Egy régi, majdhogynem ódivatú felfogás szerint történelemnek az az időszak tekinthető, amelynek tanulmányozása írott források alapján lehetségessé vált. 1989 után olyan jelentőségű változások zajlottak le Magyarországon, hogy joggal érezhettük: a több mint három évtizedes periódus, amelyet a magyar történelemfelfogás hagyományai szerint az első számú politikai vezető neve alapján Kádár-korszaknak nevezett szinte mindenki, véget ért. Hiába folytatódik megannyi folyamata a gazdaságban, a társadalomban, a mentalitásban, stb., valami visszavonhatatlanul lezárult a vezető halála és az új politikai struktúra kialakulása közötti szűk egy esztendőben. Annyira erősnek és általánosnak tűnt ez a vélemény, hogy nagyon természetes lett volna, ha nyomban megindul a mérlegkészítés, az elemzés sokrétű munkája. Erre azonban egyelőre nem került sor: az alapélmény elmúltával mind több tényező késleltette, sőt: tette egyenesen időszerűtlenné a Kádár-korszak analízisét. Csak jelzésszerűen: a nemzeti-konzervatív eszmeáramlat az egész 1945 utáni fejlődést külső kényszerek hozta kitérőként értékelte, beleértve természetesen a Kádár-korszakot is, a baloldali-szocialista oldal pedig a hamarosan támadó nosztalgiák spontán terjedését látva nem sietett a kritikai elemzéssel. Ám akármennyire szorgalmazta volna bárki is a feldolgozást, fékezően hatott az alapvető történeti források hiánya, illetve hozzáférhetetlensége.

A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956. november és 1957. június közötti vezető testületi üléseinek jegyzőkönyveit tartalmazó négy kötet megjelenése kétségtelenül fordulatot jelent ebben a tekintetben. A Kádár-rendszer genezisének e döntő időszakát illetően a legjelentősebb forráscsoport tehát nemcsak hozzáférhetővé, hanem a kutatókon túlmenő viszonylag széles kör számára is tanulmányozhatóvá is vált. A testületi ülések ugyanis szinte a szó szoros értelmében napról napra rajzolják ki a forradalom leverése után berendezkedő rezsim útját egy meglehetősen kaotikus és bizonytalan kezdettől a megszilárdulásig.

Tegyük hozzá ehhez: a Politikatörténeti Intézet levéltárosaiból és kutatóiból álló csapat ezt az eleve rendkívül érdekes iratanyagot igen magas színvonalon, mondhatni: mintaszerűen gondozta, s ez vonatkozik a szakszerű bevezető tanulmányoktól a bőséges, roppant informatív, de nem túltengő jegyzeteken át a pontos mutatókig a sorozat egészére. Ebben az intézetben, illetve jogelődjében számos forráskiadvány készült az elmúlt évtizedekben, szorgalmas munkával, s jobb ügyhöz méltó buzgalommal, de – itt most nem részletezett okokból – ehhez a munkához jelentőségben, színvonalban és szakszerű objektivitásban talán egy sem hasonlítható. A rendszerváltás nyomán ez az intézet e kötetek (és az intézet egyes más kiadványai, valamint folyóirata, a Múltunk) tanulsága szerint kiváltságos kutatóhelyből és ideológiai háttérintézményből valóban sikeresen formálódott át, s vált a jelenkori magyar történetkutatás jelentős műhelyévé.

A négy kötet a következő években bizonnyal nélkülözhetetlen, sokszor hivatkozott kiindulópontja lesz a forradalom utáni korszak tanulmányozóinak. A több mint ezerhatszáz oldalas kiadvány tartalmának részletes bemutatása meghaladja ennek az írásnak a kereteit, mint ahogy meghaladná a szóban forgó időszak beható elemzése is. Amire vállalkozom, nem több, mint néhány gondolat a Kádár-korszak kezdeti időszakáról a kötetekben feltárt újabb források alapján. Ezeken túl első közelítésben is számos érdekesebbnél érdekesebb részprobléma emelhető ki és elemezhető már első megközelítésben is, amint ezt Hajdu Tibor tanulmánya példázza a mostani Évkönyv hasábjain.

Aligha szükséges hosszan bizonyítani, de a kötetek fényében ez még nyilvánvalóbbá válik, hogy a források egy minden szempontból rendkívüli időszakot ábrázolnak. Csupán az 1957 április–májusi testületi ülések kezdenek hasonlítani egy „rutinszerű”, 1956, de inkább 1953 előtti politikai bizottsági, vagy központi bizottsági ülésre, annak tematikájára, szerkezetére, rituáléjára. A „rendkívüli esemény” – 1956 – kihatása természetesen végig, vagyis az 1957. június 27–28-i pártértekezletig – sőt olykor még tovább – is nyomon követhető. A további, 1957–58 utáni vezető testületi ülések anyagát magam csak igen szórványosan ismerem, de abból, s a paradox módon szinte a kezdettel egyidejűleg megjelent „végjáték” forrásanyagából állítható, hogy a „rendkívüli esemény” emléke végigkísérte a pártvezetést több, mint három évtizeden át. Az első hónapokban szinte mindenről „ez jutott eszükbe”, lett légyen szó az ifjúsági szövetség újjáalakításáról, a szénhelyzetről, a szakszervezetekről, sajtóról, nem is beszélve olyan „forró” ügyekről, mint a fegyveres erők, vagy személyi kérdések – s magának a nyomasztó emléknek is nem egyszer futottak neki egyenesen, „értékelve” s újra értékelve azt. Amikor a későbbiekben bármilyen rendkívüli helyzet adódott, azonnal 1956 emléke „jött fel”. A nyolcvanas évek végén pedig, egy új „rendkívüli helyzetben” mind többször; 1989-ben azután a párt vezetése kis túlzással visszajutott a kezdethez, s megint szinte mindenről „az” jutott eszébe...

Rendkívüli helyzetek, berendezkedési időszakok mindenkor alkalmat adnak vissza– és előretekintésre. Maguk a történet aktorai ezt 1956–57-ben sok-sok alkalommal, de szembeötlő egyoldalúsággal művelték. Gyakorta tekintettek vissza, de többnyire csak egy-két hónapra, nagyritkán évekre; elsősorban októberig, gyakran 1956 júliusáig, olykor 1953-ig, nagyon ritkán 1948-ig. Előre még ritkábban néztek egy-két hétnél, később egy-két hónapnál tovább. Sokat beszéltek a jövőről, ám perspektíva nélkül, s általában elmondható gondolkodásukról, hogy rendkívül szűk időléptékben mozgott.

Ennek ellenére az MSZMP dokumentumai alapján felmerülő legfontosabb kérdések egyike mégis a forrásokból minuciózusan kirajzolódó folyamat helye hosszabb időtartamokban. Nagyon figyelemreméltó, hogy ezelőtt csaknem egy évtizeddel, az akkor ismert adatok alapján, kizárólag publikus forrásokat felhasználva Kis János tanulmánya csaknem teljes mértékben helytálló elemzést adott az 1956. november 4. és 1957. júniusa közötti restaurációs folyamatról. Nem állítható természetesen, hogy egyik-másik részletet a közzétett jegyzőkönyvek fényében nem látunk másképpen: ilyenek a pártvezetésen belül folyó viták, vagy – az orosz dokumentumok jóvoltából – a szovjet álláspont súlya és érvényesülésének mechanizmusa, és talán legfontosabbként: a Kis János által feltételezettnél sokkal súlyosabbnak tűnik Kádár János és a magyar pártvezetés kezdeményező szerepe a Nagy Imre-ügy bírósági útra terelésében.Ettől eltekintve azonban fő megállapításai érvényesek.

Ma viszont, amikor egyrészt 1989–90-től kezdve számos adalék már napvilágra került a restauráció represszív oldaláról (s e kétségtelenül legfontosabb tényező jelentőségét a jegyzőkönyvek is aláhúzzák), másrészt, mivel később a társadalomban elhalványult e revelációk hatása és kialakulóban van a Kádár-korszak (a rendszertől és a személytől bizonyos fokig független) új mítosza, az igazán izgalmas kérdés a rendszer jellege és viszonya, folyamatossága és/vagy diszkontinuitása az előző periódussal: az olvadáséval illetve a Rákosi-korszakéval, illetve -rendszerével. Még pontosabban avagy szűkebben: a Kádár-rendszer in statu nascendi mennyiben folytonos, s miben különbözik elődjétől, illetve mennyit mutat későbbi „arcából”.

Erre a kérdésre az utóbbi években az a válasz született, hogy 1956–57-ben a berendezkedő MSZMP nagyjából (az ún. személyi kultusz külsőségeit leszámítva) restaurálta a Rákosi-rendszert, s vajmi keveset, szinte semmit sem mutatott abból, amit később, a hatvanas évek eleje óta valójában Kádár-rendszernek neveztek. Az utóbbiról már korábban sok-sok elemzés született, amelyek általában élesen hangsúlyozták az elmozdulást az 1956–57-es kezdeti „mélypontról”. Ami pedig a Rákosi-rendszerrel való kontinuitást illeti, a „restauráció” kifejezés még a markánsan baloldali, s a Kádár-rendszer sommás elítélésével általában nem azonosuló történetírásban is elfogadottá vált.

1956. november 4-től nagyjából 1957 első napjaiig terjedt az rövid periódus, amely a kérdésfeltevés szempontjából legkevésbé alkalmas a válaszadásra. Kádár János és vezetőtársai politikai mozgásterét ebben az időszakban két tényező szűkítette a minimumra: egyfelől a valamennyire még szervezett keretekkel, azaz intézményekkel (Központi Munkástanács, annak betiltása után egy rövid ideig a csepeli munkástanács, Írószövetség, Újságírószövetség, Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, volt koalíciós pártok) rendelkező társadalmi ellenállás, másfelől a Georgij Malenkov vezette szovjet pártelnökségi delegáció, amely „kézi vezérléssel” irányította a magyar pártot és kormányt. (Érdekes, hogy a „szovjet tényező” valóságos jelentőségét az MSZMP–kötetek kevéssé mutatják közvetlenül: a kapcsolatot tartó Kádár és Münnich nem „fedték fel” azt vezetőtársaik előtt. Informálisan bizonyára sokan tudtak róla, de – s ez alighanem mindvégig így maradt – Kádár kínosan ügyelt „függetlensége látszatára”, még a Politikai Bizottságban is!) A társadalmi ellenállás állandó tárgyalási és egyeztetési kényszert rótt Kádárra, a szovjetek biztosították számára – hazai hiányában – a fegyveres erőt és nélkülözhetetlen pénzügyi segélyt, valamint igényt formáltak a közvetlen beleszólásra számos kérdésben, kezdve attól, kit kell letartóztatni, egészen a forradalmat értékelő decemberi központi bizottsági ülés határozatának szövegezéséig. E két nagyon erőteljesen jelenlévő korlátozó tényező mellett a háttérben elsősorban Nagy Imre és a helyzetével kapcsolatos kérdések minden ága-boga, másrészt Rákosi és több más régi vezető hazatérési kísérletei bonyolították tovább a képletet.

1957 januárjától kezdve maradt igazán magára a politikai porondon Kádár János. Az ellenállást felszámolták, a szovjet delegáció a róla szóló viszonylag jó bizonyítvánnyal a zsebében hazautazott, Nagy Imrét és társait Romániába internálták, Rákosiék pedig nemcsak Moszkvában maradtak, de néhány itthonmaradt vagy hazaszállított hívét (Andics Erzsébetet, Berei Andort, Piros Lászlót, Bata Istvánt vagy a csaknem hazatérő, Ungvárig jutó Kovács Istvánt) sikerült a vezér után küldeni.

Ekkor láthatott igazán hozzá Kádár az új hatalmi szerkezet kialakításához. Nem kellett már a jugoszláv követtel napokon keresztül Nagy Imre sorsáról tárgyalnia , nem bonyolódott hosszas vitákba a vezetés többi tagjaival az októberi „események” tanulságairól és értékeléséről, nem jelentek meg nemkívánatos cikkek a pártsajtóban (igaz, hogy más sajtótermék nem is maradt a porondon), nem fordult elő olyan eset többé, hogy leszavazták indítványát, normális szintre szállt le a szovjetekkel való kapcsolattartás, mert az elnökségi tagok elhagyták a fővárost. Kádár már novembertől a vezető testületi ülések főszereplője. Ám akkor voltak mellette más szereplők is – némelyek még politikai arcéllel is. Januártól viszont ő az abszolút főszereplő – az történik, amit ő mond, az ülések rendje és rituáléja visszaáll az 1956 előtti „békeidőkére”: az első ember javaslatával mindenki egyetért. Mellette egyetlen markáns mellékszereplő sem maradt: sem Marosán György (legfeljebb nyersebb stílusával), sem a szürke eminenciásnak gondolt Münnich Ferenc nem emelkedik ki a „mocsárból”, mint ahogy beleszürkül Fehér Lajos és Aczél György, ahogyan nem emeli fel fejét egy pillanatra sem az 1957 júniusában szánalmas vesszőfutásra kényszerített Gyenes Antal és Köböl József.

Ebben a tekintetben Kádár korai rendszere semmiben nem különbözött Rákosiétól. Valamiben azonban mégis más volt: Rákosi is, Kádár is ugyanazt a túlbonyolított, zagyva funkcionárius nyelvet beszélték, mint a vezetés szinte minden tagja, Kádár azonban nem nyilatkoztatott ki, nem mutatott semmiféle intellektuális fölényt. Nem is nagyon tehette: Rákosival ellentétben, aki szívesen csillogtatta széleskörű tájékozottságát (gazdasági adatokkal, külpolitikai összefüggésekben) Kádár perspektívája megmaradt többségében másodvonalbeli vezetőtársai szintjén. Ritkán, szinte egyáltalán nem beszélt a nemzetközi munkásmozgalom stratégiai érdekeiről, annál többet arról, hogy hogyan vélekednek erről-arról „a munkások” (ez legtöbbnyire az üzemi és más pártszervezetek ún. „aktíváját” jelentette), az „emberek”, stb. Nemigen tett kinyilatkoztatásokat, viszont nagy hangsúllyal szólt arról, hogy kinek, mit és hogyan kell majd „elmondani”. Kádár János mindenkinél inkább a hatalom, és egy sajátos, egyoldalú, felülről lefelé irányuló hatalmi kommunikáció technikusa volt.

Kádár nagyon jól tudta – néha emlegette is – hogy a megnövekedett mozgástér ellenére a szovjet katonai és gazdasági segítség továbbra is vitális szerepet játszik hatalma fenntartásában. Ezen szeretett volna változtatni; egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ez a helyzet különösebb boldogsággal töltötte el. De 1957 tavaszán elég biztosan ült már a nyeregben ahhoz, hogy moszkvai útján kezdeményezőleg lépjen fel. Gazdasági és politikai téren egyaránt megkapta a kért segítséget – s ebből a legfontosabb az utóbbi, a Nagy Imre-per megrendezéséhez való szovjet hozzájárulás volt. Nagy Imre kérdése ugyanis az egész berendezkedési periódus döntő problémája maradt.

Kádár vezetési stílusának hasonlósága és eltérése a Rákosi-időszakhoz képest e probléma kapcsán figyelhető meg talán a legjobban. Rákosi is tartott tájékoztatókat hasonló politikai ügyekről a Politikai Bizottságnak, de még a Központi Vezetőségnek is. (Erre Kádár különösen jól emlékezhetett, hiszen ő maga tartott ilyen beszámolót a Rajk-ügyről 1949-ben kétszer is; a saját „ügyéről” tartott tájékoztatót, Rákosiét, amelyet egyébként csak utóbb olvashatott, haláláig a páncélszekrényében őrizte.) Szó sem volt azonban arról, hogy a nevezett testületek részt vettek volna a döntésekben. Tartottak ugyan „vitát”, elhangzottak hozzászólások is – ám mindez post festa, a letartóztatások, a per forgatókönyvének kidolgozása után.

A jegyzőkönyvek alapján olyan benyomás alakulhat ki, hogy Kádár – nemcsak a forradalom, hanem az azt megelőző korszak tanulságai alapján - a Rákosi-időszak (szerinte) „aranykorához” próbált visszatérni: valahová 1948–49-be, a pártegyesülés és a Rajk-per közötti időszakba. Abba a korba, amikor a párt már szilárdan kézben tartotta a politikai és társadalmi élet egészét, de a közállapotok még – legalábbis a Központi Vezetőség ülésterméből nézve – nem keményedtek meg teljesen. Amikor a pártvezetés szűk magja – ahogy ezt Kádár az 1956 decemberi határozatba belevétette – ugyan már, 1948 végétől legalábbis, „letért a marxizmus-leninizmus útjáról”, de azért még nem távolodott el messzire a keskeny aranyösvénytől. Amikor egyes intézmények hatalomtechnikai szempontból hasznos mértékig akár autonóm életet is élhettek: beszámolhattak tevékenységükről a pártvezetés előtt, de még nem alakult ki az egyoldalú, felülről lefelé irányuló telefonutasítások és parancsok struktúrája. Kádár például éppoly kevéssé akart valódi képviseleti törvényhozást 1957 tavaszán, mint Rákosi 1948-ban vagy 1949-ben. Elismerte, hogy a szociáldemokratákkal való egyesülés „politikai megrázkódtatás” lehetett sokaknak („valami íz maradt a maradt a szájukban ott az egyesülésnél, ami megkeserítette ezt az egyesülést”), de a munkásosztály „szent egysége” nevében szociáldemokráciáról az MSZMP-n kívül hallani sem akart. Szívesen látott volna a kormányban az egypártrendszer meztelenségét rejtegető fügefalevélként néhány olyan társutast, mint Erdei Ferenc, Bognár József, Nánási László, sőt – még szívesebben – olyan valóban független, de betegsége miatt befolyásolhatónak és irányíthatónak gondolt politikust is, mint Kovács Béla. Eközben azonban cinikus kiszólásai pontosan jelezték, mennyire, s főleg mire tartja őket – különösen akkor, amikor a felkértek mindannyian kitértek a megtiszteltetés elől. „Ilyen módon az úgynevezett pártok kérdését jó ideig megoldottuk volna. Nem pártokkal, hanem személyekkel”– sajnálkozott Kádár, de nem esett kétségbe: „...ha ezek az emberek bejönnének a kormányba, bizonyos értelemben a kormány tevékenységét komplikálnák.” Ahogyan 1948–49-ben az ÁVO–ÁVH nagyszámban tartóztatta le az 1946.évi VII. törvénycikk alapján a „népi demokrácia” ellenségeit, a „reakciósokat”, úgy Kádár is a „horthysta katonatisztek, csendőrök, stb.” művének szerette volna látni 1956-ot, akinek ügyeit „nagyon tárgyalni nem is kell”, hanem „körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.” 1948 után a gazdasági életben már az történt, amit a pártvezetés akart, de nem születtek még olyan tervek, amelyek azután „feszültségeket” keltettek a gazdaságban. Olyan feszültségek, amelyek – más okok mellett – már 1957 április–májusában dilemma elé állították az MSZMP vezetését: folytatja az október utáni „életszínvonalpolitikát”, vagy visszaállítja-e gazdaságban a korábbi szigorú rezsimet.

1948–49-ben éppen hogy megindult a pártba való tömeges, ellenőrizhetetlen belépés. Még nem vált átláthatatlanná a pártnak nevezett konglomerátum: 1957 tavaszán Kádár törekvése ennek a méretnek és állapotnak a helyreállítása. Amelyben a párt még viszonylag „átlátható”: felülről, az intéző bizottság szintjéről még egyes alapszervezetek, kisebb nagyobb tömörülések (mint például a budapesti jogi kar pártszervezete vagy a Táncsics Kör) arculata élesen kirajzolódik, s ha valami elhajlás mutatkozik, könnyen be lehet avatkozni. A párt a transzmissziókon keresztül a hatalmi szerkezet valamennyi fogaskerekét (szakszervezet, nőmozgalom, ifjúság; kormány, gazdasági szakbizottságok, országgyűlés, tanácsok) ellenőrizni és irányítani képes, de nem ömlik differenciálatlanul az ötéves tervtől az aratási kampányig minden a nyakába. Egyszóval a korai Kádár-rendszer kontinuitást vállalt a Rákosi-korszakkal, de annak egy hatalomtechnikai szempontból racionálisabb, jobban működő időszakához szeretett volna kapcsolódni.

Sokkal kézenfekvőbb lett volna persze ezt a viszonyítási pontot valahol 1953–54-ben, a Nagy Imre-féle korrekció, majd reform táján kitűzni. 1948 végül is 1949-hez, majd onnan 1951-hez vezetett. Ha 1953-ban veszi fel a fonalat, Kádár világosabban elhatárolhatta volna magát Rákositól és társaitól, ami így sehogysem sikerült. Az 1953-as új szakasz értékelése az egész Kádár-korszakban felemás, bizonytalan maradt. Holott a valóságban sok hasonlóság akadt. Még Nagy Imre politikai reformpróbálkozása, az 1954-es Hazafias Népfront is sokban megelőlegezte azokat a konstrukciókat, amelyek még 1956 december végén körvonalazódtak a kormány kiegészítésével, a „szövetségi politikával” stb. kapcsolatban. De az 1954-hez való visszacsatolás útját elállta egy súlyos akadály, 1956 valóságos szakadéka és Nagy Imre. Az a Nagy Imre, akinek 1953–54-es reformpolitikája felől keskeny, de nem járhatatlan ösvény vezetett az 1956-os forradalom miniszterelnökéhez. 1956 októberében még maga Kádár János is – bár nem vállaltan – de erre az ösvényre tévedt, s akkor megtanulta, hogy az számára életveszélyes, tiltott terület.

Nagy Imre már a valóságos 1948–49-es konstrukcióban sem találta meg a helyét. Annak idején, az agrárvitában, éppen Nagy Imre esete példázta a „puha rákosizmus” adekvát megoldását: hosszas vita után végül önkritikát gyakorolt és PB-tagból elmehetett egyetemi tanárnak. Az ilyen megoldások Kádár személyiségéhez elvileg sokkal közelebb állottak, mint a Rajk-per. Az ilyen „viszonylag” fájdalommentes időszakokban érezhette Kádár, hogy – mint 1956 márciusában a Központi Vezetőség ülésén megvallotta –, hogy „áldásos állapotban” van, mert, mint mondta, „soha életemben olyan nyugodtan nem aludtam, aint akkor, mikor nekem az volt a feladatom, hogy figyeljek arra, hogy Rákosi elvtárs, Gerő elvtárs, Révai elvtárs és hozzáfűzöm, Farkas Mihály, mit mond, mit tesz, mert egy becsületes kommunistának az a dolga, hogy törje a fejét, hogyan kell végrehajtani és mit tehet ő a maga részéről”. Az 1948–49-es Nagy Imre-ügyet „kezelő” Rákositól még nem kellett rettegni – legalábbis Kádár Jánosnak és a központi vezetés tagjainak nem. Hogy ezen a tág körön kívül kicsit rettegnek (akiknek persze okuk van rá...) azt Kádár János egyáltalán nem bánta, főként nem rendkívüli időkben, mint 1957-ben. Az 1957-es párton belüli személyi ügyekben is ezt az 1948-es módit igyekezett utánozni. Akikről tudta, hogy alapkérdésekben azonosulnak vele, nem tévednek veszélyes ösvényekre, kisebb-nagyobb útkereséseiket pedig készek feladni, mint Aczél György vagy Orbán László, azok még a vezetésben is megmaradhattak, főként ha hatalomtechnikai szempontból nélkülözhetetlennek tűntek. Akiket nem tartott ilyeneknek, de veszélyesnek sem érezte őket, azokat megalázta és eltávolította a vezetésből, de nem torolta meg potenciális elhajlásukat, mint Köböl József vagy Gyenes Antal esetében.

Nagy Imre azonban más eset volt. Kádár számára Nagy Imre és ügye maga volt a kihívás, mert nem gyakorolt önkritikát, és bár presztízse, hitele sokat segíthetett volna Kádárnak, mégis maga volt a berendezkedő új rezsim antitézise azzal, hogy megtestesítette annak egyik tagadását, az 1956-os forradalmat. Ráadásul ezt vállalta is, éppen ezt, támogatás helyett pedig legalábbis párton belüli vitát igényelt. Rákosi másképpen volt ellenlábas, ő ugyanis egyáltalán nem tagadta a diktatórikus szocializmust, az általa képviselt „hagyomány” egy része (a hatalomgyakorlás stílusát, a kiszámíthatatlanságot, a vezetést destabilizáló leszámolási veszélyt, egyes irreális célkitűzéseit leszámítva) tehát vállalható volt. Egyetemi tanárnak kissé nehezen lehetett elképzelni, de Moszkvában illetve szovjet száműzetésben, úgy, hogy ügyét a szovjet vezetéssel egyezették, Rákosi nem jelentett reális veszélyt.

Érdekes, hogy Nagy Imre maga pontosan azon az 1948–49-es módon szerette volna „ügyét” rendezni, amelyre Kádár más területeken a jegyzőkönyvek tanulsága szerint annyira hajlott. 1957 januárjában Nagy az MSZMP-vezetés megbízásából vele és csoportja más tagjaival a megosztás (ahogy akkor nevezték: a „leválasztás”) céljából tárgyaló Kállai Gyulának pártvitát javasolt, s ugyanezt próbálta üzenni a vele kapcsolatot tartó román vezetőkön keresztül Budapestre.Még letartóztatását követően a Gyorskocsi utcai börtönből küldött utolsó beadványaiban is egy ilyen pártvitát követelt. De azt is leszögezte előre, hogy 1954-es reformjai, 1955-ös ellenzékisége és 1956-ban a forradalom miniszterelnökeként hozott döntései egyetlen egységet képeznek: harcot a sztálinizmus ellen. A politikai életútját egységében felmutató Nagy Imrével Kádár János nem akart vitatkozni. Ehelyett ő konstruált egy egységes életutat, amely szerint Nagy Imre politikája és állítólagos összeesküvése szolgált magyarázatul az 1956-os összeomlásra. Ha egyszer Kádár az 1956 előtti korszakkal való kontinuitást bármekkora fenntartásokkal is, de vállalta, Nagy csak a diszkontinuitás megtestesítője lehetett. Áruló, akivel nem volt helye pártvitának és akiből újra egyetemi tanár sem lehetett. (Ezt a „megoldást” Kádár egyébként a Nagy Imrénél jóval kevésbé veszélyesnek tartott Lukács György esetében sem tartotta megfelelőnek...)

A per és a belőle logikusan következő halálos ítélet azonban nehéz dilemmát rótt Kádárra. Egyrészt kezdeményező lépéseket kellett tennie akkor, amikor ehhez elegendő mozgástere alakult ki. Ezzel kellett bizonyítania erélyét és elszántságát, amelyet feltehetőleg szívesebben demonstrált volna egy „igazi” burzsoá-restaurációs, horthysta összeesküvési perrel, ilyet azonban a formális törvényesség betartására figyelmeztetett állambiztonság nem tudott produkálni. Ha Kádár Rákosi módjára jár el, és szűkebb körben vagy egyedül hoz döntést, majd arról utólag számol be, akkor ezzel visszanyúl a „kemény rákosizmus” hagyományához. Ez pedig „behozza” a pártvezetésbe a „félelem és intrika” légkörét, amelynek kiszámíthatatlan következményei esetleg még őt magát is elérhetik. Ezért a lényegében „kemény sztálinista” politikai akciót – Nagy Imre megölését – „puha” módszerekkel kombinálta: kezdeményezéseit soha nem személy szerint tette, hanem a pártvezetés kollektív, lehetőleg egyhangú határozatára hivatkozva, ha pedig döntött, azt minden alkalommal a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság elé terjesztette, indítványát „megvitatták” és „együtt” határoztak. Nem egyszerűen a felelősség megosztásának szándéka vezette – ahogyan élete utolsó beszédjéből kiderül, elsőrendű személyes felelősségének nagyon is tudatában volt, s ez utolsó percéig nyomasztotta.

„Nagy és mások felelőssége a magyarországi eseményekben és ennek törvényes (jogi) következményei” első ízben öt kelet-európai kommunista párt (szovjet, magyar, román, csehszlovák, bolgár) 1957. január 1–3. közötti budapesti csúcstalálkozóján vetődött fel. Az egyelőre egyetlen erről szóló forrás – érdekes módon az MSZMP vezetőszervi jegyzőkönyveiben a találkozónak még nyoma is alig található –, a csehszlovák delegáció szűkszavú feljegyzése, nem szól arról, hogy melyik tárgyalóféltől származott a gondolat. Amennyiben erről valamilyen határozat született volna, azt Kádár alighanem közölte volna az Ideiglenes Intéző Bizottsággal, de nem tette. Küldöttje, Kállai Gyula viszont 1957 januárjában, már említett bukaresti útjáról beszámolva éppen az említett testületben ejtette ki először a „bíróság” szót: „Nagy Imrével, Jánosival kapcsolatban, akik az egész ellenforradalom szervezésében, vezetésében és eszmei irányításában komoly szerepet játszottak, később esetleg meg kell nézni, nem kellene-e bírósághoz fordulni.” Kállai arra is utalt, hogy Bukarestben konzultált a román és szovjet vezetőkkel, és „az összes álláspont az én javaslatom alapján alakult ki.” Kállai már nem Kádárnak jelentett, hanem az Intéző Bizottságnak, s az határozott a „Nagy-csoport október–novemberi tevékenységére vonatkozó tényanyag összegyűjtéséről.” Februárban az Ideiglenes Központi Bizottság ezt a döntés megerősítette, s ennek nyomán született meg „A jobboldali nézetektől az osztályárulásig” címet viselő első (s egyelőre: belső) Fehér Könyv Nagy Imre bűneiről, visszanyúlva 1948-ig. Ennek nyomán, ahogy március elején Kállai ismét Bukarestben közölte Borisz Ponomarjovval, az SZKP külföldi kommunista pártkapcsolatok osztálya vezetőjével, „az Intéző Bizottság tagjainak többsége (Kádár, Marosán, Münnich és Kállai elvtárs) megállapodott Nagy és csoportja bírósági eljárásának megszervezésében.” Az SZKP vezetőinek a márciusi találkozóról beszámoló Ponomarjov említést tett a felelősségrevonás „korábbi tervéről”, nyilván Kállai januári missziójára utalván. Ettől kezdve a Nagy Imre ügy végéig Kádár a következő forgatókönyvet alkalmazta: szűkebb informális körben hozott döntését egyeztette a szovjetekkel, majd a közös álláspontot (amely érdemi kérdésekben magyar részről fogalmazódott meg, azt szovjet részről csak kiegészítették, s csak az időzítés terén léptek fel kezdeményezőleg) a magyar pártvezetés egészével tárgyalta meg, s a határozatot ez utóbbi hozta meg. 1957 március végén Moszkvában, Kádár szavaival „szóba került Nagy Imréék kérdése is. Mi vetettük fel. Az elvtársak helyeslik, hogy megfelelő szigorú felelősségrevonást eszközöljünk.” Ezt hagyta jóvá az intézőbizottság és április 5-én a Központi Bizottság is. 1957 április 9-én az Intéző Bizottságban Kádár a korábbi elvi jóváhagyás mellett határozatot fogadtatott el Nagy Imréék letartóztatásáról és a büntetőeljárás megindításáról is. Ugyanez az ülés alapozta meg a vizsgálat és a per koncepcióját az utóbb Kállai Gyula neve alatt megjelent „A magyarországi október–novemberi események a marxizmus–leninizmus fényében” című előadással, amelynek „megállapításai” gyakran szó szerint köszönnek vissza a vizsgálók kérdéseiben, jelentéseiben, a vádiratban és az ítéletben. Ezzel a per konstrukciója készen állt, a döntő lépés – tulajdonképpen a főszereplő, Nagy Imre letartóztatása előtt! – megtörtént, a kialakult mechanizmus működött tovább a végkifejletig.

A berendezkedő Kádár-rendszer kontinuitása a Rákosi-féle sztálinista rendszerrel tehát lényegében teljes, stílusában és hatalmi technikájában azonban részleges. Egyetértek ezért Ripp Zoltán korábban idézett tanulmányában tett megállapításával, amely szerint a kádári restauráció „a régi (modell) visszaállítása enyhített formában”. Ebből az enyhített formából ráadásul az első időszakban kifelé sokkal kevesebb volt érezhető, mint a tárgyalt forráskötetek által bemutatott pártvezetés „belső szövetében”. A paternalista diktatúra már 1957-ben itt-ott fellelhető stílusjegyei az idő előrehaladtával – amolyan mikszáthi, a látszatra mindig sokat adó magyar módi szerint – elfedték a mögöttük magát keményen tartó szerkezeteket. Olyannyira, hogy az évek múlásával a már valóban berendezkedett kádári struktúra ebben a fenntartásos, önkorlátozó formában vált rendszerré. Az emlékezetben a kissé kopott és elszíntelenedett, de valamikor kedélyes színekre pingált álságos homlokzat maradt meg, ez formál a rendszer elkorhadása, majd szétporlása után is mítoszokat. A genezisben azonban – ahogy annak dokumentumai mutatják – még frissen csillogott az épület felújított régi alapzata.

Évkönyv IV. –1995, Budapest, 1956-os Intézet, 27–37.o.