Előadásomban megpróbálok áttekintést adni a kommunista korszak egyik legjellegzetesebb forráscsoportja, az állambiztonsági iratok hozzáférhetővé válásának magyar tapasztalatairól. Egy rövid személyes bevezető után öt kérdéscsoportot kívánok érinteni. Először a magyar levéltárak 1989-es korlátozott megnyitásának történetét. Másodszor a kommunista állambiztonság iratait termelő szervek 1989 utáni transzformációját vázolom. Harmadszor a titkosszolgálati dokumentumok sorsát követem 1990 után a hozzáférhetőség intézményesüléséig. Az előadás negyedik része a fennmaradt iratokat és a hozzférés aktuális problémáit ismertett. Végül ötödik pontként a kutatás eddigi eredményeiről és az annak nyomán kibontakozó vitákról adok áttekintést. Epilógusként pedig egy kérdést szeretnék feltenni a vita számára.

(Személyes bevezető)
Mielőtt a volt kommunista titkosrendőrség archívumainak megnyitásáról szólnék, szeretném leszögezni: nem vagyok elfogulatlan. Apám, akit alig ismertem (hétéves koromban meghalt) 39 éves volt 1956-ban. 1945-ig magyar hivatásos katonatiszt volt, azután segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott egy Budapest-külvárosi gyárban. A magyar forradalom idején beválasztották az üzemi munkástanácsba. 1988-ban, egy évvel a magyar demokratikus átmenet előtt Mécs Imre mérnök, ellenzéki aktivista (1990 óta parlamenti képviselő) kezembe adott egy köteg piszkos iratot, amit erdei sétája során talált a város közelében. Egy állambiztonsági tiszt iratai voltak – többek között besúgói jelentések. Az egyikben felfedeztem apám nevét, mint „volt horthysta tisztét, a Ventillátorgyár munkástanács tagját, aki [1956] november vége felé [már] óvatos, nem nyilvánít véleményt semmiben.”

Az iratok között találtunk egy listát is – a tiszt alakulata által „foglalkoztatott” besúgókét, száznál több névvel, címmel, személyes adatokkal. A dokumentumok egy részét közöltük az egyik magyar szamizdat folyóiratban – már 1989-ben, a rendszer változásának idején. Az egyetlen vitás kérdés a lista volt. Az egyik szerkesztő azt akarta, jelentessük meg a listát úgy, ahogyan megtaláltuk. Azzal érvelt, hogy a demokrácia alapvető érdeke, hogy a múlt világosan álljon mindenki előtt. Ezzel egyetértettünk, de úgy gondoltuk, hogy miért leplezzünk le egyetlen csoportnyi besúgót, akinek neveit a véletlen adta a kezünkre? Ezt a kérdést, érveltünk, majd az új demokráciának kell szabályoznia törvényben. Így azután a lista megjelent (volt benne egyszerű munkás éppúgy, mint egyetemi professzor), de a neveket felismerhetetlenné tettük.

Nem tudtuk még akkor, hogy a magyar demokrácia (és a történettudomány) egy évtized elteltével sem lesz képes megoldani ezt a problémát.

(1. Az archívumok megnyitása Magyarországon) A kommunista diktatúrára jellemzo információs monopólium megtörése az utolsó kommunista kormány nevéhez fuzodik. Az eredetileg történész muvelodési miniszter 1989 oszén miniszteri rendeletben intézkedett minden 30 évnél régebbi irat felszabadításáról, egyben állampolgári jogként határozta meg a levéltárakban való kutatást. Egy csapásra megnyíltak az állami levéltárak, s gyakorlatukat követte az akkor még az állampárt birtokában lévo pártarchívum is, valamint a katonai levéltár is. A rendelet azonban természetesen nem vonatkozott az olyan forrásokra, amelyek még nem kerültek levéltárakba, hanem keletkezési helyükön maradtak. Két ilyen nagy forráscsoport akadt: a külügyminisztérium és a belügyminisztérium iratai. Az elso már a korábbi években részben átadta iratait az Országos Levéltárnak (National Archive), de fenntartotta a kutatási korlátozásokat. (A külügyi iratanyag problémáit most nem tárgyalom.) A belügyminisztérium viszont 1945 óta lényegében semmit sem adott át, s orizetében hatalmas iratanyag halmozódott fel. Ezek közül a legjelentosebb forrásértékkel a minisztériumhoz tartozó rendes és politikai rendorség iratai bírtak. Az utóbbihoz tartoztak a politikai perek iratai is, a titkos rendorségi nyomozástól a bíróság ítéletéig.

(2. A titkosrendorség különleges esete az átmenetben) 1989 szeptemberében az úgynevezett nemzeti kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen a kommunista párt és az ellenzék megállapodást kötött a demokratikus átalakulás békés folyamatáról és a parlamenti választások kiírásáról 1990 elso felében. Októberben a Magyar Szocialista Munkáspárt rendkívüli kongresszusán elhatározta a párt átalakulását Magyar Szocialista Párt néven. Novemberben a radikális ellenzék népszavazást kezdeményezett a munkahelyi pártszervezés tilalmáról, a köztársasági elnök megválasztásának módjáról – ez utóbbi mintegy felülbírálta a szeptemberi megállapodást, és az elnök megválasztását a szabadon választott parlament kezébe adta. Az ily módon körvonalazott átalakulás alapelgondolása a forradalmi eroszak kiküszöbölése volt. Ez azonban azzal járt, hogy az ellenzék hallgatólagosan elismerte a korábbi intézményrendszer és jogrend legitimitását. Úgy képzelték, hogy a békés átmenetért „cserében” a fennálló, monolit intézmények a választásokig afféle „béna kacsaként” csupán a folyó ügyeket intézik, az átalakítás érdemi része az új parlamentre és kormányra marad. Így például a régi parlament csupán a szabad választásokról vagy az új költségvetésrol hoz törvényeket, de tartózkodik az alkotmány további megváltoztatásától, stb.

Csakhogy ezt a hallgatólagos megállapodást egyes intézmények meglehetosen szabadon értelmezték. A Belügyminisztériumban például 1988-89-ben számos terv született a politikai rendorség funkcionális és szervezeti átalakításáról. Ezek az elgonodolások részben valóban egybevágtak a demokratikus átalakulás fo folyamataival és a kommunista állam ideológiai védelme helyett a nemzetbiztonság és az alkotmányos rend védelmét tuzték ki célul. Eközben azonban a szervek folytatták korábbi években megszokott tevékenységüket is: tovább gyujtötték az adatokat az „ellenséges-ellenzékinek” nevezett politikai személyekrol, szervezetekrol. Miközben a titkosrendorség belso átalakítási, „modernizációs” terveket készített, tovább folytatta „operatív játszmáit” az egész magyar politikai átalakulás befolyásolásának céljából. Vezetoi úgy hitték, hogy a maguk eszközeivel hozzájárulhatnak az átalakulás számukra kívánatos irányához, valamiféle olyan „demokratikus, szocialista”, de plurális politikai szerkezet kialakításához, melyben az exkommunista párt különleges hatalmi pozíciók birtokában marad. Mellesleg a titkosrendorségi apparátus is a helyén marad, csak éppen (hasonlóan a párthoz) más néven, némileg más feladatkörrel. A beszerzett információkat továbbra is az MSZMP/MSZP vezetoi kapták kézhez.

1989 utolsó napjaiban egy disszidens állambiztonsági tiszt tájékoztatta a demokratikus ellenzéki pártokat a továbbra is folyó adatgyujtésrol, s az ezzel párhuzamosan a titkosrendorség archívumaiban kezdodo iratmegsemmisítésekrol. Ezek a pártok azonnal a nyilvánossághoz fordultak, s kitört az úgynevezett „Dunagate”-botrány. Elobb a belügyminisztérium „belso reakció elleni” részlegének vezetojét, késobb az egész állambiztonságot felügyelo miniszterhelyettest váltották le, végül lemondásra kényszerült a belügyminiszter is. A késobbi parlamenti vizsgálatok szerint az iratmegsemmisítés most már pánikszeru gyorsasággal folytatódott. Megsemmisítették az osztályokon, használatban lévo úgynevezett „figyelo-dossziékat” (ezeket vezették az ellenzékrol), de nem kímélték a már lezárt irattárat sem. Eltunt az 1956 elotti operatív dossziék legnagyobb része, és a közvetlenül 1989 elottiek (a megsemmisítést a „két végén”, 1945-el és 1989-es kezdték). Megsemmisült a csaknem 110 ezer ügynök-beszervezési dossziéból 100 ezer.

A botrány láthatóvá tette, amit amúgy is mindenki tudott, a kommunista titkosrendorség tevékenységét. A Belügyminisztérium állambiztonsági (III.) focsoportfonökségének III. csoportfonökségét, amely a „belso reakció elhárításával” foglalkozott, 1990 tavaszán felszámolták. A hírszerzo, kémelhárító, katonai elhárító és technikai csoportfonökségekbol azonban még a választások elott létrehozták az önálló, a belügyminisztérium helyett a kormány felügyelete alá tartozó Nemzetbiztonsági illetve Információs Hivatalt. Jobbára ide került a felszámolt részleg személyzete is. Az új szervek elso dolga volt, hogy a BM megmaradt iratai közül tízezrével vették át a „feladataik ellátásához szükséges” dossziékat – köztük kereken tízezer már lezárt operatív dossziét, több ezer beszervezési- és munkadossziét. Ma sokan meg vannak gyozodve Magyarországon, hogy az egész botrány csak a titkosszolgálatok átmentésére irányuló, kiemelkedoen sikeres „játszma” volt. Egyetlen részleget az ötbol, valamint néhány vezetot „feláldoztak”, a kommunista állambiztonsági szolgálat viszont nemzebiztonsággá „demokratizálódott”. Az iratok nagy részét e vélemények szerint nem is semmisítették meg, csak átkerült az új nevu szervezetekhez.

(3. Az iratok különleges sorsa a demokráciában) A Belügyminisztérium 1990 után „megtisztult” az állam- (vagy nemzet-) biztonsági funkcióktól, de örökölte a teljes állambiztonsági nyilvántartót, valamint a megmaradt, a megsemmisítést túlélt, az új nemzetbiztonság által érdektelennek nyilvánított iratokat. Ez a mintegy 3000 folyóméternyi anyag még mindig több mint százezer dossziét jelentett. Többek között csaknem valamennyi 1945-89 közötti politikai per vizsgálati anyagát, operatív dossziékat, ügynöki dossziékat, stb. Az irattár anyagát az új minisztérium sem adta át az Országos Levéltárnak. Hozzáférhetové tettek ugyan egyes iratokat, elsosorban a politikai perekét, de csak különleges eljárások nyomán. Az állambiztonsági iratok zártak maradtak, nemritkán létezésüket is tagadták.

Ezek a dokumentumok ugyanis csakhamar egy újabb politikai vita középpontjába kerültek. A magyar átmenet békés és jogszeru jellege mintegy „szabad elvonulást” biztosított a korábbi politikai elitnek, és büntetlenséget azoknak, akik meggyozodésük miatt üldöztek, kínoztak, stb. embereket a kommunista uralom idején. Ez a kétségtelen morális deficit erosen terhelte az új demokráciát, amely minden más tekintetben az elozo rendszer antitéziseként határozta meg önmagát. Különféle politikai erok különbözo kampányokat indítottak a kommunista korszak „buneinek” kivizsgálására, sot megtorlására. Ezeket az ún. igazságtételi kampányokat rendszerint a konzervatív-nacionalista jobboldal szorgalmazta, a kommunista utódpárt természetesen ellenezte, s így tettek a liberálisok is, a jogállam-jogbiztonság elvi álláspontja alapján. (Ám többségük egyetértett az igazságtétel melletti morális érvekkel.)

A liberális álláspont elsosorban a megismerés és az elemzés szabadságában látta a múlt feldolgozásának adekvát módját. Az átláthatóság követelményéhez tartozott az is, hogy a közvélemény tudja meg, kik voltak az elozo rendszer titkos segítoi, a környezetükrol, barátaikról, nemritkán családtagjaikról jelento ügynökök. Ez volt az alapja az „átvilágítási” (lustration?) törvényjavaslatoknak, melyek az új politikai elitet vizsgálták volna. Váratlan módon a törvénynek ellenzoi akadtak nem csupán szocialista párti, hanem demokratikus oldalról egyaránt. Az új titkosszolgálatok elso dolga közé tartozott ugyanis egy terjedelmes lista összeállítása, amely azt tartalmazta, hogy az új politikai elit (elsosorban a parlamenti képviselok) közül ki volt az állambiztonság titkos informátora. Állítólag minden kilencedik képviselo neve szerepelt a listán, többségük az egykori ellenzék pártjaiból. Az érintettek és az általuk befolyásolt, elbizonytalanított politikusok szívesen fogadták az új nemzetbiztonsági szolgálatok érvelését. Liberális oldalról tudniillik az egész állambiztonsági szolgálat tevékenységét törvénytelennek tekintették. Így a magyar hírszerzését, amely elsosorban a demokratikus emigrációt igyekezett infiltrálni, vagy a kémelhárítást, mely a hazai ellenzéknek nyújtott nyugati segítséggel sokkal inkább foglalkozott, mint a Magyar Népköztársaság „titkaira” éhes CIA-ügynökökkel. Az állambiztonsági szolgálat riadót fújt: veszélyben a „továbbszolgáló” ügynöki gárda. Ez azután paralizálta az egész vitát, és az átvilágításról csak a parlament mandátumának lejártakor, 1994-ben született törvény.

1994-ben a választások nyomán szocialista-liberális koalíció került kormányra Magyarországon. A liberális belügyminiszter történészekbol és levéltárosokból álló bizottságot kért fel a minisztérium iratainak felmérésére és javaslatokat kért tolük: mi történjen a dokumentumokkal. A bizottság a minisztérium iratai egy részének levéltárba adását kezdeményezte (ez azután meg is történt), az állambiztonsági iratok orzésére pedig egy különleges intézmény létrehozását javasolta. Ennek mintája a volt kelet-német „Stasi” iratait kezelo ún. Gauck-hivatal volt. A kutatók és szakemberek úgy képzelték, hogy az új hivatal végre egyesíti valamennyi állambiztonsági iratot – a belügyminisztériumban maradtakat éppúgy, mint az 1990 elején az új szolgálatokhoz került, történeti iratokat. Ez utóbbiak ott tartását törvénytelennek, esetleges felhasználásukat a demokráciára veszélyesnek tartották. Az optimizmust növelte az 1995-ben végre elfogadott levéltári törvény. Ez a kommunista párt iratait nem a szokásos 30 éves határig nyitotta meg, hanem lényegében 1989-ig szabaddá tette a kutatást abból kiindulva, hogy a múlt e szakaszának megismerése különleges érdek.

1996-ban az átvilágítási törvény módosításával létre is jött a Történeti Hivatal a volt állambiztonsági szolgálatok iratainak orzésére. Az iratok egyesítésére a törvény utalást tett, de végrehajtását a hivatal és a nemzetbiztonsági szolgálat együttmuködésére bízta. A hivatal feladatává tette az állampolgári igények kielégítését a magyar parlament adatvédelmi ombudsmanja által bevezetett „információs kárpótlás” elve alapján. Eloírta a tudományos kutatás és megismerés kiszolgálását is. Ugyanakkor mindketto elé súlyos akadályokat állított a személyes adatok védelmére hivatkozva – a polgároknak és kutatóknak átadott iratokból valamennyi „szenzitív” adatot törölnek. Furcsa módon a törvény értelmezoi ilyen adatnak tekintik a beszervezettség tényét is. Az, hogy valaki a kommunista titkosrendorség ügynöke volt Magyarországon mondjuk 1963 és 75 között, ma szigorúan védett személyes adat. Kivételt csupán az képez, hogy ha az illeto parlamenti képviselo (vagy igen magas állású köztisztviselo), és az erre felállított különleges bíróság ezt megállapítja róla. Amennyiben ekkor lemond, a titok titok marad. Ha ezt megtagadja, akkor e tényt nyilvánosságra hozzák, de más következménnyel nem kell számolnia. Sajnálatos módon a Történeti Hivatal élére olyan személy került, akinek felfogása jóval közelebb állt az apparátus érdekeihez, mely a titkosság minden eszközzel való fenntartását szorgalmazta, mint a kutatás és megismerés szempontjait képviselo civil érdekekhez. Így a magyar „Gauck-hivatal” sokak szerint csupán „operett-Gauck” lett, s nem az „áldozatok hivatala”.

(4. Mi maradt?) Mindennek ellenére a Történeti Hivatal jelentos, bár töredékes iratanyagot oriz. Csaknem 70 ezer politikai ügyben keletkezett vizsgálati dossziét az 1945-1989 közötti évekből, mintegy 15 ezer operatív dossziét ugyanebből az időszakból, 5600 beszervezési, 8 ezer munkadossziét, csaknem négyezer egyéb dossziét, tanulmányt, listát, segédkönyvet, stb.

A jelzett elozmények után a magyar lakosságot nem hozta lázba, hogy betekinthet a róla vezetett dossziékba. Több mint három évi muködés alatt a kérelmezok száma nem éri el az ötezret. A kérelmezok több mint felére ráadásul semmiféle adatot nem találtak. A nyilvántartási rendszer is számottevoen megsérült 1989-90-ben, az újak elkészítése pedig igen lassan halad.

Ezzel szemben évente több száz kutató keresi fel a hivatalt, a kutatóterem általában igen zsúfolt. A viszonylag teljesen fennmaradt politikai perek az 1945 utáni magyar politikatörténet elso számú forrásainak számítanak. Mivel a munkásság, parasztság, ifjúság, stb. különféle ellenállási formái is politikai ügyeknek számítottak, a társadalomtörténészek is nagy haszonnal forgatják az állambiztonsági dossziék lapjait. Az üzemek, gazdasági szervezetek belso életérol vezetett ún. objektumdossziék a gazdaságtörténet fontos forrásai. Hasonló dossziékat vezettek a kulturális és tudományos intézményekrol. Sok ezer embert figyeltek éveken, évtizedeken keresztül, anélkül, hogy nyílt eljárást indítottak volna ellenük. Az állambiztonsági szervezet mindenre kiterjedo ellenorzo és beavatkozó funkciója, mint egész, a kommunista korszak emblematikus jelensége. Belso története, tevékenységének módosulása, változásai a legszorosabban összefüggenek a korszak politikatörténetével. E dokumentumok tehát alapveto történeti jelentoséggel bírnak.

Ma a kutatást két tényezo gátolja. Az elso a dokumentumok hiánya. 1989-90-ben számos irat megsemmisült, de senki nem tudja pontosan, mit tartalmaztak, hiszen igyekeztek eltüntetni oket a nyilvántartásokból is. Ugyanekkor sok iratot az új nemzetbiztonsági szolgálatok vettek magukhoz, de ezekrol sem lehet tudni semmit, mert nem adnak róluk felvilágosítást. A KGB-vel való kapcsolat szinte minden dokumentuma eltűnt, holott a szovjet tanácsadók még 1989 nyarán is ott ültek a magyar belügyminisztériumban. Végül a nyilvántartások állapota miatt a megmaradt anyag tartalmáról sincsen világos kép. Viszonylag épen maradt meg a személyek beturendes nyilvántartása, de a számítógépes változatok eltuntek. Különösen fájdalmas az ún. tárgyszavas mutató megsemmisülése (elveszte?), amely valamennyi dossziét felölelo tematikus keresést tett lehetové. Ugyanakkor a múlt évben csaknem ezer dossziényi hírszerzési irat visszakerült a nemzetbiztonságtól, melyek a nyugati magyar emigrációval foglalkoznak.

A másik probléma a meglévo iratok hozzáférhetosége. Ahogyan arra már utaltam, a szenzitív adatokat az iratokból törlik. Sajnos a vonatkozó törvények tág teret adnak az értelmezéseknek. Így demokratikus jogállamban a párttagság valóban védendo adat. A pártállam történetének szereploi esetében a (kommunista) párttagság tényét titkosítani és az iratokból eltüntetni meglehetosen abszurd. Az ügynökök kilétének „védelmér ől” már szóltam korábban. Nemcsak a beszervezési dossziék maradtak emiatt zártak a mai napig, hanem a jelentéseket tartalmazó munkadossziékat sem bocsátották a kutatás rendelkezésére. (Utóbbiakat ma már olykor kiadják.) Korábban a nemzetbiztonsági szolgálatok igyekeztek „védeni” a titkosszolgálati munka „technikájának” részleteit is. Arra hivatkoztak, hogy ezek az eljárások a mai napig használatosak, ezért államtitkot képeznek. Kutatók ezért egy ideig nem kaptak például telefonlehallgatási jegyzőkönyveket, mondván, hogy ez esetben kiderülne, alkalmazták ezt az eljárást. (Mintha ezt nem tudta volna mindenki...) Ma az ilyen eseti beavatkozások megszűntek, de a kutatás eredményessége még mindig függ a kutatót kiszolgáló levéltáros rugalmasságától és jóindulatától.

(5. Eredmények és viták) A nehézségek ellenére a kutatás eddig is jelentős eredményeket hozott. A Történeti Hivatalban létrejött egy kutatási osztály, amely elsősorban az állambiztonság intézmény- és szervezettörténetével foglalkozik. A budapesti 1956-os Intézetben többéves kutatási program indult az állambiztonsági tevékenység történetér ől a Kádár-korszakban. Ezenkívül szerteágazó kutatás folyik egy sor részletkérdésben.

Ma az érdeklődés nyilvánvalóan néhány nagy „csomópontra” összpontosul. Ilyen a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lezajlott ún. koncepciós perek kérdése. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás, s benne az állambiztonság szerepe ugyancsak számos kutatót érdekel. Az 1989-90-es demokratikus átalakulás és követlen előzményei, ezek közül is elsősorban az ellenzék tevékenységének állambiztonsági recepciója ugyancsak a kutatói érdeklődés középpontjában áll. Amennyiben a hírszerzés anyagai a Történeti Hivatalba kerülnek és hozzáférhetővé válnak, megkezdődik a nyugati demokratikus emigrációval kapcsolatos rendszeres kutatás.

Az eredmények ma már számos kötetben, tanulmányban, dokumentum-publikációban láttak napvilágot. Közülük kiemelkedik Kenedi János történész kétkötetes „Kis állambiztonsági olvasókönyve”, amely október 23-a, március 15-e és június 16-a civil ünneplésének állambiztonsági recepciójával kapcsolatos dokumentumokat tett közzé, az 1957-1989 közötti id őszakból.

Kenedi könyvének legnagyobb vitát kiváltó része az állambiztonság szerepére mutatott rá Nagy Imre újratemetése kapcsán a demokratikus átmenetben. Ügynökein keresztül manipulálta-e a folyamatot a titkosszolgálat? A válasz lényege: megpróbálta, de lényegében sikertelenül. A második vita az iratok hozzáférhetőségével és a múlt szereplőinek megnevezhetőségével volt kapcsolatos. E kérdés második részére a korábbiakban vázolt jogalkotás negatív választ adott, de a múlt feltárásának igénye azóta is nagy erővel jelentkezik. Végül a múlt év végén a viták új fejezetét nyitotta meg az az eset, amikor az anonimizált iratokból is egyértelműen kitűnt, hogy ki volt a demokratikus ellenzékbe beépített egyik ügynök. Az illető – jelentős, sikeres író – nyilvános vallomást tett, s a titkosrendőrség zsarolására hivatkozott. Egyik közvetlenül érintett megfigyelt nyilvános felmentést adott a besúgónak, mondván, hogy végeredményben ő is csak kommunista rendszer áldozata. Ezt sokan igen élesen vitatták, mások óvtak mindenfajta általánosító következtetéstől. De megfogalmazódott olyan vélemény is, amely szerint az állambiztonság post mortem is folytatja játszmáit, s továbbra is sikerrel mérgezi a közbeszédet és -hangulatot. Tamás Gáspár Miklós filozófus, egykori ellenzéki aktivista egyenesen „a Duna fenekére” süllyesztette volna az állambiztonság minden fennmaradt iratát.

(Egy kérdés) Ez a „megoldás” radikális, de talán mégsem követendő. Rámutat azonban egy valóságos kérdésre. Megismerhető-a múltról bármiféle igazság olyan forrásokból, amelyeket az intézményesített hazudozás műhelyei szervek hoztak létre? E szervek előre megadott szempontok szerint maguk eleve hazug történetet konstruálnak a megfigyeltekről. „Habár a közéleti hazudozás intézményes rendszerébe vezetjük be az olvasót, forrásaink igazat beszélnek. Egy képmutató rendszer valóságát tolmácsolják az utókornak.” – válaszolta a kérdésre Kenedi János. Csakhogy Kenedi az említett körülmények miatt könyvében nem nevezhette néven a szerepl őket. Könyvének kritikusa, Rév István joggal mutatott rá bírálatában: „Történelmi mű és fiktív történet – többek között és formai szempontból – azon az alapon különböztethető meg egymástól, hogy az előbbi mások által is hozzáférhető dokumentumokkal igazolható történetet ad elő, míg a fikciónak általában nem kell levéltári iratokkal védenie az igazát. Egy történeti mű szakmai hiteléért – többek között – valóságos, vagyis valódi nevükön szereplő, forrásokban fellelhető, azonosítható szereplők szavatolnak. Történelmi mű és fikció autenticitása más-más pilléreken nyugszik: egy történeti narratíva hiteléhez nem elegendő a belső konzisztencia.” A posztmodern történelemfelfogás ugyan némiképp vitatja ezt az állítást, de Rév számomra meggy őzően fogalmazta meg az alapkérdést.

Timothy Garton Ash „The File” című könyvének alcímével a személyes történelmet ajánlja, mint a „múlttal való szembenézés”, „a diktatúrákról szóló igazság kimondásának” adekvát eszközéül. A „feldolgozási folyamatban láthatóan kulcsszerepet szán a volt titkosszolgálati dossziék megismerésének. E néz őpontból a szervezet történetének, átfogó adatainak, vezérlésének, alakulásának elemzése nem haszontalan ugyan, de aligha mond többet, mint bármely más analitikus feldolgozás a totalitárius (klasszikus vagy reformált) rendszerekről. Morális szempontból a személyes történelem példázata természetesen összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel hat. Egyszerre ragadja meg a szervezetet, az áldozatot, a kollaborációt, az erkölcsi eróziót – és semmiféle kötelezettsége nincsen arra vonatkozólag, hogy mindezt a hűvös objektivitás alapján tegye. A probléma az, hogy az iratok nagy része ma Magyarországon hiányos, vagy egyáltalán nem áll rendelkezésre. Ezért meglehetősen csekély annak az esélye, hogy valaki saját vagy mások személyes történelmét megalkossa az állambiztonsági szervezet dossziéiból. Az egyetlen reményt az jelenti, ha azok az emberek, akik fontosnak tartják a múlt megismerését (köztük a történészek) nyomást tudnak gyakorolni az iratok immár végső felszabadításáért.