HAZÁNK EGY NAPJA
1952. március 9.
Hajnalodik. Az ég alján növekedni kezd a rózsaszínű csík – felkel a nap.
Ébred minden a mi hazánk földjén is.
Hosszú tehervonat fut a töltésen, megrakva ekékkel, traktorral, ijedten lapuló kisborjakkal, krumplival – és ki tudja, még mi mindennel. A mozdonyvezető figyelve nézi az utat, most már nemcsak fehérnek-feketének látja a tájat. Felébredtek a színek is. A mezőkön lágy szőnyegként terül a selymes-zöld őszi vetés. Piros cserepes házak ablakai világítanak – odabenn már ég a villany, ébred a család.
Ébrednek a bányászok, vasasok, kőművesek – és mindazok, akiket a reggeli műszak vár. Le-leragadó szemmel nyújtóznak az apró iskolások, és frissen ugranak ki az ágyból az ifjúmunkások – most indulnak az első villamosok, megszólal a rádióban a kora reggeli műsor. A lapkihordók most teszi k az ajtókilincsekre a Szabad Népet, most sietnek a repülőterekre a pilóták, akik a kora reggeli járatokat vezetik – él, mozog, serénykedik az egész ország. Mindenkinek van feladata – kisebb vagy nagyobb, könnyebb vagy nehezebb –, de mindegyik fontos a maga helyén, mindennek és mindenkinek része van a nagy egészben: hazánk építésében, békénk védelmében.
Ébrednek a városok és falvak, új nap köszönt ránk. 1952. március eleje van – megkezdődik hazánk egy egyszerű, dolgos hétköznapja.
*
Pontosan fél hatkor, zeneszóra ébred minden reggel Petró László. Vidám indulókat játszik a zene, és Petró elvtársnak mosolyra húzódik az ajka. Minden reggel újra és újra örömmel eszmél rá, hogy itt van, Sztálinvárosban.
Pedig már megszokhatta: másfél esztendővel ezelőtt jött ide brigádjával együtt. Fiatal, derék, szőke férfi Petró László. A Komszomol-brigád tagjai úgy szeretik, mint az édes testvérüket. Heten vannak a brigádban, közülük négy az „öreg” , négy az olyan, akik már több mint három esztendeje együtt vannak, akik együtt alapították még Szombathelyen a brigádot. A brigádnak akkor is hét tagja volt, és hét tagja volt, amikor Pestre kerültek, a Béke úti építkezéshez, hét tagja van most is. Csakhogy egyik-másik új feladatot kap, elkerül a brigádtól. Iskolára, hivatalba, közigazgatásba – és ilyenkor a brigádtagok felvesznek valaki mást maguk közé. Azt mondják az újoncnak: gyere közénk, és becsüld meg úgy magad, hogy te a Mák Jancsi helyére kerülsz. Az újonc valószínűleg sosem hallotta ezelőtt Mák Jancsi nevét, aki a Komszomol brigádból került tiszti iskolára, de azt tudja, hogy ebben a brigádban mindenki igazán legény a gáton. Sztahánov ista valamennyi: először Szombathelyen, másodszor itt, Sztálinvárosban lettek sztahánovisták.
Petró elvtárs felhúzza a sötétkék, vattázott ruhát – ez most a legelegánsabb viselet Sztálinvárosban, mert a sztahánovisták, jó munkások kapták –, elbúcsúzik az asszonytól és siet a tűzállótégla-gyár felé. A felesége is itt dolgozik – házasságuk második napján együtt jöttek ide. Petró elvtárs megáll a Május 1. utca sarkán, egy pillanatra gyönyörködve nézi a fiatal várost. Mindennap látja – de nem lehet megszokni, megunni a reggeli Sztálinváros színes, vidám képét. Széles utcasorok, modern, erkélyes, emeletes házak, a hatalmas, üvegkirakatos üzletház, a biciklin, autón, buszon, gyalog áramló munkástömeg. Az ének, a nevetés még a legszomorúbb embert is felvidítaná. Nem, Petró elvtárs nem tartozik a kedvetlen emberek közé. Most is nótát dúdol, annak a taktusára lép, átvág a hatalmas, üres téren. Messziről látja a gyár óriási épületét. Jön errefelé is szapora léptekkel a nép. Huszonegy brigád dolgozik itt, közöttük tíz sztahánovista brigád. Turiék, Horváthék brigádja, a híres Partizán brigád, a Zalka Máté brigád – nem könnyű dolog itt az elsők között lenni. Petró elvtárs számolgatja: háromszáz százalék a mostani átlag, 486 százalék a tegnapi teljesítmény, ha ma sem hagyják magukat. Elkapja a verseny izgalma, legszívesebben futna a gyár felé. A makadámúton most kanyarodik erre két brigádtag, a Sziffer testvérek. Jókedvűek ők is, mosolygósan köszöntik a brigádvezetőt. „Ilyen jó munkánk sem volt még – mondja Sziffer Feri –, azt mondom koma, ha felépítettük a várost, maradjunk Sztálinvárosban, legyünk vasöntők.” A bátyja nevet, legyint: „Kőművesek maradunk mi már, ha meghallod, hogy valahol [a] falakat rakják, [a] betont keverik, ott a helye a Komszomol brigádnak.”
*
Reggel hét órakor fellobogózott, virággal, színes papírcsíkokkal díszített traktorok vonulnak ki a ceglédi gépállomás kapuján. 17 traktor – a második csoport. Az első 18 gép már a múlt héten kiment, a homokos részeken már lehetett szántani. A mostani csoport a kötöttebb, nehezebb földekre megy ki.
Úgy mennek, mintha hadba indulnának. Komolyan, ünnepélye sen vezetik a dübörgő gépeket. A környék házaiból innen is, onnan is kiszaladnak a gyerekek, integetnek, egy darabon kísérik is a gépeket. A traktorcsoport elvonul a szovjet hősi emlékműig, ott tisztelgő kört ír le, úgy indul tovább a szántók felé.
Kozma Zsuzsa, a gépállomás vezetője, a kapuból integet a traktorosoknak. Ő délutánonként szokott kimenni utánuk a földekre. Motorbiciklin megy ki, hol egyik, hol másik brigád traktorjára kapaszkodik fel, megkérdezi, hogy megy a munka, nincs-e baj, nincs-e hiányos ság. Ellenőrzi a szántás minőségét – mindenütt ott van a szeme. – A traktorosok jókedvűek, különösen a lányok integetnek vidáman. A Zsigárdi fivérek, Béla és László, visszakiabálják, hogy az idén bizony legelsők lesznek a megyében. Az biztos, hogy a két fivér jól fog dolgozni: az őszi tervet is magasan túlteljesítették, jóformán le se lehetett szedni őket a gépről, legszívesebben éjjel-nappal szántottak volna.
A traktorok eltűnnek az útkanyarban. Hajnal elvtárs, a főgépész, bemegy a műhelybe. Komoly része van neki is a traktorok szép kivonulásában: a műhely határidő előtt rendbe hozott minden traktort, vetőgépet. Most már a cséplőgépek javítása kezdődik – márciusban kell sietni vele, hogy júliusban ne legyen fennakadás.
Kozma Zsuzsa az irodába megy – hétfőn lesz a gépállomási tanács ülése, addigra minden szerződésnek, tervnek a legaprólékosabb részletig pontosan kidolgozottnak, jónak kell lennie. Az asztalon a posta – egész halom levél. Néhányan várnak is már rá az irodában, szól a telefon, a megyétől érdeklődnek, hogy megkezdték-e a munkát. A gépállomás-vezető gyorsan és határozottan végzi a munkáját. Néha lopva az ablakra néz. Az ablakon át beragyog a márciusi napfény. Arra, a Nagy Sztálin Tszcs, meg a Vörös Csillag Tszcs földjén már húzzák az első barázdákat a traktorok.
*
Nyolc órakor kezdődik a tanítás a Műegyetemen.
Reggel nyolckor kezdődik a munka a vízépítéstani tanszék laboratóriumában is. Itt tanulnak a jövendő vízépítés mérnökei, itt ismerkednek a jövendő feladataikkal, az öntözés, belvízrendezés, árvíz elleni védekezés, ivóvízellátás, csatornázás, folyószabályozás problémáival. Hazánkban – ahol évszázadokon át árvizek és szárazságok egyaránt pusztítottak, ahol a Duna hatalmas vízmennyisége szinte teljesen kihasználatlanul folyt – fontos és megtisztelő feladat vízépítési mérnöknek lenni.
Németh Endre professzor, mérnökkari dékán vezeti az I. sz. vízépítési tanszéket. A tanításon kívül komoly tudományos kutatómunka is folyik itt. Foglalkoznak elméleti kérdésekkel, számításokkal is, és érdekes, bonyolult kísérleteket végeznek az intézeti laboratóriumban.
A laboratóriumhoz keskeny, kényelmetlen csigalépcső vezet – ez a múlt maradványa. Modern, nagyszerű berendezés – ezt már a dolgozó nép állama adta.
Salamin Pál docens mosolyogva mondja, hogy veszélyes l enne ide nyolc-tíz éves gyerekeket beengedni, mert kivétel nélkül mind vízépítési mérnök akarna lenni. A minden oldalról üveg medencék, hatalmas csatornák, gátrendszerek az első pillanatban valóban csodálatos játéknak tűnnek. Apró zsilipek zárják el a zuhogó víz útját, hullámok kavarognak, tölcsér alakú örvények forognak. A kutatók tudják, hogy ez nem játék: minden modell egy valóban meglévő vagy készülő zsilipünk, duzzasztógátunk, erőművünk pontos, kicsinyített mása, a laboratóriumi kísérletek gondosságán, alaposságán hatalmas építkezések, öntözőberendezések sorsa, a nép vagyonának nagy értéke múlik. A laboratórium mennyezetén sínrendszer van, nagy erősségű reflektorokat lehet rajta a terem minden pontjára vinni. [...]
A falon képek: a nagy szovjet vízi erőművek képei. Az asztalon könyv: Ötéves tervünk, béketerv. Azok, akik itt dolgoznak, mindig maguk előtt látják azt, hogy mi lesz ezekből a kicsiny kis modellekből. És amikor az örvénylő víz engedelmesen emelkedik és süllyed, szétfut a kis csatornákba, látjá k már a rizsföldeket és a gyapotot, a zöldségeskerteket, az egész viruló vidéket, amit majd az igazi öntözőrendszer táplálni fog.
*
Tíz órakor kezdődött a számtanóra a pusztaszabolcsi általános iskola harmadik osztályában. A táblán irgalmatlanul nehéz feladat: ha egy esztergályos három óra alatt 17 alkatrészt készít el és egy másik esztergályos három óra alatt 28 alkatrészt készít el, akkor ketten kilenc óra alatt hány alkatrészt készítenek?
A felelő az osztály leggyengébb számtanosa. Nagyokat nyel izgalmában, aztán vékony hangon mondja: Összeadom a két esztergályos teljesítményét, hét meg nyolc az tizenöt, leírom az ötöt, marad az egy... A krétát egyre határozottabban húzogatja a táblán, kétszer aláhúzva a végeredményt: a két esztergályos kilenc óra alatt 135 alkatrészt készít el. – Jól van – mondja a tanárnő, és az osztályon végigfut az öröm. Zsuzsi a harmadik padban büszkén kihúzza magát. Ő vállalta Rákosi elvtárs születésnapja tiszteletére, hogy az osztály leggyengébb tanulójának elmagyarázza a számtant . És most itt az eredmény: az első ötös. A felelő ragyogó képpel vonul a helyére. – „Kijön a táblához...” „Én szeretnék” – nyújtja fel a karját az egész osztály. A számtan eddig „megtanulhatatlanul nehéz ” volt – most már nem fél tőle senki. A pusztaszabolcsi gyerekek Rákosi elvtársnak ígérték meg, hogy jól fognak tanulni – és az adott szót állni kell.
*
Tizenegy óra már késő délelőtt. Ott, ahol reggel hétkor kezdték a munkát, már a műszak közepén tartanak. Az esztergapadok mellett csillogva tornyosulnak a megmunkált alkatrészek, a bányákból teli csillék száza futott ki, az öntődékben a földön egész sor forma várja már az olvadt vasat. Tizenegy óra ugyanakkor a munkanap kezdetét jelenti az állami áruházakban.
Délelőtt tizenegytől este hétig tart nyitva a Divatcsarnok. Hatalmas, ötemeletes épület, polcai roskadásig tele ezerféle áruval. Cipőtől sapkáig, ingtől télikabátig, fogkefétől motorbicikliig mindent meg lehet itt vásárolni. Az árubőség jókedvűvé és barátságossá teszi a vevőket – az eladók pedig udvariasak és türelmesek. Pedig nincs könnyű feladatuk – az áruházban naponta több mint tízezer vevő vásárol.
Miket vásárolnak? Az elmúlt években legtöbben az olcsó freskó férfiinget keresték – most a puplint. Ezelőtt az olcsóbb női fehérneműt keresték, most a lavable, goldsol és szatén a legkelendőbb. A rádióosztály forgalma 1952 februárjában az 1951. februári forgalomnak a hatszorosára nőtt. A műszaki osztály forgalma (motorbicikli, csillár) kétszerese a tavalyinak. Sokkal több lakberendezési tárgyat, szőnyeget, függönyt vásárolnak. És egyre népszerűbbek a dolgozó nők háztartási munkáját megkönnyítő cikkek: a készruhák, kész gyerekholmik, konzervek és készételek.
*
Délután két órakor van váltás Diósgyőrött, a nagykohó építésénél. Aki ideérkezik, az első pillanatban csak bábeli zűrzavart lát. Lépcsőkön, gerendákon, ócska vason, sínen kell átmászni, alig pár méternyire vasúti kocsikból öntik ki a szenet, másik oldalon most csapolják a kohókat, lángvörösben úszik minden, széles folyamként hömpölyög az izzó vas. Maga a nagykohó építése sok emelet magasságban történik. Az első pillanatra szűknek tűnő munkahelyen több száz ember nyüzsög. A műszakot befejező brigádok közül sok még dolgozik, ki akarják használni a munkaidőt az utolsó pillanatig. Vannak itt vasszerelők, betonosok, lakatosok, hegesztők, kőművesek, kubikosok, kemencekőművesek – sztahánovisták és fiatal segédmunkások. Van olyan brigád, amelyik most összegyűlt vezetője körül, hogy egy-egy keskeny deszkapallón vagy akár gerendán állva vagy kuporogva megvitassa a mai nap eredményét, tervezze a holnapot.
Lévai József kubikos brigádja is befejezte mára a munkát. Alacsony, sovány ember Lévai elvtárs [...] „Bezzeg volnánk csak tízen-tizenketten, megforgatnánk annyi földet, hogy hegynek is beillene. ” Lévai elvtárs nevet ezen – nem a brigád kicsi, hanem a kohóépítés olyan hatalmas, hogy nem egy vagy tíz, de száz köbméter megmozgatott föld is jóformán semmi. A munkahely párttitkára is azt mondja: jó brigád ez a Lévai-brigád, nem kell őket félteni. Igaz, hogy nem is olyan régen 90 százalékos volt a teljesítményük. Rákosi elvtárs születésnapja tiszteletére fogadták meg, hogy ezentúl minden nap 100 százalék fölött teljesítenek. Az ígéretet megtartották: 136 százalék az utolsó teljesítményük, most el akarják érni a 150 százalékot. Nagy ügy a nagykohó építése. Egy egész ország figyeli: elkészül-e, úgy, ahogy megfogadták, begyújthatják-e április 4-re. „Hadd épüljön fel még hamarább ” – mondják itt, és büszkén nézik az óriási építkezést.
*
Délután háromkor kezdődik a második műszak a vizslási bányában. Ifjabb Bata István sztahánovista vájár már két óra tájban elmegy hazulról. Messze is lakik, meg aztán elsőnek akar érkezni. Milyen brigádvezető az, aki nem jár elöl jó példával? November 7-én alakult Bata elvtárs brigádja, és a „Forradalmi brigád” megtisztelő nevet viseli. Ilyen névre igazán nem szabad szégyent hozni. De hát nem is hoznak. 146 százalék körül van az átlagteljesítményük. Rákosi elvtárs születésnapjára 151 csillét vállaltak, február 26-ig már 216-ot adtak terven felül, erre aztán újabb vállalást tettek, azt is teljesítették.
A Forradalmi brigád tizenkét tagja három műszakban dolgozik. Melegcsákány-rendszerrel lenn a munkahelyen váltják egymást. Bata elvtárs mindenekelőtt megkérdezi az előző csoportot: rendben volt-e minden, nem volt-e baj, fennakadás? Amikor pedig a műszak véget ér, el nem megy addig, amíg a következő csoportnak mindent meg nem magyarázott, rendben át nem adott. Szeretik is Bata elvtársat a brigádban, hallgatnak rá. ezen a napon Bata elvtárs mégis kicsit szorongó szívvel ment a bányába. A többiek mindjárt észrevették az orra hegyén, hogy valami mondanivalója van, kérdezgették, hogy mi történt. „Hát csak annyi, hogy tegnap délután benn voltam Salgótarjánban, aztán ott volt Loy elvtárs, gyűlést tartott. Én meg felálltam, azt mondtam: Loy elvtárs, igaz, hogy mi kicsiny bányában dolgozunk, vékony szénrétegen, nagyon sok meddővel, de azért mi meg akarjuk mutatni, hogy a nógrádi bányászok se utolsók. Itt, Salgótarjánban harcolt a mi drága Rákosi elvtársunk, itt Salgótarjánban kihívom én Loy elvtársat versenyre a Forradalmi brigád nevében.”
Nagy csönd lett erre. A brigádtagok azt lesték, hogy mit mondott Loy elvtárs. Bata elvtárs meg a társai arcát nézte: nem neheztelnek-e, hogy megkérdezésük nélkül ilyet vállalt a nevükben.
– Hát Loy elvtárs azt mondta, rendben van, írásban megküldjük egymásnak a feltételeket...
– Hát akkor jól van! – kiáltott a legifjabb brigádtag, és a többiek is egyszerre nagyon vidámak lettek. Hát persze hogy jól van, de a kkor ne is húzzuk az időt, gyerünk, elvtársak, nem maradhatunk szégyenben.
Ezen a napon 173 százalékos teljesítmény született.
*
Öt órakor kezdődik a titkári ülés a IX. kerületben. Horváth elvtárs, a kerületi pártbizottság titkára addig is ki akar haszná lni minden pillanatot. Nagy halom irat fekszik előtte: az osztálytitkárok jelentései a pártcsoportok, népnevelők, tömegszervezetek munkájáról. Ezeket tanulmányozza – most állítja össze jövő heti pártbizottsági beszámolóját arról, milyen tanulságokat kell l evonnia a kerületi pártbizottságnak Kovács István elvtárs beszédéből. A nevek, adatok ismerősek előtte – Horváth elvtárs gyakran kijár a körzetekbe, üzemi szervezetekbe. Mikor van rá ideje? Nem tudni. Reggel hétkor mindennap benn van már a pártbizottságban – este fél tíz előtt sosem megy haza. Gyorsan és határozottan dolgozik – a gyors mozdulatokat a lakatosműhelyben szokta meg, a határozottságot a mozgalmi munkában tanulta. – 1919 óta tagja a vasas szakszervezetnek.
Ezerfelé ágazik a párttitkár munkája. Reggel az ülésen a Közgazdaság-tudományi Egyetem munkájáról, délután a káderkérdésről tárgyalnak. Közben folyton szól a telefon, egyik üzemben nem tudták jól előkészíteni a szakszervezeti választásokat, máshonnan örömmel jelentik, hogy teljesítették a március 9-i fogadalmat [...] Horváth elvtárs? Hibák vannak az anyagszállításban, nem tudni, nem az ellenség keze van-e benne! És újabb kérdések, jelentések özöne. Mégis, amikor valaki félénken bekopog a tagjelölt-könyve ügyében, barátságosan rámosolyog: „Tessék csak, elvtárs, hogyne volna időm.” És meghallgatja türelmesen, utánanéz a dolognak – és a kerület dolgozói úgy jönnek hozzá minden ügyes-bajos dolgukkal, még családi ügyekkel is, akárcsak legjobb barátjukhoz.
„Kezdődik a titkári” – szólnak be az ajtón. „Igen, megyek.” Körülnéz, hogy mindent elintézett-e. Az asztalon egy kis cédula. Pár napja egy elvtársnő felkereste, nem akart az új munkahelyén maradni, visszavágyott a műhelybe, mert nehéznek találta a kultúrmunkát. Horváth elvtárs akkor beszélgetett vele. Nem is a kultúrmunkáról. Hanem arról, hogy hogyan kell szeretni az embereket, és mit jelent nekünk a párt. Most itt a cédula – az elvtársnő a helyén maradt.
„Készen vagyok, mehetünk az értekezletre.” Valóban, nincs az asztalán elintézetlen posta. Csak az ebédjét felejtette el befejezni – egy szelet kenyér és egy alma ott maradt a tányéron.
*
Délután öt óra van. A lánggyári napközibe jönnek a szülők a gyerekekért. Az egyik kisfiú a kabátját veszi fel, és közben lelkendezve meséli: „Reggel először építettünk egy nagy hajót, aztán én rajzoltam egy tigrist, nagyon szép lett. Azután Gizella nénivel játszottunk, virágfüzérrel és csillagokkal díszítettük Rákosi elvtárs fényképét, mert a születésnapja lesz. Gizella néni azt mondta, mindenki gondolkozzék, hogy mit csináljunk még, és akkor én kitaláltam, hogy vonjuk be a virágcserepeket is piros papírral, és bevontuk. Ugye, nagyon fog örülni neki Rákosi elvtárs? ”
*
Hét óra van – este van! Hogy elszaladt a nap! A diósgyőri iparitanuló-otthonban vacsora után rövid megbeszélést tart a Kulich Gyula II. számú szakasz. Az előadó, Tamás Gyula tanuló két nappal ezelőtt Ózdon járt, megnézte a velük versenyző ózdi tanulóotthon eredményeit. „Meg kell mondanom, fiúk, hogy az ózdiak haja rendesebben le van nyírva, mint a mienk, nem lóg a szemükbe, nem visel senki művészfrizurát. ”
„Ne erről beszélj, azt mondd el, milyen a tanulmányi eredményük” – süvít egy hang. „Hát a tanulmányi eredményük ... nekik 3,6, a mienk pedig 3,8.” „És milyenek a szobáik?” „A mieink szebbek, és a szekrényeink is rendesebbek ” – jelenti Tamás Gyula –, de azért ne bízzuk el magunkat, mert nálunk tegnap a napos nem törölte le rendesen a fűtőtestet.” „Letöröltem ” – védekezik a napos –, beszállt a por. ” És azután megállapítják: az utolsó napokban tovább javult a műhely és az iskolai eredmény, több virág, szőnyeg, függöny került a szobákba, nagyobb a rend és a tisztaság, lehet, hogy megnyerik a párosversenyt, csak persze nem szabad elbizakodni. Hiszen az ózdi elvtársak is igyekeznek.
Este van. A dolgozók iskoláiban rajzaik, számításaik fölé hajolnak a felnőtt diákok, hogy pótolják mindazt a tanulást, amit a múlt rendszer elzárt előlük. Kis falvak kultúrotthonaiban ünnepi műsort próbálnak a csoportok. Sztálinvárosban a „Rákosi-ház” -on önkéntes rohammunkára jelentkezik a Komszomol brigád. Meleg otthonokban asszonyok altatják gyerekeiket. „Mesélj, anya, mi volt azután?” „Azután Erős János egyet tapsolt a kezével, és akkor a semmiből kinőtt egy város, azután még egyet tapsolt, és a sziken teremni kezdett a rizs, azután harmadikat tapsolt és ... de hiszen neked már leragad a szemed... aludj el szépen.”
Este van. A határőr jelent az őrsparancsnoknak. „Minden rendben van a határon. ” A szolgálatos járőr útnak indul, kémleli a csendes éjszakát. Hideg van, de nem fázik, arcába vág a szél – nem érzi. Csak a feladatára gondol most. Vigyázni kell, a legdrágábbat bízták rá: a haza földjét őrzi.
*
Éjfélre jár. Az Akadémia utca 17. egyik ablakában még ég a villany. Rákosi elvtárs dolgozik ott. Senki nem ismeri nála jobban, hogy mit adott hazánknak ez a nap. Ő tudja, hogy hány holdon szántottak ma a ceglédi traktorok, tudja, hogy mennyi acélt adott Csepelen a martin, örül a számtan ötösnek, és tudja, hogy teljesíteni fogják a fogadalmat a nógrádi bányászok, a pécsiek, a tataiak, a borsodiak – valamennyien. És senki nála jobban.
(közli: Szabad Nép, 1952. március 9. 10. o.)