogy igazuk van. Hát azt minden jobb érzésű ember tudta, hogy ők nem bűnösök.”

Az értékválasztást megkönnyíthette, ha a gyermeket stabil családi értékek vették körül. Ha volt legalább egy biztonságot nyújtó ember, aki képes volt a külvilág ítéletét közömbösíteni, az ellentmondás oldódhatott, és előbb-utóbb megoldódott.

„Tíz-tizenkét éves voltam, amikor egy kis zűr támadt, kívülről hall egy dolgot az ember a kommunista irányból, a család felől viszont egész mást hall. Az újságokból a rádióból (nálunk folyton szólt a rádió) azt hallottam, hogy ’56 ellenforradalom volt, ’56-ban gazemberek tevékenykedtek, meg akarták dönteni az államrendet, tehát bűnt követtek el. Otthon pontosabban nem azt mondták, hogy nem ellenforradalom volt, hanem azt mondták, hogy ami akkor történt, az nem bűn volt. És én úgy döntöttem, hogy hiszek a családomnak, ugyanis ők miért hazudnának nekem... Ők olyan emberek, akik ilyen nagy dologban, főleg apám halálával kapcsolatban nem hazudnak.”

Ha a családtagok nem rendelkeztek stabil értékrenddel, maguk is instabilak voltak, nem tudtak a hivatalosan közvetített értékekkel szemben felmutatni valami mást, a gyermek elbizonytalanodott. Abban az esetben, ha az anya nem tudott kiállni a forradalom, de legalább a férje mellett, és el is fogadta a hatalom ítéletét, a gyermeknek egyedül kellett megküzdenie a választással. Ezek a gyerekek gyakran nem tudtak ellenállni a propaganda nyomásának, elhitték, hogy amiben apjuk részt vett az elítélendő, de közülük többen azzal a tudattal sem voltak képesek együtt élni, hogy az apjuk gyilkos vagy bűnös. Ebből az ellentmondásból adódó feszültséget fel kellett oldaniuk. A feloldás egyik útja a mítoszteremtés volt.

„Apámat istenítettem, soha nem tartottam bűnösnek. Tán az Isten az apám nekem, nem tudom... A rádióból, a dokumentumfilmekből, a fehér könyvből jött ez a sok demagóg szöveg, hogy ellenforradalmárok, ilyen gyilkosok, olyan gyilkosok. És ha az embernek ezt sokat mondják, akkor már ő is elkezdi hinni. Én is, nem az, hogy már én is elfordultam, nem az, hogy elkezdtem apámban kételkedni, nem. Apámban hittem egyedül, abban, hogy ő jót csinált. De az egészben valójában már nem hittem... Csak apám mítoszára gondoltam, tehát arra, hogy apám becsületes ember volt, mások gyilkosok voltak, mindenféle szörnyűséget csináltak, de apám nem csinálta, az biztos... Nem gyilkos az apám, tehát én nem egy gyilkos embernek vagyok a gyereke, hanem csak az állam elleni felforgatóé.”

A feloldás másik útját követték azok, aki nem is próbálták megérteni a történteket, és a hivatalos történelemverzió sem hatott rájuk, de apjukról pozitív képet őriztek, titkon büszkeséggel gondoltak rá.

„Én titokban büszke voltam rá mindig... Nem hittem, hogy olyasmit csinált, amit én ne tudnék elfogadni. Azt egy percig se.”

Gyermekkorukban bennük – többnyire az információhiány következtében – sem az apáról, sem ’56-ról nem alakult ki reális kép, ám felnőttként – és főként 1989 után – egyre több adathoz hozzájutottak, és ma már a valóságnak megfelelő képet őriznek magukban.

Az anya közvetítette értékeken túl az apa tettének pozitív értékelésében segítséget jelenthetett még, ha magától az apától „kapott választ” kérdéseire. Néhány elítéltnek módjában állt családjával egy búcsúlevélben vagy egy utolsó találkozáskor tudatni, hogy nem érzi magát bűnösnek, ártatlanul fogják kivégezni.

„Én soha nem hittem el, hogy tényleg bűnös. Ha az lett volna, akkor nem írta volna a búcsúlevelében, hogy nem tudja, nem érti, hogy miért ítélték halálra.”

Többen apjuk ártatlanságának bizonyítékát látták abban, hogy a forradalom leverését követően a disszidálás lehetőségét határozottan elutasították, mondván: „Nem csináltam semmi olyat, amit ne vállalnék, amiért elítélhetnének”.

Jöhetett segítség a tágabb környezettől is:

„Sok ismeretlen ember az utcán – egy kivétellel, mert egyszer kaptam egy pofont egy ilyen hülyétől – odajött hozzám, és azt mondta nekem négyszemközt, hogy apám nagyon rendes ember volt, mindenki szerette, meg hogy sajnálják, egyáltalán nem ezt érdemelte. Gondolom, ez már nem udvariasság volt, mert soha nem én kérdeztem.”

Az ilyen spontán külső megerősítések az elbizonytalanodás ellen nyújtottak segítséget.

Fentiektől különböznek azok, akiknek sem a családjuk, sem a környezetük nem tudott segíteni az eligazodásban, és még korábbi emlékeik sem voltak apjukról. Egyedül maradtak másságuk terhével, és nemcsak a forradalmat, hanem apjukat illetően is elfogadták a hivatalos álláspontot. Elítélték, bűnösnek tartották apjukat, és emiatt szégyent, bűntudatot éreztek.

„Miután megtudtam, hogy kivégezték apámat, nagyon szégyelltem a dolgot. Ha kivégezték, akkor biztos valami borzasztó bűnt követett el. Ha valakit így elítélnek, akkor az borzasztó bűnös volt... Később sem a hőst láttam benne meg nem azt, aki a történelmet megváltoztatja, hanem aki elveszi magát a családjától. Biztos, hogy a történelmet előbbre viszi az ilyen dolog, de én azért csak a saját, egyéni tragédiámat láttam benne. Akinek gyereke van, az elsősorban a gyerekeiért felelős, és csak aztán az ország sorsáért. Egy ilyen kilátástalan helyzetben ott hagyni a családot, az egy kicsit elítélendő. Valahogy az volt az érzésem, hogy a politikát olyanoknak kellene csinálnia, akiknek nincs családja. Teljesen még most sem tudom ezt neki megbocsátani.”

Ebből az idézetből is jól látható, hogy bennük nemcsak gyermekkorukban élt egy hamis apakép, hanem ma sem tudnak személyes fájdalmaikon, veszteségeiken túllépni, és egy új aspektusból bírálják apjukat.
Többségüknek a bűntudat alóli igazi feloldást a ’89-es temetés hozta meg.

„Ez akkor ülepedett le, amikor volt az újratemetés. Mert ha annyi értelmes, normális ember elismeri, akkor nyilván úgy is van... Az tényleg nagyon nagy dolog volt. Teljesen le voltam döbbenve.”

Többeknél értetlenséggel, hárítással találkoztunk, amikor apjuk tettének értékeléséről kérdeztük őket. Feltételezhetjük, hogy náluk volt a legerősebb, a „legsikeresebb” a probléma elhárítása, szinte fel sem merült bennük a kérdés, hogy apjuk miért pusztult el. Ők nemcsak gyermekkorukban, hanem ma sem tudják, hogy mi is történt apjukkal, családjukkal ’56-ban. S talán nem is akarják megtudni.

A népítéletben való részvétel vádjával kivégzettek gyermekei voltak talán a legnehezebb helyzetben, hiszen, aki embert öl, az bűnt követ el. Az ellenük felhozott vádat rendszerint nem lehet bebizonyítani, és így még az akkori törvények szerint sem lehetett volna halálra ítélni őket, gyermekeik azonban mind a mai napig bizonytalanok apjuk ártatlanságát, illetve bűnösségét illetően. Egész életüket végigkísérte a bűntudat: védekeznek, illetve bizonyítékokra várnak.

„Hosszú éveken keresztül úgy voltunk elkönyvelve, hogy egy gyilkos család vagyunk. Hogy így voltunk megbélyegezve, hogy a gyilkosok... Én elfogadom azt, hogy az apám bűnös volt, ha nekem ezt be tudják bizonyítani. Tehát énbennem van egy olyan, hogy hiszem is meg nem is. Hogy tulajdonképpen meghalt, de jogos volt-e vagy nem, hogy meghalt. Ha egy fényképpel vagy valamivel be tudják bizonyítani, akkor én azt elfogadom.”

Az elveszett apa sok esetben komoly identitásproblémákat idézett elő. Több évtized alatt rögzült apaképet nem vagy csak igen nehezen lehet megváltoztatni, még akkor is, ha ma már egyértelműen lehet tudni, miért kellett meghalnia az apának.

Az ’56-os elítélt gyermeke számos alkalommal került olyan élethelyzetbe, amikor hivatalosan dokumentálnia kellett társadalmi identitását, illetve önazonosítását. A leggyakoribb ilyen hivatalos dokumentum az önéletrajz volt. A Kádár-rendszer önéletrajzírójának származásáról, így apjáról is be, illetve el kellett számolnia.
Az, hogy interjúalanyaink mit írtak apjukkal kapcsolatban, hogy milyen formulát választottak, egyrészt függött attól, hogy az anya milyen stratégiát követett gyermekével szemben, tehát, hogy a gyermek mit tudott apjáról, másrészt függött attól, hogy mikor, vagyis a rendszer konszolidálódásának mely szakaszában írta az önéletrajzot. Az idősebb interjúalanyaink szerint – akik pár évvel a forradalom leverése után fejezték be az általános iskolát, amikor a rendszer még keményebben ellenőrzött és büntetett – kötelező volt a kivégzés tényét közölni az önéletrajzban.

„Az egyértelmű volt, hogy be kell írni a foglalkozását, és hogy kivégezték őt. De mást az ember nem írt róla.”

„Nekem mindig azt kellett írnom, hogy ítélet által meghalt.”

Erre többnyire a pedagógus vagy az iskolaigazgató kötelezte őket. Arról viszont még nincsenek információink, hogy a tanárokat utasította-e valamely felsőbb szerv erre, vagy mindez „csak” a levegőben volt, és ők megfeleltek a ki nem mondott elvárásnak.
A legegyszerűbb megoldás a „meghalt” kifejezés használata volt. Ezt egyrészt azok használták, akik nem voltak tisztában azzal, hogy édesapjukkal mi történt, másrészt többnyire azoknak volt módjuk az „igazságot” ily módon eltitkolni, akik jóval a megtorlás után írták az önéletrajzukat. „Puhult” a diktatúra, lazult az ellenőrzés, már többnyire a hivatalos szinten sem kérték számon a történteket.

„A hátrányt nem tudtuk behozni soha.”

A totalitárius rendszerek megtorló mechanizmusa másod- és harmadiziglen is bünteti az ellenük vétkezőket. Az ’56-os kivégzettek családtagjai egy olyan kitüntetett csoporthoz tartoztak, akiket a hivatalos propaganda elítélt, diszkriminált. Nekik is bűnhődniük kellett, ha nem is direkt módon, hanem közvetve, áttételesen.
A vizsgált személyek számos közösséggel (család, iskola, baráti kör, munkahely, katonaság etc.) kerültek kapcsolatba, és így annak tagjait puszta jelenlétükkel is egyfajta állásfoglalásra kényszerítették. Környezetüknek véleményt kellett nyilvánítania másságukkal, stigmájukkal kapcsolatban, akár úgy, hogy nem vettek tudomást róla.
Interjúalanyaink családja felé érkező visszajelzések széles skálán mozogtak, az abszolút negatívtól, elutasítótól a semlegesen keresztül az egészen pozitívig, megerősítőig terjedhettek, hisz a társadalom ebben a kérdésben sem volt egységes. Továbbá ezek a reakciók érkezhettek explicit vagy implicit formában.
Nem szabad azonban elfeledkeznünk a közeg mineműségéről sem. Nyilván más a jelentése egy rokoni reakciónak, mint egy hivatalos intézményének. A közegek többnyire nem voltak homogének, egyes tagjai támogatták, mások elítélték, megkülönbözették a stigmatizáltat.
Továbbá szólni kell még egy fontos „független változóról”, az időről is, vagyis figyelembe kell vennünk, hogy a kivégzett gyermeke mikor találkozott az adott reakcióval abszolút időben, illetve életkorban. A Kádár-korszak első évei a megtorlás, a „rendcsinálás” időszakaként ismertek, ekkor a kivégzett gyermekét is egyértelműbb és erősebb retorziók érték, illetve a szolidaritásnak kisebb tere és talán nagyobb jelentősége volt. Amint fokozatosan puhult a diktatúra, konszolidálódott a helyzet, a stigmatizáltság következményei is egyre inkább veszítettek erejükből. (Természetesen ettől – mind pozitív, mind negatív értelemben – eltérő esetekkel, helyi „túlkapásokkal” is találkozhattunk.)
Nem tudhatjuk, hogy az interjúalanyainkkal kapcsolatba kerülők miként vélekedtek a forradalomról, mit csináltak ’56-ban, illetve milyen viszonyban álltak a hatalommal, de azt feltételezhetjük, hogy a stigmatizált felé irányuló reakcióik – ha áttételesen is – egyben a forradalommal és a hatalommal szembeni vagy melletti állásfoglalásukat is tükrözték. A stigmatizált léte egyeseknél a hárítást segítette elő, másokat épp az emlékezésre késztetett. (Ennek mélyebb elemzése már meghaladja dolgozatom tárgyát, illetve keretét.)

A család

Az apa letartóztatása, majd kivégzése következtében létrejött veszteséget fokozta a hatalom diszkriminációjának számos – a kivégzést követően vagy később jelentkező – megnyilvánulása is. Minden interjúalanyunk beszámolt arról, hogy az apa mint családfenntartó kiesésével, illetve a teljes vagyonelkobzás végrehajtása következtében rosszabb anyagi körülmények között kényszerültek folytatni életüket.

„Ketten kerestünk annyit, hogy legalább kajára volt pénzünk. Féltünk, éheztünk, fáztunk, ez az igazság. Nem volt tüzelőnk télen. Szóval nagyon rosszul álltunk, nehéz évek voltak azok.”

Sem árvasági segélyt, sem özvegyi nyugdíjat nem kaptak. Néhány esetben még azzal is nehezítették a család helyzetét, hogy elvették lakásukat, illetve kilakoltatták őket.

„Amikor édesapámat kivégezték 1957-ben, akkor ki lettünk tiltva Budapest területéről. Édesanyám kapott egy papírt, hogy 48 órán belül el kell hagyni Budapestet. Többször megpróbált visszakerülni, de nem sikerült... Így Kiskunlacházára, a szüleihez költözött velünk, de én nemsokára az apai nagyszülőkhöz kerültem, mert édesanyám egyedül két gyereket eltartani nem tudott. A nővérem vele maradt.”

Több olyan családdal találkoztunk, ahol a tragédia következményeként az anya pszichikai tartalékai elfogytak, lelkileg összetört. Sokak – és nemcsak az édesanyák, hanem később gyermekeik is – egészsége megromlott az erejükön felüli lelki és fizikai erőfeszítések következtében.

„Anyu idegileg teljesen megroggyant. Állandóan sírt. És ez nekünk nagyon rossz volt. Jöttek mindenféle betegségek, komoly műtétek, azt mondta az orvos, hogy az idegtől. Nagyon sokat szenvedett. Mindig nagyon félt, rosszul volt, szaladni kellett telefonálni, hogy az ügyeletes orvos jöjjön ki. Sokszor, míg anyu kórházban volt, egyedül maradtunk hárman gyerekek, és nekem kellett a kicsiket valahogy kordában tartani. Aztán meg nekem lett gyomorfekélyem, többször engem is bevittek a kórházba. Akkor lettem először rosszul, amikor anyu megmondta, hogy aput kivégezték.”

Interjúalanyaink a családtagok részéről többnyire szolidaritásról számoltak be. De ezt semmiféleképpen nem szabad politikai kiállásként értékelni, hiszen a családi kötelék – jó esetben – mindennél erősebb. Ha voltak nagyszülők, feltételezhetően minden politikai megfontolás nélkül, lehetőségeikhez képest segítettek unokájukon. Volt olyan nagyszülő, aki az édesanyát úgy igyekezett „tehermentesíteni”, hogy az egyik gyermeket ő nevelte fel, vagy hosszabb-rövidebb ideig magához vette, illetve anyagilag támogatta a csonka családot. Általában működött a családi védőháló, hatékonysága a családok kulturális és anyagi tőkéjétől függött. A leghatékonyabb az értelmiségiek körében volt, az alsóbb társadalmi rétegekben pedig – egy-két kivételtől eltekintve – elmaradt.

„A rokonok, a környezet sokat segített. Általában nagyon megértők, segítőkészek voltak.”

„Sokáig az anyai nagyszüleimnél éltünk. Ők igyekeztek mindenben segíteni, anyámban az életerőt tartani, hogy kedve legyen élni. Szegénységben éltünk, mert anyám fizetése és a nagyapa nyugdíja nem volt valami sok. De az azért nagyon jó volt, hogy amikor hazamentem az iskolából, akkor meleg volt a konyhában. És segítettek a rokonok, barátok is.”

Ám a családok sem voltak egységesek. Szinte minden családban volt egy-egy olyan rokon, akinek kellemetlen volt a kivégzett családdal való kapcsolat, aki karrierje miatt minden kapcsolatot megszakított velük.

„A kivégzés után a rokonaink is egy kicsit messzebb helyezkedtek. Maradt valami földünk, abból éltünk, de minimálisan. Volt valamennyi árpánk meg rozsunk vetve, és le kellett aratni. Anyámnak volt egy nagybátyja, ő jött, hogy levágja. Anyám mondta, hogy nem bírja kifizetni. Nem baj, nem azért jövök. Egyedül ő támogatott bennünket, amennyire tudott. Voltak anyámnak gazdagabb rokonai, nem segítettek.”

„Apám nővérének férje párttag volt, és hiába jártunk össze ’56 előtt és voltunk jóba, a kivégzés után kezdtünk nagyon kellemetlenek lenni nekik. Lazították a kapcsolatot, aztán mikor elmentünk hozzájuk, közölték velünk, hogy többet ne menjünk oda.”

Talán a legnagyobb veszteséget azok a gyerekek szenvedték, akiknek – édesapjuk elvesztésén túl – teljesen szétszakadt a családjuk, és állami gondozásban nőttek fel.

„A lényege az egésznek, hogy az egész életemet tönkre tették. Engem és az öcsémet nem az anyám, hanem a nagymama és apám nevelt. Amikor apámat letartóztatták, minket intézetbe vittek. A nagymamának nem volt miből eltartania. Megölték az apámat, elvették a családomat.”

Az iskola

Az iskolának a hivatalos álláspontot kellett közvetítetnie, vagyis hogy Magyarországon 1956-ban ellenforradalom volt, s akik abban részt vettek – különösen, ha ki is végezték őket – a népi demokrácia ellenségei. A gyermek életében többnyire ez volt az első hivatalos intézmény, itt már az anya, ha akarta sem tudta megóvni gyermekét attól, hogy szembesüljön stigmatizáltságával. Az iskolában – legalábbis a tanárok között – már nem maradhatott titokban az apa múltja. A tanárokra kényszerként hatott a hivatalos álláspont, de tudjuk, hogy sokan ezt nem vagy csak látszólag tették meg, illetve számos olyan lehetőség adódott, amikor kifejezhették szimpátiájukat a forradalommal, illetve együttérzésüket az ’56-os elítélt gyermekével.
A legtöbb interjúalanyunk iskolai élményeit felelevenítve pozitív visszajelzésekre emlékezett. A tanárok egészen addig, amíg módjukban állt, segítették, támogatták az ’56-os gyermekét. A legtöbb tanár igyekezett a gyermeket ért hátrányokat enyhíteni, vigasztalta, illetve megpróbálta elsimítani a konfliktusokat.

„Végig az egész iskolában olyan tanárok voltak, akik mindent tudtak, és csak segítettek, sose bántottak.”

„A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg elég nagy csibész voltam, és borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, hogy mit mondott nekem Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania nekem, hogy persze, Tamásnak igaza volt. Ehelyett elkezdett vigasztalni, bizonygatta, hogy Tamás nem akart nekem rosszat, csak hallotta ezt valakitől. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot.”

Volt olyan tanár, aki anyagilag is támogatta tanítványát.

„Az osztályfőnököm vasárnaponként meghívott, hogy segítsek takarítani. Közben a munkából nem nagyon lett semmi, de ott reggeliztem, ott ebédeltem, és délutánra, mire mentem haza, mindig felpakolt valamivel. Ő úgy bánt velem, mint egy családtaggal.”

Az egyik csepeli általános iskolából három olyan diákot küldtek ki egy három hónapos kelet-németországi üdülésre, akiknek hozzátartozóját ’56-os részvétele miatt elítéltek.
Szinte mindenki melegen emlékszik ezekre a segítségekre, de néhány esetben a tanári segítséget elutasította a gyermek.

„Látványosan mindenki előtt minden reggel hozta nekem az uzsonnát. Nekem nem kellett... Hogy ő milyen nagylelkű! Kihívott az asztalához, és ott. Nem tudom, hogy miért, de nem kellett. Lehet, hogy bántott vele, vagy nem tudom.”

Nehéz választ adni arra, hogy kik azok a gyermekek, akik az iskolában szolidaritással találkoztak, illetve kik voltak azok a tanárok, akik velük szemben ilyen módon viselkedtek. Eddigi interjúinkból úgy tűnik, hogy azokkal a gyerekekkel volt szolidárisabb a környezetük, akiknek apja a településen már korábban is ismert volt, és a forradalom alatti tettét a közösség – az általánosan elfogadott emberi értékek alapján – pozitívnak értékelte (például, ha az apa valamely forradalmi szervezet tagjaként a rend fenntartásában vagy a helyi túlkapások megakadályozásában, békéltetésben tevékenykedett).

Ha a gyermek az apa ’56-os tevékenységének színhelyétől távol járt általános iskolába, vagyis az ottani tanárok nem ismerték a kivégzettet, illetve ha olyan cselekedet miatt végezték ki az apát, amelyet a közösség nem minősített pozitívnak (fegyveres harc), esetleg elítélt (lincseléssel vádolták az apát), abban az esetben a gyermek ritkábban találkozott pozitív reakciókkal, támogató visszajelzésekkel. Ők főként olyan pedagógusokra emlékeztek, akik semlegesek voltak velük szemben, többnyire sem pozitív, sem negatív megkülönböztetés nem tudtak felidézni.

„Az egész iskola, a tanári kar tudta, hogy mi újság, de különösebben nem csináltak belőle ügyet, ... se jó irányban, se rossz irányban nem éreztem semmit.”

Ám voltak iskolák, ahol egyes tanárok megszégyenítették az ’56-os gyermekét, és ezzel még inkább megnehezítették egyébként sem könnyű életét.

„Az iskolában is vegyes fogadtatással találkoztam... nagyon sokan kiszúrtak velem úgy a tanárok, mint a gyerekek. Meg akartak buktatni, hiába tanultam jól. Nem értettem, miért kapok mindig egyest, kettest. Meg a sarokba állítottak, pedig nem is viselkedtem úgy. Csendes gyerek voltam. De voltak rendes tanárok is, emlékszem rá, hogy volt olyan tanárnő, nem emlékszem sajnos a nevére és azt se tudom, hogy milyen tantárgyat tanított, odajött és megsimogatta a fejemet. Nem szólt semmit. Meg volt egy kis barátnőm, őt sose felejtem el, nagyon szegények voltak, de olyan rendes család volt, hogy pátyolgattak, bátorítottak, és mindig kérték a nagyszüleimet, hogy engedjenek el hozzájuk kicsit kikapcsolódni. Tehát ők átérezték az én helyzetemet, mellém álltak. De a baj az volt, hogy sokan voltak kegyetlenek is, és a többség inkább nem is mert velem barátkozni. Mert féltek. Úgy félt mindenki.”

Akár szolidárisak, akár semlegesek voltak az ’56-os kivégzett gyermekével az iskolai mindennapok során, a továbbtanuláskor a tiltott térbe kerülést a tanár sem segíthette, ilyenkor már kevés volt a személyes szolidaritás. A gyermeknek az önéletrajzba, a tanárnak az ajánlásba kellett beírnia az apával történteket, és az „ellenforradalmár gyermekét” az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozata kizárta a továbbtanulásból, s a korábban szolidáris pedagógus a hatalommal szembeni konfrontációt már nem vállalta.

„A tanáraim mindig nagyon kedvesek voltak velem, megkülönböztetett figyelemmel bántak velem. Talán több időt szenteltek rám, mint más gyerekre. Volt egy-két tanár, aki kérdezgetett apu felől, és próbált vigasztalni, hogy majd rendbe jönnek a dolgok. Viszont azt is megmondták, hogy nem tanulhatok tovább, mert nem fognak felvenni semmilyen iskolába. Ezt be is tartották, sehova se mehettem.”

A forradalom leverését követő néhány évben – eddigi információink alapján – szinte mindenkinek meghiúsították a továbbtanulását, a kötelező általános iskolán kívül semmilyen képesítést sem szerezhetett az ’56-os gyermeke. Az évek folyamán némileg ezen a téren is „konszolidálódott” a helyzet. A hatvanas évek közepétől enyhült a szigor, már „csak” azoknak akadályozták meg a továbbtanulását, akik magasabb színvonalú, illetve a végzést követően nagyobb presztízst és fizetést biztosító iskolákba jelentkeztek. A szakmunkásképző intézetek befogadták az „ellenforradalmár” gyerekét is, hisz nagy volt a munkaerőigény. Majd kinyíltak a középiskolák kapui is, igaz az első években többnyire esti tagozaton. Leghosszabb ideig a főiskolai és egyetemei tanulmányokat tiltották számukra. Jól illusztrálja ezt az enyhülési folyamatot az egyik három gyermekes család. A legidősebb fiút, aki 1960-ban fejezte be az általános iskolát, mindenhonnan elutasították, a nála négy, illetve nyolc évvel fiatalabb testvéreit már felvették a szakközépiskolába. A legkisebb fiú – igaz még csak levelező tagozaton – egy műszaki főiskolát is elvégezhetett.

Külön meg kell említeni, hogy néhány magasan kvalifikált értelmiségi család esetében, ahol az apa már a forradalom előtt is jelentős politikai, közéleti szereppel bírt, a gyermek továbbtanulását a hatalom nem akadályozta meg. Esetükben volt a leghatékonyabb a környezet támogatása, és valószínűsíthető, hogy a család ismertsége következtében a hatalom sem merte megtenni diszkriminatív intézkedéseit. Így ezek a gyerekek ritkábban szembesültek a tiltásokkal, bejutottak a középiskolába, az egyetemre.

Lakóközösség

Tudjuk, a környezet visszajelzései milyen fontosak önértékelésünk szempontjából. Mind a közvetlen, mind a tágabb környezet felől számtalan támogató, szolidáris visszajelzés érkezett az ’56-os kivégzett gyerekei felé. Több családnak volt része explicit formában megjelenő segítségben is. Ruhákkal, ajándékokkal, pénzadományokkal próbáltak a fokozott terhek viselésén enyhíteni, vagy a ház körül segítettek.

„Ha szenet kellett lehordani amíg kicsik voltunk, mindig talált anyám olyat, aki segített.”

„Tulajdonképpen mi 3-4 családnak köszönhettük a faluban, hogy az anyám munkát kapott és nevelni tudott bennünket. Máskülönben, ha anyám nem bír dolgozni, akkor nem tudjuk, hogy mi lesz.”

Egy községi tanácselnök például iskolakezdéskor segélyt utalt ki a családnak. Sokaknak a szomszédok a mindennapokban is segítettek, például vigyáztak a gyerekekre, míg az anya a tárgyalásra járt vagy dolgozott.

„A mi házunkban olyan három-négy nem-dolgozó asszony volt, és a mi lakásunkhoz mindenkinek volt kulcsa. Úgyhogy engem reggel anyu szépen megetetett, otthagyott a kiságyban, és a nénik napközben jöttek, és tisztába tettek, megetettek, mindenki rám nézett. Úgyhogy engem tulajdonképpen az első három évben a ház nevelt föl ilyen módon, hogy hol ez nézett be, hol az nézett be, hol egyik vitt át magához, hol a másik. És az is természetes volt, hogy a házban ha bárhol vasárnap süteményt sütnek, akkor abból nekünk is jut.”

Akik kisebb városban vagy községben éltek – az ottani életformából következően – kevésbé tudtak elrejtőzni, számukra nehezebb volt eltitkolni múltjukat, ám ezzel együtt környezetük szimpátiáját is közvetlenebb formában tapasztalhatták meg.

„Csak szimpátia volt. Támogató cinkosságot éreztem, mindenhol, ahol én jártam. Tudod, egy ilyen hunyorítást, hogy ťjól van, tudjuk, de semmi baj nem lesz, majd meglátodŤ.”

„Ott a faluban úgy tűnt, hogy mind sajnáltak bennünket. Hivatalosan nem lehetett mutatni, de éreztük, hogy szeretnek. Tényleg sokszor a parasztemberben is van annyi tapintat, hogy az a gyerek nem tehet róla. Amivel lehetett segítettek, és anyámat is próbálták segíteni ott a boltban.”

Természetesen találkoztunk olyan községi családokkal is, akiket a kivégzést követően környezetük többsége elutasított.

„Így visszagondolva, sokan megváltoztak, nem látogattak meg bennünket. Talán egy pedagógus maradt meg, aki továbbra is jött hozzánk. Ha visszagondol az ember, azért úgy mindenki elmaradt tőlünk. Félte-e, vagy miért, én nem tudom.”

Munkahely

A forradalom leverését követően a kivégzettek feleségeit többnyire elbocsátották korábbi munkahelyéről. Mind nekik, mind azoknak az édesanyáknak, akik korábban a család körüli teendőket látták el, egzisztenciális gondjaik miatt munkát kellett keresniük. A kivégzettek feleségeinek munkavállalását, elhelyezkedését a hatalom minden esetben megnehezítette. Számos próbálkozás után, végzettségénél alacsonyabb, sokszor nagyon nehéz fizikai munkakörben foglalkoztatták csak.

„Aztán nagyon kemény volt anyámnak az élete, mert munkát kellett keresni. Nem nagyon akarták fölvenni. Több helyen próbálkozott, végül is aztán a Csepeli Posztógyárba fölvették. Egy olyan munkát kapott a gyapjúmosodában ami manapság már gépesítve van, de akkoriban a vizes gyapjút kézzel kellett a gépbe rakni, meg kiszedni. Borzasztó nehéz munka. Vizes, állandó víz, gumicsizmában. Férfiak nem nagyon vállalták. Ő kénytelen volt, mert ott volt a három gyerek, valahogy meg kellett élni, kaját kellett nekik adni.”

Tehát az édesanyákat elsősorban munkavállalásuk korlátozásával sújtotta a hatalom, és így növelte ezen családok megélhetési gondjait. Halmozottan sújtotta a kistelepülésen élő, alacsony képzettségű, rossz anyagi körülmények között élőket. Nem szabad persze elfeledkeznünk arról, hogy a községekben volt a legkevesebb munkalehetőség, ám a privát szolidaritás többször úgy nyilvánult meg, hogy az ’56-os kivégzett feleségének alkalmi munkákat adtak.

„Az anyám nem tudott elhelyezkedni emiatt. Hanem volt a faluban az az egy-két olyan család, aki igenis befogadta takarítani, hogy nevelni bírjon bennünket. Anyám elhelyezkedni nem is tudott volna, ha nem kapott volna ott munkát.”

Több esetben a baráti, ismerősi környezet segítette az asszonyokat munkához.

„Miután anyámat elbocsátották, a siketnéma intézet igazgatója, akit anyám nagyon szeretett, azt mondta, hogy oda jöhet nyugodtan. Ennek az asszonynak gyereke van, föl kell nevelni, ő nem csinált semmit, hát ne rúgjuk ki. Volt egy ilyen, és akkor odavette, és onnan is ment nyugdíjba később.”

Mint azt már az előzőekben is említettem, nemcsak a kivégzett házastársának, hanem gyermekének is megnehezítették a munkavállalását. Hiába volt informálisan támogató atmoszférájú a munkahelyi közösség, és hiába volt meg a szakmai felkészültsége, végzettsége, ahhoz, hogy vezető beosztásba kerüljön a hivatalos támogatást nem kapta meg.

„A munkahelyemről jelentkeztem főiskolára. És amikor mentem a jellemzésemért a személyzeti osztályra, akkor megkérdeztem, hogy mi van benne. Azt mondták, hogy semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam, én ott jóban voltam a kollegáimmal, azt hittem el fogják mondani. Akkor vissza akarták venni tőlem, persze én akkor már nem adtam, mert sejtettem, hogy mi lesz benne. Hazajöttünk, itthon felbontottam. Édesapáról volt benne, hogy mit csinált, hogy csinált. Rólam az, hogy nem volt úttörő, sem KISZ-tag, és nem vesz részt megmozdulásokon, és nem olyan beállítottságú, hogy vezető beosztásra alkalmas lenne, így javasolják nevezett felvételi kérelmét elutasítani. És hát ezzel a papírral már nem mentem el felvételizni.”

Katonaság

A kivégzettek fiainak életében volt még egy fontos állomás, amikor stigmatizáltságukkal kapcsolatban újabb tapasztalatokban, „élményekben” lehetett részük. Az idősebb fiúkat – tehát akik a Kádár-rendszer első éveiben lettek katonakorúak – nem hívták be a hadseregbe, mert „hazaáruló fiának nem adnak fegyvert a kezébe”. Volt aki ezt megkönnyebbüléssel vette tudomásul, „egyáltalán nem bántott, sőt örültem, hogy megúsztam ezt az őrületet”, ám egy falusi ember családjában ugyanez esetleg szégyennek számított.

„A férfi testvéreim nem lehettek katonák, mert meg volt a család bélyegezve. Ott is mint mindenütt valahogy olyan szúrást, döfést kaptuj ezen ügy miatt.”

Egyik interjúalanyunk 1979-ben vonult be katonának. Életpályáján a katonaság volt az egyetlen olyan intézmény, ahol másságát éreztették vele.

„Egyszer nem előírás szerint viselkedtem katonáéknál. És akkor aaz egyik tiszt közölte velem, hogy többre becsül egy rablógyilkost, mint engem, mert abból még lehet ember, de egy ilyenből, mint én soha, mert az alma nem esik messze a fájától. Pont ’56-ra volt ez az egész ügy kihegyezve. Most már látják, hogy én nem akarok megjavulni.”

A hatalom más módon is éreztette a kivégzettek gyerekével, hogy kevesebbet ér, hogy mindaz a lehetőség, ami egy átlag magyar állampolgárnak megadatott, számára nem elérhető, illetve azt, hogy állandóan figyelnek rá, ellenőrzésük alatt tartják. A nyolcvanas évek elejéig nem kaptak útlevelet, az erkölcsi bizonyítvány megszerzéséhez megalázó procedúrán kellett átesniük, a forradalom évfordulóin begyűjtötték őket a rendőrségre.

„Éjjel tizenegykor kijött a lakásunkba egy fiatalember, 1966-ban, tizenhét éves voltam, és azt kérdezte, hogy van-e kedvem kocsikázni. Én köszöntem neki, hogy hello, mert fiatal volt. S azt mondja: jó estét kívánok. Akkor az már gyanús volt. S azt mondja, hogy van-e kedvem kocsikázni. S mondom neki, hogy éjjel, ne haragudjon, nincs kedvem kocsikázni. Mégis hova? Azt mondja, mondjuk a rendőrségre. Mondom, akkor szólok édesanyámnak. Azt mondja, hogy nyugtassa meg, hogy nincsen semmi baj. Én csak annyit mondtam neki, hogy nézze, ha engem tizenegykor elvisz a rendőrség, akkor az édesanyám nagyon meg fog nyugodni. Persze akkor már leesett, hogy mi van, és mondtam édesanyának, hogy biztos, hogy ’56-tal kapcsolatos, nyugodjál meg tényleg, semmi olyat nem csináltam. Egy civil fekete Volgával vittek be. Szórakoztak egy kicsit a lámpavillogtatással meg mindennel, és elkérdezték, hogy hol jártunk egy bizonyos napon. Már nem is tudom, hogy melyik napon. Másfél-két órát tartott a dolog, aztán elengedtek. Nem bántottak, hozzám se nyúltak egy ujjal se. Egy kicsit villogtattak, Magrait felügyelőt játszottak, de semmi konkrét bizonyítékuk nem volt. „

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a privát mindennapokban a magánemberek inkább támogatóan mintsem diszkriminálóan viselkedtek az ’56-os kivégzettek családjával szemben. A pozitív visszajelzések egyrészt az ártatlan gyermeknek, a hátrányos helyzetű családnak szóló humán segítségnyújtások voltak, másrészt titkon az apa tettének pozitív megítéléséből adódhattak. A civil humánum számtalan esetben megnyilvánult, határai azonban többnyire a személyes keretek között maradtak; a hátrányokat nem tudták közömbösíteni, inkább a retorzió csökkentése állt módjukban. Így a forradalom után megtorlást szenvedettek gyermekeinek többsége 1989-ig a legteljesebb bizonytalanságban élte életét.
Valamennyien integrálódtak a társadalomba. Egyik életút sem tért el lényegesen a hatvanas, hetvenes évek általános mobilitási trendjétől. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy korábbi anyagi és kulturális lehetőségeikhez képest – ha csak átmenetileg is – hátrányba kerültek.
Anyagi, erkölcsi depriváltságuk kompenzálása végett szinte mindannyian szükségét érezték annak, hogy bebizonyítsák, ők is érnek annyit, mint a többiek. A hátrányok leküzdéséhez szükséges fokozott energia bizonyos esetekben optimálisan hatott. „Összeszorított foggal”, a hatalom képviselőivel dacolva elérték céljukat.

Megjelent: Café Bábel, 1996. I. (19. szám) 75–87. o.